KISEBB KÖLTEMÉNYEK

RUSZÁNDA A MOLDVA SZÉP. A nyúgodalomnak útján Még nem is messze mentünk, A borzasztó csata után Még csak alig pihentünk; A hadra feszült ereink Még jól le sem lankadtak, Tüzünktől felforrt ereink Még le sem csillapodtak: Még is mely gyenge mozgások Melyek bennem pezsegnek, A harcz után nem szokások Igy verni az ereknek. Óh hányféle indulattól Hányódunk és vetődünk! Most a hadi ábrázattól Talpig felhevítődünk, Majd egy szép szem csillámjától Lobbant fel egy tekintet, Melynek igaz bírásától Márs vas bottal elintett. Most is a török puskája Nem lőtt meg oly mérgesen, Mint egy oláh kis lyánkája, Rám tekintvén édesen. Nem láttam én még vad fának Soha ily szép gyümölcsét, Egy havason nőtt oláhnak Ilyen nyájas erkölcsét. A Mahomed mord vitézze Elfelejti vadságát Dühösségében, csak nézze E természet virágát; Én is ha magyar nem volnék, Érte nevem letenném, Vagy halnék vagy megbomolnék, De Ruszándát elvenném. Ha nem volnék, a mi vagyok Lábom azt is ígérte, Hogy – a Karpatusok nagyok – Mégis megmászná érte. Oláhszűrt vennék magamra, Kérges bocskort kötöznék, Fejszét vennék a vállamra, S a hegyekbe költöznék. Ha kimennék a juhokkal, Ruszándát is kicsalnám, Talpig megraknám csókokkal Örömömben felfalnám. – Vess véget hazai hűség E lágy gondolatoknak, A puhának gyönyörűség, Pálma kell a bajnoknak.

A GRÁCZIÁKHOZ. Óh kellemesség és kegyek asszonyi! Kik a halandók napjait a kemény S bal sors viszontagsági közt is, Mellyeket öblöget a szerencse, Eltűrhetőkké tészitek egy szelíd Kis rajzolással, sőt a halál komor Tekintetén is bájoló szint Tudtok az ember elébe vonni – Ugyan mi csint tett lelkem előttetek, Hogy csalfa képek festegetésivel És altató ledérkedéssel Összezavart eszemen cziczáztok? Hahogy nem illik mennybe vezetnetek Egy véges élőt, menjetek el tehát Előlem a tündér hazába, És nevetek ne legyen Ruszánda.

EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN SERKENT GONDOLATOK. Nyúgosznak immár a mai nap baján Áttört vitézek, durva veszély között Görcsökre vont képek vonásit Hogy szedi rendbe az édes álom! Lengj, lengj körűltök kellemes estveli Szellő! legyezd el tőlök az érdemelt Nyúgalmat is felháborító Ostoba képzetek álmodásit. Óh kedves élet legsanyarúbb neme! Ugyan mi szükség volna reád, ha hogy Az ember e jó kis világot S benne magát okosan szeretné? Ha a kevélység hírt nevet éhező Lelkét nem a vér szomja hevítené S a kárhozandók útja hellyett Égre vivő nyomokat keresne. Az érdemesnek hogyha segítsz ügyén Hatalmas ember! szebb nevet érdemelsz, Mint a ki felfúvalkodásból Százezer atyjafiát levágat. – Vitéz barátim! mink pedig úgy veszünk E sullyos élet sok bajain erőt, A vérpatak tengernyi árvák S özvegyek átkai közt kerengő Örvénye közt is, hogyha vitéz karunk Patvarkodásból nem tesz erőszakot, S tettünk jutalmát tiszta szívünk Helybehagyó örömin keressük.

