ÉSZAK HONÁBÓL

MUSZKA RAJZOK

AMIRANI.

Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen, azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha szakértő volt.

Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.

De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg; hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz. Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni, csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat tőle.

Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett volna ott az igazi urasszony.

Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka, iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.

Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a medvebőrön és keserveseket sóhajt.

– Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?

– Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott «pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep. Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból vegyem a belevalót?

– No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére? hát ha én tudnék rajta segíteni.

– Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani boldogságos szűznek penitenczia fejében.

– Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő. Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára, tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.

Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.

– No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a «zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál: lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja. Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?

– Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok én énekelni és tánczolni?

– A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál. Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.

– No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség; akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy kiteszek magamért.

– De hátha a czárnő rád ismer?

– Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod, hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!

– Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és tolakodók.

– Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek, mint egy ördög.

– No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak, végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a czárnőnek rózsakirálynőt?

– Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.

Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:

– Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.

– Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek hozzá.

A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost, tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég. Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba, beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz a mesterséghez kellett értenie.

Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.

Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik eltölteni.

Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta: az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.

Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a betanító mesternője.

A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett. Betanultak szépen mindent.

Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét; mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott, megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»

Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is, valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve, fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott, végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az orczáját.

Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt Sergievics elengedett volna.

Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend negyedik osztályú keresztje.

Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak), s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között forgott volna.

Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura tekintetében messze előtte van Normandiának.

– S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a czárnő elragadtatva a látottak által.

Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!» Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.

– Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom, melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.

Ez már nagyobb dicsekedés volt.

Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.

De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett igényt tartani!

Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.

A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.

Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a balletben angol neve és szőke haja.

A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A miniszter hozzátette a magyarázatot:

– A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani, Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.

Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért, mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért, hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari társaság mulattatásával volt elfoglalva.

Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani, megveri.

Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».

Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?

A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s azt mondá Amiraninak:

– Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!

Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei vásáron; – az nem ebfogra való!»

De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.

A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett násznagyául előállni.

A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést, hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.

A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:

– Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.

– Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!

A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:

– Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff Sergievics Alexei?

No most mit mondjon erre az ember?

Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei vásárból».

No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre igen sokat adott az alattvalóinál.

Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját, akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.

Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog. Pedig tudomány az.

Azt mondta ő felségének:

– Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.

– Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?

Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal megijeszti a czárnőt.

– Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.

– Ah, az bizonyosan nervosa lesz.

– Igen is az, felséges asszonyom.

– De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban, bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?

– Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud más nyelven, csak németül.

(Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)

– Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is német születésű vagyok?

Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.

– No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után mindjárt indulok.

No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége! Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, – mikor nincs!

Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.

– Dejszen jól laktam én már!

A szép Amirani odasugta a fülébe:

– Ne félj semmit, Alexei!

– Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én meg sebes kutyafuttában?

A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff Sergievics Alexei látogatására.

Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék, hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját magáé lesz is az.

Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.

Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:

– Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?

Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre, azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett Nozdrominoffé.

Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt elfujja.

Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!

De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.

Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.

Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő árva fején, hogy ezt ide küldje?

A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé: «Willkommen!»

Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.

E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.

Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.

A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.

– Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.

Nem találták.

A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:

«Den Flaschen!»

Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:

«Die Flasche!»

A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.

A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.

Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a száját.

– No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba taszítva a főurat lovagostora gombjával.

Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.

Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott neki:

– Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!

– Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?

– Fogd be a század, mamlasz!

Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a fejét.

Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s ez őt nagyon elérzékenyítette.

Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok keseregtek valaha.

Ő felsége könyezett.

Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek, hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne háborgassa őt nyugalmában.

Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.

Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a férjhezmenetel dicsőségétől?

Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét elhalmozták.

Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte, engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.

– No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit, nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek. Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem, annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?

– Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred megkegyelmeztetését.

– No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom kérni.

Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.

– Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei, hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta, mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?

– De hát erről én már mit tehetek?

– Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!

– Hát mit tegyek?

– Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel elébb, mint mikor temetni visznek.

– Ohó!

– Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.

– Hohó!

– Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De valamelyiket, kincsem, be kell venned.

– De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy hozzá.

– Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a birtokodban.

– No ezt meg kell gondolnom.

– Hát gondold meg!

Mert bizony az nem tréfa dolog, hogy az ember a tulajdon rabnőjének, a kit vett a szukumkalei vásáron tizezer rubelen, most eladja saját magát – ingyen! De viszont az is valami emberi erőt felül muló feladat, hogy az embernek legyen egy elsőrendű gyémántokkal kirakott Nyefszki Sándor érdemrendje s azt ne viselhesse, csak sötétben, bezárt ajtóknál, mikor egyedül van, s viszont nagy sokadalmaknál minden ismerősét szánakozó képpel lássa maga elé kerülni: «Hát semmit se kaptál? Még csak egy hatodrendű Anna-fityegőt sem? Ez szörnyűség! Szegény Sergievics Alexei, oh de nehezen sajnállak!»

E felett Alexeinek elébb tanácsot kellett tartani. Volt neki két igazi jó barátja, a kik soha el nem hagyták, mindig együtt jártak vele; néha egy ágyon is háltak. Az egyik volt Rostopsin, a másik volt Benedictin; de nem a herczeg és nem a benczés barát, hanem becsületes szalmába kötött pálinkás butykosok. Ezekkel szokott ő tanácsot tartani.

Éjfélig Rostopsinnal értekezett, az annyira feldühítette, hogy fogta a gyémántos érdemrendet, bevágta az ágy alá s azzal leakasztotta a szegről a nogajkát, átment Amiranihoz s olyan sort vert neki a hátára vele, hogy azt még egy igazi nervosa is megsokalta volna.

Azután visszament a gondolkozó szobájába s értekezni kezdett Benedictinnel. Az pedig úgy elérzékenyíté és meglágyítá a szivét, hogy aztán csak előkaparta az ágy alól az érdemrendet, megtörülgette, megcsókolgatá; és aztán átment Amiranihoz s a korbácsütéseknek nyomait beragasztá ezer rubeles bankjegyekkel: «itt van a moringod, holnap hivatom a papot».

És másnap is ráemlékezett, a mit mondott, megesküdött szépen jobb kézre a szép Amiranival, feltűzte érdemrendét s aztán viselte mind a kettőt nagy büszkeséggel, s senki sem mondhatta, hogy érdemetlenül jutott hozzá.

Azt a bizonyos testőrt pedig megtette a birtokán sztarosztjává s aztán még igen hosszú életet élt, mint boldog, nagyszámú családapa.

Volt pedig a czárnő kiséretében egy nevezetes tudós és udvari poéta: Pallasz.

Együtt tette meg az utat uralkodónőjével a déli orosz tartományokba, s hazaérkezvén, addig meg sem pihent, míg meg nem irta a vozneszenszki nagy ünnepélyek történetét igen szép versekben, holott ragyogó színekkel örökíttetnek meg a szemmel látott jólét és gazdagság jelenetei. A költő előadását kiegészíték a rajzoló művészek, kik szintén saját szemléletük után gyönyörű képeket alkottak a főbb jelenetekről; Amirani alakja ott pompázott valamennyiben, mint fürge majorosnő, mint olasz énekesnő, mint angol tánczosnő, mint szende rózsakirálynő s mint finom, érzékeny úrhölgy. Költők és művészek versenyeztek egymással, hogy mindannyit megkülönböztessék. E magasztos ethnographico-national-oeconomisticus költeményt lefordították angolra, francziára, németre s a pompás illusztrátiókkal ellátva, megküldték minden európai udvarnak, minden fejedelmi és országos könyvtárnak és a nagyköveteknek. Ez a mű egész hadjárat volt a szellemi hódítás mezején. Egy példányt kapott belőle maga Amirani is.

Szerzőjét, Pallaszt, a tudóst, a czárnő legfényesebben megjutalmazá.

– Te tudtad legjobban megitélni Vozneszenszk becsét. Jutalmul neked ajándékozom azt. Tied legyen élted fogytáig a város, minden benne lakó jobbágyokkal, a körülvevő uradalmakkal s az azokon található majorságokkal és gulyákkal együtt. Tied legyen a kereskedelmi raktárak vámbevétele és a piaczi jövedék és a bérletösszeg, a mit az impressariók az operaszinháztól fizetnek. És a czímed legyen «Vozneszenszk kormányzója» és lakhelyed élethossziglan a czári palota Vozneszenszkben.

E tuláradó kegy terhei alatt roskadozva érkezett meg a megjutalmazott tudós másodszor is az «igéret földére».

De már az alatt bizony nagyon elrontották a tavaszi vízáradások a mult alkalommal hevenyészett útakat: úgy, hogy minden telegája összetörött odáig. Az utolsó állomáson még a jemsikje is megszökött; mert két nap óta nem kapott már enni s Pallasznak, a tudósnak, miután a telegát feldöntötte az árokba s az összetört, nem maradt más választása, mint kifogni az egyik lovat, felülni a szőrére s így baktatni be a rezidencziájába.

És aztán talált maga előtt egy várost, a miben nem lakik senki.

A házakon se ajtók, se ablakok, az utczák benőve fűvel, a piacz közepén mély pocséta, az üres házak ablakain kinéz a seprűlaboda, meg a keserű lapu. Egy-egy sort végig hosszában ledöntött a szél, mint a kártyavárat. Hát még a fényes nagy épületek. Az operaháznak leomlott a homlokzata s szépen belátni a szinpadára az utczáról. A nagy kereskedelmi bazárban a békák alkudoznak a verebekkel s a pompás czári palotáról, a mint a téli kemény fagy levedlesztette a márvány utánzatot, kisötétlenek a dísztelen vályog falak, gerendákkal összetákolva, s veszedelmes repedések félelmessé teszik a belépést.

És sehol egy emberi lélek, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hová lett a többi?

Pallasz végig járt valamennyi utczát, benézett a házakba, az udvarokba; azután felmászott a nagy fatoronyba a miben már nem voltak harangok, onnan nézett szét és onnan sem tudott se embert, se házi állatot felfedezni, a milyen messze csak elláthatott.

Emberek, barmok mind Sergievics Alexei tulajdonai voltak; s a bojár, miután Amirani egy szavára odaajándékozta a nagy darab földet a czárnőnek, a jobbágyot és a marhát jónak látta elhajtani onnan.

A palotájába visszatérő tudós a kulcsot benne találta a kapuban; tehát bezörgetés nélkül betérhetett. Embert ott sem talált, hanem a nagy lépcsőház közepén voltak lerakva nagy döbözök, deszkák és hordók, e felirattal: «Pallasznak, a tudósnak». Azok meg voltak töltve füstölt hússal és hallal, besózott turóval, kétszersülttel és pálinkával. Tehát valaki még is gondoskodott róla. Az a valaki Amirani volt. Megtudva a tudós fátumát, ki őt oly fényesen megörökíté, előre odaküldeté számára e szükséges czikkeket, hogy éhen ne veszszen; s volt rá gondja, hogy azok kellő időben kipótoltassanak, éjszaka lerakatván a palota kapuja elé; a honnan el nem hordhatták a farkasok. Mert ha az emberek nem, hát a farkasok igénybe vették a rezidencziát s az első éjjel mindjárt megették a tudósnak az egyetlen lovát. Pallasz ez időtől fogva ki nem mert mozdulni a czári palotából a farkasoktól féltében, hanem csak ott járt-kelt egyik nagy teremből a másikba, s nézegetett ki a nagy városra s időközben telefirkálta a falakat pasquilokkal. A mikről bizonyosan azt hitte, hogy azok dicsénekek a szép Amiranira. Azt állítják, hogy megőrült.

NAGY URAK BOSZÚJA.

A czár sem volt mindig az a vasból öntött, jéghideg alak, a kihez csak reszketve lehetett közelíteni halandó embernek.

Voltak, a kik látták őt a «nyári kertben» a szép O*** herczegnővel a gyepen szaladgálni, s annak gömbölyű vállai felé leszaggatott pézsmavirág-gubókkal hajigálózni.

Sőt vannak, a kik látták őt a téli palotában tartott udvari bál alkalmával ugyanazzal a bájos tündérrel egy kontratánczot eljárni, s annak legyezőjét a földről felvenni.

