FELFORDULT VILÁG (continued 3)

Borcz uram megint leült Torhányival kártyázni. Reggelig ütötték a kártyát; a bankár jó csomó pénzt elnyert a birkástól s iparkodott úgy tenni, mint a ki föl sem veszi a nyereséget.

De Borcz uram még kevésbbé törődött a veszteséggel, mert az ő játékában is meg volt nyerve az első robber; ezen az éjszakán Amália és a báró nem hunyhatták le szemeiket; – egymásról gondolkoztak!…

Adorján reggelig sem érkezett vissza; a vendégek sugtak-bugtak, mindenféle mesét fujtak egymás között: képzelhetni milyen nagy zavarban lehet most az öreg Borcz, és a menyasszony apja, különösen maga a szép menyasszony, ki iránt vőlegénye ennyire figyelmetlen, és mégis mind a hárman úgy tesznek, mintha e kimaradás őket legkevésbbé sem érdekelné.

Az öreg birkás és a kalmár a kávés reggeli óta egy félreeső szobába vették magukat s ott tanakodnak a jövendő dolgai felől. Borcz uram igen beszédes kedvében van ma, olyan kedélyes, olyan barátságos leendő nászura ellenében, elnézi annak urhatnámos ferdeségeit, nem szólítja meg érte, ha Torhányi úr csizmáit is felrakja a bársonypamlagra (máskor a hárságyról is lekergette volna velük), hogy porczellán csészéit rongálja azzal, hogy czukros rhumot éget bennük, s hetykén fitymálja a főzött theát, belekóstol s miután annyi drága czukrot, rhumot és tejszint belevesztegetett, ott hagyja: – Borcz uram most mindezzel nem törődik. A nászhozományon alkusznak.

Olyan komolyan, mint a kik valósággal össze akarják gyermekeiket házasítani. Nem engedékenység, valóságos szeleburdiság, a hogy e nevezetes positiót elengedik egymásnak foglalni. Mindegyik azon iparkodik, hogy többet igérhessen a másiknál. Milyen hintókat, milyen lovakat fognak adni gyermekeiknek, hány személyre való ezüstöt, asztali készletet? milyen rengeteg évpénzt? hová fogják őket utaztatni a lakadalom után? Párisba-e vagy Ostendébe? Kiket kérnek fel násznagyokul? A börzeüzér nagy dolognak tartja, hogy az ő leányának a híres X. lesz a násznagya, a ki báró Sina után a legelső ház Bécsben; Borcz uram pedig azzal kérkedik, hogy az ő fiának maga a báró úr lesz a násznagya, egy mágnás; a hogy illik nemes emberhez a választás. Ezen egy kicsinyt összekoczódnak, aztán megint kibékülnek s azzal végzik, hogy elkezdik egymás násznagyait kölcsönösen dicsérni és magasztalni s bámulnak rajtuk minden megbámulható tulajdonságot; végtére aztán meghatározzák az esküvő napját; egymás kezéből kapkodják ki a kalendáriumot; egyiknek a hétfő ellen van kifogás, mint szerencsétlen nap ellen, másiknak a szombat nem tetszik, mert akkor a cselédséggel kell számolni, a vasárnap nagyon közönséges, akkor csak mesteremberek lakodalmaskodnak, végre megegyeznek egy csütörtökben, mely egyforma távolságban esik mind a gyapjúnyiratástól, mind az ultimotól, a mikor egyik másik úr nagyon el van foglalva, azt a napot megjegyzik vörös tintával s Torhányi úr beirja tárczájába kettős notabene alá.

Azt egyik sem ejti ki a száján, hogy hát ha mind ebből semmi sem lesz? a mit már előre tudnak. Arra az esetre ott van már a vinculum. A két úr olyan szivesen mosolyog, mikor egymással kezet szorít az alkudozás szerencsés bevégeztével: valjon melyik fog közülök utoljára nevetni?…

Amália és a báró a kastély parkjában sétálnak ez alatt.

Oh ti érzékeny lelkű ábrándozók, kik szeretitek megtudni, minő hangon beszél a keletkező szerelem, jertek velem, rejtsük el magunkat e vén platánfák mögé, ide a sűrű jázmin-bokrok közé, s hallgassuk ki, mit beszélnek itt oly egyedül, oly csendesen, midőn nem félnek leselkedő hallgatózástól, midőn az öregek odafenn a zugban üzletről és számokról értekeznek.

– Ez a park itt nagyon régi; szólt a báró Amáliához, kit alá s fel kisérget a tekervényes utakon; ezt nem a birkás ültette (képesnek hitte tán Amáliát, hogy azt is elhigyje, mintha egy esztendő alatt a birkás erdőket tudna elővarázsolni a földből), ez csak utakat csináltatott bele: megengedtem neki; de azzal is rászedett, mert az utakat mind arra vitette, a hol legsűrűbben álltak a fák s útrendezés örve alatt egy pár száz öl fát eladott a parkomból.

– Oh minekünk nem ilyen parkunk van Kis-Édenben, szólt bele Amália; papa egy egész szigetet vett magának a Duna közepén, azt töltéssel vétette körül s pálmafákkal ültette végig.

– Valóságos pálmafákkal? kérdé a báró. Az grandiöz!

– Oh igen, ott nagyon sok van.

(Tudniillik, hogy Győr-Komárom tájékán az olaszjegenyét pálmafának hiják.)

– Azután abban nincsenek ilyen közönséges fák. Én az ilyenek alatt járkálni sem szeretek. Nálunk csupa exoticus fák vannak, a miknek pompás levelük és viráguk van, egy kis liget egészen tulipánfákból ültetve, meg idegen fenyőfák, a miket nagy cserepekben télire az üvegházban tartanak; az aztán sokkal szebb.

– Ah, hátha még az én aranyvári kastélyom kertjét látná a kisasszony, sietett Ludvéghy folytatni a szót; azok az aruariak, malvariak, rendrondonok, radicalisok, a mik ott vannak!

Amália egészen meg volt hatva e furcsa nevek által, mikért valami botanicus nagyon megnézte volna a bárót, s bámulatában azt kérdezte tőle:

– Van talán a báró úr angolkertjében olyan Nelsonfais, a milyenről most olvastam a Leipziger Mode-Journalban?

– Oh de mennyi! válaszolt Ludvéghy könnyű szivvel.

Tudni kell, hogy azt a Nelson-fát akkor fedezték fel Californiában, egynek-egynek a kerülete derékban tizenkét öl; a lombjai alatt pedig elférne a bárónak az egész aranyvári dominiuma, a hogy az már körül van harapdálva birói zárolásokkal.

– Kegyed járatja a Leipziger Modejournalt? (Most erre tért át a beszéd.)

– Oh csak a divatképek végett. Azok szerint szoktam a himzeteket megrendelni.

– Úgy hiszem, hogy a párisi Moniteur szebb mintákat közöl.

– Mi magunk szoktunk minden évben egy párszor Párisba menni. S akkor legjobb alkalom van a divatot megismerni. Oh ide csak akkor jön már minden, mikor elavult s kiment a divatból.

– Hát nagyságtok többször járnak Párisba?

– Oh igen. A papának mindig el kell menni, mikor a vasut-részvényesek gyűlést tartanak, neki is van egynehány száz részvénye, ilyenkor azért szeretek vele menni, hogy ha jó kedvében van, mindent vásárol. Tavaly is hogy elvitt, egyszer csak felültetett a hintóba, a palais royal mellett álltunk meg egy elegáns velencei csipke-árus boltja előtt; – ekkor azt mondta a papa: «mademoiselle (mindig csak úgy hí) én ma az összeszámlálásnál százhuszezer frankkal többet nyertem a rögtöni hausse által, mint a mennyire számítottam, azt ime most önnek a rendelkezésére bizom», s ki nem engedett addig jönni a boltból, míg azt ott el nem költöttem.

Ludvéghynak ennél a szónál kápráztak a szemei.

– Ah, én akkor épen Párisban voltam. Emlékezem rá, hogy kegyedet látnom kellett akkor az italiennesban; mindenkinek föltünt; az a ragyogó szépség, az a választékos öltözet; mindenki kérdezte egymástól: ki lehet ő? de senki sem tudott felelni; nemde egy földszinti páholyban ült, vis à vis a prosceniummal?

– Igen, szólt Amália, lesütve szemérmesen nagy ragyogó szemeit, s alattomban ismét félre pillantva udvarlója arczára.

– Megálljon, megálljon! most még többet is tudok. Másodszor ismét találkoztunk a longchampsi mezőn; nagysád egy elegáns tilburyban ült, brüsseli csipkeruha volt rajta, florentin kalapját kezében tartotta, hogy gyönyörű fekete hajfürtei à l’anglaise szabadon omolhassanak alá, úgy nézte a futtatást; nemde így volt?

– Igen, igen; helyeslé Amália elevenen.

– Nem emlékezik már rá, hogy egy lovag odaléptetett nagysádtok hintaja mellé, kék voillal a kalapja mellett?

Amália a fejével inte, hogy emlékezik.

– Az én voltam. Valakitől megtudtam annyit, hogy nagysád egy ausztriai bankár kisasszonya s gondoltam, hogy kellemesen fogom meglepni abban a franczia idegen városban, ha egyszerre ismerős nyelven szólítom meg: «welches gefällt Ihnen am meisten unter diesen Pferden?» Kegyed meg volt lepetve és elmosolyodott rá.

– Igen, igen, már emlékezem.

– És azután kegyes volt nyájas mosolylyal felelni, hogy azon sötétpej telivérnek adja át sympathiáját, melyet kék csíkos, veres sapkás jockey lovagol. És én erre azt feleltem: igen boldoggá vagyok e nyilatkozat által téve; az épen az én lovam, a «Son of the Sun», így ez, ha a nagy jutalmat nem nyeri is, mégis nyertes marad.

Erre a nyilatkozatra Amáliának igen jól illett félrefordítani arczát és szemérmesen elpirulni.

– És nagysád sympathiája csodálatos bűvszer volt rám nézve, mert a nagy díjat csakugyan a Son of the Sun nyerte el azon a versenyen. És én akkor azt mondtam nagysádnak, hogy e csodahatású rokonszenv mennyit érhetne egy férfira nézve!

Amália nagy legyezőjével hajtotta arczáról a forróságot.

– Azért tetszett nekem nagysád oly ismerősnek e mostani találkozásunkkor; és nagysád nem emlékeznék én reám és azon jelenetre ott a longchampsi versenynél? a hol az én Son of the Sun-om az ötezer sovereigndort elnyerte?

– Oh igen jól; rebegé halkan Amália s reszketeg sóhajtást engede szép hullámos kebléből feldagadni – az édes emlék nevében.

Most már mind a ketten jól emlékeztek egymásra.

