ELŐJÁRÓ BESZÉD.

Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt Budai útazást Borsod-vármegyéből olly kívánsággal küldötte hozzám: hogy én a verseket elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudniillik megérdemlik-é a világ eleibe való terjesztést? vagy nem? és a hol azokban valamelly hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy jobbításom által tökélletessebbé tétessenek a kiadásra. – Csodáltam, megvallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta sohasem voltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok censurámon menjenek által – de mégis, hogy kívánságának némű-néműképpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor általolvastam és az egész munkát annyira latra vetettem, a mennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de megvallom, hogy semmi ollyast nem találtam benne, a mi jobbítást és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is volna, semmiben sem változtattam meg; netalán tán a szerző ezzel torkolna meg: Hos ego versiculos feci, tulit alter honores. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni; mert a mint feljebb mondám: Én poéta soha sem vóltam. De azt is ellenben kéntelenítetem megvallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem és ez is lészen a legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.

Ezen verseinek természet szerínt való folyása és szép magyarsága, nemkülömben, ámbár pallástolt, de jóra igyekző mivólta, nékem annyira megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat – minthogy egyetemben folytanak – tizenhárom részekre felosztani és minden rész mit foglaljan magában, felől kis summában kitenni.

Másodszor: ollyan szavak mellé, mellyek exoticumok, vagy valamelly históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az olvasók.

Harmadszor: a barbarismusokat és franczia szavokat valamint a magyar a magyar szavakat szokta írni, így írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar légyen, a ki sem írni, sem olvasni francziául nem tud. Így tehát a a versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom részekre való osztások és betűk által való megvilágositások ezen előjáró beszéddel az én munkám.

Mikroskopium nélkűl is által láttam én azt, hogy ezen verseknek sok criticus Zoillussai és kikaczagó Mómussai fognak támadni; azon okból tettem ezen előjáró beszédet eleikbe, hogy e légyen paizsok ellenek kilövött nyilak ellen: quot capita, tot sensus. – Ezenfelül az igen közönséges magyar példabeszéd szerínt: Kinek tetszik papja, kinek a papnéja, kinek a pallástja; és így Péternek ez a munka tetszik, Pálnak meg amaz. Diogenes a hordóba vette lakását, Aristoteles pedig maczedoniai Nagy Sándor udvarába. Tehát autor sincs, a mellynek munkája az egész világnak tessék. Ezen falusi nótáriusnak is a munkája nem mindennek fog tetszeni; sőt a mint feljebb írám, sok ócsáló Zoillussai fognak támadni. Egyike azt fogja előadni, hogy Szathmár vármegyéből Budáig tett útazás nem hosszas, azért is emlékezetre való dolgokat nem igen foglalhat magában és hogy az utjában történt visszontagságok is csak csekélységek. – De ha ezek hosszabb útazásak leírásában gyönyörködnek, útasítom őket Magellán és Kook utazások olvasására; ha ez is rövid volna, Kolumbus és Amerikus Vesputzius utazásokra vagy pedig scyták, vandalusok, frankusok, normanusok, sclavusok vándorlássaira. Ha Jéruzsálembe jéruzsálemi János királyt fogják kisérni, tudom, meg fog Palesztináig az üstökök izzadni. Mind ezeknek útazásai le vagynak írva, tehát olvashatják. – Ha mindezek sem tetszenek, már a dologba tovább én sem mehetek: hanem kérdezzék meg azon angyalt, ki Ádám első atyánkat a paradicsomból kikergette, hogy a szegény Ádám merre bujdosott? A harangodi pusztának, vagy pedig a Jatóságnak vette-é útját? – A szegény nótárius, mivel Mahomettel a hóldvilágon keresztűl nem útazott, hanem csak Budára ment, hosszasb útazását nem írhatta.

Ha történetei sem tetszenek, tehát javaslom ezeknek, olvasni Cervantes munkáját, mely Don Quisodról szól, vagy Vieland úrnak könyvét, melyet Don Sylvio de Rosalvoról adott ki, ezekben elég furcsa és nevetséges dolgokat fognak találni; de mégis csak meséket. Sok tómusokból álló románczok: azaz mesés könyvek vagynak, kik mégis kedvesek; annyival tehát nagyobb kedvet adhat a nótárius útazásának leírása az olvasáshoz, mennyivel az ő történetjei valóságosak és nem kigondolt mesék mint a fennt előhozatottak.

