ÉSZAK HONÁBÓL (continued 2)

A miniszter kék-zöld lett dühében. Mit csináljon ezzel az asszonynyal? – A ki még nem is alattvalója. Sirva futott az orosz követhez, elpanaszolva neki a rajta elkövetett gyalázatot s elégtételt követelt. Úgy megmérgelődött, hogy sárgaságba esett s úgy nézett ki, mint egy czitrom.

Bruiningk bárónő azonban nem maradt ott, ebben a czitromban gyönyörködni, hanem ment rögtön a férjével együtt oda, a hol az igazi czitromok teremnek, Olaszországba s ott töltötte a telet.

Ott is igen jó helyen volt, az osztrák postahivatal minden levelét előbb az orosz konzulátusra vitte, ott felnyitották, elolvasták, azután adták át a czimzettnek; a rendőrség pedig mindenről referált az orosz konzulnak, ki jár a bárónőhöz, kit látogat meg, mit beszél?

Oroszország pókfonalai messze elnyúlnak. A bárónő nem is sejté, hogy őt mindenüvé kisérik. Megtudta aztán, mikor egyszer Hamburgba érkezett. Ez volt az a derék város, mely egyenesen Oroszország zsoldjában állt. A mint a bárónő leszállt a fogadóban, rajta rontottak a hamburgi hatóság fogdmegei, leveleit mind elkobozták, azok közt volt két orosz szabadelvű tanárnak is holmi levelezése, a kiket aztán éjszaka huztak ki az ágyaikból s bekötött szemmel szállítottak el, jó sötét helyekre. A bárónőnek pedig tudtára adatott, hogy Hamburgot elhagynia nem szabad, míg az orosz kormány nem fog rendelkezni iránta.

No azt előre is gondolhatta, hogy miből fog állni ez a rendelkezés? Hazavitetik Szentpétervárra; azt pedig a czár megmondta előre, hogy kaphassa csak meg ezt a refraktarius asszonyt, bizony megkorbácsoltatja rendén, a mért az ő kedvencz porosz miniszterét úgy megsértette. Ez baj volt.

Szökni nem lehetett, mert akárhová ment a bárónő, tiz lépésnyi távolban egy rendőr követte mindenüvé s strázsát állt, ha valami boltba betért, addig, míg visszajött.

A bárónő egy könyvárus boltban elpanaszolta a baját a könyvárus segédnek, hogy milyen veszedelem fenyegeti.

A könyvárus segédek pedig az egész világon mindenütt a rebellisek osztályához tartoznak.

– Oh, ha csak ez a baj, monda a bárónőnek az ifju úr, semmi sem könnyebb, mint azon segíteni. Tessék csak rám bízni magát. Azzal elindult, a bárónőt az Elba partjára kivezetni. A rendőr kisérte őket nyomban.

Mikor az Elba partjára kiértek, azt mondta a boltossegéd a bárónőnek:

– Nézze ön, ott van egy angol gőzös, indulásra készen. Én egy perczig feltartóztatom az ön emberét, azalatt madame meneküljön be a gőzösre s aztán ne féljen semmitől.

Mikor aztán a gőzös kiszálló hidjához értek, a boltossegéd visszafordult s azt mondá a kisérő rendőrnek:

– Ugyan édes emberkém, nem tudná ön megmondani, merre van az észak-nyugoti vaspályának a délkeleti indóháza?

A míg a meglepett rendőr e furcsa kérdés lehetőségét találgatta, azalatt a bárónő hirtelen befutott a hidon át az angol gőzösre s az ott sétáló kapitánynak a karjába kapaszkodva, azt mondá neki:

– Védelmezzen ön, sir; én politikai menekült vagyok!

– Valamennyi ágyúmmal! viszonzá a britt.

S a mint a rendőr jött lélekszakadva, a bárónőjét reklamálni, azt mondá neki hidegvérrel:

– Ez Nagybrittania területe, az én hajófödelem.

S ezuttal a koppantónak koppant az orra.

A boltos legény pedig sietett a hotelben maradt Bruiningk bárót felkeresni s tudatta vele, hogy siessen a felesége után, a ki Londonba utazott.

A czár dühös volt, mikor alattvalójának ez ujabb csinját megtudta. Most már nem volt szabad neki megszabadulnia.

A mint Londonban kiszállt a szép asszony, rögtön oda izent hozzá az orosz nagykövet, hogy «a czár parancsol!» Tessék haza menni azonnal.

– A czár parancsol ám! felelé a szép asszony; de én nem fogadom meg.

Hüh! Ez már sok volt! A bárónő férjét azonnal értesíték, hogy ha kedves neki a világi birtoka, rögtön vigye haza a feleségét, hadd korbácsoltassa meg a czár; különben minden vagyonát elkobozzák.

Bruiningk bárónak szép birtoka volt, de a felesége még szebb volt. S jobban szerette a feleségét, mint a birtokát.

Azt tette, hogy alattomban eladatta minden oroszországi birtokát egy dorpati savoyard eredetű bankárral, ki családjának nagyon sok hálával tartozott. S ugyanerre rábizta, hogy a vételáron szerezzen neki angol állampapirokat s azokat hozza el neki Londonba. Husz százalék proviziót igért neki belőle.

A czár dühös volt, mikor megtudta, hogy Bruiningk bárótól nincs mit confiskálni, mindene el van adva. Haragjában ötven százalék provisiót igért annak a bankárnak, a ki feljelenti Bruiningk papirosban eltett vagyonát.

A savoyard sok hálára volt kötelezve a báró családjának; hanem azt az olaszok nagyon jól tudják, ötven több, mint husz. Fogja hát a cassettet, melyben megbizója vagyona volt zárva s megindult vele; de nem London felé, hanem Szentpétervár felé, hogy a czárnak adja át.

A bankárnak pedig volt egy segédje, ki neki nagy hálára volt lekötelezve, annak a bankár öt perczent sápot igért a prédából, ha ez az üzlet sikerül, s magával vitte őt az útra.

A segéd hollandi volt s nagy hálára volt lekötelezve a bankárnak; hanem a hollandi is tud annyit, hogy husz több, mint öt, s az bizony útközben ellopta a princzipálisától a cassettet s elszökött vele Londonba; ott átadta a jogos tulajdonosnak s beseperte érte a maga húsz perczentjét.

És így a koppantónak megint csak koppant az orra.

A czár véghetetlenül dühös volt.

Mikor már az erőszak nem használt, végre szép cselhez folyamodott. Kiküldé egy jó barátját Bruiningknak, hogy beszélje rá: ne bolondozzanak, a czár megbocsát, nem korbácsoltatja meg a szép asszonyt, csak vesse magát térdre a lábaihoz, az orvosok majd adnak neki bizonyítványt, hogy elmeháborodott s azzal minden rendén lesz.

De biz a szép rebellis még a kegyelmi hivogatásra sem tért vissza.

S így a koppantónak mindenképen koppant az orra.

MUSZKA AJÁNDÉKOK.

Egyik herczeg Dolgorucki roppant terjedelmű uradalmakkal birt a Volga mellett, s azoknak kezelése egy sztarosztra volt bízva, a ki a jövedelmet a herczeg után küldözte a külföldre. A herczeg a telet Párisban tölté, a tavaszt Velenczében, vagy Flórenczben, nyárra a játékfürdőket gyarapítá s őszszel Németországban vadászott. Otthon soha sem lakott.

Dicsekedett is a sztaroszt az ismerőseinek, hogy micsoda szép helyeken lakik az ő herczege teljes életében! Egyszer aztán az a meglepetés érte a derék tiszttartót, hogy egy szép februáriusi napon levelet kap a herczegétől, hogy siessen le hozzá azonnal haladéktalanul – Velenczébe.

No most kellett aztán még meghallgatni a jó sztaroszt dicsekedését az ismerősök előtt. Az ő herczege őt lerendeli magához Olaszországba! A gyönyörű Olaszországba, hol már ilyenkor nyár van; ő most elindul szánon, megkerüli a földet, odaér Velenczébe; ott akkor javában érik a narancs, azzal ő megtölti a zsebeit, visszajön, s mikor hazaér, még akkor is szánút lesz idehaza és jég a Volgán.

Csakugyan úgy is lett minden, kivéve a narancsot. A sztaroszt felült a háromlovas szánkára otthon Csecsitaszékiben; az letette őt Akjermannál, odáig csúf világ volt, a farkasok kergették.

Onnantól kezdve aztán még csufabb világ keletkezett. Ott hajóra szállt s egész Velenczéig verte a zivatar, majd elpusztult. Konstantinápolyban egy csepp gyönyörűsége se telhetett, mert úgy feküdt, mint egy darab fa; az egész úton imádkozott, meg káromkodott, itta a vutkit és tette annak az ellenkezőjét, a tengeri betegségtől úgy elfogyott Velenczéig, hogy maga sem ismert magára.

De bár a herczege se ismert volna rá!

– No hát, sztaroszt, megérkeztél, kérdezé tőle a herczeg, a mint a hű hivatalnok egyenesen az ő szállására bukott be. – Hát milyen világ van odahaza? Nem fagyott el a rozs?

– Dehogy fagyott el, hiszen még hó alatt van.

– Úgy! Igaz! Hát a marhák között nem ütött ki vértályog, lépbaj, keleti marhavész?

– Dehogy ütött ki, uram, hiszen mondom, hogy hideg van ott még erre nagyon.

– Igaz biz az! Hát a jobbágyokat nem hordja a cholera?

– Harmadszor is mondom, hogy még most ott hideg van, senkinek sincs kedve cholerát kapni. Ahhoz tök kell, meg uborka.

Ez pedig nevezetes kérdés volt a herczegre nézve, mert ő negyvenezer léleknek volt birtokosa uradalmain. «Lélek»-nek nevezik tudniillik a tizennyolcz évestől hetvenig való férfiakat, a többi nem lélek. S a lélek pénz! (A hogy az angol mondja.)

– De hát ha cholera nem volt a tájunkon, firtatá a herczeg, mondd meg nekem, hogyan lehet az, hogy ebben az esztendőben a hivatalos összeszámítás szerint énnekem ezerhatszáz darabbal kevesebb lelkem van, mint ezelőtt öt esztendővel?

A sztaroszt ravaszul mosolygott.

– Hát azt tudod, uram, hogy a kormány minden öt esztendőben számítja össze a lelkeket, a kiktől a földes uraik azután egy rubel fejadót fizetnek. Én a legutolsó összeirás alkalmával egy esztendeig nem adtam engedélyt az újszülötteket megkeresztelni. Ilyenformán azok egy évvel későbben lettek beirva az anyakönyvbe s miután körülbelül annyi ember születik évenkint, a mennyi meghal s egyik szám a másikat kipótolja, ilyenformán nálunk egy egész esztendei halottaknak a száma fedezetlen maradt a születettek számával. Ez te neked a jövő öt esztendőre nyolczezer rubel haszon.

Ezért már csak megérdemli az ember, hogy megdicsérje a gazdája.

No szépen megdicsérte.

– Te gazember! Máskor ha lopni akarsz, lopj magadnak, de ne nekem. Hej legények!

Erre a szóra előugrott vagy négy darab markos fogdmeg. A jó sztarosztot kinyujtóztatták egy kényelmetlen padra s ketten kétfelől holmi spanyolnáddal és mogyorósarjadékkal olyan értekezést tartottak fölötte, e kettőnek előnyei fölött, hogy egészen megérthette a dolgot. A herczeg számlálta a tempókat katonai pontossággal: «raz, dva! raz, dva!»

Mikor vége volt, azt mondá a sztarosztnak:

– No csak ezért hivattalak. Már most visszamehetsz megint.

S azzal a jámbort megint belepakolták a bundájába, visszavitték a hajóra, a hajó elszállította Akjermannig. Ott csakugyan megvolt még a szánút.

Tehát a szegény sztaroszt azért ment el a Volgától a velenczei lagunákig, hogy megtudja, mi különbség van a spanyolnád, meg a mogyorófa közt?

S ezt az adatot, mint kitünő jeles nemzeti jellemvonást jegyezték fel a krónikairók a herczeg viselt dolgai közé.

* * *

Hanem a nagyapja a herczegnek, az még tréfásabb úr volt.

Ez még Nagy Péter czár idejében hatalmaskodott, a mikor erősen divatban volt az oroszoknál mindenféle gyárak felállítása.

A herczeg alattvalói közt volt egy derék, értelmes ember, a ki a maga eszétől valami hatalmas szövőgyárnak vetette meg az alapját.

Erre ugyan a herczeg mindig ráfizetett, de az nem tett semmit, azért a sajátszőtte halináját kellett viselni az egész jobbágyságának s a gyár nagy virágzásnak örvendett. A herczegnek kedvencz vállalata volt az. Meg is látogatta sokszor s elmagyaráztatta magának a gyárfelügyelővel a munka egész folyamatját. Egész heteken ellakott a gyárában s olyankor a gyárfelügyelő vendége volt, a ki ezt nagy szerencséjének tartá.

A felügyelő is csak olyan jobbágya volt egyébiránt a herczegnek, miként a többi.

Egyszer azt mondta a felügyelő az urának:

– Gyémántos herczegecském, olyan szépen megcsináltam a gyáradat, hogy bizony megérdemelnék érte egy kis megjutalmaztatást.

– Hát nem loptál eleget?

– Az más kérdés. Én szeretnék tőled valami kis emléket kapni, a miről megemlegesselek holtom napjáig. Talán valami kitüntetést a czártól.

– Hogy én neked valami kitüntetést szerezzek a czártól? No jól van, gyere velem, majd elviszlek hozzá.

A gyárfelügyelő boldogsága tökéletes volt, hogy őt a herczege maga vezeti be a fölséges czárhoz.

Dolgorucky kihallgatást kért a czárnál s hozzájutva, előadta a dolgát.

– Fölséges úr, elhoztam a szövőgyáram felügyelőjét.

– Hát aztán mi baja van velem a te szövőgyárad felügyelőjének?

– Borzasztóan fáj szegénynek a két első foga, egész éjjel nem tud tőle aludni.

– Úgy hozd ide!

Mert Nagy Péternek az a különös szenvedélye volt, hogy szeretett fogat húzni. Általában különös hajlama volt az operatiókhoz. A hűtlen alattvalóknak maga amputálta a fejeit, a hű alattvalóknak pedig a fogait huzogatta ki. Senki nagyobb örömöt nem csinálhatott neki az udvarnál, mint ha egy fogfájós embert vitt eléje, a kit megsegíthetett.