Legszebb volt a dologban az, hogy azon kérdéses lóversenyen egyik sem volt ott közülök. S az egész kölcsönösen emlékezetes eset soha sem történt meg; nem volt az egyéb, mint két hiu lélek fitogtatása, mely dicsekedést csinál abból, hogy neki csak a külseje aranyos. Amália gondolta magában, jó lesz elfogadni annak a delnőnek a képét a báró szivében, a ki azt a longchampsi mezőn úgy megigézte, a bárónak pedig csak arra volt szüksége, hogy Amáliával tudassa, miszerint az ő lovai a longchampsi mezőkön szoktak első versenydíjakat nyerni. Hogy ez historice nem igaz, az nem tesz semmit. Ki járhat utána? ügyes gavallérok sok ilyen jeles adattal gazdagítják a kisasszonyok ismereteit.

Ez alatt Borcz uram hajduja annyira vitte az igyekezetet, hogy rátalált a báró úrra és Amália kisasszonyra a ligetben, s tudtukra adá, hogy az öreg urak már odafenn várnak rájuk régen a reggelivel; mind elhül a csokoládé.

Felmentek; odafenn Borcz uram igen szivesen fogadá őket s a báró urat félrevonván, barátságos susogással tudtára adá, hogy Torhányival épen most határozták el fiának Amália kisasszonynyal leendő egybekelése határnapját, s hogy mind a ketten éktelenül le lennének kötelezve s rendén túl boldognak éreznék magukat, ha a méltóságos báró úr kegyeskednék elvállalni a násznagyi hivatalt a vőlegény részéről.

Ludvéghyt meglepte az ajánlat; annyira meglepte, hogy az első szóra elfogadta azt.

Azután Torhányi úr a jelenlevő vendégeket mind meginvitálta fejenkint és személyválogatás nélkül, leányának Borcz Adorján úrral tartandó menyegzőjére saját uri házához, a mi igen olcsó nagylelküség volt tőle, miután saját uri háza a Rába és Duna összeszakadásánál van építve, a meghivott vendégek pedig Szathmárban, Bereghben laknak, vasut meg nincs, s nem igen valószinű, hogy valamelyik nemzetes úr aratás idején saját fakóit befogassa, hogy egy dunamelléki lakodalomban pipázhasson; – aztán meg – úgy sem lesz az egészből semmi.

Végül aztán összecsókolóztak vendégek és nászurak, elbucsuztak egymástól külön és összesen, kiki rátalált a maga kocsijára s ment, a merre lakott, a báró és Torhányiék vissza a sz....i fürdőbe.

Fele uton találkoztak Adorjánnal, ki lóháton nyargalva jött Sz...ról Rózsaliget felé. Mikor megismerte őket, sarkantyuba kapta paripáját, s a hogy elhaladt mellettük, egy kissé megbillenté a pörge kalapot fején; ez volt minden üdvözlete menyasszonyához. A hogy tovavágtatott, Torhányi utána nézett a hintó ablakán át sokáig, azután belső örömtől mosolyogva ült vissza helyére, mikor nem láthatá többet; Adorján egyszer sem nézett vissza. Minden nagyon jól megy.

Vőlegény és menyasszony szive olyan sebesen távoztak egymástól, a milyen sebesen a nyargaló paripák vitték őket keletnek, nyugatnak.

A YANKEE TRIKK.

– Na te korhely, kiálta fia elé Borcz uram, enyelgő hangon, a mint az lováról leugrott az udvaron. Hát most kell jönni? Jól van, jól no; már elmentek, senki sincs itt. Azzal leporolgatta fia kabátját s bekisérte a szobába, szépen előre bocsátva őt, mint uri gavallért.

Adorján is bizalmas lábon látszott állani ezuttal apjával, mert egy cseppet sem félt tőle; enni kért valamit, mert nagyon megrázta a ló, s végigfeküdt a pamlagon, mert huszonnégy óra óta nem aludt.

– Hát mennyire vagy a konteszszel, he? kérdé az öreg, odaülve fia lábához. Beszéltél már vele?

– Rendén vagyok; szólt Adorján, mind a két kezét feje alá téve. Hallgasson csak ide apám.

– No, hallgatok; hogyne hallgatnék: hát hogyan volt? mi történt? Mondd el csak fiacskám.

Az öreg birkás most nem fenyegette vasvillával a fiát, nem ordított a százötvenezer forintja után; még fiacskájának nevezte őt.

– Jól ment minden. Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony; még most is itt zúg a fülemben. Nem tánczra való nóta volt ugyan, de azért nagyon szép. Én közepett ültem és úgy tapsoltam, hogy előttem és mögöttem nem maradt ép pad.

– No azt szerettem volna látni.

– Egy ember pisszegni próbált mellettem; no iszen belecsaptam annak a kalapot a fejébe úgy, hogy nem tudom, hogy jött ki belőle?

– Azt ugyan derekasan tetted.

– A konczert után meg odavittem a kontesz ablakai alá a bandát s a legszebb nótákat huzattam egy óra hosszat.

– Lám, hogy tudja, mi a gavalléros? Hát magával nem beszéltél Adorjánkám?

– Csendesen csak. Várjon sorára. Onnan elmentünk a fürdőházba, kompániástul; a fiuk ösztönöztek, hogy mulassunk még; én bankot adtam.

– No no. Megint vesztettél?

– Bomlottul nyertem. Reggelre az egész fiatalság schwarcz volt.

– Mi? mennyit nyertél? kapott rajta az öreg birkás, ki emberi közönséges szokás szerint csak azt szokta játékosnak szidni, a ki veszt; a ki nyer, tisztességes ember.

– Ötezer egynéhány száz forintot takarítottam el tőlük, felelt lusta nyugalommal a korhely.

– Megvan? Elhoztad?

– Nincs biz abból egy fillér sem. Üres a tárczám, mint új korában, mikor a kutséber rám disputálta.

– Te bolond te!

– Dehogy vagyok én bolond. Nagyon is okos ember vagyok. Mikor reggel felé vége volt a játéknak, a megkoppasztott fiatalság hosszú képpel lézengett erre arra; akkor azt mondtam: «adjatok ide egy ív papirost; adjatok tintát és tollat; mondja meg őszintén mindenki mennyit vesztett? s irja ide a nevét, meg a vesztett összeget. Rám néztek, hogy mi lesz már ebből? Az ív tetejére felirtam: «Jótékony adakozás a sz....i vendégurfiak részéről Borcz Adorján felszólítása folytán a **i tűzkárvallottak részére, ajánlva a gróf Somlyóházy kisasszonyok kegyes kezébe.» Azzal kitettem az asztalra a bankot, számlálja ki belőle kiki mennyit vesztett; a pénz már ugysem az övé, irja alá. – A mi fennmarad, az az enyim, azt én irom alá.

– Ej te bolond, azt mégis nem kellett volna odaadnod.

– Hagyjon békét. Ötletem furorét csinált. A gavallérok szivesörömest csináltak nagylelküséget a veszteségből s akkor én egy deputatió élén vittem el a közel hatezer forintra menő összeget Somlyóházyékhoz, s átadtam azt a károsultak számára Serena kisasszonynak, egy szép dictió mellett. Ez aztán megtette a hatását. Az öreg gróf kezet szorított velem, s úgy megdicsérte a mai lelkes fiatalságot, mely a helyett, hogy vagyonát haszontalan kártyaasztalok mellett fecsérlené el, inkább nemes áldozatokra adózik vele.

– Nono, hátha majd megtudja.

– Nem tudhatja azt meg. A kik jelenvoltak, mind áldozatul estek s van eszük, hogy el nem árulják magukat, mikor így tiszteletet vehetnek maguknak azon a veszteségen, melyért különben kinevették volna őket. Serena el volt érzékenyülve, ő is odajött és megszorította a kezemet; egy szót sem tudott szólni, de szemeiben köny ragyogott. Oh milyen szép volt ez a leány! Ha látná őt apám!

– Látnám? mit látnék rajta. Szépség: – szépség; egyik leány olyan szép, mint a másik. Amália még sokkal szebb. De Amália csak egy kupecznek a leánya, ez pedig egy grófkisasszony. – Ez már tesz valamit. Gondolod, hogy hozzád adják?

– Én azt hiszem, hogy szeret.

– Nem az a kérdés, hanem hogy hozzád adják-e?

– Azt nem tudom.

– Hát miért ne adnák? Tán azért, hogy csak közönséges nemes vagy? Hát nem lehet-e te belőled is báró, vagy gróf? Nem tudok én annak utána járni? Ha épen az kell; ha épen azt kivánják. Nem hangzanék elég szépen Rózsaligeti gróf Borcz de eadem? Én nem ijedek meg semmi költségtől; a mibe kerül, abba kerül. Az én fiam gróf lehet; a birkás fia egy gróf, és menye egy grófkisasszony.

– Hát Torhányiékkal mit végezett, apám?

A birkás szemrehányó sóhajtással mondá:

– Ott a te bolondságod szép galibába kevert engem; hanem – az én eszem majd kisegít abból, csak bizd őket rám, és a mire kértelek, azt el ne felejtsd.

– Micsoda?

– Hogy senkinek ne mondd, hogy Amáliát nem fogod elvenni; várd be, míg ő mondja, hogy nem megy hozzád. Hogy azt kimondja, az az én gondom lesz.

Ezzel magára hagyta fiát az öreg Borcz s míg az jóizüen falatozott növekedő szerelme mellett, addig a birkás bement saját szobájába; magára zárta az ajtót; papirost készített levélnek és leült irni.

Levelet irni nem valami rendkívüli dolog akárkinél is; de ha ép jobbkezű ember arra a gondolatra vetemedik, hogy mikor levelet ir, balkézre fogja a tollat, s ha azt épen Borcz uram cselekszi, az csakugyan különös tréfa. Mert először is balkézzel senki sem tud olyan szépen irni, mint jobbal; aztán lassabban halad vele, s végtére épen nem hasonlít az irás saját autographonjához…

Aha! tehát hogy nem hasonlít saját kéziratához.

Az egyik levélbe következő dolgokat irta Borcz uram, ákombák kezevonásával:

«Kedves kisasszony!

«Milyen nagyon sajnálkozásra méltó a kisasszony, hogy egy olyan korhely, csapodár emberhez vesztegették el, mint az a Borcz Adorján. Nem elég, hogy elég goromba volt épen akkor elmenni hazulról, a midőn a kisasszonyék az új kastélyban meg akarták látogatni, hanem ugyanakkor a sz*i fürdőben egy más kisasszonynyal mulatott. Egy grófkisasszonynyal, a ki után bolondúl, mert olyan polgár leány, mint kisasszony, nem elég a kevélynek. Azt gondolja, hogy a kisasszony is nem mehetne grófhoz, vagy báróhoz, ha akarna. Én csak együgyü cseléd vagyok, a ki ezeket irom, de én nem állhatom meg, hogy meg ne irjam a jó kisasszonynak, milyen ember az az Adorján úrfi. Mikor le-leiszsza magát, olyankor kibeszéli, hogy csak azért veszi el a kisasszonyt, mert sok pénze van, hogy adósságát kifizesse. Ha ráunt, majd le tudja rázni a nyakáról. Ő, meg a vén apja, nem is hiják másképen a kisasszonyt, mint «az a kupeczfajta!» Gyalázatos dolog ez. Csak arra kérem a drága kisasszonyt, hogy ne mutassa ezt a levelemet senkinek, mert még ráismernének az irásomra és rögtön elcsapnának innen.