Pedig tudjuk, hogy az orosz udvari bálokban milyen sokat adnak az etiquettere. Talán ugyanezen bálban történt az, hogy egy katonatisztet azért, mert egy rangján felül álló úrhölgyet mert felkérni tánczra, elküldtek az Urálba s egy őrnagyot, a mért elhibázta a figurát a quadrilleban, degradáltak és várfogságba tettek.

Hanem azért a czár mégis jól mulatott a szép O*** herczegnő oldalán, a hogy ezt többen bámulva látták.

Csak az a baj, hogy azok között, a kik ezt látták, ott volt a czárnő is.

A czárnő, daczára annak, hogy maga is szenvedélyes walzertánczosnő volt, mégis mindenre tudott ügyelni. Hejh: Argusnak csak száz szeme volt; de az asszonynak ezer van.

A kulcslyukon keresztül szivárgott, hogy e miatt heves jelenetek fejlődtek ki a legmagasabb házasok között.

Pedig bizony minden alapos indok nélkül. A dolog maradt az elhajigált pézsmavirág-gubóknál s a felvett legyezőnél; több nem következett belőle.

Nem azért, mintha a hódító részéről hiányzott volna a komoly foglalási vágy, hanem mivel a vár nagyon erősen volt védve. A herczegnő erényének sánczán semmi rést nem lehetett törni. Sem a délczeg udvarló férfiui előnyei, sem a czári kegy csábító ragyogása nem birták őt meghódítani. Megközelíthetlen maradt. Gazdag ajándékok, kitüntetés, kegyosztás, mind sikertelen maradtak.

Lehet, hogy nagyon jó emlékében volt még O*** herczegnőnek Lapukin herczegnő tragédiája, a ki mivel bátorkodott ott járni szemeivel, a hová csak a czárnő tekintetének volt szabad járni, ezért a piaczon megkancsukáztatott, nyelve kivágatott s maga Szibériába száműzetett. Lehet azonban, hogy egyéb okai voltak.

De ne fáraszszuk mi magunkat titokfürkészéssel, mikor ez a rendőrség dolga.

Egy napon így szólt a czár B** úrhoz, a rendőrminiszterhez:

– No mondhatom, hogy hiába eszed a kenyeremet; még maig sem tudtál rájönni, hogy ki hát O*** herczegasszonynak a titkos szeretője.

– Honnan gondolja azt, felség, hogy kell ilyennek lenni a világon?

– Igen egyszerű a kombináczió. Először a herczegnő férje egy ostoba tökfilkó, a kivel varjukat lehetne ijeszteni. Ezt lehetetlen, hogy szeresse.

– Kérem, felség, vannak éltes urak, a kik szeretetreméltóságukat a késő korig megtudják tartani.

– No ti ketten nem tartoztok azok közé.

A rendőrminiszter maga is hatvanhét éves volt már.

– A második gyanujel az, hogy a herczegnő szertelen nagy fényt űz; ruháit Párisból hozatja s toilettje feltünést gerjeszt, brilliántjai túltesznek Demidoff és Trubeczkói herczegnőkéin, fogatai gyönyörűek. Ez nem kerül ki férjétől. Azt ismerem jól. Zsugori, fösvény ember. Igy csak egy őrült szerető pazarolhat. – Üldözd ezt a nyomot.

A rendőrfőnök fogadta, hogy mindent el fog követni, hogy ennek a titoknak nyomába jőjjön.

– Nos, tudtál-e ki már valamit? kérdé tőle egy idő mulva a czár türelmetlenül.

– Semmit se, felség; épen semmit.

– Élhetetlen vagy; elcsaplak.

– Azt nem érdemlem meg. Én minden rendszabályt elkövettem. Kémeim ott ülnek éjjel-nappal azokban a házakban, a mikből a herczegnő palotájára lehet látni; átöltözött butesnikok járnak alá s fel a kapuja előtt szünetlenül, a földalatti csatorna alagútján rendőr van felállítva; a herczegnő levelei számára külön titkár van szegődtetve a cabinet noirban, minden cselédje az én zsoldomban áll, s mikor kikocsikázik valahová, egy lovas butesnikom mindenütt nyomában nyargal; de mind hasztalan; a herczegnő nem fogad el férje honnemlétében senkit; ha egyedül kocsizik ki, sehol nem találkozik senkivel, úgy tér vissza, a hogy elment; semmi gyanús helyen nem időzik, valódi ascetai életet él és nekem egyetlen egy fonál nem akad a kezembe, a miről a gyanút tovább fűzhetném.

– Mert nem értesz hozzá. Ott kellene kezdened, hogy kinek a megbizásából küldetnek számára Párisból az öltönyök? Ez nem történhetik meg a vámőrség tudta nélkül.

– Felség! Ezt sem mulasztottam el. A herczegnő küldeményei azonban olyan pecsét alatt küldetnek, a mit még nekem is respektálnom kell. Szólt a rendőrfőnök és furcsán mosolygott hozzá.

– Áh, áh! kapott rajta a czár. Tehát valaki a magas diplomácziából! Ezt mindjárt gondoltam. Melyik? Melyik! Kinek a pecsétje őrzi a küldeményt? Ha a franczia követre sütöd ki, akkor nagy ember vagy; de ha az angolra sütöd ki, akkor két akkora vagy.

– Felség! Sem az angol, sem a franczia követ.

– Hát ki az ördög? Csak nem az osztrák? Szegény!

– Egyátalában nem követ.

– Hát micsoda?

– Azok a küldemények a czári titkos pecsét alatt érkeznek.

– Micsoda? Még rám fogod, hogy én hozatom azokat a herczegnőnek; hogy én magam vagyok a titkos imádója, a kit boldogít, s csak azért hajszollak, hogy elfordítsam magamról a gyanút.

– Felség. Én nem tudok többet.

– De hiszesz többet.

– Felség! Egy rendőrfőnöknek kötelessége a gyanakodás.

– De én megtiltom neked, hogy rám gyanakodjál! Ártatlan vagyok, mint szent Antal a pusztában; s valami gazember még az én firmám alatt űzi gonosz tetteit; de ezért meglakol! Elmehetsz az ördögbe!

* * *

Az O*** palota figyelemmel tartására kirendelt butesnik egykedvűen bandukolt a Nyefszki-prospekt széles járdáján, a kemény tüzelő kánikulai napon. Melege lehetett abban a nagy szakállban, a miből csak a szeme látszott ki.

Egyszer alkonyat felé, mikor már hűsülni kezd a lég, az O*** herczegi palota kapuja alatt kocsizörgés hallik. Ez azt jelenti, hogy a herczegnő sétakocsizásra készül. Erre a butesnik eltünik az átelleni ház kapuján át. Nehány percz mulva elégördül a könnyű kabriolet, melybe egy pompás trakéni mén van fogva. Az egy lovas fogatok Szentpétervár előkelő köreinek kedvenczei. A hátulsó ülésben foglal helyet a fehér parókás inas, buzavirágszín, ezüst vállzsinóros bérruhában; a lovat a herczegnő maga hajtja, veleszületett elegancziával.

A mint a kocsi tova gördül, nyomban előjön a butesnik, most már lóháton. Lova jó ukrániai mén, a mely nem enged a trakéninak semmi előnyt. Könnyen utoléri a herczegnő fogatát s aztán kimért távolban maradva, poroszkál utána.

A herczegnő a nyári kertbe hajt. A kapu-bejáratnál leszállítja inasát s egy virágáruló leánytól egy csomó nyári ibolyát vesz s azt keblére tűzi s aztán tovább hajt, ügyesen kerülgetve, előzgetve szemközt jövő és elmaradó hintókat. Lovat hajtó urak nem szokták egymást üdvözölni. Megkerüli a khinai pavillonokat s aztán elvégre megáll a japán kioszk előtt s ott leszállítja az inast, hogy hozzon az ő számára egy pohár jeges barbarast, a mit a japániak ismeretlen gyümölcseik nedvéből oly kitünően tudnak készíteni.

A míg azt elkölti finom kis csigahéj kanálkával, az alatt az inas a ló zabláját tartja.

(A mese kezd unalmas lenni.)

Addig a butesnik is ráér a lova hevederén igazgatni valót keresni.

Azután az inas visszaviszi a japáni pinczegádorba az üres poharat s kis idő mulva megint visszajön s elfoglalja helyét a kabriolet hátulsó ülésében. A herczegnő megfordul s szépen hazahajtat, a nélkül, hogy valakivel egy szót váltott volna. A lovas butesnik a nyomában.

Mikor a kabriolet begördül az O*** herczegi palota udvarcsarnokába, a butesnik leugrik lováról s egy készenálló társának odaveti a kantárt.

A herczegnő inasa is leugrik az ülésből s siet úrnőjét lesegíteni a bakról.

De abban a pillanatban odaugrik hozzá a butesnik s megragadja a markával a gallérját:

– Hát te, országos gazember, hogy tudtál így megvénülni ötvenhat percz alatt? Fiatal ficzkó voltál, mikor kimentél s vén ránczos pofa vagy, mikor visszajössz.

… Igy csempészik hát be a titkos szeretőt!

A japáni kioszkba bemegy az inas, az ott marad s kijön helyette az ál-inas szerető.

A herczegnő nagyot sikoltott s futott fel a lépcsőkön, ott hagyva prédára nyakonfogott titkos imádóját.

A megragadott ál-inas most egyszerre előkelő büszke arczot csinált s megkapva a butesnik kezét, melylyel az a gallérjába kapaszkodott, haragosan dörmögé a fülébe:

– Szerencsétlen! Nem tudod, hogy «kit» fogtál meg? Én vagyok a rendőrminiszter.

Erre a szóra azonban a butesnik a másik markával most már a torkát fogta meg a tettenkapottnak, szemébe dörmögve:

– De te, még szerencsétlenebb! Nem tudod, hogy «ki» fogott meg? Én vagyok a czár!

Volt azután kölcsönösen nagy elbámulás.

A czár jött legelébb is szóhoz.

– Hát te vagy a herczegnő erényeinek az alapköve, vén gonosztevő! Te? Hát ezt a te ránczos pofádat szereti az istennő jobban, mint az én hódolatomat? Valld meg, mi a talizmánod; mivel tudtad előlem megnyerni? ha azt nem akarod, hogy szétzuzzam a fejedet.

A megszorított udvaroncz válaszolni volt kénytelen.

– Az, hogy én jobban ajándékozok és kevesebbet veszekszem.

– Hallatlan gonosztevő! Hát erre költöd te el azt a tömérdek dispositionsfondot, a mit tőlem kicsikarsz! Hát ezért kell neked minden lépten-nyomon új összeesküvéseket felfedezned? Hát ezért tartasz te Párisban ágenseket? Hogy ezen a réven a saját pénzem árán légy az első seladon az országban; s még a tulajdon pecsétem alatt hordatod neki a piperét s gonoszságodat még velem takargatod! Most mondd meg, hogy mi van még Szibérián túl, hogy oda küldhesselek!

– Mást mondok én, felség. Én nem szólok erről a dologról senkinek, felséged se szóljon senkinek. Legjobb lesz, ha titokban tartjuk.

– Igazad van, gonosztevő! No hát, lódulj, ha komornyik vagy, siess az úrnőd után, kinyitni az ablakot!

… De biz ott nem sokáig nyitogathatta az ablakot a szerencsés vén vetélytárs, mert a czár előtt e percztől fogva az ostoba, zsugori O*** herczeg egyszerre olyan okos és kellemes ember lett, hogy kiválasztotta őt svédországi követjének s elküldte a herczegasszonyával együtt Stockholmba. A rendőrminiszterrel pedig azután is megmaradt jó egyetértésben. Hanem (nem volt szokása a megbocsátás) azért folyvást azon törte a fejét, hogy mint állhasson oly raffinált boszút a vétkesen, mint a milyen furfangos volt annak az elkövetett csintalansága.

Közbe-közbe pedig levert egy-egy kis Lengyelországot.

Mikor az utolsó (de nem a legutolsó) és épen nem a legeslegutolsó lengyel leverés után meglátogatta a czár Varsót, hát akkor nagy parádét csaptak a tiszteletére. Szinházi előadás is volt, még pedig egy világhirű művésznő érkezett meg a magas vendégek gyönyörködtetésére: Lola Montez.

No – természetes. A művésznő is arról volt hires, hogy igen bőkezűleg tudja osztogatni a korbácsokat. – Itt nagyon otthon érezhette magát.

A czárt kisérő orosz jeunesse dorée el volt ragadtatva az exotikus művésznő minden szabálylyal daczoló mutatványai által. S azok között maga a «vén» rendőrminiszter is.

