GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.

1725–1801.

Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak legnagyobb hatású terméke.

Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben, épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy. Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal, francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.

Gróf Gvadányi József, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője, «magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy toscanai főnemes család neve: Guadagni; – néha még a költő is írta így a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol- és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf (Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális, Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte. Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az 1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b. Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai voltak.

Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka, maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt. Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói. Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.

Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt, katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai hagyományokat.

A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan, köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is átment.

A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat, hagyományainkat és nyelvünket.

S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.

Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt. Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi, pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172 tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.

Tizennyolcz éves korában készen volt felsőbb tanulmányaival is. Ment tehát a hadi pályára, a hova minden kedve és a családi hagyományok is utalták.

Épen akkor folyt az örökösödési háború s állították nálunk az ezredeket a szép fiatal királyné, Mária Terézia védelmére. Gvadányi 1743. decz. 1-én belépett a Szirmai-féle magyar gyalogezredbe, mint «zászlótartó.» Ez volt akkor a legkisebb tiszti rang s ezen kezdték a főnemes ifjak hadi szolgálatukat.

Az örökösödési háború első nagy szakasza már lezajlott s hullámai megtörtek Mária Terézia trónjának gránit alapzatán, a magyar nemzet lovagias és lelkes hősiségén. A királyné önvédelemből támadásba csapott át s már hatalmi túlsúlyától kellett ellenségeinek félniök. S kitört ellene újra a háború itt is, ott is. II. Frigyes porosz király ekkor kezdte a második sziléziai háborút, majd XV. Lajos is nyiltan hadat üzent. Így Gvadányi mindjárt kezdetben a legnehezebb oldaláról ismerte meg a katonaéletet. Mint írja, negyedfélév alatt ezredével hét táborozást végzett, kettőt Sziléziában a poroszok ellen, ötöt Cseh- és Olaszországban a francziák ellen. Elméletileg és gyakorlatilag úgyszólván egyszerre tanulta a hadviselést. Bátor, jeles és igen használható tisztté nevelkedett a harczmezőn; de ritka gyakorlati érzékét tanulmányokkal is kiegészítette, tanulmányozta a hadászati műveket, kivált Montecuccoli munkáit. De maga a sziléziai manőverezés a legtanulságosabb hadászati iskola volt rá nézve, az osztrák methodismus, másfelől Nagy Frigyes taktikája, s ismét a magyar szabad csapatok harczmódja egymás mellett. A módszerből annyi, a mennyi szükséges a sereg biztosításához, azonfelül sokat rábizni a bátorságra, a szerencsére, Isten segítségére, végül inkább támadni, mint védekezni: ezek az ő sarkalatos hadi elvei, a mint az elméletírók tanítása elméjében a magyar hadi szellemmel és gyakorlati tapasztalataival kereszteződött. Egyáltalán folyton művelte magát; ha csak alkalma nyilt, olvasott, a táborban is mindig egész rakás könyvet tartott magánál.

Mikor Frigyessel 1745 végén létrejött a béke, a hadsereg nagy részét levitték Olaszországba a spanyolok és francziák ellen. Gvadányi ekkor már hadnagy volt. Ottani működéséről néhány adat maradt fenn. Mikor királynénk hadai a szövetséges angolokkal és szárdokkal együtt genuai területről a partvidék mentén Francziaországba készültek nyomulni, Gvadányi részt vett a harczokban, a mentonei szoros és magaslatok megvívásában, átkelt a sereggel együtt 1747. Szent András éjtszakáján a Var határfolyón, gázlón, majd pár nap mulva franczia földön franczia fogságba került több tiszttársával együtt és Toulonba vitték, a hol négy hétig ült, mikor kicserélték s visszatérhetett ezredéhez. A sereg már ekkor visszavonulóban volt a franczia területről. A Var folyón átkeléskor 1748 hamvazó szerdáján az volt Gvadányi parancsa, hogy a sereg átvonulása után rontsa le a hidat. E parancs végrehajtása közben súlyos sebet kapott: a franczia szolgálatban levő svájczi lövészek meglőtték a ballábán. Tengeren szállították Savonába, a hol tizenhárom hétig feküdt. Felgyógyulása után még elvégezte a táborozást Genua alatt, miközben főhadnagygyá léptették elő. Még ez évben létrejött az aacheni béke, a hosszas háború véget ért s Gvadányi hazatérhetett Olaszországból. A katonai pályán azonban megmaradt; idősebb rokona, gr. Guadagni Ascanio eszéki parancsnok huszárezredébe lépett, s a parancsnok kapitánynyá nevezte ki. 1751. decz. 1-én, tehát épen 8 évre a hadseregbe lépte után a Baranyay-huszárezredbe ment át, mint százados-kapitány.

A béke éveit felhasználva, huszonhat éves korában családi tűzhelyet alapított. Nyitramegyében lévén elszállásolva századával, nőül vette az odavaló b. Horeczky Francziskát, a kitől három gyermeke született. Neje azonban néhány év mulva elhalt.

Elkövetkezett a hétéves háború. Gvadányi, a hivatásos katona végig küzdötte ezt is Csehország, Szilézia, Szászország és Brandenburg harczterein. Pálffy és Daun kolini nagy győzelme után (1757), mikor Nagy Frigyes Szászországba szorult, Gvadányi ott volt a zittaui támadásnál. Majd előkelő szerepe volt a berlini merész és bámulatos ügyességgel végzett hadi vállalatban, mikor gr. Hadik András magyar tábornok 1757. okt. 16-án meglepte a porosz fővárost, benyomúlt két kapuján, a várost 250 ezer tallérral megsarczolta «és – a mint Gvadányi írja – ezen városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyán koszorúval (mivel soha mindaddig azon város még semmi ellenségtől meg nem vétetett) Felséges Asszonyunkat nevenapján megköszöntötte.» E hadi tényt egész Európa csudálta. A balszárnyon Gvadányi volt a megszálló sereg elővédje 111 emberrel s a potsdami kapun csapatja élén elsőül vonult a városba. Jelen volt a boroszlói és a hochkirchi győzelmes csatákban (1758). Közben előlépett őrnagygyá és a nádor-huszárokhoz került (a «palatinális regementbe»). A törzstiszti kinevezésre épen egy másik, később íróvá lett főrendű katonatiszt: b. Orczy Lőrincz ajánlta Török ezredessel együtt a nádornak, a ki az ajánlást fölterjesztette a királynéhoz. Mind Batthyányi Lajos gr. nádornak a kinevezést Gvadányival közlő levele, mind a haditanács rendelete a legteljesebb elismerést fejezi ki Gvadányi vitézsége, hadi tudománya, tapasztalata, buzgósága és ügyessége iránt.

