← Table of contents
Magyar titkok

XXVI. Nokok és nökök.

Reading edition

Mióta a tatárjárás Magyarországot elpusztította, s a nokok és nökök a magyar nyelvet meggyalázták, azóta kevés nagyobb csapás érte a szép magyar hazát és édes magyar nyelvet. Ez eddig sem volt ugyan titok, de az utóbbi mégsem méltányoltatott annyira, hogy ne maradt volna meg a titok fátyolának egy része érintetlenül, mely e szomorú nyelvhóhérolás történetét födi.

Régen tudva volt és van, mikép a magyar nyelvnek, nem egyetlen ugyan, de csaknem legnagyobb botrányköve a sok nak és nek. A tudós nyelvbuvárok tehát, kikre e miatt haraggal tekint a magyarok istene, elhatározák, hogy e bajt orvosolni fogják. S mivel a nyelvbuvárok nem politikusok, tehát igen természetes, hogy nem maradtak meg a puszta határozat mellett, hanem azonnal dologhoz fogtak.

De melyik gyógyrendszerhez fogjanak? Ez volt a kérdések kérdése! Az allopaták csak foltozgatnak, ámde a homoeopaták gyökeresen gyógyítanak; így okoskodtak ők, s ezt magam is igen helyesnek tartom. Mivel pedig a homoeopaták alapelve, hogy hasonlót hasonlóval kell gyógyítani, tehát elhatározák, hogy e tant betű szerint követni fogják, és ez volt oka, hogy a – nokok és nökök megszülettek. Hogy pedig ez titok volt eddig, s mi több: valódi eredeti magyar titok, arról bensőleg meg vagyok győződve.

S miután e mély titok sötét fátyolát egyetlen bátor fogással lerántanom sikerült, legyen szabad részletesen is elmondanom néhány szót a bájteljes hangzású nokokról és szívlágyító nökökről.

Az állnokok, vagy egyszerűsítve: álnokok igen nagyszerű és jövedelmező szerepet játszanak a világban, s rendesen csak akkor állnak meg működéseikben, midőn már minden szekrényeik telve állanak.

Az ülnökök gyakran ülnek, a mi igen természetes, olyankor a jó ügyek rendesen elülnek, ők pedig egymást kölcsönösen leültetik, s a hallgatókat gyakran felültetik és ezen ülés után asztalhoz ülnek.

Az elnökök elől ülnek, s annál fogva igen természetes, hogy az ülnökök követik őket.

A tábornokok elénekelhetik ugyan, hogy «Kard van oldalomon, Lovamon a nyereg!» de Istennek hála! mióta a nemzetek és családok egymással folytonos harczban élnek, azóta idegen nemzetekkel nem szoktak háborúskodni, s így itt többet nem lehet szólanom.

A tollnokok az elnökök és ülnökök közt a tollat viszik, s a ludtoll sokkal háladatosb az embereknél, mert ha jól viszik, úgy ő viszont a tollnokokat magasra viszi.

A tanácsnokok azon jó tanácsot adják többnyire a folyamodóknak, hogy legyenek szívesek kérelmeiktől elállani, kik e tanácsot nem köszönik ugyan meg; de hiszen ez nem is szükséges, mert a jó tanácsok nem ingyen adatnak.

A titoknokok minden titkot híven megőrzenek, s azért méltán csodálkoznak, hogy egy óra mulva már kávéházakban hallják azokat elmondatni. Hja, hiában, a falaknak is vannak fülei, még pedig gyakran igen nagy fülei!

A járulnokok sokat járnak, kelnek s izzadnak, és így igen természetes, hogy jó emésztésnek örvendnek, mire valóban nagy szükségök is van ám, mert ugyancsak jó gyomorral kell bírniok, hogy mindazt elfogyaszthassák, mit a többi nokok és nökök elébök tálalnak.

Az ügynökök száma oly nagy, mint azon tenger cseppjei, mely a zsidó tábort elnyelé, s lehet, hogy azért szeretik oly nagyon az úgynevezett zsidóskodást; de ez csak négyszem közt legyen mondva, mert ezen félelmes tábortól nagyon rettegek.

A dalnoknők nem hasonlítnak a folyóvizekhez, mert ezek akkor rekednek meg, ha kevés bennök vagyis medrökben a víz, míg a dalnoknők rendesen akkor rekednek el, midőn nagyon sok pénz van erszényökben.

A gondnokok azon megbecsülhetlen titkot födözék fel, mely szerint gondoskodásuk következtében mások elsoványkodnak, míg ők magok derekasan meghíznak.

Az irnokok eskető lelkészekhez hasonlítnak, mert működésöknek szinte nem ők, hanem más veszi hasznát.

A könyvtárnokok nagy kincseket őriznek, s mégis szegények maradnak; valamint a magtárak, melyek az idő minden viszontagságaival daczolnak, míg a henye egerek és hörcsögök kényelmesen fogyasztják a legjobb magot.

A dalárdnokok mindig énekelnek, pedig bizony mégis jobb kedve van a józan nézőnek, mert kineveti őket.

A mérnökök mindig másnak mérnek, s mégis ők gazdagodnak meg.

Most pedig azokról szólok, kiket igazság szerint először kellett volna megemlítenem, tudniillik – a gyakornokokról; mert annyi mindenesetre bizonyos, hogy valamennyi nokok és nökök közt legszámosabbak és egyszersmind legboldogabbak a gyakornokok.