N. N.»

Igy ni. – Azzal boritékba tette a levelet, ráírta a czimet: Nagyságos Torhányi Amália kisasszonynak, poste restante Sz*n.

Tapasztalatból tette-e, vagy lélektani combinatióból? annyi bizonyos, hogy igen helyesen tevé a birkás, midőn azt irta a levélre, hogy poste restante, mert egyenes úton aligha az apa kezébe nem jutott volna a levél; míg az nagyon valószinű, hogy a jónevelésű kisasszonyok mindenkor ismerik levelezéseiknél a poste restante előnyeit s használják is minden alkalommal.

Ez volt az egyik. Ezt egyszerűen beküldte egy lovaslegénytől a legelső posta-állomásra.

A második levél ilyen tartalommal tölt meg:

«Servus Bruder!

«Ha nem tudtad még, hát már most megtudhatod, mi oka volt annak, hogy Serena grófné a faképnél hagyott. Más ifjut szeretett: a szép Borcz Adorjánt s mondhatom, hogy nem rossz izlése van. Még talán hozzá is menne, ha a fiu házasulandófélben nem volna. Az a legszebb a tréfában, hogy Adorjánnak épen te vagy a násznagya – ki menyasszonyát számára megkéred. – Ha csak annyi eszed volna, mint egy falusi kisbirónak, s annyi kurázsid mint egy harangozónak, igen jó tréfát csaphatnál ezúttal, boszút állva magadért és másért; de minthogy egyik sincs, hát servus; maradj ülve.»

Ezen levél báró Ludvéghynek lett czimezve.

Ezt már nem bizta másra Borcz uram, hanem maga tette a zsebébe; befogatott érte s elment vele hat mérföldnyi messzeségre, Nagyváradra, ott tette fel a postára: senki sem tudhatta, ki küldi?

Az ember nem hinné, mennyi bennszületett ravaszság van az ilyen emberekben, a kik egy héten csak egyszer mosdanak.

Mind a két méregadag megérkezett küldetése helyére, s mindakettő megtette a hatását.

Amáliának ártani kezdett a sz...i víz. Valami együgyű orvos volt ott, az elhitte neki, hogy ez a fürdő a kisasszonynak veszedelmes vértolulást okoz, s Torhányi úr atyai kötelességének tarthatá leányát felvinni Marienbadba, a mi igen szép járó föld Erdély szélétől mérve.

Mintegy véletlenül báró Ludvéghy is épen Marienbadba utazott.

Egyik sem tűrhette, hogy mindennap lássa, hallja, mily nyilvánosan udvarol Adorján Serenának, hogy suttognak az emberek, miszerint a gróf nem ellenzi, ha Serena hozzá akar menni, anyja nem törődik vele, mert már évek óta nem szól Serenához egy szót sem; de hiába is elleneznék, mert a grófnő akkor csak csupa szeszélyből is hozzá menne, s ha tiltanák neki, elszöknék utána.

Akkor feltünt előtte az ifju, mikor a leégett falusiak számára oly jelentékeny összeget gyűjtött össze barátai és saját zsebéből; azt nem is sejti, hogy ez a gyűjtemény milyen furcsa úton ment végbe. Akkor még csak feltünt előtte Adorján. Egy pár emberrel találta tudatni, hogy becsüli ezt az ifjut; persze minden ember rögtön azzal válaszolt neki, hogy elmondta a mi rosszat Adorjánról csak tudott, hogy ez milyen korhely, mily kicsapongó, mily csapodár, műveletlen, durva, iszákos és a többi.

Ettől azután egészen szerelmes lett bele Serena.

Mentül jobban szólták, annál becsesebbé lett előtte.

Lehet, hogy durva, kicsapongó, gondolá magában; de nemes szive van, de lelke romlatlan, őserejű; egy nő, ki igazán szeret, ki élni tud azért, a kit szeret, drágakővé fogja őt simíthatni. Serena boldog volt abban a gondolatban, hogy ez elvetett gyöngyszemnek ő adhatja meg eredeti ragyogását. S annyi önérzet, annyi hiuság volt benne, hogy erre képesnek hitte magát. A léha ifju gondatlan szavaiban kereste a mély értelmet, rendetlenségeiben geniálitást talált, s becsülte benne azt, a mi különben nagyon keveset ér a világban: a nyers, egyenes őszinteséget.

Pedig semmi sincs annyi hamisításnak kitéve, mint ez a szép, becsülésre méltó őszinteség; még a csokoládé sem. Vannak goromba, válogatatlan beszédű emberek, kik, ha rákerül a sor, olyan szépen el tudják mondani a hazugságot, mint a legsimább udvaroncz, a ki abból él.

Végre egyszer azt is megmondták Serenának, hogy Adorján, míg előtte olvadozik, azalatt egy más nővel jár jegybe; a kit el kell neki venni, mert 150 ezer forintnyi kötvény van a visszalépés ellen róva: ez pedig nagy pénz; Serenának összes vagyona sem megy annyira, mert apja nem volt különösen gazdag.

Serena úgy tett az ellenvetéssel, a hogy magához és Adorjánhoz legméltóbbnak gondolá.

Mikor egyszer alkonyatkor a sz...i kert virágos fái közt sétáltak, megfogá imádója kezeit s tiszta sötét szemeivel annak szemeibe nézett.

– Feleljen nekem egy szavamra őszintén, Adorján.

– Parancsoljon velem; szólt az ifju határozott arczczal. El volt tudniillik határozva, hogy annyit fog hazudni minden kérdésre, a mennyit csak elbir.

– Ön jegyben jár Torhányi leányával.

Adorjánnak e helyen jó módja volt kétértelmű válaszokat adni.

– A világ azt beszéli; apáink is úgy végezték; de mi magunk nem tudunk róla semmit.

– Hogy határidő is van kitűzve, melyben önöknek meg kell esküdniök egymással.

Adorján elnevette magát.

– Határidő van valamire tűzve; hanem én azt hivő vagyok, hogy inkább fizetésre, mint esküvőre. Kereskedők dolga az, nagysád; a kik igen veszedelmes alapra üzérkedést építettek: gyermekeik hajlamára. Gyermekkorunkban jók voltunk egymáshoz, apáink «risicot» csináltak éretlen hajlandóságainkból s megkötötték az alkut, a nélkül, hogy tőlünk kérdezték volna, beleegyezünk-e? Igy szoktak repczére, czukorrépára, dohányra alkut kötni; lehet, hogy a repcze elfagy, a jég elveri, az ára szállhat lejebb és alább; a visszalépő fél bánatpénzt fizet.

– Azt mondják, hogy önnek atyja százötvenezer forintot kötelezett bánatpénzül, ha ön lép vissza.

– Azt bizony mondom, meg is fogja fizetni, legalább én meg nem szabadítom tőle.

Adorján oly forró szenvedélylyel tekinte e pillanatban Serena szemeibe, hogy a hölgy meg volt igézve általa. Szinte reszketett a hangja, midőn tovább beszélt.

– Azon nő pedig nagyon gazdag.

Adorján tudott már valamit e rejtélyes gazdagság mibenlétéről, hanem azért igen jó alkalom volt rá nézve büszke elvetéssel felelhetni erre:

– Ah, micsoda férfi volna az, a ki egy nőnél, kitől szerelmet vár, gazdagságot keresne. Én nem becsültem soha a pénzt.

No ebben igazat mondott.

– És igen szép nő, folytatá a félelem bátorságával Serena; mondják, hogy jó is és igen művelt.

– Nem tagadok meg tőle semmit; szép, jó, művelt; – de ha én nem szeretem!

Serena most egyszerre kigyulladt arczczal fordult Adorjánhoz:

– S tudja ön, hogy én szegény vagyok?

Ez vallomás volt in optima forma. Még pedig őszinte, tiszta lélekből jövő vallomás.

Igazi, egyenesen nőtt lelkű férfit e szavak élete végső napjáig boldoggá tettek volna; azt mondta volna: elvetek magamtól mindent, a mit kivüled birhatok, te magad többet érsz nekem az egész világnál. Hanem Adorján nem volt ez a férfi.

Neki először is hiúságát illeté igen kellemesen e biztató, megelőző szó, azután arra gondolt, hogy a grófnő nem is olyan szegény, milyennek mondja magát és utoljára – hogy hiszen van út és mód, azt az áldozatot is megkimélhetni, a mibe ez összeköttetés más részről kerülne; Borcz apó már felvilágosította őt a felől s a fiunak tetszett az eszköz: nem mondani le Amáliáról, hanem addig játszani vele a komédiát, a míg az szökik meg tőle, ha máshonnan nem, – az oltár lépcsőjétől.

Ennélfogva Adorján igen válogatott kifejezésekben mondhatá el Serenának, hogy ő boldognak fogná magát érezni, ha a grófnő semmi vagyonnal nem birna is; hogy azon percztől fogva, melyben őt először meglátta, el volt bűvölve általa, hogy az életét is odaadná szerelmeért s más efféle ostoba közbeszédeket, a miket az egész világ elkoptatott már.

Serena gyöngéden szorítá meg a keze után nyuló kezet. A nők olyan rossz kritikusok akkor, midőn azt hiszik, hogy ideáljukat feltalálták.

– Lássa ön, szólt a grófnő, én nekem rossz szeszélyeim vannak; néha kiállhatatlan vagyok mind azokra nézve, a kik környeznek; sokszor megbántom azokat pillanatnyi szenvedélyből, a kiket szeretek, becsülök; azt én mindig megbánom, keserűen megbánom, de soha meg nem vallom, hogy megbántam. Minden hizelgést, nyájaskodást utálok, mert azok mögött mindig tettetés, hazugság rejlik, e miatt azt hiszik, hogy szívtelen vagyok; saját édes anyám gyűlöl, mert nem tudom előtte mutatni, mennyire szeretem s én inkább évekig nem váltok vele szót, mint hogy gyöngéd közeledésemből azt sejtse, hogy érdekből térek meg hozzá. Lássa, én igen kiállhatlan jellemmel vagyok megverve. Gondoljon rá, midőn hozzám közelít.

Adorján közel volt ahhoz a bolondhoz, hogy kimondja, miszerint ezt már elegen mondták neki, de ő erre nem ad semmit. A férfi könnyen segít magán. E helyett megdicsérte a grófnő szép szemeit; ez volt a legokosabb tőle, a mit kigondolhatott.