Hja, a míg az embernek sok pénze van, addig mindig az «arany fiatalsághoz» tartozik.

Rendőrminiszterre pedig nagy szükség van ott, a hol a czár mulat, kiváltképen ha a mulatság helye Varsó.

Ő excellencziája nem is volt rest mindenféle komplottok és titkos társulatok felfedezésében, a miknek nyomozása, kiderítése természetesen tömérdek pénzbe kerül s arra a titkos alapból kell utalványozni.

A czár sokalta a kontót. Pörölt miatta a miniszterrel.

– Redukáld a titkos kiadásokat. Törüld ki belőle a Lola Monteznek hozatott bukétokat, karpereczeket, garderobokat.

– Felség! szabódott a miniszter, ez, igazán mondom, meg nem érdemlett szatira. Ezuttal én oly ártatlan vagyok, mint páduai Szent Antal a pusztában. A sátáni szépség közelíteni sem enged magához. Szemem közé nevet. Ajándékaimat visszaküldi. Már vagy kevesli az ajándékaimat, vagy van valaki, a ki jobban győzi az ajándékot, mint én. E két eset közül kell az egyiknek állni.

S hogy egészen bizonyos legyen a gyanuja felől (a mint illik is egy rendőrfőnöknek), még egy kisérletet tőn ő exczellentiája: egy óriási kamélia-csokrot küldve a hirhedett művésznőnek, melynek fogantyúja egy tizezer rubelt érő gyémántos karpereczczel volt átszorítva.

Lola Montez teljes felháborodással utasítá vissza az ajándékot.

– Mit gondol ön, uram? irt vissza neki, kinek néz engem? Én erényes, jámbor hajadon vagyok!

Most aztán már dühös lett rá az elutasított imádó. Meg akarta neki mutatni, mit tesz az, egy orosz rendőrminiszter kaméliáit visszautasítani, mikor az ember Varsóban van? A legközelebbi fölléptére a művésznőnek rendeztetett egy óriási skandalumot.

Ő maga, a miniszter ott ült a proscenium páholyban, hogy közelről gyönyörködhessék áldozata megsemmisülésében.

A kilebbenő ballerinát az első pirouettjénél a várt taps helyett egész tintamarréja a fütyülésnek fogadta s azzal egyidejűleg egy hatalmas hagymakoszorú repült lábaihoz a szinpadra.

Lola Montez szikrázó szemekkel, vonagló tagokkal, mint egy sebzett párducz ugrott a lámpák elé s torreadori állásba téve magát, lekiáltott a közönség közé:

– Tudom jól, kinek a munkája ez? Ezé a vén gonosztevőé itt ni. (S azzal rámutatott az előszini páholyban ülő rendőrminiszterre.) Azért, mert nem hallgattam meg az udvarlását, mert visszadobtam a kaméliáit, mint a hogy visszadobom neki a hagymakoszorúját!

S azzal felkapva gyors kézzel a hagymakoszorút, úgy vágta a rendőrminiszter fejéhez, hogy az egészen meg lehetett az előadás sikerével elégedve.

Erre azután lett olyan zsivaj, hogy ki kellett üríteni a szinházat.

Lola Montez azonban alig ért az öltöző szobájába, már rohantak utána a rendőrbiztosok, tudtára adva, hogy három óra alatt elhagyja Varsót s huszonnégy óra alatt a birodalom határát.

– Ezt ni! kiálta Lola Montez, fittyet vetve az orruk alá s azzal kihuzott a vállfüzője alól valamit, a mi előtt Oroszország valamennyi rendőrbiztosa hasra tartozik esni.

Az a czárnak egy kegylevele volt, melyben a világhirű művésznő felhatalmaztatik a szent orosz birodalomban, ott a hol neki tetszik utazni, a nélkül, hogy útjáért, szavaiért, tetteiért bármiféle rendőrség által feleletre vonatnék. Hasonló kegylevelet a halandók közül csak Taglioni kapott még a czártól.

A rendőrminiszter most kapta már meg a büntetését. Maga ment bele a kelepczébe.

Hogy jutott Lola Montez ily irathoz s mire volt az neki jó, azt majd meséljük el máskor, mikor nem lesznek itt körülöttünk gyermekek, a kiknek azt nem kell meghallani.

HOGY BECSÜLIK MEG A POÉTÁKAT OROSZORSZÁGBAN?

Mikor Miklós czárnak a trónörököse annyira megnőtt, hogy nevelőre volt szüksége, hát akkor a minden oroszok czárja kikeresett a számára – egy poétát, arra bizta.

Igenis, nem valami tábornokra, nem valami érsekre, hanem egy egyszerű poétára, a ki semmiről se nevezetes, csak arról, hogy szép verseket irt.

Sukovszkinak hítták, a kit az oroszok Schillerjének neveznek. Schiller volt az eszménye, a mintaképe; annak az összes műveit fordította le orosz nyelvre, s maga is annak a szellemében irt, s utána egy egész Schiller-iskola támadt az új orosz nemzedékben.

A költő úgy nevelhette a trónörököst, a hogy neki tetszett, azt taníthatott neki, a mit akart; a czár egészen ráruházta szülői hatalmát. Sukovszkit még csak abban sem akadályozta senki, hogy Európa legnagyobb katonai államának leendő uralkodóját ne katonának, ne deszpotának, hanem egészen magához hasonló érzelgő költőnek nevelje. Hatalmas ember, szabad ember csak egy volt az egész Oroszországban s az Sukovszki volt, a költő!

Nem tudom, hogy Európa melyik uralkodója csinálná ezt utána?

Egy másik nevezetes költője is élt ekkor Oroszországnak, Puskin, a kinek Jevgen Anyeginjét magyar fordításban is ismerjük. Ez meg az orosz nemzet Byronje volt. Már tizenhárom éves korában hiressé lett egy költeménye: «Czarszkoje Zelo emléke» által. Huszonegy éves korában egy lángoló ódát irt a «szabadsághoz». Valóságos Petőfi-dal. Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak; senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még életében. Nem úgy Oroszországban. Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a hatalmas czár füléig. S a czár rendelt neki jutalmul – huszonöt botot.

Igenis, nem a hogy a tisztelt olvasó várta, nem a nagy muszka akadémiai jutalmat: a kétszáz kancsukát, hanem csak a muszka Marczibányi-jutalmat: a huszonöt botot.

S a koszorúzott költőnek szépen fel is kellett venni a számára utalványozott jutalmat s a «Kaukázusi fogoly», a «Bakcsi-szerályi könyforrás» halhatatlan költőjének hasra kellett feküdni a czár káplárpálczája előtt. Ezuttal Marsyas nyúzta meg Apollót!

A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék vele, mikor a czár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt, dühöngött. Hanem aztán a derék Popotoff elkezdte kérlelni, biztatni, mint a fogorvos a betegét, a ki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát kirántsák: «ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni huszonöt bot miatt? Hisz ez gyerekeknek való tréfa. Magam is kiálltam egyszer, pedig verset se irtam. Nézd csak, milyen kényelmesen elnyulhatsz ezen a balzakon. Látod: az is hires poéta, mint te, még sem protestál. Pedig ő is huszonötöt kap. Nem is fáj az! Az ember nagyot ugrik utána! Aztán hazai mogyorófával. A Czarszkoje Zelo kertjében vágott mogyorófával. Hát kivánhatsz többet? Ugyan dűlj meg hát s ne instáltasd magadat!»

S a dicső Puskinnak fel kellett venni a huszonöt botot, a mit a czár diktált birodalma legnagyobb költőjére.

Ezt se tudom, melyik uralkodója Európának csinálná utána?4)

Tizenhét esztendővel később egy testőr-tiszt párbajban lelőtte Puskint.

Az egész orosz közvélemény, az egész Európa mívelt világa felháborodott e barbár tettre. Hisz egy ilyen lánglelket megölni: egyenlő gonosztett az ephesusi Diána templomának felgyujtásával.

Volt Puskinnak egy fiatal barátja, Lermontoff. Maga is lelkesült költő s a szentpétervári szalonok kegyencze, testőr-tiszt azonkívül.

Ez egy verset írt Puskin halálára. Abban a versben hallható egy igazi orosznak a fájdalom-ordítása, a ki elfelejti, hogy láncz van a kezén s szabadnak képzeli magát, s beszél szemtül-szemben a czárhoz, a kiről azt hiszi, hogy az is olyan ember, mint ő; és magáról azt, hogy az ő szelleme is olyan magas, mint a czáré; s még mikor hódolatában odaveti is magát a trón elé, ezt oly indulattal teszi, hogy megrendül belé az egész állvány.

Lermontoffnak ez a költeménye is remekmű.

Jutalma az lett, hogy elküldték a Kaukázusba cserkeszt vadászni.

Ő azonban, a helyett, hogy a csecsenczeket pusztította volna, ott is verseket írt.

Egyszer költői kóborlásaiban a regényes bérczek között elfogták a cserkeszek. A költő elszavalta nekik gyönyörű költeményét, «A cserkesz fiu»-t, s a barbár hegylakó nép, az irástudatlan pogány azt mondá: «oh ez nem olyan fej, a minőt le szokás vágni! Ebben Isten lakik». S szabadon bocsáták.

S azután irta még legszebb műveit, mik nemzete kegyenczévé tették. Az asszonyok imádták verseit és prózáját. Regényét, «a Korunk hősé»-t minden nagy nemzet nyelvére lefordítva, olvasta az egész világ. Neve nagyobb fényt vetett Oroszországra, mint Paskievicsé.

Ott kellett maradnia a Kaukazusban.

Az a gyűlhelye mindazoknak, a kik Oroszországban a «lángész», a «forradalmár» és a «gonosztevő» gyanújába keverik magukat.

Lermontoff gunyoros természetű volt. Keserű, mint az orosz irók mind.

Tiszttársai között volt egy, a ki cserkesz egyenruhában járt s öve mellett roppant nagy handzsárt viselt, a minek a nyele gyémántokkal volt kirakva.

Ezt a bizarr embert Lermontoff úgy hítta, hogy a «handzsáros» úr.

Ez fülébe ment ennek. Kérdőre vonta a költőt.

– Ön engem sérteget.

– Eszemben sincsen ön.

– Ön engem úgy hív, hogy «a handzsáros úr!»

– Én csak önnek legkitünőbb tulajdonáról veszem az elnevezést.

– Ez meg egyenes megsértés. Ez bosszút kiván.

S a «handzsáros úr» rögtön küldte a segédeit Lermontoffhoz, elégtételt követelni.

Másnap reggel kimentek a hegyek közé.

Lermontoff a párbaj színhelyén ismételte, hogy ő nem akarta ellenfelét megsérteni. Az nem fogadott el semmi mentséget. Vérnek kell folyni.

Mikor szembeállították őket, még akkor is azt mondta Lermontoff:

– Én egy ilyen ostobaságért nem ölök meg egy embert. – S azzal a pisztolyával fellőtt a levegőbe.

Hanem a handzsáros úr más véleményen volt. Ő fogta a mordályt, neki irányozta Lermontoffnak s azt a csillagot hazája egén, melynek ragyogását három világrész bámulta, úgy lelőtte, mint a tököt.

S azzal szétfutottak: a győztes és a segédek.

S a fiatal költő: Iván czár dalnoka, Izmail Bej szerzője, nemzetének büszkesége, a kiért az asszonyok rajongtak, a ki után az idegenek Oroszországot megismerték, a fiatalság vezére, koronája, a kioltott lángész… ott feküdt két nap, két éjjel a jávorfa alatt megsiratatlan. Mire a kozák favágók ráakadtak, már a sasok megették az arczát!

Ezt sem tudom, melyik nemzet csinálná utána az orosznak?5)

OROSZ IDYLL.

Derenowna Anna Petrowna igen szép leány volt és megérdemlette, hogy magához méltó férjet találjon.

Ezt meg is találta, csakhogy nem azon az uton, a melyen elindult.

Udvarolt neki egy deli dragonyos kapitány, a kinek nevét már mindenki elfelejtette.

A kapitány megcsalta a kisasszonyt s a nélkül, hogy nőül vette volna, elment nagy messze földre. De olyan messze még sem mehetett, hogy a megcsalt szép hölgy utána ne talált volna. Fölkereste a hűtelent magában a czári fővárosban s ott fényes nappal, a legnépesebb utcza közepén úgy lőtte mellbe, hogy az rögtön összerogyott.