A jámbor gyárfelügyelő oda volt a nagy dicsőségtől, mikor azt mondták neki, hogy csak menjen be a czárhoz, szivesen látja, de tetőpontra hágott a dicsősége, mikor a czár még le is ültette a szobájában. Ez már nagy tisztesség!

– No most tátsd el a szádat!

Hisz az a nélkül is tátva volt.

A czár megfogta az egyik markával az üstökét, a másikban már készen volt tartva a «pelikán»: rippsz-ruppsz, kinn volt a két fog.

Azzal vége volt az audiencziának.

Mikor aztán a jámbor gyárfelügyelő kijött a czártól a herczege elé, markában a két első fogával, a kegyelmes patronus tréfás kedélylyel mondá neki:

– No látod, már most kaptál olyan emléket a czártól, a miről holtodig megemlegethetsz.

A JÉGPALOTA.

Galiczin Feodor herczeg Párisban léte alatt a legnanagyobb bűn elkövetésére engedte magát elcsábíttatni, a mit csak egy orosz alattvaló a trón, az állam, az egyház, a jó erkölcs, egyszóval minden isteni és emberi törvények ellen elkövethet. S valóban azt kell mondani, hogy elcsábíttatott e rettenetes vétek elkövetésére; dæmoni machinatiók és cselszövények által vétetett rá, mert hogy igaz hitben neveltetett, előkelő állású orosz főúr, saját eszével, ily égre és hétországra kiáltó gonosztettet kigondolhasson, az a chimærák országába tartozik.

De mondjuk meg már, hogy mi volt Galiczin herczegnek ez a borzasztó nagy bűne.

Hát az volt, hogy áttért a római katholikus hitre!

Mert hogy Oroszországban a legtökéletesebb vallásszabadság van. Ha egy pápista lutheránussá akar lenni, senki sem gátolja benne; ha egy zsidó ki akar keresztelkedni, ahhoz is jussa van; ha a csuvaszok el akarják hagyni a shamán vallást s a budha hitre áttérni, semmi nehézségbe nem ütköznek s ha a Perzsiától elvett tartományok sziita lakói össze akarnak verekedni a Törökországtól elvett tartományok szunnita lakosaival Mohamed testamentoma fölött, hát az is egészen az ő dolguk, sőt ha egész lengyel községek át akarnak térni az orthodox keleti egyházba, még ez is szabad. Hanem, hogy megfordítva valaki az egy igaz és egyedül üdvözítő strarovecsnyi hitközség kebeléből át akarjon lépni az «eretnek» római katholikus egyházba: «hja paraszt, az megint más!» ez már egy olyan hallatlan merénylet, hogy ennek a számára még csak paragrafus sincs a muszka törvénykönyvben, mint a spartaiakéban az apagyilkosságról.

És hát mégis megtörtént egyszer egy ezer esztendőben ez a lehetetlenség is. Galiczin herczeg pápistává lett.

Már most mit csináljanak ezzel az emberrel?

Abban az időben Anna czárnő ült a trónon. Valamennyi orosz czárnők között a legkegyelmesebb, a kinek uralkodása alatt a legkevesebb kancsuka és Szibéria lett felszolgáltatva. A mikor csak lehetett, kerülte a tragikus büntetéseket.

Pedig Galiczint meg kellett büntetni fényesen.

Anna czárnő idejében nagy divatja volt az udvari bolondoknak; minden előkelő úr tartott magának legalább egyet. A czárnőnek hat volt. Azok mindenféle fajtát képviseltek. Egyik udvari bolond csak a bukfenczhányásban tüntette ki magát s kedves volt, mikor a felemelt lábaujjával megvakarta a fülét; a másik grimászokat tudott csinálni, a mik megnevetteték a társaságot, a harmadik a hasából tudott beszélni, a negyedik utánozni tudott mindenféle állathangokat, az ötödik bolondos dalokat tudott énekelni, s a hatodik goromba tréfákat mondogatott az udvari bojár uraknak, a miken a társaság jót nevetett s a mikért a kinevetett főúr jól megpüfölte a bohóczot. Ez is benne volt a konvencziójában.

Anna czárnő kinevezte a haza érkezett Galiczin Feodor herczeget – a hetedik udvari bolondjának.

Azért a királygyilkos tettért, azért a szentkáromló vakmerőségért, hogy pápistává lett, elvették a herczegi czimét, az érdemrendjeit, az ezredesi rangját és degradálták az udvaronczok legutolsó osztályába, a bohóczokéba: adtak neki harlekin-ruhát, csörgő sapkát s rá lett bizva – a czárnő agarainak gondviselése.

Galiczin Feodornak a felesége nem élhette túl férjének ezt a szégyenét s egy hétre rá meghalt.

Ez a véletlen egy igen jó ötletnek szolgált alapul.

Ha Galiczin, a bohócz, özvegygyé lett, meg kell őt házasítani.

Rangjához illőn.

Kerestek elő a számára egy konyhaszolgálót, elég szépet és fiatalt s azzal a czárnő legújabb bohóczának meg kellett esküdni.

S nem lehetett a felől panasza, hogy esküvője nem méltó pompával és fénynyel lett volna megünnepelve.

Az évkönyvekben európaszerte fel van jegyezve az 1740-iki tél, mint a legkegyetlenebb hideg évszak, a mire ember emlékezik.

A czárnő a maga kiházasított kegyencz párjának pompás palotát építtetett – jégből.

Átlátszó kristály hasábokból voltak összerakva a falak. Jégoszlopok tartották a jégboltozatokat s jéglépcsők vezettek fel a jégtornáczokba. Az ablakok, a tetőzet, a szobrok a homlokzaton mind jégből voltak készítve s a tágas feljárat előtt két jégágyú volt felállítva. A jégpalota dísztermében pedig remekben készített jégnyoszolya volt összerakva, mennyezetének függönyzetét gyönyörű jégcsapok képezték.

A birodalom minden tartománya kormányzóinak ki volt adva a rendelet, hogy erre az ünnepélyre az általuk kormányzott népből egy-egy párt, saját nemzeti viseletében felküldjenek. Háromszázra ment az ekként meghivott vendégek száma. Fényes társaság! Eszkimók, csuvaszok, baskirok, kirgizek, kalmukok, karakalpok!

Az esküvői szertartás után a nászmenet a czárnő palotája előtt vonult végig.

Legelől, bundába takart elefánton ülve, a vőlegény és menyasszony, egy nagy rézkalitkába zárva, utána a csodanépek, nemzeti viseleteikben, teve- és dromedárháton, szánokban, a miket iramszarvasok, bivalyok, kutyák, bakkecskék és sertések húztak s innen a díszmenet körüljárta Szentpétervár utczáit a nép üdvrivallása mellett.

A nászlakoma a czárnő kegyencz minisztere Biron lovardájában tartatott meg, a hol minden nemzetbeli vendégnek a maga nemzeti kedvencz eledele szolgáltatott fel. Halporczogó posajtott tejben áfonyabogyóval az eszkimóknak, sáskatojás-rántotta a kalmuknak, faggyuba főtt medvetalpak a szamojédnak, nyereg alatt sült csikó-kármonádli a kirgiznek; a vőlegénynek pedig adtak egy ostyát, lakjék azzal jól.

Azután minden nemzet hangszerei megzendülének egyszerre: csimpolya, fahéjkürt, tambura és balalajka s e jeles harmonia mellett kiséré a díszes násznép a boldog ifju párt (Galiczin negyvenöt éves volt) a fejedelmi nászpalotába.

Az ünnepelt pár megérkeztekor a jégágyúkból, jégmozsarakból üdvlövések dördültek el s oly nagy volt a hideg, hogy a jégágyúkat nem repeszté szét a lőpor.

Akkor azután a vőlegényt és menyasszonyt, ősi szokás szerint, lefektették a jégnyoszolyába, melynek mennyezetén jéggalambok csókolództak s hogy el ne szökhessenek a jégparadicsomból, őrt állítottak eléjük, a ki vigyázzon rájuk reggelig.

A gyöngébb szivű olvasók megnyugtatására azonban nem késünk feljegyezni a történelmi hűség kedveért is, miszerint a jégágy ki volt bélelve jó dunnákkal s az őrt minden tíz perczben felváltották. Senki sem fagyhatott meg.

A KOSEVOI ATTAMÁN.

«Attamán» annyit jelent, mint «vezér» a kozákok között. «Kosevoi attamán» pedig annyit tesz, hogy fejedelem a vezérek között. Olyanforma, mint egy király; vagy még helyesebben, mint egy képviselőházi elnök.

Mert az attamánok épen úgy szavazat útján választattak, mint másutt a képviselők. Az egész zaporogi kozáknemzet fel volt osztva harmincznyolcz «kurényára». Választó volt mindenki, a kinek fegyvere és lova van. A ló volt a census. Ujságirónak lenni nem volt elég: a pegasus nem megy lószámba. Minden kurénya választott egy attamánt. S valamennyi kurénya egy kosevoi attamánt. Annak a czivillistája pedig volt: szabad evés-ivás az egész országban, a merre csak jár. Külön nem főztek a számára.

Hogy mennyi időre legyen megválasztva a kosevoi attamán, az igen szabatosan van körülirva a kozák alkotmányban. A meddig jól viseli magát. Mikor eljön az idő, hogy nem jól viseli magát, akkor leteszik; elveszik tőle a rangját jelképező nagy botot, a tollas süveget és a zászlót s megmondják neki, hogy hazamehet a kurényájába. Azután összegyűlnek a kurényák s elébb megvitatják, hogy melyikből választassék meg az új kosevoi attamán. A minek a modalitását majd később előadandjuk.

Mikor a jegyzők összeszámították a szavazatokat (lásd alább) s a választás eredménye kihirdettetett, hogy Tárász Griszenkoff nyerte el a közbizalmat: akkor a választó közönség kiküld két markos legényt a javából és hármat assistentiának, hogy menjenek és hozzák el a megválasztottat.

A deputatió, kellő spiritussal ellátva, körülveszi a megválasztott házát, hogy ha netalán az meg akarna ugrani az ablakon keresztül, a lesben állók menten elcsipjék; s azzal a két legbátrabb küldött berontott hozzá s mielőtt védelmi állásba helyezhette volna magát, megragadták s tudtára adták, hogy a nemzet bizodalma ő benne összpontosult, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak.

A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy mennyire nem érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára, talentumának csekélységére, a hogy ez mindenütt szokás. A deputatusok csak kapaczitálták egy darab ideig, utoljára megharagudtak, az egyik tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: «Heh te kutya fia! jösz mindjárt, mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és fejedelmünknek, alló!» Azzal piff-puff, agybafőbe! a többi deputatus is berohant, a megválasztottat két kezénél, két lábánál fogva felkapták a levegőbe s úgy vitték le a gyülekezet közé, a hol aztán talpra állítva, a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt, sárral bemázolták az egész képét, annak a jelképeül, hogy «e földből vétettél s e földhöz kell hűnek maradnod».

Arra aztán ittak nagyot.

E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a másik, a mikor a kosevoi attamánt hivatalából letevék.

Azt ugyanis tudjuk, igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal sokáig megelégedve lenni nem lehet. A mint tehát az elégedetlenek száma annyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek: akkor összegyűltek és elhatározták (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem olyanformát), hogy megkisérlik a kosevoi attamán letételét. Elébb nagyot ittak. Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (még is csak van valami eszmetársulás a hirlapkiadással!), a mik ott a pellengérre voltak kiakasztva s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklamot csináltak. Erre nagy népség futott össze (egy ötödrésze előfizetési, a többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi attamán.

– Hát fiacskáim, mi bajotok? kérdé a kosevoi attamán.

– Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből, mondának neki a vezérszónokok.

– Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?

Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát s mikor vége volt, ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat: «eleget etted már a kenyerünket, kutya fia! pusztulj innen!»

Hanem elébb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyűség; hanem úgy tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a piaczról? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, a mely a maga elveihez hiven ragaszkodik.

Egyik végre csakugyan elverte a másikat.

Akkor ellenpróbát kérnek. A melyik fél elszaladt, hivattassék vissza s próbálja meg újra hajbamenni az ellenpárttal.

Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik s akkor felhivatnak minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a régi kosevoi attamánnal: hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített térbe s mutassák be a notabilitásoknak.

De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi attamán-jelöltet addig a körig. A míg az odáig eljut, addig az annyi ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak rá fér; a ruháit lehasogatják, a haját kitépik; két lábánál fogva kétfelé húzzák s csak ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott új kosevoi attamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignáit, a botot, zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedveért azt verik meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emennek mindenki kezet csókol szépen.

Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a «seregeknek» (!) ura (milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox-egyház imáit, pan Rieger manifestumát s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit választunk meg itt nálunk «kosevoi attamánnak» s kit küldünk érte deputatióba?

A CZÁRFIAK SZINDARABOT JÁTSZANAK.

Ha már czár kell, akkor az én ideálom a czárok között csak Pál.

Az nem csak otthon tudott rendet tartani, a katonának a haját czopfba fonatta s behajporoztatta, s ha kocsival találkozott az utczán, a benne ülőnek le kellett szállnia előtte (úgy is illik); hanem a külhatalmakat is ránczba tudta szedni. Mikor egyszer megharagudott Angliára, felhivta a többi európai hatalmakat, hogy kössenek vele Anglia ellen szövetséget, s hogy azok nem álltak rá az indítványára elég gyorsan, mind valamennyi császárját és királyát Európának kihivta egyenként egy szál kardra! S szent igaz, hogy serpenyőbe aprította volna valamennyit, ha az oroszok maguk meg nem akadályozták volna e hősi szándékát. Deputatiót küldtek fel hozzá a három Subow testvér vezetése alatt s azok olyan szépen kapacitálták a czárt, hogy Subow Miklós megfogta a torkát, Subow Valerián és Subow Plato pedig nyakára hurkolták a saját övét s ilyen módon mennyei lakost csináltak belőle. Lelki üdveért fogadalmi templom emeltetett.

Miklós czárról mindenki tudja, hogy igen jó családapa volt. Ezt azok a népek is bizonyíthatják, a melyek szerencsések voltak magukat az ő gyermekeinek nevezhetni.

Palotájában gyermekeinek szobája oly közel volt az ő dolgozó szobájához, hogy maga ellenőrizhette azoknak a magaviseletét. Sokszor kellett neki közöttük igazságot tenni. Sándor, a trónörökös szelid fiu volt, Konstantin annál vadabb. Az öccs mindig megtépázta a bátyját. Nem is csinált belőle titkot, hogy nem szereti az első szülöttet. Egyszer azon kapta az apja, hogy Oroszország mappáján veres krétával vonalakat huzogatott a gyerek.