Serena Adorján karjába fűzte kezét:

– Ha valakit szeretek, legyen az rokonom, kedvesem, vagy kedvencz állatom, azért vakon tudok áldozni mindent. Volt egy kis kutyám, azt mondták felőle, hogy megveszett, lövessem agyon, én nem engedtem, szobámban tartottam, ápoltam, azzal a tudattal, hogy a legiszonyubb halállal játszom, egész véglehelletéig; azt mondták rólam, hogy bolond vagyok, de szerettem a kis teremtést nagyon. Mostoha apámat nagyon megbántotta egy ember, én világ előtti hiremet áldoztam fel érte, hogy boszút álljak rajta, és boszút álltam. Megitélt mindenki, de én meg voltam elégedve magammal. Én nem kérdem öntől, mi rangot, mi sorsot oszt meg velem? Szalmás-kalyibába visz-e, a hol fösvény kéz méri ki a napi eleséget, s beszámolják este, mit dolgoztam nappal? Nem kérdezem öntől, mily emberek rokonai, a kik közé visz? Lesz-e haragos napam? házsártos ángyom? én mindenbe beletalálom magamat. Csak azt kérdem öntől, oly nemes szive van-e önnek, a milyennek én azt hiszem? Képes-e ön úgy elvetni magától mindent, a mit szerethetne, azért, a kit szeret?

Adorján fel volt rá buzdulva, hogy most mindjárt úgy feldicséri magát, ahogy csak a grófné óhajtja, hanem Serena megelőzte ebbeli szándékát:

– Én tudom, hogy ön sokszor könnyelmű volt, nyers, szilaj magaviseletét ismerem; (no hisz akkor hát sokat ismerhet felőlem, gondolá Adorján) de tudom jól, hogy a szilaj lángnak nemes kő ad tűzhelyt; mikor önnek áldozatkészsége az enyimmel találkozott, akkor én azt képzeltem, hogy egy ritka derék jellem kulcsát találtam meg.

Jaj! gondolá Adorján, hátha egyszer ennek a kulcsnak a kulcsát találnád meg.

– Én épen oly önfeláldozást kivánok attól, a kire sorsomat rábíztam, mint a milyennel én közelítek hozzá s nem tudnám azt a gondolatot elviselni, hogy habozhatott valaha, a midőn választania kellett.

Adorján arczából észrevehette Serena, hogy ez olyan magas stylusból van mondva, a melyet ő nem ért.

Serena szemközt állítá őt magával s éles, átható szemeit Adorján gondtalan szemeibe mélyesztve, ezt mondá neki:

– Meri ön nekem megigérni, hogy e percztől fogva semmi kötelék nem létezik azokból, a mik önt egy más nőhöz kötötték, hogy még csak pókfonál szál sem maradt meg belőle, hogy sem szerelem, sem önérdek nem vonja önt többé hozzá?

Adorján esküdött, mint bármily rend szerinti lovag.

– Akkor – bizzék bennem, szólt Serena, forrón megszorítva az ifju kezét s lángoló arczczal hagyta őt el; sietve távozván fel a nyári lakba.

Adorján szomju tekintetével követé e mythoszi alak lebbenését a kert tekervényes utain, s gondolá magában önelégülten:

«Szerelmes belém, őrülten szerelmes.»

Adorján másnap este otthon volt apjánál.

– Nos, mennyire vagy már? kérdezé az öreg nyugtalanul. (Az idő sürgetős már, a Torhányi terminusa is közeleg.) Hogy megy a dolog?

– Jól is, rosszul is. A leány persze odavan, az halálosan szerelmes belém. Az kész volna ma elszökni velem.

– No hisz az kellene csak nekem! kiálta fel megrettenve a birkás. Hát a Torhányi vinculum?!

– Úgy? Igaz. No hiszen addig szó sincs róla; hanem az apjával különösen jártam.

– Halljuk, halljuk, nos?

– Hát én még aznap este, hogy a kontesz megvallá szerelmét, – ő hozta elő, én nem is forciroztam; – elmentem az apjához, a grófhoz s solenniter megkértem Serena kezét.

– No? és nem volt haragos a gróf?

– Oh nem.

– Ez jó.

– Dehogy jó. Nevetett, mikor mondtam neki, hogy el akarom venni Serenát, s azt mondta, hogy tegyem, a mit legjobbnak látok. Egy nagy csibuk volt a szájában, arra sokkal többet látszott ügyelni, mint az egész discursusra. «Kedves Adorján, én már rég óta elszoktattam magamat attól, hogy Serena leányom viselt dolgain a fejemet megfájdítsam. Az én házamnál mindenki ura magának s teszi a mit jónak lát. Én nem járok családom tagjai előtt fegyverbe öltözve, nem beszélek velük haragosan, börtön és kancsuka pedig soha sem divatozott nálunk. Engem is úgy neveltek; s én is úgy neveltem gyermekeimet, és nem volt okom megbánni: mind leányom, mind mostoha leányom igazán szeret és ragaszkodik hozzám, bárha mindegyik egészen más modorban. Cecil úgy szeret, mint egy gyermek, Serena, mint egy férfi. Ha kell, párbajt is ví értem. Én nem parancsolgatok, se nem kegyetlenkedem, csak sejteni engedem, hogy mit szeretek, vagy nem szeretek, s ő megérti azt. Hanem szerelmi dolgokban, házassági ügyekben még sejteni sem engedek semmit. Az nekem mindegy. Kérem, félre ne értsen. Nem azért mindegy, mintha nem bánnám, akármiféle emberhez megy nőül? boldog lesz-e, vagy boldogtalan, becsülést, vagy megvetést szerez-e magának? nem azért, hanem azért, mert már nagyon sokszor rászedett. Kedves Adorján, nem ön az első, a ki azzal a szóval jön hozzám: «adja ön nekem Serena kezét, a kisasszony beleegyezését birom», s a kit én azzal a felelettel nyugtattam meg: «járjon ön kedves barátom utána, de vigyázzon, hogy el ne maradjon tőle». Már most megszoktam az ő szeszélyeit nem venni komolyan. Azért kedves Adorján, üljön le nálam, gyujtson pipára s beszéljünk másról: én nagyon köszönöm, hogy bizalmába beavatott, hanem megbocsát, ha nem jegyzem fel magamnak ezt a kérdést.»

– No de hát így mégis nem utasított el?

– Gonoszabb ez az elutasításnál. Azt értette meg velem, hogy bennem sem lát egyebet, mint egyikét annak a sok lóvátett bolondnak, a kikből Serena mulatságot csinált magának, kihallgatta szerelmi vallomásaikat, buzdította őket merész reményekre, s mikor megkérték, akkor mint a madárfogó az ostoba veresbegyet, felfűzte őket egymás után nyakuknál fogva egy pórázra.

– Hm, hm. Ezt szokta volna tenni?

– Oh velem nem teendi ezt. Engem igazán szeret. – És itt Adorján elhallgatott, lesütötte fejét; az jutott eszébe: «szeret, mert derék, nemeslelkű lovagnak hisz, én pedig nem vagyok az, és ő nem tudja, hogy az mind hazugság, a mit bennem szeret». Könnyelmű volt, hamar kiverte fejéből ezt a szomorító gondolatot. Kérdezém a gróftól, hogy van-e ellenem valami kifogása? Azt felelte rá, hogy ez egészen fölösleges kérdés; arra a szavamra pedig, hogy Serena anyjával is akarok beszélni, igen udvariasan adá tudtomra, hogy a szegény grófné különben is oly ideges, annyira alterálja minden legkisebb rendkivüliség, hogy az orvosok egyenesen megtiltottak neki minden felindulást, legalább arra az időre, a míg a fürdői kúra tart. Mennykő baj az ilyen gróf-forma emberekkel eligazodni! Más azt mondta volna: oda bizony nem mehetsz; ez meg olyan szépen kiostábláz azzal a szóval, hogy a feleségének megtiltották az orvosok, hogy Borcz Adorján meg kérje a leánya kezét. S utoljára ez is csak annyit tesz, hogy be van az ajtó csukva.

– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened? szólt a birkás ravasz arczfintorítással, mintha valami nagyon titkos dolognak került volna a háta mögé. Majd segítek én azon.

Adorján rámereszté a szemeit: vajjon mit tud az öreg? mert hiszen azt, hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan Somlyóházy gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegoria nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Serena is sokszor hallotta már azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt. A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelmi erejével bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segítni? az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja tiltani a boritalt?

– Az a bajuk, szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál fogva közelebb huzá magához, hogy te nem vagy gróf, mint ők.

Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen épen az a nagy szerencse, hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiuba szerelmes, s ha elveszi, mindig így beszélhet felőle mások előtt: «feleségem a grófnő» s a cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak hivják, mert konteszt vett feleségül. Hisz ez az essentiája az egész viszonynak.

– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a kontesz, szólt az öreg, okosan ujjaira szedve a mondást, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert haragudtak rá, mert rongált vagyonu, aztán meg mivel nagyon mihaszna ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra: mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több mint nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak ők soká fumigálni! azt fogadom.

Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével meggátolhassa, hogy a ki nevethetnék, ne nevessen?

– Te is gróf fogsz lenni! kiálta az öreg úr s elkezdett örömében kaczagni. Olyan jól esett neki az a gondolat, hogy kaczagott rajta és egészen nekipirult.

Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton képzeli ezt apja elérendőnek, tán valami régi kutyabőrt fedezett fel, melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyirtak volna, zászlós urak voltak? vagy azt várja a fiától, hogy az valamikép megmentse az országot, s hazafiui érdemeiért kineveztessék mágnásnak? vagy csak amugy via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi czímet s szeretné látni, hogy ki választja el őt attól?

Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből s munkájába került komolyan értekezni a fiával.

– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember. Azzal én már értekeztem, hogy mi úton módon lehetne az embernek gróffá lenni? Tudod: gróffá! a kinek azt mondja minden ember, hogy «méltóságos gróf úr!» a kinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához leülni…

– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.

– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem lehetetlen. Hogy ha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy szolgálatot tenne, a mi hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy hogyan? de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr mondott is nekem több olyan grófokat, még herczegeket is, a kik így lettek nagy urakká. No én herczeg lenni nem kivánok, az nekem sok; de gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint akármelyik, mert van miből? Vehetnék uradalmat, a hol nekem tetszik, a milyen nagyot tetszik. No hát nem igaz?

Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt sugta neki, hogy az a hölgy, a ki megszerette a rangján alul levő ifjut s kész volt czimeréről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a nevetséges embert, a ki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez emelkedjék? Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből, hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a szivart a szájába: «én is mágnás vagyok».

– Hanem akkor neked is meg kell igérned, Adorján, hogy nekem szót fogadsz abban az egyben, a mire kérlek, ugy-e bár?

Adorján elnevette magát, vállat vont.

– Jól van.

Miért ne igérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról van szó, a mit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen játékról.

Adorján készen volt rá.

KIS ÉDEN.

Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiu volt a kereskedő világban. A kik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján, megmondhatják, mennyi tenger nép jött, ment, dolgozott azok körül napestig: itt hajókról hordták a gabonát, nagy kétkerekű talyigákra rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket, deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, czipelték öten hatan vállvetve a gyapjus harazsákokat; tevékeny spediteurök számláskönyveikkel jöttek mentek közöttük, megbizott ágensek alkudoztak kisebb nagyobb kalmárokkal; s a bureauban ott ült egy sereg irnok s reggeltől estig irt roppant könyveket tele számokkal.

Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az egész világ. Mindenben szerencsés, a mihez fog; soha sem panaszkodik rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.