Fogják talán némelyek azért is rágalmazni, hogy sok deák szókat kevert versei közzé; de ebben is pártját fogom; mert kiki tudja, hogy a falusi nótáriusok így szoktak beszélleni, hogy ez által a közönségnek tudtára adhassák, hogy ők is jártak oskolába.

De ha ki magyarságában kivetést tészen, annak azt mondom, hogy a napban mocskot keres és netalán-tán más szemébe szálkát lássan, a magáéban pedig a szelemen gerendát nem érzi.

Némellyek fognak agyarkodni azért, hogy verseiben a magyar gavalérokot és dámákat annyira megillette, hogy a tisztelet küszöbén ebben általhágott. – Megvallom, hogy ellenek tett satyrája egy kevesé darabos és nem oly csínossággal harapó, mint a Horácziusnak, Juvenálisnak vagy Rábner úrnak satyráji; de úgy tartom, hogy ő azt képzelte magában, hogy ezeken valami csínos és néműnémű élességgel való gondolatok igen keveset vagy éppen semmitsem fognának, valamint hogy a szó a rest lovon nem fog, hanem ostorral kell a vonásra megindítani; mert nem hogy a korcsosságot és állorczás öltözetet le akarnák tenni – de ó fájdalom! szégyenlik magokat magyar vérből származattaknak is mondani. Jól általlátta a nótárius, hogy ezek azok, a kik Memphis templomában csak azért imádják az Apis istent, hogy a szarva meg vagyon aranyozva. Tudta azt is, hogy a megélemedett cserfának a héját pennacillussal le nem lehet faragni: hanem bárddal vagy fejszével szükség eztet véghez vinni. Vajha verseinek fúllánkjai olly hasznosok lennének, mint gyakran a méreggel kevert orvosság szokott lenni; de talán azt mondhatja a nótárius: Aethiopem lavo: Szerecsent mosok; de haszontalan, mert nem fejéredik. – Perditio lua ex te Izrael. Jobbat nem tehetnének ezek, mintha Klimiussal a főld alatt lévő fa világba mennének, hogy így a főld színén dicső s nagyhírű nemzetünket bészurkozni, békormozni megszűnnének.

Utóljára: fognak megjelenni néhány őtet nemcsak kinevető, hanem ellene puskázó új Mómusok is, – de vajjon kik lehetnek ezek? Nem mások, hanem két három esztendőtől támadott új magyar poéták; de ezt szükség előre tudni, hogy Neptunus három ágú kapájával a Helikon hegy tövén egy gödröt ásott, a hol is forrás támadott, melly Castalius kútjának neveztetik. – Ezen új poéták azt megtudván, némellyike Merkuriustól kőlcsönzött szárnyakon oda repűlt. Némellyike a Lybusa lován, mely Csehországban Prágánál a Siska hegyéről az úgynevezett Fejérhegyre ugrott, a Mátráról ezen Castalius kútjához ugratott. Másika a Mongolfié machinájába űlvén, egész addig hasította a levegő eget. A szegénye pedig csak gyalog ment. Mind ezek annyit ittak azon vízből, hogy megrészegedvén garázdálkodni mernek a szegény nótáriussal, a mint hallom pedig, csak éppen azért, mivel négysoros versekkel tette munkáját, azt állítván, hogy a mostani időben a kétsoros versek vétettek módiba, a négy sorúaknak folyása már kiszáradott, mint Temesvár körűl a posványság. – Ha ezen új poéták illyen mondásaikkal eggyenként találnának jönni hozzám, akkor mindenike ezen ígéket hallaná tőlem: Et tu fili mi Brute! mellyek után tudnék a fülökbe valamit sugni. – De ez meg nem eshetik; mivel imitt s amott laknak a két hazában. Addig is míg fegyverhez kapnak, pennám légyen a beszéllő túbusom, melly által ad antevertendum omne malum így szóllok hozzájok:

«Drága új Poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat: hogy miólta a magyar haza áll, még olly magyar poétát e világra anya nem szűlt, mint néhai Gyöngyösi István úr, T. N. Gömörvármegyének viceispányja vala, és talán mondhatom, egyhamar illyet nem is fog szűlni. Mutasson kegyelmetek csak egy munkáját legalább, a a melly kétsoros versekből álljon. Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkissebb munkácskáját, a melly kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen thesisemre? bizonyára nem mást: hanem silentium indicentis stb.»

