XX. Egy reménynyel kevesebb.

Annyi események, melyek, egyetlen nap lefolyása alatt, ostromló sereg gyanánt rohantak rám, aczélozott kedélyemet is megrendíték kissé s azért nem volt kedvem az estét mulatságokban tölteni, hanem szállásomon maradtam, terveket rendezve és válogatva, miket másnap foganatosítnom kelle, hogy kalandim iránt végképen tisztába jöhessek.

Hosszas fontolgatás után abban állapodám meg, hogy másnap reggel Beattinit mindenekelőtt meglátogatom s törvényes eszközökkel fenyegetés mellett a rablott vagyonnak törvényes kezekbe adására kényszerítem; azután pedig Dalmer báróval iparkodom megismerkedni s végre este a nyomozó zsidóval találkozom és Móriczot mindenáron hatalmamba kerítem.

Csak most juta eszembe, hogy saját megtámadómra nézve is, ki mindenesetre egyszersmind Beattini grófnő gyilkosa volt, szólanom kellett volna az ismeretlen zsidóval, mert többször hallám már, hogy ily utakon legbiztosabban juthatni minden elkövetett gonoszságnak nyomába. Eltökélém tehát, hogy holnapi találkozásunkkor eziránt is szólani fogok vele, ámbár egyébiránt nem igen feküdt érdekemben a tettest kipuhatolni.

E tervezések közt töltém az éj nagyobb részét álmatlanul s csak éjfél után szenderültem el, minek következtében jól magasan állott már a nap, midőn fölébredék.

Bertókot nagy örömömre már talpon lelém, ámbár még sántított; megparancsolám neki tehát, hogy ne erőltesse meg magát s azzal útnak indulék a grófhoz, még pedig bérkocsin, mert alig várhatám, hogy szemközt állhassak vele.

A kertajtónál elbocsátám a kocsist és be akarék lépni, minthogy az ajtó nyitva volt; véletlenül föltekintvén, czédulát pillanték meg az ajtón, melyen e sorok valának olvashatók:

– Ezen kert, kényelmes butorozott nyárilakással együtt minden pillanatban kiadandó.

Csodálatosnak tetszett ez ugyan nekem, de csakhamar megnyugodtam ismét, gondolván, hogy a gróf bizonyosan nem nagy örömöt érezhet oly helyen, hol gyilkosság által veszté el szép hitvesét s hogy ennek következtében igen természetes, ha e helyről minél előbb menekülni törekszik, hol minden helyecske csak bús emléket költhete keblében.

Gond nélkül léptem tehát a kertbe, hol a kertész azonnal e kérdéssel állott előmbe:

– A szállást tetszik megtekinteni?

– Nem. A gróffal akarok szólani.

– Nem lehet.

– Hozzá kell mennem, tegnap maga rendelt ide ezen órára.

– És még sem lehet.

– Miért?

– Mert a gróf már elutazott.

– Micsoda?

– Úgy van, még tegnap este.

– Hová?

– Nem tudom.

– Nem hagyott levelet vagy üzenetet?

– Nem.

– Erről saját szemeimmel kell meggyőződnöm, vezessen kend a terembe.

– Szivesen.

A termet nagy rendetlenségben találám a mellékszobákkal együtt s minden csakugyan hirtelen elutazást tanusított.

– Mikor távozott a gróf? – kérdém ismét a kertészt.

– Mindjárt a temetés után. Alkalmasint gőzhajóra ment, mert targonczásemberekkel vitette el ládáit.

– Ki ment vele?

– Csak egy szolgája, a többit elbocsátotta, midőn távozott.

– És lovai?

– Csak két hátaslova volt, azokat a targonczások után vezette az inas.

Többet nem tudhaték meg a kertésztől, elhatárzám tehát, hogy tüstént visszasietek a városba és mindenek előtt a gőzhajóhivatalban tudakozódom.

A baloldali utcza sarkán eszembe juta tegnapi látogatásom az emberfogyasztó-intézetben s azonnal oda irányozám lépéseimet, mert tudni vágytam, hogy ott van-e még a kis Móricz, kiről eddig Beattini neje gondoskodott.

Beléptemkor nagy indulatossággal kiálta rám a vastag asszony:

– Talán még egy kosztosomtól akar az úr megfosztani?

– Hogyan?

– Bizony nem szép úgy visszaélni a becsületes szegény asszony bizodalmával. Ezt ugyan nem érdemlettem.