– Mit csinálsz?

– Osztom az országot. Idáig elég lesz a bátyámnak; a többi meg nekem.

Máskor meg azt kérdezte az apjától:

– Ugy-e, engem azért hínak Konstantinnak, hogy Konstantinápoly az én városom legyen.

Mikor tíz esztendős korában a czár Konstantint kinevezte «főadmirálnak», bátyja is meglátogatta őt az admirálhajón, hogy gratuláljon neki.

A kis admirál pedig azzal fogadta a bátyját, a trónörököst, hogy becsukatta az áristomba, hogy mert az ő admiráli engedélyének kikérése nélkül az ő hajójára lépni.

Mikor még kis gyerekek voltak mind a ketten, egy napon irtóztató lármát, kiáltozást hall a czár a gyermekszobából.

Ijedten rohan át, el nem tudta gondolni, mi baj van? De még jobban megdöbbent, a mint az ajtót kinyitotta s maga előtt látta a következő jelenetet.

Sándor, a trónörökös a földön hevert. Konstantin pedig a mellére térdelt és a kezeit összefogta, a míg a két játszó pajtás egy övet Sándor nyakára hurkolva, azt fojtogatni látszott. Sándor ezalatt kétségbeesett hangon kiáltozott: «kegyelem! kegyelem!»

– Mit csinálnak önök itt? rivalt rájuk a czár.

Azok elkezdtek nevetni.

– Szindarabot játszunk, magyarázta Konstantin.

– Miféle szindarabot?

– Hát – Pál czár meggyilkoltatását.

… A saját dédapjuk meggyilkoltatását választották ki szinműtárgynak!

Ilyen nagyszerű gondolat csak orosz agyban születhetik!

Miklós megszidta az egész truppot s mindjárt ki is adta nekik a tantièmet is, meg a játékdíjat is.

– Önök hárman, a miért ilyen gyászeseményt választottak komédia-tárgyul s a trónörökös személye ellen felemelték kezeiket, három napi börtönt kapnak kenyéren, vízen.

És aztán a trónörököshöz fordult.

– Ön pedig, a miért annyira megalázta magát, hogy kegyelemért ordított, hét napi börtönt kap! Egy orosz uralkodónak soha sem szabad azt a szót kiejteni: «kegyelem!»

Nem is ejtették azt ki azóta.

Se kérve – se adva.

EGY KIS FÉLREÉRTÉS.

II. Katalin czárnőnek volt egy bankárja Szent-Pétervárott, Souderland, ki a czárnő magánpénztárát példátlan becsületességgel tartotta rendben. Az egész udvari személyzet pedig ezt a bankárt ki nem állhatta. (Nem «pedig», hanem «azért». Olvasó.) A bankár egy szép new-foundlandit ajándékozott a czárnőnek, mely azt minden sétájában hűségesen kisérte. A czárnő oly kegyes volt, hogy a hű ebet ajándékozójáról nevezte el. Egyszerre a kutya megdöglött. Nem kért rá engedelmet, a mit a czárnő semmi esetre sem adott volna meg neki. A minthogy még holta után is meg akarta őt tartani s felhivá főudvarmesterét, kiadá neki a parancsot, hogy «Souderlandot, a kutyát, ki kell tömetni».

Az udvarmester világosan hallott, nem lehetett semmi kétsége.

Ehhez azonban assistentia kell. Futott a rendőrfőnökhöz.

– A czárnő azt parancsolta, hogy a kutya Souderlandot ki kell tömetni.

– Ha parancsolta, akkor meg kell történni. A rendőrfőnök feltette a csókaorruját s ellátva magát kellő segédszemélyzettel, sietett a bankár lakására.

– Kedves Souderland, meggyónt ön már?

– Nem én.

– Hát a testamentoma készen van-e?

– Nincs az.

– No hát csak rögtön hivasson papot és jegyzőt, gyónjék meg és tegyen végrendeletet, mert a czárnő parancsára ki fog tömetni!

– Miért?

– Azt a czárnő tudja és senki más. Ő parancsolta, nekünk engedelmeskednünk kell.

– No de az képtelenség! engem kitömetni.

– Nincs benne semmi képtelenség. A hires rablóvezért Krotinust szintén kitömték, mikor kézre került, valamint a kozák lázadó főnököt Tárász Bujbát. Az egyiket most is mutogatják a vilnai városházánál, a másikat a kazáni templom sekrestyéjében. Ez nálunk különös megtiszteltetés.

– De az lehetetlen! protestált a bankár. Itt tévedésnek kell lenni. Ereszszenek a czárnő elé, vagy engedjenek neki egy sort irnom.

– Az nem szabad! Az elitélt dolga sorsában megnyugodni s a mi dolgunk azt végrehajtani.

– No de ez valami szójáték lesz, a czárnő szokott metaphorákban beszélni. Az a kérdés, hogy mivel parancsolta, hogy kitömjenek?

Ez iránt csakugyan nem volt semmi utasítás. Az udvarmester visszament a czárnőhöz, megkérdezni, hogy mivel paracsolja Souderlandot kitömetni.

– No hát mivel? Gyapottal meg tengeri fűvel, a hogy szokás.

Most már semmi kétség sem volt. Souderlandnak tudtára adták, hogy szabad választania: a gyapotot szereti-e jobban, vagy a tengeri füvet?

– No de az lehetetlen, hogy ő felsége azt parancsolta volna, hogy elevenen tömjenek ki! Ez műszakilag is kivihetetlen. Elébb meg kell hogy öljenek. Azt pedig ő felsége határozza meg, hogy micsoda halál nemével kell valakit kivégezni!

Ez az ötlet szabadította meg. Mert már hozták a gyapotot meg a tengeri füvet a számára.

Az udvarmesternek még egyszer vissza kellett menni a czárnőhöz ezzel a kérdéssel:

– Hogyan parancsolja felséged Souderlandot kitömetni: élve, vagy halva?

– Hiszen megdöglött már!

– Én épen most beszéltem vele.

– Kivel, te?

– Hát Souderland bankárral.

– Oh te rettenetes borjufóka! Hiszen Souderland, a kutyáról van szó.

– Majd eltévesztettük.

Azzal ment vissza a bankár palotájába, felvilágosítani a rendőrfőnököt. Akkor aztán meg annak állt feljebb.

Ő förmedt rá a bankárra:

– Hát miért nem mondta az úr, hogy nem kutya!

A HACHÉE-FACHÉE.

De Bruce gróf II. Katalin idejében Szentpétervár kormányzója volt. Naturalizált franczia, a kinek nagyon megtetszett Muszkaországban.

Csak egy dologgal nem volt megelégedve: a konyhájával. Orosz volt a szakácsa, a ki rosszul főzött; de annál jobban lopott. A kormányzónak tele volt a szája e miatt panaszszal. Kivált mikor a franczia követnél volt ebéden, a kinek a szakácsa pompásan tudta csinálni a «hachèe-fachèet», a miért De Bruce gróf rajongott.

Egy napon nagyon elrontott minden ételt a muszka szakács; a kormányzó dühös volt. Hanem a szakács megérezte a pecsenyeillatot s mielőtt ő maga a tráncsirtálra került volna, elinalt s nyakába vette a nagy világot. A kormányzó utána iramított minden rendőrt, hogy csipjék meg, hozzák vissza; de biz azt nem találták meg, úgy, hogy másnap a kormányzónak, ha ebédelni akart, be kellett magát invitálni a franczia nagykövethez, a kinek aztán elpanaszolta a maga nagy baját, hozzá téve azon baráti kérelmét, hogy hozasson neki a nagykövet egy jó szakácsot Francziaországból, a ki ilyen jól tudja csinálni a hachèe-fachèet; biz olyan fizetést ád neki, mint egy generálisnak.

A franczia nagykövet pedig nem csak udvarias ember volt, de nagy diplomata is. De Brucenek nagy befolyása volt az udvarnál. Azt érdemes volt bármily áldozattal megnyerni. Még az nap felhivatta a saját szakácsát s így szólt neki:

– Monsieur. Nem volna önnek kedve tábornoki fizetésbe lépni?

– A fizetés jó volna; de én csak kappanöléshez értek.

– Nem ellenségaprításról, csupán hachèe-fachèe-vágásról van szó.

Erre meg mért ne állt volna rá a monsieur?

A nagykövet tehát mindjárt irt egy nyájasságtól mézédes levelet a kormányzónak, felajánlva neki saját szakácsát s azt a monsieur kezébe nyomva, elküldé őt De Bruce úrhoz.

Nagyon rövid időn visszajön a monsieur, szikrázó szemekkel s kegyetlenül szakkermentirozva s a két markában tartva megnevezhetlen orczáját.

– Nos? Mi az? Hát nem volt elég a fizetés?

– De f–t nem volt! Olyan száz botot kaptam, hogy nincs az az orosz generális, a ki meg ne elégedjék vele.

– Száz botot? Ez félreértés!

– De köszönöm szépen. Ezt nálunk bastonnadenak hiják, nem félreértésnek.

A nagykövet rögtön hajtatott a kormányzóhoz, e felfoghatlan megsértésért elégtételt követelni.

Kiderült aztán, hogy csakugyan félreértés volt: a kormányzónak a komornyikja azt jelenté, hogy «itt van a szakács».

Az nem képzelhette, hogy tegnap óta már meg is jött Francziaországból a megrendelt szakács; szentül azt hitte, hogy a szökött szakács került kézre.

– Verjetek rá száz botot s dobjátok ki.

Ekkép történt.

A mentség tökéletes volt: a muszkának, mint mindig, úgy most is igaza volt.

A monsieurnek pedig megmaradt a «hachèe» is, meg a «fachèe» is.

A LELEMÉNYES RENDŐRFŐNÖK.

Azimkoff Iván csak kazáni rendőrfőnök volt, mikor Sándor czár élete vége felé tartományait beutazta. A fizetése nem ment többre ezer rubelnél. S bizony elképzelheti minden ember, mennyit kell egy szegény rendőrfőnöknek ehhez az ezer rubelhez még hozzá lopni és csalni, ha tisztességesen meg akar élni belőle. Szerencséjére a czár odavetődött a városba s Azimkoffnak mindjárt a megérkezés utáni napon az a szerencse jutott, hogy a czár legmagasabb szine elé idézteték.

Sándor czár a szokott rossz humorában volt ekkor is.

– No mondhatom, hogy gratulálhatok neked! Ezzel fogadta a rendőrfőnököt. Sok szép zsiványt van szerencsém országomban elláthatni: Rigában kilopják az arsenalomból az ágyúimat; Moszkvában ellopják a Kremlnek a toronytetejéről az aranykeresztet; Szentpétervárott ellopják a kutyámnak a nyakáról az örvet; hanem olyan tolvajok, mind a tiéid, nincsenek sehol. Tegnap, azalatt, a mig a kocsimról leszálltam s bementem a templomba, meg visszajöttem, kilopták a zsebemből a tárczámat.

– Milyen volt az a tárcza? kérdé Azimkoff.

A czár leirta neki. Veres maroquin, selyem béléssel, volt benne kétezer rubel százas bankjegyekben.

– A mi embertől kitelik, azt megkisérlem, monda a rendőrfőnök és elsietett.

Másnap már megkerült a tárcza. Benne volt a kétezer rubel felváltatlanul.

– Ember vagy a talpadon! mondá a czár Azimkoffnak; az pedig ravaszul hunyorított a szemével s azt mondá:

– Volnék csak én szentpétervári rendőrfőnök, majd nem lopnák el felséged kutyájának a nyakáról a lánczot!

– Azonban, ha a tárcza megkerült, a tolvajnak is kézre kellett kerülni.

– Nagyon természetes!

A zsebmetsző, a ki bevallá, hogy ő lopta el a czár tárczáját, abban a kitüntetésben részesült, hogy a megillető adag kancsukán kivül a nyelvkivágatás büntetését is elnyeré, a mi nem is nagyon szigorú bünhődés egy ily vakmerő gonosztettért.

Azimkoffot pedig a czár rögtön kinevezte ez erélyes és gyors eljárásáért szentpétervári rendőrfőnöknek, ott pedig csak a puszta fizetése tizenkétezer rubelre rugott. Képzelhetni, hogy mennyit kell még ehhez csalni és lopni egy szentpétervári rendőrfőnöknek, ha azt akarja, hogy tisztességesen megéljen.

Mert hogyha egy úrféle lop, különösen ha az államtól, vagy a publikumtól lop, arra azt mondják az oroszok: «meleg helyre talált», «kövér legelőhöz segítette az Isten», «jól gondoskodik a családjáról», «félre tesz egy kopeket a fekete napokra». Hanem ha a paraszt lop, arra azt mondják: «embervért iszik», «özvegyek könyeit iszsza», «halottakat ás fel».

… Nagy sokára, mikor egyszer a czár megint ugyanazt a kabátját vette fel, a melyiket akkor viselt, mikor a kazáni templomot meglátogatta, érzi, hogy valami kemény tárgy ütögeti a térdeit. Tapogatni kezdi s megtalálja a béllésben alá csuszva az ellopottnak hitt tárczát. Sohasem lopták azt el.

Hiszen hogy mint talált mégis Azimkoff lopott tárczát kétezer rubellel megbéllelve? azt halandó észszel is ki lehet találni, de hol vette a tolvajt, ez a nagyobb talány.

Hát annak meg ez a magyarázata. A börtönben volt épen egy hires zsivány, a ki megérdemlette a lenyakaztatást, ezt maga elé hivatta Azimkoff s azt mondta neki:

– No nézd, itt most két Rusikóról van nálam tudósítás; az egyiket azzal vádolják, hogy kirabolt egy templomot s meggyilkolt az úton három kereskedőt, a másikat meg azzal vádolják, hogy kilopta a czár zsebéből a Szent-Mihály templom előtt a tárczát. Már most melyik vagy te a kettő közül? Ha az első vagy, akkor a fejedet vágatom le, ha a második vagy, akkor csak a nyelvedet vágatom ki; no meg persze kancsukát kapsz.

A zsiványnak volt annyi esze, hogy azt felelje, hogy ő az a második s a nyelve árán megmentse a fejét. Utóljára is hát a nyelv egészen felesleges szerszám az embernél, a ki se nem szinész, se nem pap, se nem bakter, egyszóval, a ki nem a nyelvével keresi a kenyerét.

A czár – jót nevetett a tréfának.

OROSZ CANONISATIO.