Képességeinek érvényesítésére hatásköre növekedtével mind tágabb tere nyilt, s ő a háború hátralevő öt éve alatt jó és balszerencsében mindig kitüntette magát. Egyszer Szászországban Auerbach mellett kis csapatát egy nagyszámú ellenséges sereggel szemben nagy ügyességgel megmentette; ilyen esetekről írja bizonyos önérzettel, hogy ha futnia kellett is néha, kudarczot sohasem látott. Mikor 1762. okt. 15-én Szászországban Freiberg közelében Hadik megverte Henrik porosz herczeg hadait, s Gyulai Ferencz gyalogezrede vállára kapva puskáját, karddal kergette ki a bányák szorosaiból az ottan konok puskatüzeléssel védekező Salmuth-ezredet és Kleist szabadcsapatát: akkor a síkon a nádorhuszárok hajtottak az ellenseregnek és Gvadányi szavai szerint úgy leaprították, hogy alig hatodrésze esett fogságba.

Mind e véres harczokban Gvadányinak hajaszála sem görbült meg, pedig merészen kereste a harczi kalandokat s vitézsége és ügyessége miatt gyakran bízták meg veszélyes feladatokkal.

A sok Kleist közűl, a kik Nagy Frigyes seregeiben szolgáltak, különösen elhiresült kettő. Az egyik Ewald Christian, a költő, a «Tavasz» cz. festőköltemény szerzője, hős hadvezér, a ki a hétéves háború derekán 1759-ben vérzett el. A másik Friedr. Wilhelm Gottfried, amannak távoli rokona, a legvakmerőbb porosz főtisztek egyike s Frigyesnek kedves embere, 1759-től a zöld huszárok ezredese. Ez az ú. n. «zöld Kleist» 1760-ban önkéntesekből, huszárokból, dragonyosokból, «kuruczok»-ból (magyarországi szökött katonákból) és vadászcsapatból egy szabad hadtestet szervezett, a mely «Freicorps» félelmes dúlásokat vitt végbe s vakmerő portyázásaival nyugtalanította hadainkat. De Kleist méltó ellenfelére talált Gvadányiban, a ki sok kárt tett embereiben s különös kedvvel portyázott a «kuruczokra», mint a kik hűtlenűl az ellenséghez pártoltak. Épúgy sokat zaklatta a hires Ziethennek, valamint az egykor mellőzött osztrák tisztből porosz szolgálatban hadtestparancsnokká emelkedett Wernernek zsoldosait, s a halálfejűeket, a kikről azt tartották, hogy pardont sem nem kérnek, sem nem adnak, sokszor csuffá tette. Félelmes híre volt a poroszoknál. Kleist is személyesen ismerte és nem egyszer a harcz dúlása közben nevét kiáltozva hítta; Gvadányi előugratott, paroláztak, a porosz generális tetőtől talpig megnézte a magyar törzstisztet, azzal tisztelegtek és tovább vágtattak. E barátságos és lovagias érintkezés ellenére is azonban Kleist 100 aranyat tűzött ki Gvadányi fejére; de Gvadányi nem vesztette el a fejét, hanem egyszer hirtelen Kleistra csapott s ő ragadta el a tábornok equipage-át.

Maga a «Pöstényi förödés»-ben ezt a lélekkel teljes képet rajzolja hadi életéről:

Azonban a fény mellett volt árnyék is s a hadi életnek nemcsak dicsőségét élvezte, hanem sanyarúságait is szenvedte.

Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak, illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek, feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt, a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést, behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre – Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel; továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében; egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.

A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.

A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében: Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el. Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.

Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála; gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt, honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.

Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti faluban, melyet temérdek almájáról Almahuppanásnak keresztelt el a néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie. Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle; Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához, sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.

A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.

A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset, kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy) fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva, a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban, sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek; pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni. De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII. században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.

Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben: éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a részletek kirajzolásában s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak összeállítva: a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése, realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére, Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik, Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben, a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen, legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki Időtöltés czimű kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették rajzoló erejét és humorát.

Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.

«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé. Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt. Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban. Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.

Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.

Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez. Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg, hanem jóval később.

Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.

Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.

Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14 táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában 1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki tíz évi ezredesség után.

Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele. Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén, melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban; megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de magyar katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta. Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről, s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált, mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem egyszer mellőztek.

Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.

Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.

Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.

Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét, szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.

E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta műkedvelő verseit: megszületett a magyar irodalmi öntudat. Ennek hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az 1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget, az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán. Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni. Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója veszedelmét négyrimes versekben.

Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak, akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti közügy lett.

Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási, szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.

Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan megtalálta a maga irányát.

A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta. Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék tehát nem vitték kisértetbe.

Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar. Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is, szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette, alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához megszüntnek hirdették.

S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi, vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.

1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.

Amannak a czíme: Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven, Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján. Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe. A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt. A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és az egyes jelenetek megmaradnak egyes érdekü képeknek, általános érdek és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét, bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői elhitetés kedvéért.

A Pöstényi förödés egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt. 2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek 1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. (Egész terjedelmében l. alább.)

A Falusi nótárius már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok, vagy a Pöstényi förödés. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket észretéríteni.

Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett, állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel, az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét, belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.

A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk, osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van. Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.

De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul, ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és megvetni való.

Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a nemzet nagy részének is a lelkéhez.

Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat, mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást kiirthatják és számkivethetik.

Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké, a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is. «Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé, Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.

A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus költőnek, minő pl. Virágnak a Változása volt pár évvel később. Vagy didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt, didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat, genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is; naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis, Páris erkölcsének ironikus tükréül.

Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.

A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus, élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel. Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart. De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait halljuk.

1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott. József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben, nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte, most valósággal terrorizálta őket.

Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv ellen évtizedekre megalapította.

Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták; Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent 1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer», «hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.

A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n. magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül, hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta, természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál némikép már visszafelé fordult.

Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a spanyol lovaghoz.

S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért, elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála természetesen sokkal művészibb követője.

Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek. Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T. i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi, mintegy ethikai.

Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a Peleskei Nótárius és A magyarokhoz cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.

Csak egy kissé elemezni kell a Nótárius gondolati tartalmát, s meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy az ilyen alak vagy korcs, vagy bolond és megcsúfolja nemzetünket. A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent, léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex te Israel.» – A magyarokhoz írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak. Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával, és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért, mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak, láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen divat követőjét így jellemzi:

Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:

Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.

De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt világító költői eszmék közé emelkedett.

Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).

És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti. Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az 1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.

Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy magyar hadászati kézikönyvet, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború; de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től 1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly szakkönyv. Teljes czíme: A’ mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt 1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott. (Pozsony és Komárom 1790.). A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat. Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember tollának könnyűsége.

Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt 1789-ben. A füzet czíme: Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért (Pozsony és Komárom 1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli, különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának, Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a magyarok iránt bizodalommal.

Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «Rettentő látás, rettentőbb történet, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján, 1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény. Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek, minél jobbak a való életből vett rajzai.

Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «A’ nemes magyar Dámákhoz, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.» (Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:

Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.

Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a Rhénus vize partján táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez irott levele» is. (Pozsony).

Sokkal fontosabb ez apróságoknál az 1790-iki országgyűlésről írt verses munkája: «A mostan folyó ország gyűlésének salyrico criticé való leírása, a’ mellyet Egy Isten mezején lakó Palócznak színlése alatt írta azon buzgó szívvel bíró Hazafi, a’ kinek pennájából folyt ki a’ Falusi Nótáriusnak Budára való Útazása; ezen Munkáját-is négy sorú Versekben Hazájának éleibe terjesztette 1790. Esztendőben, Bak Havának 25. Napján. Lipsiában, Wéber Simon Pétér költségével 1791.» A tárgy tehát már a politika, s a munka az akkori gazdag politikai irodalomnak nevezetes terméke; szelleme nemcsak hazafias, hanem dynasztikus is. A versek «költek Sikámbriába Rák havának 27. napján, végeződtek Písó várossába Bak Havának 25. napján 1790-ik esztendőbe.» Ez azt teszi, hogy Gvadányi Budán fogott hozzá jun. 27-én és az országgyűlés átköltözése után Pozsonyban fejezte be decz. 25-én. A munka előzetes terv nélkül keletkezett s azért szerkezete részben napló-, részben krónikaszerű. Gvadányi megjelenvén Budán az országgyűlésen, mivel sok szünetnap esett az egyes ülések közt, a bizottságok munkálkodása miatt, időtöltésül versbe szedte az országgyűlés addigi folyását. Az egész vers alig volt több eredetileg 6 lapnál; az, a mi most az «első tzikkely.» Kézirata nagyon kapós lett az országgyűlés tagjai közt s az akkori számos pasquillus közt is feltünt, noha Gvadányi nem írta pasquillusnak, egyáltalán nem személyeskedett, csak birálgatta benne egy együgyű vidéki ember (az istenmezei palócz) képében az országgyűlés menetét. A kik olvasták a verset, addig unszolták Gvadányit, míg meg nem igérte, hogy azon czikkelyt annyi czikkelylyel fogja szaporítani, míglen az egész diétát ki nem énekeli. Meg is írta a többi czikkelyeket is, mindössze tizenötöt, s a versezet 290 lapra növekedett. Benne van az országgyűlés mind budai, mind pozsonyi ülésezésének előadása, a pártok politikája, az üzenetek, a követségek és feliratok a koronázási hitlevél ügyében s végül a II. Lipót király pozsonyi koronázásának lelkes leírása. Mindezek közé beillesztette a szerző egy vértesalji vadászat rajzát, melyet még 1788-ban készített, de akkor nem adott ki. Ez az epizód több az egésznek egy harmadrészénél, költői tekintetben pedig az egészben legtöbbet ér. Eleven, részletes és ötletes rajza egy akkori nagyúri vadászatnak és a vadászszokásoknak; központja az agyafúrt palócz, a ki újabb és újabb tréfákkal tartja az egész társaságot; ennél jobbat Gvadányi is ritkán írt. A munka többi része nagyon egyenetlen. Az ülések leírása elég száraz; a palócznak ott kevés az ötlete, minden humor nélkül sopánkodik a meddő vitákon. A munka költői értéke csekély, de van korrajzi értéke, s kivált a pozsonyi koronázás és az akkori mulatságok leírása nagyon figyelemreméltó; Gvadányi politikai álláspontját is ez a munka világítja meg leghatározottabban. A vallási kérdéseket nem szivesen látta a sérelmi pontok közt; e tekintetben az az elve, hogy legyen a vallási kérdésekben türelem, a felekezetek közt egyetértés, de az uralkodó vallást ne érje sérelem. Fontosabb az alkotmány kérdése. A fő itt az, hogy biztosítsuk szabadságunkat, azért az alkotmányos szabadságot meg kell újítani, az adófizetést szabályozni, a kereskedést előmozdítani, s főleg az anyai nyelvet gyakorolni; jobbítani kell a törvényt, helyreállítani a régi rendet, eltörülni az önkényuralom intézkedéseit.

Nemzeti hadsereg legyen alkotmányos szabadságunk biztosítéka. A hadsereget háborúban rendelje a király, a hová kell, de békeidőn lakjék itthon s idegen hadsereg ne élősködjék nálunk.

Kell észszel és vezéri tehetséggel kitűnő nádor. Az ország kormányzói közt ne tegyen különbséget a vallás; nepotizmus, pénz ne érvényesüljön a főtisztségek elnyerésében, csak az érdem. S ha mindezek biztosítva vannak, meg kell koronázni II. Lipótot, esküt adva neki és véve tőle. Ezeket mondja az író már az első czikkelyben. Még hathatósabban foglalja össze programmját a befejezés. A palócz ugyanis a koronázás után hazamegy Istenmezejére, de az országgyűlés még együtt marad, mert sok fontos tárgyat kell még végeznie. Az író a nemzethez fordul esdeklő szóval, hogy alkottassa meg ezen az országgyűlésen a jövendő alapjául a következő törvényeket:

