GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

Hogy én babonás vagyok, az régi dolog.

Nem szeretek pénteken utazni.

Egyszer péntek napon indultam utnak Balaton-Füredről Siófokra. Gyönyörü, derült reggelünk volt, szeptember elején. A tó sima, mint a tükör. A «Kisfaludy» jól disponálva. A kapitányunk a legjobb launéban. Az utazás a legkedvezőbb auspiciumok között vette kezdetét. (Rendesen egy óráig szokott tartani). Hát mikor a fele uton járunk, jön ránk szembe egy akkora kis ködfelhő, mint a kalapom. Az elkapja magával a hajónkat s mi annak a kis felhőnek a vezetése alatt belebódorodunk a Balatonba, járunk előre hátra, nem találunk száraz földet, mig végre nagy küzdelmek után, szerencsésen eljutunk a continensre – Számárdinál valahol. A gyorsvonat persze hogy az orrunk előtt robogott el.

Most megint megtörtént rajtam ez az eset, csakhogy vastagabb kiadásban. Triesztbe voltunk meghíva, Hegedüs Sándor kedves öcsémmel együtt, az Assicurazioni Generali évi közgyülésére. A gyülés ideje szombaton 11 órakor volt. E szerint pénteken kell utra kelni. Én már a reggel 7 órai vonattal akartam elindulni, mely másnap 8-kor ért Triesztbe; de Sándor tapasztalt utazó; azután neki még az nap délelőtt warranttörvényt kellett nyélbe sütni, azt mondta, elég lesz az esti 8 órai gyorsvonattal is pályázni: az is megérkezik reggel 9-re. Még megmosdani és csizmát tisztittatni is marad idő.

Hogy le ne maradjak a vasutról, már 6 órakor elküldtem Gábor diákot, az én spiritus familiarisomat, hogy beszéljen rá valami módon egy fiakkert, hogy vigyen engem át Budára. A derék fiu azonban jó gazda s csak egy félfiakkert hozott: egylovast. A hidig elmentünk szerencsésen, a nélkül, hogy valakit elgázoltattunk volna, hanem a mint a lánczhidat meglátta a ló, azt mondta, hogy semmit sem mondott; hanem elkezdte a bárkát hátrafelé tolni, neki faroltatva az utána csörtető omnibusnak. Hasztalan biztatta constábler, jegyszedő, közszolga: a paripa nem állt el a véleményétől. Ez már valóságos indignatio volt a részéről.

Egy római ilyenkor visszafordult volna az utjából.

Nem maradt hátra más, mint nekem kiszállni a hintóból, a kocsisnak meg leszállni a bakról, így aztán az egyikünk a lovat huzva, a másikunk a kocsit tolva, szerencsésen átjutottunk Budára.

Nem is történt azután velünk semmi baj egész Zagorjeig, a mely tudvalevőleg a Karsthegy tetején levő állomás a Dráva partján. Van-e hozzá falu? azt nem tudom, mert nem láttam.

A hogy illett, pontosan megérkeztünk az állomásra, reggel hat órára. Innen azonban semmi áron nem akart a vonat tovább mozdulni. Sándor hozott magával egy pár statistikai könyvet, a mikben le van irva, hogy Berlin másfél millió lakóssága közül, hánynak nincs mit enni, nincs hol hálni? s ezek közül hányat lát el a város ingyen levessel és lakóhelylyel.

Először Sándor öcsém olvasta el, azután meg én. A vonat még sem mozdult. Kezdtem a berlini intézményeket nagyrabecsülni.

De hát mért fagyott be a conductoroknak a trombitája? Kiváncsiak voltunk megkérdezni.

– Mikor indulunk tovább?

– Majd ugy tizenkét óra tájon.

Hát az történt, hogy a reggel hét órakor indult személyvonatot az a baleset érte, hogy Zagorje és Száva között, a meredek Karszt ormáról egy óriási sziklatömeg gördült le eléje s a vonatnak a gőzmozdonyát és szenes kocsiját összetörte: a sinek természetesen fel lettek dulva.

Az állomásfőnök megbiztatott bennünket, hogy rögtön táviratozott Laibachba, hogy onnan küldjenek egy segélyvonatot, mely a pesti vonatok utasait felszedje. Hanem az természetesen csak a baleset szinhelyéig jöhet elénk. Egy darabot gyalog kell megtenni a társaságnak.