Ő ért minden egyes ágához a kiterjedt kereskedelemnek; gabonát, gyapjut, déli gyümölcsöket ad és vesz; váltókat escomptál, hitelpapirokkal nyerészkedik és az mind jól üt be neki: speculatiói mindig szerencsések; semmi portéka rajta nem vész; manquo, deficit, behajthatatlan tartozás nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell a hausseról egyszerre a baissera fordulni s mintha a szerencse istenasszonya is ahhoz szítana, a ki már úgy is gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshuzás után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven, hatvan, nyolczvan ezer forintot, a ki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a sok pénztől?

Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat, mint például néhány év előtt, a midőn egy bécsi nagykereskedőház megbukott s sok egyéb házat is belevont a condolentiába; akkor azt beszélték, hogy Torhányi is uszik vele egy pár százezer forintig; s ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet s olyan angol kertet telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke czim: «Kis Éden.» A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy messziről szinte égni látszott az egész ház a nyiló rózsáktól; s mesterséges szökőkutak lövelték a vizet a márvány medenczéiket körülfogó keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.

Igy felelt meg Torhányi uram a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az legjobban aggódott ő miatta.

Oh Torhányit nem kell félteni egy pár szegény százezer forint miatt; Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen visszanyeri. Fekvő birtokain kivül ki tudja mennyi pénze van, a mit látni nem, csak sejteni lehet szegény ember fiának.

Torhányi úr hitelét az is rendkivül szokta emelni, hogy minden szerencsés sikerü vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak, szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, a hol valami hazafiui aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hirlapok s olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az év végén a bilanceon maradó tiszta haszonból busásan áldozott minden szép és nemes czélra.

Torhányi úr egy szóval derék ember, szilárd ember, szerencsés ember!…

Pedig hát mindez csak káprázat.2)

Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rá sütni, s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a főkönyvbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is. Mind káprázat az egész.

De hát ki tudhatja azt?

Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja kész pénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.

Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a padlásig rakva tonnákkal, tele czukorral, kávéval, gáliczkővel (egyben sincs egyéb homoknál) mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A bank szolid hypothekákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem kölcsönözhet.

Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben, mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint a mennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.

Hát azok a nagy nyereségek a börzén? az is mind káprázat. A diadalból nagy zajt csinál az ember, a kudarczot elhallgatja, így azt hiszik, hogy mindig szerencsés; bátor, mosolygó arcz a legnagyobb veszteség idején majdnem annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.

És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű magasztos nevű kis Éden? – az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon róla senki semmit.

Hát a sorshuzási nyeremények? ennyi egymásra következő tüneményes szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz abban; a mennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s hogy mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.

Még többet:

A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, még pedig a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagyhitelű kereskedőt kérték fel, «hogy viselje gondját pénzeiknek». Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta s szivességből, minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni; nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek, a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig telve; curatorok, directorok meglehetnek nyugodva, hogy olyan derék férfiu kezeibe tették le községeik vagyonát.

De valjon? ha egyszer – egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik nap után s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengetyüt rángatni s a kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! akkor igen, mit fognak majd mondani azok a szépen patronizált közintézetek, a miket hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra, hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?

A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló kötelezvények, a mik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott fekvő dominiumokra, de a mely dominiumok mindössze is egy pár hold kaszálóból állnak, egy kidült-bedült oldalú csőszházzal a szögletben.

És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet, és a hamis gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét megingatni; hiszen épen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza kapcsolatba a házat s így bizonyosan ujabban megerősítendi azt; ha pedig az meghiusulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a cassába, a mivel megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.

A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pastétomokat, tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan lakodalomra, a mi nem fog végbemenni.

Amália az angol-kertben sétál báró Ludvéghyval s beszél neki atyja vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó hajóiról; a báró pedig rendkivül érdekes mulatságot szerez neki az által, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról, ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására, ha tőkepénzes vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat, egyik vederrel magának, másikkal a bárónak.

Torhányi úr ez alatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel nem fedezheti vidám, önelégült arczán azt a benső nyugtalanságot, a mi szivét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket: «vajjon eljönnek-e? vajjon nem jönnek-e?»

Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hidon hallja, azt a kínt ujítja meg szivében: vajjon eljönnek-e?

Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani ügynökétől. Félre megy vele, a hol arczát kipihenteti a fárasztó mosolygástól; s a mint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle, most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.

Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne kiméljen.

Ez biztos jelenség, erre bátran lehet speculálni. Majd olyan szilárd alap az értelmes üzérre nézve, mint egy két hetes fagy 12 minus fok Réaumur, a repczéket illető vállalatnál. Világos, hogy 12 minusnál a repcze kifagy s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári származású kereskedő leányát nőül vehesse.

Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóházyéknál, hogy Serena kezét megnyerheti s csak a rangkülönbség okoz még nehézségeket. Világos combinatió.

Az öreg Borcz az utolsó perczig húzza a lemondást, azt remélve, hogy talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik. Torhányi úr rendületlen speculans; ő minden fordulatra készen van. Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi Amáliát, az is jó. Hideg vérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya egy olyan emberrel, a kit nem szeret, s a ki őt nem szereti, – a ki mást szeret; és a kit ő gyűlöl.

Ah de ime ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellék teremben; olyan ismerős hangok, a minőkhöz Torhányi úr épen nem reménylette ez uttal szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is kellemetlenebbé tegye.

Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb conjecturái közt dísztermeiben hallani.

No! ezt elvihetné a manó; ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a vőlegény szavát tartaná s megülné a lakodalmat.

Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis veszekedése van velük, mert odakinn levettették vele, úri szokásból, a felső kabátját, s fél hogy valamit kilopnak belőle.

– No no! Abban a katufrékomban van ám holmi egyetmás. Egy zsebkendő, meg egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle. Ki visel rá gondot? Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt mondom. Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen módit! az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is cserélhetik. Annyi ember között.

Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakadalmas vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, a mit a főszereplők maguk semmi esetre sem akarnak megtartani.

Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát látta már nagyon, de – Adorjánt sehol.

Az öreg Borcz egyedül jött.

– Hozta Isten! hozta Isten! kedves tiszteletreméltó nászuram.

Következett a kézszorítás és összecsókolózás.

– Meg tetszett érkezni.

– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember – a hasznáért.

– És a gyermekei boldogságáért. Toldá a kalmár kegyes arczulattal.

– No meg azért.

– Tehát méltóztatott megérkezni?

– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát az úr kedvéért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a kontraktus a zsebemben.

Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem hallanak-e valamit?

– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát Adorján úrfi is megérkezett?

– Oh igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egy pár pajtására akadt, s most azokkal egy bucsú-poharat költ el; tudja nagy jó uram, szokták ezt a fiatal emberek esküvőjük előtt, hogy hát bucsút vegyenek a szabadságtól, mert ha egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a szabadságnak.

– Tehát bú-elfelejtésre?

– A mi igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordúlhat a dolog, hogy nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni, mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a contractus mellett.

– Oh ez nekem nagy örömömre szolgál! Sietett rá megfelelni Torhányi úr; rám nézve a legnagyobb szerencse, a mit egyetlen gyermekemnek kivánhatok. Olyan szép vagyon és hozzá egy gróf.

– Egy gróf, micsoda gróf? kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálczára a félig kiivott marasquino pohárkát. Nem volt még hozzá szokva ahhoz a gondolathoz, hogy neki egy gróf fia van.

– Hát kicsoda? hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján, nem tetszik ismerni? Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi ágensem által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is büszkeségem leend.

– No igaz, ez igaz; szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a fölfedezésre. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf, mikor annyian vannak?

– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám, ha valami comtesse, vagy baronesse kedveért történt volna; de épen egy polgárleányért. Ez igazán felfordúlt világ; de nagyon szép.

Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.

– Hiszen a mi igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép pártiákat csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a zsebemben a contractus, én ehhez ragaszkodom.

– És Adorján gróf is? kérdé hamis czélzattal Torhányi.

– No természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf úrnak azt kell tenni, a mit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!

Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.

– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? kérdezé nagy nyájassággal.

– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, a mikor neki tetszik; nem lesz az éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, a hol sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam felkönyökölni az asztalra; aztán meg-megpihenni evés közben; azért nem szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki ha jóllakott; meg azokkal a kanál forma ezüst villákkal sem tudok enni; aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No hát csak az én kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson elébb és valahol külön; úgy sincs én rajtam mit nézni. Biz én rajtam ne is figurázzék az a sok inczifinczi kis városi kupczihér.

– Kérem alássan, szólt sértődötten Torhányi úr; az én vendégeim mind igen előkelő urak, udvari ágensek, finánczráthok, præsidensek, igazgatók…

– Ejh, mit! Egyiknek sincs azok közül gróf fia:

Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak; mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét pedig azzal magyarázá ki, hogy annak valami kis baja esett, de mindjárt ő is meg fog érkezni.

(A mitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! gondolta hozzá magában.)

Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan. Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más időkben aztán nem szokás respectálni, csak az előszobák felett uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.

A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, a hol csak bizalmasabb ismerőseinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni. Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem; senkinek sincs az érdekében.

A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arczán nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, a mit szeretne egy kis haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félre hívja nagy titokban, valami sürgetős közlendő végett.

– Nos, mi jót hoz Háfner barátom?

Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi, hogy maszk volna a képén, a miből azt lehessen olvasni, hogy valami jót hozott.

– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?

– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje nagyságos Torhányi úr, – most jövök a vendéglőből.

– Aha, tehát azért nem iszik.

– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr vőlegényét.

– Manót? Az enyimet? nem vagyok én menyasszony!

– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét, vagy mit, egy szóval Adorjáni Borz urat.

De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.

– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.

– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha a vendégek figyelmessé lennének aziránt, a mit beszélek.

– No, hát mit látott Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram jól mulat ugy-e?

– De kérem alássan, micsoda mulatás? No iszen én is voltam fiatal ember, de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!

– Látják mások is?

– A kinek csak tetszik. Minden ember skandalirozva van általa. Én nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom meg, hogy szivesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap üli menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.

– No és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?

– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt, összecsókolt, per tu nevezett s azt mondta: «ne félj pajtás, nem veszem én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki magát.) Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a világon; pedig hát nincs egyedül: van én nekem szebb is jobb is, ha akarom grófleány is, húzd rá czigány azt a nótát «a min megszerettük egymást!» Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, a mit Amália kisasszonytól kapott s a serhordó pinczérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a körömhegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram, azt hittem, a földbe sülyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom?

Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.

– Bohóság az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiu. Tudja, én nekem volt egy jó ismerősöm, a ki mindig azt kérdezte a fiataltól, a ki leánykérőbe jött hozzá: «volt-e valaha korhely, öcsém uram?» – ha a legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki, akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De a melyik megvallotta, hogy biz ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon.

Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, a mit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arczczal tért vissza vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.

Még húsz palaczk pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint készpénz.)

Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymásközt: a vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott toaszttal, felemelvén poharát e szavakkal:

– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e perczben mulhatatlan foglalatosságai miatt, a mi sziveinkben örökké jelen van ő.

Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett.

