VII. Szolgafogadás.

Sejtésem nem csalt, homlokom csakugyan tetemesen földagadt, s e szerint több napig szobám őrzésére valék kárhoztatva. Ez már magában is elég boszantó volt ugyan, de rám nézve most valóságos kínná vált, mert a szép hölgy, ki miatt a bajba keveredém, s kit én még folyvást Móricz nejének tarték, ez alatt isten tudja, hová utazhatik, vagy ha itt marad is, ugyan mikor fog engem a véletlenség vele ismét összehozni? Orvosért küldék, hogy hamarább hagyhassam el a szobát.

Az orvos megérkezett, körülményesen elbeszélteté magának bajomat, s azután komolyan szóla:

– Meleg székfüfőzettel méltóztassék a daganatot burogatni.

Fél óra mulva egy fiatal orvos barátom látogatott meg, kivel szinte közlém inségemet.

– Barátom, – így szóla a fiatal tanár, – tanácslom, ne kövesd orvosod rendelményét.

– Hát mit tegyek?

– Jéggel burogasd a daganatot.

– Jól van.

Két ellenkező rendelmény! gondolám magamban, ugyan melyiket kövessem? Eh, én a többség embere vagyok, még egyet hivatok, s annak tanácsát fogom követni.

A harmadik orvos is megérkezett, s miután a két elsőnek tanácsát hallá, fejcsóválva szóla:

– Én egyik rendelményt sem hagyhatom helyben; méltóztassék sebészt hivatni, s a daganat körül tizenkét nadályt rakatni.

Villám és mennydörgés! gondolám, itt nehéz lesz többséget eszközlenem. Még egyet kisértek meg, hasonszenves orvost hivatok, az legalább mindenesetre ellensége a vérontásnak.

A negyedik orvos is bekopogtatott, s kihallgatván előadásomat, mosolygva szóla:

– Uram, e bajért nem érdemes orvoshoz folyamodni; egy-két nap alatt úgy is meggyógyul.

Ez az én emberem! És csakugyan igazat szólott. Kevés nap alatt nyoma sem volt látható a daganatnak, s én jól kinevetém a fontoskodó orvosok bölcseségét.

Először hagyván el egykor délután szobámat, kettős czélom vala; mindenek előtt ugyanis tigrist, vagyis szolgát akarék fogadni, kit jól leszidhassak, midőn az unalom miatt nem tudok jobbat tenni, azután pedig szállást bérelni, hogy a vendégfogadói kellemetlen zajtól és kiállhatlan zsarolástól mielőbb megszabadulhassak.

Tudván, hogy az úgynevezett cselédhivatalban mindenkor kaphatni mindenféle naplopót, ki jó fizetésért lehetőségig becsületesen csalja meg uraságát, azonnal oda irányozám lépteimet.

Várakozásomban nem csalatkoztam, a hivatalszoba minden padja és székje el volt foglalva uraságra várakozó minden nemű és rangú cselédekkel. Volt selyem ruhás szakácsné, ki özvegy uraknál szeret szolgálni; bársony-ködmönkés szobalány, kinek mindig az asszony alaptalan féltékenysége miatt kell helyét változtatnia; lefüggő hajú szolgáló, ki rendesen a lóistállóban szokta a kutat keresni, midőn vízért küldetik; fölserdült pesztonka, ki mindig a laktanyák körül szokott sátorozni, mivel a kis gyermek, melyet egész nap czipelnie kell, rendkívül gyönyörködik a bakancsosak látásában; vaskos dajka, ki saját gyermekét három forintnyi havidíj mellett hagyja halálra koplaltatni, míg maga húszért táplálja a másét; sovány komorna, ki a szinészetet rendkívül bálványozza, s e szenvedélye miatt többször már vándorszinészekhez is csatlakozott; elhízott kapús, ki mindig német játékszíni birálatokat olvas, hogy magát a rangjához illő gorombaságban folyvást gyakorolhassa; sima arczú, vékony lábú inas, kinek igen jól ment dolga, míg ereje serényebben engedé szolgálata legfontosabb részét teljesítnie; bozontos szakállú kocsis, ki azon megbecsülhetlen találmányt gyakorlá, mely szerint még az abrakot is borrá változtatá; ökölnyi tigris, ki az evés mesterségében ritkítá ugyan párját, de ijedtében akkor is sírva fakadt, ha a kakas ránézett.

