NAGY IGNÁCZ.
Reading edition
1810–1854.
Magyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, a mi nem csoda, mert gyermekkora a tizenkilenczedik század második tizedére esik, mikor a magyar nyelv idehaza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a nemzetiségi vidékeken társalogtak magyarul a családban, hogy a cselédek ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven beszéltek.
Nagy Ignácz is tudott magyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben), hol atyja a Georgikont alapító különcz főurnak, Festetich György grófnak volt a tiszttartója; az iskoláit többé-kevésbé szintén magyar városokban: Gyöngyösön, Baján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment a bölcsészetet hallgatni, miközben Klopstock, Schiller művein megmámorosodva, nagy titokban maga is német írónak készült. Tele volt már az asztal fiókja német versekkel, novellákkal és színdarabokkal, mikor a Kisfaludy Aurórája kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát magyar irodalom is van? S ezentúl mohó szomjjal kutatott fel mindent, a mit a magyar irodalom termelt. Bizony nem állt az Goethei és Schilleri magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész világnak illatozik, addig a másik egyszerű faggyúgyertyácska, mely egy szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni.
Az ifjú Nagy Ignácz szíve megdobbant – megtalálta ideálját. Átpártolt az árvához; elégette összes német kéziratait s ettől (1833-tól) kezdve egész odaadással a magyar szépirodalom művelésére adta magát.
Kizökkenés nélkül irogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarka-barka intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem vonták a munkától; rút volt mint egy faun – minélfogva hamar megnősült (már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái is jól jövedelmeztek. «Szaladt utána a pénz», mint kortársai mondták, kik «Krözusnak» nevezték egymás közt s tőle kértek kölcsönt, ha megszorultak.
Az úgynevezett «okos írók» közé tartozott, a kik nem indultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha a míg élnek, jól élnek s minden igyekezetük oda irányul, eltalálni a közönség ízlését. Nagy Ignácz addig-addig próbálgatta, míg végre sikerült neki.
Első kísérletei, melyeket a Mátrai Gábor «Regélő»-jében közölt, nem keltettek élénkebb figyelmet, színpadi munkái a Murai rabló és Soroksári János sem. Neve 1834-ben a «Jelenkorban» kezdett némi irodalmi patinát kapni; a Budapesti élet czímű rovatban közölt satirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek.
S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokonszenvét, el nem eresztette többé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának s tekintve, hogy csak negyvennégy évet élt, roppant sokat, aránylag talán Jókainál is többet írt.
Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignácz-féle novella nélkül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, unalomból idegen színműveket fordít a Nemzeti Szinháznak, munkának csak a politikai lapoknál eltöltött időt számítja – nem is sejti talán, hogy itt hagyja a legmaradandóbb nyomokat. Ugyanis ő kezdte először a beérkező híreket külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni s így lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak.
1840-ben «Életuntak» czímű vígjátékával megnyeri az Akadémia másod-jutalmát, utána két évvel pedig az első jutalmat üti meg Tisztújítás vígjátéka, mely előadva is zajos tetszést vívott ki s egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar vígjáték nimbuszával jelenik meg a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyult Nagy Ignácz az aktuális életanyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és halom visszhangzott a fokosok akkori fénykorában.
Ebben a művében éri el a tetőpontot az ő örökké derült múzsája. 1844-ben Sue Jenő Párisi titkain neki buzdulva, megírja a «Pesti titkokat» s azt saját maga adja ki füzetekben képekkel illusztrálva. Sok jóízű részlet van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest elevenedik fel némely leírásában, a nagy rész azonban rémmesei lelemény, mely sehogy sem illik az akkor még kicsiny, úgy szólván áttekinthető főváros viszonyaira. Mindamellett «könnyen olvastatta magát», a hogy egy bírálója kifejezte s a közönség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkét füzetes vállalat mellé, valóságosan falta a felváltva vidám majd hátborzongató epizódokat.
Ez volt utolsó jó munkája s egész kis vagyont hozott a konyhára. Innen már hanyatlást mutat Nagy Ignácz vénája. Az iróasztal gyakran áll boszut gazdáján s még pedig annál inkább, minél többet ül az mellette. A forradalom idején már betegeskedni kezdett, szervezete meggyöngült a sok ülésben, virrasztásban. A mozgalmakban részt sem vesz, szobájában betegen éli át a nevezetes napokat. A harcz lezajlása után azonban mégis megfosztják hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a Hölgyfutárt, melyet haláláig szerkesztett.
Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt s közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltünésekor, midőn az nem tudott kiadót találni a «Hétköznapokra», maga kereste föl Hartlebent s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való esze volt), hogy rövid idő mulva el fogja homályosítani.
Vidám, elégedett természetű ember volt, a mellett jó pajtás, mikor a Csigában az írók vacsoráló helyén megjelent, «dugóknak szörnyű pattogása vala» – jegyzi meg egy kortársa.
Még négy évig élt a forradalom után, de alig írt valamit. Nem volt se egészsége többé, se témái, se olvasói.
Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itt hagyni.
Mikszáth Kálmán.