AZ ÖRÖM TÜNDÉRSÉGE. Egy szép nyári estvén csak naplement tájban, Még környékünk szinte nem borúlt homályban, Még a természetnek lángszínű bársonyja, A melylyel elnyúgvó napunkat bevonja, Mutatta mennyei pompával terjedve, Milyen nagy méltóság legyen vele fedve, Még kevés csillagok tudtak erőlködni, A napnak sugára alól kivergődni, Mig az apróbbakat, bár magát elvonta, Hosszan utánna nyúlt fénnyével bévonta, Midőn gyepágyamról néztem fél könyéken E szép változást a szunnyadó környéken. Mint a szívem, csendes volt a levegő is, A nap után bámúlt tán még a szellő is. A dishármoniás békák piánója, A tactusra zúgó malom zubogója, Vízi bika, buggyok, füttyök, hápogások, A pittyet czifrázó fürj-pallattyolások, Egy panaszát nyújtó kis fülemülének Hangszálai között a mint őgyelgének, Az elfáradt erőt nyúgvásra rengették És a higgadt elmét andalgóvá tették. Álmélkodva néztem e nagy játékszínben, Hogy a bölcs természet mennyiféle színben Hordja fel játékát a néző elébe, S hányféle hangokkal zengedez fülébe. Nemem méltóságát egészen érzettem, Látván, hogy ez mind ő érte van, s érettem, Erzém, mely nagy lelkem, állattársim felett, Kikbe ily bölcset a fő jó nem lehellett. Mi tudunk az égi testek közé menni, A láthatatlanból megláthatót tenni. Útját, messzeségét, s nagyságát vizsgáljuk, S a nagy természetet keresztűl bújkáljuk. Ez érzés felséges vóltával megtelvén, S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén, Mennyezete alá mentem kis kertemnek, És ott szabad folyást engedtem eszemnek, Mely a nyúghatatlan vizsgálás szárnyain Túl száll a halandó látás határain S a nagy mindenségnek már csaknem felette Lengvén, kis lakhelyét el is felejtette. Már az örök végzés szent kabinétjába Csaknem belenézett az egek titkába; Ily kis istenségnél főbb méltóságomba, Az elbútt Ámeli ugrik a nyakamba, Csókot igér, csak ne duzzogjak játékán, S virágokat szór bé ingem hasítékán; Azzal friss forgással a fák közt eltűnik, S onnan is virágot szórni rám nem szűnik, Mert sehol sem látom, majd elémbe lebben, Senkivel sem játszott még a zefir szebben. Egyszer, a mint lopva hátam megé kerűl: Gyorsan megfordúlok, s kezem közé kerűl: De a lóra! lóra! zajra felugrottam, Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam.

VÉGBÚCSÚ ÁMELITŐL. Már hát Ámelim elviszed Fellengőn repeső játszi reményemet? Már hát elviszed e soha Bé nem forradozó szív kiszakadt felét? Már hát elviszed, elviszed Édes mindenemet; mert magad itt hagyol? S itt hagysz hát, ha nem álom ez Mellyet képzeletem féltibe rajzola? Óh e nem lehet az, mivel Még álmomban is e színleni nem tudó Jó szív nem csala meg soha, Oly tisztán kifoly e szép ajakak között Minden gondolat, a minő Édesden petyeg el rólok az édes íz A forró ölelés alatt; E két mennyei kis bóltozaton belől Szint olly angyali szív dobog, A millyen babonás gyenge tapintata. E gyöngy szem sebet ejt, hanem Meg nem csal. Ne ragadd tőlem örökre el Őket kis szerelem fija. Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd S úgy vidd által az útjain Leskődő bajokon, s gyenge kezed tegye Nem hívebb noha bóldogabb Más szívéhe’: tanítsd vak követőidet Édes honjok eránt való Szent hűségre, ezen áldozatunk nemes Példáján. Koszorúk alá Nőtt virtus! te kiért gerjedezéseit Megfojtá, vezetője légy. Menj hát Ámelim, a leggyönyörűbb napok Kísérjék jeles érdemed; Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe ha Rózsák közt foly el életed. Már én eltakarám a szerelem tüzét Béfedvén vele szívemet, Nem tesz már akadályt czélod iránt vivő Útadban, kegyes Ámelim! Vedd még e keserű csókomat, ő legyen E könnyekkel örök jele Szívünk rettenetes szétszakadásinak. Szépen festegető remény! Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala! Elszámlált gyönyörű napok! Mellyekből az öröm karjai közt a hiv Kellemkék puha szárnyai Lengék a szerelem fűszereit felém, Csak képzet buborékjai És egy szenderedés álmai voltatok! Eltüntök! megyen Ámelim, S nyúgalmam vele. Oh lelkemet éltető Kedves színeim, a kiket Gonddal festegetett a kegyek Istene Kis szájára! ti bájoló Jó ízű ajakak, s édes ölő szemek! Szépségtekre megesküszöm, Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet Durczás sorsom irigyli is, Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.

UGYANAHHOZ. Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla A már barnúló erdőkre veresses arany szint Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal A sűrűségből kibukott árnyék letörűli: Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével Melljét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt, S engem az aggódás és a siralom beborított Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketűlt fák! Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok, Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

A KORÁN JÖTT ESŐHÖZ. Óh hozott Isten gyönyörű esőcske! Óh be jókor jössz, ihol a reménység Már is elkezdett vala csüggedezni Gyenge hitünkben. Már az ég boltját sikeretlen ércznek Képzelénk, a fű hegye minthogy onnan Harmatot nem nyert, szomorún elaszva Mind lekonyúla. Fellegek helyt már levegőnket a por Őgyelíté fel, hogy az útazóknak Mind szemét, száját bekeverje piszkos Rajzolatokkal. Jókor értél hát kis esőcske! látod! Mennyi sinlődőt hozol új erőre! És ki nem dícsér? Csak az, a ki búzát Vett nyereségre. Ő gyaláz, mert a gabonának árát Megtöröd, s a mit beszedett, nyakán vész. Add uram! hogy rá dohosodjon, a nép Rá ne szorúljon. Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd A megijjedt nép sanyarú vetését, Hallod! áldottnak nevez a szegénység, Ess kis eső, ess.