1. Kötelezővé kell tenni a magyar viseletet mindkét nemre nézve; «fiscális actio vettessék nyakába», ki más ruhát hord, súlyos bírság, vagyonkobzás, csúfság érje. 2. Második törvény a magyar nyelv legyen, mert e nélkül semmi sem folyhat jól; egy nemzet sem szorul idegen nyelvre. Magyar legyen a törvénykezés, a törvényhozás nyelve s művelésére fel kell állítani a tudós magyar társaságot, melynek terve nyomtatásban be van adva az országgyűlés és a király elé (Révai Miklós terve; Révai tiszteletbeli tagokúl a főrendek közül épen gr. Gvadányi Józsefet és b. Ráday Gedeont ajánlta). 3. Legyen nemzeti hadsereg. A ki e hazában katonának megy, hazai ezredben tegyen szolgálatot, ilyen ezredbe idegent ne lehessen tenni; a katonaság függjön a nádorispántól, mint hazánk főkapitányától, ő parancsoljon a vezéreknek is; a vezérek magyarok legyenek, a sereg akkora, a mekkorát az ország elbir; esküt a királynak is, a hazának is tegyenek, békében tartózkodjanak itthon, háborúban menjenek, a hova a király küldi. Ha ez megtörténik, nem kell félni pogánytul, szabadságunk is biztos lesz, és nemzetünk «megtisztúl minden bojtorványtúl.» Ha pedig ezt nem teszi a nemzet, dolga nem válik jóra, keserves lészen minden óra, «térdet fog hajtani sok idegen szóra.»

De ez a tüzes magyar, a nemzeti hadsereg, a magyar nyelv, a magyar viselet e bátor sürgetője egyszersmind hevesen kifakad a «filum interruptum» elmélete ellen, lelkesen ünnepli a pragmatica sanctiót és úgyszólván kárörömet érez azok felsülésén s réműldözésén, a kik a porosz udvarral kaczérkodtak és majdnem hűtlenségi kereset alá kerültek; ki nem állhatja az ellenzék akadékoskodását a diploma ügyében, bizalmat kíván az uralkodó iránt, magasztalja a megkoronázott uralkodó erényeit és ünnepli fiát, a nádort. Kazinczy káromkodva olvasta e szatirát, mely szerinte tele van setét gondolkodással, intolerantiát prédikálván, rossz hazafisággal, alacsonylelküséggel és erkölcstelen szemtelenséggel. A három utóbbi vád mindenesetre igazságtalan. Felekezeti tekintetben talán kissé elfogult volt, a szabad eszmék iránt türelmetlen is, a kifelé tekintők iránt szigorú, a sérelmi politika apróbb fogásai iránt nem volt érzéke; de rossz hazafi nem volt, a fődolgokban olyat követelt, a mit még maig sem tudott nemzeti politikánk elérni: a nemzeti hadsereget; tudta, hogy ehhez jogunk van s látta, hogy ebben van szabadságunk legfőbb biztosítéka. A részletekkel nem sokat törődött, de a dolog velejét egészséges itélettel eltalálta, követelvén a kétoldalú szerződésnek mindkét oldalról becsületes megtartását és a bizalmat egymásban. Dehogy volt rossz hazafi, inkább egyike azoknak a hazafiaknak, a kik egységben tudták látni az uralkodóház és a nemzet érdekeit.

Vidám és termékeny szellemének élvezői nem hagytak neki békét s újabb meg újabb mulattató műveket kivántak tőle, vagy a régiek kiadására biztatták. Így adta ki 1791-ben az Aprekasziónt is, tiz évvel azelőtt, még tényleges szolgálata idején Galicziában írt tréfás versét, melylyel egy idegen tisztnek tört magyarságát utánozta: «Aprékaszión, Mellik mek sinálik Fersben mikor mek tartatik Szent Francz Xavér Neve nat Pátron, Strenge Herr Kapitán Ur Nxxx (= Novák Ferencz), Nemes Regiment Excellens Gróf N*** (= Nádasdi) Huszáren» (Pozsony). Ezt valaki már 1785-ben kinyomatta Kassán, Gvadányi tudta nélkül, de sok hibával; az országgyűlés alkalmával kezébe került ez a hibás nyomtatvány s azért ehatározta, hogy kiadja a helyes szöveget. A czímlapon, ismét nem nevezte meg magát, csak a vers vége alá írta: J. G.

Mikor 1792-ben Budán volt az országgyűlésen, egy előkelő hölgynél tett látogatása alkalmával a háziasszony és hét nő-vendége körülvették és kérve kérték, hogy az ő kedvökért még egy olyan játékos munkát adjon ki, mint a Nótárius. Ő hiába hivatkozott korára, anyag hiányára, meg kellett igérnie. Sokáig kereste a tárgyat, végre az ötlött eszébe, hogy megírja Rontó Pálnak, egy magyar lovas katonának és gróf Benyovszky Móricznak életét; hadd lássa a világ, hogy hazánk is szül olyan férfiakat, a kik ritka és nevezetes dolgokat vittenek végbe, sokkal nagyobbakat és jelesebbeket, mint ezer más idegeneké. – A munkát 1793 első felében fejezte be s még ez évben kiadta. Czíme: Rontó Pálnak egy Magyar lovas Köz-Katonának és Gróf Benyovszky Móritznak életek’, Földön, Tengereken álmélkodásra méltó történettyeiknek, ’s véghez vitt Dolgaiknak Le-írása, a’ mellyet Hazánk Dámáinak kedvekért Versekbe foglalt Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális. (Pozsony és Komárom, 1793.) Az ajánló levél «Magyar Hazánk érdemes Dámáihoz» van intézve, mert nők kérésére írta. Udvariasságába némi iróniát vegyít.