Nagy Péter czár idejében történt, hogy az ocsakoffi kalugyer-kolostor annyira roskatag állapotba került már, hogy a tatarozgatás helyett tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották, mikor már az új lakható állapotban volt.

A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be voltak rajta falazva, hogy a belsejébe is csak faltöréssel lehetett bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak s a mint azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy emberi csontváz, a minek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő vaskoronára arany betűkkel volt felirva a neve: «Nikeforosz».

– Martyr! Ereklye! kiáltának a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes kincs hirét.

Az meg kapott rajta: az orosz egyedül idvezítő egyház kebelében a főpásztor egyedül a czár maga és így az ő jogai közé tartozik a canonisálás is.

Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanu szentté tételének egészen megadta az ünnepélyes pompát. A csontereklyéket, a hozzájuk tartozó vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették s ünnepélyes proczesszióval hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az új kolostorba, ott az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre irták fel a nevét s hogy a canonisatio actusa annál emlékezetesebb legyen, Péter czár száz vilnai deákot, a kik ott tilos társulatokban részvétellel vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba Nikeforista-barátokká átalakulni.

S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz szenttel megint több van.

A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak s ott találtak egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva, meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, a mi pergamenre irva sok száz év előtt eltétetett s alá volt irva az akkori rendfőnök és valamennyi zárdatag által.

No szép dolgok sültek ki abból a protokollumból Nikeforosz atyára. Ő bizony olyan szent volt, a ki nagyon szerette a szép asszonyokat; a mi hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mindjárt befalazzák; hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, a kiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, a mi már épen nem volt tőle keresztyéni cselekedet. E botrányos életért és sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állíttatott s ott azon büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával megszorított fejjel befalaztassék.

Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel Nikeforoszt, a ki elég indiskretus volt, még csontvázkorában is így feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter adósa. Már más országban elhallgattak volna az ilyen botránynyal s a szentet hagyták volna szentnek: hanem Oroszországban még a csontváznak is meg kell bűnhödni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a sírkőről. Azt a száz deákot pedig, a kikből Nikeforista-barátokat csinált, bedugta a zöldmonduros granátosok ezredébe katonáknak.

Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár.

A HÁROM KARÁCSONYFA.

I.

A téli palota előtt hatalmasan fújta valaki a streliczek indulóját trombitáján, mely hangra egyszerre kiugrott az őrszobából valamennyi granátos, tökmagalakú aranyos süvegével, paszomántos dolmányával, a korlát elé, a hol a szuronyos fegyverek sorba fel voltak állítva.

Pedig hát az, a ki jött olyan nagy trombitaszóval, nem volt valami tábornok, sem a szentpétervári kormányzó, sem a miniszter, hanem volt a pereczes fiu, hátán a puttonykosárral, kezében a hosszú póznára felfűzött pereczekkel s a trombitája csak az a recsegő péklegény-síp volt, a mi úgy fujta azt a harczi riadót, mint mikor valaki az orrán keresztül énekel.

– Hát te, gazficzkó, a mi indulónkat recsegteted? rivallt rá tréfás szigorral a káplár, egy ölnyi óriás, simára borotvált arczu, kifent bajuszu legény.

– No és úgy látom, hogy az én trombitaszavamra jobban elő tudtok ugrani, mint ha arra trombitálnának, hogy itt jönnek a svédek! felelt vissza a siheder.

– Ejnye! te tacskó! Mindjárt összezúzlak!

– Te vagy az a legény, a ki valakit összetörsz! Hiszen fogadok rá, hogy még ezt a pereczet sem tudnád a markodban egy roppantással öt darabra törni.

– Én? Te! Mibe fogadjunk?

– A hányat öt darabra törsz, annyi pereczet adok ingyen, a hányat kevesebbre törsz, annyinak az árát fizeted duplán.

– Ide azzal a rúddal!

A suhancz oda nyújtá az óriásnak a pereczes rudat, s az markába kapva róla egy gömbölyű süteményt, a minek igen nagy hasonlatossága van azokhoz a lánczszemekhez, melyeket a nehéz fogságra itélt rabok csörgetnek a bokáikon, odaszorítá azt a markába s összeroppantotta nagy könnyedén.

Biz az csak négy darabra törött.

Aztán fogta a másodikat, harmadikat, sorba az egész füzért, erősködött, káromkodott, a fogait is csikorgatta, toporzékolt; de csak nem tudott négy darabnál többre eltörni egy pereczet.

Az egész őrcsapat nevetett. A kaczaj minden ujabb meghiusult kisérletnél növekedett; utoljára annyira ment, hogy felhangzott a czár szobájáig.

Péter czár kinyitá az ablakát, hogy meghallja, mi az?

Azt már hallotta, hogy az egész csapat hogy felel meg a kommandószó szerint arra a kérdésre: jó volt-e a káposztás leves?

Discant

Tenor

Bassus

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Nagyon jó volt felséges czár: áldassék a te neved és Szent Wladimir.

Hanem hogy kommandószóra hogyan lehet az ő granátosait, még pedig a téli palota bejárata előtt, ily rendszeres röhögésbe hozni? ez új dolog volt előtte.

S a ki vezényel, az egy pereczes fiu.

– Mi történik oda lenn? kiálta le a czár az ablakból.

– Ez a gazficzkó itten! mondá mérgesen a káplár, s megfogta a pereczes fiu fülét.

– Ne az én fülem nyujtsd meg, hanem a magadét, sikolta az; nem hallod, hogy a czár hozzád beszél?

Akkor aztán a czár is nevetett.

Szerencsére karácsony estéje volt. Ezen az estén szabad jókedvűnek lenni még Szentpétervárott is. Még a czárnak is; még a közkatonának is.

– Hozzátok fel azt a fiut hozzám! parancsolá a czár, s ezzel betette az ablakát, melyből mint egy fehér szellem szállt elő a meleg pára, míg nyitva volt, édes ambraillatot és pecsenyeszagot árasztva el az őrt álló katonák feje fölött.

A czár épen lakomájától kelt fel. Az asztal még rakva volt süteményekkel, s körülülve fényes egyenruhás urakkal, mikor a pereczes fiut bevezették. Csak az a prémes bőrködmön volt rajta, a mit valamennyi pereczáruló visel Szentpétervárott télen.

– Hát te melyik ezredből való katona vagy? kérdé tőle a czár.

– Abból, mely valamennyi ezredet fentartja. Pék!

– Jól van, pékinas! Hát mit akarsz inkább? Enni-e vagy inni?

– Nézni!

A pékinasnak megadatott, a mit kivánt. Volt mit nézni a téli palotában karácsony estéjén.

A czárnak még akkor az első felesége volt a háznál, Lapukhin Eudoxia s két apró gyermeke: egy fiu, egy leány.

Karácsonyfát, mint minden háznál, a czári palotában is állítottak fel s azt a gondos anyai kéz felékesítette mindazokkal a drága csecsebecsékkel, a miknek a kis emberek és a nagy gyermekek olyan nagyon örülnek.

A karácsonyfa meggyujtásához meg voltak híva az előkelő bojárok gyermekei, kiknek szülői szivesen látott hivei voltak a téli palotának. Hanem az udvari rend már a gyermekeknél elkezdődik Oroszországban. Az örvendő zsivajgás, a bámulat kitörései el vannak fojtva jó korán a sorára váró fegyelem és az elharapott irigykedés alá. Ott már a gyermeknél kezdődik a «csinn!» a világi rangfokozat.

A meghivott kis herczegek és herczegasszonyok növeldei illemtudással várnak az udvarmester felhivására, a ki az előlépők számára leveszi a karácsonyfáról a pompás ajándékokat, aranyos katonákat az úrfiaknak, hajas babákat a kisasszonyoknak, hollandi, chinai furcsaságokat a hivatalos vendégeknek.

A pékinasnak is szabad volt azt egy zugból nézni.

Nézni és nem nyulni hozzá. Nézni azzal a tudattal, hogy mindebből semmi sem az övé.

Minden pompa és ragyogvány hat a gyermek kedélyére; de hát még a gyermekpompa? Amaz csak elkábítja, azt még nem érti; ebben szeretne duskálkodni, válogatni, a szépét-javát magának kikeresni s a kiválasztottat megint rögtön kicserélni a másik gyermekével, a mit szebbnek talál.

Hej, milyen szép hintalovat kapott a trónörökös, a kis Alexis. Fel is kapott rá azonnal s onnan vezényli a törökre bádog katonáit. Annak már csak nagy öröme lehet! A ló hintálás közben nyerít s a festett katonák zenekara trombitál hozzá.

Szegény Alexis! Mire megnősz, ott fogsz lovagolni a földalatti börtön kemény fapadján s vezényelni fogod a patkányokat, a mik előtted tánczolnak!

Mikor aztán vége volt az ajándékosztásnak, mikor már az udvarmester kinek-kinek az ifju vendégek közül kiosztotta a számára elrendelt karácsonyi ajándékot; mikor már a feldiszített fenyőfa üresen maradt, csak a csemegék, narancsok, az aranyozott diók, a felaggatott délszaki gyümölcsök lógtak még rajta, cselédmartaléknak szánt, gyomor-elrontani való csecsebecsék, megkeresztelve a lecsorgó viaszgyertyák tarka cseppjeitől, akkor azt kérdezé a czár az utczáról felhivott pereczesinastól:

– Hát te mit kivánnál magadnak belőle?

Minden arcz kegyetlen mosolygással fordult az utczagyerkőcz felé. A gyermektársak a legkegyetlenebbek. Mit fog a piszkos ficzkó mondani erre? Sirva fakad-e szégyenében, mikor azt kérdezik tőle: «mit választasz magadnak a karácsonyfáról?» aztán semmi sincs már rajta.

A pereczesinas pedig nevető arczczal felelt meg a czárnak.

– Én magát a karácsonyfát kérem!

– S minek neked az a karácsonyfa?

– Annak, hogy majd egyszer azokat az érdemrendeket felakaszszam rá, a miket ezek az urak itt mind viselnek!

– Az ördögbe! Mi a neved?

– Mencsikoff Danielovics Sándor.

– Danielovics Sándor! Te itt maradsz mellettem a palotában.

II.

Elért már mindent, a mi embertől kivánható.

Híre bejárta az egész világot; koronás fők örültek mosolygásának s koszorús hősök reszkettek haragjától.

Jóltevőjét, Amilka herczeget elárulta a czárnak. Az összeesküvőt lenyakazták, birtokát odaadták a feljelentőnek hűbérül s a leányát feleségül.

Rá bizatott a czár legnagyobb fiának, Alexisnek nevelése – börtönben őrzése – s kivégeztetése.

Ausztriában gróf lett, Németországban birodalmi herczeg, Oroszországban ingermanlandi fejedelem.

Kegyencze volt az új czárnőnek házassága előtt, alatt és után.

Birtoka olyan nagy volt, hogy beillett volna királyságnak.

És azonkívül oly hatalmasan tudott rabolni, hogy a legfőbb törvényszék háromszor itélte halálra és birtokai elkobzására (1713-ban, 1719-ben és 1723-ban). A czár vagy a czárnő mindannyiszor megkegyelmezett neki; elvette a régi birtokait s adott neki módot, újakat szerezni.

A czárnő halála után ő lett a II. Péter trónörökös gyámja, a kire olyan jól vigyázott, hogy bezárva tartá saját palotájában, a honnan csak egy módja volt a leendő czárnak a kiszabadulásra: ha Mencsikoff leányát feleségül veszi.

Karácsony estéjén ugyanabban a palotában, a hol a pereczesinas először bámulta meg a főurak csillogó érdemrendeit, volt felállítva egy óriási karácsonyfa, és annak az izmos ágai megterhelve olyan játékszerekkel, a miknek a nagy gyermekek örülnek.

Czimerek és érdemrendek, díszkardok és marsall botok, khamok, attamánok süvegei, városok arany kulcsai, archimandritai mithrák, pásztorbotok, hadi hajók mintái; a szálfa tetején pedig egy arany czifraság, hasonlatos a czári prémkörített koronához. De még valami volt rejtekben: egy arczkép, tömör aranyrámában, melyet a vékony csillámló fátyol nem takart el annyira, hogy rá ne lehessen benne ismerni Mencsikoff leányára.

A nagy gyermekek, kik között ez ajándékoknak szét kellett osztatni, mind együtt voltak már, leghátul a sutban a trónörökös maga, a legárvább gyermek valamennyi között.

A hatalmas nagy férfi kiosztá közöttük sorban a nekik szánt ajándékokat: «Neked ez a herczegi czím! Neked ez a kormányzóság! Neked ez a püspöki szék! Neked ez a fejedelmi süveg! Neked ez a vezéri bot!» Míg sorba minden ki nem osztatott s nem maradt más a karácsonyfán, csak az arczkép a legalsó ágán s a korona a hegyén.

– Hát te mit választasz magadnak a karácsonyfáról? kérdezé Mencsikoff II. Pétert, a nyomorult árva gyermeket.

– Én választom magát a fát! felelt az ifju.

– S minek teneked ez a fa?

– Annak, hogy téged felakasztassalak rá: te országos rabló!

A herczeg bámulva tekinte szét. A nagy gyermekek, a kapott ajándékokkal a kezükben, mind félre fordíták tőle az arczaikat; csak egy közeledett felé mosolyogva, az, a kit épen most tett meg Szent-Pétervár kormányzójává; még kezében volt a nagy aranykulcs.

– Herczeg! Te épen most adtad a kezembe ezt a kulcsot, én bizony becsuklak vele téged.

III.

A beresowi kormányzó jószivű öreg úr volt. Minthogy neki magának nem voltak gyermekei, ennélfogva karácsony estéjén a számüzöttek gyermekeit gyüjté össze palotájában, hogy gyönyörködjék az örömükben, mikor azok a karácsonyfa ajándékain megosztoznak. Nem csecsebecsék biz azok; meleg keztyük, harisnyák, botosok, korcsolyák, theafőző ibrikek, a mikről a sziberiai száműzöttek gyermekei szoktak álmodni, a kis Krisztushoz imádkozás közben.

Mindenki megkapta már a magáét; csak egy nyulánk, halavány leányka van még hátra.

A beresowi kormányzó komoly ember, nem szokta a tréfát; mikor azt kérdi a legutól maradttól: «Hát te, leányom, mit választasz magadnak?» ezt nem teszi kegyetlen rossz élczből: mert van még ott elég miből válogatni, több az ajándéktárgy, mint a gyermek. Hanem a leány még sem választ semmit, hanem azt feleli, láztól reszkető hangon:

– Add nekem magát a fát.