AZ ÉN KIS KERTEM. Óh jó illatú szép virágim Gyönyörűségim, mulatságim! A nagy forróságok megfőznek, Vizeim enyhítni nem győznek, Plánták! kiket magam vetettem, Különös gonddal ültetgettem, Már fejetek le kezd hajolni. Nem győzlek eléggé locsolni. Hát ti megragadt kis óltások! És ti jól indult fakadások! Szép növéstek megszűnt újúlni, Gyenge hajtástok kezd sárgúlni. Reményemet óh! ne fojtsátok, Élteteket tartóztassátok; Ne sápadjatok óh levelek! Ma reggel hogy öntözgettelek, Ragyogónak láttam a napot, Hogy a láthatárra felkapott, Fényes képe még alig volt fent, Hogy mindjárt egy kis fellegbe ment. Mikor a nap ekképpen jő fel, Nem marad akkor az eső el. Forróságát a levegőnek Régen értem ily rekkenőnek; Óh zőldségeim! reményljetek, Az ég jól tészen ma veletek. Mint mikor a vizen cziczázik Zefir, s pelyhecskéje megázik, És úgy nyirkos lebegésekkel Játszik a rá néző képekkel: Épen ollyan ez a kis szellet, A mely most éppen rám lehellett. De ím! már amott az ég alján, A nyári napnyugotnak táján Mintha nagy füstöt látnék gyűlni, A láthatár kezd setétűlni. Örűljetek óh szomjú kertek! Még ma tápláló nedvet nyertek, Postái a terhes felhőnek: A szelek jobban-jobban jőnek, S felfúván a pitlélt porokat, Mint keverik velek magokat! Most mintha pusztítni jőnének, Úgy dűlnek a fák tetejének, Mintha le akarnák nyomkodni, De kezdenek immár lassodni. Már emelkednek tolongással A fellegek tele áldással Mint lobogtatják el az eget, Rátolván a habos szőnyeget. Már lobognak a villámások, Már hallik is lassú morgások. Az aprócseprő muzsikások, Pacsirta, filemile s mások A természet nagy basszusának Dörgésire megnémúlának. – Nyomúl a felleg, jobban dörög, A csattogás ropogva dörög A megsűrűdött levegőbe, Ím! most lecsapott a mezőbe. Minden állatok ijjedtekbe Futnak, s repűlnek enyh helyekbe; Csemeték! elevenedjetek, Félhólt plánták! emelkedjetek. Szép virágaim! vídúljatok, Nektárral majd megrakodjatok. Mintha látnám már a gyöngyöket, Melyek meglepnek benneteket. Majd a leányok leguggolnak, S titeket gondosan szagolnak, Mondván egymásnak gyönyörködve, Óh! jobb szagúk így mint leszedve. Majd hogy mutogatják újjokkal! Hogy fog függő gyémántotokkal A megmosdott napfény játszani, S benne rezgő tűznek látszani; A kezemre egy szem cseppent már, E’ maga után több cseppet vár. Óh mely méltóságos szemlélet! Mely egy rossz lelkűnek ítélet, Kit a villám, pattogván széllyel Fenyeget megannyi veszélylyel. Melyben a bőlcs tégedet fellél Fő jóság! ki által minden él. – Még eddig csak nagy cseppek húlltak, Már egyszerre neki zúdúltak, A mint sűrűn lefelé jőnek, Mily ezüst színű reczét szőnek. Melyet – míg közte szaladoznak – A villámok megaranyoznak. Ők zendűlnek, ezek zuhannak, S együtt be szép hangzatot adnak! Barátim! édes lesz a falat E mennyei muzsika alatt, Jertek örvendjünk az egekkel, Együnk igyunk vídám lélekkel, Áldván a természet jó atyját, Ki táplálja minden állatját, Ki a láthatatlan párából, S sok ezernyi szerek langjából Felhőt hirdet a levegőben, S esőt ád alkalmas időben… De már ritkúlnak a fellegek, Tisztúlni kezdenek az egek, Jerünk szíjjunk friss illatokat, Lássunk tajtékos patakokat. Ni! a gyermekek feltürkőzve A sok gizgazt hogy dúlják öszve! S átadván a sebes folyásnak, Benne lábokkal gödröt ásnak. Amaz mélységét méregeti, Elcsúszik, s a többi neveti. Oh bóldogok! kik így játszatok, S a jövendőre nincs gondotok. Melyben talán a bajok árja Élteteket nagy zajra várja. – Ni csak! a ludak mint kötődnek A zajjal, s benne hogy fürödnek S hátokat megmosván állokkal, Mint csapják a vizet szárnyokkal, A toronkász libákat fére Hogy csapja a víz a szélére! Ott egyik nyakát nyújtogatja, Másik a tollát tisztogatja. – De jerünk, hagyjuk itt ezeket, S nézzük az elment fellegeket, Áldott szolgálatjokért, jertek, Nézzük az egektől mit nyertek. Látlak már felhők koronája! A természet legszebb munkája! Te benned látom egy rakásban, A mit festett mindenben másban, Téged a nap tett örömébe Pálmáúl a felhők fejébe. Nézzük már a virágokat is, Lássunk kis szivárványokat is, Nézzük a napra hogy nevetnek, Kitől már ismét nem félhetnek. Némellyik kinyílt örömébe, Másik cseppet szorít keblébe. Némellyik tömjénzi jó szagát, Másik bókol leiván magát. Eggyen oly szép a csepp játszása, Mint egy síró szűz mosolygása, Másiknak úgy fűgg leveléről, Mint a gyöngy a szépek füléről… Hogy Márstól végkép búcsút vettem, Nyúgodalmamat itt kerestem, Mások baját nem irigyelve A természetet énekelve, Ott egy kis bodzafa árnyékában Emelkedett szívem magában, Gyakran onnan szánom azokat, Kik bódulva ölik magukat Vagy a szívrontó fösvénységgel, Vagy lélekvesztő kevélységgel… Szép nyughelyeim! virúljatok, Kellemes árnyékot adjatok, Hol vidúlásomat lelhessem, S kis lantom’ kedvemre pengessem.