Nem értém az asszonyt.

– Ugyan úgy-e?

– Valóban nem.

– Nézze meg az ember, még azt akarná velem utóljára elhitetni, hogy egy szót sem tud az egész történetről?

– Szóljon világosan.

– Talán nem az urnak köszönhetem, hogy legjobb kosztosomat elvesztettem!

– Micsoda?

– Úgy, úgy!

– Melyiket?

– A kis Móriczot.

– A zsidófiut?

– Igen.

– Lehetetlen.

– Nem lehetetlen biz az, ott van az üres bölcső.

– És mikor történt az?

– Mintha bizony nem tudná!

– Becsületemre mondom, szót sem tudok e történetről.

– Tegnap este kilencz órakor vitték el tőlem a gyermeket.

– Kik?

– Azon inas, ki mindig a pénzt szokta hozni.

– Egyedül volt az inas?

– Nem, hiszen úgy ki sem adtam volna neki a gyermeket.

– Tehát ki volt vele?

– Egy úr gyászöltözetben, ki azt mondá, hogy a gyermek anyja magához kivánja a kis fiut.

– A gyermek anyja?

– Igen.

– Hiszen azt tegnap temették.

– Talán itt az első kertben?

– Igen.

– Szent isten, hát a meggyilkoltatott grófnő volt a kis Móricz anyja?

– Úgy van.

– Mi lesz most már a kis gyermekből?

– Majd gondját viseli a gróf.

– Gróf?

– Igen, a ki elvitte.

– De mi köze annak a kis Móriczhoz?

– Ő az elhunyt grófnőnek férje volt.

– Férje?

– Igen.

– De hiszen a kis Móricz zsidó!

– Talán zsidó volt az anyjának első férje.

– Csodálatos!

És valóban, ezt magam is csodálatosnak tartám, mert Beattini iránt elég okom volt rossz véleménynyel viseltetni s így meg nem foghatám, mi birhatá őt arra, hogy magát a kis Móriczczal terhelje, ki, a vastag asszony állításánál fogva, bizonyosan nem az ő fia volt, hanem még az elhunytnak első házasságából származott, miről az öreg Móricz természetesen semmit nem tudhatott, miután felesége összekelésük után négy hónap mulva hagyta őt el, nem egészen két év előtt, a gyermek pedig most mintegy egy esztendős lehetett.

Mi czélja volt tehát Beattininak a gyermekkel? Talán védfegyverül hivé azt az öreg Móricz zaklatásai ellen használhatni, ha ez idővel nyomába találna akadni? Egyedül ez volt az, mit e tekintetben most valószinünek hivék tarthatni s ennélfogva nem is igen törekvém e tényt máskép magyarázni, ámbár egészen kielégítőnek még ezt sem tartám.

Egyébiránt még e kérdéseket intézém a kövér asszonyhoz:

– Jól megnézte-e azon urat?

– Igen.

– Rá tudna ismerni?

– Igen.

– Tehát ne feledje el vonásait.

– Miért?

– Lehet, hogy egykor szembe fog vele állítatni.

– Irgalmas isten, hiszen én semmi rosszat nem követtem el!

– Nem is azért, hanem lehet, hogy a gyermeket fogja baj érni s akkor mindenesetre jó lesz, ha ráismerhetünk arra, ki őt elvitte.

– Oh, száz esztendő mulva is megismerem, ha élek!

Ezután a hajdani csárdásnővel akarék még szólani, gondolván, hogy talán ő is nyujthat némi adatot ez esemény fölvilágosítására; de ajtaját zárva lelém s így haladék nélkül a városba siettem.

A gőzhajóhivatalban legkisebb nyomára sem akadhaték a grófnak, a postahivatalnál szinte siker nélkül maradt minden tudakozódásom; de még ezzel sem elégültem meg, hanem néhány előkelőbb vendégfogadóban is megfordultam s a legujabban érkezett idegenek neveit végignézém a vendégkönyvben; de hasztalan! Beattini neve sehol nem fordult elő. Még a királyutcza szögletén állomásozó targonczásokat is rendre kérdezém, hogy nem szállítottak-e ládákat azon kertből valahová, melyből tegnap a nagy temetés kiindult? Fáradozásom itt is füstbe ment, a kertet mindegyik jól ismeré, de egyebet ennél egyáltalában nem tudhattam meg.

Beattini tehát, mint látszott, nyom nélkül eltünt!