Ezek mind nem nekem valók, gondolám magamban, s már távozni akarék, midőn a hivatal tulajdonosa leirhatlan nyájassággal ezen igen természetes kérdést intézé hozzám:

– Cselédet méltóztatik parancsolni?

– Igen.

– Szobalányt?

E kérdésre valamennyi szobalány nagy készséggel ugrott föl, a mi rám nézve igen hízelgő vala, mert a rossz világ azt suttogja, hogy a talpra esett derék szobalányok nem szeretnek oly asszonyt szolgálni, kinek rút férje van.

– Nem; inasra van szükségem.

A szobalányok ismét leülnek.

– Oh, tehát méltóztassék választani.

– Majd csak megmondom, milyenre van szükségem, ön azután tudni fogja, hogy van-e nekem való embere.

– A mint méltóztatik.

– Én nőtlen vagyok, s a szó teljes értelmében magam ura, csak egy cselédet tartok, ki paripámról is gondoskodni tartozik.

– Ez tehát hármas szolgálat.

– Hármas?

– Igen.

– Hiszen én csak magamat s lovamat említém. Hát a harmadik micsoda?

– A nagyságos asszony hiányzása.

– Ez úgy hiszem, inkább kevésbíti a dolgot.

– Talán, a jövedelmet azonban mindenesetre csökkenti, mert a nőcselédség bőkezűségétől nagysád inasa egészen el fog esni, sőt azon mellékjövedelemben sem részesülend, mely házas uraságoknál néha apró titkokból szokott származni.

– Értem.

– E szerint kissé nagyobb díjban leend nagysád kénytelen megegyezni.

– Nem zsidóskodom, ha kedvem szerinti embert találok.

– Ah, mondhatom, becsületes legényekkel szolgálhatok. Íme, ezen csinos barna fiú igen ügyes, legjobb bizonyítványokkal van ellátva és igen sok nagy uraságnál szolgált.

– Nem kell, mert ott bizonyosan megtanulta a henyélést.

– Tehát talán ez fog tetszeni, ez már katona is volt.

– Köszönöm, ez bizonyosan még most is azt hiszi, hogy káplárján kívül senki nem parancsolhat neki.

– Vagy amaz, ott a sarokban, az többnyire nagy vendégfogadókban szolgált.

– Úgy bizonyosan derekasan ért is a csaláshoz; nem kell.

– Ezt is ajánlhatom, ez még nem rég van Pesten, s mindeddig csak egy serfőzőnél szolgált.

– Szemeinek járását igen vakmerőnek tartom.

– Csak neveletlenség.

– Mi a neve?

– Tamás.

– Egy szóra, Tamás!

– Tessék parancsolni.

– Mióta szolgálsz Pesten?

– Másfél esztendő óta.

– Mindig egy helyen?

– Igen.

– Már csakugyan tökéletesen rád ismertem, te vagy az, ki mult husvét vasárnapján a templomban kendőmet zsebemből kiloptad.

– Én?

– Igen, te.

– De már ebben nagyot csalatkozik a tekintetes úr, mert úgy segéljen, nem voltam még Pesten templomba!

– Tehát menj helyedre. Uram, ez sem kell, mert lovamat sem bízom oly emberre, kinek vallása nincs.

– E szerint már szinte kétségbe esem, hogy lehet-e nagysádnak emberrel szolgálnom, mert hiba bizony mindegyikben van. Itt van még egy, kiről semmi czégéres rosszaságot nem tudok, ez nyolcz esztendeig szolgált Schufterle Mózes gazdag izraelitánál.

– Annál, ki megszökött?

– Igen.

– Kinek, mint mondják, igen szép felesége volt.

– Annál.

– Mi e legény neve?

– Bertók.

– Bertók, akarsz hozzám beállani?