A BÖLCS. Függetlenségében lél a bölcs nagyságot, S neveti az arany jármos uraságot; Ő a természetet szabadon vizsgálja, A képzelt jót, szépet, s igazat útálja, Ő a legnagyobb úr az egész világon, Felyül ragyog lelke a múlandóságon, Gyűjt ő kincset, hanem csupán csak magából A valóságnak quintessentiájából; Mert minden vagyonját szép tudományjába Tartja s megnemesűlt szíve jóságába, Melyet a sors, légyen édes vagy mostoha, Tőle el nem csalhat, el sem lophat soha.

SZÜKSÉGBEN SEGÍTSÉG. Mind egy czélra kell sietnünk, Mind egy úton ballagunk, E pályát hogy kell követnünk, Mind jól tudnánk azt magunk, Óh jól tudnánk, hogy egymásnak Közös segítségivel E világi vándorlásnak Könnyen bírnánk terhivel; De azt véljük, hogy rózsákat Csupán úgy szakaszthatunk, Ha egynehány jámborkákat A tövisbe buktatunk; Hogy az élet édes mézét Szánkba csak úgy nyelhetjük, Ha a mások szája ízét Keserűvé tehetjük; Hogy útunkban dicsőséggel Csupán csak úgy járhatunk, Ha másoknak kevélységgel A nyakára hághatunk. Ez ellen már hány ezerek Irkáltak, de hasztalan, Mert csak gyötrik az emberek Az embert mind úntalan. – Bűnnek lelke! ki földünknek Színét így elfoglalád, Csak tapodd hát életünknek Minden szépségét alád. De tudd meg, hogy a jó szívet Meg nem tántoríthatod, Bár elővégy minden mívet A mivel bosszanthatod. Buja! bátran dobzódhatol A szegények zsírjából, Ha jobb, a mit kikaphatol Az éhel-holt szájából: De a bálok majd elmúlnak, S ha kifarsangolhatunk, Álorczáink majd lehúllnak, S akkor majd mi múlatunk. Csikarj te is szegény fösvény! Élj húzással vonással: Majd, ha elfogy ez az ösvény, Megalkuszunk egymással; Bár bírós légy, s mindenemet Kényed szerint nyeljed el: Egy magamnyi sírhelyemet Ott tán csak nem perled el. Vad erőszak! rút kevélység! Gázolj bátran bennünket: Jó barátok lehetünk még, Ha lejárjuk szerünket. Vedd el minden szabadságom, Lássad, hasznát hogy veszed: Én ott kezdem méltóságom Majd, ahol te végezed. Az igaz, hogy ily reménynél Sovárogni unalmas, Mert addig a torkos elnyél, Elgázol a hatalmas. De hiában! mert más mód nincs, Hordjuk tisztán szivünket, Mulattat is ez a nagy kincs, Dicsőít is bennünket.