Végtére aztat fogják nyesni: hogy mostan a tudományok nagy metamorfosis alá vetettek, kipalléroztattak, az ó slendriánok eltörőltettek: következésképpen a négysorú versírás is obsitot kapott, mivel jobban és ékesebben hangzik a kétsorú versekből csinált munka. – Kedves új poéta uraimék! ne vonják bé kárpittal kegyelmetek a dolognak valóságát; mert a mostani világ pápaszem nélkűl az eltakart dolgokba is bélát; sőt vallják meg, hogy csak azért hangzik jobban és szebben a kétsorú versekkel épűlt munka: mivel kegyelmetek a dolognak a könnyebb végét fogják, s nem akarnak igazán dolgozni és fejeiket törni a szavok öszveszedésében; mert a munka mind későbbre haladna, mind annyi könyvek a prés alá nem szoríttathatnának, és így az erszény is későbben dagadna. Édes anyánk nyelve a szavakban és synonimumokban olly gazdag, hogy egy nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél; de mivel sokkal könnyebb két szavat egyhanguakat találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy kegyelmetek metamorfosis módijok kétsoros versekkel ír. – Égig magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel ő kegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott vólna; sőt az új 1788. esztend. új conventziót szabott nékie, mivel a mint értésemre esett, a Virgilius Aeneissét hasonló négysoros versekben ezen új esztendőben szándékozik kiadni.

A Magyar Kurírban olvastam, hogy egy valaki – kétségkívűl új poéta – azért berzeszkedik ellene, hogy a Magyar Hunniássát négy sor versekkel írta. – Sokáig éljen és mindég így írjon. Omnis mutatio periculosa. Én előttem mintegy rythmice hangzanak a kétsoros versek; de a négy sor versekkel való munka fontosságot, érett nehézséget és méltóságot foglal magában.

Vagynak szép munkák kétsoros versekkel is, megvallom, valamint t. Pétzeli József úr magyar Henriássa; mert ezen munka arany munka és minden dícséretre méltó. A mint is minden hízelkedés nélkül aztat mondom: hogy igaz és szépen folyó magyarságáért, válogatott gondolatokért, tökélletes poésisi reguláknak megtartásáért Gyöngyösi István munkáji mellett első helyet érdemel. – Óh ha ő kegyelme ezen munkáját négysoros versekkel tette vólna! még mennyivel méltóságosabb munka lett vólna! felől mondám: hogy arany munka; úgy is vagyon; de ide helyheztetem Andrád Sámuel úrnak a Magyar Hunniás eleibe tett homlok versei közzűl ezen egy pár sor verseit:

T. Pétzeli uram munkája is, ha négy sorból állana, ugyan briliantírozva volna, mert előttem a négy sorok a briliántok a versekben. – Hogy ő kegyelme kétsoros versekben tette ezen válosztott munkáját, ítéletem szerint csak a lészen az oka, hogy a mostani methodushoz alkalmaztatta magát, vagy pedig erre másoktól késztetett; mert ollyan jeles és nagy poétának, mint ő kegyelme, csak egy lett vólna a négysoros munka is.

Ha pro coronide ide valaki azt mondoná: hogy mégis csak módi most a kétsoros versírás: arra azt felelem, hogy csak ollyan módi ez, mint azon őltözetek, mellyeket a nótárius a gavalérok s dámák hátán ezen verseiben kefél.

Bézárom már előjáró beszédemet és dícsérem a nótáriust, hogy az igaz régi magyar poésisnek utjáról el nem tért. Végtére azt mondja:

Elég az tőle, hogy míg mások a napra henyélve néztek, ő addig falusi dolgai között üres időt nyervén, budai útját leírta. Történhet, hogy ha ezen munkája kedvességet nemzete előtt fog érdemleni, ennek utánna fontosabb dolgokról akár in prosa, akár mint most in ligata, fog irni. – És talán jövendő munkájáért, ha ezért nem is, vagy borostyánt vagy bojtorján koszorút fog nyerni. Most csak azt írja ide, hogy velem együtt marad:

Egész kedves hazájának

tökélletes alázatos tisztelője, az autornak testi lelki barátja.