– S minek neked ez a karácsonyfa?

– Az apám ott lakik abban a kunyhóban, a minek csak a teteje látszik ki a hóból. A tüzelőnk elfogyott, én nem mehetek az erdőre, a hideg lel s az apám sem mehet ki, a míg meg nem foltozza a csizmáját, s fázik a keze. Add nekem a karácsonyfát tüzelőnek.

– Mi a neve az apádnak, leánykám?

– Mencsikoff Danielovics Sándor!

HOGY KEZDIK ÉS HOGYAN VÉGZIK.

Ezen fejezet arról szól, hogyan kezdik a hadvezéri pályát Oroszországban, és hogyan végzik?

Hanem elébb lássunk egy kis szinházi életet.

Sehol olyan nagy szüretje nincs művésznőnek, pénz dolgában, mint Szent-Pétervárott. Tudják is ezt Európa minden nemzetbeli művésznői, s nem is mulasztják el, a míg in floribus vannak, megtudni, hogy «hol telelnek a rákok?»

Azonban sem Rachel, sem Patti, a diva, nem érték el azt a magaslatot (belépti díj dolgában), a melyre fölemelkedett a maga idejében Chevalier kisasszony, a szentpétervári franczia szintársulat primadonnája. Mikor ennek volt jutalomjátéka, abonnement suspendu mellett (s az sűrün szokott lenni), olyankor csak ő nála magánál lehetett a belépti jegyeket kapni s azok mesés árakon keltek el; öt-hatszáz rubelt adogattak egy zártszékért.

Bizonyára igen szépen kellett neki énekelni s valami csodavarázs lehetett a hangjában.

Az igaz, hogy énekelt, hanem ott énekelt, a hol nem kellett volna, t. i., hogy szavaló művésznő volt, a kinek az éneklés nem teszi kellemessé az előadását; hanem a hangja csakugyan birt valami varázszsal, azzal ugyanis, hogy a kinek az óhajtását ő tolmácsolta, annak az – legmagasabb helyeken – okvetlenül megadatott.

Hony soit, qui mal y pense!

Ej, ej, ez a tisztelt olvasó mindjárt valami rosszat gondol! Pedig hát ne tessék hinni; nem úgy van: Chevalier kisasszony nem volt a czárnak a kedvese; hanem csak a czár komornyikjának, Kutajcsoff úrnak.

De mikor az egész kerek földön (a mi mind a czáré) ez az egyetlen halandó volt az, a kinek a szavát a czár bevette.

Beszélhetett a miniszter, a fővezér, a czárevics, a czárné, a mit akart: ezért csak az állt meg, a mit Kutajcsoff úr mondott.

Mikor tehát egy-egy jutalomjáték után mademoiselle Chevalier megmutatá a lajstromot Kutajcsoff úrnak, melybe fel voltak jegyezve a művészet pártolóinak nevei, az utánuk jegyzett összegekkel: ebből rögtön és világosan megtudhatá Kutajcsoff úr, kik azok, a kik legérdemesebbek magas államhivatalokra és hadvezéri állásokra?

Korzakoff herczeg ezekben az időkben császári biztos volt Condé herczeg hadseregénél s unta ezt a hivatalt. Nemes ambitiója volt magának is hadvezetővé lehetni, ami a legkönnyebb feladat a világon; nem kell hozzá egyéb, mint egy ló, a min az ember vezényel, meg egy csoport szamár, a ki a vezényletére hallgat.

Korzakoff ismerte már a dicsőség útját. Szerét ejtette, hogy Chevalier kisasszony egy-egy jutalomjátéka alkalmával hazakerülhessen Szent-Pétervárra. Mindjárt megbízta a titkárját, egy Proud’homme nevű elszászi fiatal embert, hogy siessen Chevalier kisasszony szállására s vegyen tőle egy zártszéket s azt herczegileg fizesse meg.

Az ostoba franczia, a ki, mint minden franczia, soha sem tanulmányozta az idegen nemzetek szokásait, hanem mindent a franczia mintára akart szabni, így okoskodott: «ha én otthon egy ilyen actricenak, mint ez a Chevalier, adok egy zártszékért száz rubelt, hát az mindjárt tudni fogja, hogy muszka herczeggel van dolga». S nyomott a művésznő markába száz rubelt.

S bár legalább annyi esze lett volna az ostoba francziának, hogy ha már csakugyan száz rubelt hagyott a művésznő tenyerében és nem többet, a gazdájának számított volna ötszázat, a hogy ezt felvilágosodott orosz bizonyosan tette volna, de az ostoba franczia egész őszintén megmondta az urának s még szepegett is, hogy hátha megszidják a pazarlásért, hogy biz ez a billét drága volt, a száz rubelesből egy kopeket sem adtak vissza.

– Száz rubel! ordíta fel dühösen Korzakoff. Te szerencsétlen. Koldussá tettél a száz rubeleddel! Végem van! Szibériába küldenek. Megöltél! Degradálva vagyok közkatonának! Száz rubelt adni Chevalier kisasszonynak! Oh! te franczia barbár!

Azzal nyargalt ki a palotájából; egyenesen a leghiresebb ékszerárushoz, annál kiválogatott ezerkétszáz rubel áru brilliántokat s úgy vágtatott vissza Chevalier kisasszonyhoz; bocsánatot kérve titkárja feledékenységeért, ki az imént elfelejtette a művésznő jutalomjátékára küldött im ez ajándékocskákat is átadni, a mit a herczeg im ezennel személyesen rak le a nagy művésznő picziny lábaihoz.

A művésznő el volt ragadtatva e figyelem által. Kinyilatkoztatá, hogy mindjárt tudta, miszerint a titkár úr azt a zártszékjegyet saját maga számára vette csupán; ő a herczegnek a saját páholyában ajánl fel egy helyet – ingyen! és azonkívül az előadás után meghivja magához thea-estélyre.

A thea-estélyben válogatott társaság volt együtt; Korzakoff herczeg abban a szerencsében részesült, hogy a czár főkomornyikjának, Kutajcsoff úrnak is bemutattatott s annak irányában egész szeretetreméltóságát kifejtheté.

Meg is kapta néhány nap mulva az óhajtott hadparancsnoki állást s valószinű, hogy ő sem lőtt nagyobb bakokat, mint a többi tábornokok, s ha a katonái jól verekedtek, azt mondta, hogy «ő» győzött.

* * *

Ugyanezen czár (I. Pál) uralkodása alatt, egy sikerteljes békekötés által berekesztett hadjárat után hazatérőben volt az orosz birodalom legnagyobb hősi hírre emelkedett fővezére: Szuvarov. Az ősz vezér a fájáról tépte a babért, t. i. Olaszországban és Napoleon keze közül. Ezért bizonynyal megérdemlé, hogy országos pompával fogadják hazatértében.

Nagyszerü volt az előkészület, melylyel Szent-Pétervárott a hős hadvezért fogadni szándékoztak.

A fővárostól hat werstnyire lovas ezredek mennek eléje: huszárok, vértesek, kozákok csengő tábori zenével, a Trebián, az út két felén huszezer gyalog képez sorfalat, száz ágyú bömböl eléje s megérkezése estéjén minden ház ki lesz világítva, a palotákon transparentek, a Néva hidjain tűzijáték. Őt magát pedig a czár saját díszhintaja hozza be a fővárosba s egyenesen a czári palotához állít be vele; ott lesz a leszállója a hadvezérnek, egy egész lakosztály lesz berendezve a számára oly pompával, mint mikor külország uralkodója jő látogatóba.

Mindezeken felül el lett rendelve, hogy Szent-Pétervár legfényesebb piaczán nagyszerű márványemlék emeltessék Szuvarov megörökítésére. Fenn a vitéz érczben öntött lovagszobra; a márványtalapon pedig diadalmas hadjáratának művészi vésű által kiemelt domborművei.

Ennél nagyobb dicsőség még közönséges anyától született orosz jobbágy számára nem lett fentartva.

S a mi furcsább, az, – hogy ezt meg is érdemelte.

De a mi legfurcsább, az, hogy még sem kapta meg.

A hazatérő fővezérnek azt az utasítást küldte a czár, hogy a hadsereg hazavezetése alatt minden nap más meg más tábornokra bizza rá a napi vezérséget. Szuvarov erre azt az észrevételt tette, hogy ez tiszta képtelenség; ha minden nap más meg más tábornok hajtja végre a parancsokat, az egyik nem fogja tudni, hogy mi intézkedést tett a másik? Ebből olyan zűrzavar lesz, hogy a hadsereg minden ellenség nélkül meg lesz verve. Ő csak egy alkalmas embert ismer e feladatra: az Bagration; annálfogva a napi vezérséget jónak látja állandóul annál hagyni.

Ezzel a «tettével» minden érdemét egyszerre lerontotta. A pompát, díszmenetet betiltották, a szobormintát összetörték s a nemzet legnagyobb hőse diadalmas hadjárata után egyes-egyedül hajtatott be egy rongyos kibitkán a fővárosba, betegen, elcsigázva, megtörve. Senki sem fogadta; a ki megismerte, sietett elfordulni tőle; félreeső utczákon át, mély csendben érkezett meg öreg anyja alacsony házikójába valamelyik szurtos külvárosban s ott pár hét mulva, kapott sebeinek kiujulása, de még inkább a szégyen, a kétségbeesés kioltá életét. Temetési kiséretét képezte egy öreg asszony, meg egy kutya.

Mikor a czár meghallá, hogy kimult, azt kegyeskedett róla megjegyezni:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével.

S az udvaronczok chorusa utána énekelte:

– Nagy ember volt, kár, hogy dicsőségét beszennyezte engedetlenségével!

S aztán ugyan őrizkedtek, hogy engedelmességüket be ne szennyezzék valamiféle dicsőséggel.

ÖRDÖGSÁNCZ.

I. A RÓZSAKERT.

«Gül-Bagdzse» (Rózsakert) volt a neve egy kis helységnek a Csipka-Balkán hegyei között, északra a Kezanlik felé vezető út mellett. A meredek sziklaszorosból egy folyvást lefelé lejtőző ösvény vezetett odáig, sűrű gyertyánfaerdők között, a miknek sötétzöld szőnyege köröskörül átölelte azt a kerek völgyet, hol a két sor utczából álló falu fehér házikói látszottak elszórva, egy patak mentén, mely kigyótekervényben keresett magának útat a ruméli lapály felé.

Azért mégis világszerte ismeretes volt ez a kis helység. Emlegették a nevét, a hol csak igazi urak laktak, igazi palotákban s finom idegzetű úrhölgyek: a Dolmabagdzsében, vagy a Csiragán-Köskben, akár a Palazzo-Pittiben, vagy a Palais-Royalban és a Louvreban, akár a Sans-Souciban, vagy az Apsleyhouseban. Mindenütt voltak, a kik, ha azt olvasták (azaz, hogy csak legfeljebb a külső etiquettejéről felismerték), hogy «Gül-Bagdzse», igaz lelkesedéssel tágíták ki orrczimpáikat s azt mondák: «Ohó, Gül-Bagdzse!»

Mert olvasni kevesen tudták ezt a nevet, a mi szattyánborítékra volt irva utánozhatatlan színű piros festékkel, török betüjegyekben; a felvágott szattyán alatt előtünt a vastag, fehér szőrnemez burkolat, melyen semmi varrás nem volt. Ki sem lehet találni, hogyan került abba bele az ólompecséttel lezárt csutoraalakú czinkedény, a mit csak tüzesített késsel lehet felnyitni s akkor aztán a harmadik burkolat alól előkerült az a finom kis lapos kristályüveg-palaczk, a miben valami, az aranynál ragyogóbb nedv tündökölt, a palaczk fenekén jellemző sóforma fehér kristályokkal. Ez a gül-bagdzsei rózsaolaj.

A mi a kövek között a gyémánt, az a gül-bagdzsei rózsaolaj a nedvek között. Egy csepp belőle egy termet eláraszt paradicsomi illattal. Halálirtó gyógyszer és szerelemköltő bűv-ír egy cseppben!

Nem tudták azt másutt úgy készíteni, mint Gül-Bagdzséban. A hogy az igazi műértő megismeri a golkondai gyémántot a capgyémánttól, úgy megismeri a gyönyörök tudósa a gül-bagdzsei rózsaolajat a franczia provenceitól, az angol walesitől s az ind gazipuritól: hát még a hamisítványoktól, a mik nem is rózsákból készülnek!

Meg is érdemli a rózsakert nevet e kis völgyvidék. Körülfogva három oldalról erdős hegyektől s csak dél felé nyitva a meleg napsugárnak, úgy fekszik ott, mint egy kis paradicsom. A meddig csak mívelhető föld takarja a völgyet, az egész tele van ültetve rózsaligetekkel. Szigorú tele soha sincs e völgynek, az év minden szakában virágoznak a rózsák egyes fajai, s ha megesik néha, hogy a kianun-i-evvel (deczember) hófergeteget hoz a vidékre, az első napsütés után másnap elolvad a hó s akkor az a faja a rózsáknak, a miknek «fényrózsa» a neve, egész télen át zöldülő lombozatát egyszerre átváltoztatja karmazsinszínűre.

Mikor aztán az első tavasznyilás jön, lángba borul az egész völgy a virágok királynéjának pompájától. Utak, sövények nevetnek a dicsekedő fénytől, a lángrózsák biborszőnyeggel vonják be a házak falait s keresztül hajolnak a lapos tetőzeten. A bársonyrózsák feketébe menő csoportjai rikító ellentétet mutatnak az «aranygolyók» telepével szemközt, a százlevelű, az ezerlevelű hajnalszín tengere között a damaskusi fehér s a «szűz» rózsa bozótjai, mint virágoltárok emelkednek elő s a mint dél felé a verőfény odább-odább foglalja el a tért az árnyékfedte völgyben, akkép elevenül meg az erdők széle. Ott a tulfinom «alvó rózsa» telepei vannak, melynek kelyhe össze van csukódva, míg a nap rá nem süt, s mikor a verőfény elhagyja, ismét becsukódik s aludni megy szépen.

S ez így tart egész nyáron át. Még a késő ősz is ott találja az «örök» rózsákat, a mindignyiló kétszínűeket, s a völgy egész népe nem foglalkozik egyébbel, mint rózsaszüreteléssel. Ez neki a kenyere és bora. Ez a vetése és bányája. Ez az aranya és az ezüstje. Ebben van gazdagsága, megelégedése. Ez a hazája és mennyországa.