AZ ÖNNÖNSZERETET. A kik rettenetes Mársnak ölő szava Dörgésére aczél szívvel enyelgenek A poklok kirohant durva cselédivel; Egymásért nemesűl ontani véreket Készek, s bár a halál érczfoga csattog is, Torkából kiveszik néha barátjokat, Áttörvén az ezerféle veszélyeken: A sok bajba kerűlt kis nyereség felett, Gyakran a ki kiért halni akar vala Azt önnön maga kész vágni ezer felé. Visszás gerjedelem! hol veheted magad Egy szívhártya alatt? Ugy van az! ugy van az Óh önnönszeretet! néha ha nyúgszol is, Felrijjadsz csakugyan, s a ki felugrata Fusson színed elől, mert te megökleled. Óh mit nem követett már ez az átkozott Bűnnek mételye el? hány birodalmakat Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való Roppant városokat ronta s emészte meg! Sőt míg érte siket lantomat izgatom, Már hányféle veszélyt szűle csak addig is. E mindent tehető durva tyrannuson Már sok móddal akart sok nyomorúlt erő Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk Inkább, mint hogy ezek fegyvere törje meg. Sok bal vélekedés lomha barátjai Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét, S oly megrészegedett szívet ajánlanak, Melly a jót s gyönyörűt futva kerűlje el, S a rúton s keserűn kapva röhögje ki A vídám örömöt, s a nevető reményt. – A nyelv is sok ezer kárt s bajokat szerez, Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem Sok kétségre vezet: légyek azért buta? Óh nem, mert ezeket, s minden egyéb nemes Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek Éltünknek meredek vagy köves útjait Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit. Így, önnönszeretet! téged is a komor Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi Mételynek (pedig a durva darócz alá Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott). Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora, Sem pusztítni való dög, se pokol tüze, Szent szikrádat azért adta az ég belénk Hogy sokféle nemes gerjedezéseket Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod A nagy lelkeket a virtusok útjain. A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett Átall a nyomorúlt sirba leszállani, S készebb a meredek horpaszain is a Szikláknak nyomokat törni az ég felé Nagy tettével. Örűl a nyomorúltakon Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog, Mert kedvelli csupán jóba’ gyönyörködő Lelkét. A maga jobb volta egyengeti A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez Embertársainak. Kész kiki vállait A köz terhek alá vetni, ha érezi, Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak. Minden dolgaiban hív s igaz, a kinek Belső nyúgodalom czélja, s az angyali Békesség Koszorút kössetek oh jeles Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga- Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel Érző szíveteket, hogy nemes érdemű Tárgygyal tudja magát s virtusa díszeit Kedveltetni. De majd messze repűltök el, Lengő gondolatok. Lássuk ezen csuda Két színű s erejű szörnyeteget miként Pusztithat szilajon, és ugyan ő maga Minden jó s gyönyörű czélra miként vihet? Őrzőangyala van mindenikünknek, ez Kitkit szívreható hangjaival tanit, Ő megsugja, miként kelljen ereszteni Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani. Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled, Még ujjával is int, merre keressed a Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát. Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen, Ember vagy. Kiesen ballag az életed A nyájas szeretet s a megelégedés Rózsás sorjai közt, mig ezer esztelent Önnön kényje czibál a keresett bajok Vad tüskéje között, s kornyadoz életek A lelket tagadó barna gyanú alatt. Téged, bár az egek bóltja leroskad is, A béhorpadozott föld düledéke közt Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.

A MEGÉGETT DEBRECZENI NAGYTEMPLOM FALAI KÖZT SERKENT GONDOLATOK 1802-BEN. Áh szörnyü romlás! hajdani czímerünk És régi díszünk pernye alatt hever. A mit tehát dicső atyáink A veszedelmes idők s bajok közt, Hol életek, hol drága vagyonjaik Feláldozásán tudtak az ellene Folyvást agyarkodó veszélyek Körme alól ki-kiváltogatni, Gyász omladékban hányja szemünkre, hogy A fényes úttól mennyire távozánk, Mellyen nagyérdemű atyáink Felnyomozák vetekedve Codrust. Hív bajnokinknak mennyei lelkei, Kik Regulusnak legnehezebb nyomán Törtettetek romolhatatlan Vára felé az örök neveknek, Bátran vivén a nyársakat a kemény Halálra kedves honnotokért, ugyan Lássátok e szörnyű veszélyjét Allyasodott maradékitoknak! Áldott atyáink! hogy ha ugyan lehet A bóldogoknak sírni, sirassatok; Mert vége a palladiumnak, Vége van és mi puhák, mi élünk. Szánjátok e már elcsenevűlt fiak Lassú veszélyjét, mert oda hajdani Egymás eránt való szerelmünk, Mellyet örökbe ti hagytatok ránk. Sem a tatárok, sem törökök, sem a Rosz nyíri pajkos nép riha tábora Nem tettek ennyi kárt közöttünk, Mint ihol a ravasz elpuhúlás. A közhaszonról már nem is álmodunk, Egymást emésztjük, s bóldog atyák, jeles Érdemteket hív társainknak Kornyadozó nyakokon tapodjuk Némely csak önnön hasznokat éhező Fukar kevélyek, mert bizony a sasok Bagoly torongyokká fajultak. Óh esedezzetek istenünknél Értünk dicsőült lelkek! E hamvain Szent templomodnak mennyei jó atyánk! Ím én is elbággyadva kérlek: Halld meg uram! könyörűlj hazámon. Add vissza közzénk a szeretet tüzét Mely szíveinkből mind kialudt vele, Hadd légyen e szent hely, midőn majd Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