A kapitány nem halt meg, felgyógyult. Ez egy kis enyhítő körülményül szolgált Anna Petrowna elitéltetésénél. Csak száz korbácsütésre lett méltatva. Gyilkosság sikerülte esetén legalább kétszázra lett volna itélve.

A kit egyszer a szent országban megkorbácsoltak, az Európára nézve megszünt élő ember lenni. Kiküldik Ázsiába: ott azután folytathatja ezt a szép életet, a míg benne tart.

A szép Anna Petrownára kimondatott, hogy ha kiállja a száz korbácsütést, a mi nagy kérdés, akkor el fog utazni a barátságos Kopálba és ott fog maradni életfogytig. Szabad lesz neki ugyanott férjhez is menni. Férfiban ott nincs hiány. Az ellen nem lesz panasza.

A barátságos Kopál vára egy kellemetes sziklagerincz zugában fekszik Közép-Ázsiában, olyan szép kilátással, hogy onnan hat ágyúval egy egész kirgiz hordát el lehet söpreni. Egyéb előnyei, hogy a közelében tíz mérföldnyire egy szál fa nem található, ezután pedig következik egy olyan pusztaság, a melyen három tevejáró napig nem lehet találni vizet.

Legközelebbi szomszédja a barátságos szövetségben élő Karakalp szultán, Emrisz; a kinek a felesége igen jó családanya, minthogy a gyermekei öltönyeit saját maga készíti el, még pedig olyan egyszerűen, hogy valami jó sűrű veres agyagba bemártja őket nyakig, s a márgaköntöst aztán meghagyja rajtuk száradni; így nem csiphetik őket a legyek, meg a szunyogok. Felséges férje télen egész öltözetet visel, nyáron azonban csak övön alul s a szent Wladimir-rendet csak úgy a meztelen bőrére akasztja.

Magában Kopál várában nem lakik más, mint az orosz várparancsnok és katonái, a hűséges kirgiz szolgák s ezeknek az uraknak a feleségei.

Minden esztendőben kétszer megindul Jekaterin várból egy repülő hadoszlop, mely a kopálváriaknak lisztet, pálinkát és egyéb, az élet gyönyörűségeire megkivántató szereket szállít s a leveleket kézbesíti. Nincsenek elmaradva a világtól. Ezzel a szép vidékkel lett megajándékozva Anna Petrowna. Hanem elébb ki kellett állni a száz korbácsot, mert Kopál várát nem adják ingyen.

Az ütésekbe is meg lehet halni egy nőnek, hát még abba, mikor a porkoláb leszakítja a válláról az inget s a legközelebb álló kozáknak int, hogy ragadja meg a nő kezét, fordítson rajta egyet s rántsa fel a hátára, hogy kényelmesen essék neki az ütés. Azt hiszem, abba még jobban meg lehet halni.

Anna Petrowna az iszonyattól térdre roskadt, arczát eltakarta kezeivel és reszketett, mint a kit a láz tör.

A porkoláb a szép leány nyakkendőjéhez nyult, a mitől az úgy felsikoltott, mintha tüzes vas érte volna, pedig hiszen az nem is fáj.

– Tarboga! kiálta a porkoláb, mire a megszólított kozák kilépett a hadsorból.

Az elitélt leány tíz körmével készült védeni keble takaróját s harapott.

– Fogd meg a kezét és vigyázz, hogy meg ne harapjon! mondá a porkoláb.

Erre Tarboga megfogta Anna Petrowna két kezét, hogy az nem mozdulhatott. Nem is harapott. Hanem a helyett odanézett azzal a két nagy szemével a kozák szeme közé. S abban a tekintetben valami oly fenevadszelidítő varázs volt, valami olyan észbontó fájdalom, néma könyörgés, hogy a mikor a porkoláb a mozdulni nem tudó leány öltönyéhez nyult ismét, hogy azt lefoszsza róla, Tarboga azt mondá neki:

– Ne bántsd! Én kiállom helyette a büntetés felét.

– Micsoda jusson, fiacskám?

– Azon a jusson, hogy elveszem őt feleségül. S a férjnek szabad felesége büntetését megosztani.

– Ez már igaz! Hát csak vetkőzz neki! Hanem aztán csak meg ne bánd.

Tarboga levetkőzött övig s felhagyta magát két kezénél fogva húzni a gerendára, míg a két lábára egy huszonnégy fontos golyót akasztottak.

A porkoláb dühös volt rá. Két kézzel suhogtatta a korbácsot s teljes erejével vágott, minden csapásnál kérdezve:

– No hát fiam! Kell szép leány? Kell szép feleség? Hát a lakodalmadon nem tánczolsz? De kiválasztottad a szépét!

Tarboga a foga közé harapta a szakállát és nem ordított.

Anna Petrowna pedig félőrülten nézte, hogy csorog a vére annak az áldozatnak, a ki az ő büntetése felét elvette, most mindjárt ő rajta lesz a sor!

Az ötven le volt számlálva.

– No még tizet a leány helyett, dörmögé Tarboga a kötélről.

– Ah! hiszen te derék legény vagy! No várj, majd most a javából adok!

És adott neki a javából.

Anna Petrownának a szivét hasogatta minden ütés, a mit látnia, hallania kellett.

Hatvan volt már.

– No még tíz! dörmögött a kozák.

A porkoláb most már dühbe jött. Egész vadállati boszúval vágta az áldozatát, a ki jajgatás nélküli állta a kínzást, más helyett.

Csak harmincz maradt már Anna Petrownának.

A kozák letekintett rá a kínzó oszlopról s látta őt a rémülettől félőrülten maga elé bámulni:

– No még tízet! hörgé lihegő mellel.

Azt is megadták neki.

De még a forró lélekzetvétel is arra való volt, hogy ismételje:

– No még tízet!

A kilenczvenediknél már nem tudott szólni. Elhagyta ereje, szemei lecsukódtak.

– No fiam, kell-e még az utolsó tíz a szép leányért?

Szólni nem tudott már, de a fejével intett: «igen».

Ekkor Anna Petrowna felszökött a földről, letépte saját kezével kebléről a takarót s oda vetve azt Tarboga vérző hátára, betakarta őt a saját testével, odatartva hófehér vállait a kínzónak s vad indulattal kiálta hozzá:

– Nem hagyom a férjemet halálra veretni! A többi az enyém!…

És azután férj és feleség lettek s bizonyára nagyon megszerették egymást s most is élnek még Kopál barátságos várában.

BÖLCS SALAMON MUSZKA KIADÁSBAN.

Grodisko jámbor «muzsik» volt Podoliában, a mi a «jövő nyelvén» nem valami zenekedvelőt jelent, hanem parasztot. Hát egyszer, a mint Grodisko épen úr dolgára sietett, azaz, hogy lassan ment, sőt nem is ment, hanem megállt kicsiholni, mert sürgős volt az útja: levéllel küldék valahová, annálfogva nagyon ráért; hát épen csakhogy benyomhatta a hüvelykujja körmével a taplót a pipájába, a mint egyszerre csak egy dzsidás tiszt, azt se mondja neki, hogy «holc» vagy «prosz» (Monosszesz műszavak), hanem plén parád, teljes uniformisban a nyaka közé repül a magas égből s azzal a jámbor Grodiskót úgy sújtja földhöz, hogy annak a szájába ütött pipa csutorája épen a nyaka csigolyáján jött ki.

Történt pedig ez az eset Kamenyikban a főpiaczon, fényes nappal, épen a gazdag Christofor örmény kereskedő emeletes háza előtt.

Grodisko nem halt ebbe bele, hanem azért mégis szivére vette a dolgot s bepörölte a törvényszék előtt a nyakába esett tisztet, a ki gróf volt, névszerint Balabin Alexievics Plátó.

A bölcs kamenyiki törvényszék megidézteté a gróf urat s számon kérte tőle, hogy mi jogon követte el a körülirt bűntényt, mivelhogy sem abban a nemesi előjogokat megállapító ukázban, melyet II. Katalin czárnő kiadott s mely 113 §-t tartalmaz, sem abban a pótukázban, mely I. Sándor czár által kiadatva, ezt még 73 §-sal kiegészíti, egy sem szól arról, hogy az orosz nemesség tizennégy osztályából bármelyiknek meg volna engedve a levegőben repülni s az égből potyogni a szegény muzsikoknak nyakába.

A megidézett Balabin gróf azt hozta fel alapos mentségül, hogy nem a maga jószántából vállalkozott a repülésre, hanem egyenesen kényszeríttetett rá a házi gazdája, az örmény Christofor úr által, a ki őt a házából, az emeletről az ablakon kidobta. E szerint ez tartozik fizetni Grodiskónak és kancsukát kapni azért, hogy egy grófot kidobott az ablakon.

A dolog bonyolódni kezdett. Most már megidézték Christofor urat is. Igaz-e, hogy ő dobta ki Balabin gróf urat az ablakon?

Christofor úr aztán elmondta, hogy volt, mint volt?

A gazdag örmény szép fiatal feleséget hozott Georgiából s a mellett olyan vigyázatlan volt, hogy egy fiatal dzsidás tisztet fogadott kvártélyba házához. Egy napon szokatlan időben menvén haza a boltjából, ott találta felesége szobájában a kapitányt. Az örmény markos legény volt, azt se mondta a tiszt úrnak, hogy «zdravtvujtye!» hanem derekon kapta, s a hol a kőmíves lyukat hagyott a falon, legrövidebb úton kiröpíté. És most ő követel még elégtételt Balabin gróf és a felesége ellen házasságtörés miatt.

Nem hogy ő fizessen a pórul járt Grodiskónak, hanem még ő neki tartozik fizetni Balabin gróf, a miért a feleségét elszerette.

Balabin Plátó gróf azt állította, hogy az csak plátói szerelem volt.

– No akkor azt a Plátót is be kell csukni, mert az is gazember! mondá Christofor Miklós.

A birák meg voltak akadva. Ki itt hát voltaképen a bűnös?

Christofor látva, hogy ez az ügy nagyon bonyolódott, ügyvédet hozott a segítségére, az aztán segített még azt bonyolódottabbá tenni.

Előkereste I. Pál czárnak 1799-ben kiadott ukázát, melynek rendelete szerint minden házi gazdának megengedtetik a szobájából bármely butort, a mi neki nem tetszik, kidobni az útczára, s minthogy napnál világosabb az, hogy Balabin gróf Christofor háló-szobájában egy olyan butor volt, mely annak nem tetszhetett, annálfogva teljes joga volt neki Balabin grófot, mint kelletlen butort, kidobni az utczára ablakán.

Most azonban Balabin gróf is prókátort hozott magával s az aztán tökéletesen összebonyolította az ügyet, ugyanazon idézett ukázból kiderítve, hogy az, a ki valamely butort az utczára akar kidobni, elébb háromszor tartozik kiáltani az alant levőknek: «vigyázz!» Ezt pedig Christofor Miklós elmulasztá.

Az itélet tehát ekként mondatott ki:

«Mink stb. stb. Kamenyik birái:

tekintettel arra, hogy a fölséges urunk I. Pál czár 1799-iki ukázában kimondotta, miszerint minden házi gazdának joga van bármely fölösleges butort kidobni az ablakon át az utczára;

tekintettel arra, hogy egy dzsidástiszt csakugyan fölösleges butor egy férjnek a szobájában, a kinek fiatal felesége van:

felmentjük Christofor Miklóst az emberölési szándék vádja alul, mivelhogy Balabin Alexievics Plátó grófot, nem mint grófot, de mint fölösleges butort dobta ki az utczára,

azonban

tekintettel arra, hogy ugyanazon legmagasabb ukáz rendelete szerint kutyakötelessége a gazdának, minek előtte a fölösleges butort kidobná az ablakon, elébb háromszor elkiáltani magát, hogy «vigyázz», elmulasztás esetében huszonöt rubel birság s a történhető szerencsétlenségért teljes felelősség terhelvén az elmulasztót;

annálfogva Christofor Miklóst, ki elmulasztá nem csak háromszor, nem csak kétszer, de sőt egyszer is kiáltani: elmarasztaljuk huszonöt rubel birságban, a leütött muzsiknak fizetendő 2000 rubel fájdalom-díjban s az összes perköltségekben.

A mi a házasságtörést illeti, az nem ránk tartozik, hanem a papi székre.»

… Azt mondják, hogy mikor a czár olvasta ezt az itéletet, a két oldalát tartotta nevettében.

A SZÉP FEBRONIA MULATSÁGAI.

A szép Febronia hirhedett hölgy volt Oroszországban.

Ő volt Arakcsejeff grófnak a kedvese.

Arakcsejeff gróf pedig volt I. Sándor czárnak a kegyencze.

Se nem miniszter, se nem hadvezér, hanem mindenható kegyencz.

A mi rossz csak történt I. Sándor uralkodása alatt a Balti-öböltől a Fekete-tengerig, azt mind Arakcsejeff gondolta ki. Ő uralkodott a czáron.

S minthogy a szép Febronia meg Arakcsejeffen uralkodott, annálfogva a legfelsőbb hatalom Oroszországban a szép Febronia volt. A kinek hivatal, érdemrend, előléptetés kellett; a ki szolgálatait uradalmakkal kivánta megjutalmaztatni; a ki az útjában levő embereket el akarta küldetni – zabot hegyezni, az csak egyenesen Febroniához fordult a kérelmével s föltéve, hogy az instantia megfelelő arany fenéksúlylyal volt megterhelve, bizonyos lehetett felőle, hogy óhajtása teljesül.

Febroniának férje is volt, egy közönségés matróz, azt megtette grófnak s aztán elküldette Kamcsatkába. Ez a leggyakorlatibb haszonvétele a szent házasságnak.

Mikor Febronia nyilvános orgiákat rendezett, a politzeiminiszternek meg volt hagyva, hogy ügyeljen rá, nehogy a mulatság valahogy megzavartassék.

Febroniának Gruzinóban volt pompás kéjlaka s ott, mikor egyéb mulatsága nem volt, a szolgái és szolgálói kínzásával töltötte az idejét.

Egyszer az jutott eszébe, hogy a férfi szolgáit elküldi egy kartonfestő gyárba; ott beledugatja őket mindenféle színű lugokba, a mikből azok aztán maradandó színekkel ellátva kerülnek elő. Ilyenformán lettek neki sárga, zöld, rózsaszín, tulipiros, lilaszín, hupikék szerecsenjei s mikor azokat sorba állította, hát az egész szivárványt képviselték. Nem is hítta őket más néven, mint színeikről. Nagyon sok nevetségre adott ez alkalmat.

A szolgálóival meg más mulatságot talált ki.

Igen szépen tudott gyöngygyel és selyemmel hímezni.

Aztán egy-egy fiatal leányt elővett s annak a meztelen karjára, hátára és keblére hímzett szebbnél-szebb virágokat, nagy ügyességgel öltögetve a bőr alá. A kihímzett «tárgynak» természetesen e műtét alatt szisszenni, vagy épen rángatódzni nem volt szabad.

Volt azonban egy kedvencz rabnője, Jermola; maga a szelidség és engedékenység. Ezt nagyon szerette.

Ennek jutott az a feladat, hogy a míg a bájos Febronia valamelyik rabnő bőrét tűszúrásokkal tüzdelgeté, ő az alatt fogta annak a kezeit, hogy csendesen tartsa magát. A háttérben pedig fel volt állítva a szivárvány, tudniillik a hétféle színű rabszolga, korbácscsal a kezében. Ezeknek az volt a nemes hivatásuk, hogy ha valamelyik leány az acupunctio mulatságát a saját testén nem akarja eltűrni, azt a sokkal hatályosabb operátióval ismertették meg. Azok hát inkább tűrték a tűszúrásokat.

Egyszer azonban egy szegény rableánynak e kínzás alatt, akárhogy harapta össze az ajkait, a köny kicsordult a szeméből.

Febronia épen bevégezte a leány vállára hímzett napraforgó virágot s kedélyesen kaczagott rajta.

– Nézd: milyen szép, Jermola!

Jermolára pedig nem az úrnőjének a kaczagása ragadt el, hanem annak a rabnőnek a sírása. Az ő szeme is tele lett könynyel.

– Micsoda, te sirsz? rivallt rá Febronia. Sirsz, mikor semmi bajod sincs? Hej «Hupikék!» «Delivörös!» «Lilaszín»: Ide jertek! Korbácsoljátok meg, hogy legyen neki oka sírni!

Jermola odaborult a lábaihoz s összetett kézzel könyörgött neki.

– Ne veress meg, asszonyom!

– Ejh! vesd le a ruhádat! Engedelmeskedjél!

Jermola átölelte a térdeit, úgy könyörgött neki.

– Ne szégyeníts meg, asszonyom!

Febronia elrugta magától s dühösen rikácsolt:

– Szolgák! Tépjétek le ruháit, s korbácsoljátok félholtra!

Ekkor felsikoltott a leány kétségbeejtve:

– Bátyám! Ne hagyj!

– Ah! Igaz! Hiszen te neked bátyád is van itten! Hej «Aranysárga!» Te lépj elő. Te magad fogod megkorbácsolni hugodat!

«Aranysárga» kilépett a sorból a parancsszóra s odament, a hova hivták; hanem aztán a helyett, hogy Jermolát ragadta volna meg, odaszökött Febroniához s megkapva annak a karját, kirántotta az úrnő övéből a saját tőrét s egy döfést adott neki vele.

Febronia erős nő volt, küzdeni kezdett a gyilkos rabszolgával, s azalatt a többi szolgáit kiáltá segélyül:

– Héj «Rózsaszín», «Kobálkék», «Császárzöld» segítsetek.

Hanem a szivárvány többi hat színe mozdulatlanul állt a helyén, s mind a hat szolga és a hét szolgáló elnézte hidegvérrel, hogy üt döfést döfés után a fellázadt rabszolga a zsarnok nő testébe, míg az sebektől elhalmozva összerogyik. Sikoltozására senki se mozdult a palotában.

Akkor a gyilkos felemelte testvérét a földről és annak a szívébe döfte a kést, hanem elébb letörülte róla a szörnyeteg vérét, hogy még halálában se keveredjék össze az övével.

Akkor aztán magát ölte meg.

Arakcsejeff csak a rémhírre érkezett meg Gruzinóba. Már akkor Febronia el is volt temetve. A hatalmas embert annyira lesújtotta ez a csapás, hogy egészen elveszté minden lélekerejét. Kiment Febronia sírjához s ott lefeküdt és sírt napestig; nem beszélt senkihez s nem vett magához se ételt, se italt; nem bánta, akármi történik az orosz birodalommal, nem törődött se a katonai koloniák fellázadásával, se a czár búskomorságával: semmivé volt téve.

A czár pedig sehogy sem tudta nélkülözni ezt a kedves emberét. Miután semmi vigasztalás nem fogott rajta, odaküldé hozzá a szent életéről hirhedett szentgyörgy-kolostori archimandritát, Photiust, a ki többek között azzal tette magát nevezetessé, hogy mikor Galitzin herczeg miniszter korában az orosz nép felvilágosodásának nagy művét megindítá: ő a czár előtt tiltakozott ez istentelen kisérlet ellen; s tiltakozására Galitzin herczeg el lett bocsátva s az orosz nép megmaradt jámbor butaságában.

Tehát ez az istenfélő kegyes férfiu mene el a czár kivánatára a fejét hamuval hintő Arakcsejeff grófhoz s azt elvonva a szeretett Febronia sírjától, elvivé magával kolostorába s heteken át addig csepegteté szivébe a hitnek malasztját, a míg a nagy vezeklések után visszatéríté az Istennek tetsző életre s visszaadta őt nemzetének és czárjának. Arakcsejeff letett arról a sötét eszméről, hogy magát éhséggel, lelkét a kétségbeesés sötétségével elpusztítsa: megbánta bűneit, megtért a kegyes életre… S aztán visszatérve Gruzinóba, minthogy a gyilkost már meg nem kaphatta, előhozatta azokat a rabszolgákat, a kik nézték azt a gyilkosságot vagy hallották a sikoltozást a palotában s Febroniának segítségére nem siettek, s azokat elébb lábaiknál fogva felakasztatá, azután felváltva forró vízbe és jeges vízbe mártogattatá, azután félszemüket kiszuratá, továbbá megkancsukáztatá, végezetül örök gályarabokul hajó fenekébe levasaltatá: szám szerint huszonegyet!

Ezt nevezik Oroszországban a kegyes életre való megtérésnek.

A CZÁR, A KI BOSZÚT ÁLL.

A czár, kit a historia Péternek, a Nagynak nevez, beleszeretett egy szép leányba s olyan szerelmes lett, mint akármi más Péter.

Csakhogy mindenféle akadályok álltak az útban. Először is a leánynak már volt vőlegénye, Péternek pedig már volt felesége.

A szép leány vőlegénye volt Kaiserling, burkus követ, a czár felesége pedig volt Lapukhin Eudoxia, egy derék ezredesnek a leánya. (Még akkor az orosz czároknak nem igen adogattak európai uralkodó házakból feleséget.) Eudoxia czárnőnek két gyermeke is volt, egyik Alexis, az úgyremélt trónörökös.

Holmi Kis Péternek ez elég akadály volna, hogy a szerelméről végképen letegyen; de Nagy Péter nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen».

Még is meg kellett pedig azt ismernie, mert a szép Moussen Anna nem akart neki más feleletet adni. Minden ostromát ezzel a szóval verte vissza. Itt nem használtak még a hirhedett arany ágyúgolyók se; a szép Anna szivének gránit burkolata volt: a becsület; visszapattogtak róla.

Egyszer aztán azzal a szóval lépett eléje a czár, hogy «nézd, most már szabad vagyok, a feleségemet bezárattam a kolostorba, a papok elválasztottak tőle, már most gyere hozzám feleségül».

A szép Moussen Anna csak azt felelte megint: «lehetetlen!»

– Mi tart még vissza?

– Az, hogy szeretem a vőlegényemet.

A czár erre fejedelmi dühbe jött; káromkodott, mint a jégeső, összetört egy pár gyönge bordájú butort s megragadva erővel a szép Annát, felnyalábolta s minden sikoltozás és hajkitépés daczára levitte a lépcsőkön a szánkójába s hazahajtott vele diadalmasan a palotájába. Ott azután három napig napvilágot sem engedett hozzá jutni.

Negyednap aztán, mikor a szép leány össze volt törve és tépve, s mint egy elgázolt Lengyelország hevert hódítója lábainál, ki őt akarata ellen erőszakolta a boldogságra, akkor a czár felöltözteté az áldozatát pompás biborba, nyusztba és aranyba s egész udvari kisérettel vitte el őt a szent Izsák templomba, jobb felől ültetve maga mellé s úgy vezette be kézen fogva a sekrestyébe, az egész világ szemeláttára.

Itt azután fejedelmi nagylelkűséggel így szólt hozzá:

– Látod, a mit én akarok, az megtörténik. Érezted hatalmamat. Hajadoni koszorúdat letéptem. Most az egész világ tudja, hogy kedvesem vagy. Kicsufolnak, kinevetnek, megvetnek. Akarod-e, hogy ezek mind most egyszerre a lábadhoz boruljanak, tiszteljenek, imádjanak? Akarsz-e hát most czárnő lenni?

És a leány megint azt felelte neki rá: «lehetetlen».

– Miért lehetetlen?

– Azért, mert én így meggyalázva, összetépve, elgázolva is csak a vőlegényemet szeretem.

– No hát eredj hozzá a pokolba! ordítá a czár, s kirugta a templomajtóból, hogy az arczra esett a hóban, s senki sem mert odamenni, hogy őt onnan felemelje, csak épen a vőlegénye: a jó, becsületes Kaiserling. Az odament, felkarolta. Letörülte arczáról a hónedvet; talán még a szemek nedvét is. Sőt még a szégyenpirt is letörülte róla. E meggyaláztatás után sem szünt meg aráját szeretni. Fátyolt vetett a kényszerített hűtlenségre, nőül vette a szép Mousson Annát s hazavitte Burkusországba s szerette és megbecsülte holtig.

Péter a Nagy pedig keresett magának kárpótlást s addig-addig keresett, míg meg is találta, egy szép liflandi istennő személyében, ki minekutána egy lutheránus papnak pesztonkája, egy dragonyos káplárnak felesége, egy orosz tábornoknak rabszolgálója s egy miniszternek szeretője lett volna, megérte azt a dicsőséget, hogy Nagy Péter még Nagyobb Katalin czárnőt csináljon belőle.

