XIV. Hideg víz és savó.

Közelítésem megriasztani látszék a két ismeretlen hölgyet, mert lépteiket kissé gyorsíták, s a ligetből a Rákos felé távoztak; ki azonban oly kedvelője minden szépnek, mint én, az nem igen könnyen hagyja magát efféle akadályok által gátoltatni. S ha valaha, úgy csakugyan most volt okom, hogy a fáradtságot ne kiméljem, mert a fiatal hajadon oly szép vala, hogy egész Budapesten ritkítá párját; és ez nem csekélység, mert hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy három kis német fejdelemségben sem találhatni annyi szép hölgyet, mint Budapesten.

A fiatal hajadon, ki, mint látszott, nem igen óhajta velem megismerkedni, azon keleties szabású szépségek egyike vala, minőket ily ritka tökélyű összhangzásban csak mintegy elvétve találhatni. Fekete haj és szemek, barna arczok, kimondhatlanul igéző pír által fölhevítve, keskeny sötétpiros ajkak, gömbölyű áll, karcsú nyak, mely ritka szabályszerűséggel egyesült a kerekded vállakkal, görög szabású orr, mind ezek oly igéző egészet alkotának, hogy akaratlanul is igen sűrűn pödörgetém bajuszomat, s lehető legkedvezőbben törekvém magamat minden mozdulatban kitüntetni.

Iparkodásom azonban nem igen használt, mert a hajadon csak kizárólag a beteges, éltes asszonyra fordítá minden figyelmét, s engem észre sem látszott venni. De a tapasztalt férfit az ily akadályok csak merészebbé teszik, s azonnal elhatározám, hogy megszólítom őket. De mikép? Zsebemben mindig egy fél keztyűt szoktam hordozni, s ezt ajánlom mind azon vállalkozó férfiaknak, kik szeretnek szép hölgyekkel hevenyészett ismeretséget kötni, a mit így kell eszközleni.

A keztyűt földre ejtém és fölkapám, természetesen a hölgyek háta mögött, s azután lehető legnagyobb udvariassággal kerülvén elébök, tisztelettel, s lehetőségig kedveltető hangon szólék:

– Nagyságtok veszíték el talán ezen szép kis keztyűt?

– Nem! – felele az éltes hölgy, s útjokat mindketten folytaták.

– Pedig már örvendék, hogy szerencsém lehet nagyságtok veszteségét visszapótolnom.

Semmi válasz.

– Talán a Dalárda énekében méltóztattak nagyságtok gyönyörködni?

– Igen, – felele meglepő hidegséggel az éltes hölgy, s egyszersmind fejével biczczente, mintha azt akarná értésemre adni, hogy a további társalgástól föl vagyok mentve.

Szemtelenség nélkül ezúttal nem lehete az ismerkedést tovább folytatnom, de azért visszavonulni sem akarék még, s illő távolban folyvást követém a hölgyeket, néhány legdivatosb trillával szeldelve a levegőt, mi az érzékeny hölgyeknél csak ritkán szokott kedvező hatás nélkül maradni. Volt-e jó sikere szép hangomnak, vagy nem, azt nem tudhatám; de annyi bizonyos, hogy a hölgyek gyorsabban távoztak, s kevés pillanat mulva azon major kapujában tüntek el, mely mellett a vízgyógyintézet áll.

Én még soha nem valék azon helyen, de mégis azonnal ráismertem, mert egy pokróczba burkolt férfit pillanték meg, ki egész erejéből futkosott föl és le a ház előtt, s ki irja le csodálkozásomat, midőn benne egy hajdani barátomra ismerék, ki mindig oly egészséges volt, hogy még a tyúkszemet sem ismerte. Ezt meg kell szólítanom, gondolám, s azonnal e kérdést intézém hozzá:

– Barátom, te vagy?

– Ah, Bende? Örvendek! Rég nem láttuk már egymást.

– Mi bajod?

– Még eddig semmi.

– Hát mit csinálsz itt?

– Meg akarom a bajt előzni.

– Azért izzadod magadat félholtra?

– Nem érted te ezt, barátom. A vas kemény, de azért mégis megtüzesíti a kovács és hideg vizbe dugja, hogy még erősebb legyen. S ezt teszem én is.

– Hiszen te nem vagy vas!

– Az mindegy.

– Orvos ajánlatára vagy itt?

– Oh, nem! Én az orvosokra nem sokat hallgatok; magam is tudom én, mire van szükségem.

– Érzed-e már hasznát a sok izzadásnak?

– Oh, igen! Fejem gyakran fáj, a sok vízivás pedig kissé meggyöngíté gyomromat.

– És mégis folytatod?

– Természetesen. A javulás majd később fog beállani.

– Az őrültek gyógyintézete közel van ide, nemde?

– Igen.

– Megengedj, barátom, de nem fog ártani, ha helyről gondoskodol. Azonban, beszéljünk okosat; láttad azon két hölgyet, kik most a szomszéd majorba léptek?

