XXI. Halottrablás.

Az elsorolt sikertelen kisérletek folyvást magasb fokra csigázák nyugtalanságomat s elmémet csaknem lázas fölhevülésbe hozták. Ime, gondolám, rend nélkül bizony nem nagy áldás a szabadság, sőt néha átokká is változhatik. Szeretjük ugyan, ha szabadon mozoghatunk s föltartóztatás nélkül jöhetünk, mehetünk, egészen tetszésünk szerint s ez magában igen szép és jó; de azért még sem ártana, ha ilyenkor itt vagy ott jelentenünk kellene magunkat, mert ez a becsületes embert teljességgel nem gátolja szabad mozgásában; ellenben a gazember szökését lehetetlenné teszi, vagy legalább szerfölött nehezíti, ki most egész kényelemmel távozhatik s többnyire csak saját ügyetlenségének tulajdoníthatja, ha üldözőit nem birja kijátszani.

Ily gondolatokkal tépelődtem s már épen szállásomra akarék térni, midőn hirtelen eszembe villant, hogy még azon férj is, ki neje halálának jobban örvend, mint menyekzője első hajnalának, halála után, ha vagyona csak féligmeddig engedi is, gondoskodni szokott arról, hogy sírja gondosan ápoltassék, habár maga soha nem tekint is utána.

Igen, a temetőbe kell mennem, gondolám; a gróf bizonyosan intézkedett, hogy legalább márványkereszt állíttassék hitvesének sirjára s erre, elutazása előtt valakit, hihetőleg a temetői fölvigyázót, meg kelle biznia. Ezen uton talán nyomába juthatok az eltüntnek.

E gondolatot hévvel ragadám meg, mint vizbe eső a mellette úszó szalmaszálat s azonnal bérkocsiba vetém magamat és gyorsan a temetőbe hajttattam, hol azonnal a fölvigyázó hajlékába léptem.

Várakozásomban mindazáltal csalatkozám, mert csak feleségét lelém honn, kitől semmi fölvilágosítást nem nyerheték. Férje, mint mondá, a városban volt, visszaérkeztét azonban minden pillanatban várá, mert a dél már hatalmasan közelíte.

Addig tehát a sír megszemlélésével szándékozám az időt eltölteni, mert mindenesetre szólni kivántam a fölvigyázóval, mielőtt a városba visszatérnék.

Egészen szorosan az árok mellett lelém az új sirokat s a legújabb mellett ismét újat ástak; kapa és ásó ott volt még, de embert nem láttam. A kereszteken végigolvasám a neveket s egyiken sem látám a Beattini nevet; a legújabb sír keresztjén azonban semmi név nem volt olvasható s így azt tartám a keresettnek, gondolván, hogy szükségtelennek tartá a gróf nevét ráiratni, miután úgyis bizonyosan márványt szándékozott odaállíttatni.

Az árok partját sürű lombozatú fák árnyékolák be, s én a bokrok mögé heveredém, szabad futást engedve gondolatimnak, melyek az üzőbe vett rejtélyes tárgyaktól semmikép nem birtak megválni.

Csak kevés pillanatig fekvém helyemen, melyről az uj sirokat áttekinthetém, a nélkül, hogy magam a netalán odajövőktől észrevétethettem volna, midőn a sirásó odaérkezett, a félig kész sirba lépett, és dalolva folytatá szomorú munkáját, mintha a legszebb menyasszony számára menyekzői szobát készített volna.

És ugyan mért ne végezné munkáját jókedvvel? Ezzel valóban nem árt annak, kinek számára ezen utolsó hajlékot készíti! Egykor pedig az ő sirját is így fogják majd megásni.

Rövid idő mulva még egy sirásó érkezett, kit így szólíta meg az előbbi:

– Nem segítnél, czimbora?

– Fáradt vagyok.

– Hol voltál?

– A városba.

– Talán zsidónknál?

– Nem.

– Na, ne tagadd.

– Ugyan mért tagadnám?

– Azt gondolod, hogy figyelemre sem tudom már a dolgokat venni?

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak azt, hogy a tegnapi grófnő sirját fölástátok az éjjel.

– Azt nem is tagadom.