A czárnak sajátságos szenvedélyei voltak. Erőnek erejével be akarta bizonyítani, hogy ő két dologhoz ért: asszonyt kormányozni, meg hajót kormányozni. Pedig egyik nehezebb, mint a másik.

A hajókormányzással majd meg is járta. Egyszer valamennyi külföldi hatalmasság követeit meghívta a hajójára egy kis kéjkirándulásra a tengeren. Ő maga kormányozta a hajót. Megtette azt is, hogy oda fenn az árboczkosárban osztogatta az audencziát s a meghitelesítését átadó porosz követnek azt kiáltotta le, hogy mászszék fel utána a kötéllajtorján. Ezúttal azonban rosszul ütött ki a kisérlet. A hajót roppant zivatar fogta elő a tengeren, a hullámok keresztül csapkodtak a hajón, minden tekintet nélkül a felséges kormányosra. Az egész diplomatiai testület tengeri betegséget kapott. Az angol követ testamentumot írt, s azt palaczkba zárta, a spanyol követ imádkozott, s szentelt mézeskalácsot rágott, a burkus követ káromkodott, az osztrák követ segítségért kiabált s a franczia követ fenyegetőzött.

– Sire! ha minket itt elvisz az ördög, az én királyom ezért felségedet felelősségre fogja vonni!

A czár nagyot nevetett.

– Hiszen, ha téged elvisz az ördög, velem együtt visz el. Együtt fúlunk a vízbe s aztán jöhet utánam a királyod a pokolba, téged reclamálni!

A szélvész pedig nőttön-nőtt, a vihar a hajót szétrombolással fenyegette.

Ekkor egy merész férfi kivált a jajgató tömegből s azt mondta a czárnak: «majd én kormányozni fogom a hajót!»

S ez szerencsésen bevitte a hajót a háborgó tengerből a kronstadti kikötőbe.

Ennek a férfinak a neve volt Villebois: bretagnei nemes; egykor tengeri kalóz, kalandor és csempész; most pedig altiszt a czár hajóhadánál.

A czárnak annyira megtetszett a merész franczia, hogy rögtön megtette őt a kormányzott hajó kapitányává; mely minőségben a svédek ellen folytatott hadjáratban annyira kitüntette magát, hogy fregatt-kapitánynyá és egy egész hajóhadosztály commodorjává lett kinevezve.

Mikor a svéd sereg utolsó veszedelmes kisérletét tette a keletkező Szentpétervár elpusztítására, s hajóhadával hatalmas hadsereget tett ki a finn partra, mely hirtelen átkelt a Néván s az új fővárost ostrom alá vette, az volt a legválságosabb időpont az orosz birodalomra nézve.

Az ultima ratio «regum»: az ágyú, az oroszok ellen dönté el a csatát; hanem az ultima ratio «czárum»: a gyujtogatás, kicsikarta a svédek kezéből a győzelmet. Az oroszok felégettek körülöttük egy egész tartományt s a svédeket az éhség visszakergette Ankerstierna hajóira, azokat meg aztán a vakmerő Villebois támadta meg, s nagy károkat tett bennük.

A czár azzal jutalmazta meg a merész hajóst, hogy őt bizta meg a győzelemhír megvitelével a czárnéhoz, ki akkor, mint új menyecske, strelemoeci várkastélyában lakott egész udvarával, tizenkét werstnyire Szentpétervártól.

Villebois lóra ült, a mi már magában is elég nagy veszedelem egy tengerészre nézve, a ki nincs szokva a nyereghez. Azonkívül kegyetlen hideg volt, hó és fagy elcsigázta. Valahány csárda van Szentpétervártól Strelemoecig, mindegyik előtt megállt, egy korty pálinkával megerősíteni a szivét, s addig erősítgette, míg Strelemoecbe érve, tökéletesen lecsipte magát. Ott még az őrszobában felhörpentett egy pohár forró puncsot, a míg a czárnőnél megérkeztét bejelenték; mert már akkor késő éjszaka volt s a czárnő rég hálószobájába vonult és lefeküdt.

Mikor aztán Villebois a lépcsőkön felment, káromkodott magában, hogy ez a csunya nagy szél még ezt a palotát is hogy mozgatja ide meg amoda.

A tengerészt langymeleg, illatos termeken keresztül vezették, egész a czárnő hálóterméig, melynek falai drága prémekkel voltak kiszőnyegezve, s még a padlat pokrócza is csupa puha angoragyapju volt. A hálószobát mámorító chinai füstölők illata töltötte be; s a hírmondónak már a nélkül is mámor volt a fejében, mit a rögtöni meleg légkör egyszerre felfokozott s épen csak az kellett neki, hogy a fejét tökéletesen elveszítse: hogy még egy elragadó szép asszonyt lásson maga előtt, ott heverve a dunnapehely hullámai és a brokat függönyök fellegei között, igéző pongyolában; s hogy ez alak még kinyujtsa a habok közül feléje vakító fehér karját, azt mondva: «no hát add ide a czár izenetét».

Az elcsábult embernek de nem jutott most eszébe sem a czár, sem az izenet, hanem csak az a tejfehér kar, a mit maga előtt látott. Az a gondolatja támadt (ha egyátalában szabad az ilyenkor keletkező ötleteket gondolatoknak nevezni), hogy ő neki ebből a gyönyörű szép karból ki kell egy darabot harapni.

Nem tehetünk fel róla egyebet, mint hogy meg akarta «enni» a czárnőt; mert a mint az udvaronczok Katalin sikoltozására berohantak, a czárnőt össze-vissza karmolva és harapdálva találták a dühödt emberrel való küzdelemben: a fehér hölgy vállán valósággal ott látszottak a foghelyek.

A dühödt embert aztán természetesen megkötözték s becsukták egy hideg börtönbe, a hol az rögtön elaludt, mint egy darab fa.

Mindjárt sebes futárt indítottak aztán a czárhoz, hogy jőjjön hamar haza; mert nagy veszedelem van a háznál.

Az vágtat haza Strelemoecba lóhalálában s bámulva hallja a történteket és látja saját szemeivel a szörnyű pusztítást, a mit a dühös bolond az ő legdrágább kincsén véghez vitt. Három doktor fáradt bele a merénylet nyomainak gyógyító eltakargatásába.

– Látod. Meg akart enni a futárod! nyögött a szép czárnő.

– Hozzátok elém rögtön azt a szörnyeteget! toporzékolt a czár, s új nádpálczát rendelt, mert a régit épen most törte össze a rendőrminiszternek a hátán, a ki elmulasztotta jó karban tartani a csatornán levő hidat.

A megkötözött Villeboist felczepelték a kihallgatási terembe. Még akkor is olyan kótyagos volt, hogy két felől kellett tartani, s meg kellett czibálni az üstökét, hogy fölébredjen. Akkor is csak a félszemét tudta felnyitni, mert a másik be volt dagadva, attól a hatalmas ökölcsapástól, a mit a czárnő ő felsége kegyeskedett neki osztani a tusakodás közben.

– Hát te pokolbeli gaz szörnyeteg, mit cselekedtél? ordított rá a czár, s megragadva a hős mellén a kabátot, megrázta őt kegyetlenül.

A tengerész még jobban felnyitotta azt a félszemét, a melyiket lehetett, hogy jobban meglássa, ki az, a ki vele beszél.

Mikor aztán megismerte, akkor az következett volna, hogy térdre essék s a megbántott úr lábait igyekezzék alázatos csókjaival arra a grácziára ingerelni, hogy az ő vétkes fejét megrugdalni kegyeskedjenek.

De biz az nem azt tette, hanem a mint megismerte a czárt, megint lehunyta a szemét s félrenyaklítva a fejét, azt mondta neki, hogy:

– Ne morogj, öreg!

Hűh! Ez még a valami! Ilyet vágni a tűzokádó sárkány szeme közé! Még a kik fogták is, szétugrottak mellőle, azt hitték, most itt rögtön leüt a mennykő!

A czár hideg vérrel tette le a pálczát a kezéből, s egész nyugalommal mondá:

– Hisz ez az ember részeg.

Azt már az irigységnek is el kellett ismerni, hogy az.

– Vigyétek vissza s fektessétek le, hadd aludja ki magát. Majd ha kijózanodik, akkor beszélek vele. Tisztességesen kell vele bánni: ő vitéz katona volt; nem tehet róla, ha a pálinka a fejébe ment.

A czár nagylelkű is tud lenni.

Bizony másnap reggelig tartott az Villeboisnak, a míg kialudta mámorát, akkor aztán teljes parádéba tette magát. Az egyenruháját szépen kikefélték, a kardját visszaadták s újra a czár elé vezették.

– Tudod-e, hogy mit cselekedtél harmadnapja éjjel?

– Harmadnapja? Tudom. A svédek hajóhadát szétvertem.

– Az negyednapja volt. Azután elküldtelek a győzelemhírrel a czárnőhöz.

– Az tegnap volt.

– A tegnapot átaludtad egészen. Emlékszel-e arra, a mit álmodtál?

– Úgy rémlik, mintha jeges medvének képzeltem volna magamat s aztán egy szép nőstény jeges medvének udvaroltam volna, a ki kegyetlenül összepofozott.

– Ostoba! az a czárnő volt. Te meg akartad őt enni.

– Az lehetetlen.

– Összekarmoltad és harapdáltad. No nem tehetsz róla. Részeg voltál: nem tudod, hogy mit cselekedtél. Az izenetet azonban még mindig nem adtad át neki. Most jer oda, kérj tőle bocsánatot, s mondd el előtte az át nem adott diadaltudósítást.

Akként történt. Villeboist ismét bevezették a czárnő hálótermébe. Úgy rémlett neki, mintha lett volna már itt egyszer. A czárnő még akkor is ágyban feküdt, flastromokkal beraggatva. A bűnös térdre és arczra borult előtte s esküvel állítá, hogy ő kész azt az embert, a ki e gonosz tettet elkövette, a legmagasabb árboczára sajátkezűleg felakasztani, ha a czárnő megengedi. A czárnő azonban kegyelmes volt: nem engedte meg; bocsánatot adott. Végre is egy hölgyre nézve hizelkedő az, ha bájai ily őrjöngésbe tudnak hozni egy másképen okos embert. S mikor aztán Villebois elmondta a hőstetteket, a miknek oroszlánrésze az övé volt, egészen kiengesztelődött iránta, kezét nyujtá a bűnbánó hősnek, a mit az ez alkalommal nem hogy megharapni, de még csak megcsókolni sem mert.

– No már most fiam, mondá a czár a tengerésznek, elvégezted a dolgodat, minden ki van engesztelve; már most csak eredj vissza a gályádra!

Villebois egészen megnyugtatva, s a czári kegyelem végtelenségétől áthatva, sietett vissza commodori hajójára.

Ott azután, a mint a födélzetre tette a lábát: nyakon csipték, elvették a kardját, lehuzták az aranyos egyenruháját; adtak fel rá darócz gunyát s odavasalták a lábánál fogva a gályarabok padjához. S még az nap volt módja benne ismét üldözhetni a svédeket, ugyanazon a gályán, a melyen negyednapja diadalmasan verte őket; csakhogy nem a hajó emelvényén, a commodori bottal a kezében, parancsokat osztva; hanem a hajó fenekén, az evező lapát rudjával a kezében, a porkoláb korbácsára ügyelve. S ott maradt öt esztendeig!

Igy tesz a czár akkor, a mikor megbocsát.

Hát még akkor hogyan tehet, a mikor bosszút áll?

Hát még mikor boszút áll a czár! Minő antropomorphismus! Az isteninek emberi kaptafára vonása.

Azt nem úgy hijják, hogy «boszúállás». Ha a czár haddal pusztít el egy szomszéd országot, akkor a czár nem boszút áll, hanem diadalt diadalra halmoz. – Mikor a czár a fellázadt streliczeket felhozatja a börtönből ahhoz a díszlakomához, mely a külföldi diplomatia tiszteletére rendeztetett, s aztán valahányszor új tál ételt felhoznak, mindannyiszor saját legmagasabb kezeivel egy fogolynak leüti a fejét, hasonló szertartást követve minden pohárköszöntésnél, hogy a pezsgődugók és az emberfejek egymáson keresztül-kasul ugrálnak az asztal fölött, akkor a czár nem boszút áll, hanem igazságot szolgáltat. – Mikor a czár egy egész várost földig leromboltat, s annak a saját jó orosz népéből egy csecsszopót sem hagy élve, akkor a czár nem áll boszút, hanem kiirtja a mételyt a népéből; s mikor a czár százezer lengyel gyermeket erővel kitép szülői karja közül s elhurczolja őket muszka városokba, Szibériába: akkor a czár nem áll boszút, hanem organizál és missiót tölt be.