Férfi és gyermek egész évszakon át rózsalevelet szed, s a nők, leányok hagyományos műértelemmel készítik a rózsalevélből a gyémántbecsű rózsaolajat. Mert az óriási fáradság! Egy millió rózsából csak száz lat olaj lesz. S ha derült időben szedik a rózsát, erős napfénynél, akkor csak hét harmadrészt ád: egy harmada szétillan a levegőben. A gül-bagdzsei völgy, mikor erős napsütés van, folytonosan kincseket érő illatszer árjával van elborítva.

… Ebben a tündéri illatkörben csak boldog embereknek lehet lakni.

II. HADZSI AKIM ÉS HORA MIRKÓ.

Hadzsi Akim és Hora Mirkó két átelleni házban lakó szomszédok voltak. A patak választotta el őket egymástól, hanem egy gyaloghid megint összekötötte.

Az egyik oszmán volt, a másik bolgár.

A mióta ebben a völgyben rózsabokrok nyilnak, mindig együtt lakott a két faj egymás mellett békében s beszélte egymás nyelvét, tisztelte egymás vallását. A házaik úgy voltak építve, hogy a patak egyik oldalát foglalták el a mohamedánok, a másikat a keresztyének. A mecset és templom a legtágasabb téren a völgynek egymással szemben nyilt, s ott sem fordított egymásnak hátat, miután a keresztyének szokása azt tartja, hogy a templom ajtaja Jeruzsálem felé, a mohamedán szokása pedig azt, hogy a mecset ajtaja Mekka felé legyen fordulva. Azután az ünnepeik sem zavarták egymást, a keresztyének pazárgünje (vasárnap), a mohamedánok dzsumagurijével (péntek) nem esik össze.

Aztán mi alapja is lett volna közöttük akárminő összeveszésnek?

A haza? Hisz ez a völgy mind a kettőjük számára elég volt.

A paradicsom? Hát nem laktak-e már eddig is benne?

A dicsőség? Hát nem volt-e az egész világ Gül-Bagdzse nevével is tele?

A keresztyén időszámlálás 1876-ik évének junius havában, vagyis a hedzsira 1254-iki hazirán hónapjában, az első rózsaszüret legterhesebb munkáját bevégezve, künn üldögélt a kapuja előtt mind a két szomszéd és dohányozott. Azaz, hogy ez nem helyes kifejezés. Csak pipázott. Mert a gül-bagdzsei völgy rózsaillattól átfült levegőjét bódító, maró dohány füstjével bekeverni szentségtörés volna. Itt dohány helyett az «eczetrózsa» (rosa gallica) hirtelen szárított bimbóiból készült gyurmát pipázzák fel, a mi hasonlatos az Istenek ambroziájához, s thea helyett is a «czukorrózsa» finom, gyönge illatú bimbóit használják. A rózsa ád mindent.

Pipáztak és nem beszéltek semmit.

Este volt az idő. A kis görög templom tornyában vecsernyére harangoztak; a mecset minaretjében megvárta a muezzim, míg vége lesz az angelus csengetésnek is, s csak azután kezdte rá a maga «Lá illáh ill alláh»-ját, melynek végeztével mind a két szomszéd letette a pipát szájából s a Hora Mirkó elmondta fenhangon a maga Miatyánkját, Hadzsi Akim pedig a maga «Elhemdu lilláhi rabbi l-alaminá»-ját, a nélkül, hogy egymást konfundálták volna, s aztán megint szájba vették a csibukot és szíták odább.

A Kezanlik felé vezető utról egy öszvér csengetyűhangja kezdett hallatszani.

A kanyargó hegyi ösvényen kikitünt a közeledő lovag alakja, magas örmény kalapjával. Mögötte tiszteletteljes távolban üget szamárháton négy barna ficzkó, két kézben tartva hosszú puskáját.

Hadzsi Akim megszólal, csibukjával a közeledőre mutatva:

– Cselebi!

– Az ám: Cselebi, hagyja rá a szomszédja.

– De ugyan minek hoz magával négy fegyveres kisérőt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– Holott azon a helyen, a hol a rózsák teremnek, soha se termettek se rablók, se gyilkosok.

– Se semmiféle gonosztevők.

Cselebi volt a sztambuli kalmár, a ki a rózsaszüret után el szokott jönni a gül-bagdzsei völgybe, összevásárlani az idei rózsaolajat, a mit gyorsan el kell zárni, mert különben a java elpárolog s csak ez első szüretelésből készül a rózsaolaj, a későbbi szedés már csak rózsavíznek való, a legkésőbbit pedig összemorzsolják s azokból meg a görög barátok készítenek olvasóhoz való gyöngyszemeket s a török dervisek a «teshbit».

Cselebi mindig maga jött a vásárra, mert a rózsaolajbevásárláshoz nagy tapasztalás kell. Nem is hinné azt valaki, hogy milyen rosszak az emberek. Még a rózsaillatot is meg tudják hamisítani. Az, a mit az európai boltokban, illatszerkereskedésekben rózsaolaj czím alatt árulnak, soha se látott rózsafát; azt nárdusgyökérből párolják le, meg vadmuskátli-levelekből, s czetvelővel keverik össze; a törökök megvetően «idrisz jaghi»-nak nevezik azt s a nagy közönség soha sem érezte az igazi rózsaolaj illatát. Az igazi rózsaolajat csak a tapasztalt műértő ismeri meg halványsárga színéről, nyulósságáról, tömörüléséről és olvadásáról, meg hogy a fehér ruhára csöppentve, úgy elillan, hogy maga után semmi olajfoltot nem hágy. De minden próbánál bizonyosabb az, mikor a szakértő nyitott ajkaihoz közel tartja a rózsaolajos üveg szűk száját s teljes lélekzettel szíjja be azt hosszasan. Azt a kéjmámort, a mit akkor érez, semmi hamisítvány nem képes előidézni; az az igazi «roshé». Az ilyen rózsaolajat csak a Nagy Úr szeráljában használják el s mint fejedelmi ajándék jut az más uralkodók palotájába. Azt nem is veheti meg más, mint Cselebi, a kinek az igazi nevét senki sem tudja, mert «cselebi» csak annyit tesz, hogy «nyájas, udvarias» ember. S ő valósággal az is. Fizet alkudozás nélkül s még azonfölül apró ajándékocskákat is osztogat a kis gyermekeknek, czifra selyemkendőket a szép leányoknak s soha egy goromba szót nem hall tőle senki. Mikor jön, örömünnep van az egész faluban s azt ő tudja jól, hogy az ő feje szent; őt minden ember védi, s még a kutyák sem ugatják meg.

Most mégis négy basibozukkal kisérteti magát.

– Éltek-e még? Azon kezdi beköszöntőjét a megérkező vendég, a mint az öszvéréről leszáll a hid előtt Hadzsi Akim és Hora Mirkó házai között. No ha éltek, hát nem sokáig éltek. Magam is utoljára vagyok itt a rózsák völgyében s esztendő ilyenkorra, nem tudom, ki fog lapdázni a fejemmel? De azt tudom, hogy ez az egész rózsaliget nem lesz itt már s helyén szamártövis, meg ebkapor fog virítani.

– Ugyan már ki pusztítaná el a mi rózsakerteinket? szól jámbor nyugalommal Hadzsi Akim, leemelve Cselebi nehéz általvető iszákját az öszvérről.

A szomszédja, Hora Mirkó, is oda jött Cselebit üdvözölni.

– Megmondom, hogy ki? Van Szent-Pétervárott egy hatalmas gyáros, szeszfőző no, ha mondom: annak van egy irtóztató nagy gyára, a melyben nárdusból, gerelyből, meg indiai bakszakállból tonnaszámra készítik az idriszjaghit. Ez a nagy gyáros akarja ellátni egész Európát az általa gyártott hamis rózsaolajjal. A németek már mind azt szíják, meg az olaszok is, csak a frenkik, meg az inglisiek nem vették még be; mert azok még tudják, hogy mi a különbség az igazi rózsaolaj, meg az idrisz között? Hát már most ez a nagy moszkó gyáros, azért, hogy a maga jaghijával egyedül maradjon a vásáron, megindítja a maga fegyvereseit, hogy égessék föl a rózsaerdőket mind Drinápoly, Uslak és Kezanlik között, mind az ötven rózsatermesztő helységet egész Kaloferig.

A két szomszéd nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon erre a szóra.

Együgyű paraszt emberek voltak, nem ment a fejükbe, hogy valaki háborút indíthasson azért a hitvány ürügyért, hogy valaki az idriszgyártás javára az igazi rózsaerdőket elpusztítsa. Ha tudós emberek lettek volna, tudhatták volna, hogy ennél hitványabb ürügy miatt lehet és szokás felfordítani a világot.

– No csak ti nevessetek! Hát a németek, meg a frenkik között nem azért ütött-e ki a háború, hogy egy ember elkezdett borsóhurkát gyártani, s hogy ennek kelendőséget szerezzenek, csináltak a császárok háborút. Az «idrisz» meg a «roshé» inkább megérdemlik. Aztán láttam én már olyan nagy városokat is elpusztulva, a miket örök időkre építettek.

– Ha nagy városok elpusztultak, az nem csoda, azoknak kőből volt gyökerük, igyekezett magától telhető okossággal megfelelni Hadzsi Akim; de a gül-bagdzsei ligetek gyökere eleven, ha ma elpusztítják, leégetik, esztendőre megint kihajt s megint Gül-Bagdzse lesz a helyén s két év mulva megint szüretelünk.

– De nem szüreteltek, mert a fejetek le lesz vágva.

– Ugyan már ki vágná le a mi fejeinket? szólt bele Hora Mirkó.

– Hát a tiedet Hadzsi Akim, te pedig a Hadzsi Akimét.

A két szomszéd még nagyobbat kaczagott erre a szóra s aztán odasugott egymásnak:

– Bizonyosan sok mézes pálinkát talált beszedni Cselebi Csipka-Kezanlikban, attól van ilyen jó kedve.

– S aztán farkasalmát tettek a pálinkájába, attól beszél ilyen bolondokat…

… Cselebi pedig az nap estére Hadzsi Akimhoz szállásolta be magát s egész lefekvésig azokkal a szép történetekkel mulattatá, a miket a mivelt világ nagy gyönyörködve olvasott a Fekete-hegyek közötti mészárlásokról, hogy vagdalják le a czernagorczok a muzulmán atyafiak orrait és füleit, s asszonyaikat, leányaikat milyen keserves sorsra juttatják? Másnap reggel aztán Mirkóhoz költözött át s annak meg napestig arról mesélt, hogy milyen égrekiáltó kegyetlenségeket követtek el a cserkeszek a bolgárokon, hogy hányták halomra a lemészárolt ártatlanok hulláit.

S aztán folytatta ezt, így a patak egyik oldaláról a másikra átvándorolgatva, a mivel azt nyerte, hogy minden rózsatermesztő gazdától egy aranynyal olcsóbban kapta meg a rózsaolaj uncziáját, mint más évben.

Mikor aztán kihuzta a lábát Gül-Bagdzséből, hogy a szomszéd rózsatermesztő faluba vándoroljon, akkor Hadzsi Akim azt mondta a maga felnőtt legény fiának, Hazánnak, hogy «ha még egyszer Hora Mirkó házához át próbálsz menni: agyoncsaplak».

Hora Mirkónak is volt egy fia, Hazánnal egykoru, Bussa, annak meg Hora Mirkó mondta azt, hogy «ha még egyszer a Hadzsi Akim házából kijönni látlak, agyonlőlek».

Hadzsi Akimnek volt egy szép hajadon leánya is, Ezmin; Hora Mirkó leányát pedig Ronkának hitták. Azoknak nem is szólt a két apa semmit; csak mindenik fogott egy keresetlen fát s azzal jól megverte a maga leányát s azt sem mondta meg neki, hogy miért?

S ettől a naptól fogva a harangozó és a muezzim nem vártak rá, míg egyik elvégzi a maga dolgát, hanem mindenik igyekezett a másikat megelőzni s a harangozó belekolompolt a muezzimnek az énekébe s a muezzim beleordított a sekrestyésnek a harangszavába s azontul minden ember az övjébe dugva hordta a handzsárját, úgy járt rózsát szüretelni.

III. A SÁTÁN SÁNCZA.

A Csipka-szoros délnek fekvő oldalában végig kanyargó út fölött emelkedik ki egy sziklaomladék, mintha valaha vár lett volna, s aztán egy óriás megrugta volna a sarkával, hogy cyclopsi tönkjei egymás hátára omoljanak. A hegyoldalt, mely fölött a sziklacsoport mint egy sánczolat uralg, harántos ösvények vonalazzák végig: kecskejárás csapása. Egyetlen mély völgyvágányon át lehet a sziklatömeghez feljutni, az is be van terítve törmelékkövekkel, miket a felhőszakadás aláhord. Nagy zivatar elől szoktak odamenekülni a meglepett pásztorok, de már annak igen nagy viharnak kell lenni, mely csak a pokolra jutás módjai között enged válogatást. Mert az a bércztömeg az «ördög sáncza».

Semmi fű, fa, bokor nem tenyészik körülötte, azt mind elvitte az ördög; de annál meglepőbb egy óriási bükkfa a sziklacsoport közepett, mely nagy messzeségre ellátszik. Oda van ékelve a sziklacsompók közé, gyökerei mint óriáskigyók kapaszkodnak bele a kemény kőbe, melyet szerteszét repesztettek, öles átmérőjű dereka daczol a viharokkal s egész bundát visel zöld mohából; koronája hegyét elperzselte a villám s egy vastag száraz ága csonka buczkos végével messzire kinyulik, mintha visszafenyegetné a villámos eget öklével; többi ága tele van élődi fagyöngybokrokkal, a mik fehérlenek a bogyóktól. Körüle letördelt galyakból támadt pudvahalom, mely sötét éjszakákon a redves fa világát terjeszti kisértetesen.

Ez a fogadalom fája.

A ki az ördög sánczához felmászik, e fának a kérgébe beleütött késeket fog találni, mik megannyi nehéz fogadásnak emlékei. Némelyik késnek már csak a félnyele látszik ki a fa kérgéből, a többit benőtték a fa évgyűrűi, évtizedeken, talán századokon át.

Egy félredőlt sziklacsompó oda támaszkodik az élő óriás oldalához. Az elemi erőszak, vihar, villám, vagy földindulás, kitörte a sziklát, de nem birt a fával; a bükk emeli a bérczcsonkot. S e természetalkotta kapun át lehet egyedül bejutni az ördögsáncz belsejébe.

