XXXI. Házaló fogorvos.

A vendéglő második emeletének lépcsőfordulatánál kevés pillanatra megállapodám, terveimet rendezve, midőn igen sajátszerű jelenet voná magára figyelmemet.

A folyosó távolabb szobáinak egyikéből két igen pompás termetű agár lépett ki, melyek soványságával, néhány czédulahordozót és elcsigázott bérkocsislovat kivevén, bizonyosan senki nem mérkőzhetett volna Budapesten. S mily rugalmasak valának büszke lépéseik! Én nem birok ugyan annyi közhasznú ismerettel, hogy az agarak jelességeiről alapos itéletet mernék mondani; de mégis meg vagyok győződve, hogy ezen nemes állatok szerencsésen pályáztak már valamely agarászaton, és jutalmat is nyertek, vagy legalább nyerhettek volna. Fejöket büszkén hordozák, s nyájas meghittséggel, sőt, mondhatnám: leereszkedéssel tekintének néha vissza urokra, ilyenkor mindig egyet billentve szeszélyes alkotású hosszú farkukkal, mintegy tudatni akarván vele, hogy meg vannak magaviseletével elégedve.

A szép agarak boldog tulajdonosa nyomban követte őket. Fejét arany prémezetű vörös bársony sipka födé, mi azt tanusítá, hogy útra méltóztatik menni a tekintetes vagy nagyságos úr. Őszbe csavarodott bozontos szemöldei alatt nyugvó nagy szemei édes és büszke elégültséggel tekintének a gyönyörű állatokra, minden hazafiui törekvéseinek ezen közhasznu középpontjára, s ajkai bizonyosan kéjittasan mosolyogtak volna, ha az ily mindennapias kedvkifejezést méltóságához illőnek tarthatná, s ha azt különben is kényelmetlen működéssé nem tenné a rendkivül súlyos pipa, melynek mulandó füstje mély sóhajt ugrat ki az uraság domború melléből, mert arra emlékezteti őt, hogy egykor e nagybecsű agaraknak is ki kell mulniok. Mely iszonyú gondolatnál egyedül az vigasztalja őt némileg, hogy az agarak még fiatalok, ő ellenben már megette kenyerének javát, és így alkalmasint ők fogják őt örök nyughelyére kisérni. Ez volt egyetlen óhajtása az utolsó nagy jégeső óta, mikor ugyanis azt kivánta: bár az egész vidéken terjedne el, hogy neki kevesebb jusson belőle! Nemes testét porköpönyeg födé, melyről semmi érdekest nem mondhatok, s lábait sárga papucs takará, jeléül, hogy a kényelmet nagyon szereti. Kezeiben jól ellátott kostököt és szükségben segítő botot emelt.

A lépcső felől egészen más szőrű ember közelite hozzá, annyira meggörbített háttal, mintha macska volna és épen kutyára börzenkednék, és oly rettentően csoszogó lépésekkel, mintha épen keringőzni készülne. Pislogó szemei örökös tánczot jártak a kék szemüveg mögött, hosszu hegyes orra mindig mozgott, mintha azzal is bókocskákat akarna csapni, szája oly édesen mosolygott, mintha hónapszámra mindig vadalmát rágna, s gyűrűs újjai szünet nélkül oly mozgásban vannak, mintha a levegőben rögtön zongorázni akarna. Öltözete divatos és finom, de mégis idegenkedni látszik testétől, s kellemetlen ránczokat képez, mintha érezné, hogy tulajdonosa nem méltó ily arszlánias öltözethez.

Dereka minden lépés után mindinkább kicsucsorodik, s utoljára rendes C betűt képez testének felső részével, és orrával majd egészen érinti a megvetéssel elforduló nemes agarak orrait; ajkait pedig leírhatlan bájjal mozgatja, és kimondhatlanul édes hangon e szókat hallatja:

– Legalázatosb szolgája méltóságodnak.

Az uraság olynemű hangot bocsát ki torkán, melyet az angol parlamentben röfögésnek szoktak nevezni. Lehet azonban, hogy az uraság így szokta az üdvözléseket fogadni, melyek nincsenek kedvére. Vagy talán azért viszonzá ily kétesen az üdvözletet, mivel nem tudhatá, hogy a szerfölött lehajlott idegen hozzá, vagy pedig agaraihoz intézte e szózatát, melyek az ily kitüntetést, legalább véleménye szerint, szintúgy megérdemlék, valamint ő, mert hiszen közmondás tanítja: a ki jószágomat nem böcsüli meg, az engem se tiszteljen.

Az idegen azonban koránsem hagyá magát e hideg üdvözlet által visszariasztatni, hanem még mélyebbre hajlott, s még sokkal édesb alázatossággal szóla:

– Mily dicső két állat!

Bezzeg olvadozott most az uraság szivéről a jégkéreg, s oly hangon, mely a fönnebbi és valóságos emberi szózat közt középhelyet foglalt el, ezen emlékezetes megjegyzést hallatá:

– Megjárja!

– Méltóságod nevelte?

– Igen.

– Valóban, büszke lehet méltóságod nemes növendékeiben.

– Hm, ráértem.

– Mily gyönyörű test.

– Elhiszem.

– E karcsú lábak.

– Hm!

– E gyönyörű parányi fej.

– Apjok is olyan volt.

– Tehát – volt?

– Igen.

– És már nincs többé?

– Odavan.

– Mily kár!

– Hja, mindnyájunknak meg kell halnunk.

– Úgy van! De csak most látom, mily gyönyörű fogaik vannak; a legszebb szájba is beillenének.

– Nemde?

– Alázatosan kérem méltóságodat, lehet szerencsém, becses fogait kissé megtekinteni?

– Micsoda?