NYÁRI ESTI DAL. Halkkal ingó lanyha pára! Szálldogáló harmatok! Kis furuglyám lágy szavára Tiszta hangot adjatok. Lengd be véle gyenge szellet Sík mezőnk határait, A juhász a nyája mellett Hadd fülelje sorjait. Míg az este bíborozza A lement nap hajnalát, Míg az éj becsillagozza Szétterítve fátyolát, Addig a menny földre hinti Balzsamának harmatit, S új erővel áldva inti Új örömre állatit. A mocsáros nép kuruttyol, Prüttsög a sok kis bogár, Récze hápog, fürj palattyol, Hangicsál egy kis madár. Jó napunkat felcserélő Édes esti nyúgalom! Téged áld e tenger élő, Téged áld e kis dalom. Harmatoddal részegülve A virágos tarka rét, Hímje nővel egyesülve Néked ontja fűszerét; A nap éles fénye sulyján Minthogy úntig szenvedett, A kaszás a szűre ujján Alva tisztel tégedet, Oh palolj rá csendes este Nyugtató lehelletet, Hogy törődött vére teste Ujra nyerjen életet; Szálj le rám is sátorozva Szenderítő nyúgalom, Közbe közbe szunnyadozva Csendesedj le kis dalom.

HORTOBÁGYI DAL. Oh te áldott Kanahám Hortobágy melléke! Beh sok szegény legénynek Vagy te menedéke, Jó paripán ugratod, Pénzt adsz erszényébe, Szép menyecskét karjára, Jó bort a kezébe. Itt a szegény legénynek Uraság a dolga, Heverészhet kedvére, Nem lebernyes szolga, Van húsa, szalonnája, Öt őrü bundája, Szép zöldellő mezőben Legel a marhája. Oh én édes Istenem! Adj jó békességet, Fordíts el országunkról Döghalált, inséget, Hogy ehessük békével Zsíros kenyerünket, Áldj meg uram teremtőm! Jó borral is minket. Csaplárosné galambom! Tölts bort a kupába, A szegény magyar legény Hadd igyon búvába; Pajtás! Isten áldjon meg Őrizzen a kártól, Vármegyétől, fiskustól, Töröktől, tatártól.

KI A BOLDOG? Bóldog, ki fákat ültet el Ifjú legény korában, Osztán azokra jól ügyel, Hogy nőjjenek bujábban, Hernyó, bogár ne bántsa, Nyúl, kecske meg ne hántsa. Kivált ha nem rójják azért Hogy a kéménye füstöl, Dézmát nem ád, se taksabért, Nem tarthat a becsüstől. Nem korhelyes, se kényes – Be bóldog egy legény ez. A mely leányzó nem hever Virága szép korában, De sütni, főzni, varrni szer, S nem módiz a ruhában, Vídám, serény, eszes, jó, Be bóldog egy leányzó. Midőn az illyen bóldogok Egymás eránt hevülnek, Azon az égiek magok Előre már örűlnek, Látván, hogy a teremtés Itt is lehet szerencsés. Tisztán verő jó szíveket Egymással egyesítik, Szeplőtelen hűségeket Áldással ékesítik, Úgy-é bizony hogy e már Valóba bóldog egy pár! Ők a világi terheket Fogódzva hordogatják, A homlokon gyült cseppeket Csókkal leszárogatják, Gyűl a gyerek, de nő is, Gyűl a segítgető is. Már a fiú az ölyvöket Riasztja a csibéktől, Csergetve a gyümölcsöket Megőrzi a verébtől, A fára már fel is mász, Anyjának ért epert ráz. A kis leány már enni hint A tyúknak és ruczának, De csak hamar be-bétekint S nagyot visít anyjának: Jőjjön ki, a kakassa A tyúkot eltapossa. Minden nemű szükségeket A szorgalom beszerzi, Rakásra gyült élelmeket A gondos ész megőrzi. Szintúgy dologho’ nyúlnak A gyermekek s tanúlnak. A jó szülői nyomdokon Hogy ékesen nyitának, A jól nevelt leányokon Minden szemek kapának, Elhordta a szerencse, Már mindenik menyecske. Már négy fiok kinőtt; eme’ Törvénytudó, ama pap, Egynek vitézi érdeme Véres jutalmakon kap, Csak egy maradt a háznál, Az ősi gazdaságnál. Jó kis segítő is került Menyűl a jó anyának, Hordozni a nagyobbra gyűlt Terhét a ház bajának. Gondos, serény, eszes, jó, Napához oly hasonló. Gyakorta a két öszveűlt Szépen megért öregnek Körülte már a kertbe gyűlt Másod rajok csevegnek, Egyik csapat cziczázik, Egy báboz, egy czoczózik, Némely’k após czombjára űl, Némely’k alatta bujkál, Egy lyány kereng anyós körűl, Egy a fején babirkál, Igy múlat olykor-olykor A kétszeres gyerek kor. Egy kis legény a fára mász, Keres gyümölcs puháját, Vagy elterűlt ponyvára ráz, S megrakva inge alját, Hogy kedveket találja, A véneket kinálja. Héj, mond após, midőn kezem A fákat oltogatta, Egy vén dudás, emlékezem, Biz’ erre mondogatta: Hogy bóldog, a ki fába Ólt kis legény korába.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY HALÁLÁRA. Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk Fejtegeté, de mivel nem akadt nyitjára előlről, Hátúlrúl akará megvizsgálgatni. – Azonnal Ketté nyilt az örök titkok kárpitja előtte, Ő bément, széjjelnézett, s látván a halandók Gyenge világa elől elrejtett mennyei titkot, Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsőség, És ő még fül nem hallott szent angyali hangú Énekek énekein kezdé dícsérni az élet Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. Megtetszett kedves zengése az angyali karnak; Mennyei Músának lelkét ott fogta – e halmot Hamvai tisztelik és gyönyörű munkái hazáját.