Mivelhogy a czár nem más, mint földi Isten.

Hanem egy eset még is fordul elé, mikor a czár is kénytelen megtudni azt, hogy ő is ember; s a mely esetben mégis csak elkövetkezik az a minden emberrel közös indulat, a minek a diplomatiai műszótárban sincsen más neve: mint «boszúállás».

A czár férfinak nem volt kellemetes ember. Szertelenül ivott, még pedig pálinkát; káromkodott, verekedett és szerelmeskedett, s mindegy volt neki, hogy czárnő, vagy konyhaszolgáló?

Egy cseppet sem lehet rajta csodálkozni, ha Katalinnak egész másforma volt az eszményképe.

Szép legyen, deli, karcsú termetű; tüzes szemei legyenek, mikor kell, epedésre borongók, göndör fekete szakálla, kunkora bajusza, tojásdad piros arcza, finom fehér kezei és mosolygó szája; tudjon szépen énekelni és tánczolni, élczeket mondani és franczia verseket szavalni; legyen engedelmes és szolgálatra kész, s ha néha a franczia pezsgőtől átszellemül, a mi nem megvetendő ital, akkor egészen más virtusok ébredjenek benne, mint a verekedési vágy.

Egészen a véletlen és a fátum dolga, hogy ezt az eszményképet a sors élő alakban is eléje hozta a czárnőnek a szép udvarmester, Moens személyében.

Az ismét a rossz csillagok hibája, hogy a főudvarmester teendői az udvarló hódolatnyilvánulásával annyira összekeverhetők, hogy a czárnő nem tudta az egyiket a másiktól megkülönböztetni. S már-már kezdettek suttogni a rossz nyelvek e dologról.

Péter és Katalin életében nagy szerepet játszottak az álomlátások.

Péternek az ágya fölé volt akasztva egy nagy palatábla: arra a czár, mikor álomból fölébredt, fel szokta irni, hogy mit álmodott, hogy reggelig el ne felejtse.

Ezt nem azért tette, hogy lutriba rakja, a mit álmodott, mert ha a czár rakná a pénzét a lutriba, az annyi volna, mintha a fináncz-miniszternek segítene lopni a saját zsebéből; hanem azért tette, hogy azután komornyikjával, meg a miniszterével összeült és találgatta velük, hogy mit jelent ez az álom?

Ez éjjel azt álmodta a czár, hogy kedvencz kutyája, a mely rendesen ott szokott aludni az ágya előtti medvebőrön, egyszerre csak felhúzta a hátulsó lábaira a czár lovagcsizmáit, s elszaladt velük, a czár pedig utána, kergetve a perduellis komondort mezitláb.

Átkozott egy álom! Elől egy kuvasz sarkantyús csizmában, utána meg a czár – mezitláb!

– Te! Jakusovszki! kiáltá a mindig szolgálatkész udvaronczhoz, mit jelent ez a bolond álom?

– Ez bizony azt jelenti fölség, hogy kutya van a kertben! s fölséged jól teszi, ha éjszakára nem húzza ki a lábát a csizmából, a kedvencz kutyájára pedig nagyon jól vigyázzon.

Ugyanezen az éjszakán pedig Katalin is látott egy álmot. Az ágya tele volt kigyókkal, s az undorító csúszó-mászó fajzat minden tagjait összeszorította, körülfonta, s kettős nyelvével az arczába sziszegett. Az ő álommagyarázói nem tudták e látványt olyan jól megfejteni, hogy vigyázott volna magára jobban.

– Megüthetné a mennykő! Monda a czár, de szivében már benne volt a horog.

Egy este azt mondta Katalinnak, hogy elmegy dupkai mulató kastélyába, s hosszabb ideig ott fog maradni. – E helyett azonban azt tette, hogy elbujt a téli palotában, a hol a czárnő lakott s egy apródnak nagy borravalót igért, ha elárulja neki, mikor megy a fiatal Moens Katalint meglátogatni. Jó borravalóért pedig Oroszországban a czárnőt magát is eladják: az apród úgy éjféltájon jött a czár rejtekajtaján kopogtatni, hogy ha valami szépet akar látni, hát itt az ideje.

A czár, a nádpálczával kezében, rohant a czárnő szobáiba; annak a legelső szobája előtt találta madame Blaskot, a czárnő legbizalmasabb udvarhölgyét s történetesen a szép Moens lovagnak a testvérét; ez a hölgy a hálószoba ajtaja elé gördített karszéken aludt.

Az udvarhölgy megragadta a dühösen berontó czárnak a kezét, s addig huzalkodott vele, és türte annak ökölcsapásait, a mennyi idő épen elég volt arra, hogy mire a czár betör a czárnő hálószobájába, már akkor minden rendbe legyen hozva, s arra a kérdésre, hogy mit keres itt e lovag? azt mondhassa a czárnő, hogy «semmit, csak épen czérnát segít gombolyítani».

Nagy Péter azonban dühös volt; az őrtálló asszony ellenállása meggyőzte arról, hogy férji becsületében valami kár esett; azonfelül ő saját maga olyan lármát csapott, hogy minden ember összeszaladt rá a palotában, s még az őrtálló silbak is megtudta, hogy a czárnő hálószobájában egy fölösleges cavaliert találtak.

Moens lovagot természetesen rögtön lánczraverték s vitték a törvényszék elé, melynek Usakoff tábornok volt az elnöke.

Péter, a Nagy, maga kivánt vizsgálóbiró lenni, maga kérdezte ki a rettenetes bűnnel vádlott udvaronczot.

– Ki vagy? Mi vagy? Hol születtél? – s a többi.

Az ifju lovag pedig, nehéz lánczai közt is felegyenesedve, így felelt meg neki:

– Ha meg akarod tudni, hogy ki vagyok? hogy hívnak? hát megmondom. Az én nevem Mousson lovag: testvére vagyok annak a Mousson Annának, a kit te erővel elraboltál, meggyaláztál. Most én visszaadtam neked a kölcsönt. A mi gyalázatot te az én családom nevére halmoztál, én visszavágtam a te homlokodra. Viselheted holtig, s várhatod, hogy történetiróid ezt az esetet is fel fogják jegyezni a neved után. Én megboszultam testvéremet. Egyéb szándékom nem volt. A czárnő ártatlan.

Ennél többet nem beszélhetett Moens, mert betömték a száját s vitték egyenesen a vesztőhelyre; csak ott engedték meg neki, hogy meggyónjon.

Mikor letérdepelt a vágótőke elé, azt sugá a hóhérnak:

– A dolmányom bélésébe van bevarrva egy arczkép, gyémántos foglalványban. Keresd meg, ha levágtál. A gyémántokat tartsd meg, az arczképet égesd el.

A hóhér úgy tett. Mit tudta, ki lehet az a szép asszony, a kit az ifju a szivén viselt arczképben. Az pedig Katalin volt, nem más.

Ez volt aztán már az az eset, a mikor a czár is ember és boszút áll.

Nem Moens lovag lenyakaztatásáról van szó: ez csak tréfa. Még az sem megemlíteni való, hogy Balks grófnőre a törvényszék kimondta a kancsukás büntetést, s ezt Nagy Péter saját kezeivel hajtá végre; mert ez még megtiszteltetés, s aztán a hetediknél már abbanhagyta! tehát ez még kegyelem; hanem szó van arról a boszúról, a mit a czár feleségén állt.

A kivégeztetés napján a czár berontott a czárnő szobájába. Egész arcza ki volt kelve a dühtől. Az egyik kezében volt egy buzogányos fejű nádbot, a másikban egy meztelen vadászkés. Nem szólt semmit; csak oda lépett vérben forgó szemekkel a czárnőhöz, s összecsikorgatta a fogait. Azután felrugott két karszéket. Akkor felemelte a vadászkést s markolatig döfte a czárnő – karszékének a támlányába. Aztán neki indult a szőnyegeket összehasogatni. A czárnő udvarhölgyei ijedtükben bujtak ágy alá, kanapé alá, kandallóba, hová? senki se mert egyet mukkanni. Utoljára egy hatalmas ütéssel olyat mért a buzogányával a czárnő feje, fölé hogy a mögötte levő velenczei tükröt ezer milliom darabra zúzta vele. A czárnő meg sem rezzent.

Erre azt mondta neki Nagy Péter:

– Látod, kezemnek egy ütése elég volt ezt a pompás tükröt összetörni.

Katalin nyugodtan felelt neki arra:

– De hát már most szebb lett-e a palotád az által, hogy legszebb ékességét összetörted?

Ekkor azt mondá neki Nagy Péter:

– Gyere velem!

Azzal levezette a czárnőt a hintajához s elvitte őt magával – a vesztőhelyre.

Ott volt egy bitófa felállítva, s annak a gerendájára volt kiszegezve a szép Moens lovag feje.

Nagy Péter megfogta Katalin kezét s odahurczolta őt a bitófa alá s kényszeríté arra a helyre állani, a hova még a szép lovag vére csepegett.

– Tekints oda! Ismered ezt az embert?

A czárnő arcza még most sem mozdult meg.

Hideg vérrel felelé:

– Sajnos, hogy a romlottság oly nagy az udvaronczok között.

A nagy czár tehetetlennek érzé magát egy asszonynyal szemközt, a kin nem tudott boszút állani.

Azt mondta neki, hogy megbocsát s ismét hazavezette.

És aztán igen nyájas volt hozzá.

A czárnő azonban megvesztegette a czár egyik apródját, hogy hozza el neki azt a palatáblát, a mire Péter az álmait és gondolatjait fel szokta jegyezni, hogy el ne felejtse. S jó borravalóért bizonyára még a czárt is eladják.

Egy napon ezt olvasá Katalin a tábláról:

– Egy czárnőnek már lenyirattam a haját, még a másikét is lenyiratom.

(Azoknak a nőknek a haját szokták lenyirni, a kiket kolostorba száműznek.)

Katalinnak pedig igen szép haja volt, sajnálta volna.

Másnap a czár rosszul érezte magát; czitromos vizet adtak neki. A czitrom pedig nagyon ártalmas az orosz czároknak.

Mikor Péter érezte, hogy ez volt az utolsó itala, nem ellenmérget kért, hanem mérget: tintát. Végakaratát készült leirni. De csak odáig birta, hogy «rendelem, hogy Katalin czárnő»… ha tovább irhatta volna, ez a szó következett volna: «megfojtassék». – Igy aztán azt olvasták ki belőle: «uralkodjék!» S a czár nem végezhette be boszúját.

Hanem Mousson bevégezte a magáét.

OROSZ NEMEZIS.

Valahány ház, annyi szokás.

Már mi nálunk az a szokás, hogy ha valami nem tetszik a magyarnak, kiáll a középre s megmondja a királynak szive szerint: «Fölséges uram, ez mi nekünk nem tetszik, ez nem jól van, ebből baj lesz, majd meglássa!» A mire a fölség azt feleli rendén: «Hát fiaim, ha nem tetszik valami állapot, ott van nektek az országgyüléstek, csináljatok magatoknak többséget, szavazzátok le a miniszteriumot: én bizony adok nektek olyan miniszteriumot, a milyent a többség kiván. Azért nem kell haragudnunk.» Mi aztán akként cselekszünk, a mihez jogunk is van, jól leattateremtettézzük a kormányunkat, azután szavazunk s ha megbuktattuk a kormányt, megyünk a Szikszaiba s iszunk egyet, de nagyot; ha pedig nem buktattuk meg, akkor is megyünk a Szikszaiba s iszunk nagyot, de kettőt.

Oroszországban ez másként van, ott azon kezdődik az ukáz, hogy «Cár kazal» (a czár parancsolja); a többinek pedig csak arra való a szája, hogy mikor nem eszik, vagy iszik, akkor fogja be.