Ez Gvadányinak legnagyobb terjedelmű (548 lapra terjedő) verses munkája s a Nótárius mellett a legfontosabb is. Két részből áll; az első hat czikkelyben csak Rontó Pállal foglalkozik, a második tizenkettőben főkép gróf Benyovszkyval s vele együtt Rontóval is. Az előszóban gróf Gvadányi József, a ki verses munka czímlapjára itt írja először a nevét s a munkát mint saját szerzeményét adja, egyenesen kijelenti, hogy «ne tartsa egy érdemes olvasó is ezen munkámat költeményes románnak, mert valósággal megtörténtek az abba foglaltatott dolgok». – Rontó Pál a vers szerint egy sajókeresztúri paraszt ember burokban született fia volt; gyermekkorában elkényeztették s mindenféle csínyekbe ártotta magát, végre el is kószált a szülei háztól; lett koldúsvezető, deák, bojtárfiú, betyárnövendék, utoljára felcsapott huszárnak a Nádor-ezredbe. A háborúban vitézül forgatta magát, de mikor egyszer az alóla kilőtt lova helyett rossz lovat adtak neki s ezért társai csúfolták, elkeseredésében átszökött a poroszhoz. Utóbb a mieink kezébe került s ekkor a hadi törvényszék halálra itélte, de Hadik gróf leánykája kegyelmet eszközölt ki számára. A hubertsburgi béke után Magyarországba tért vissza ezredével együtt. Máramarosban, Huszton egy kocsmában sótisztek kötöttek bele, azokat karddal és pisztolylyal megattakozta s e miatt másodszor is szökevény lett. Lengyelországba sietett s ott gróf Benyovszky Móricz szolgálatába lépett. A történet főszemélye innentől kezdve a gróf lesz, a kit a költő végig kisér kalandokban gazdag életén át Lengyelországban, Kamcsatkában, a Csendes-tengeren, Madagascarban, mig visszatér Európába, megfordúl itthon is, majd új expediczióra indúl Madagascarba s ott halálát leli. Rontó másodszor nem ment vele Madagascarba, itthon maradt s miután szülei már nem éltek, egykori deáksága helyén, Egerben házat vett s ott élte le nyugalmasan végső éveit. Alakját sok humorral tudta rajzolni a költő s a reá vonatkozó részek a legsikerültebbek. Benyovszky mellett is jut neki szerep az elbeszélésben s hol tréfáival, hol paraszthumorával belevegyül a távoli és exotikus világ rajzába.

Gróf Benyovszky a XVIII. század nagyszabású kalandorainak az egyik legnevezetesbike maga is megírta életrajzát franczia nyelven, de angolul adták ki 1790-ben s ennek nyomán világszerte végbement kalandjairól számos elbeszélés készült különféle nyelveken. Gvadányi ezekkel szemben gyakran helyreigazítással él, hivatkozva gróf Benyovszkynak személyes szóbeli közléseire. Benyovszky neki távoli rokona is volt s midőn Párisból haza is ellátogatott, Gvadányival Nagyszombatban négy napot töltött; ez idő alatt bőven elbeszélte viselt dolgait. Az ellenmondások esetében nem lehet mindig megállapítani Gvadányi adatainak helyességét; de az események főváza történetileg igaz, a mint Benyovszky is történeti személy (1741–1786). A naplók angol szövegét Jókai magyar forditásban 1888-ban kiadta s életrajzával bevezette.

Máskép van a dolog Rontó Pállal. Ilyen nevű alakot eddig nem sikerült kimutatni. Még az sem tünik ki Benyovszky emlékirataiból, hogy volt e neki Kamcsatkában magyar szolgája; sőt az emlékiratokban levő adatok inkább ez ellen szólnak. Gvadányi nagy életrajzának írója, Széchy Károly kutatta a Rontóra vonatkozó adatokat s arra a nézetre jutott, hogy Gvadányi itt is modell után dolgozott, még pedig két modellje volt. Egyik az a közhuszár, a ki a hétéves háborúban vitézkedett és dezertált s a ki Huszton összevagdalván a sótiszteket, újra megszökött, talán Kamcsatkában is járt Benyovszkyval; – neve is ismeretes abból a jelentésből, melyet Szilágyi István a kamarai levéltárban a huszti esetről talált: Erdei Mihály. A másik pedig az a Vlkolinszky Menyhért, a kit a helytartótanácsnak 1791-iki ápr. 21-én kelt körözvénye úgy ír le, hogy azelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott. Az egriek nagyatyáik előadása nyomán emlékeztek egy Rontó Pálra, a ki öreg korában ott lakott a Rácz-utczában, le is írják, milyen volt; s emlékeztek egy Vlkolinszky Menyhértre is, a ki a Sánczban élt s a kit «gúnyosan» Rontó Pálnak neveztek, mert szerencsétlen keze volt mindenben; de megjegyzik, hogy ez a Rontó Pál nem tévesztendő össze az igazival. Széchy helyreigazítja az egriek emlékezetét s a helytartótanácsi körözvénynyel szembesítve az adatot, Vlkolinszky Menyhértet ismeri el az egriek valódi Rontó Páljának.

Mi a Rontó Pált illető kétségekkel szemben Rontót valóságos személynek tartjuk, és pedig egy személynek. Nem választjuk ketté. Hiszszük, hogy Kamcsatkában is ott volt Benyovszkyval, s az a Rontó, a ki Madagascarból hazajövet elbúcsúzott a gróftól és Egerbe vonúlt, ugyanaz, a ki a hétéves háborúban katonáskodott. A jó Vlkolinszky Menyhért nyugodjék békében; ha tudnók is, hogy ő volt a Rontó Pál második felének modellje, mit érnénk e puszta névvel? De neki igazán kevés köze volt Rontó Pálhoz, még kevesebb Gvadányihoz. Minden adat, a mit Széchy összeállít, egytől-egyig azt bizonyítja, hogy Vlkolinszky Menyhért nem volt Rontó Pál, hanem – az utódja.