Valóban, számuk annyira elterjedt már, hogy rövid idő mulva még a csizmadia inasok is gyakornokoknak fogják magokat neveztetni, min épen nem ütközöm meg, mert hiszen a németeknek közmondásuk is van, mely szerint gyakorlat által lesz az ember mesterré.

S tulajdonképen az egész élet csupa gyakorlatból áll, mert mindnyájan egész sírunkig azt gyakoroljuk, a mit tanultunk, és így tulajdonképen mindnyájan gyakornokok vagyunk.

Valamennyi gyakornokok közt mindenesetre legboldogabbak azok, kik hivatalt gyakorolnak. Ezek ugyanis jól tudják, hogy a pápa is diákból lett, következéskép mindig azon reménynyel kecsegtethetik magokat, hogy az előttök levő számtalan nokokon áthatolván, végre még tanácsnokokká is lehetnek; az igaz, hogy a remények nem igen szoktak mindig teljesülni, s hogy addig bizony elég bajjal kell küzdeniök; de hiszen Budát sem foglalták el egy nap alatt.

E szók után az olvasó kissé hosszabb lélekzetet vőn, s én indulni készülék, részint mivel az óra már negyedfelet mutatott, s így új kalandomra kelle sietnem, részint pedig, mivel a hosszú fölolvasást már meglehetősen unni kezdém.

E pillanatban az ajtó megnyilt, s azon orvos lépett be, ki Bertókomat gyógyítá, és egyenesen a lámpához siete, szivarát meggyujtani. Megpillantván engem, rögtön felém fordult, s én rövid üdvözlet után, e kérdést intézém hozzá:

– Hogy van legényem?

– Holnap már elhagyhatja a szobát.

– Szegény fiú, első éjjel sokat szenvedett.

– Nem is akarja feledni, s csak épen most mondá, hogy még ma kézre keríti a gyilkost.

– Hogyan?

– Igen, mert nagyon hatalmas bizonyítvány, vagy legalább szerfölött valószínű gyanú nyomába jutott.

– Mikor?

– Ma, ebéd után. Most, midőn nála valék, az egész eseményt közlé velem.

– Kérem, szóljon ön!

– Igen kevés, a mit mondhatok. Csak annyit tudok, hogy ma, mindjárt ebéd után, egy asszony kereste önt szállásán.

– Engem, asszony?

– Igen.

– Nem is gyaníthatom, kicsoda.

– S ezen asszony az asztalon heverő két pisztolyt megismeré.

– Hogyan?

– Úgy van.

– S nem fogatta őt el Bertók?

– Nem, mert azt hivé, hogy előleges és visszariasztó zaj nélkül könnyebben nyomába juthatni a gyilkosságnak.

– Ebben igaza lehet.

– Az asszony azt mondá, hogy azok férjének pisztolyai.

– Oh, ez már több a gyanunál, így az elfogatással sietni kell, mert különben a gyilkos megszökik, ha feleségétől hallja, hogy ez ártatlanságában a két pisztolyt tulajdonának vallotta.

– Igaz; de mit szól ön ahhoz, ha mondom, hogy azon asszony férje meg akarja önt holnap látogatni?

– Micsoda?

– Igen; az asszony azt kérdé, hogy mikor találhatná önt férje holnap szállásán.

– Megfoghatlan! És mit akarhat nálam azon ember?

– Azt nem tudom, felesége csak annyit mondott, hogy önnek kegyességét kivánja megköszönni.

– És nem nevezé meg magát?

– Csak azt mondá az inasnak, hogy férjét Marczinak nevezik, s hogy ön jól ismeri őt.

– Hah, mit mond ön?!

– Csak Bertók szavait ismétlém.

– Ez borzasztó!

– Tehát ismeri ön azon embert?

– Hogy ismerem-e! Tüstént elfogatom. Ajánlom magamat.

– Gondolja ön meg jól, hogy –

– Itt nincs mit meggondolnom. Hah, azért tetszettek nekem azon pisztolyok mindjárt első pillanatban ismereteseknek!

E szók után gyorsan távozám, és szállásomra sieték, minden körülmény iránt szólni akarván inasommal, mielőtt az illető hatóságnál jelentést tennék.

Tehát Marczi! Azon ember, kit még tulajdon felesége is javultnak hitt. Iszonyú elfajultság! És ugyan mi vihette őt Beattini grófnő meggyilkolására? Rablási vágy semmiesetre nem, mert úgy lakásán tett volna kisérletet. De mit töröm fejemet, hiszen Móricz, régi ismerőse és bűntársa Pesten volt! Bizonyosan ez bérlé őt felesége meggyilkolására, mivel boszuszomja enyhítésére nem volt magának elegendő bátorsága! Úgy van, így kell lenni, mást nem gondolhatok.

Hah, ma tehát mindennek nyomába jutok! Marczit elfogatom, Dalmer bárót felfödözöm, valamely veszélyes társulatot leleplezek, és az öreg Móriczczal találkozom! Sőt lehet, hogy a titkos nyomozó által még Beattini gróf hollétét is megtudom.

Ezek után csak azt kívánom, hogy mindezek megtudására szíves olvasóim is oly kiváncsiak legyenek, mint én.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings