FELFORDULT VILÁG

EGY FARSANG AZ ALFÖLDÖN.

Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot; abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: «hátha ők jönnek».

Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát.

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy genialis, originalis fiu.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?

A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.

Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.

Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyuttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.

Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.

– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.

– Mi az ördög hoz benneteket ide, ti csavargó országháborítók? Ti világ bolondjai, ti; forgós teringette ostoba ficzkói! – Azután megint megölelte őket. – No az ugyan szép volt tőletek, hogy útba ejtettetek minket. Gyertek hát be! Megfagytatok úgy-e? Lélek gázolta kópéi!

Azzal jót ütött széles tenyerével hol az egyik, hol a másik hátára, úgy terelte őket befelé, folyvást szidva mind a kettőt, mint a bokrot.

Azok pedig egyre nevettek.

– De iszen, szól az elébbi hang gazdája, nem így akartunk mi ide behajtatni, hanem muzsikaszóval; de a helmecziek elátkoztak bennünket, hogy a czigányaink szánja a falu végén összetörött; gyalog jőnek utánunk a rajkók; de azért itt lesznek mindjárt.

Ez alatt a konyhába értek; a tiszttartó lakosztálya azon régi jó szokás szerint levén berendezve, miként a konyhán kellett a szobákba menni; ez volt az első a háznál, első és legtekintélyesebb lak: a háziaszszony dolgozó szobája; nem a mostani bűzterjesztő, takaréktűzhelyek konyhája, hanem az ősi egészséges tűzhely, lángoló kemenczéjével; pattogó fahasábok a vaskutya lábán, nyárson forgatott malacz pirul mosolyogva egyfelől a tűznél, másfelől tojáshabbal kenegetett dorongosfánk; a nagy öblös fazekakban irigységébresztő töltött káposzta buzog, a széles lábasokban pedig valami jó főhet, mert ugyancsak meg van rakva alja is teteje is menyecskeszemű parázszsal, a nyitott kemencze fris kalácsillattal árulja el e nap titkait, a házi kisasszony egy kicsit haragos, bizonyosan fánkot süt és ha beszélnek hozzá, nem kelhet a tészta, egy másik kisasszony pedig épen kétségbe van esve, mikor olyan szép tengeri nyulat készített szitán keresztül nyomott irósvajból, olyan volt a szőre, mint az igazié, szemei is voltak mazsolaszőlőből, aztan valaki a tűzhöz közel tette s fél fele elolvadt.

El innen, férfiak! csak be a szobába. Nincs itt ilyenkor senkinek semmi keresete. Tiszttartóné asszony bekergeti szidott vendégeit az előszobába, ott leszed róluk bundát, sipkát, télikeztyüt, a míg rendes emberformában lehet őket látni.

Ez a két hires, hat vármegyét végigtánczolt korhely.

Borcz Adorján halvány arczán, fáradt szemein nagyon meglátszanak az álmatlan éjek nyomai; azt mondják, szép ember; így, a hogy most itt áll, senki sem venné azt rajta észre; fekete bajusza, szakálla, hanyagul összevegyülve, beesett szemeire lomhán roskadnak le szempillái, sötét szemöldei ránczokat huztak homlokára; alakja már csaknem ferdén áll a lankadtságtól, vállai előre roskadva, egyik lábával a másikba botlik, ha lép, ha egy perczig megáll, térdei előre csuklanak.

Még eddig hangját sem hallatta, mindig versenytársa beszélt a házi asszonynyal.

Emezen nem látszik meg semmi viszontagság; száraz, csontos ember, magas, szikár alak; arcza becsületes, nyilt, és nem igér többet, mint a mennyi a fejében van; bajuszáról s szakálláról nem érdemes beszélni, olyan ritka.

Senki sem mondaná róluk, így rátekintésre, hogy az egyik a környék Adonisa, a másik maga Hercules.

A tiszttartóné nagy gonddal tisztogatá le vendégei ruhájáról a bundaszőrt; tisztességesen jelenjenek meg a többi vendégek előtt, mert szép társaság van együtt, a kik majd megnézik az embert.

– Visszanézzük őket, tréfálkozék Gábor, mert mi meg leánynézőbe jöttünk ide.

– Leánynézőbe, ide? kiáltá egyszerre haragosan a tiszttartóné. Sodrófát ti nektek, nem leányt! Az utolsó szolgálómat sem adnám nektek, azért, ha ezer köröszt buzád terem is, s ennek a másiknak meg milliom forintot ad is az apja. Való is ti nektek tisztességes hajadon!

– Mond valamit, asszonynéném; magam is gondoltam rá, hogy nem vagyok én oda a kisasszonyok közé illő. Hadd menjen be csak Adorján a szálába, ő tud németül is, majd én csak kinn maradok a konyhában.

– Maradsz biz a pokolban! Kellesz ott most nagyon. Nincs még ott semmi megsülve.

– De bizony valami csinos kis leányt sejtettem meg ott a tűzhely mellett.

– No félbolond! nézd el nézd! Tán soha se láttad életedben? Az én Eszterem az, te málé!

– Igen az egyik; de a másik?

Tiszttartóné asszonyom itt felemelé tekintélyes ujját s úgy tett vele öcsémuram orra előtt, mint az óra ketyegője.

– Az a másik nem ebfogra való. Azt nem a kentek számára nevelték, dominus Kocsma de eadem uraimék; azért attól csak siccz! mert ott a körmére ütnek az embernek.

– De már azt meglátjuk! A czimbora egy lépést tett a konyhaajtó felé; termetes tiszttartóné asszonyom azonban gyorsan útját állta s félrelökte onnan:

– Czoki kurta! az a leány a grófkisasszony.

A czimbora meg is hökkent e szóra egy kicsinyt, meg nem is akarta hinni.

– Hát hogy van az itten?

– Hát úgy van itt, hogy itt van. A gróf okos ember. Mikor a grófkisasszonyt kinevelték a mindenféle nevelők és professorok, akkor azt mondta a gróf: «leányom, tudsz angolul, francziául, tudsz festeni, zongorázni, énekelni; és azért még sem tudsz semmit, mert nem értesz a gazdasághoz; azt sem tudod, miből lesz a laska? nem tudsz az uradnak egy szája izére való ebédet megfőzni, ha kivánja; nem érted a háztartás ezer meg ezer apró titkát, anélkül pedig veszedelmére vagy annak, a ki valaha elvesz, akármilyen gazdag ember legyen is; azért már most eredj ujra nevelő-intézetbe az én somlyóházi tiszttartónémhez, ott mindent megtanulhatsz.» Meg is tanul a lelkemadta mindent, s fogadom, hogy esztendő alatt olyan gazdasszony válik belőle, hogy megcsókolhatja a lábai porát a ki férjhez veszi. Azt pedig jól tudja a gróf úr, hogy a somlyóházi tiszttartóné mellett jó helyen van akárki leánya, mert jobban megőrzi az őtet, mint a bécsi madám! – No hát mars előre.

Az ifjaknak be kellett érni a magyarázattal, vagy hitték, vagy nem, mert a tiszttartóné galléron ragadta őket s ellenállást nem türve, betolta a szomszéd terem ajtaján, honnan a többi összegyült vendégek meleg zaja hangzott elő.

Hajh, másforma világ volt az!

Én nem tudom, vérünkben van-e, vagy a levegőben; átok-e rajtunk, vagy végzetes nyeremény? mi nem tudunk valamit, a mit még apáink tudtak: – nem tudunk mulatni többé.

Most ha összejövünk egymással, vagy czivakodnunk kell epegerjesztő tárgyak felett, vagy előveszszük a politikát s versenyezünk abban, hogy melyikünk tud szomorubb conjecturákat felállítani úgy is bekövetkezendő bajok felől? vagy ott ragadunk a kártyaasztalnál; legjobb esetben tánczolunk s nézzük: más hogy járja a bolondját.

Az a kedélyes, egymással megelégedő mulatság nem található többé, a mihez nem kellett sem kártya, sem zene, sem politika, sem szép asszonyok, mégis reggelig elvigadott rajta minden ember, ifja és véne, s a következő esztendeig visszaemlékezett rá, milyen jól mulatott akkor!

Ki is ment az a divatból: zálogos játék, az anecdotázó öreg urak, az a jó nevető publicum, a ki minden tréfát olyan meleg kedélylyel fogadott, azok a vidám fiatal emberek, enyelgő leánykák; azok mind a mesevilágba tartoznak már; itt-amott falukon, kis városokban némi utóhangjaikra találni, de az sem úgy szól már, mint azelőtt. Okosabbak lettünk: – az a kérdés, hogy boldogabbak-e?

Mikor a két országos korhely előtt kinyitá tiszttartóné asszony a terem ajtaját, olyan nagy volt odabenn a víg zaj, hogy alig vette észre valaki bejöttüket.

A középső tölgyfaasztal körül állt egy csoport öreg úr és fiatal ember, vegyest; nem igen feszes öltözetekben; ki kabátban, ki mentében, ki meg attiladolmányban; valahány szem, mind egy köpczös öreg úr felé volt fordulva, a ki bizonyosan érdekes történeteket bocsátott közre, a hogy minden arcz nevetésre készült vonásaiból lehete gyanítni.

Az öreg úr molnárszinű hosszú zrinyi-dolmányt viselt, nagy ezüst filigrán gombokkal, széles zsinórzattal, hasonló színű magyar nadrágot és ezüst sarkantyús csizmát; galambfehér haja olyan sűrű volt, mint a kefe, és olyan apróra nyirva; gyakran végigdörzsölte rajta tenyerét, mikor beszélt, mintha úgy szikráztatná ki belőle az élcz villanykáit.

Bajusza épen olyan fehér volt az öreg úrnak, miként haja, arczának egyéb részét tisztán tartotta minden szőrtől a borotva, sima volt az és elevenpiros s mikor nem mosolygott is, úgy tetszett, mintha mosolyogna.

Harsány hangja kihangzik a hahotából; épen valami kalandját meséli, hogy ment végig nem rég Pesten a váczi utczán ugyanabban a molnárszin kabátban, nagy előernyős sipka a fejében, elefántcsontgombos nádpálcza a kezében; látta, hogy valami nyúzott képü gyanus ember egyre sandalog mellette. Azt hitte, hogy a zsebkendőjét akarja ellopni. Hát a mint este bemegy a szinházba, leül a második emeleti zártszékbe, felhúzzák a függönyt, kit lát előlépni a szinpadra? saját magát, azzal a hosszú kabáttal, azzal a fehér bajuszszal, azzal az ernyős sipkával és hosszú nádpálczával a kezében… «Az akasztófáravaló! Komédiás volt! Azért nézett úgy meg, hogy este kijátszon a szinházban!» Tán megharagudott érte az öreg úr? Dehogy haragudott, sőt elkezdett kaczagni és verte az öklével a támlát, hogy minden ember ő rá nézett; úgy kiabált: «én vagyok ott, a ki lelke van a komédiásának! én vagyok ott!» Még most is csorog a szeméből a köny, mikor ezt elmondja, úgy kaczag fölötte. A kik hallgatják is, mind kaczagnak; pedig így leirva nincs ennek semmi hatása; az a kedély kellett ahoz, az a boldog jó hangulat, hogy az ember úgy tudjon elbeszélni valamit és úgy tudjon nevetni rajta.

Egy távolabbi szögletben tisztes matrónák ülnek, kiket valami kitünő férfiú mulattat. Nem fiatal ember már, az ötvenesben jár; a hogy a száját tartja, az látszik belőle, mintha most is igen kellemetes embernek tartaná magát, s vonásaiból kitünik az erőködés mindenkinek valami szépet mondani; öltözete urias volna, bársony gallér nyakán és hajtókáin, mellénye vörös bársony, nyakában nagy arany láncz, újjain nehéz köves-gyűrűk, miket szüntelen igazgat; mikor valakivel beszél, mindig olyan közel hajol hozzá, mintha valami titkot akarna vele közölni, vagy sajnálná a szót, hogy azt más is megértse. Egy öreg asszonysággal látszik nagyon megakadva lenni, a ki a kabátja végső gombját megfogva, sehogy sem akarja őt tovább bocsátani, a min a többiek titokban nevetnek s integetnek szemmel az öreg asszonyságnak, hogy csak ingerkedjék még a foglyul esettel.

A teremben alá s felsétálgat egy fiatal hölgy; a szépség tökélyének volna nevezhető, ha a szépség felől csak a szemek adnának itéletet. Gyönyörű halaványbarna creolarcz, nyugtalan sötét szemekkel; két ajka együtt oly parányi, mint egy eperszem; termete mint egy antik szoboré; sem költő, sem művész szebb alakot nem kivánhat magának ideáljától.

Hanem van valami e szép alak minden vonásán, minden mozdulatán, a mi annak szépségéből levon; az, hogy meglátszik rajta: mennyire tudja ő, hogy milyen szép?

Hasonló azokhoz a szépségekhez, a miket a divatképeken látni. Akármilyen ideálkép legyen is azokon, az embernek nem megy ki a fejéből, hogy ez csak divatkép.

Egy fiatal, igénytelen ember látszik őt mulattatni, a kiről most nem sok mondanivalónk van. Azok közé tartozó, a kikkel az ember százszor is találkozik, míg egyszer feltűnnek. Meglehet, hogy azért igen derék és kitünő emberek. Meglehet, hogy ennél is az az eset; – majd meglátjuk.

A vidám, zengőbongó társaság közt bujdokolva csuszamlik néha keresztül egy kicsiny jelentéktelen alak; a ki még kisebbé törekszik magát tenni az által, hogy a fejét aláhuzza; majd boros palaczkokat hord az egyik szobából a másikba, majd a cselédekkel suttog; ha valaki a vendégek közül észreveszi s megszólítja: egyet mosolyog, de azt is csak félig, azzal csuszamlik odább, úgy kerülgetve minden embert, mintha üvegből volnának s félne, hogy összetöri valamelyiket.

A tiszttartóné harsány hangja egyszerre beleszól a társalgásba; az általa bevezetett két vendéget egyenkint bemutatja a társaság csoportozatainak és viszont.

– Itt van ez a két jó madár! szól a mesemondó öreg úr elé érve; Borcz Adorján öcsém, meg Gábor Endre öcsém. Ez meg az én legkedvesebb urambátyám Simándi Gida, ha hallottátok hirét.

Persze, hogy mind hallották egymás hirét. Mind a hárman szivesen kezet szorítanak s örülnek, hogy szerencséjük van egymáshoz.

Következik az asszonyságoknál a bemutatás.

– Kedves komám, Borsodiné asszonyság. Itt hozom a két korhelyt. Ez Borcz Adorján, ez meg Gábor Endre.

– A két hires tánczos, kiált fel a vidám öreg asszonyság, eleresztve a fogvatartott úr gombját végtére. No, hála Istennek, hogy eljöttek, legalább lesz kivel tánczolnom nekem is.

– Igen bizony! mordul vissza a tiszttartóné, ha a mankók és a zselleszék is tudnának kalamajkát járni.

Mind nevetnek rajta. Az öreg asszonyság azt vágja erre vissza, hogy nem kell neki akkor mankó, mikor szép legények híják tánczba; akkor elfelejti ő azt.

Következik a bársony galléros úr.

– Tekintetes Torhányi úr:… nagyságos is lehet még belőle, (a bársonyos úr lekötelezetten mosolyog) amott van pedig a kisasszonya, Amália; most nyissátok aztán fel a szemeiteket.

A két gavallér egy fordulással a szép delnő előtt terem. Adorján az első tekintetre megdöbbenve szedi magát rendbe, Gábor egyet sodorint összeállni nem akaró bajusza szálain s félredörmög asszonynénjéhez:

– Kapitális leány.

– Ez már nektek való; veti ez oda hevenyén. Valjon, hogy érthette?

Amália kisasszony rögtön elfoglalta Adorjánt s most még csinosabb, még elevenebb divatkép lett belőle. Az eddig vele beszélgető ifju egyszerre háttérbe szorult s félrevette magát a többiek közé, adomákat hallgatni.

Még a legutóbb említett alacsony öreg urat fogta elő valahonnan a házi asszonyság, új vendégeit bemutatva neki és azoknak őt.

– Ez az én kis férjem; szólt mosolyogva, s erőteljes arczához olyan jól illő ellágyulással tevé hozzá: az én öreg vőlegényem; – az én ezüst vőlegényem.

A kis férfiú meghajtá magát a gavallérok előtt, s valamit, de füllel nem hallhatót, mormogott fogai között fél másodperczig tartó mosolygás mellett, a mire Gábor jónak látja azt felelni:

– Részünkről van a szerencse.

Pedig a kicsiny úr aligha olyasmit nem mormogott a fogai között, hogy tele van a keze dugóhuzóval, tehát nem nyujthatja oda.

Mikor Torhányi urat és Borcz Adorjánt egymásnak bemutatták, mikor Adorján visszafordult Amáliához, egyiknek az arczán sem lehetett észrevenni még csak annyi különbséget sem, melyből a többiek azt tudhatták volna meg, hogy «volt már egymáshoz szerencsénk»; oh a meglepetést csak a szinpadon szokták marquirozni; a közéletben sokkal jobb szinészek az emberek; ott nem a publikum kedvéért játszanak, ott az a művészet, hogy ne lásd, mit érzek most? Pedig valamit kell az olyan három embernek érezni, a kik közül kettő régóta szerelmes egymásba, s a harmadik régóta őrzi őket, hogy ez a szerelem az egyenes országúton haladjon előre. Hanem az ilyesmit nem kötik a világ orrára; s azért Torhányi úr és Amália kisasszony, és Borcz Adorján engedik magukat egymásnak bemutatni, mint tisztes idegeneket.

A mint belemelegedtek a társaság tagjai a kölcsönös ismeretségbe, idegenek megbarátkoztak egymással: megpendíték, hogy valamit játszani kellene.

Nem kártyást, hanem mulatságost, a hol egyik ember játszik a másikkal, csupán azért, hogy nevessen, vigadjon, a jó kedvet szaporítsa. A mint egy megkivánta, a többi mind készen volt rá, s találgatták, mit játszanak.

Azt mondják, hogy nincsen kedély a magyarban; láttatok volna csak bennünket a magunk fiatalságában, hogy elmulattunk napestig a hármas futóson; az volt a feladat, kinek-kinek elfogni a maga szép leányát; ha azt nem találta: elfogni helyette a másikat; ha a párok egymásra találtak, milyen nagy öröm volt akkor! A ki pár nélkül maradt, hogy nevettünk rajta olyan nagyot, másik perczben aztán mi rajtunk nevettek; utoljára aztán szépen megosztoztunk: ez az enyim, ez a tied.

Vagy a vak zenésznél, mikor egyik játszó szemét beköték, adtak kezébe főzőkalán-nyelet, a társaság többi tagja, férfi és nő összefogózva keringett körüle sebesen, a középen álló rámutatott főzőkalán-sceptrumával az eléje akadóra, az egész kör megállt rögtön s hangot kelle adni a kérdező parancsára: a nagy elfojtott nevetés miatt alig birta azt kimondani a meglepett; volt kaczaj, ha elárulta magát, volt nagyobb, ha a kérdező nem találta ki.

Ha meguntuk ezt is, fordítottuk másra a tréfát, férfit és lányt kiválasztánk: ez a bárány, ez a farkas; körbe fogózott a fiatalság: ez a sövény; benn a bárány, künn a farkas; farkas iparkodik áttörni a kerítésen, nem eresztik; ha átrontott, a báránykát bocsátják ki s a farkast marasztják belül; míg egyszer aztán a bárányka is azt akarja, hogy elfogják; a farkaska nem eszi meg, nem, inkább megcsókolja szépen; s lesz belőlük páros galamb, s ők is a körbe állanak; jön a többi egymásután.

Ha ebbe is elfáradtunk, leültünk egymásra kendőt hajigálni; elmondtuk: kire, mire, mért haragszunk? nagyon sok okunk is volt néha a haragra; el sem is találtuk hirtelen, hogy miért? akkor zálogot kellett adnunk; a sok zálog összegyült rakásra; akkor aztán elővett bennünket egy öreg asszonynénénk, törvényszéket tartva fölöttünk; mit érdemel az a bűnös, kinek záloga most kezébe van rejtve? hogy lestük, hogy vártuk, vajjon mire fognak elitélni? statuát állani? magát megcsókolni? háromszor hazudni? vagy koldulni menni keseredett párral, sorba koldulva férfitól magamnak egy darab kenyeret, feleségemnek egy csókot, szép leánynál magamnak egy csókot, feleségemnek egy darab kenyeret? kútba esni, ki húzzon ki? verset mondani ex templo? énekelni, vagy szavalni? vég nélküli fát találni? gyertyát meggyujtani térden? bűnösöket meggyóntatni? másodmagával prédikálni? egyik a dikcziót mondja, másik gestikulál hozzá; színműveket eljátszani sugó után? – oh, mind ez oly mulatságos volt, hogy az ember fáradttá kaczagta magát rajta s nem tudott jó kedvében hova lenni.

Hanem most már mind ennek vége van: most csak tánczolunk, kártyázunk, politizálunk és azután megint újra kezdünk tánczolni, kártyázni és politizálni; nem játszik többé senki, nem mulat senki, hanem bámul azon, hogy ilyen semmiségeken hogyan tudtak valaha mulatni?

A társaság a haragszomrádnál járt; a mulatságra már Cecil gróf kisasszony és Eszti is előkerültek, végezve dolgaikat a konyhában; a két leány összebeszélésből egyformán volt öltözve, mind a kettő rózsaszínbe, egy szál rózsabimbóval a hajukban; pedig különben úgy különböztek egymástól, mint a föld és a tenger: Eszti barnapiros, eleven, nyugtalan teremtés, elmés, beszédes gonosz lény, ki mindenkinek szórta az élczeket; Cecil grófnő pedig csöndes, szelid, ábrándos arcz, nagy figyelmes kék szemekkel, okos, hallgató ajkai többször csukva, mint beszédben, fehér-piros arczán csak a természet keze hinté el bűvész szépségeit; mosolyogni is alig tudott, mégis olyan szép volt. Esztike egy daczos méhe, mely döngve ijesztgeti a gyöngeszivűt, s ha kell, csípni is tud; Cecil pedig egy félénk pillangó, mely elrebben a közeledőtől, szárnya hamvát féltve.

A játékban Eszti is két zálogot vesztett; az egyikből elmésen kivágta magát, kútbaesésre lévén itélve, az öreg anecdotás urat idézte elő a sarokból, az húzta ki, s koppant a fiatalság szeme-szája tőle; hanem a másodiknál kávé-édesítésre kárhoztatták, s az már veszélyesebb hivatal; ha a zálog történetesen nem a kamarakulcs, még eltagadja, hogy nem az övé, így azonban kénytelen volt feladatát teljesítni, s annak, a fél társaság szemeit körülbelül kikaparva, emberül meg is felelt.

Most a törvénybiró – Borsodiné nagyasszonyság – egyszerre két zálogot szorított kezébe s kérdé, mire méltó az a két nagy bűnös, a ki azt otthagyta?

Az esküdtszék arra szavazott, hogy menjenek koldulni az istenadták.

Kié hát a zálog?

Az egyikre az a fiatal igénytelen ember ismert rá, mint sajátjára, a kiről még nem is igen beszéltünk; szegény, nagy bűnt is tett; játék közben Cecilt nagysádnak nevezte, holott a haragszomrádban mindenki per tu van; ezért zálogolták meg. Ő csak megadta magát sorsának szerényen.

Hanem a második zálognak nem akadt gazdája.

Szép kis rubingyűrü volt az, olyan picziny kis karika, mintha gyermekek viselnék; olyan csinos kis jószág. – De hiába, a rubingyűrűnek csak nem akadt gazdája, senki sem szólalt fel: az enyim, kiváltom.

Végre Esztinek is meg kellett azt látni, ez egyszerre ráismert.

– Ah, hisz ez Cecilé! ugyan kinek az ujjára is menne ez a piczi kis gyűrű másnak?

Cecil, a mint elárulták, felszökött helyéről és el akart futni.

Eszti utána futott, elfogta és visszahozá.

– Oh kedves barátném, nem megy az ily könnyen. Azért, hogy te grófkisasszony vagy, érted sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért, csak eredj koldulni, legalább megtudod te is, hogy milyen szomorú a szegény ember állapotja.

Cecil igazán meg volt rettenve, elpirult, zavarba jött; tán sírva is fakad, ha Borsodiné asszonyság nem biztatja áldott vidám szavaival.

– Lelkem, grófkisasszony, a játékban nincsen szégyen…

Remegve engedé magát a sorban ülők közé vezettetni; a fiatal bűntárs félszeg udvariassággal nyujtá neki karját. Olyan ügyetlen volt szegény. Tán ő még jobban félt, mint társnéja. Midőn meg kellett fognia Cecil kezét, csak alig merte azt ujjai hegyével érinteni, attól tartott talán, ha nagyon megfogja, ez a kis czukorkéz elolvad kezében.

Legelől a sorban a ragyogó szépség, Amália ült, mellette Adorján. A fiatal koldus szemérmetes hangon hebegé el rövid mondókáját Amália előtt: «magamnak egy csókot, társnémnak egy darab kenyeret».

A hódító szépség büszke nonchalanceszal nyujtá oda arczát, mintha azt mutatná, hogy ilyen esetben észre sem kell azt venni. A fiatal ember pirulva, tétovázva közelíte hozzá, s mindenki jól látta, hogy csak felé csókolt, csak a levegőbe: nem ért e szép arczhoz. Nevettek is rajta itt-ott háta mögött.

Most Adorján elé léptek; a fiatal ember itt összeszedte magát s egész nyugalommal ilyen változatot mondott a themáról:

– Kérek magamnak egy darab kenyeret, társnémnak pedig egy csókot – a kezére.

Azzal diadalmasan nyujtá Adorján elé azt a szép fehér kezecskét.

Ez olyan jó ötlet volt, hogy mindenki elkezdett rá tapsolni. «Bravo! Helyes! Derék fiu. Ez ugyan megtréfálta az egész társaságot!» – És azután sorban kezet csókoltatott az egész társasággal szép társnéjának; ki tudja, ki vette észre? jutalma nem volt-e érte egy soha senkinek meg nem vallott szorítás attól a kis gyöngéd kéztől?

E pillanattól az igénytelen fiu vonta magára a társaság figyelmét. Az emberek megkérdezgették egymástól: ki ő és honnan jött?

Senki sem ismerte; a háziasszony annyit mondott felőle, hogy valami Fehér Gyula, olyan közönséges név, a mit az ember a másik perczben megint elfelejt. Bizonyosan valami gazdasági irnok lesz; – olyan szerény. Hanem ez elmés ötlet volt tőle.

Most csak elmésséget láttak abban, pedig ha az ember úgy tudhatná a jövendőket, a hogy nem, láthatna abban egyebet is.

Talán bimbójából kifeslő gyöngédséget.

Talán tojásszékében megmozduló gyülöletet?

Talán csirájában feltörekvő féltést?

… Hanem hát most hagyjuk abba az okoskodást, asztalon a leves!

Ez most a legokosabb szó, – asztalon a leves.

Leves bizony, tisztelt barátim. De levesen kezdtük ám a vacsorát, nem is herbatén, a hogy ti kezditek. Aztán milyen leves volt az! Sárga a beléfőtt tyukoknak zsirjától; illatos, éltető még a párája is, csak épen annyi só, annyi bors benne, a mennyi kell, hogy a zeller és petrezselyemgyökér édes járulékát kedvesen ellensulyozza: a kinek így nem jó, ott van a paprika, úgy megmérgezheti vele magának, a hogy csak kivánja; hát a mi benne van: nyulánk rétes-szakaszocskák, ki tudná, mivel megtöltve, a mi csak úgy omlik az ember szájában. Bizony megettük azt, édes barátaim, még repetáltuk is, hanem azért csak ti maradjatok annál a herbaténál.

A vendégek hozzáültek. Nagy bajba telt, míg meg tudtak benne egyezni, hogy ki hol üljön; már ezen nálunk hajdanában mindig birkózní volt szokás. Végre megalkudtak abban, hogy az asztalfő egyik végét a két jubilált házastárs, másik végét a két házikisasszony foglalja el, így azután complicált «populeam virgam etc.» számítás szerint valahogy helyéhez lehetett kötni minden embert.

Akkor jó étvágyat kivántak egymásnak s egy pár pillanatig elcsendesült minden ember, hogy a ki elébb imádkozni akar magában, azt végezhesse halkan; akkor azután megszólalt a kanálcsörömpölés.

A következő tálnál már azután készen volt az az amabilis confusio a társalgásban, a mi nélkül a mulatság nem is mulatság, mikor minden ember beszélhet a szomszédjával, a mit akar, nem kénytelen valamennyi hallgatni, míg egy viszi a szót, itt kaczagnak, amott suttogva beszélnek s egymást nem zavarják vele; legfölebb a háziasszony, meg a vén hajdu zavarja meg néha az embert a körülhordott tállal, disputálva mindenkivel, hogy de biz ebből a pulykából, de biz ebből a bélesből venni kell. Csak ezt a kis darabot, ezt a piritottját, az ő kedveért, mert majd megharagszik! Egyszer-másszor valami élczes áldomás vonja magára a figyelmet: uram, uram! szállok az úrnak! a megszólított felijed, míg észreveszi, hogy csak a poharához száll valami, nem a fejére; azután éljeneznek, összeverik a poharat s még nagyobb lesz utána a vidám zajgás. Az öreg urak kaczagnak, néha érzékenyen megszorongatják egymás kezét az asztalon keresztül; Borsodiné asszonyság éles nevetése keresztülcseng minden kaczagáson. A fiatalokat is érdekes elnézni: Eszti és Cecil alattomban hogy szakítják el a csirke sarkantyuját, persze, hogy Eszti felé szakadt a nagyobb rész, de azt senkinek sem szabad tudni. Amália duzzog egy kissé; szomszédai elhanyagolják. Fehér Gyula szórakozott, szemei mindig valahol másutt tévedeznek, szinte maga is látszik érezni, hogy Amáliát túl a rendén elhanyagolja, mert mikor észreveszi magát, mindig olyasmivel kinálja, a mi annak nem kell; Adorján pedig egészen egykedvű, szép szemei alig mozdulnak meg néha; nem látszik őt érdekelni semmi csak a midőn toasztot isznak, emeli fel ő is poharát s kiiszsza fenékig; nincs rá semmi hatása annak. Amália annyira rosszkedvű a miatt, hogy már egyszer megtette figyelmetlen szomszédjain azt a szégyent, hogy a harmadik szomszédjában ülő apjától kért vizet, a mikor aztán egyszerre négyen siettek azt tölteni a poharába, hogy mind szétömlött az asztalon. Gyulát a vacsora vége felé mégis megszállta annyira a felebaráti szeretet, hogy fogván egy tányér czukros mogyorót, megkinálta vele a szép Amáliát s diskurzust akart vele kezdeni azon tárgy fölött, hogy olvasta-e már Jósika legujabb regényét; a minek azonban a szép Amália egyszerre véget vetett azzal a válaszszal, hogy soha sem olvasott semmi magyar könyvet. Gyula nem is kinálta őt többet czukros mogyoróval.

– Nem álmos ön? kérdé Amália szúrósan, másik szomszédjához fordulva, ki villájával az üres tányérra irogatott mindenfélét.

– Nem biz én, felelt Adorján, s egykedvűen hátraveté magát székében: hanem egy kicsit megeléglettem már a jót. Úgy vagyok, hogy nem is szeretek már szép hölgyre nézni, mint a jóllakott ember az ételre.

E gorombaság után zsebre dugta kezeit s a szemközt ülő öreg anecdotás urnak piros orczájára olyan hidegen tudott nézni, mint egy álomjáró; pedig máskor legalább is mosolyogni szokott rá.

E perczben megzendült odakinn a pitvarban az utánuk vergődött czigányok zenéje. Adorján arczát egyszerre valami rángatag élvsugár rezgette keresztül; ennek volt még rá hatása. Szemei villogva nyiltak fel; ajkain mosoly vonult át; termete nekidélczegült; egészen más ember lett belőle. Ah, ez a zene volt az ő lelkének kiegészítő része. – Olyan kiegészítő része, mint az arab rajongóénak a mákonyfüst. Arcza gyönyörtől kezdett ragyogni s hallani lehetett, a mint sarkantyúit összeveri az asztal alatt.

Gábor Endre is kirugta e hangra maga alul a széket, engedelmet kért a gorombaságért; kezet csókolt a háziasszonynak, kivánt neki még ötven esztendőt az eddigiek után; hanem azontúl nem is lehetett őket tovább tartani, rohantak ki mind a ketten a czigányok elé.

Ah, a czigány! a szegény czigány; az volt a legfőbb gond! Talán egész vacsora alatt az nyugtalanítá őket, nem lett-e valami bajuk? nem tört-e hegedü vagy bőgő-borda? nem ficzamodott-e ki a primás keze? nem szöktek-e el másfelé? Ah, a hűséges jó fiuk! Megérdemlik, hogy összecsókolják őket, s úgy vigyék be diadallal a terembe, mint győztes hadvezérek sebhelyes bajnokaikat; a czigánynak nincs más kottája, mint annak az arcza, a ki zenéjét hallgatja, arról játsza le a vígat, a szomorút, míg aztán úgy belecsalja lelkét a hegedűjébe, hogy viszont, mikor ő akarja, akkor lesz az hol víg, hol szomorú.

A két ifju egészen átváltozott. Most voltak azok, a kiknek őket a hír festé. Gábor Endre a daliás, hősi alak; Borcz Adorján a szívrabló.

Egyedül járták el ketten azt a most már divatból kiment tánczot, a mi olyan szép volt, a toborzót; a mit férfi férfival szemközt állva szokott lejteni, délczeg, daliás léptekkel. Az egész test mozog abban, s minden mozdulat egy plastikai szobor mintaképe. Az arcz mosolygása, a szem villogása játszik abban főszerepet; nem is való az minden hánytvetett legénynek; mert az még azon időkből maradt ránk, a mikor a magyar ember tánczolt azért, hogy nem tudta, hova legyen szive-lelke erejétől, tánczolt vitézi büszkeségből hírneves csaták végével. Én is csak egy párszor láttam már ezt az ősi tánczot, de még most is úgy látom azt magam előtt.

Képzelet nem éri utól azt a bűbájos délczeg járást, a mit a vidék legszebb ifja ott a bámuló társaság előtt tett; minden szem tüze az ő arczán látszott összegyülni, úgy ragyogott az, olyan szép volt; minden mozdulatából báj, erő és kellem tünt ki. És ő azt tudta jól; úgy tudott szemeivel a szép hölgyek szemeibe vágni, úgy tudott a kedvükért lelkesülni; egészen más ember volt, mint félóra előtt. Minden arczon lehetett látni, hogy mennyire tetszik neki – csak Amáliáén nem. Ő szerelmes volt belé.

* * *

Míg odabenn hangosabbra válik a vigalom, künn a pusztán szállingózik a hó; beszürkült az ég egészen; nincs holdvilág, csak a hófény derengeti az éjszakát. Alig látszik a sík mezőn, merre van a nyomás, a mit a legutóbbi szán hagyott maga után a hóval behordott uton.

Ezen a kétséges uton, melyet az éj s a hóesés mindig jobban eltakargat, megy két utas egymásután. Az egyik egy lovag, vagy lovagnő, a másik egy ordas farkas.

A lovagnőt bő köpenyeg fedi; fején prémes süveg, csak szaváról ismerni meg, hogy nő.

Lovával beszélget, mely fel-felemeli okos fejét, füleit hegyezve, orrával szaglálva s nyugtalanul vihog s fejét szügyébe vagdalja. Érzi a közelgő farkas szagát.

– Ne félj semmit, kedves Dryászom; csak egy farkas az, nem jön több. Voltál te velem már nagyobb veszélyben is. Tudod, a medvevadászaton Gyergyóban.

A ló visszanyerít, mintha tudná, hogy mit beszélnek hozzá.

– No ne siess. Csak halkan menjünk poroszkálva, mert különben elveszítjük az utat. – Ellenségünk nem mer közelebb jönni. S ha jő, majd kárát vallja. Lásd, mind a két pisztolyt elhoztam. S tudod, hogy én nem hibázok.

A paripa hátra nézett, mintha csakugyan látni akarná a pisztolyokat s a mint a sárkányokat egyenkint pattogni hallá, büszkén emelte föl fejét, most már nem fél.

Most erdőbe ért az út, a hol nem lehetett róla letévedni többé, itt galoppba ereszté paripáját a lovagnő, olyan bizton ülve rajta, mint egy férfi.

A farkas, mely addig szintén poroszkálva ügetett a lovag után, a mint az galoppban indult, egyszerre elkezdett száguldozva rohanni utána; eddig csak kerítette, most már üldözőbe fogta.

A lovagnő visszanézett, s látta, hogy a tér fogy közöttük, az erdő sötét volt, a táj elhagyott és lakatlan, a paripa ösztönszerűleg nyargalt mindig sebesebben.

Végre a fák között kerülőt csinált az út; a lovagnő kénytelen volt azt követni, mialatt az ordas az egyenes iránynak rohanva, keresztül törtetett berken és bozóton s eléje került.

– Most csendesen állj, Dryászom, szólt lovához az amazon, megállítva azt az eléje siető vaddal szemközt. Félre ne szökjél. Szép csendesen állj. Itt vagyok én. Ne félj semmit.

A farkas üvöltve szökött elő a zuzmarás csalitból, zölden villogó szemekkel rohanva a paripa felé, mely reszketés nélkül állt előtte. Öt lépésnyi távolban érte a lövés; a roppant fenevad, derék ordaskan volt! hengerbuczkát vetve bukott a ló lábai közé. A paripa hozzá fújt haraggal, azzal átugrott rajta és ügetett tovább; olyan büszkén rázva fejét!

Néhány percz mulva kiértek az erdőből s a kibontakozó táj sarkában meglátszott a lovagnő előtt a kivilágított ablaku kastély.

– Ah, még várnak ránk, Dryász; látod, még jókor is jövünk: mindjárt megpihenhetsz otthon. Te is jobb szeretsz itt, mint Kolozsvárott. Régen voltál itten úgy-e? Odatalálnál már most bekötött szemmel is innen?

A mén bókolt rá fejével s valóban nem kellett őt kormányozni többé, oly szépen kitalálta maga, merre tér el az út a kastély felé, pedig három ösvény is szelte azt keresztül.

Egy óranegyed múlva a kastély udvarán állt meg a paripa. Dráva csodálkozva vihogott körüle, mintha sehogy sem tudná felfogni, mit keresnek ezek most itten, kikre épen nem vár senki.

A tiszttartó ablakain keresztül a czimbalom víg pengése hangzott a brúgó haragos mordulásai közől. Odabenn most vígan vannak; a cselédség is kényén-kedvén mulat, senki sincs a tornáczon.

A lovagnő leszáll nyergéből s a paripája nyakára vetve a kantárt, gyöngéden rá üt kezével és azt mondja neki: «eredj szállásodra».

A mén azzal egyenesen megindúl az istállók felé; az ajtó, melyen be akar menni, tolózárral van becsukva, pedig a többi nyitva levő ajtókon, tudta jól, hogy neki nem illik bemenni. Nagy okosan megfogja szájával a tolózár nyelét s kinyitja maga előtt az ajtót, s belépeget saját lakába.

A lovagnő pedig egy földszinti sötét ablakon koczogtat be; ott a vén kulcsár lakik, a ki bizonyosan nem tart a mulatókkal, mert nyolcz órán túl soha senki kedveért életében ébren nem volt. Csakugyan most is álmából kel föl; kijő a várakozó hölgy elé, kinek jelenléte egy cseppet sem látszik őt megdöbbenteni. Le akarta ugyan venni előtte tiszteletből a bagósüveget, de a lovagnő látta, hogy az nagyon a fejébe van nyomva, nehezen fog kijönni, s kérte, hogy hagyja abba; inkább siessen felnyitni a másik szárny szobáit, azután menjen az istállóba, nyergeltesse le a lovát, jártassa meg egy kicsinyt, s azután adasson neki szénát; ő neki pedig azután hagyjon békét, mert semmire sem lesz szüksége.

A kulcsár szótlan ember volt; tette a mit mondtak neki, kinyitogatta a grófi lakosztály szobáit; meggyújtotta a gyertyákat; tüzet rakott a kandallóban és jóéjszakát kivánt, valószinűleg gondolt magában rá, hogy egyéb szükséges foglalkozást majd teljesít a tiszttartó szobaleánya; az nem a kulcsár dolga.

– Micsoda vigasság van ma a tiszttartónál? kérdé a delnő az eltávozót.

– Ezüstlakodalmát üli; felelt ez, egy nagy ásítást nyomva el markában.

– No hát nem kell őket háborítani. Ne szóljon felőle senkinek, hogy itt vagyok, hadd mulassanak; hozzon egy üveg friss vizet, egyébre nincsen szükségem.

A kulcsár szót is fogadott, behozta a vizet, ellátta a lovat, azután szobájába ment és aludt tovább; – a másik lakosztályban semmit sem tudtak meg az új vendég ittlétéről.

Az új vendég egy fiatal, szőke hölgy volt, nagy, eleven, nyilt kék szemekkel, miket vékony barna szemöldök rajzoltak körül, elől csaknem összeérve, mi oly különös merész kifejezést adott az egész arcznak. Ha oly finomak nem lettek volna e szemöldök, tán félni is lehetett volna tőlük.

Vékony ajkai s keskeny tojásdad álla valami olyan szeszélyes tekintetet adtak e minden vonásaiban szellemdús arcznak, mely az első tekintetre meglep, míg az apró szőke fürtök, mik a félredobott kalap alól kiszabadultak, valami csendes melanchóliát iparkodtak arra árnyékolni, ha úgy egyszer megállt és lehajtotta fejét.

Csakhogy az egy perczig tartott; a fiatal hölgy a szobában végig járva, hirtelen egy tükör elé ért, s a mint abba véletlen belepillantott, egyszerre elnevette magát, összecsapta a kezeit, szemébe kaczagott saját képmásának, mintha kaczagnának azon mind a ketten, hogy most épen itt találják egymást, a hol épen nem gondolták a találkozást. Aztán megcsóválta fejét, s megfenyegeté ujjával a tükörbeli alakot, az is megcsóválta fejét s visszafenyegetett. Azzal hátat fordítottak egymásnak.

A hölgy ajkain még azután is vonaglott át majd a gúny, majd a jó kedv mosolygása. Míg a tűz pattogva éledt a kandallóban, odatartá picziny csizmácskákba szorított lábait melegedni, azután elkezdett a teremben fel s alá járkálni, lovagvesszejével suhogtatva; néha épen úgy tett, mintha valami idealis alaknak a hátára huzgálna vele jó nagyokat, s ilyenkor úgy szikráztak sötétkék szemei; arcza olyan kegyetlen volt; utoljára akkorát csapott vele az asztalra, hogy még az is nagyot szólt rá, pedig nem is érezte; azután, mintha el volna fáradva, egy karszékbe veté magát, fejét tenyerébe hajtá s csendesen elbámult a kandalló tüzébe, oly mozdulatlanul, mint egy szobor.

Az épület második felében pedig tánczoltak és muzsikáltak.

Ámbátor azonban tiszttartó uramnak ezüstmenyegzője volt ma, és ámbátor ezüstsarkantyús csizma volt a lábán: azért ő mégsem sajnálta a legnagyobb vigasság közepéből abban az ezüstsarkantyús csizmában kimenni az udvarra és sorra vizsgálni az istállókat: az a sok idegen kocsis nem aludt-e el pipával a szájában? nem rugdalják-e egymást a lovak? helyeiken vannak-e a cselédek? mert ha azután valami baj történik, megütheti a patvar az ezüstlakadalmat!

A mint az istállóajtókat sorra járja, egyszer csak megdöbbenve áll meg: hát ezt ki nyitotta volt ki? Benéz és látja, hogy oda is van egy ló bekötve. Ejnye, hogy mernek a grófi lovak osztályába is vendéglovakat kötni? Ki tette már ezt? Nincsen elég hely a többi istállókban? Mindjárt be is ment maga, hogy azt az idegen paripát átszállítsa; de alig nyúlt hozzá, mikor az jókedvűen elkezdett rá vihogni, mint valami régi ismerős, s a szájával egyenesen a zsebébe nyúlt, onnan kihúzta a zsebkendőt, feltartotta, megrázta, s azután eldobta, miután nem volt benne semmi.

– Nézd, nézd, dörmögé a tiszttartó. Ez épen úgy tesz velem, mint a Dryász szokott, egyszerre a zsebemnek megy, ha lát, s ha nem lel benne czukrot, vagy kenyeret, megzálogol: elveszi a zsebkendőmet, vagy a dohányzacskómat; ugyan ki lova lehet ez?

Lámpást hoztak elé: a tiszttartó bámulva ismert a paripára: ez a Dryász.

A ló visszanyerített rá, mintha nevetve mondaná: «persze, hogy a Dryász vagyok, hát nem ismert rám az öreg úr?»

– De hát hogy jő ez ide? Ki látott valakit idejőni rajta?

Senki sem tudott róla semmit.

A kapu nyitva volt, hogy ha vendég jő, betaláljon rajta; a cselédek pedig mással voltak elfoglalva. Egy kocsis tudott annyit, hogy látott valami embert, de nem tudja, hogy kit, a ki megjártatta a paripát és abrakot adott neki; de nem állítja bizonyosan, hogy nem álmodta-e ezt?

– Kit hoztál Dryász? kérdé a tiszttartó a paripától, mely hizelegve dörzsölé hozzá a nyakát. A gróf jött rajtad?

Dryász megrázta a fejét e kérdésre. Nem az jött.

– Tán a grófné? kérdé tovább a tiszttartó, egyre jobban hüledezve saját kérdései vakmerőségétől.

A paripa helyeslést intett. A grófné jött.

– Az öreg grófné?

A paripa tagadta azt.

– Hát – a fiatal? – Alig lehetett hinni, hogy az igaz legyen.

Pedig a ló azt intette, hogy úgy van.

Semmi kétség sem lehetett többé. Dryász nem szokott sem hazudni, sem tréfálni. De hol van hát, a ki jött? Kivel beszélt?

Erre a kérdésre legtöbb bizonyságot lehete szerezni az által, hogy a grófi lakosztályhoz menjen az ember s ott tudakozódjék.

A bejárat alatt már meglepte a tiszttartót az, hogy a tornáczra vezető ajtó nyitva van. Belépett rajta; az előszoba, az étterem mind sötét volt, hanem a következő szoba kulcslyukán át már világosság látszott.

A tiszttartó még most sem tudta, hogy nem valami lelket, vagy kisértő szellemet fog-e ott találni? s úgy dobogott a szive, midőn a kilincsre tevé a kezét.

Elébb még is koczogtatott. Arra pedig nem kapott választ. Másodszor is koczogtatott, arra sem mondták, hogy «szabad»; már erre elszánta magát s halkan felnyitá az ajtót s a kandalló fénye mellett látta ülni a méla hölgyalakot, tenyerébe hajtott fejjel, szomorú, halvány arczczal, hogy most igazán megrezzent tőle.

Lehetetlen az, hogy ő legyen!

A mint a neszre fölpillantott a hölgy, a közeledő arcz láttára megelevenültek vonásai, elmosolyodott, felugrott székéről s eléje futott, tréfás csodálkozással kérdezve:

– Hát kegyed, hogy jő ide, jó tiszttartó bácsi?

A tiszttartó szájában megakadt a szó. Épen ő akart ilyesmit kérdezni a hölgytől s szörnyen meg volt lepve, hogy épen az kérdi ezt tőle.

– Mikor én azt mondtam, hogy ne háborítsák ma kegyedet a mulatságában; ki mondta meg, hogy itt vagyok?

– Instálom: a Dryász…

– A Dryasz mondta? szólt csengő kaczagással a hölgy; nézze az ember az árulkodót!

– De instálom, grófkisasszony,… vagy báróné… hebegé a tiszttartó zavarodva.

– Csak maradjunk a kisasszonynál, jó bácsi; szólt a hölgy, kellemesen rázva vállacskáit a kitörő nevetéstől. Nem vagyok báróné.

– Hogyan, kérem alássan?… kérdi a jó ember, ki egyre nagyobb zavarba kezd jőni. Hát a kitűzött mennyegző?

A szép hölgy jó kedve egyre nőtt; alig birta kimondani:

– Megszöktem előle.

A tiszttartó arczán el nem fojthatott öröm mosolygása derült ki; kicsinyben mult, hogy együtt nem kaczagott a kisasszonynyal; a mi különben is ritkaság nála.

A kisasszony nem állhatá meg, hogy ezért nyakába ne boruljon az öregnek, ki egyik zavarból a másikba kezde esni.

– De a báró; – a nagyságos báró úr.

– A báró? Azt ott hagytam a faképnél.

– A faképnél? hehehe. Instálom…

– Azt tettem vele, szólt a hölgy és most már nem nevetett; most már a szemei szikráztak; felkapta lovagvesszejét s annak a gombos felével kezdte szavait kisérni. Elhagytam jőni egész az oltárig, felhagytam öltözni nagy czifrán, össze hagytam jőni a násznépet; engedtem neki elmondani az egész vallomást a pap után: ah, hogy tudott alakoskodni! minden mondását úgy szavalta, a hogy a rossz szinészek, mikor aztán tőlem kérdezték, hogy szereted-e ezt a férfit? azt feleltem rá: «nem szeretem!» és eltaszítottam a kezét magamtól, és lenéztem az egész világ előtt! – Ah! ez jól esett!

A delnő úgy csapott e szónál a kandalló márványára a korbács nyelével, hogy annak achat gombja százfelé szakadva repült szét.

– Ez jól esett itt! szólt a szivére ütve kis kezével, melyben annyi erő volt.

Az öreg tiszttartó is úgy tett, mint a ki szeretné nagyon átengedni magát az örömnek, ha épen valami oka megint nem volna a szomorkodásra.

– Többek között, nem tudja kegyed, hová ment az atyám Kolozsvárról? senkit sem találtam otthon. Kérdezé a grófhölgy.

Hiszen épen ez járt most a tiszttartó fejében, a mi őt sehogy sem engedte örülni.

Sietett is rá felelni.

– A méltóságos úr épen Pozsonyba ment.

– Az anyám is?

– A nagyságos asszony is.

– Talán épen én miattam?

– Valóban, csupán nagyságod miatt.

– Szegény jó mostoha apám. Sajnálom, hogy azt az utat teszi miattam ebben a hidegben. De csak nem eresztette ön el bunda nélkül? Sajnálnám, ha meghűtené magát végettem.

– Bizony pedig éjszaka utaztak el, s azt mondták, hogy éjjel-nappal fognak váltott lovakon sietni, csakhogy elébb odaérjenek, mint – mint…

– Mint a házasság végbemegy? Szegény jó apám, milyen gondos irántam. Minek nem tette volna ki magát, hogy engem megőrízzen. Haragudott nagyon?

– Oh nem, hanem a nagyságos asszony igen.

– Hát atyám nem haragudott?

– Nem. Ő sírt.

– Sírt? szólt egyszerre elszomorodva a delnő, s búsan lehajtá szép arczát tenyerébe, ő sírt miattam? És nem vádolt, nem kárhoztatott, nem panaszolt ellenem?

– Egy szót sem hallatott előttem.

– Nem mondta, hogy rossz, háládatlan némber vagyok? Nem mondta, hogy nem érdemlette azt tőlem, hogy épen olyan embernek adjam kezemet, ki őt oly keserűen megbántotta? szóljon ön igazat. Nekem nem fog az rosszul esni. Mondja meg, nem készült-e engemet megölni? Nem mondta, hogy a hol megtalál, ott lő agyon?

A delnő hevesen ragadá meg az öreg tisztviselő kezét s leste ajkairól a szót, mintha egyaránt félne az igentől és nemtől.

– A nagyságos asszony, a grófné, igen is beszélt így; de Istenem, lehet-e azt tőle rossz néven venni?

– Hát atyám? atyám?

– Ő hallgatott.

– Hallgatott? Annyit sem mondott, hogy ez mégis hihetetlen, hogy itt tévedésnek kell lenni? nem vádolt? nem is mentett?… Ő megvetett engem…

A csüggeteg szép fő, szomorúlombos fürteivel olyan igazán fejezé ki a bánatot, mit a hölgy érze e perczben.

Még egy kínos kérdésen kellett keresztülesni.

– Hát testvérem, a szegény kis ártatlan gyermek, mit tud felőlem? Elmondtak ennek is mindent? Leirtak-e előtte mint valami őrültet és rémületre való példát? Vagy hallgatnak felőlem, a hol ő jelen van, mint egy elveszett felől? Bevitték-e őt is magukkal, vagy bezárták valami kolostorba, hogy el ne tévedjen, miként én?

A tiszttartó örömest is, meg nem is örömest felelt mind e kérdésre; mert a legjobbat felelhette ugyan rá, de nem tudhatta, hogy mi lesz azután a felelet következése?

– A nagyságos kisasszony – a gróf kisasszony – Cecilie comtesse – valójában nem tud semmit az egész dologról; nem is vitték őt magukkal, nem is zárták kolostorba; – hanem most épen – itt van.

– Hol? itt? kérdezé a delnő, felnyitva karikára azokat a nagy kék szemeit, mintha azt sem tudná, hogy hol van e perczben?

– Itt az én lakásomon; felelt a jámbor férfiu egy kicsinyt elégedett arczczal; az én feleségem ügyelete alatt, a gróf úr maga bízta rá; azt mondta neki, hogy egy évig maradjon itt és tanuljon háztartást a jó asszonytól: már meg is szokott a comtesse.

– Cecilie itt van? sikolta kitörő örömmel a grófhölgy, s tenyereibe tapsolva szökött fel helyéről, mint a kivel legváratlanabbul történt valami nagy öröm. Cecilie, az én kis bubuskám itt, ebben a házban? Mit csinál ő most?

– Bizonyosan tánczol.

– Tánczol? kérdezé visszahökkenve a delnő; mintha azt hinné, hogy a tiszttartó először életében kezd el élczeket mondani s azokat most ő rajta próbálgatja, hanem azután hirtelen eszébe jutott, hogy mi van ma itt a háznál? s ismét kiderült változékony arcza. Vagy úgy? hisz itt ma lakodalom van; még pedig ezüst? s az én kis cziczuskám valószínüleg nyoszolyóleány; és most viszik a tánczba. No ez derék! Tehát épen meg fogom őt látni.

– Kivánja a grófkisasszony? Mindjárt ide hívom.

– Dehogy hívja! ugyan öreg úr, hogy gondolhat ilyet, vőlegény létére? Egy lánykát elhívni a tánczból, mikor az ember egy fordulót valamennyi nénjeért sem adna. Majd oda megyek én.

A tiszttartó, úgy látszik, hogy a mai nap folytonos csudák megérésére virradt.

– Serena comtesse oda jönne mihozzánk? Megalázza magát…?