A ki Gvadányinak e munkáját nyilt szemmel olvassa, lehetetlen azt a hatást nem nyernie, hogy Gvadányi itt az élet után dolgozott s valóságos személyekről és történetekről hímezte ki elbeszélését. Már idéztük előszavának azt a nyilatkozatát, hogy senki ne tartsa e munkáját költött regénynek, mert valósággal megtörténtek a benne foglalt dolgok. S itt ez nemcsak ürügy és elhitető fogás, mint a minő a Nótárius előszavában előfordúl; ez a szó a Gvadányi parolája, a ki e művének czímlapjára teljesen kiírta a nevet s nem alakoskodik az előszóban, mint néha szokta. Hiszen a czélja is az, kimutatni, hogy nemcsak a külföldieknek, hanem nekünk is vannak rendkívüli kalandokban forgott embereink. S tehette volna-e mással ezt, mint való személyekkel? A hitelesség bizonyítása annyira megy, hogy sok helyen megszakítja a vers folyamát s prózában ad terjedelmes magyarázatokat és adatkritikát. Rontóra nézve mind az előszóban, mind a vers közti jegyzetekben közli velünk, hogy a hétéves háborúban ő alatta szolgált, ő volt a majorja s hivatala szerint ő vezette ki az akasztófa alá. Hogy pedig gróf Benyovszkynak messze világrészekben is követője és madagascari társa is ugyanez a személy volt, arra nézve ismét nemcsak a költemény, hanem az előszó is nyilatkozik. Megírja t. i. Gvadányi azt is, hogy ez a katona 1790-ben az országgyűléskor, megtudván az ő Budán lételét, őt, mint egykori főtisztjét felkereste s Gvadányi kilencz napig el sem eresztette; ez alkalommal elbeszélte a katona a maga életét és a grófét is, a Benyovszky-féle életrajz számos adatát pedig megczáfolta. Ugyane budai találkozást Gvadányi versekben is aprólékos hitelességgel leírja. Még azt is megemlíti, hogy Rontó utóbb is írt neki Szakolczára levelet, de 1792 őszén meghalt Egerben, a hol öreg napjaira (1734-ben született) magát meghúzta és a Rácz-utczában élt, jó módban. Olyan részleteket is felhoz egy jegyzetben, hogy abban az erszényben, melyet Benyovszky utoljára adott Rontónak, Rontó Pál állítása szerint 500 arany volt, de Rontó Madagascarból is hozott magával elég értéket. Mindez adatok olyanok, hogy ezek szerint Rontó igazi élő alak volt, ha talán nem úgy hítták is, s a Benyovszky Rontója ugyanaz volt, a ki a Gvadányi Rontója. Gvadányi némikép idealizálta az alakot, az elbeszélést kiszínezte néhol, talán egyes adatokat rá vonatkoztatott, a mi beleillett az ő szerepébe; de azt a két tényt, hogy a Gvadányi szökött huszárja és Benyovszky magyar kisérője egy személy és ez az ember 1790-ben világkörüli útjáról beszélt Gvadányival, kétségbe alig vonhatni. Hitelt nem tulajdonítani lehetetlen olyan jegyzeteknek, a minő a II. rész 5. czikkelye után következik. Itt Gvadányi, miután versben előadta a kamcsatkai szabadulást Benyovszky naplója nyomán, prózában is elmondja azon változat szerint, a mint Rontó neki Budán előadta. A budai találkozás hitelessége ellen nem bizonyít az, hogy a Rontó elbeszélése több részletre nézve máskép szól is, mint a Benyovszkyé, sőt természetes, hogy különböző szemtanúk egyazon dolgot máskép adnak elő. Ha Gvadányi egy költött alaknak akarta volna ezzel a hitelesség látszatát megadni, hogy ellenmond egy hitelesnek tekintett munkának, ugyan furcsa úton járt volna. Ellenkezőleg, az ő hűséges igazságérzete birta rá, hogy az eltérő előadást is kivonatolja, minthogy e részleteket az egyik szereplőtől ő így hallotta.

Ennyit Rontó Pál históriai voltáról. De nem ez a fő, hanem az, hogy Gvadányi ezt a jóízű alakot jóízűen is tudta rajzolni. Eredetije kitünő, jóhumorú alak lehetett, tele ötlettel és eredetiséggel. Gvadányi ez alakot nem költötte, de nem is ejtette a porba egyetlen jellemző vonását sem; a legnagyobb hűséggel megtudta őrizni elméjében a tőle hallott részleteket és a róla nyert benyomásokat. Gvadányi képzelete ilyen eleven alakot nem tudott volna költeni, de az eleven alakot nagy szemléletességgel tudta utánozni; az a hiány, hogy megmarad az utánzásnál s nem igen tud, vagy nem mer szabadon alakítani, itt is érezhető; Rontó Pálban nincs az egyén lelki élete következetesen fejlesztve; de gondolkodása módja, cselekedetei jó typust adnak, s az agyafurt paraszt kópé, meg a pajkos és furfangos huszár kitünő genre-jeleneteinek sorozata vonúl el előttünk. Ha a Peleskei Nótárius az úri rendnek tetszett, ez a népnek nyerte meg a kedvét és sokszor újra lenyomtatták, a ponyván is a legújabb időkig árulták. Rontó Pál a nép képzeletének kedves alakja lett, a minő régebben Toldi volt. De a párrímes alexandrinokat olvasni is szerette a nép, annyira természetes benne a beszéd, népies a nyelv, hű a rajz és annyira ismeri a szerző a népéletet. Inkább is a népnek való olvasmány, mint a dámáknak, a kiknek ajánlva volt, mert elég sok benne az olyan illetlenség, a mi miatt ma nem lehetne hölgyeknek ajánlani.

A Nótárius és a Rontó Pál olvasói többet és többet szerettek volna olvasni Gvadányitól s egyre unszolták régi kéziratos munkáinak kiadására is. Végre csakugyan kikereste régi papirosai közül a Badalai dolgokat, melyeket majd 20 évvel azelőtt írt; úgy látszik, kissé megfejelte, azaz befejezését megcsinálta; s mivel ez a darab magában sovány kötetet adott volna, belevette föntemlitett tréfás köszöntő versét, valamint egy szánkázás leírását, melyet 1788. márcz. 10-én készített «sokaknak kérésére», s még pár apróbb tréfás verset; – ezek együtt a kötet «első darabja.»

A «második darab» 1794-beli verses levelezéseit foglalja magában, Csizi István nyug. főstrázsamesterrel (őrnagygyal) és Molnár Borbálával. Az egész kötet czíme: «Unalmas órákban, vagy-is a’ téli hoszszú estvéken való Idő-töltés. A’mellyet a’ Versekben Gyönyörködőknek kedvekért, kiadott Gróf Gvadányi József magyar lovas generális.» (Pozsony 1795., 232 lap.)

A Badalai dolgokról már volt szó fentebb, itt a verses levelezést kell még érintenünk. Versben levelezni akkor divat volt. Kezdték a francziás iskola tagjai, folytatták a többiek s minden irodalmi műkedvelő üzte ezt a divatot, köztük épen asszony-poétáink is.

Így került Gvadányi is Csizi Istvánnal, majd két asszonynyal, végre másokkal is, így egy miskolczi tanuló ifjúval verses levelezésbe. Csizi István gyalogsági őrnagygyal több mint harmincz évi barátság fűzte össze Gvadányit; nem csuda, hogy fölkeresték egymást a nyugalom éveiben is levelekkel s ezek nagy részét versben írták, mint verselő emberek. Mert Csizi is, a ki Tokajban lakott, olvasott ember volt és verseket írt. Csizi a levelekben magábaszállt léleknek mutatja magát, Gvadányi pajzánabb s nemcsak a másvilágra gondol, hanem a mult emlékeivel is megtréfálja barátját. Csizi a Sátoraljaújhelyben lakó Molnár Borbálával, egy szegénysorsú, de olvasni és verselni szerető asszonynyal verses levelezést kezdett s a levélváltást elküldte Gvadányinak, a ki versben felelt s Molnár Borbálát is belevonta a versváltásba. A levelekben több a szertelen bók és a közhelyekből álló elmélkedés, mint a szellem vagy a költészet. De a versek gyakorlott kéz munkái s itt-ott akad tréfa is.

Később, 1795-ben, nemes Fábián Juliánna, Komáromban lakó nemes Bédi János csizmadiamester életepárja kereste fel Gvadányit verses levelével, a mire a gróf versben válaszolt s ezután egy darabig leveleztek. Gvadányi az asszonynyal megverseltette a komáromi földindulást. Fábián Juliánna elég könnyen verselt, de költői képzelődése nem volt s versei nem jelentékenyek. Gvadányi e levelezést 1798-ban kiadta. – Egy miskolczi tanulóval, Dodits Andrással váltott verses leveleit 1834-ben adták ki egy füzetben.

Gvadányi ezekből költőket és magának követőket akart nevelni; meg is mutatja nekik egy-egy versében pl. a leírás módját, de maga is abba a stiltelenségbe esik, hogy a verses levél többi részét meghagyja közönséges értesítésnek, versbe szedett prózának. E lelkes műkedvelők nem lendítettek a magyar irodalmon. Támadtak Gvadányinak később jelesebb tanítványai.

Maga még egyszer visszatért a falusi nótáriushoz. Uj könyvet írt róla, de most már párrímekben és kiadta 1796-ban 266 lapon. Czime: A’ falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma, mellyeket két soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli ajándékba, Hazánk Dámáinak és Gavallérainak nagy szívességgel nyujtya Gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális ezen bé-állott 1796. esztendőnek első napján. (Pozsony.)

E munka rövid foglalata az, hogy a falusi nótárius meggyengülvén egészségében, az emberi sorsnak változandóságáról elmélkedik s e kérdés megvizsgálására összehívja a környékbeli jegyzőt, tanítót, vámost, oláh harangozót stb. s mintegy philosophus-akadémiában tárgyalja velök a kérdést. Miután azok elmondták véleményöket s kiki leczáfolta az előzőjét, maga is szót emel, valamennyit megczáfolja, s előadja a maga álláspontját. E szerint minden változás okai magok az emberek, a kik visszaélnek Istentől nyert szabadakaratukkal; okai különösen az atheisták, deisták, naturalisták, szóval a felvilágosodottak és a francziások. Közben a bő ebéd megterheli a nótáriust, rosszabbúl lesz, úgy, hogy Pesten tanuló fiát sietve kell hazahivatni. Fiával közli végső tanításait, lelkére köti az új tanok ellenzését, az Isten, király, haza szeretetét, a magyar viselet és az ép erkölcs fentartását, – s elbúcsúzva feleségétől, fiától, meghal. A tanács fiát ülteti a nótáriusi székbe, őt pedig nagy pompával eltemetik. Epitaphiuma és végrendelete zárja be a versezetet.

E munka sokkal terjedelmesebb, mint a Falusi Utazás, de azzal semmi tekintetben nem vetekedhetik. Czélzata szerint úgy tekinthetni, mint a költőnek szellemi végrendeletét. A szabad gondolkodók ellen irányúl és pedig a szabad gondolkodók minden csoportja ellen. Ezeket épen oly kiméletlenül csúfolja, mint a Budai Utazásban az idegen szokások majmolóit. De Gvadányinak az a modora, hogy a saját szatirájának képviselőjét szintén humoros színben mutatja be, itt messze túlkalandozott a kellő határon. Gvadányi a nótárius rovására olyan drasztikus tréfákat enged meg magának, s vele mint emberrel olyan méltatlanúl és következetlenül bánik, hogy a nótárius ízetlen bábbá sülyed s az olvasó részint a nótáriust unja meg, részint a költőre boszankodik, ki egy jó alakot elrontott. Már Arany János megrótta azt a czinizmust, melylyel a mi jó nótáriusunkat úgy beszélteti testamentumában, mint a ki jegyzőtársait a falu becsapására oktatja s a kinek egész könyvtára az évtizedek során összegyűlt naptárakból áll. Valóban ezek a vonások nem illenek a többihez; ezek más typusból valók. Gvadányi a maga helyetteséből is csúfot űzött. Ezzel pedig czélzatainak is ártott. Mi súlya van a félművelt, sőt nem is művelt emberek szavának a XVIII. század eszméivel szemben? Ezekkel a naptárolvasó nótáriusokkal, meg a vámszedővel és társaikkal akarja Gvadányi legyőzni az illuminátusokat? A mellett a realizmusok olykor szükségtelenül undorító. Ebben a műben is sok a detail-rajz, a népszokások hű és eleven képe, többek közt a javasasszonyé, a falusi doktoré, a sirató asszonyoké, stb.; továbbá vannak vidéki anekdoták, pl. a megcsúfolt borbély boszúja a doktoron, Toty Dorkó esete stb. (Toty egy szótag!) Ez utóbbi volt a géczi boszorkány, a ki Gaal darabjában megint szerepel, mint Tóti Dorka.

A szabadgondolkodókat még sem gyűlölte annyira, hogy közömbös téren munkáikhoz ne folyamodjék. Magát Voltairet is olvasgatta és felhasználta. Mikor 1792-ben kiadta XII. Károly svéd király életrajzát egy vastag kötetben, Voltaire művét vette alapúl, azt majdnem fordította. De felhasználta Péter czár naplóját is, valamint némely más forrásokat. Gvadányinak kedves tanulmánya volt a történet és kedves hőse XII. Károly a maga merészségével, hadi tudományával, tüneményes sikereivel és rettentő bukásával. A könyvet, mint komoly históriai és katonai munkát, neve teljes kiírásával bocsátotta ki. («Tizenkettődik Károly’ Svétzia ország’ királlyának Élete» stb.) Az előadásba helylyel-közzel alkalomszerü verseket, valamint egyéni megjegyzéseket iktat, hogy érdekesebb olvasmánynyá tegye. A hol a Mazeppa-mondát adja elő, megjegyzi, hogy ha mi magyar hazánkban is jól számba venné valaki, itt is sok olyan vitézt lelne, kik szomszédaik feleségét szeretik s ha vad lovakra felkötöztetné őket, abból nagyobb armada telnék, mint királyunk hada.