A tulsó oldalán még borzasztóbb látvány tárul. Egy sziklákkal telehányt örvény; a napnemlátta mélységből egyenesen fölmeredő kőszálak, bérczvilág, növényélet nélkül; egy kővé vált alvilági csodagyülekezet, mely a boszorkányszombat torztáncza alatt lett egyszerre merevvé, mely között harsogva rohan az egyetlen élő, a hegyi patak, örök tusára kárhoztatott szellem, mely dühösen harczol az utját álló merev ördögalakokkal; az nem unja meg azokat tajtékjával folyvást csapkodni, s ezek nem unják meg a hátaikat tartani neki. Szakadozott ködfelhők szállongnak nagy lomhán az óriási sziklaörvény fölött végig; azok is a kijárást keresik belőle, s mikor nem találják, elülnek szépen benne, s akkor aztán éjszaka van odaalant.

Csak ritka, kemény, csikorgó időben látni meg a sziklaörvény fenekét, mikor a köd, mint zuzmara tapad oda a sziklák mohához.

Mikor a hold feljön a márványtenger felől, akkor e szakadozott sziklatömegből egy csoport úgy tünik elő, mintha két férfi ülne egymásnak vetve a vállát, hegyes süvegekkel a fejükön.

A fogadalmi fa előtt négy árnyék mozdul meg a holdvilágban. Csak arra vártak, hogy a hold feljőjjön. Két férfi, két leány.

A férfiak nevei: Hazán és Bussa; a leányoké: Ezmin és Ronka.

A két leányt a két bátya vezeti kézen fogva.

IV.

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok, bonczok, lámák és a nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy a hányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle «istenségek»: Jehovah, Allah, Brahma, Kolín, Hitzliputzli, Dál, mind azt kivánják az ő hiveiktől, hogy a másik isten hiveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani; ezt kivánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját; hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhivják az ördögöt, az megengedi nekik, hogy szeressék egymást.

Mikor két ifju, a ki egymást gyermekkorától fogva megszerette, a férfikoráig hű bajtárs volt, játékban, szerelemben és veszedelemben, a Balkán és Czerna-Gora hegyei között egymásnak fogadást akar tenni arra, hogy életét-halálát, baját és örömét kész megosztani a bajtársával, míg csak a földön jár, a fogadáshoz nem választja a templomot, az elkülöníti őket: az egyik templom tornyán kereszt van, a másikán félhold; hanem elmegy ahhoz a bükkfához, a mit megütött a villám, annak jeleül, hogy az ég haragszik rá, s még sem veszett ki, annak a bizonyságául, hogy az ördög nem hagyja a magáét, s ott teszi le az esküt a közös sátán nevére s ezt az esküt meg nem töri soha.

Az ilyen testvériségi eskü erősebb minden törvénynél, a mit halandók hoztak.

Mikor a vén Hadzsi Akim és Hora Mirkó elkezdte a maga gyermekeit üldözni, ütni, verni, azért, hogy kiverje belőlük a szomszéd gyermekei iránti régi barátságot, akkor azok egy holdvilágos éjszakán kiszöktek a Sátánsáncz bükkfájához s ott megkötötték egymással a rettenetes szövetséget, a mit ember föl nem bonthat többé. Férfi férfival, leány leánynyal esküszik ott meg, hogy társát el nem hagyja soha, a melyiket veszély fenyegeti, azt a másik követni tartozik.

A fogadást tevők kivonják késeiket övük mellől, könnyű sebet repesztenek vele karjaikon, a felbugygyanó vérét az ifjunak a bajtárs, a leánynak a hajadontárs szájába felszivja, s a milyen igaz az, hogy ez a vér az ő vérével összevegyülve marad, olyan igaz, hogy soha egymástól el nem válhatnak többé.

Akkor késeiket beleütik a bükkfa kérgébe s olyan erős a néphit varázsa, hogy az ilyen kést még soha se merte onnan visszahuzni senki.

Hazán megfogadta Bussának, hogy őt a pokol fenekéig követni fogja s a menyország magasáig is felsegíti; ugyanezt fogadta fel Bussa Hazánnak; s mi volna a pokol feneke, ha nem az apa haragja, s mi volna a mennyország közepe, ha nem a szép ara szerelme? Hazán szerette a szép Ronkát s Bussa a bűbájos Ezmint s szeretve volt mind a kettő.

Csendes, békességes időkben boldogok is lehettek volna mind a négyen: a rózsák kertjében megszokták már, hogy a leányok és ifjak a patak egyik partjáról a másikra átjárjanak. Hiszen csak egy csergedező csermely folyása volt az.

Míg egyszer aztán felvilágosította őket felőle valaki, hogy az a patak egy átlábolhatlan mély örvény, s annak a vize éget, mint a kénköves pokoltűz csávája, hogy a keresztyénnek és a muzlemnek gyűlölni kell egymást, ha a paradicsomba akar jutni.

Ekkor aztán a két bajtárs kiszökött a hugaival együtt az ördög sánczára s ott kegyetlen fogadást tett, hogy a hugát nem fogja másnak engedni feleségül, mint a testvérül fogadott jó barátnak.

Meghallotta esküjöket a vén bükkfa s felelt rá az örvényben tomboló zuhatag.

V.

Elmult az ősz, az új tavasz eljött, a Balkán hegygerincz magasából széttekintve, éjente vérvörös fényt lehetett látni az ég alján. Ott áldoznak. Ember-áldozat. – A nagy Hitzliputzli úgy kivánja, hogy a tiszteletére százezer ember vérét itassák meg a földdel, s gyujtsanak fel száz várost. Minél több a halott, Hitzliputzli öröme annál nagyobb. Az elevenen kitépett szivek – a nagy teokallin felmutatva – az ő legnagyobb gyönyörüsége. Hitzliputzli nem halt meg Mexikóban, nem temetkezett el Tlenochtitlanban, csak oltárt cserélt, s most itthon érzi meg magát Európában.

A láthatárt beveresítő oltárlángok éjről-éjre közelebb jőnek, s a gül-bagdzsei férfiak éjszakánkint handzsárt köszörülnek, töltényeket tömnek s a leszüretelt rózsaleveleket az asszonyok ott hagyják fülledni a nagy kádakban: senki sem gondol a rózsaolaj készítésére; vándorló utazók jönnek-menek a faluban, dühítő rémhireket hordva házról-házra. A féltékenynyé tett lakosok még a kutyáikat is lánczra tették, hogy azok se látogassanak át egymáshoz, s mikor este gazdáik elvégezték egymás szidalmazását, akkor a kutyák kezdik rá s folytatják a veszekedést, egyik partról a másikra; pedig már nekik igazán nincs semmi közük a prófétákhoz.

Csak Ezmin meg Ronka és Hazán meg Bussa nem szüntek meg egymást szeretni s ezért mindennap meg is kapták a maguk ütlegeit a jámbor Hadzsi Akimtól és Hora Mirkótól.

Egyszer aztán kigyulladt a közelben a tűz.

A nagy «hamis-rózsaolajgyáros» seregei áttörtek a Balkán szorosán, a csendes gül-bagdzsei völgy viszhangzott patkóik robogásától. A jámbor rózsatermesztők elővették kiköszörült handzsáraikat s mentek egymás torkát elvágni.

A vén Hadzsi Akim és szomszédja Hora Mirkó voltak az első pár, mely összetalálkozott: a kis patak hidján kerültek szembe. Soha se bántották azelőtt egymást: egy rossz szó sem volt közöttük; most aztán megfogták egymásnak a torkát s addig szurták egymást késeikkel, míg mind a ketten le nem hullottak a hidról a patakba, a hogy megjósolta előre Cselebi, a kalmár.

Az egyik fél aztán felgyujtotta a mecsetet, a másik fél felgyujtotta a kápolnát. Hitzliputzlinak nem kell se mecset, se kápolna, hanem gúlába rakott emberkoponyák: ezt nevezi ő teokallinak. Azt is megkapta.

Góg és Mágóg hadai leszálltak a völgybe és ölték-vágták, a ki el nem futott: a gyermeket anyja keblén, a leányt kedvese holttestén. A csecsemőnek odaadták az anyja vérét, hogy igya azt; aztán a sziklához vágták.

Az átkozott tusa közepett Bussa rátalált Hazánra. Hazán pedig a testvérét kereste, Ezmint, a ki elfutott a mészárlás elől.

– Hazán! szólt bajtársának Bussa. Emlékezzél rá, hogy mire esküdtél meg velem? Arra, hogy soha el nem hagysz, minden sorsot megosztasz velem. Itt az idő, hogy szavadat beváltsd. Jőjj velem.

– Hová? kérdezé ez.

– Mit kérdezed? Ha én hivlak, a pokolba is velem kell jönnöd. Együtt élünk, együtt halunk. Ma azt mondom, hogy együtt élünk!

Bussa vitéznek jó barátai voltak a berohanó idegenek, a moszkovita harczosai. Ma az övé volt az élet. Hazánnak vele kellett menni. A bajtársság árulás volt saját faja ellen, de egyuttal menekülés.

Hanem a két leánytestvért nem találták sehol.

A mint a vész kitört, azok a rózsaligetben voltak a többi fiatal hajadonokkal együtt, s a gyilkos hadi lárma zajára Ezmin megragadta Ronka kezét s azt mondta neki: «velem jösz, nem hagysz el!»

– Hová?

– Fel az ördögsánczra!

S a leánycsapat futott Ezminnel és Ronkával az erdők rejtekébe, míg elérte a félelmes hegyszakadékot. Ott megpihent az ördög fája alatt.

VI.

Azt is megjövendölte Cselebi, hogy a «Rózsák kertjét» ki fogják irtani az idegenek. Megtették. Felgyujtották a szép rózsalugasokat s leperzselték tövig a gyönyörű illatos ligetet. Mert hát mi a moszkónak a rózsa? Azt ő odahaza úgy hivja, hogy «kutyavirág». Annak az egyetlen fajnak, a mi nála otthon terem, «rosa canina» a neve. Annak pedig a virágja büdös, olyan szagú, mint a széttört poloska s a színe olyan, mint a halálé: sárga. Csak a csipkebogyóját kedvelik: abból pálinkát főznek az oroszok.

Hogy mit vétett nekik a rózsa? – De hát mit vétettek nekik az élet rózsái, a szép leányok, a kiket letéptek, meggyaláztak s aztán megöltek? S mit vétettek nekik a rózsabimbók, az ártatlan gyermekek, a kikre egy isteni lélek, a nagy messiás, a világ idvezítője azt mondá: «bocsássátok őket hozzám, mert ezeké a mennyeknek országa!» Követői ugyan hiven megfogadják a szavait: felküldik a csecsemőket hozzá a mennyországba, s hogy hamarébb odaérjenek, felszurják őket a dárdáik hegyére.

– Engedj tovafutnom innen! rimánkodék bajtársának Hazán a borzalmak közepett.

– Egy test, egy lélek vagyunk! felelt neki Bussa. – Velem kell jönnöd.

És aztán Hazánnak is innia kellett a kábító tűzitalból, a mit a moszkók hoztak magukkal, a mitől elveszté az eszét, hogy egészen más ember lett belőle, mint a mi azelőtt volt s őrült mámorában versenyt pusztította bajtársával saját feleit s gyönyörködött atyafiainak halálkínjában.

Oka volt rá, hogy őket pusztítsa. Azok az asszonyok jártak az ő atyjához elárulni az ő szerelmét Ronka iránt. Azok az ifjak verették meg Ezmint a vén Hadzsi Akimmal, a miért házassági ajánlataikat egymásután visszautasítá. Mindeniket volt oka valamiért gyűlölni. De azért oly kegyetlenül még sem segített volna üldözni a menekülőket, ha a moszkó italának édes mérge át nem járta volna az ereit, s ha Bussának bajtársságot nem esküdött volna a sátán bükkfája alatt. A kéregbe döfött kést nem lehetett visszaalkudni.

Hanem a java a prédának mégis kárba veszett. A legszebb leányok elmenekültek a martalóczok elől.

Pedig a Jantra mellől jött bolgár labanczoknak azokra fájt legjobban a foguk.

– Én tudom, hogy hol vannak? mondá Bussa.

– Én is! szólt Hazán.

– Ha utánuk vezettek bennünket, vezéreinkké teszünk, biztaták őket a martalóczok.

– Az én testvérem is közöttük van… sugá Bussának Hazán.

– Az enyém is… dörmögé vissza Bussa.

S azzal őrjöngő indulattal kiálta az ittas hadnak:

– Jőjjetek velünk! Mi oda vezetünk.

S Hazánnak mennie kellett Bussával, mert esküje kötötte. Az ördögnek adott esküt nem lehet ám olyan könnyen megtörni, mint a mit az ember az Istenre és az ő szenteire bizott. Az ördög szigoru ember.

A vad csorda még szomjasabb arra, a mitől már ittas; ment a két bajtárs vezetése alatt az ördögsáncz felé.

Csak gyönge asszonynép állt oda szemben, annál sem volt semmiféle fegyver.

Hanem valami fegyver mégis volt velük, a kétségbeesés.

Mikor meglátták, hogy a bősz csorda rejteküket megrohanni készül, két leány előlépett az ördögsáncz kapujából, a mit az a félredőlt sziklatönk képez s lekiáltott a közeledőkre:

– Jőjjetek csak föl hozzánk, majd ezt a követ mindjárt lehengerítjük rátok.

Ha pedig azt a sziklatönköt onnan a meredélyről leeresztik, az úgy elsöpri valamennyit, a kit a völgyvágány utjában talál, mint a hangyát. S aztán van ott szirtdarab még elég, a mit alázúdítani az asszonykéz is elég erős, s más úton az ördögsáncz meg nem közelíthető.

A véres csapatnak nem tetszett a meghivás. A szép leányok nagyon drágára tartották a menyasszonyi csókot. Maga a vezérnek fogadott Bussa is tétovázott.

Ekkor a két leány odafenn az ördögsáncz kapujában elkezdett kaczagni. Azon nevettek, hogy ime annyi bősz férfit két leánynak a puszta fenyegetése is vissza tud riasztani. A két bajtárs ráismert testvérei, szeretői hangjára.

– Bussa bajtárs! mond Hazán. Tudod, hogy a késed oda van az enyim mellé ütve a bükkfába? Én megyek s te jössz velem.

Azzal megindult föl a meredeknek.

Bussa hátramaradt, megrettenve a veszélytől.

– Nos hát te elmaradsz tőlem?

– Agyonzúznak bennünket azzal a sziklával.