– Hahaha! nevetett a delnő. Ön ezüst vőlegény, a ki huszonöt esztendőt élt nejével örömben, én pedig szalmamenyasszony, ki az oltárnál hagyta a vőlegényét. – Itt egyszerre elszomorodott; vagy tán épen megfordítva értette ön? Oh ne féljen semmit. Én nem fogom senkinek a kedvét elrontani. Víg leszek, mint a többi, ha visznek, tánczolok én is. Valami különös elegantiával sem zavarom meg az egyszerű falusi kört – ebben a félig úti, félig lovagló toilettben; ha pedig valaki elég kiváncsi lesz azt kérdezgetni, hogy mi hozott most engem ide: azt csak bízza ön rám; annak majd mondok én olyan válogatott történeteket, hogy lesz neki min bámulni.

A jámbor úr nem tudott mi ellenvetést tenni; pedig igen jól érezte, hogy itt most ő is olyan felelősségbe keveri magát, a miről sokkal nehezebb lesz számot adni, mint esztendő végén az egész sólyomházi uradalomról; hanem már annyira ismerte Serenát, hogy kapacitálni nem próbálta.

A delnő kissé félresimítá minden tükör nélkül omlatag fürteit, azzal beleakasztá kezét a kis öreg úr karjába, s inkább ő vitte azt, mint az őtet végig az épület belső folyosóján, a honnan egyenesen abba a terembe lehetett belépni egy téli és egy nyári ajtón keresztül, a hol épen javában járta a táncz.

A teremben épen lengyelt jártak, midőn a tiszttartó feltárta az ajtót, s Serenát előre bocsátva kifelé görbített karral, maga nagy áhitatosan félfejjel hátra maradt, míg a delnő otthonias vidámsággal lépett be a barátságos körbe, első tekintetével is testvérét keresve.

Cecilia épen tánczolt; a mint megpillantá Serenát, egyszerre ott hagyta tánczosát, odarohant testvéréhez, az meg ő hozzá, s ott nem törődve senkivel, egymás nyakába borultak; Serena úgy össze-vissza csókolá Cecilia arczát, szemeit, homlokát, hajának minden fürtjét, hogy az egy szerelmes vőlegénytől is sok lett volna; elhalmozva őt hizelgő nevekkel: «kedves kis bubiskám, édes szép tubagalambom; mézes czukros aprószentem»; a társaság rájuk bámult; tiszttartó úr vállai közé húzta a fejét, mint a ki nem oka semminek; tiszttartóné asszony pedig, a mint épen jött be a mellékszobából, egy tál frissen sült fánk a kezében, s meglátta azt a jelenetet ott maga előtt, úgy ejté el a tálat a kezéből, hogy valahány fánk, annyi tánczos lába alá gurult. Akkor sem a fánkjait sajnálta pedig, hanem összecsapta a kezeit:

– Szentséges Jehova! Ez a Serena grófné.

Tiszttartóné asszony nagyon örült rajta, hogy szétgurult fánkjainak esetére háríthatta azt a savanyú ábrázatot, a mit továbbra is megtartott. Ő, köztünk mondva, nem nagyon szerette Serena comtesset, ebben az órában épen nem várt reá. És különösen nem nagy örömét találta abban, hogy Serena és Cecil épen itt jönnek össze. No – nem illik szegény embernek a nagy urak magaviseletét birálgatni: de annyi bizonyos, hogy maga a gróf sem igen fog örülni, ha megtudja, hogy Cecil Serenával találkozott.

Az egész társaságban egy vidám arcz nem fogadta Serenát, testvérén kívül; ki megijedt, ki elbámult rajta; a jobb kedvűeket nyugtalanítá sajátszerű megjelenése, mindenki talált benne valami rendkívülit, valami kimagyarázhatlant, a mi az emberekben bizalmatlanságot gerjeszt; az avatottabbak, kik fülhegygyel érinték a magasabb mendemondák szelét, annyit tudtak már felőle, hogy ez valami nőnemen született filius prodigus; ki anyjának és mostoha apjának sok gondot szerez régóta; s bár ne higyjen az ember semmit a rossz nyelvű pletykabeszédből, annyi bizonyos, hogy a grófkisasszony, a szülői hatalom alól emancipálva magát, saját kezére él, s nagyon keveset törődik a világ véleményével, ellenkezőleg szörnyű mulatságosnak találja, ha mindenféle együgyü embereket olyan kigondolhatatlan galibákba keverhet, csupa jó szeszélyből, a mitől azok aztán egész életükre hiresek maradnak.

Képzelhetni, hogy egy ilyen üstökös váratlan megjelenése milyen hatást idézhetett elő egy olyan csendes diákos társaságban, mint a milyen a tiszttartó vendégeié volt.

És ez a különös teremtés mégis egyszerre otthon találta magát köztük. A tiszttartónét olyan szépen felköszönté, mintha könyvből olvasta volna. A ki nem ismerte, azt hihette volna róla, hogy egyenesen csak az ő ünnepélyére jött ide; az anecdotás öreg urral barátságosan kezet szorított, az öreg asszonyságokat névszerint üdvözlé s azután vidáman kérte az egész társaságot, hogy folytassák tovább az általa megzavart tánczot.

Olyan szivesen, olyan nyájasan tudott kérni, hogy kénytelen volt neki engedni az ember. Ő maga biztatta Cecilt, hogy menjen el azzal a szőke fiatal emberrel, a ki olyan szemérmesen figyelmezteti, hogy még hátra van egy pár forduló a lengyelből. Ő meg azalatt leült az öreg asszonyság mellé, a ki úgy igérkezett tánczolni azokkal a mankókkal, annak kezdé el magasztalni kis testvérét; mennyi bájjal tánczol, mily szemérmesen süti le szemeit, valóságos kis angyal! – a mivel azt az asszonyságot nagyon megnyerte magának.

A nehány fordulónak hamar vége lett; Cecil után következett a szép Amália, a fiatal Adonissal, Borcz Adorjánnal a tánczba.

– Festeni való szép pár! – sugá Serena az öreg asszonyságnak; igazán eszményi alak mind a kettő.

Az öreg asszony gondolta magában: «csakugyan rendkívüli teremtés ez mégis; milyen merész kimondani, hogy egy férfit szépnek talál, s a mellett milyen szerény bevallani, hogy annak társnője is szép».

Adorján szemei az első fordulónál találkoztak Serena tekintetével. Még akkor csak egyszer botlott meg a sarkantyujában.

– Gyönyörűen lejt mind a kettő, – sugá Serena szomszédnéjának, elragadtatott arczkifejezéssel szemlélve a tánczolókat.

A második fordulónál Adorján, a mint Serenára talált pillantani, úgy eltéveszté a lépést, hogy tánczosnéjával szinte összecsapódott; azután meg elfeledé a figurát, a mit kellett volna csinálnia, belesült a részletekbe; utoljára, pro coronide, úgy rátaposott Amália köntösére, hogy annak egy egész fodra leszakadt, mire a delnő sírva futott ki a teremből, s nem is jött oda többet vissza; míg Borcz Adorján, a világhirű tánczos, zavarodottan maradt a terem közepén, mint valami fiatal diák, a ki könyvből tanulta meg a tánczot.

Serena pedig úgy tett, mintha mindezt észre sem vette volna; most Cecilhez fordult, s azzal kezdett el beszélgetni. Miről? Bohóságról. – Lánykák közt divatos themákról, a miről zene mellett, vigalom közt lehet beszélni; – micsoda új tánczokat tud? magyart? mazurt? écossaiset? a walczert nem szabad neki tánczolni egészségi szempontok miatt. – Hát a polkát ismeri-e már?

Fiatal lányka mit felelhetne erre egyebet, mint hogy kiváncsian kérdezze, hogy mi az? még minálunk hire sincsen.

– Ez most a divattáncz, a mit Párisban, Bécsben minden salon elfogadott; ép olyan kedélyes, mint a keringő, a nélkül, hogy olyan szeles volna, sokkal több báj és kellem van benne, mint bármelyikben; nem fárasztó és mégis mulatságos. Várj, én megtanítalak rá egy percz alatt.

Serena grófnő azzal a legszeretetreméltóbb naivsággal szökött fel helyéről, átölelve jobb karjával mostoha testvérét, s a táncztérre lejtve, elkezdé annak utánozhatlan csábbal magyarázni az új divattáncz lépéseit.

Igy szökellni, így fordulni el s ismét vissza a tánczos felé, így hajolni féloldalra; s aztán vállára simulni.

Igézőbb csábtüneményt soha bűvészlámpa nem mutatott, mint a hogy e csodálatos, merész delnő tanítá ártatlan piruló testvérkéjét a tánczok legkaczérabb nemére; ez mint egy öntudatlan angyal, ki csak pirul, ha gyöngeségét érzi, s szemeit lesüti attól a gondolattól, hogy mások ránéznek; amaz pedig egy igéző dæmon, a ki tudja, hogy őt mindenütt imádják, hogy minden mozdulatával, szemeinek minden pillantásával halandó embereket ejt kétségbe, hogy midőn szép piczi lába hegyét oly kaczérul érinti a földdel, azt a földet irigylik ott alatta; – a mellett a legvidámabb csengő hangon dalolta hozzá maga a táncz dallamát: Trallá-lallá-lillalallá! mint a ki tuláradó kedvében van.

E közben valami igen közönséges és nagyon természetes tünemény történt. – Valamelyik külső ablakát a tánczteremnek rosszul kapcsolták be, a belső pedig a hőség enyhítése végett ki volt nyitva; ott künn egy óra óta erős szél kezdett tombolni; ez most egyik dühösebb rohamában hirtelen felszakítá az ablakszárnyat, s azzal zugva rohant be a terembe, a mint túlnan egy ajtót kinyitottak, végig zúdulva az egész szobasoron, valamennyi gyertya lángját lecsapva, hogy egy perczre csaknem sötétség támadt mindenütt, s mindenki úgy érzé, mintha valami ellenséges szellem rohant volna a barátságos társaság közé.

Serena grófnő felsikoltott; elsápadt, olyan lett, mint a halál. Megállt mereven a tánczterem közepén, ijedős szemekkel tekintve a nyitott ablak felé, s míg egyik kezével görcsösen kapaszkodék Cecil karjába, a másikat reszketeg védelemre tartá maga elé s a léleklátás borzongó rettenésével rebegé: – többen is hallák – «ah az atyám! az atyám! – talán e pillanatban…»

Az ablakot hirtelen bezárták; a csunya, rosszkedvű zugolódó szél ott künn szorult, a gyertyák ismét megelevenedtek, a szobák világosak lettek, a vidám beszéd ismét kerékvágásba jött; Serena elnevette magát, ismét átkarolva Cecilt, tovább folytatá elragadó vidámsággal: Trallá lallá-lillalallá…

Vajjon mit akart azzal mondani: «talán e pillanatban?» – Mi jutott atyjáról eszébe attól a szélfuvástól, itt a víg táncz közepett?

Pár percz mulva meg volt nyerve az indigenatus az új divattáncz számára; Borcz Adorján, ki minden vigalomban bőgőbetöréssel fenyegette a zenész nemzetet, ha más nótát próbál huzni, mint magyart és lengyelt, most maga parancsolta a czigánynak, hogy huzza el azt a nótát, a mit a grófnő dalolt az imént, a mi a született zenésznek legkisebb fejtörésébe sem került; azzal odasietett Serenához, s felhívta őt az új divattánczra. A virtuoz tánczosnak csak látnia kellett azt, hogy eltanulja. És az első csábító pár ragadta maga után a többit. Nemsokára minden férfi és hölgy lejtett utánuk a sorban, tipegve, szökdelve és bukdácsolva, kinek hogy ment az igyekezet; mind bele volt bolondulva apraja és nagyja.

De bizony tiszttartóné asszonyom még sem.

– Nem szép táncz biz ez a pulykatáncz, comtesse, akárhonnan hozták; szólt kifakadva a derék asszonyság, mikor vége volt a nótának; nem is igen hiszem, hogy a méltóságos gróf úr valami nagyon büszke legyen majd rá, hogy. Somlyóháza volt az, a hol ezt legelőször tánczolták erdélyi és magyarországi tánczosok.

A hogy e nehány szó egyszerre elvette Serena minden kedvét, annak mindenki előtt fel kellett tünni. Egészen elkomolyult; egy szavát nem lehetett többé venni; egy mosolyt nem idézett elő arczán többé semmi.

Csendesen, minden felötlés nélkül jó éjszakát kivánt a tiszttartónénak, megcsókolta testvérét s míg mások mással voltak elfoglalva, ő elhagyta a termet és a lakosztályába sietett. A tiszttartóné utána ment gyertyával; attól szobája ajtajában elvette a gyertyát.

– Nem parancsol a grófné semmit? Nem kivánja, hogy valamelyik leánycseléd itt háljon?

– Köszönöm. Egyedül szeretek lenni, mikor alszom. – De mégis… (hirtelen meggondolta magát); nem, nem, semmit sem kértem.

Azt akarta kérni a tiszttartónétól, hogy engedje Cecilt ő nála hálni; de tartott attól, hogy az a katonás asszony azt találja rá felelni: már megbocsásson comtesse, Cecil most az én leányom, s annak ott kell lenni, a hol én vagyok. Valóban kitelt tőle. Azért nem is koczkáztatta Serena ezt a kérést; hanem szépen magára zárta az ajtót.

Tiszttartóné asszony pedig ismét visszament a tánczterembe, s hogy még a nyomát is feltörültesse annak az elébbi táncznak, vizes pokróczokkal végig suroltatá a padlózatot, s azzal kézen fogva elővezetvén az ő ezüst vőlegényét, gyönyörüségtől ragyogó arczczal mondá: most tessék már megnézni, milyen az igazi szent Dávid táncza, eljárván azzal nagy ünnepélyesen ugyanazt a lassú magyart, ugyanazon a búskedélyes melódián, a min ezelőtt huszonöt évvel, mint menyasszony és vőlegény megnyitották a mennyegzőt. Most is minden ember gyönyörködött a jó öreg tánczában.