Torhányinak csaknem a lélekző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a tudósításra. Ezt ő nem várta.

– Az urfinak valami nagy baja történhetett az úton, sietett a cseléd ijedt arczczal tudósítani a társaságot, mert úgy emelték le a kocsiból, s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.

– Az Istenért! valami nagy szerencsétlenség! kiáltának minden oldalról s törték magukat az ajtó felé.

– Oh nem, ne tessék semmin aggódni! igyekezett megnyugtatni a társaságot Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján urfinak.

Azonban már késő volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a kocsit régóta leste magánszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn fel; utána czepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.

– Oda a fiam! meghalt a fiam! kiabált a birkás torka szakadtából, hol egy doktor? fussanak tilógusért! kitörte a nyakát, elragadták a lovak, elsült a pisztoly a zsebében, keresztül ment a szívén! szaladjanak frissen.

Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte állókat, törte magát az öntudatlanul czepelt ifju felé, s futtában keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben s annyira meg volt indulva az igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann odatérdelt mellé s megfogta üterét, ekkor a deli ifju kirántá kezét a doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget annyira jellemez, elkezdé: «ne izélj, Csillás! húzd rá azt a szép asszony nótáját, a ki angyala van! mert különben betöröm a bőgőd!»

Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.

Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.

Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három percz mulva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy báró.

A báró csak a zajra jött elő.

Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék s nem mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.

– Tisztelt uram, szólt nagy lélekzetet véve, ez infámia! A mit ez a birkás nép megenged magának honett emberek irányában, az több az elégnél. Igen is, birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de apáim között volt igen sok derék ember, a kikre büszke vagyok. Ha az úr elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az ön dolga, hanem azt kijelentem, hogy egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az ifju Borcz úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának és így tudni fogja, hogy a nemesi czímerrel nemesi kötelességek is járnak. No ezt majd meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália férje. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.

Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz az elég brutalis gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni meg.

Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börze-üzér a kész proczentot a zsebéből. «A ki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.» Híres bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. A kinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát a mit a báró beszélt? olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik, s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegy asszony lesz s megkapja a móringot. Így is jól van. De azt ne higyje senki, hogy Torhányi meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő lássa, a börze-üzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt megesküszik Amáliával. – Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek kötve.

Hanem a börzék embere még sem tanulta ki eléggé az embereket! Nem gyanította a kulimászos kezü Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment a kézzel fogható brutálitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét. Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!

A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a bosszuállásnak, és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette az éjjel a menyasszonyt.

Jól összeboronálta az esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonynyal meggyűlölteté a vőlegényt s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a kettőt egymás gazdagságával.

Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a szerencse nem kinálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen uralkodni.

Ekkor nyilt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek «döglött halak!» (Börzekifejezés.)

Jól van biz ez kedves leányom. – Ha te elszöktél, – hát én is megszököm…

NŐK ILLUSIÓI.

– Ugyan édes Serena grófné, mondja meg, mikor megy már haza?

E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Serenát, ki már akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán.

Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magáról, hogy szivesen látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Serena grófnénak azonban sokkal több kedélye volt, minthogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.

– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki. Tudja, hogy gazdasszonynyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek el.

– A grófné pedig soha sem lesz jó gazdasszony!

– Ah! Miért nem?

– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt nem is ebben áll az, a mi a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem, ne haragudjék, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle gazdasszony.

– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek.

– Szeszély, kedves grófné. Kápricz; semmi más.

– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki az éléstárból?

– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, a helyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot; aztán tegnap is két itcze lisztet adott palacsintához három embernek, már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édes anyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak helye, nem itten. Ne haragudjék, de már én, tudja, hogy a mi a számon, az a szivemen.

– No hát nekem is az a számon, a mi a szivemen. Én nem akarok grófné lenni, meguntam azokat az aristokrata köröket, a mikben felnőttem. Nem szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom, hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok, világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak s nem a világi félszeg előitéleteknek élve.

– Hagyja el grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember s azzal vége van.

– De nincs vége!

– Már teszem föl.

– Ha például egy gróf leány egy közrendűhöz megy férjhez.

– Azt teheti, hanem akkor az urat minden ember fél mágnásnak fogja tartani.

– Miért hiszi azt?

– Mert még az soha sem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a férj lett nagyságos úr.

– Kedves mama. Majd fog az ellenkezőre példát látni.

– Tán Serena grófné akarja azt produkálni?

– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy köznemes ifjuhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje családjának nevét viseli! hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy embernek, a ki szeret, és a kit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban, melylyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gunyt, a mivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem ez; a mi pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S hát még ha ilyenkor szegény kis hugomra esik tekintetem, a ki ha sóhajt, csak én értem, miért? a ki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát, a mi én előttem csak nádkorlát. Oh ha másért nem, Cecilért kell bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony, és lehet igen boldog.

A tiszttartóné furcsán összehuzá ajkait, a mi kövér, telt arczának sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Serena rajongásai alatt.

– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy tekintetes asszony fog lenni?

– Igen. Hiszem és akarom!

– No, no! ez az «akarom» szó nem való tekintetes asszonynak, ez grófnénak való.

Serena nyugalmat erőtetett, pedig nagyon ingerelve volt már.

– Mondhatom, hogy «akarom», miután csupán rajtam függ.

– Vajjon.

– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.

– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes asszony, hanem csak grófné lesz, a mint illik.

– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél jobb lett volna, ha kizár az ajtón.

– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, a mit a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés, hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom, kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igen is, a grófné grófné marad.

– Visszalépne tán esküjétől?

– Oh nem! No iszen az kellene! Én csapnám agyon az akasztófára valót. – Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No de csak gondolatnak is, hogy ilyen menyasszonytól visszalépne!

– Nos, hát?

– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, a mit most mondok, hogy én tőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, a mivel én persze ő érte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak férje nem lenne a – kópé.

– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak, szóla bele Serena, egy makranczos gyerek esdeklő hangján.

A tiszttartóné vállat vont s folytatá:

– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Serena kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, a míg az oltár elé nem állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi, először a vőlegénynek: szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod, nagyságos Somlyóházy Serena grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy «hogy az ördögbe ne szeretné». Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No: várja úgy-e, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.

Serena türelmetlenül toppantott.

– Akkor azt kérdi a pap: hát te jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes férfiut, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján urat?

Serena arcza vörös lett, mint a széljósló esti ég.

– Micsoda?

A tiszttartóné kaczagott előadása hatásával elégülten.

– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja ágensének Bécsben számára megnyerni a grófi czímet s én el tudtam azt hallgatni; pedig ugy-e lelkem, «tekintetes» grófné, ez nagy meglepetés. S én el tudtam idáig hallgatni.

Serena arcza még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a nyilt szivű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni azáltal, hogy Serenával e meglepetést előre közölhette.

– Már most hát édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre azokkal a «tekintetes asszonykodási» kísérletekkel; mert láthatja, hogy azokból semmi sem lesz. A kit Isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Már most hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig tetszik itt még mulatni? s miért nem tetszik hazamenni atyja úri házához? Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel menjen véghez.

Serena nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját s szótlanul kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medenczéje előtt, s nézte a tánczoló szunyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgoncz arany halak. És Serena olyan szívtelen volt, hogy a szegény szunyogocskát ily halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni, hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!

Ha az igaz volna!

Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján alól válaszszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, a mi a köznemesi társaságokat jellemzi, – persze az ő képzeletében; ha sok időn keresztűl a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a meggyőződést, hogy az aristokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős lemondással törekedett elszokni mindarról, a miben nevelték, hogy egy új életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét, czímét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb úton-módon, a hogy csak azzá lenni lehet; – megadta az árát.

Oh mily kikaczagni való helyzet!

A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja gondolni, mit kaczag a grófnő olyan jó izüet rajta, mikor kérdésére megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a djuk af Uvellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herczeg, a ki könnyen jutott hozzá!)

– Hahaha! Hahaha! vicomte de Bellegarde! marquise de Pontalba! Hahaha! Emezek meg hybridumok? egy gróf, meg egy herczeg ivadéka! comtesse, mylord! báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha.

A kertész abban maradt, hogy kár kicsufolni az öreg embert; pedig dehogy csufolja őt Serena grófné, – saját magán kaczag ő olyan nagyon; saját sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és herczegek; egy forint 30 krajczárért darab számra!

A mint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor, Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiu szokott lenni.

Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a mult farsang óta vele van eljegyezve. Ez nyilt titok.

Serena grófné a kert rácsozata mögött megállva, önkényt nem láttatá magát a lovaggal; – hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog ember perczeit közönyös dolgokkal elrabolni.

Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor találkozzék vele, szava volt hozzá.

Fél óra mulva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár a kertajtóban; tehát azt tette, hogy beizent a kertészlánykától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.

Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi arcz; Serena gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is csak azt akarta, hogy boldogabb legyen.

– Esztikém, galambom, szólt Serena grófné, karjára fűzve a tiszttartó leányát. Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.

Itt meg kellett állni Serenának, oly közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy igaz-e? Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem, hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi véleménynyel van felőle Gábor? az ő szavára én olyan sokat adok; tudod: oly régi hű barátok. Ugy-e megteszed ezt a kedvemért? unalmas dolog másról beszélned ő vele, de csak egy percz.

Esztike állítá, hogy oh neki úgy sincs semmi egyéb beszélni valója Gáborral.

Mint Serena grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg Esztike visszatér, hanem utána jött; Serena meglátta őt a kerti sétány végén.

– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavillonig, s ott hozd elő csak Adorjánt.

Azzal Serena az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső út-fordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a pavillonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is bezárta, úgy hogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de a mit nem is próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon át Serena minden szavukat hallhatá.

Esztike kérdezé Gábortól:

– Mikor beszéltél Adorjánnal?

– Nagyon régen; – volt rá a közönyös válasz.

– Mikor fogsz vele ismét találkozni?

– Soha sem.

E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta, hogyan folytatni.

– Ti tán összeszólalkoztatok?

– Nem is láttuk egymást – már éktelen idők óta.

– Talán megbántott?

– Akkor neki volna oka engemet kerülni.

– De hát mi bajod van vele?

– Nekem épen semmi sincs.

– És mégis kerülöd?

– Utálom.

– Talán azért, mert gróffá lett?

– Oh biz azért nem. Annyi gróf van, a kit becsülök! Ha tehette, az az ő dolga.

– Azt hittem, azért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra iparkodott jutni, pénz által.

– Oh nem! Sőt én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.

– Micsoda?

– Én egy becsületes nemes ember vagyok; ő pedig egy alacsonylelkü csaló.

– Az Istenért; ne beszélj olyan hangosan. Talán játékban.

– Igen; a legcsufabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugy-e?

– Nagyon jól.

– Amália Adorján menyasszonya volt.

– De a viszony már régen felbomlott; azon percztől fogva, hogy Adorján a grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján.

– A szívviszony felbomlott; de volt egy irásbeli szerződés, mely szerint mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt felbomlanék a tervezett házasság.

– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Serena grófnénak becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.

– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, a midőn kártyán az egész társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást iratta velük alá a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal több vagy kevesebb, mit tesz az.

– Ah!

– Hogyan tartotta meg becsületszavát? azt majd mindjárt megmondom. Apjával együtt egy cselszövényt fontak, a Torhányi családnak ezzel a Ludvéghy báróvali megismertetésére, a kit Serena grófnő egy izben az oltár előtt hagyott. A báró derangirozott ember, szüksége volt rá, hogy egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dülőfélben levő gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. E közben a házassági előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Serena grófnő sem volna a világon. – Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.

– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja valaha!

– Megjelent, még pedig négy ember által hurczoltatva mint holt részeg.

– Holtrészegen?

– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!

– Hogyan? Nem értem.

– Nem érted? Hogy azzal a nővel, a kit holnap az oltár elé kellene vezetnie, megutáltassa magát.

– Ah; ez rút dolog!

– Ugy-e? És annyival rútabb, hogy a czél teljesen sikerült; Amália még azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.

– Csitt. Csendesebben.

– A világ meg fogja tudni; mert e miatt Torhányi, vagyonilag kénytelen lévén megbukni, szintén eltünt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni nemsokára a leány hirnevét is: a kit a báró, megtudva, hogy vagyontalan, most már nejévé bizonyosan nem tesz.

– Ah, ez rettenetes.

– Ez alávalóság. Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte becsületszavát, jegybenjárt egyszerre két menyasszonynyal, megbuktatott egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután százötvenezer forintért grófi czimet vásárolt, s már most azt hiszi, hogy pénzét jó helyre tette.

– S ezen ember lesz Serena grófnő férje!

– A grófnő maga keresi a fátumot.

– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; a kit megszeret, annak nem látja hibáit.

– Akkor még boldog is lehet vele.

– De az irtóztató gondolat, hogy egy ily nemes lélek egy olyan aljas emberhez legyen örökre lánczolva. Ezt tudatni kellene vele.

– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek: csodák, a miket nem értünk.

– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.

– Tudja meg mástól. A kitől ezt meg fogja hallani, azt gyülölni fogja egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.

– Szegény Serena!

A boldog pár elhagyta a verandát s a kert tekervényes utain, boldogabb eszmékről susogva, tovább haladt.

A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert s könyeivel áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanuja volt kitörő fájdalmainak.

Félóra mulva megjelent az ebédnél Serena. Újra öltözködött s soha jobb kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élczeket mindenfelé.

A tiszttartóné koczkáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha «valamit nem érez».

Ebéd után Eszti megsugta Serenának, hogy Adorján grófsága csakugyan igaz, hanem hogy Gábor ezért nem itéli meg Adorjánt.

Serena megfordította magában a tételt: «nem ezért» itéli meg Adorjánt, s olyan jó kedvű volt, miként még soha életében.

A VŐLEGÉNY MELLETT.

E naptól fogva Serena kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha ketté vágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abba hagyott konyhát, éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző szivességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha olyan emberekkel találkoznak össze, a kiket megbecsülni okuk van; de a kikkel mégis nem kiváncsiak minden este egy kemenczét körülülni.

A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek, megjegyezvén, hogy úgy is előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni, hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi vőlegény egy grófi kisasszonyt épen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.

– Oda nem megyek, – monda a grófné, – Kolozsvárra semmiesetre sem. Ismerem az ottani köröket, egy ujdonsült mágnást ott nagyon rosszul fogadnának: annak Adorjánra nézve nagyon rossz vége lenne. Különösen atyámnál épen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; hiszen ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professorok és művészek szoktak ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a «vett gróf» számára a «Katzentischre» teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, a mivel ott találkoznom kellene.

No ez már okos beszéd, gondolá magában a tiszttartóné; Adorjánt félti, jól teszi. Átlátta, hogy mulya ficzkó, de szereti. Így is jól van. Az is Isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.

– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.

– Bizony nagyon jól lesz; annál még a mult évekről megmaradt «Staffirung» is azon módon megvan.

Serena összeránczolá szép szemöldeit, a mi neki oly jól illett; hanem a tiszttartóné jámbor tele arcza meggyőzheté felőle, hogy semmi malitia sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.

– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss megtiszteltetést kaptak Bécsből.

– Minthogy közelebb vannak oda.

– Aztán végtére is, minden grófi czím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon keresnék titulusaik kútforrását őseik biografiájában, még elhallgatásra méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján «hű szolgálatai».

(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön ez többet Somlyóházára.)

– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?

– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.

– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni, a készületek végett.

Serena nevetve mondá:

– De hisz én miattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.

– Tudom, hogy a grófnénál minden perczben készen van a «fogj be, indulj,» de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra távozom.

Serena úgy tett, mint a ki csodálkozik.

– Ah, hiszen én azt nem kivánom kegyedtől, hogy miattam törje magát olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni, kegyed abba belebetegednék.

– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe hozna az által édes atyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül, az én kiséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az uton, akkor akár mindjárt én is világgá menjek.

– Mi bajom történhetnék? utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz szobaleányom, meg pisztolyaim.

– No azok talán megőrzik a betegségtől, meg a zsiványoktól; – de a világ nyelvétől?

– Ah! szólt Serena gúnyosan nevetve; az engem nem sebesít.

A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem illik egy fiatal leány liliomarczához s még egyszer kérte, hogy gondolja meg, mit tesz?

– Ne szóljunk erről többet. Tudhatják, hogy mentől jobban biztatnak valamire, annál kevésbbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül fogok utazni.

Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranczczal van dolga: bár az Isten soha ide ne hozta volna, s ha már ide hozta, segítené mentől előbb valami biztos helyre, a hol más dolga lenne a rávigyázás.

Serena pedig még abban az órában leült levelet irni. Irt kettőt. Ugy össze pecsételte mind a kettőt spanyolviaszszal, hogy abba ugyan bele nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.

Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak; mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.

Azontul mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Deézsre, megtudni, ha visszaértek-e a vevények?

Először Fehér Gyuláé érkezett meg s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.

A mint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy holnapután utazhassék. A tiszttartócsalád irányában oly visszatartó volt már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kisérteni meg elhatározása iránt.

Egészen félrevonulva rendezé Serena útikészületeit, saját szobaleánya segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, a minek az nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.

A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Serena a tiszttartóékhoz, szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.

Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.

Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, a midőn arra kérte, hogy jó testvérét, Cecilt üdvözölje.

Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karpereczet menyasszonyi ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnői csóknak búcsú fejében, a mivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonynyá készülő Serena irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak ajándékozni.

Végül arra kért mindenkit Serena, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő igen korán hajnalban fog elindulni, a mikor még mindenki alszik a háznál.

A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is ő előtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és végződik a nap; az ébren alszik és éjfélben is sorra látogatja az aklokat. Nincs annak semmi korán.

Serena azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha akkor, a midőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat aluszszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak, könnyű az utazás.

A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a hintó; Serena felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, a nélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el magát.

A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éji őrrel, ki találomra épen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy álmosan a haladó hintó után, hanem azok is abba hagyták s nemsokára kint robogott a hintó a nyilt országuton.

A mint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utczák fasorai közül, Serena kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról koczogó ekhós szekeret vett észre, mely utánuk jött.

Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában a maga jószántából?

Félóra mulva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt futhatott a négylovas hintóval.

Ezentúl kezdett az ekhós szekér Serena figyelmének tárgya lenni, minden tiz perczben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót s azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta elkerülni.

Egyszer azt parancsolá Serena a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre, de félóra mulva ismét nyomában volt, nem birták elhagyni.

Majd meg azt parancsolá Serena, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő is megállt; a kocsis leszállt s annyi rendbehozni valót talált lovai szerszámán, hogy kifogyasztá Serena türelmét. Ha pedig ő tovább hajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.

– Micsoda ember lehet az, a ki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni bennünket, sem elmaradni tőlünk? kérdé végre a grófné kocsisától.

– Valami jámbor kupecz lehet, felelt az, a ki örül, hogy ily későn éjszaka valakit lát maga előtt.

Ezt a magyarázatot Serena maga is a legvalószinűbbnek tartotta, s azzal fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.

Abban az ekhós szekérben pedig, a mely makacsul követte a hintót, senki sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az operencziákig is.

Mikorra az utazó-kocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; a míg a lovakat nehány perczre pihentetni megállíták a hegytetőn, Serena is kiszállt a hintóból.

Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehet látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lilaszínben borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriási lépcsők következtek egymásra; – a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös tűzszeme világított nagy messziről idáig; – a tulsó láthatáron pedig már rózsaszint kezdett játszani az ég, s a havasok aranyos párkányai fölött ragyogott a hajnalcsillag.

A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen vándor darucsapat vonult végig, tán épen a kelő napot üdvözölni, melynek tűzképe mint egy támadó aranyhegy kezd már emelkedni a havasok mögül, előre küldött csillaghirnöke után.

Serena olyan sokáig nézte a darucsapat egyenletes röpülését, szinte észre sem vevé, hogy alul a kapaszkodón egy másik öt-lovas hintó jön fel vele szemközt, csak az rezzenté eszméit oda a földre, midőn már a három első paripa csengetyüi a közelben kezdtek csilingelni.

A delnőnek csak egy pillantás kellett, hogy a lovakra ráismerjen.

– Hó! Megállj! kiálta a szemközt jövő hintó kocsisának, midőn amaz hintóját elérte. Ezek Borcz úr lovai.

– Igenis, a gróf úré! felelt a cseléd.

– A gróf úr bizonyosan alszik?

– Meglehet, mert egész éjjel jöttünk.

– Majd felköltöm.

Serena azt a tréfás nemét találta ki a felébresztésnek, hogy a mint Adorján eszményietlenül nyitott szájjal feküdt a hintó vánkosai között, egyik pisztolyát elsütötte a feje fölött.

Igen mulatságos volt azt látni, a mint az álmában ekképen felriasztott úrfi egyszerre életre tért s az első pillanatban azt sem tudta: égben van-e, vagy a víz alatt, először is a tárczájához kapott, azután a hintó tulsó felén kiugrani készült, a puskájához nyulni nem jutott eszébe.

– Hahaha! kaczagott egészséges kedvvel Serena, az üres pisztolyt neki szegezve: – «la bourse ou le coeur!» – pénzedet, vagy a szivedet.

A második perczben már öt érzéke használatában volt Adorján, megismerte menyasszonyát, elgondolta, hogy jó képet kell csinálni a tréfához, ámbár azért rendesen mindig szokott haragudni az ember, ha jól aluszik és felzavarják; egy ugrással kiszökött kocsijából s készen volt a parolával.

– Mind a kettő a nagysádé régen.

Azzal volt kézcsókolás, többet Serena nem engedett meg.

– Igen szép öntől, hogy szót fogadt és elém jött.

– Különben is jöttem volna már, a kedves levél útban talált.

– Helyesli, a mit irtam?

– Tökéletesen.

– Készen van a dispensatióval?