Mikor aztán nagyon sokat parancsolgatott össze-vissza a czár, a mi a hiveinek nem tetszett, akkor egy szép napon odamennek a hivei s ők fogják be a száját a czárnak; még pedig úgy, hogy többet ki nem nyitja. Akkor az excellentiás gyilkosok alattvalói hódolattal berontanak a czárné szobájába s azt mondják neki, hogy van szerencsénk belőled özvegyasszonyt és czárnőt csinálni; az azután megköszöni nekik azt az őszinte hű ragaszkodást magas személyéhez s megteszi őket első tanácsosainak.

Ez olyan rendes eljárás Oroszországban, hogy egyszer már Talleyrand megsokalta s azt mondta, hogy «ideje volna már, hogy az oroszok czárjai változtatnák meg a meghalálozási módjukat».

Mondanunk sem kell, hogy e nézethez mi is csatlakozunk és az egész eljárást nem helyeseljük.

A szegény Péter czár is így járt. Tudniillik Péter a kicsiny, a kinek legnagyobb bűne az volt, hogy a czárnő is kicsinynek találta. Ő excellentiáik egy szalvétával fojtották meg.

Nem is csináltak belőle prédikácziós halottat. Minden szertartás nélkül bedugták az Alexander Newsky kolostornak egyik pinczéjébe, ott befalazták a koporsóját s még csak sírkövet se tettek eléje. Egyedül a barátok tartogatták az emlékét, hogy hol van eltemetve.

A gyilkosokból pedig mind előkelő államférfiak, hires hadvezetők s még hiresebb czárnői kegyenczek lettek. Orloff Alexis, Razumofsky Kyrilla, Orloff Nikitits, Bariatinszky Knyezs és a főczinkos Paszszek késő vénségükig melegedtek a czárnő kegyelmes arczának ragyogásában.

Maradt pedig a megölt Péternek egy fia, Pál. Ez anyjának egész hosszú uralkodása alatt folyvást azzal a gondolattal évődött: «kerüljek csak egyszer én a trónra, s kapjalak titeket életben!»

Ez is bekövetkezett.

II. Katalin meghalt. Pál lépett a trónra.

A mint az anyja halálának hirét vette Pál, azonnal megparancsolta, hogy nyissák fel a pinczeboltot, a hová atyja el van dugva s hozzák elő a koporsót. Felnyitották azt. Az egykori czárból volt még ott egy koponya, egy csomó hajfürt, egy pár keztyü és saru és egy halom por, a mely közt csillámlott az egykori paszomántokról szétomlott aranypor.

Pál czár először letérdelt a koporsó mellé, feleségével és gyermekeivel együtt, azután megcsókolta a jobb kézre való keztyüjét a por-embernek. Végre előhozatta a czári koronát s rátette azt a csontkoponyára. Életében nem koronáztatta meg magát III. Péter: a fia halála után hozta helyre ezt a mulasztást, harminczöt esztendei porráválás után.

Ez volt a kiengesztelő Nemezis.

Következett a boszuállás.

Péter gyilkosai még éltek. Katalin herczegekké tette őket. Orloff Alexis diadalai által önmagát nemzete hősévé, Csezminszky mellékneve egy győzelmes hadjáratról maradt rá. Pál felhozatta őket apja temetésére, a kik gyilkosai voltak.

A fiu és a gyilkosok közötti találkozás rettenetes volt: hanem a boszú még rettenetesebb; Pál azt parancsolta, hogy mikor atyja koporsóját ideiglenes kriptájából átviszik nagy pompával a téli palotába, a két gyilkos főúr vigye a koronákat a koporsó előtt.

Orloff, a hajdani délczeg kegyencz, már ekkor hetven esztendős volt s bal lábára sántított a köszvény miatt; Bariatinszky meg nyolczvan éves volt s minden tagja, a feje is egyre reszketett szélhüdés miatt.

Nem volt számukra irgalom.

Napokig készültek a pompás diadalmenethez, a minek Szentpétervár főutczáin végig kellett vonulni. Katonaság, hivatalnoksereg, zászlóerdő követte a halotti szekeret, csupán pap volt ötszáz a kiséretben; a koporsó fölötti mennyezetet csupa tábornokok emelték s mögötte mentek gyalog, levett föveggel a czár és fiai.

De legnagyszerűbb látvány volt a két gyilkos főúr, a kik a halottvivő szekér előtt bandukoltak. Bariatinszky vitte az asztrakáni koronát, Orloff Alexis a császári koronát. Az egyik reszketett, a másik sántított.

Harminczöt éven át ünnepelt hősei, rettegett főurai voltak az országnak, mely most őket gúnyordítással fogadja, mikor látja jönni a két koronával sántítva és tántorogva. Bariatinszkyt két orvos támogatja, hogy el ne essék s moschust szagoltat vele, ha el akar ájulni.

Ez volt a boszuálló Nemezis. Igazi orosz gondolat. Sulyosabb a kancsukánál, fájóbb a palloscsapásnál.

A téli palotában azután a pazar pompáju ravatalra egymás mellé helyezteté Pál atyja és anyja koporsóit.

Kényszeríté a két halottat egymással kibékülni.

És azután a Péter-Pál templomában egymás mellé helyezteté el mind a kettőt, a síremléken emelt rézkoporsókra felvésetve mind a kettőnek a nevét, a napot, a melyen született s azt a napot, melyen együtt eltemettettek, de azt nem, a melyen meghaltak. Tehát kényszeríté a történetirás muzsáját, harminczöt esztendőt letörülni a historia táblájáról, hogy azt higyje mindenki, hogy Péter és Katalin egy napon haltak meg, mint igaz, egymást szerető, egymás nélkül élni nem tudó házastársak.

Ez az eltörlő Nemezis Oroszországban.

* * *

Vége felé természetesen, hogy Pál is arra a sorsra jutott, a mire Péter, csakhogy nála szalvéta helyett egy övszalagot használtak.

AZ OROSZ KOPPANTÓ.

Hogy mi az a koppantó?

Ifjabb olvasóink alig fogják tudni, az öregebbek még talán emlékezni fognak rá, hogy az egy ollóforma vaseszköz, a mi arra szolgált, hogy a hajdani faggyugyertyák idejében az égő kanóczot megkurtítsa, s esetleg, ha nagyon alant vette, a gyertyát eloltsa.

Oroszországban nagyszerűen tudták kezelni ezt a koppantót a világosság eloltogatására.

Az egyetemeken, a sok diák között, el kezdtek terjengni a szabadelvű eszmék: jött a koppantó; egy czári ukáz elrendelé, hogy háromszáz diáknál többnek nem szabad egy univerzitásba fölvétetni; azoknak is csak magas hivatalnokok, vagy nemes urak fiainak szabad lenni; és különösen jámboroknak és vallásosaknak. Moszkvában volt ezernégyszáz egyetemi tanuló, azokból a koppantó ilyenformán egyszerre kioltott ezeregyszázat.

Hanem a meghagyott háromszáz között is oly igen el volt terjedve a gonosz felvilágosodás szelleme, hogy 1848-ban mind valamennyit halálra itélték lázadási szándék miatt s csak a czár kegyelme menté meg őket a szibériai ólombányák számára.

Ez az esztendő sok világgyujtogatással járt. Az orosz kormány nem győzött utána járni a koppantóval.

Elvégre meg lett tiltva orosz alattvalónak a külföldre való utazás. Csak nagyon előkelő urhölgyeknek osztatott kegyelemképen engedély arra, hogy külföldi fürdőkre elmehessenek.

Báró Bruiningkné, született Lieven grófnő, e protegált úrhölgyek közé tartozott, a ki per sundambundam ilyen utazási engedélyhez jutott.

Bizony nagy fáradságába került! Először orvosi consiliummal kellett bebizonyítani, hogy beteg, hogy betegségét csak Nizza enyhe levegője gyógyíthatja meg. Ez nem volt elég. Orloff gróf, a rendőrminiszter azt mondta neki, hogy Krimia levegője épen olyan, mint Nizzáé, tökéletesen olyan jó Krimia a betegeknek, mint Olaszország. Erre a bárónő orvosainak be kellett bizonyítani, hogy Krimia levegője nagyon is jó! tiz perczenttel több benne az ozon, mint Nizzáéban (ha azt mondták volna, hogy kevesebb, mind Szibériába sétáltak volna), de épen azért kerülni kell azt a grófnőnek, a ki szív-viszér-szellentyűtágulásban szenved. Ettől a tudós replikától (meg a markába nyomott imperiálcsomótól) annyira kapaczitálva lett a derék miniszter, hogy kiadta az utazási engedélyt a bárónőnek, a czár helybenhagyásával.

Bruiningk bárónő pedig épen egyike volt azoknak a veszedelmes asszonyoknak, a kik idegen irók munkáit olvassák.

Kedvencz irója volt neki Kinkel Gottfried, berlini költő. Föltette magában, hogy azt meglátogatja; s tisztelete emlékjeléül sajátkezűleg himzett a számára egy szép szőnyeget, hogy majd azzal meglepi.

Mikor Berlinbe ért s kérdezősködött kedvencz irója után, azt mondták neki, hogy az Spandauban ül, igen jó helyen, az állambörtönben.

A bárónő kiment Spandauba, kedvencz költőjét meglátogatni. S nagyon csodálkozott, mikor azt mondták neki, hogy Poroszországban a börtönök nem arra valók, hogy abban látogatásokat fogadjanak el. Hát legalább ezt a szőnyeget vigyék be neki: jó lesz a széke elé, hogy meg ne hűtse a lábát, mikor az asztalnál ül és ir.

– Hahaha! kaczagott a Platzmajor a szeme közé, az volna még a szép! Himzett szőnyeget az árestánsnak! Kap egy prittset, meg egy asztalt. Kell is annak a széke elé szőnyeg, mikor ír; hiszen először nem kap széket, másodszor nem kap tintát. Karsamadiener, madame.

A bárónő egész felindulással hajtatott rögtön a belügyminiszter, Manteuffel úr palotájához. Nem akarták bejelenteni; ő excellentiája még az ebédnél ült. Egy pár arany a komornyik markába, meg az izenet, hogy Szentpétervárról van itt egy bárónő, a ki fontos izeneteket hoz, megtette a maga hatását, a komornyik kihivta az asztaltól a minisztert, a ki arra a szóra, hogy «Szentpétervár», egyszerre ugrott a székéről, még a diótörőt is ott feledte a kezében.

– Mit parancsol velem, méltóságos asszony?

– Hát csak azt jöttem önnek megmondani, hogy most jövök Spandauból, a hol Kinkel Gottfriedet meg akartam látogatni. Azonban be nem eresztettek hozzá, s tudtomra adták, hogy a fogolylyal a legalávalóbb módon bánnak. Még csak iró eszközt sem adnak neki, a mi egy gondolkozó teremtő lélekre nézve nagyobb kinzás, mintha a világosságot fognák el tőle. Én meg vagyok győződve, hogy ez az ön tudta nélkül történik, miniszter úr, s jó szolgálatot véltem önnek tenni az által, hogy ezt tudtára hozom.

A miniszter megrökönyödött; hát ezért kellett neki félbehagyni a giardinettot. Röviden ki akarta fizetni a kotnyeles dámát.

– Ez mind az én világos rendeletemre történik.

– Az ön saját rendeletére? fordult neki a szép asszony, s ön nem szégyenli azt előttem bevallani? Czudarság, alávalóság így bánni nemzetének díszével, egy ünnepelt költővel, a kinek neve ragyogni fog akkor is, a mikor az önét rég belepte a pókháló, pfui, excellentiás úr.

– Madame! ordított fel a miniszter.

– Igen. Ön is, látom már, hogy csak olyan gyáva porkoláb, mint a mi államférfiaink, egy lelketlen gép…

– Madame! ordított bele Manteuffel.

– A zsarnokság kezében, folytatá feltartóztathatlanul a delnő. De eljön a kor, mely itélni fog ön felett és valamennyi czinkostársa fölött, kik a nép leigázására törekszenek…

És így tovább, ebből a hangból, vége-szakadatlanul.

A dühös miniszter csak kiabált: közbe «madame!» de nem lehetett annak gátat vetni. Nagy Péter czár egyszer megpróbálta, egy fürészmalmot megállítani azzal, hogy a kerekébe belekapott; de próbált volna csak egy indulatba jött asszonyságot megállítani a beszéd rohamában! Manteuffel urat ott a saját audientiás teremében úgy megrakták, mint a szapult vásznat.

Mikor aztán elvégezte a delnő, azt mondá neki:

– Excellentiás uram, most már visszamehet: elbocsátom.