Csak Borcz Adorján ült mélázva egy szögletben és nem ügyelt semmire; pedig Gábor Endre már harmadszor kérdi tőle:

– Hát te nyitott szemmel alszol-e, czimbora, mint a nyúl?

A RÓZSALIGETI BIRKÁS.

Nem tudom, micsoda sentimentalis kisasszony adhatta ennek a pusztának a rózsaliget nevet? vagy igen nagy képzelőtehetséggel kellett annak bírni, vagy nagyon régen lehetett az idő, mikor a parlagrózsa széltiben-hosszában ellepte a mezőt; most ugyan nem látszik azon egyéb, mint itt-amott egy-egy tüskés kökénybokor, a többit simára lelegeli az a tízezeren felül menő birka, a mi naponként a határt járja.

Nincs itt soha sem füve, sem virága az évszaknak, egy felszántott tábla, egy zöldülő vetésszalag sem szakítja félbe a hepehupás róna egykedvű fakózöld szinét, mely sem őszszel, sem tavaszszal meg nem tud változni.

Ezerével járó gyapjuhordó nyájak borotválják simára naponkint a szép természet szakállát, egy-egy nádból font hodály szakítja félbe néhol az unalmas egyalkatuságot, s egy pár görbenyakú gémes kút, hosszu váluival, a hol a birkákat esténkint itatják.

Valami homokbuczkás völgy mélyébe elrejtve bujdoklik maga a lakótanya, lehetett volna biz azt a dombra is építeni, s onnan érdekesebb lett volna a kilátás, de a bölcs telepítő úgy találta, hogy sokkal több szüksége lesz neki a szelektől való védelemre, mint a szép kilátásra, s míg a domb alját kivájva, abban épen elegendő anyagot lelt, a mennyiből valamennyi pajtát és csűrt felépíthetett, addig a kivájt domboldal másfelől igen czélszerű sánczot képezett két oldalról a télvihar ellen.

Igaz, hogy így a völgybe szorított vályogépületek az esztendő három szakaszán át túl a rendén is nedvesek, a negyedikben pedig kiállhatatlan hőséget fognak fel magukban, hanem hiszen hol talál az ember valami tökéletesre ebben az árnyékvilágban?

Ott egy csoportban mintegy nyolcz hosszu alacsony épület látszik, élével, oldalával egymásnak forgatva, csekély építészeti tervvel; valamennyi oly egyforma, rongyos, rozzant nádtetejével, czirmos vályogfalával, mely félölnyire zöld a téli nyiroktól, parányi ablakaival, rácsos ajtaival annyira egymáshoz hasonló, hogy jövevény ember egyhirtelen meg nem tudja közüle találni, melyik a lakóház, melyik a béreslak és a birkaakol?

Udvarnak híre sincs; széna-szalmakazal minden ház előtt; a fagybaszáradt birkanyom tarkázza az egész térséget; hulladék nád, szalma lepi a környéket; s ellenőrzetlen komondorok ülnek, ásítanak mindenik ajtóban; jó szerencse, ha a látogatót százszor meg nem eszik, a míg valakire akad, a kitől megkérdezze, hogy hol van a gazda?

Úgy látszik azonban, hogy a ki azzal a sárga hintóval jött, tudja már a járást, mert egyenesen odahajtat a középen álló hosszu ház elé, s annak az ajtaja előtt állapodik meg; ámbár semmi külsőleg látható oka nincsen, azt a többi birkateleltetőnél egyébnek tartani.

A hintóból elébb egy farkasbundás úr száll le, azután egy dsindsulaprémes úrhölgy, kinek asztrakánkarmantyús topánkái meglátszanak, a mint a hágcsókon leszáll; utánuk a bakon hozott liberiás inas, mindenféle ládákat, skatulyákat emelget le, míg a konyhából előkerülő csajhos béresasszony, rettentő csizmák szárait fenve egymáshoz, üget a harmadik, vagy negyedik hosszú épület felé, hogy a házi gazdát vendégek érkeztéről értesítse.

Borcz Mihály uram, a dúsgazdag birkás, most épen nagy munkával van elfoglalva. Nagyváradi országos vásár közeleg. A tömérdek sajtot szekerekre kell pakolni, a mit télen által készíttetett a bális. Sok száz forintra megy annak az ára. A birkák is elkezdték az ellést; a zsenge báránynak most legjobb az ára; azokat hevenyében ki kell most mustrálni; a melyik megélni való, azt megbélyegezni és beoltogatni, a melyik eladni való lesz, azt külön esztrengára csapni. Ilyenkor nagy szükség van a gazda jelenlétére, mert ez sok babonával jár, a billogozásnál minden birkának egyet kell tekeríteni a fülén, hogy ne fogjon rajta a métely; aztán a billog-nyelén keresztül kell ugratni, hogy jó tejelő legyen, arra pedig különösen kell ügyelni, hogy e műtét alatt a gyapjából semmi ki ne tépődjék, mert az rosszat jelent, az olyan bárányt széttépi a farkas. Aztán a magnak való bárányokat nem szabad fenhangon számlálni, mert akkor beléjük esik a dög, hanem csak kiki magának; minden ember utoljára mondja meg, hogy mennyit számlált? a gazda adja rá, hogy igaz-e? bicsakkal metszve egyenest és görbét a rovásfára.

Innen láthatjuk, hogy Borcz Mihály uramnak abban az órákban, hogy a béresné érte jött, több dolga volt a szokottnál; egyik kezében a kulimászos fazék, másikban a billogozó vas, azzal nyomta egyenkint saját nevének előbetüit minden ujonnan született alattvalójára, azután megint előrántotta a dolmánya zsebéből a rovásfát, – a csizmaszár mellől a bicskát, s rótta a sorbajövő vonást; s törülte izzadt orczáját ködmene ujjával; minélfogva olyan kulimászos kezdett lenni dolmánya, mellénye és homloka lassankint, hogy egyik sem vethetett a másik ellen semmit.

Nehéz is lett volna a jó urat kiismerni a többi juhász, béres közől valami idegennek; épen olyan törtbőr dolmányt viselt fekete birkaprémmel, mint a többi bojtár, még a szironyvarrás piszkosabb rajta, mint azokén, mert nyilván sokkal régibb. Fontostalpu saruja faggyuval bekenve, s a fejébe nyomott báránybőrsüveg tele kirázhatlan szénapolyva és bógácsmaradékkal; arczával is elmehetne olvasva a béres nép közt; semmi uri szín sincsen rajta, durczás, duzzogó, mint a bántott cseléd, bajusza kurtára nyirva, hogy ne legyen vele baja, s göndör szürke haja borzasabb minden szénaboglyánál.

Épen egy szép fekete bárányt tartott térde között, azon gondolkozva, hogy vásárra küldje-e azt is, vagy minthogy oly szép, ne sajnáljon rávesztegetni egy 32-edrész krajczár ára oltott meszet a bélyegzés végett, midőn a béresné az akol ajtajában megállva, bekiáltott hozzá gyógyíthatlanul rekedt hangon:

– Nemzetes uram, vendégünk jött: tekintetes Torhányi András úr és a kisasszonya.

A birkás oda fordult felé, s mintha jobban hallana azzal, ha a sipkáját feltolja a szeméről, kérdezé minden nyájasság nélkül:

– Micsoda?

– Tekintetes Torhányi András úr! iparkodék a rekedt némber jobban kiáltani.

Borcz Mihály uram aristocraticus gőggel monda rá:

– Semmi Torhányi; – csak Torhán. – Torhánnak híják, nem Torhányinak. Micsoda –i? Az a –i csak nemes embernek szabad. Majd bizony! egy kereskedő, egy kupecz, aztán még Torhányi!

S azzal, mintha mindent a legjobban rendbe hozott volna, ismét lehúzta sipkáját homlokára, s haragjában a szeme alatt is festett magának szemöldököt, a mint a kulimászos ujjával le akart onnan valamit törülni.

S még azután is sokáig dörmögött rajta, a juhászaihoz szónokolva.

– Igen bizony, egy kupecz. Egy kereskedő, semmi egyéb; aztán mindjárt Torhányi akar lenni; mintha azt az ypsilont olyan könnyen adnák, mintha azt csak szeméten találnák, hogy a kinek megtetszik, vegye fel! Ismerem én régtől fogva; eleinte csak úgy írta a nevét, most már úgy is mondatja ki. Azt gondolja, hogy majd ezáltal egyszer csak, – se tette, se vette, – nemes ember lesz belőle. Hohó! Beleszólnak még abba. Mintha az olyan könnyen menne.

Borcz Mihály uram egészen fel volt lázadva ettől a gondolattól. Hogyne! Tudhatta magáról, hogy az minő áldozatba kerül. Hisz ő maga is ezelőtt negyven évvel közönséges parasztfiu volt, birkákat őrizett; mennyi pénzébe került neki, míg e kiváltságos előjogot megszerezheté; s más csak úgy ingyen fejében akar hozzá jutni?

Hátrább uram! azért hogy hintóban járunk.

Gondold meg, hogy nemes Borcz Mihály uram udvarában vagy most, s a milyen igaz, hogy ez a puszta inkább nemes Borcz Mihályé már, mint bárói gazdájáé, kitől azt ezelőtt húsz évvel vette ki bérbe, holdját négy rézkrajczárért harminczkét esztendőre, olyan valószinű és lehetséges, hogy nemes Borcz Mihály uram még a báró czímet is megszerezheti utódai számára, miután pénze van elég; nem nagy mesterség levén egy kis milliócskát összekuporgatni 12 ezer hold földről, ha az ember évenkint csak 800 bankó forint árendát fizet utána.

A vendégeknek az alatt módjukban volt magukat mulatni odabenn a lakházban, melynek belseje tökéletesen megfelelt gazdája külsejének.

A nedves falakon régi meszelés megtágult vakolatja volt omladozó félben; a rövid ablakok közei jól betömve fűrészporral, hogy se ki, se be valami levegő ne találjon menni, ócska, megfeketült székek, almáriumok támaszkodtak avatag oldalaikkal a falnak, s egy szögletben párnátlan nyoszolya nyujtózkodott, nehéz juhászbundával leterítve, a két ablak között egy alacsony bőrpamlag ijesztgette a ráülni akarót nyiladozó fesléseivel, miken keresztül dugta magát az avult tehénszőr; az ágy és pamlag alja tele volt nyirkos dohánycsomagokkal; az almárium és még egynehány polcz a gerendákig volt megrakva sajttal, míg a boglyakemencze szurdékában világosan érett a korpacziberének készített kotyvalék; minélfogva oly orrtekerő illat uralkodott a kegyetlenül befűtött szobában, hogy attól rögtön megnémult, a ki a szabad levegőről belépett.

A gazdasszonynak ugyan volt annyi jó akarata, hogy az úri vendégeket átvezesse onnan a benyilóba; de a mely egész télen nem levén fütve, olyan farkasordíttató hideg volt, hogy nem lehetett kiállani benne a mulatságot.

Ott már mégis csinosabb butorok voltak, ócskák ugyan, de legalább nem ragadt hozzájuk az ember, minélfogva Amália kisasszony inkább ott maradt bundában, karmantyúban, megvárandó, míg befütenek; míg édes atyja elfogadta a nagycsizmás gazdasszony szives ajánlatát, hogy majd kifüstöli ő azt a szobát, aztán jó lesz; a mit meg is cselekedett a jó lélek, hozván be egy vaslapoczkán parazsat és behintve azt kömény-maggal: a mitől azután megint olyan illat támadt, hogy Torhányi úr azt képzelte magában, hogy főfájásról kurálják; s míg a birkás váratott magára, azalatt azt a kínos válogatást követte, hogy vándorolt egyre az illatos szobából a hidegbe, a hidegből az illatosba, a szerint, a mint az egyik, vagy a másik maleficiumot türhetlenebbnek találta.

Azonban lassankint bemelegedett a benyilószoba s Amália kezdte lebontogatni magáról téli köntöseit. Torhányi úr olyan szivesen segített neki e munkában, úgy igazgatta leánya ruháját, szalagjait, úgy törülgette bársonygallérját, fésülgette magasra tekert hajbodorzatát, felhuzogatta karmantyuit, hogy a gyémántos karpereczek kitünhessenek alóla, kiegyengette hímzett inggallérát, kívül húzva rajta a drágagyöngysort; úgy csinosítgatta – mint, – tán mint egy apa szeretett leánykáját? nem, hanem mint egy bagdadi kalmár a vásárra vitt eladó rabnőjét.

– Miért nem tetted fel a gyémántos brochet a melledre? évődék vele; mikor én mondtam.

– Nem szokás azt útra feltenni, felelt Amália kedvetlenül.

– Szokás ide, szokás oda. Tudják is azt itt, hogy mi a szokás? Ha én azt mondtam neked. Azt gondolod, hogy én azért vettem neked a sok igazgyöngyöt, brilliántot, hogy azt a fiókban tartsd?

(Úgy gondolom, hogy azt azért szokás venni, hogy az ember nyereséggel eladhassa megint: – a leányt is ráadásban.)

Amália kisasszony durczásan mondá rá:

– Minek tettem volna fel, hiszen;… itt elhagyta a szót és vállat vont.

Torhányi úr pedig tudta jól, hogy mit akart leánya azzal a vállvonással mondani.

– Hiszen úgy sincs itthon Adorján most, ugy-e? Nem az a kérdés a dologban. Hanem azt kell tenned, a mit én mondok, mert neked nincs eszed, de nekem van. Én tudom, hogy mit csinálok, de te nem tudod. Adorján egy nagy gazember, a kire nekem semmi gondom; bár neked se volna; hanem az apja, ez a nagyfejű szamár…

Épen nyitotta az ajtót.

– Ah, alázatos szolgája, kedves édes barátom uram. Örülünk, hogy friss egészségben tisztelhetjük Amália leányommal együtt. Ez az én Amália leányom, kedves édes tekintetes Borcz úr. Elhoztam őtet is magammal, a hogy legutoljára megigértem. Talán munkájában zavarjuk most is?