Hát a gyalogolás nem baj; de hol lehet itt reggelizni?

Mutatták, hogy amoda van egy parasztház, annak az asszonya tud kávét főzni. Olyan szép, karcsu házikó, a melyiknek az ajtaján fejlehajtva kell bebujni. Az már akkor tele volt szénhordással foglalkozó polgártársakkal, kik készségesen engedtek helyet az uri pasasiroknak.

– Lehet-e itt kávét kapni?

– Hogy ne lehetne? Csak itt lehet kávét kapni az egész Zagorián.

Mikor megláttam azt a kávét, azt mondám Sándornak:

– Hallod-e? legyünk udvariasak. Itt asszonyságok is vannak. Engedjük át nekik ezt a kávét.

Így megszabadultunk tőle.

– Hát mást nem kaphatni?

– De igen: tojást.

Egy alacsony, füstös padmalyu oduban főzte a menyecske (egy foga sem volt már) a tojásokat s osztogatta csak úgy a markával az uraságoknak.

– Sándor, ez jó neked! de ha én tojást eszem reggelire, még rossz hiremet költik.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen pakolt nekem az én leányom egy nagy darab borjuczombot az utitáskámba, meg egy palaczk visontait is hozzá: mit küzdök én itt a hajótöröttekkel az utolsó zvibackért. Azzal visszamentem a kupéba, elővettem a táskámat, s unalmamban megettem fél kiló borjusültet. Ha otthon tenném ezt, mindjárt elővenne a prüszkölés.

A derék állomásfőnök aztán megbiztatott bennünket, hogy ő táviratozott Laibachba az állomási vendéglősnek, hogy kész ebéddel várja az egész kéjutazó társaságot.

Így aztán hol kocsin, hol gyalog eljutottunk a szerencsétlenség színhelyéig, mely épen egy veszedelmes kanyarodónál van, a hol a vasut szorosan a Dráva partján fut körül: alig két lábnyi kőmellvéd választja el tőle. A kocsik el voltak már hordva, új síntalpakra új sinek felrakva, hanem a nehéz szenes kocsi ott feküdt a pályatesten. Annak egy kereke sem látszott, mellette felhalmozva a gőzmozdony finom aczél- és messing-géprészei, összetörve, a nagy colossalis gép maga pedig féloldalt hevert a sinek között: egész sereg munkás igyekezett emelő-gépekkel, vasrudakkal új kerekekre állítani. Ezer szerencse, hogy a helyről legördülő szikla a gépnek és a szenes szekérnek ment neki, azokat csak össze tudta törni, de ha a kocsikra zuhan, azokat mind letaszítja a mély Száva-mederbe.

Milyen erő van még a holt természetben is!

Innen aztán a segítségünkre érkezett laibachi vonatra felkapaszkodva, valahogy mégis kiszabadultunk.

Délre megérkeztünk a laibachi állomásra s az étteremben letelepedtünk a ránk váró ebédhez. Azaz, hogy csak az asztalhoz. Először jött a kiszolgáló pinczér, elmondta könyv nélkül az egész étlapot. «Hozzon, a mi legjobb». Azután jött a főpinczér, elmondta az egész étlapot hosszú sorban. «Akármit, de gyorsan», azután eljött maga a vendéglős, az is elmondta az egész étlapot. «Adasson, a mi van». Akkor aztán eljött a portás a csengetyűvel. «Második csengetés, tessék beszállni Trieszt felé», akkor aztán szaladt minden ember, be nem teljesült reményeit porba dőlni látva.

De hát mit lamentálok én, mikor nekem még van egy nagy darab borjusültem. Gyere elő czubák.

S aztán szépen elfogyasztottam az utolsó befaló falásig a borjuczombot.

Mire Triesztbe megérkeztünk, három óra volt délután. Az évi közgyülésnek régen vége volt.

Este nyolcz órakor aztán megint felülhettem a gyorsvonatra s jöhettem hazafelé.

És így megtettem egy két napig tartó utat, jártam gyalog a Karszton keresztül, nem aludtam két éjszaka, csak azért, hogy egy fél borjuczombot elfogyasszak, a mit otthon süttetett a leányom s a mit szépen schlafrokkba bújva is elfogyaszthattam volna otthon. Még salátát is kaptam volna hozzá.

Aztán ne legyen az ember péntekes!