XII. A halottvizsgáló.

Az angol kert igen csinosan vala rendezve s a lakház olasz ízlésben épült, a franczia butorok pedig nagy vagyonosságát tanúsíták a magyar birtokosnak és idegen lakosnak, ki bizonyosan rendkívül pogány lakbért fizetett azon gyönyörűségekért, mikkel e nyári mulatótanya kinálkozott.

– Udvarolhatunk a grófnak?

Az ajtóban ácsorgó inashoz e kérdést intézé vezetőm.

– Méltóztassék besétálni, – felele az inas, – ámbár épen most lépett be a halottvizsgáló.

– Halott van a háznál? – kérdém, rendkívül meglepetve.

– Igen.

– Kicsoda?

– A méltóságos grófnő.

– Talán ma éjjel?

– Agyonlövetett.

Némán követém vezetőmet a terembe s minden fontolgató gondolatra képtelen valék meglepetésem első pillanatában. A terem vörös ablakfüggönyei le valának bocsátva s vérszínben bocsáták be a nyári nap sugárait, mi az egész teremnek bizonyos komor és ünnepélyes színt kölcsönze. A terem falai körül pamlagok és székek állottak, közepén pedig fekete posztóval takart asztalon díszes koporsó emelkedék, mely körül tizenkét viaszgyertya égett, sűrű gőzkört terjesztve a koporsó fölött.

Beattini mély gyászban s rendkívül szenvedő arczkifejezéssel, a koporsó közelében állott; sárga arczszíne, koromfekete haja, szakálla és bajusza oly ijesztő egészet képezének, hogy első pillanatban inkább sírból fölkelt rémnek hittem őt, mint kedves halottat sirató embernek.

Mellette magos száraz férfi állott, apró szemekkel, vastag orral, tertyedt ajakkal s kimondhatlanul érdektelen arczkifejezéssel. Öltözete egészen fekete volt s aranygombú vékony nádbotja nem igen illett rendkívül kidomborult hasához, mely világosan tanúsítá, hogy a fárasztó tanulást nem igen szokta gyakorolni.

A gróf udvariasan inte felénk kezével, ámbár sötét szemeinek gyors fölvillanása azt látszék tanúsítani, hogy megjelenésünket nem szívesen látja; ez azonban csak egyetlen másodperczig tartott s ő ismét folytatá beszédét a mellette álló férfihoz, bánattól rezgő hangon szólván:

– Mondom, orvos úr, a gonosz gyilkos golyója épen szíven találta szeretett nőmet.

– Tehát azonnal meghalt? – kérdé burnótot szippantva az orvos.

– Egyetlen jaj, egyetlen szó nélkül.

– Engedelmével, gróf úr, meg fogom a sebet kissé tekinteni.

– Igen jól van; egyébiránt a halotti bizonyítványban talán azt is meg kell majd említeni, hogy nőm a szinházban rögtön görcsöket kapott, minden jeleivel a valódi keleti kolerának.

Mintha virág után nyúlván, kigyót pillantott volna meg az érdemes orvos úr, úgy visszapattant a koporsótól e vészes szók hallása után s igen példás hidegvérűséggel szóla:

– Valóban? De tulajdonkép nem is szükség a sebet közelebbről vizsgálnom, csak méltóságod fájdalmát fognám ezáltal még inkább élesíteni.

– A mint tetszik.

Az orvos asztalhoz ült s a szükséges hivatalos bizonyítvány irásához fogott, néha-néha, mintegy elvétve, azon négyes aranyra pillantván, melyet fáradozása jutalmául a papirra tett a gróf. Míg ezen utóbbi a szükséges adatokat mondá az orvos tollába, addig futó pillantást veték a szerencsétlen halottra.

Oly szép volt az most is, mint midőn a páholyban pillantám őt meg; azon egy különbséggel mindazáltal, hogy akkor piros, most pedig fehér rózsák virítottak szabályos arczán. Örömest legeltettem volna még szemeimet e korán leszakasztott ritka bájú virágon, de a gróf többször mintegy kedvetlenül tekinte rám s én szerényen fordítám szemeimet kisérőmre, gondolván, hogy kandiságom talán sérti a gyászoló férjet.

– Mikép tetszik a halottvizsgálat? – szóla suttogva vezetőm s ajkait gúnymosoly játszá körül.

– Nem értem önt egészen.

– Kielégítőnek hiszi ön ezt?

– Ezen esetben igen s reménylem, hogy kétesb esetekben pontosabb a vizsgálat.

– Meglehet. De én egykor láttam, hogy ezen orvos úr, halottas házba lépvén, egy alvó gyermekre pillantott s azonnal nagy elhatározottsággal mondá, hogy bízvást el lehet temetni. Máskor pedig egy holt asszonyt vizsgálván meg, az élő férj haláláról adott bizonyítványt.

– Ez elég szomorú! De hallotta ön? Ma délután lesz a temetés!

– Itt még csak megjárja, mert ezt agyonlőtték, fölébredésétől tehát nem tarthatni; de tudok én oly eseteket is, hogy a beteg hajnalban halt meg s már ugyanazon nap délután el is temették. Ezt nevezhetni azután borzasztó hanyagságnak!

Ezalatt az orvos bizonyítványát megirá, díját zsebébe mélyeszté s ünnepélyes bókot csapván, nagy méltósággal távozott, megnyugodva azon szép öntudatban, hogy kötelességét pontosan teljesítette. Ha meghalok, más orvos által vizsgáltatom meg magamat.

Ezen derék s böcsületes ember távozása után a gróf mintegy kérdezve tekinte ránk s a mellékterembe inte, hol vezetőm azonnal bemutatott neki, mondván:

– Gróf úr, barátom meg akart önnel ismerkedni, de valóban nagyon sajnáljuk, hogy ily szomorú pillanatban érkeztünk.

A gróf csak néhány hideg, de mégis igen udvarias szóval válaszolt s miután még egy pár közönyös megjegyzést tevénk, már épen távozásra készülénk, midőn csaknem akaratlanul törtek ki ajakimon e szók:

– E szomorú esemény igen borzasztó ugyan s mégis vannak, kik annak örvendnek.

– Mikép érti ön ezt? – kérdé kissé meglepetve a gróf.

Ennyit mondván, többet is kelle szólnom s azért minden tétovázás nélkül folytatám:

– A zsidókat értem, kik mindig rendkívül neheztelnek keresztyén vallásra térő feleikre, főkép pedig a gazdagokra.

A gróf ajkába harapott, de csakhamar ismét összeszedé magát s lehető hidegséggel szóla:

– Ön ismerni látszik boldogult nőm korábbi viszonyait?

– Van szerencsém.

– Első férjéét is?

– Igen.

– Ha szabad kérdeznem, mikor beszélt ön vele utolszor?

– Néhány hét előtt.

– Pesten?

– Nem; az alföldön.

– S talán annak következtében kivánt ön velem megismerkedni?

– Igen.

– Örvendek. Egyébiránt meg fog ön bocsátani, hogy mostani szomorú körülményim közt…

– Oh, kérem, nekem kell bocsánatot kérnem, hogy ily sokáig alkalmatlankodám. Ügyünket máskor is elvégezhetjük.

– Holnap reggel, ha úgy tetszik.

– Mindenesetre lesz szerencsém.

– Kilencz órakor.

– Pontban kilenczkor.