– Csak egy szavamba került az alispánnál. És nagysád?

– Az enyim is velem van. Gondoskodott ön tanuról is.

– Násznagyom, gróf X. mint nagysád parancsolta, Szathmáron vár reánk.

– Minek választott ön oly előkelő násznagyot; az enyém Fehér Gyula lesz.

Ez kissé zavarba látszott hozni Adorjánt; de nem szokott kellemetlen tárgyakon tovább gondolkodni.

– Hiszi ön, hogy még ma eljutunk Szathmárra?

– Mindenütt pihent fogatok várnak reánk; egyébiránt, ha nagysád fáradt volna, Nagy-Bányán megpihenhetnénk.

– S nem sajnálná ön azt a napot, melyet így elvesztenénk? szólt Serena azzal a mélyennéző mosolylyal, mely a férfiakat őrültté tudja tenni a boldogság miatt.

Adorján e szóra csókjaival halmozta el a kezet, mely boldogsága ajtaját volt felnyitandó s azt hitte, hogy most már egészen érti azt a széparczú sphinxet, a kinek talányait még addig férfinak nem sikerült megfejteni.

Serena ezzel hintójába tért, egy kézszorítással búcsúzva rövid időre Adorjántól, ki őt kezénél fogva segíté a hágcsón föllépni. Az úrfi példátlan önfeláldozással oly messze ment, hogy maga vette ki a kocsis kezéből a gyeplőt; gyöngéden megmagyarázva, hogy a míg a veszélyes lejtő végét elérik, nem élhetne nyugodtan, ha idegen kezekben tudná azt a gyeplőt, melynek hiányos kezelése miatt boldogsága istennőjének nyaka is kitörhetnék.

Remélte, hogy finom érzésű hölgynek lesz annyi helyes érzete, hogy átlátandja, miszerint ez csak ürügy. A szerelmes vőlegény illedelmi szempontból nem várhatván azt, hogy benn a hintóban üljön menyasszonya mellett; ámbár az bizony mindegy, akár ma, akár egy nappal később; tehát legalább hogy vele egy kocsin utazzék s hozzá közel maradhasson, a kocsiülést foglalja el.

Szép eszme ez, csakhogy nem ér rá az ember bővebben kidolgozni.

Az ekhós szekér megint állt ez alatt nehány száz lépésnyi távolban, s tiszttartó uram látta és szemlélte az egész rövid, de sokat mondó jelenetet.

Tehát így vagyunk.

Már ilyenformán tökéletesen fölösleges lett volna neki a grófnét csak egy tapodtat is tovább követnie. Ha ő úgy látja jónak, hát csak tessék. Halálveszedelem ellen megőrzi már most a vőlegénye, tőle magától pedig őriztetni nem, csak őrizkedni lehet.

Tiszttartó úr megegyezett magával abban, hogy ez a szép pásztori jelenet egészen hasonlít ahhoz, a mi Mózes I. könyve XXIV-ik részének hatvanharmadik és következő verseiben olyan szépen meg van írva; tudniillik a hogy Izsák kimegy a mezőre, s látja Rebekát, az ő menyasszonyát jönni a tevékkel, Rebeka is meglátja Izsákot az ő vőlegényét, s leszáll a tevéről, Izsák eléje fut, bevezeti anyjának sátorába «és szereté vala őtet».

A kis öreg úr nagyon patriarchalis egyszerű érzelmekkel birt még, s megnyugodott a sors intézkedéseiben.

De jaj annak, a kit a természettudományok más skepsziszra tanítottak!

A kik tudják, hogy az ég kékje nem terjed a menyországig, csak a földi gőzkör az, mely egy geometriai mérföldre terjed, azontúl az ég csillagos és fekete.

A kik tudják, hogy a hajnalcsillag nem valami lyuk az égen, melyen keresztül annak dicsőségébe belátni, hanem csak egy olyan otromba sziklatömeg, mint ez a mi földünk, ha a naptól nem sütött fele van felénk fordulva, akkor fekete. Hogy az a felhő ott a nap előtt nem az istenek arany hajója, hanem a földi párának stratocumulus alakban csoportosult tömegesülése; hogy az a tűzgolyó ott a láthatáron nem is a nap maga, hanem csak annak a gőzkör által sugártörési theoriák szerint a látkör alul felemelt optikai csalképe.

A kik tudják, hogy az az ezüstpor a rét bársonyán nem csillaghamu, hanem dér, s az a bársony maga nem egyéb, mint gonosz mezőmoha, a mit rég fel kellett volna fogasolni a jó gazdának, mert elöli a füvet.

A kik tudják, hogy a vándor darvak nem azért vándorolnak el innen, mintha fájna nekik az itteni politikai viszonyok kinos alakulása s boldogabb hazát mennének keresni, hol még nincs censura és lapbélyeg, hanem csak azért, mert már itt betakarították a gabonát, s máshova kell menni, a hol másodszor is aratnak.

És a kik tudják, hogy mi az, mikor vőlegény és menyasszony találkoznak egymással, véletlenül egymást meglepve? A pirulás, a hevülés, a szemérmes szemlesütés, a bátorító kézszorítás, az elfojtott sóhaj, a szívdobogtató vágy, a suttogó szó, a boldogsugárú mosoly, az enyelgő tréfa, a delejes egyakarat, – a kimagyarázhatlan összeérzés! – A kik tudják, hogy mi az a szerelem!

A kik tudják, hogy az sem egyéb, mint köd és pára; földi gőzjelenet, optikai csalódás!

Hanem azt a kis tiszttartó nem tudta, azért tehát visszafordult szekerével; azt határozván magában, hogy a miket tapasztalt, elébb elmondja otthon a feleségének, aztán őszinteséggel a grófnak Kolozsvárott.

Serena a lejtő aljánál megállíttatá hintóját, s Adorjánnak egyenesen megparancsolta, hogy menjen át saját hintójába. A vőlegény szót fogadott.

Délre erőtetett hajtással Nagy-Bányára értek, ott egy rövid falatozás után, mely csak annyi ideig tartott, a meddig az új fogatokat felszerszámozták, ismét tovább hajtattak.

A déli rövid találkozás alatt Adorján egészen elhitte, hogy a grófnő szerelme türelmetlen. – Hogy sietteté az előfogatosokat! Erősen biztatta őket borravalókkal, ha jól fognak hajtani, s egy perczig sem várakoztatá őket, mikor már készen voltak.

Jó későn volt mégis, mire Szathmárra bejutottak. – A két hintó egymásután hajtatott be a fogadó udvarára, a hol semmi más kocsi nem volt.

Serena nem várt Adorjánra, hogy lesegítse kocsijából, oly könnyeden, mintha legkisebb uti eltörődést sem érezne, szökött le onnan mindenkinél hamarább.

– Három szobát, a mik egymásba nyilnak; parancsolá a grófnő az eléje siető vendéglősnek.

Ah ez pompásan megy, – gondolá magában Adorján, kinek az egymásba nyiló szobák eszméjénél kezdett a vér a fejébe menni.

Parancsa szerint felnyittatott a három szoba, melyek közül mindegyiknek volt külön kijárása is. A középső egy nagy két ablakos, teremszerű; mellette két felől egy-egy kisebb.

– Ez itt jobbfelől az ön szobája, a balfelőlit a szobalány foglalja el, a középső az enyim, – szólt Serena Adorjánhoz, ki az elrendezést egészen szeretetreméltónak találta. Most kérem, egy kis időre távozzék szobájába, míg átöltözöm. A tulsó ajtón kijárhat.

Adorján igen természetesnek találta ezt a kivánságot, sőt még abban is, hogy Serena bezárta utána a benyiló ajtót, több ingert talált, mint visszautasítást.

A mint egyedül maradt szobájában, két feladatot tüzött ki magának; egyiket, hogy maga is át fog öltözni: az út összegyűri az embert, sokat levon a tournureből, már pedig a legközelebbi perczben minden férfiu-előnyét ragyogtatni kell egy hölgy előtt, ki maga is szép akar lenni vőlegénye szemeiben.

Másik kitűzött feladata pedig az volt, hogy az áruló kulcslyukon keresztül meglopja saját boldogsága jövőjéből azon pillanatokat, midőn egy szép és szeretetre méltó hölgy gondtalanul pipereasztala előtt ül. A tolvajpillantásnak ingere van a szabad gyönyörködés felett.

Hevült képzelete e második feladatból elsőt csinált: gondolta, a másodikra azután is ráér, de itt elszalaszthat valamit. Tehát legelébb is a kulcslyuk.

Az áruló nyiláson át épen ráláthatott az asztalra, melynél Serena uti necessairejéből keresgélt. Bizonyára mosdószereket. – Csalatkozott. – Irószereket vett elő, s leült az asztalhoz – irni.

Ah, ez unalmasan kezdődik: addig ráér az ember megmosdani.

Adorján is előkeresé tehát az utitáskájából mindenféle segédeszközeit a férfi-szépségnek. Az ezervirág-vizet, a szájmosót, az illatos szappant, a hajtépőt, a kézitükröt, a viaszkenőcsöt, a parfümös olajt, s azokat mind hadirendbe állítva asztalán, munkájához fogott.

Nem igen használt ilyesmit míg gróffá nem lett, azelőtt jobbnak látta természeti vad szépségével hódítani meg a női sziveket; hanem mikor az ember rangja megszaporodik, akkor illendő, hogy kezdje el qualifikálni magát.

A mint legelébb a borotválkozással készen volt, ez nem sokáig tartott, épen csak az álla közepét kellett journal szerint kiszabadítania; letette borotváját s ujra a kulcslyukhoz ment. Serena akkor épen levelet pecsételt.

Bizonyosan most ír szülőinek gyors elhatározása felől.

Adorján visszatért mosdani.

Most Serena csengetett: a szobaleány bejött. Serena halkan beszélt vele.

Ah, bizonyosan nincs még meleg vize a mosdáshoz, azt hozat elébb. A szobaleány eltávozott, s viszont a maga részéről odakinn csengetett, s az elősiető háziszolgának egy levelet adott át; azután visszatért a szobába.

Adorján ismét a kulcslyuknál volt, Serena inte a szobaleánynak, hogy távozzék a maga szobájába, s feküdjék le, mert korán fel fogja költeni.

Tehát végre! – De mikor kezd az átöltözéshez?

Adorján bizony ráért még a haját is felbodorítani; s bár az alatt kétszer is odalopózott a «trou Judas»-hoz, a hogy a vendéglői keresztajtók kulcslyukait hiják, az nem mutatott neki egyebet egy néma hölgyalaknál, ki szép fejét szomoruan tenyerébe hajtva, az asztalra könyököl, s a lobogó gyertya fényébe bámul.

Ugyan mire várhat oly sokáig?

Adorján azután még a körmeit is elmetélhette, a bajuszát is kifenhette, új mellényt, otthonkát vehetett magára, zsebkendőjét beparfümözhette, s megnézhette haját a kézi és faltükör összeműködő segélyével, ha jól áll-e hátul? Serena még mindig nem mozdult meg azon helyzetből, hogy magát előtte érdekesebbé tegye.