EGY GAZDASÁGTANÍTÓ KÖNYVRE. Hasznunkat szívből kívánó drága barátom! Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak, A melly ebből áll, hogy tudjon az ember azokból, A mikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni; már ezt Lám te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád. Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból, A kik megveszik ily tetemes hijjával ez írást.

AZ ÉLET. Rövid egy nap életünkbe, Nohát örömbe töltsük; Rövid egy nap éjszakája, Nohát igyuk keresztűl; Rövid egy piroska hajnal, Nohát heverjük által; Rövid életünk: nohát egy Lakzit tegyünk belőle.

AZ ÚJ BOR. Be jól esett te kis lyány Zsendűlt cseresznye szemmel Zsendítni a szerelmet. Be jól esett az első Piros epert pirosabb Szácskádhoz illegetnem. Guggon tudod, be jó volt Csipegetni gyenge szőlőt, De levét ezerszer is jobb Dúdolva szürcsölésznünk; S eszemadta kis kezedből Mogyorót szemelni hozzá. Sokáig élj gyerekbor! Nőttön neveld tüzünket, Amor te is! ki nádcsőn Szopatsz velünk szerelmet.

A SZERENCSÉS TÖRTÉNET. Ama diós tanyából Egy kis badár leányka Jár a laposra vízért. Minapába vízedénnye A kútba vissza czuppant, Kikapám egy kurta csókért, De szívem ott felejtém. Elmentem én virágért, Hogy szívemet kiváltsam, De nem lelék virágot Az ő vidor szemétől; Epret keresni mentem S kis szájja bíborától Eperre nem találék: Szívem csak ott maradsz hát, S az övével összeolvadsz.

KÖLCSÖNADOTT GYÜMÖLCS. Kis lyány! jut-é eszedbe, Hogy míg kicsinyke voltál, Kertemben bármi zsendűlt, Mindig te kóstolád meg? Hát az jut-é eszedbe, Mit mondtam olykor-olykor? «Kis lyány! te is ha zsendűlsz, Számomra tartsd magad meg.» Akkor te csak virágszál, De már pirúl gyümölcsöd, Nohát fizess meg édes! Csak annyi csókot adj bár, A hány szem epret adtam; Ha többre megy se sajnáld, Inkább egész bigecském Tied legyen, – de én is.

JÓ A BOR. Kiköltözött azoknak Az ész kabak fejekből, Kik vizbe telhetetlen Lúdnak való torokkal A bort merik gyalázni. A bort! az éltető bort! A bort! ama nagy Isten Képére alkotódott Bölcs ember oktatóját. Be messze elfajúltak Nóé apánk eszétől, Ki a töméntelen víz Peshedt nyomát azonnal Borfával ülteté be. Áldott emlékezetben Maradjon én előttem, Mert én ha rá botolnék Száraz porára, tüstént Jó borral önteném meg. Hej! kár gyalázni a bort! Hiszen! ha a garadra Felöntök én, ki nálam Az ég alatt vitézebb? A legnagyobb vezér sem Furfangol oly manővert, Mint a fejembe készűl. Elbúhat a világnak Minden mihaszna bölcse, Ha néha kótyogósan A physikába vágok, Vagy astronomizálok, Forog nekem nap és föld, Sőt a sut is megindúl. – Ha én amúgy búsásan A torkomat megöntöm, Hozzám jöhetsz tanúlni Bízvást akarmi nyelvet. – Ha fejem nem ollyan éppen, A mint magam szeretném; Egyszerre fínomabb észt Tudok belé locsolni. – Rebelliót ha érzek Belső monarchiámban, Egy jó palaczkkomandó Lecsendesíti tüstént. Ki a király, ha én nem? Hej kár gyalázni a bort!