– Ha megölnek, együtt ölnek meg. Ha én nem hagytalak el, te sem hagysz el engem.

Azzal megfogta Bussa kezét s vonta magával fölfelé.

A csapat fölbuzdulva követte őket.

– Bátyám, ne közelíts, mert megölünk! sikolta Ezmin a magasból.

– Szerelmesem, ne jőjj, mert megölsz bennünket! rimánkodék a szép Ronka.

Hazán pedig karját Bussáéba fonva, előrefeszített mellel haladt fölfelé a meredélyen. Talán maga is úgy kivánta, hogy dobják le rájuk hát a leányok azt a nehéz kőszálat, hadd haljanak meg együtt, ha már a bolond ördögnek ilyen fogadást tettek.

A két leánynak pedig nem volt bátorsága megtenni azt, a mivel fenyegetőztek.

Ha nem bátyjaik, nem kedveseik lettek volna, a kik ott elől jöttek, bizony megtették volna. Azokat nem volt elég lelkük, egy csapással összezúzni.

Hanem volt valami máshoz bátorságuk.

Egymás szemébe néztek, aztán megszoríták egymás kezét.

– Késeink egymás mellé vannak verve a bükkfába, mondá Ezmin társnéjának. Te jössz velem, a hová én megyek.

– Megyek veled.

Azzal átkarolták egymás nyakát, ott hagyták az ördögsáncz kapuját s mentek együtt, összeölelkezve – valahová.

A férficsoport pillanatok mulva szilaj rivalgással tört be az ördögsáncz kapuján s aztán elbámulva állt meg. A sziklatető, melyről az imént még százával kandikált elő a sok szép leányfő, üres volt.

A mély sziklaörvény fölött ült a lomha köd lenn a fenéken, az eltakarta titkait.

– Ronka! Ezmin! kiálták a bajtársak.

– Ronka! Ezmin! csúfolódott a visszhang.

S aztán, mintha annak a földalatti rossz hatalomnak a lelke volna, mely a hivásra megjelen, a völgyben ülő köd elkezde fölszállni; egyre emelkedett a bámulattól, félelemtől megigézett csapat felé, beburkolta őket sűrű homályával, aztán fejük fölé emelkedett, mint egy felhő s akkor egy pillanatra föltisztult az örvény egész mélysége.

Hazán és Bussa ott láthatták kedveseiket, az ötszáz lábnyi mély sziklavölgy fenekén. Körülöttük száz ifjú leánytárs. A tomboló hegyi patak ott zuhog rajtok keresztül s forgatja hulláikat kavargó örvényeiben.

Itt voltak Gül-Bagdzse utolsó és legdrágább rózsái letépve.

VIII.

Kinek a szelleme az a vándorló köd az ördögsáncz völgyében? Az Istené vagy az ördögé? vagy tán «egy» mind a kettő s csak az ember szivében van meg a különbség?

Akárkinek a szelleme volt: a sziklasírba temetett asszonyokért boszút állni előjött.

Egy éjjel beburkolta az egész magaslatot s a ködnek oltalma alatt Szulejmán boszuálló hősei meglepték az ördögsánczot megszállva tartó bolgár csapatot. Az ellenállás késő volt. A felriadt martalóczhad, mielőtt fegyveréhez kaphatott volna, már meg volt kötözve. Bussa egy fejére kapott puskaagyütéstől elkábulva rogyott le.

És ekkor Hazánnak az az ötlete támadt, hogy mégis szebb az élet, mint a halál. Mikor azt látta, hogy bajtársa leesik, nem sietett oda, hogy magának is kérjen abból a remek fejbeütésből, hanem a sziklák közé elbújt s ott a kezét mesterséges hurokkal önmaga hátra kötözte, s mikor az ozman musztehafizok rátaláltak, örvendve kiálta eléjük jó törökül: «ugyan jókor jöttetek megszabadításomra; épen ma akartak a bolgárok fölakasztani».

Azok elhitték neki, hogy ő mint ozman fogoly került a lázadók közé, elvagdalták a kötelékeit s aztán a basájuk elé vitték, hogy mint szemmel látott tanu beszélje el az iszonyatokat, a miket a bolgárok elkövettek.

– Nézzetek le oda, mondá Hazán, a völgybe lemutatva, a hová most le lehetett látni: a köd magasan állt a hegytetőn.

Az ozmánok szivét düh és iszonyat fogta el e látványra.

Az elfogott csapatra ki lett mondva az itélet.

Az a nagy bükkfa megbirta valamennyit.

Mikor Bussát, a vezért felvitték arra a messze kinyuló száraz ágra, a mi, mint egy fenyegető kar, mered előre buczkós végével, azt kérdezték tőle, hogy ő volt-e egyedül a vezér? Nem volt-e másnak is része az iszonyatok elrendelésében?

– Dehogy nem! ketten voltunk, felelé ő az elátkozott magasból daczosan. Hát az én bajtársam, Hazán, hol van? Hej Hazán, gyere elő! Ne oldalogj el. Késeink egymás mellé vannak ütve a bükkfába. Megesküdtünk, hogy soha egymást el nem hagyjuk. Ide mellém! Most megyünk együtt a pokolba.

– Igaz! Úgy van! mondá Hazán, s azzal levetette a kabátját s ment utána a lajtorján a hivogatójának.

A szörnyű bükkfa mind a kettőt egymás mellé kötve mutatá ki csonka száraz ágán, mintha dicsekednék vele, hogy ime, milyen szépen megtartják a fogadásukat, a kik az ördög nevére esküdtek egymásnak.

* * *

Ez az ördögsáncz lett azután a Csipka-szorosban vívott vérengző harczoknak egyik legveszélyesebb katlana; az ozmánok ágyútelepekkel erősíték meg az ördögrakta sánczokat s azoknak lőtávolában ezrével hullottak el az oroszok legjobb vitézei. – A csontjaik még most is ott fehérlenek a sziklákon, mert a halottat senki sem temeti el a két ágyútelep kereszttüzében; a sánczon belül a mély örvényben pedig ott tépi-mossa egyre a zuhatag az ölébe hullott szűzek tetemeit, míg fenn a sziklák legmagasabb ormán ott rázza a szélben az ágait a villámverte bükkóriás, a hány ága, annyi csontváz csörög rajta, csak a száraz, csonka ágán tánczol párjával, kettő egymáshoz verődve.

Ez a hely csak megérdemli, hogy az ördög elismerje a maga várának.

Hanem azért a nagy «hamis-rózsaolajgyáros» még nem érte el czélját. A rózsák jövő tavaszszal megint kihajtanak s ha viráguk nem lesz is, de tövisük bizonyosan lesz!

A NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ.

Befejezésül még mondjunk el egy muszka történetkét a hirhedett orosz kalandorról és nagy czárjáról.

Megint valami nagy csaláson-lopáson kapták rajta ő magasságát, az ingermanlandi fejedelmet, Mencsikoff Sándort s ezuttal a czár is átlátta, hogy de már ezt nem lehet tréfára venni. Összehivatta hát a nagy haditanácsot s abban maga Péter czár elnökölt.

A kegyencz sietett megelőzni a bajt. Ő maga megcsinálta a lajstromot, melyben töredelmes szívvel felszámolta: «ekkor s ekkor loptam ennyit; itt meg itt csaltam ennyit». Szép négy oldalra terjedő lajstrom volt biz az. Azt ő maga felvitte a haditanácsba s átadta nagy alázatosan magának a czárnak.

A czár elkezdte olvasni a litániát s maga is megsokalta az önvallomásokat.

– Ej, ej no. Ezt mégis nagyon magasra tetted, Aluska, ennyit nem lophattál. Ezt meg itten nem is loptad: csak nálad maradt. Emez meg nem volt csempészet: csak hogy épen jól gazdálkodtál. Hát ezt itten csak nem nevezheted csalásnak: csak hogy épen elfelejtetted annak adni, a kinek kellett volna.

S elkezdett a veres plajbászszal egy-egy sort kitörülgetni az önfeladásból. A birák csak nézték.

Egyszerre aztán egy fiatal tiszt, a ki az asztal végén ült, felugrott a helyéről, kirúgta maga alól a széket s azt mondta, hogy:

– Alázszolgája! Gyerünk haza urak; nincs itt mi ránk semmi szükség.

S fogta a kalapját, hogy elmegy. Csak hadnagy volt még: meg merte tenni.

– No no, fiacskám, csitítá őt a czár. Hát mért akartál elmenni?

– Hát ha egyszer a haditanács elnöke maga tanítja a vádlottat, hogy mivel védje magát, akkor mit üljek én itt bolondnak, a többiekkel együtt?

– Igazad van, fiacskám, monda a czár; biz az nem is illik. Hát hogyan kellene csinálni a dolgot?

– Hát ennek az a rendi, hogy a vádlott behivatik s megáll szépen az ajtóban. Akkor felolvastatik előtte a vádlevél s neki csak az a dolga, megmondani, hogy igaz-e, a mivel vádolva van? Azzal ki kell neki menni a teremből. És akkor következem «én», mint legfiatalabb tagja a haditanácsnak, az itéletet kimondani. A miben aztán megállapodtunk, azt meghallgatni ismét behivatik a delinquens és semmi szava nincs hozzá.

– No, hallottad ezt, Mencsikoff? mondá a czár. Már most tudod, hogy mit kell tenned? Eredj, állj az ajtóba és fogd be a szádat.

Minden akként történt aztán, a hogy a fiatal hadnagy elmondá s a másodszor két fegyveres kiséretében behozott Mencsikoffnak ezen itélet olvastatott a fejére: «vagyon-, rang-, becsületvesztés és halál».

– No most megkaptad, a mit kerestél, monda neki a czár. Tessék! Így jár az, a ki lop. Megérdemelted. Semmirekellő! Azt gondoltad, hogy majd mindig csak tréfálok veled. Tolvaj! Most az egyszer emberedre akadtál. No hanem hát, miután én nekem olyan sok jó szolgálatot tettél egyszer-másszor, hát még most az egyszer elengedem a büntetésedet, hanem fizetsz a kincstárnak kétszázezer rubelt. Most takarodj. Semmirekellő! Csak még egyszer próbáld ezt tenni!

Nehány nap mulva meglátogatta a czár rehabilitált kegyenczét a palotában. Hát annak a szobái mind valami rettenetes piszkos, szurtos pokróczokkal voltak behuzva.

– Hát disznóólban fogadsz te engem?! rivallt rá a czár.

– Hja! a drága szőnyegeimet el kellett mind adnom, hogy a kétszázezer rubelt kifizethessem.

– Ha én nekem holnap azok a te drága szőnyegeid itt nem lesznek a termeidben: hát én a haditanács itéletét hajtatom rajtad végre, a hogy az ki lett mondva.

A szőnyegek másnapra visszakerültek. Hanem a herczegnek volt rá gondja, hogy a birságba fizetett kétszázezer rubelt valami úton-módon megint visszavarázsolja. A czárnak csakhamar tudomására jutott, hogy a kegyencze ujolag rettentő csempészeteket követett el.

Péter most nem hivta össze a haditanácsot, hanem korán reggel felrontott Mencsikoffhoz. Azt még akkor az ágyban találta, aludt az jó lelkiismerettel.

A czár nem szólt neki semmit, csak lerántotta róla a paplant s a fedezetlen részére olyan sort vert a nádpálczájával, a milyen egy herczegnek is elég lehet. Azzal ott hagyta. Még csak egy rossz szót sem szólt neki.

A mint azonban hazafelé hajtat a czár, szemközt találkozik több előkelő főúr hintajával. Az orosz udvari etiquette szerint, mikor a czár kocsizik az utczán, minden szemközt jövő főúr tartozik a hintajával megállani, kiszállni s a köpenyét a félválláról leeresztve, a czárt üdvözölni.

A czár maga is megállíttatá a hintaját s azt kérdezé az egyik főúrtól:

– Hát ti hová mentek ilyen korán reggel, egész csoportostul?

– Mencsikoffkoz megyünk névnapot köszönteni.

– Hát ma Sándor napja van? S nekem nem mondja senki. De már akkor én is megyek veletek, az én Aluskámat felköszönteni.

Azzal visszafordíttatta a czár a hintaját s a főurakkal együtt a herczeg palotájához hajtatott.

A herczeg, ki még mindig az ágyban feküdt s holmi kenőcsöket készült alkalmazni kínszenvedett részeire, a mint másodszor is betoppant a hálószobájába a czár, szentül azt hitte, hogy még egy verset akar rajta végig hegedülni s nem várta be a látogatás további kifejlődését, hanem nagy sebtiben bombamentes helyre vonta vissza magát: némely historikus szerint az ágy alá, a mi legtöbb valószinüséggel bir.

– No, no, no, hát hová szaladsz? kérdé tőle a czár. Hiszen névnapot köszönteni jöttünk. Gyere elő.

A herczeg aztán, mikor meglátta a többi gratulálókat s meggyőződött felőle, hogy a czárnál ezuttal nincsen bot, elődugta a fejét a rejtekéből, a mikor aztán a czár egész familiáris nyájassággal felköszönté kegyenczét ebben a poziturában.

– Kivánunk te neked mindnyájan sok «ilyen» szép boldog névnapokat, mint a mai Szent-Sándor napja! Már most aztán öltözz fel s traktálj meg bennünket, a hogy felköszöntőket illik!

S azzal az egész úri társaság letelepedett a felköszöntött termeiben s ott mulatott nála késő estig. És Mencsikoffnak együtt kellett velük inni s egész nap nem juthatott hozzá, hogy a kenőcsöket alkalmazza.

S még a czár enyelgett vele legtöbbet, hogy ugyan miért nem tud a székén ülni? mi lelte? Míg aztán Mencsikoff elmesélte, hogy tréfás históriája van annak.

Van neki egy kedvencz agara, a minek az a rossz szokása, hogy a mint egyedül marad a szobában, mindjárt belefekszik a herczeg kedvencz karszékébe; a komornyik, hogy erről leszoktassa, azt találta ki, hogy egy gombostűkkel kispékelt vánkost helyezett le a herczeg karszékébe, míg az távol volt, az agár elriasztására. Tegnap azonban a komornyik ott feledte a fatalis vánkost a herczeg hazaérkezte után is s Mencsikoff, nem nézve a háta mögé, beleült az egész gombostű-stratagémába.

A vendégek meg voltak elégedve a magyarázattal; hangos hahotájuk tanusítá.

Csak a czár dörmögött a markába:

– A tolvaj! Még ezért az adomáért is egy királyt lopott meg!