– Sajnálom, hogy tegnap Marczi volt czimborád.

– Kár pedig.

– Na, na, mirevaló ez a szabadkozás, czimbora?

– Nagyon csalatkozol.

– Nem hiszem.

– Pedig úgy van.

– Kati legyek, ha hiszem!

– Majd hiszed mindjárt.

– Halljunk szót hát.

– Mi ugyan ebül jártunk.

– Micsoda? Talán rajtakaptak?

– Dehogy!

– Hát kisértetet láttatok?

– Nem, de halld csak. A sirt fölástuk, a mint illik, a koporsót megnyitottuk, a selyem szemfödelet gondosan és vigyázva levettük és ijedtünkben majd összerogytunk.

– Talán föltámadt a halott?

– Igen ám, de minekelőtte mi a koporsót megnyitottuk volna.

– Bolond beszéd.

– Lelkemre mondom!

– Vagy akkor voltál részeg, vagy most, czimbora.

– Sem akkor, sem most. A koporsó üres volt.

– Üres?!

– Igen, csak egy festett papirosfej volt benne.

– Nem akarsz elámítani?

– Üdvösségemre mondom, nem! Mi gyürűket vártunk és a földgöröngyöktől megszaggatott szemfödélen kívül egyebet semmit nem találtunk.

– Csodálatos!

– Igy még soha nem jártuk meg.

– De hát ugyan hová lett a holttest?

– A manó tudja!

– Aha, jut eszembe valami!

– Nos?

– Mintha azt hallottam volna, hogy azelőtt zsidóasszony volt a grófnő.

– Ezt én is hallottam.

– Most már sejtek hozzá, hogy mi történt vele.

– Ugyan mi?

– Hát a zsidók bizonyosan kiásták és saját temetőjükbe vitték.

– Az bizony meglehet.

– Hány órakor fogtatok a munkához.

– Éjfél után két órakor.

– Már úgy bizonyos. Addig azok szépen eltakarították.

– Csak valamikép napfényre ne jusson a dolog.

– Ne félj attól! Az bizonyosan hallgatni fog, a ki elvitte.

Most előrohanék rejtekemből, s e szókkal támadám meg a derék czimborákat:

– Gazemberek, kövessetek a városházra, tüstént.

A két sirásó meghökkent ugyan, de miután egymásra néztek, s gondosan körültekintének, csakhamar ismét nekibátorodtak és igy szóltak:

– Ugyan miért?

– Kicsoda az úr?

– Mondom, kövessetek.

– Nem érünk rá.

– Semmirevalók, ti tehát megraboljátok a halottakat?

– Mi?!

– Mindent hallottam.

– Hát még ki hallotta?

– Hol a bizonyság?

– Mi ketten vagyunk!

– Meg is esküszünk egymás mellett, ha kell.

– Meg bizony!

Csakhamar átlátám, hogy igazuk van a gaz czimboráknak, s hogy ezen uton szándékomat különben nem igen mozdíthatnám elő! Máshangon kezdék tehát szólani:

– Beszéljünk máskép. Nekem nagy érdekemben fekszik megtudni, hogy mi történt ezen halottal?

– Magunknak is!

– Elhiszem bizony, hiszen utoljára majd meg sem akarnának az emberek a mi temetőnk számára halni, ha hire jutna, hogy innen a holttestek csak amúgy szőrén-szálán elvesznek!

– Legyen rá gondotok, s ha nekem biztos tudósítást hoztok, fényes jutalomra számolhattok.

– Talán a tömlöczben?

– Becsületemre mondom, megajándékozlak.

– Mondja inkább szakállára, tekintetes uram, azt legalább látjuk, hogy jókora van.

– Szavamban ugy bizhattok, mint saját gazságtokban. Előre is itt van mindegyiknek egy ezüst tallér.

– Majd utána leszünk.

– A föld közepéből is kivájjuk.

Még a fölvigyázóval is szólék, de ő szót sem tudott emlékkőről, vagy más efféle intézkedésről; azt azonban teljes készséggel igéré, hogy tüstént értesítend, mihelyt e tekintetben valami tudtára fog esni. Szállásomat, valamint vele, ugy a sirásókkal is tudattam.