– Méltóságod nagybecsű fogait óhajtanám látni.

– Az én fogaimat?

– Legnagyobb alázatossággal bátorkodom esedezni.

– Hiszen nem vagyok eladó.

– Ezerszer bocsánatot kérek, de én fogorvos vagyok.

– Nem fáj fogam.

– Minden évben megfordulok Párisban, Londonban és a legjobb s legujabb fogászati eszközökkel látom el magamat, csakhogy jól szolgálhassak.

– Jól van, jól.

– Ugyan mit érne az ember fog nélkül, még csak enni sem tudna becsületesen!

– Az igaz, már az nagy baj.

– Midőn pedig a fogak sárgulnak, akkor már baj által környékeztetnek.

– Hát sárgák az én fogaim?

– Igen, még pedig nagyon, ha kegyesen megengedni méltóztatik.

– Hm, hm!

– Valóban, szomorúan kell megvallanom, hogy –

– Hogy?

– Oh, méltóztassék megnyugodni, hiszen talán lehet még –

– Micsoda?

– Azt bátorkodom alázatosan megjegyezni, hogy bizonyos ideig még segíthetni a bajon; de ha már nagyon elhatalmaskodik, akkor darabonként kitöredeznek a fogak, az étel nagy darabokban jut a gyomorba, ennek emésztő ereje megromlik, s így nagyon természetes, hogy azután az egész test is elfogy és idő előtt összerokkan, s akkor száll sírba, midőn elővigyázat mellett még sokáig élhetne.

– Hát van az úrnak ez ellen szere?

– Van, még pedig oly hathatós, hogy hozzá hasonlót egész Magyarországban nem méltóztatik kapni, mert én minden esztendőben megfordulok Párisban és Londonban, s visszajöttemet mindig nagy betűkkel hirdettetem valamennyi ujságban, a mi tömérdek pénzembe kerül ugyan; oh, de én örömest áldozom azt föl, csakhogy szenvedő embertársaimon segíthessek. Ez egyedüli törekvésem.

– Adjon hát azon szerből.

– Kérem, méltóztassék kissé visszalépni a szobába, mert először magamnak kell a tisztítást végeznem; különben hiában fogna méltóságod költekezni, s utóbb azután legjobb szándék mellett sem engedhetnék szivem sugallatának és nem segíthetnék a bajon.

A méltóságos úr sóhajtva távozik a szobába, és leül; az orvos pedig mesterségéhez fog. Számtalan apró s nagyobb üvegcsét rak az asztalra, s ezeket ismét minden szinű porokkal állítja körül, és legkülönbözőbb alakú kefékkel s vakaró eszközökkel halmozza el az asztal többi részeit, frakja ujját fölgyűri és munkához fog.

A szegény méltóságos ur borsónyi csöppeket izzad rémültében, s a nemes agarak aggályos tekintettel méregetik szerencsétlen urokat, és a fürgén működő fogorvost, mintha attól tartanának, hogy saját fényes fogaik is kínpadra fognak jutni.

Ez alatt nagy bőbeszédűséggel mulattatja türelmes áldozatát a derék fogász, és többi közt ezt mondja:

– Mondom, becsületemre mondom, méltóságos uram, alig van ember Budapesten, ki poraimat, vizeimet, vagy keféimet nem használja, mert én mindent egyenesen Párisból és Londonból hozok, mikép azt rendesen tudatni is szoktam mindig hírlapok útján a nagyérdemű tisztelt közönséggel. Hát még fogaim! Méltóztassék kegyesen elhinni, méltóságos uram, hogy nem állítok sokat, midőn azt mondom, hogy Budapesten sok ember költi és használja ugyan más pénzét, de mégis többen használják az én valóságos angol zománcz és valódi viziló fogaimat.

– Micsoda? Lófogakat is!

– Hja, méltóságos uram, úgy van az, ki annak idejében nem orvosoltatja általam fogait, az utóbb azután lófogakra szorul, ha jó gyomornak és hosszú életnek kiván örvendeni. De ime, már készek vagyunk. Most kérem alázatosan, méltóztassék kissé figyelmezni. Ezen vörös porral reggel méltóztassék fogait dörzsölni, ebéd után e sárga port és zöldes vizet tessék használni, lefekvés előtt pedig ezen fekete port és fehér vizet, s fogadom, hogy valamennyi fogát épségben méltóztatik magas őseinek sirboltjába vinni. Mindegyik szerből három üvegcsével méltóztassék magával vinni, hogy hamar ki ne fogyjon. Így s most még e hat fogkefét adom hozzá. Ezeket külön, csupán számomra, egy párisi művész készíti.

– Hát mivel tartozom mindezekért?

– Oh, kérem alázatosan, azt egészen méltóságod kegyes nagylelkűségére bizom.

– De, uram, azt tartom én: kötött alkú, osztott koncz! Szóljon tehát világosan, mert én nem szeretnék sokat adni, az úr pedig nem szeretne keveset kapni.

– Ah, kegyesen tréfálni méltóztatik. Ám legyen parancsa szerint. Követelésem igen csekély, mert én nem csupán alacsony haszonlesésből működöm, és a szegényeknek mindig ingyen szolgálok. Tehát összesen csak tizenöt pengő forintot bátorkodom alázatos tisztelettel kérni.

– Tizenötöt?

– Igen, a kefékkel együtt.

– Itt van.

– Alázatosan köszönöm.

– Minden jót.

– Méltóztassék máskor is parancsolni velem, ha Pestre méltóztatik jőni, itt névjegyem.

– Jól van.

A fogorvos szökdécselve siete le a lépcsőn, a méltóságos úr pedig szomorúan czammogott utána, mert a tizenöt pengő kiadása kissé zokon esett neki.