EXSURGE COR MEUM. Szívem emelkedjél, Mig ügyed ártatlan, Légy tántorithatatlan; A rossz szerencsének S rendetlenségének Pálmát ne engedjél, Szívem emelkedjél. Ne szűnj reményleni, Szélvész után mindég Kellemetesebb az ég; Majd ha jól kiderűl; S a bús tenger leűl Szép lesz rajta menni, Ne szünj reményleni. Csak dühösködjetek Mennyköves fellegek, Szórjatok lángot egek. Mindég nem tartatok, Majd más csillagzatok Lenyomják mérgetek’ Csak dühösködjetek. Reménylek mig élek, A nagy lélek nem fél, Akármint fújjon a szél. A hab ha rám dűl is; Hajóm elmerűl is: Úszva is reménylek, Reménylek míg élek. Szívem békével élj, Mert ha nem tántorog, Reménységem győzni fog; A mit sok átkozott Esztendő nem hozott Megád egy percz, ne félj, Szívem békével élj!

A SERDŰLŐ BAJUSZHOZ. Ifjú tolla Ámor nyilának Serdűlő bajusz! idvez légy! Sok szerelmes csókok párjának Felibe prémkoszorút tégy; Míg a finnyás nyári lepkéket Torzos tarlód el nem inti, Vagy mig a göndör szőröcskéket A tél dérrel be nem hinti. Mondja bár a szépség Mómussa, Hogy ékesnek nem tart senki, Ne hidd, kis Cupido mókussa, Csak pelyhed jobban tessen ki; Hogy játszhassanak búvócskákat Bársonyában a kellemek. Majd meglásd, milyen gyöngyszikrákat Szórnak rád minden szép szemek. Én is sodrom, de mind hiában Zúzos fürtjét a szürkének, Elhűl ettől a csók szájában A könnyen ingó hőlgykének; S midőn szeme rezzenéséből Bóldog jelemet képzelem, Borzomtól megdobbant szívéből Akkor reppent a szerelem.

KALENDÁRIOM MAGYARÁZATJA UTÁN SERKENT GONDOLATOK. Gergely pápa az időnek Baján úgy segíthetett, Hogy tízet egy esztendőnek Napjából számkivetett; Ha ez így menne sorba, Hány idő lenne csorba? Ha éltemen végig nézek, Csak elijjedek tőle Magam is, hogy mennyi tízek Esnének ki belőle, Melyek e jó hazának Hasznára nem valának. Hanem azzal mégis végre Magamat megnyugtatom, Hogy a közös segítségre Volt mindég akaratom; Ha mikor nem kellettem, Én arról nem tehettem. De tudtam mindég érzeni, Hogy kellene igazán És haszonnal segíteni E bajban forgó hazán. S ha többet nem tehettem, Legalább kesergettem. Használtam is megismérem Mikor hogy tőlt, ha kellett, Buzgott is és folyt is vérem Érdemes hazám mellett; Hogy ennyit is tehettem Boldogságom érzettem. Olykor, midőn a felkentek Helikon tetejére Zengedezni lanttal mentek Nyelvünk dícséretére, Én kenetlen, dudában Dícsértem a pusztában. Ha más hazánk óltárára Ökröt vagy bakot vágott, Áldozatúl tettem arra Én is egy-két virágot; S hogy többet nem tehettem Rá csillagot festettem. Többre nem is számolhatom Éltem arany számait; De majd ha megtalálhatom A nagy titok kúlcsait, Ujra nyíló életem’ Hasznosabban tölthetem.

AGGODALOM. Virágzásom idejében Akármerre kerültem, A természet nagy kertjében Minden nyitott körűltem, Minden újúlt, éledett, Minden örvendeztetett. Ah! de már hogy meghervadtam, Ha lehajtom fejemet, Azt sugja a föld alattam, Hogy mahólnap eltemet. Sorsom így ha képzelem, Elgyalít a félelem. De ha nézem a temérdek, Csillagokkal tőlt eget, És tanácsot tőle kérdek, Ő magához integet, Hol kinyílva tölthetem Ujra munkás életem’. Lelkem ezt ohajtva látja És repűlne hirtelen, Csak az fáj, hogy test barátja Tőle válni kénytelen. Ő a világi sok bajt Únva nyúgalmat ohajt.

VÉGBÚCSÚ. Elunván már várakozni A világ jobbúlásán S haszontalan gondolkozni A szív titkos forgásán, Szegény testem bár nem ohajt Jó lelkétől elesni, De ez ő rá keveset hajt, S jobb hazát megy keresni. Barátim! kik türhetétek, Elnézvén, sok hibámat, És édessé tehetétek Sok keserű órámat, Én a kétség nagy kárpitját Íme már elérhettem, Melynek eddig titkos nyitját Észszel fel nem érhettem, Már ajtaja felén vagyok, Már küszöbén lépek bé, S íme mindent ide hagyok Csak titeket veszlek bé.