– Munkámban, igen is, munkámban; felelt a birkás, szemeivel Amáliát mustrálgatva, mi alatt kezeit egyre kente-fente a dolmánya oldalához, hogy egy kicsit lemenjen róluk a szekérkenő, mielőtt valamelyiket Torhányi úrnak barátságos kézszorításra nyujtaná. Nálam mindig szorgos a munka; nem úgy, mint a kereskedőnél, a ki télen lógatja a lábát. Engedelmet kérek, hogy ilyen piszkos vagyok; az ember falun nem járhat olyan czifrán, mint a városban, itt mindenhez hozzá kell nyulni; a sárból élünk, az adja kenyerünket; ilyen a szegény ember dolga.

– No csak szeretnék én olyan szegény ember lenni, mint tekintetes Borcz úr; szólt bele hizelkedve a vendég úr.

Hiszen Borcz úr is csak azért szokott olyasmit mondani mások előtt, hogy ő szegény ember, hogy siessenek azt megczáfolni. Nem is mentegette magát a magasztalás ellen.

– Már hiszen, a mink van, az megvan, szólt parasztbüszkeséggel felfujva magát.

– Legalább tizezer birka.

– Az idén már tizenkettő.

– Egy harmada pedig spanyol.

– Sőt két harmada spanyol. Igazi merino.

– Mily roppant szép gulyája; akkor itatták, mikor jöttünk.

– Hát még ha a vetésem látnák!

– Már az is van? csak nagy gazda Borcz úr, nagy gazda. Hátha a mije zár alatt van!

– De isz az nem sok. Nem tartogatjuk azt itthon; a pénz legjobb marha, mert nem kell teleltetni, még is jól szaporít.

– Néha duplát is vet, ugy-e bár tekintetes Borcz úr?

– Már hiszen ért Torhányi uram is a pénzfiaztatáshoz.

– Mi tagadás benne, szólt szerény alázattal Torhányi úr, mint a ki valami jól megérdemlett dicséret miatt pironkodik.

– Bizony nem is hiába jár ám öt tölgyfahajója a Bánátba.

– Az idén már hét; jegyzé meg tisztelettel a szerény férfiu.

– Biz a gyapjut sem azért vásárolja össze, hogy veszítsen rajta.

Torhányi úr most jónak látta nyakát egyenesebbre igazítani merev kravatlijában; minden újja tele volt gyűrűvel, csak úgy villogtak az alatt.

– Ez mind csak mellékes üzlet, kérem alássan; gabona, gyapjú, bor, áruszállítás s efféle csak arra való, hogy az ember firmájának hire legyen; – nagyobbszerű pénzembereknek ez mind csak mellékfoglalkozásuk; igazi nagykereskedő országa a börze, s valódi nagy kereskedés csak papirosokkal űzhető.

– Papiros, papiros; mormogá az öreg birkás, s nem gondolt egyebet, mint hogy Torhányi úrnak valahol papirosmalma van, s rongyot szed; talán a gyapjú-alkuban tőle is megvenne egy csomó rongyos ponyvát ráadáskép.

– Értek statuspapirosokat, sietett a kételkedőt hamar felrázni tévelygése álmaiból Torhányi úr.

– Vagy úgy? megtetszik venni a fekete-bankót fele áron, s el tetszik adni egész áron odafenn.

– Oh nem, nem. Vannak statuspapirosok, a mik nem bankók, a mik nem birnak határozott árfolyammal, például a bankrészvények, metalliquok, miknek árkelete ma hirtelen felmegy, holnap hirtelen leszáll. Itt mutathatja ki az okos kereskedő, hogy mit tud? Mikor leszáll a papiros értéke, összevesz egy millió forint árát, egy hét mulva megint felmegy: akkor eladja s nyert rajta egy pár százezer forintot.

Borcz uram nagyot bámult a beszélőre.

– De hogy tudhatja azt meg, hogy mikor száll le, mikor hág fel a papiros?

– ’Sz épen az a fortély titka, szólt ravasz képpel Torhányi úr; erre való itten az ész; és azzal homlokára kopogtatott négy újja hegyével, hogy minden gyűrűje csengett bele.

A birkás nagyot csóvált a fején, s gondolta magában, mennyivel könnyebb mestersége ez a pénzcsinálásnak, mint reggeltől estig gyapjút nyiratni, s egész télen-nyáron koplalni, kuczorogni, hogy a mi egy ajtón bejött, a másikon ki ne menjen. Kezdette magában Torhányi uramat respectálni, daczára annak, hogy az ypsilon nem bír legalis existentiával a neve farkán.

– Hanem hát beszéljünk a magunk ügyéről, édes kedves tekintetes Borcz úr; szólt karon fogva érdemes barátját Torhányi úr; menjünk talán át a másik szobába. Amália majd elmulatja addig magát; Amália okos leány.

A két úr azzal átment a köménymagfüstös szobába, melynek illatát most iparkodott még emelni a behozott báránybélyegző festék is. De Torhányi úrnak az most nem volt alkalmatlan. Hiszen lucri bonus odor. Szépen helyet foglaltak egymás mellett a bőrpamlagon, a birkás egy darab krétát vett a kezébe, azzal jegyzett az asztalra.

Az első positiókon kevés alkudozással átestek: a tavalyi gyapjú, az idei bőrök felett hamar megegyeztek; mind a kettő ismerte a vásárt és ma szokatlan engedékeny kedvében volt. Máskor nem így szoktak alkudni, hanem elveszekedtek reggeltől estig; legazemberezték, lezsugorizták egymást vagy hatszor; s rendesen akkor kötötték meg az alkut, mikor már Torhányi úr fennült a hintóban; sőt gyakran el is váltak nagy dér-durral, s olyankor aztán vagy Torhányi úr tért vissza a legközelebbi csárdából egy végső szóra, vagy a birkás lovagolt utána félmérföldig az ultimatummal.

Ezúttal azonban olyan könnyedén átestek az alkun, mintha a gyapjú és a pénz csak olyan limlom volna, mit az ember a szérűn összegereblyél.

Nyilván valami fontosabb tárgyra tartogatja mind a kettő az alkudozásra való talentumát és erélyét.

Torhányi úr le is fizette a felpénzt, iszonyú mennyiségű ezeres közől válogatva tárczájában Borcz úr szemeinek kápráztatására s azután elkezdett nyájasan mosolyogni, oda-oda pillantva szeliden tekintetes Borcz uramra.

– Ezekkel hát rendbejöttünk, még pedig ugyan csak könnyű szerrel; óhajtom, hogy a legfőbb tárgyon is, a miért idejöttünk, ily barátságos igazsággal egyezzünk meg.

És azzal nyájasan megszorítá Borcz uram kezét; kicsinyben múlt, hogy meg nem csókolta.

Borcz úr hátra huzódott, apró ránczos szempilláival sürűn pislogatva.

– Nos, nos, mi lehet az? mi lehet az? (Pedig jól tudta, hogy mi az.)

Torhányi úr szerényen mosolygott.

– A tekintetes úr kivánatára elhoztam Amália leányomat.

– Úgy? igenis. Láttam, láttam.

– Ő igen jó leány; nem azért mondom, mert apja vagyok.

– Láttam, láttam.

– Ő maga is nagyon kivánkozott ide.

– Bizony pedig itten semmi szépség sincs, a miért olyan nagyon kivánkozzék ide.

Torhányi úr még szebben is tudott mosolyogni.

– Ha nincs is valami, – de van valaki.

– Nem értem, nem értem.

– Hiszen méltóztatik tudni, hogy ezek az ifjak olyan régóta szeretik egymást.

– Nem tudom, nem tudom. (Borcz uram egyszerre elkezdett semmit sem tudni.)

– Még a nagyváradi casinobál óta, midőn egymással először találkoztak.

– Azóta sem látták egymást. Adorján úrfi nekem nem szólt egy szót is; oh Adorján úrfinak igen nagy kilátásai vannak, igen nagyok.

– Oh Amáliának is sok szerencséje akadt már; én nem szólok a vagyon miatt. Mi az nekem; egy pár százezer forinttal több, vagy kevesebb. Csupán csak azért, minthogy az ifjak egymást szeretik, óhajtanám boldogokká tenni őket.

– Ah, kérem alássan! pattant fel Borcz uram, kinél az a gondolat ragadt meg, hogy a pénzét keveselték; nem egy pár százezer forintról van nálam szó, engem tetszik tudni, úgy hínak, hogy a milliomos birkás. Egy millió forinton alul nem becsülnek ki engem ebből a házból.

– Pengőben tetszett érteni?

– Mit pengőben? Én nem beszélek soha conventiós pénzben, két fél, meg egy egész; az ördög értse! én csak okos pénzben beszélek, a mit megért minden ember; én bankóban szólok.

– Hja, de tessék meggondolni, hogy ebből a tőkéből nagy rész lábas-marhákban van; egy rossz esztendő, Isten mentsen meg tőle, s a capitalis a bőrével fizet.

– Hát az úrnak miben van a pénze? Elsülyedhet a hajója, odafagyhat, tönkre mehet, magazinuma leéghet, meglophatják, papirosait elvesztheti.

– Könyörgöm alássan, egyet nem veszthetek el, a creditemet; kereskedő, kinek egy milliója van, annak mindig van annyi creditje is, s ha minden vagyonát elveszté is, a credit megér egy milliót.

Borcz uram erre nem tudott mit felelni; mert nem értette, hogy mi az a credit, olyas valami tündérmesebeli abrosznak képzelé magában, a minek csak azt kellett mondani, terülj meg abrosz. Kínjában rovásokat huzott az ábrázatján végig.

Szép halkan annyit bátorkodott visszafelelni tromful:

– Nekem meg van árendám.

– Haha! Mi az az árenda? utoljára is Borcz úr csak árendában van itt. A mikor letelik az ideje, kiteszik innen.

– De hátha nem teszik ki; szólt, tűzbejött arczczal Borcz uram, s még egy X-et pingált krétával a képére. Hátha már annyiban is vagyunk, hogy megveszem az egész pusztát, mert Ludvéghi bárónak most épen pénzre van szüksége, mert házasodik, s Adorján úrfi földesúr lesz a Rózsaligeten.

– De hátha nincs szüksége, mert nem házasodik?

– Micsoda? Az úr jobban akarja tudni? Azt sem tudja, kit akar elvenni, mert az titok.

– Azt is tudom, hogy Somlyóházy gróf mostoha leányát, Kalondai Serena comtesset akarta elvenni; aztán azt is tudom, hogy a comtesse ott hagyta a bárót az oltár előtt.

Borcz uram egészen le volt sujtva, s most már az orrát is bekente krétával.

– Már mindegy, azért Adorján úrfi mégis nemes ember marad; az úr pedig csak burger és a kisasszonya csak burgerkisasszony.

Már erre Torhányi is tűzbe jött.

– Mit? burger? Hát az úr mi volt? Paraszt legény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

– Az úr pedig egy komisz kupecz!

Az ember azt gondolta volna, hogy most ez a két dühös férfi rögtön egymás hajának fog esni, s majd elválik, hogy ki tud jobban birkózni? hanem azt nem tették; mikor már elmondtak egymásnak minden elmondhatót, akkor elhallgatott mind a kettő s úgy látszott a képükön, hogy mennyire örülnek rajta, hogy senki sem hallotta, mily csunyául összeszidták ők egymást. Azzal Borcz uram duzzogva huzta magát a bőrpamlag egyik szögletébe és csinált már most a másik kezével fekete rovásokat a képére, mert az meg a pipahamuba volt mártva.

– De hát mire való ez a beszéd? kezdé Torhányi úr alantabb hangon a szót; hát minek veszünk ezen össze? A gyapjún nem vesztünk össze, megegyeztünk szépen. S most két gyermeken fogunk-e összekapni? beszéljünk egymással okosan, világosan.

Azzal most ő kapta kezébe a krétát s mutatta, hogy kész arithmethicai calculusokba is elegyedni a fölvett thema felett.

– No hát beszéljünk okosan, én nem bánom.

– Tehát: legyen az úr fiának a nemesi levele húszezer forint. Többet ugy-e nem ér?

– Ne… igen. (Borcz uram azt akarta mondani, hogy annyit sem ér; de idején eszébe jutott, hogy hisz az övé!)

– Az én leányom meg hoz magával húszezer forint árú schmukkot. S azzal kvittek vagyunk. Azzal leirta szépen az asztalra krétával a húszezer forintot kétszer, egyszer Adorján neve alá, másszor meg Amáliáé alá; mintha az egyik volna a Soll, a másik meg a Haben.

– Hát azonfölül mit ad az úr a fiával?

– Én? Hogy mit adok? Hogy én mit adok? Már én?

– No igen. Ha ki akarja házasítani, csak kell neki valamit adni! vagy azt akarja, hogy a felesége tartsa? szép kis nemes ember.

– No azt nem akarom. Tudja meg az úr, hogy én nem vagyok koldus ember; nekem van pénzem, nem piszkoskodom, adja ide azt a krétát; adok, – adok, adok neki…

Ez alatt hol leirt, hol letörölt valami számot az asztalon, a mit a másik markával azalatt eltakarva tartott.

– Adok neki kerekszámban százezer rénes forintokat.

Annyi volt odairva az asztalra.

Torhányi úr gúnykaczagva ugrott fel az asztal mellől.

– Hahaha! hahaha! hahaha! Egy millionér! Egyetlen egy fiú! Nemes ember; még földesúr! ’Sz micsoda? egy rőföskereskedő ad annyit a fiának, mikor kiházasítja, hogy boltot nyithasson. Gyönyörű uraság!

– Hát, hát mi baj? hebegé Borcz uram, ki most már a krétát és a kormot igen szépen iparkodott egy színné kenni el a képén. Hát mi nincs jól?