– Igen.

– Ismered őket?

– Természetesen.

– Szólj, szólj, kicsodák?

– Hiába kérdezősködöl.

– Mért?

– Nem kalandra valók.

– Hová gondolsz! Hiszen nem azért kérdezem.

– Tehát komoly szándékból?

– Mindenesetre.

– Ám legyen tehát. Én csak annyit tudok róla, hogy az egyik anya, a másik pedig lyánya; a szép Lenke atyja, Börger János, gazdag kereskedő volt, de bizonyos zsidó tőzsér csalárdsága következtében megbukott, s a Dunába ölte magát. Özvegye most csekély hozományából él, s gyöngélkedő egészsége miatt ezen majorba költözött.

– Hát a csalárd zsidó?

– Megszökött, mintegy két év előtt.

– Nem tudod nevét?

– Tudtam, de most nem jut eszembe vezetékneve. Másik neve Móricz volt.

– Talán az, kiről mondják, hogy oly igen szép felesége volt?

– Ugyanaz. Ismerted a szép asszonyt?

– Igen.

– Hiszen te minden szép asszonyt ismersz! De bocsánat, innom kell.

– Szomjas vagy?

– Oh, nem! De itt mindig innom kell.

Barátom távozott, s én bizonyosan nevettem volna botorságát, ha a gyalázatos Móricz nevének hallásán annyira föl nem indulok. Tehát ezen családot is inségbe taszította! Azonban csakhamar lecsöndesíte ismét azon remény, hogy másnap reggel Beattinit üstökön ragadom és a préda kiadására kényszerítem.

Ily gondolatokkal tépelődve, visszafelé fordulék; de alig haladtam egy pár száz lépésnyire, midőn igen sajátságos látvány által lepettem meg. Egy major közelében ugyanis egy ismerősömet pillantám meg, ki igen komoly arczkifejezéssel követé egy vörös tehén minden lépését. Megszólítám őt:

– Mit keres ön, barátom uram?

– Ah, elvesztett egészségemet!

– Hiszen oly erőben van ön, hogy Toldy Miklósnak is beillenék.

– Oh, barátom, a külszín csal! Oly erőtlen vagyok, hogy alig birom egymásután rakosgatni lábaimat. Most savóval élek és tehénlevegőt szívok.

– Ezt nem értem.

– Azon majorban az istálló fölött van szobám, melynek padlója meg van fúrva, hogy a tehenek kipárolgása az egész szobát mindig átjárhassa. Nappal pedig a tehenek után sétálgatok, hogy mindig gőzkörükben lehessek.

– S ki ajánlotta ezt önnek?

– Orvosom, e major tulajdonosa.

– Ah, értem! Mért nem folyamodott ön inkább hasonszenvi gyógyrendszerhez, mely napjainkban igen alaposan gyakoroltatik, s nem igen szorul ily nevetséges fogásokhoz.

– Ah, ön ezt nem érti!

Ismerősöm ismét ingadozva követé a legelésző tehén nyomdokait, én pedig boszúsan fordultam el tőle. Mégis csak jobb volt a régi idő. Akkor a savót csak sertések elébe önték, s csak akkor ittak az emberek, midőn szomjaztak, a marhák kipárolgásában pedig semmi gyönyörűséget nem találtak. Hja, hiába! Akkor az orvosok tiszteletreméltó szakállas férfiak voltak, kik éjjel-nappal isteni tudományuknak éltek, mert illőn tudák méltánylani azon fönséges hivatást, mely embertársaik életét kezeikbe adá; most ellenben, kivevén a kevés kiveendőket, a sok táncz és egyéb mulatságok özöne nem engedi meg a tudományos búvárkodás gyakorlatát, s ez egyik oka annak, hogy nincs oly sok öreg emberünk, mint hajdan! Azonban vigasztaljuk magunkat azon reménynyel, hogy e szomorú állapot nem fog már sokáig tartani; mert íme, fiatalabb orvosaink szakállat kezdenek már viselni, s így biztosan várhatjuk, hogy a mélyebb tudományosság sem fog ezentúl náluk hiányzani, s majd ismét becsületesen megvénülünk, mint őseink és nem leendünk kénytelenek gyomrunkban mosógyárt fölállítani, a sertésektől a savót eltulajdonítani és marhabűzön hízni!

De hah, mi ez! Jajgatás, sikoltás! Ah! A tehén megúnta ismerősöm hosszas ólálkodását, megfordult, apró szarvait igen érthető kifejezéssel rázá, s a beteg, ki oly gyöngének hivé magát, hogy lábait is alig birá előre rakni, úgy iramodott tüskén-bokron keresztül a major felé, hogy a billikomot nyert kan agár is alig birta volna őt elérni. Ha ha ha! Aztán ne nevessen az ember, midőn minduntalan ily fonákságoknak kénytelen szemtanuja lenni!