ELÖLJÁRÓ BESZÉD K.* F.*-TŐL

Jámbor Olvasó! E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded, Nem tudom: a bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött Név nélkűl; nekem egy szomszédom hozta az Erdő- Hátról, vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni Majd borozás közbenn. Igaz is: mert rajta nem egy-két Vídám estvéket tölténk; még Marczi kanász is, A ki nagy Á-t se tanúlt soha, sokszor majd megütötte A guta, úgy röhögött: «No ilyet soha Gazd’ uram – úgymond, – Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott. Be furcsán perdűl; pedig a sor vége nem úgy megy, Mint a nótában szokták. Osztán meg akárki Irta uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak Tudja mikíp szokták». Így ítélt Marczi tudatlan Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok Körmönfont magyaros szólás formája, meg a nagy Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés, Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak Példátlan példás megjobbúlása is egybe Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is Háromszor tettem fogadást, hogy közre-bocsátom A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már Szükség, hogy szavamat telyesítsem, mint magyar ember. Ebből áll az egész dolog, a mit mondani szükség Volt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg. Írtam – – – JOBBOTTHON Egy kancsó jankai mellett –