Torhányi úr zsebébe dugta mind a két kezét s hetykén válaszolt rá:

– Hát tudja meg az úr, hogy én föltettem magamban, hogy akármekkora summát ad az úr a fiával, én mindenesetre kétszer annyit adok a leányommal, de a legeslegkisebb összeg, a mit reá szántam, sem tesz nálam kevesebbet kétszázezer pengőforintnál.

– Kétszázezer pengő forint? Adja az úr ezt irásban! kiálta, hirtelen kapva a szón Borcz uram.

– Ihol van ni, szólt Torhányi krétával odakanyarítva az asztalra egy sor óriási nullát.

– Nem! nem az asztalra, nem krétával! hanem papirosra, papirosra! tintával pecsét alatt, tanubizonyságok előtt.

– Azt is megteszem, ha megegyezhetünk.

– No hát hogyan egyezzünk meg?

– Hát legelsőben is azt kell kimondanunk, hogy ki mit móringol a maga részéről, azt bánatpénzül köti le arra az esetre, ha a házasság ő rajta mulnék el.

– Hogyan van ez, hogyan van ez? ezt nem értem.

– Hát csak úgy van, hogy ha én példának okáért megbánnám, hogy a leányomat az úr fiának igértem, kénytelen volnék a kétszázezer pengőt az úrnak kifizetni.

– Az úr kifizetné nekem a kétszázezer pengőt?

– Ha pedig a tekintetes úr másítaná meg az akaratát, akkor fizetne nekem ugyanannyit váltóban.

– Micsoda? ugyanannyit? Azt én nem mondtam, kiálta felugorva Borcz uram, én csak százezer rénes forintot mondtam. Annyit igértem.

– No! Hát mondja meg egy szóval, mennyit akar adni? Ha megegyezünk, jó; ha nem egyezünk, alászolgája! nem beszélünk róla többet.

Borcz uram előbb egy ideig szoktatta a száját ahoz, a mit ki akart mondani; fel-felnyitotta, meg lecsukta.

– No, hát ördög odavigye; legyen, nem bánom száz–he–ha–negyvenötezer forint.

– Csináljon már belőle kerek summát.

– No hát száznegyven.

– Ahaha! Ne lefelé liczitáljunk.

– No hát százötven.

– Üsse patvar.

Torhányi úr azzal megszorítá Borcz uram kezét s mind a két úr igen elégülten mosolygott, hogy ilyen szépen megalkudtak egymással.

Nem volt egyéb hátra, mint tintát, tollat, papirost keresni elő, megirni a kölcsönös szerződést, elolvastatni két irástudó tanuval, előttemeztetni, megpecsételtetni, s aztán kinek-kinek a maga példányát eltenni jó biztos helyre.

Ennél jobb üzletet Borcz uram soha életében sem csinálhatott: százötvenezerért nyert ötszázezeret; öletett is ennek az örömére annyi bárányt és kappant, hogy elég lett volna egy vert hadnak, s délben megteríttette a rozzant tölgyfaasztalt, egy meglehetős sárga rozsdafoltos abroszszal, felrakatá arra nehéz ezüsttányérait; csupa merő ezüstről ették az iszonyúan kozmás és paprikás ételeket; miktől Amáliát az első falatnál kilelte a hideg; de csak hogy a tányér ezüst volt.

Ebéd fölött a két úr abban versenyezett egymással, hogy Borcz úr a fiát, Torhányi úr a kisasszonyát dicsérte egymásnak. Borcz uram szerint Adorjánnál rendesebb, solidabb, okosabb fiút keresve sem lehet találni, míg Torhányi úr szavára el kell hinnünk, hogy Amália valami jó gazdasszony, engedelmes, állhatatos szív, szelid és ártatlan. Amália úgy tesz, mintha oda sem hallgatna. Mit szólna bele az ember egy csíszár meg egy kalmár alkujába, a kik közől az egyik bokros lovát, a másik színehagyó kelméit akarja a vásáron emberére hagyni?

Ő rá nem is appelláltak. Ez az öregek dolga, a kik tisztában vannak egymással. Borcz uramat nem is érdekelte az, hogy hátha Amália nem akar Adorjánhoz menni? akkor Torhányi uram fizethet.

Torhányi uram pedig tudta, hogy mit cselekszik?

Talán Amália is tudta? Majd rá jövünk még a válaszra.

Ebéd után jól végezvén minden ügyben, Torhányiék ismét hintójukba ültek s szépen elbúcsúzva, elhajtattak a sivatag Rózsaligetből, kisérve ezer meg ezer birka bégetésétől, miket akkor hajtottak az itatóra.

Borcz uram meg volt elégedve e napjával; a hogy eltávoztak, ismét elővette ládájából a nehéz szerződést s újra elolvasta. Minden rendén vala abban; bölcsen meg volt az kötve, ki nem lehetett belőle bujni senkinek.

– Ez ugyan jól meg van csinálva; gondolá magában. Adorján úgyis azzal fenyegetölőzött, hogy ha bele nem egyezünk az ő bolondságukba, a mit ő szerelemnek nevez, hát elszökteti azt a leányt, s a milyen bolond, még meg is tette volna; így pedig elveheti rendén; s kap vele rögtön 200,000 forintot ezüstben. Ki tudja azt, hogy csak egy polgárleány? Mindjárt nemes asszony lesz belőle, mihelyt Borcz nevet kap. Jó volt a dologgal sietni, mert még ki tudja, mi lehetett volna belőle? Adorján is gonosz fiú, a leánynak is hamis szemei vannak; eddig is nagy baj volt őket megőrzeni, hogy a vetésre ne ereszszék a birkát, így pedig szépen betakaríthatjuk a termést, s aztán felszabadul a tarló.

Borcz uramnak öröme e felett oly annyira ment, hogy nagylelkűségében kilencz érett sajtot kiosztott a cselédsége között; hadd emlegessék meg azok is azt a napot, s a juhásznak egy kerge birkát adott ajándékba, vágja le s főzze meg tokánynak.

S mintha csak az óhajtását hallaná, jön épen az udvarra a szán, mely Adorjánt azelőtt hat héttel elvitte dáridózni. Épen hamvazó szerda volt. Letelt a szép fogadás.

A szán fenekén feküdt valaki a bunda alatt, a kocsisnak kellett sokáig rázni, míg fölébredt mély, narcotikus álmából.

– Ifju uram, itthon vagyunk.

Adorján halavány arcza kibontakozék a téli öltözetből, nagy mereven széttekintett, mintha hirtelen nem ismerne rá a helyre; azután nagy renyhén félre tekintett, mintha azon tanakodnék magában, hogy vajjon leszálljon-e, vagy ott maradjon a szánban fekve.

– No, édes fiam, Adorjánkám, hát megjöttél; szólt kényeztető hangon az oda siető birkás. Ej de soká oda voltál. Ugyancsak féltettelek már; fázol ugy-e? Jere szállj le; be van már fütve a szobád. Hej ha tudnád, hogy ki volt benne?

Adorján engedte magát egykedvűen leemeltetni apjától a szán közepéből; még csak egy jó estét sem mondott neki; czammogva, a lábait maga után húzva ment be a szobába; ott lefeküdt menten a pamlagra. Valami akadt alája, azt megfogta, lehajította a földre. Egy női karmantyú volt.

– Nézd, nézd a tuszliját is itt felejtette; szólt az öreg, nyájasan emelve fel a prémes izét. Ha tudnád, hogy kié volt ez? No találd ki.

– Nem bánom én, akárkié volt, felelt Adorján kedvetlenül.

– Ejnye no, de kedvetlen vagy ma. Éhes vagy-e? van nagy vacsoránk; pulyka, bárány, barátfűle, a mit szeretsz; tokaji bor is van megkezdve.

– Adjanak egy korsó vizet.

Adorján egy hajtásra kiitta az egész korsó tartalmát, bár az öreg eleget könyörgött neki, hogy ne igyék már annyi vizet, mert megárt.

Ettől egy kissé felüdült az erejéből kimerült ifju s kezdett apjával beszédbe állni.

– Hát ma vendégség volt nálunk?

– Olyan vendégeink voltak, szólt hamiskásan az öreg úr. Találd ki, hogy kik voltak itt?

– Nem töröm rajta a fejem.

– Hát Torhányiék. A leány is. Az Amália.

Borcz uram azt a hatást várta ettől a felfedezéstől, hogy Adorján fel fog ugrani, s a nyakába borul.

Nagy volt tehát a meglepetése, midőn a helyett Adorján nagyot ásított s azt mondta rá: «ugyan ugy-e?»

– Te! A leány is itt volt. Kapitális egy leány, már az igaz. Most már nem csudálom, hogy úgy bele bolondultál.

Adorján elkezdett valami nótát fütyölni.

– No ne fütyölj, ide hallgass. Hát annyit mondhatok, hogy már megegyeztünk az öreggel.

– Jól van.

– Még pedig nagyon jól. Ő ad kétszázezer pengőt.

– A birkákért?

– Bolondfejű! A leányával, menyasszonyi hozományt ad annyit, te neked, mihelyt megesküdtetek egymással.

– Hisz én nem kértem a leányát.

– Nem kérted?!

– Nem kértem s nem is akarom elvenni.

– Nem akarod elvenni? Meg vagy te bolondulva Adorján? Hát nem százszor mondtad nekem, hogy szerelmes vagy bele, s elszökteted mind a kettőnk akarata ellenére is?

– Az akkor volt; most már nem szeretem.

– Nem szereted? Ezer milliom lánczos ménkü! Mióta nem szereted? Nem azért tértél be alattomban Somlyóházára három nap előtt, hogy vele találkozzál? s most azt mondod, hogy nem szereted.

Adorján a dühösködésekre semmit sem felelt, csak vállat vont.

– Nonono, Adorján, ne légy hát bolond. Kezdé az öreg siralmas hangon, kérlelőre fogva a beszédet. Hiszen én úgy alkudtam már erre, mint a bizonyosra; a házassági szerződést is megkötöttük; én móringoltam százezer és ötvenezer forintot, a mit elvesztek, ha te lépsz vissza.

– Hát én arról nem tehetek.

– De gondold meg, hogy százötvenezer forintot vesztek el, ha te el nem veszed a leányt.

– Gondolja apám, mintha egy blattra tette volna fel s azt mondanák, hogy csiszta bakala.

– De az Isten szerelméért, százötvenezer forintot veszteni.

– Ugy kell apámnak, minek szerződött az én bőrömre, a nélkül, hogy előbb engem kérdezett volna meg. Azzal felállt Adorján és menni készült saját szobája felé.

– No – nem – nem: te bizonyosan csak meg akarsz engemet ijeszteni; te csak tréfálsz, te bolondozol most velem. Hiszen most is szereted; persze, hogy szereted. El is fogod venni.

– Nem fogom elvenni, nem is szeretem, – mert mást szeretek.

Azzal otthagyta az öreget Adorján, becsapta maga után az ajtót s öltözetestül belevágta magát az ágyba, a hol rögtön, a hogy a fejét letette, elaludt.

– Hújh! ezer átkozott ördög! Hújh! Milliom magas mennykő! Az én százötvenezer forintom! Hol a fejsze, hol a vasvilla? Hadd öljem meg a semmirekellőt! ordíta oda benn a birkás; megkapta a vasvillát a szegletben, s rohant vele a fia szobájába dühösen, de biz az már nyitott szájjal aludt akkor, fejét hátra szegve s mentül jobban fenyegette, hogy megöli, annál jobban horkolt; ezzel nem lehetett beszélni. Kirohant hát az udvarra a vasvillával; oldalt döfött egy juhász kutyát, felrugott egy savós dézsát, s bőszülten kezdte el püfölni a szemközt jövő tinókat: «az én százötvenezer forintom!» A juhász épen ott nyuzta a toklyót a szinajtóra akasztva, annak megragadta a gallérját, s elkezdte rázni, verni: «százötvenezer forintom!» – «Uram! nem láttam én soha százötvenet sem egy rakáson». – «Jaj nekem, jaj nekem! kidobtam százötvenezer forintot az ablakon!»

Bizony édes Borcz úr, azt aligha ki nem dobtuk az ablakon.

Ennek a mosolygó kalmárnak a szemei bizonyosan láttak meg valamit azon a somlyóházi ezüst lakadalmon, a míg más azt hitte, hogy ő csak az öreg asszonyságokat mulattatja, s aligha nem azért sietett előbb Rózsaligetre, míg Adorján haza nem kerül, s aligha igen jól nem tudta, hogy mit cselekszik?

A MAGA SZOLGÁJA.

Minden ember ismeri azt a kellemetes érzést, vagy tapasztalásból, vagy vágyai után, a mit ez a gondolat gerjeszt: «én magam ura vagyok!» Magam ura vagyok, azt teszem, a mit akarok, nem parancsol senki.

Van ennek a kellemes állapotnak egy gonosz variansa, mikor az ember a «maga szolgájává» tette magát, a mikor egy kegyetlen zsarnokot vállalt a nyakára, a ki reggeltől estig elfoglalja, idejének minden perczét igénybe veszi, és a kinek fel nem mondhat, a kitől meg nem szökhetik, a ki ellen fel nem lázadhat, mert hisz ez saját maga.

Ilyen szánalomra méltó rabszolgája saját egyéniségének az a Ludvéghy Lipót báró, a kit Serena grófnő a lakodalom napján elhagyott, s a kinek a pusztáját Borcz uram haszonbérli, és meg is venni fenyegetőzik.

Lipót báró azon örökké ifju férfiak közé tartozik, a kikről azt a dicséretet mondja a világ, hogy jól conserválták magukat; de nagy munkájába is került! Neki minden haja szála nagyobb gondban részesül, mint más embernek minden életműszere, s egy lefekvéséhez nagyobb előkészületekkel fog, mint más ember a meghaláshoz.

Reggel tíz órakor megvirrad neki; akkor felkel, beleül a bain hygieniquebe, mely a bőrt felfrissíti és selyemtapintatuvá teszi, ez alatt szemeit le nem veszi az óramutatóról, nehogy egy perczczel többet, vagy kevesebbet mulasson a fürdőben.