– Szívesen biz én, tekintetes uram, ha megalkuszunk.

– Az legkevesebb, jer velem.

– Ah, örvendek, hogy mégis szolgálatára leheték nagysádnak, örülni fogok, ha minél előbb ismét lehet szerencsém.

– De köszönöm, én nem szeretem a cselédet gyakran változtatni.

– Azaz, nem úgy értettem, én mindennel szolgálhatok; pénzzel, bútorokkal, házakkal, sőt gazdag menyasszonynyal is.

– Azt majd csak utóljára hagyjuk.

– A mint parancsolni méltóztatik.

– Ajánlom magamat.

– A cselédszerzési díjt feledni méltóztatott nagyságod.

– Ah, igaz, itt van.

– Kérem, Bertók is úgyanannyit tartozik fizetni, pedig neki most alkalmasint nincs pénze.

– Úgy? Tehát itt van az is.

– Alázatos szolgája; de majd elfeledém, alázatosan bocsánatot kérek. Szolgám is szokott mindig egy kis borravalót kapni, midőn házhoz vezeti az új cselédet.

– Hiszen ezt én magam vezetem!

– Igaz, igaz; de szolgám ez által mégis károsul, pedig ő ennek nem oka.

– Itt van.

– Köszönöm szolgám nevében. Bertók, maga is tartozik egy pár garassal megvígasztalni Jánosomat.

– Itt van.

– Úgy lelkem, úgy.

– Jer, Bertók, különben még bőrünk is itt marad.

Ezzel távozánk. Csak az utczán néztem jól végig emberemen. Magas, vállas legény volt s oly barna, hogy czigánynak tartám őt; eleven szemeiből furfangosság tekinte ki, míg nagy orra s kiálló álla bátorságot tanusítottak; egész arczkifejezése őszinte nyiltság jeleit viselé magán. S épen ily emberre volt nekem szükségem.

Alig haladánk néhány lépésnyire, midőn Bertók megemelinté süvegét s némi habozással szóla:

– Egy kérdésem volna.

– Szólj bátran.

– Én a zsidómat, kinél szolgáltam, nőtelen korában csak urnak, házassága után pedig nagyságos urnak szólítottam.

– Miért?

– Mert a menyecske úgy kivánta. Most hát csak azt szeretném tudni, hogy a tekintetes urat is nagyságos urnak szólítsam-e?

– Szólíts csak uradnak, tekintetemre és nagyságomra semmi gondod.

– Értem, uram és fogadom, hogy meg lesz velem elégedve. Hej, jól járt ám az ur, hogy azok közül a czifra legények közül nem választott.

– Miért? Hiszen azok leginkább ajánltattak.

– Elhiszem bizony, mert azok legjobban fizetnek. És miből fizethet a szegény cseléd? Béréből? az ám! Abból fizet, a mit lopott, vagy csalt.

– Jól van jól, csak ne dicsérd nagyon magadat, mert tudod, hogy minden czigány a maga lovát dicséri.

– Uram, hát tudja, hogy én czigány vagyok?

– Hogyne tudnám.

– És mégis megfogadott! Na, mondom, uram, hogy már csak ezért is oly hűséges leszek, mint a negyednapos hideglelés.

– Nem lesz károdra, fiú, ha megelégszem veled.

– Köszönöm alázatosan. De most egy nagy alázatos kérésem van ám, kedves jó uram.

– Halljuk!

– Mióta élek, mindig csak az járt fejemben; de a zsidómat nem birtam rávenni.

– Mondd ki hát.

– Uram, ha hátamat fölszántja, még akkor sem zúgolódom, ha ezen kérésemet teljesíti.

– Szólj!

– Koplalni is kész vagyok, ha ezen egy kérésemet betölti, jó uram.

– Beszélj, hamar!

– Bizony isten, még porát is áldani fogom az urnak, ha…

– Eh, mondd ki már valahára.

– Hát – hát – járasson engem – vörös nadrágban.

– Megteszem.

– Paszománt is jön rá?

– Igen.

– Uram, most már kész vagyok magamat akár agyonveretni is az urért.