Általán Gvadányi nemcsak mulattatni kivánta a hazai mindkét nemű közönséget, hanem hasznos munkát is akart eléje adni. Hosszas tervezgetések után egy nagy világtörténelem szerkesztésébe fogott. Az első kötet előszava 1794. nov. 18-án kelt s a kötet 1796-ban került ki sajtó alól. Czíme: A’ világnak közönséges Históriája. A’ mellyet Magyar hazájához viseltető szeretettűl ösztönöztetven, és nékány jeles és hiteles Authorokból kiszedegetvén ugyan ezen Hazájának élő nyelvén bátorkodik nékie, mint igaz fiúi szeretetnek áldozattyát mély alázatossággal bé-mutatni Gróf Gvadányi József, Magyar Lovas Generális, stb. (A szerző arczképével.) A könyv főkép Millot abbé műve után van szerkesztve, azonkívül Rollin, Baumgarten, Schröck munkáját követi. A felekezeti türelmet azzal tanusítja a szerző, hogy lehetőleg kerüli az egyházi kérdéseket. A vállalat olyan terjedelmes, hogy az első jó vastag kötet csak a görög történelem végéig halad, a második a rómaiakét adja és így tovább. Gvadányi életének hátralevő évei főkép e munka készítésével teltek el. Összesen hat kötetet írt meg; a czenzura az utóbbi köteteknél eleget akadékoskodott s a megjelenés sokáig tartott. A hatodik kötet is már halála után jelent meg, a hetediket Kis János adta ki, a nyolczadikat Sikos István s ezzel a sorozat félbe is szakadt. A régies nyelvű munka nem jelent haladást történetírásunkban, de sok hasznos ismeretet terjesztett.

Ilyen munkásság közben egyszer az öreg generális betegeskedni kezdett és 1801 decz. 21-én meghalt. A szakolczai ferenczrendi-templomba temették el, a honnan hamvait később a báró Horeczky-család rohói sirboltjába vitette át b. Horeczky Nándor pozsonyi kanonok.

Felesége két évvel utána 1803-ban, leánya 1809-ben, egyetlen fia, Ignácz, mint nyug. ezredes, 1828-ban Pozsonyban halt meg s ezzel az egész magyarországi Gvadányi-családnak magva szakadt.

Egyik nekrológja így emlékezik meg róla:

«Nagy kedvelője volt a magyar litteraturának s itt a nagyoknak igen gyönyörű példával ment elő, de nemcsak, hanem elő is mozdította azt szép tehetségei szerént… Szerencsés volt kivált a mulattató versek szerzésében, s azoknak az igazságoknak oktatólag való előadásában, melyeket a köznép értelméhez igen jelesen tudott alkalmaztatni: de belőlük azért bármely rendű olvasók is tanulhattak. Ilyen a Peleskei nótáriusa és több munkái.»

Arczképei egészen azt a jellemet tükrözik, melyet munkáiban látunk. Magas nyilt homloka, beszédes, élénk szeme, szögletében egy hamiskás vonással, vidám, nyájas arcza épúgy hirdetik a derék jó lelket, mint a kipödrött bajusz, a varkocsba font haj s a bodros ingelő korának magyar divatját. Mozgásában és a társas élet formáiban rococo-gavallér volt, de magyar; régi jezsuita nevelés. Ellensége minden merészebb újításnak, de igaz hazafi, konzervativ értelemben. Hogy olasz vér, csak tréfáló kedve, utánzó és ábrázoló ösztöne éreztette; inkább temperamentumában vannak olasz elemek, mint érzésmódjában, műveltségében vagy ízlésében; előtte vagy korában is több író van, ki olasz kultura tekintetében megelőzi. Stilérzéke épen nem olaszos, nyelve ósdias is.

Egyben több volt a legtöbb korabeli irónál: tartalmat adott, nemzeti tartalmat. Nem keresett új formákat, sőt új eszméket sem, hanem a magyar lélek meglevő képzettartalmát használta fel s ebből teremtett új alakokat. Osdi formákban, hazai elemekből a szemlélet ujságát teremtette meg, bizonyos természeti, naiv művészettel. Volt saját ethikuma s társadalmi és nemzeti eszményeket hirdetett.

Gvadányi idejében egy író sem volt egyetemesen népszerű. Annyira különböző volt a nemzet osztályainak műveltségi iránya, annyira hiányzott az egységes nemzeti műveltség, annyira különböztek az ízlésbeli, formai és irodalmi elvek, hogy lehetetlen volt az egész olvasóközönségnek tetszeni. De bizonyos, hogy Gvadányinak volt legnagyobb közönsége, mert ő a legnagyobb körű közönségre támaszkodott, annak az ízlésében írt. Nem akarta új ízlésre tanítani olvasóit, inkább ő símúlt a közönség ízléséhez; de a csiszolatlan formában hangot tudott adni a közönség vágyainak és eszméinek és élő alakká tudta tömöríteni egypár kor- és néptypusnak a nép lelkében élő határozatlan vonásait. A költészetet nem igen vitte előbbre æsthetikai, vagy inkább formai tekintetben, új gondolatokkal, eszmékkel sem gazdagította, de egy-két képzeleti alkotással igen, a mi megmaradt és termékenyített. A nemzeti léleknek azt adta vissza, a mit tőle vett, ehhez a néhány képhez kötve, rímekbe szedve és az ő vaskos, de egészséges humorával megízesítve. Erős fajszeretete pedig, mely kezdetben csak művészies érdeklődés volt, később, a nemzeti lélek ébredésekor lángoló hazaszeretetté fejlődött, a nemzeti öntudatnak gazdag erőforrása lett és hatása nemzeti szempontból is történeti jelentőségű. Miután élte legnagyobbrészét arra szentelte, hogy a magyar névnek dicsőséget és a koronának fényt szerezzen, voltakép pedig kardjával az osztrák összmonarchia hatalmának segített alapot teremteni: élte végső másfél évtizedét olyan munkára fordította, a mit maga mellékesnek tartott, de a mi áldásosabb lett imádott nemzetére nézve még hadi sikereinél is. Életének ebben állt a szerencsés nemezise.

Négyesy László.