FELFORDULT VILÁG (continued 2)

Két perczczel a fürdő után egy üvegcsében felkevert Syrop d’Erysimum itala biztosítja hangjának tisztaságát és kellemes érczét; arra hat szem cachout kell lassankint megrágni, mely a száját megmenti a szivar szagától s a lélekzetet illatossá teszi.

Ekkor kezdődik a hajfürtök kibontása; minden csomó haja külön papillotba levén tekergetve, minthogy a vassalbodorítás igen koptatja a hajzatot.

A báró pipereasztala egy egész gyógyszertár. Itt ez üvegcsében a benzoetinctura, melyből az a szűztej készül rózsavízzel vegyítve, a mitől a szemek oly eleven ragyogást kapnak; amott egy porczellán ibrik Gold Cream felirattal, mely az arcz tüzét borotválkozás után lecsillapítja; az a furcsa kenőcs ottan «collyre au pierre divin» felirattal a szempillák lázas vörösségét elűzni való s a Cerat au beurre de Cacao szükséges az ajkak üde színének visszaadására; a fogak szép fehér szinét biztosítja a rózsaszinű Quinquina, a mit Eau de Botot-val kell kiöblíteni. A hajakat előbb magneticus fésüvel kell lesimítani, azután egyes szálakat, mik elég udvariatlanok szürkébe hajolni, bedörzsölgetni egyenkint keserű mandulakorommal, akkor azután az egészet bekenni a hirhedett pommade de Dupuytrennel, akkor kimosni a szakállból a tegnapi tojáshabot, a mivel minden este bekenik, hogy fényes és göndör legyen, azután a bajusz hegyeit meleg vassal felkunkorítani; végre a hajzatot középen kétfelé választani, úgy, hogy egy hajszál hiba ne támadjon a választékban, azután a tükör előtt minden fürtöt külön csigákba szedetni, ha nem jól van, a munkát újra kezdeni, egy kis kopaszságot gondosan elmaszkirozni stb. stb.

Épen délre harangoznak, mire a báró úr a fejével készen van.

Ekkor a rettenetes zsarnok gazdája, a ki ennyire kifárasztotta, megengedi neki, hogy reggelizzék, de még ott sem engedi őt békével tölteni perczeit, az a pate digestive, mit a chocolade előtt magához kell venni, az a czukorra cseppentett ambraszesz, az a piczi pohár vin amer de la charité a reggeli után, mind megannyi elő- és utóvigyázati szer, miket a szegény rabszolgának angariában kell bevenni.

Azután felöltözködik: munkába kerül, mig saját megelégedését megnyerheti a nyakravaló megkötéssel; ebből a tudományból még leczkét is vett a szegény rabszolga valami genialis kalandortól, a ki ötven aranyért huszonnégyféle nyakkendő-csokor kötésre tanította őt meg.

Végre két óra felé tetőtől talpig elkészül, s nagyon örül, ha saját magas tetszését megnyerheté. Ekkor kényszeríti magát kikocsikázni. Egyik szemöldökének dolgot ád a fél szemüveget fogni, két kezének a gyeplőt tartani, szájának haó!-t kiabálni a jövő-menőkre, minden porczikájának reszketni a felfordulás veszedelmeitől, mely terhes foglalatosságnak csak fél négyre szakad vége, a mikor a szegény mancipiumnak ismét szolgálni kell magát, újra öltözvén ebédhez, s ellátván magát dragée antecibum és pates digestives-ekkel; öt órakor ebédre sétálni a hôtelbe, ott törni rajta a fejét, mi volna izletes és egészségére váló ennek a finnyás uraságnak, a ki úgy megszolgáltatja magát? Ebéd után forcirozott commotiókat tetet vele szigorú parancsnoka; onnan elhajtja a szinházba, soiréekra, kényszeríti őt azzal a parányi kis elmésséggel, a mit osztályba kapott, számtalan delnőt és kisasszonyt mulattatni, genialisnak látszani, hallatlan platitudeöket gracieuse gesticulatiókkal előadni, szűk topánkában órákig tánczolni, befűzött derékkal fiatal embert játszani; mikor ásítani volna kedve, akkor mosolyogni; míg azután éjfél tájon megengedi neki, hogy hazaviheti magát, de még akkor sem engedi lefeküdni, hanem elébb hajfürteit újra becsavargattatja, szakállát tojáshabbal bedörzsölteti; nedves ködös időkben arczát friss marhahus-szeletkékkel bekötteti, megitat vele egy kávéskanálnyi vizben felolvasztott Syrop de Lactucariumot, a mitől csendes álma fog lenni, s csak úgy engedi őt a természet ápoló karjainak által.

Látni való ebből, hogy milyen terhes hivatalt vállalt magára báró Ludvéghy Lipót úr, a midőn saját magának szolgálatába állott, s talány marad előttünk, hogy lehet neki kedve egyetlen egy emberrel úgy elfoglalni magát, hogy csupán csak annak éljen, és senkivel mással ne törődjék. És még hozzá egy olyan jámbor emberrel, mint saját maga. Mert hiszen megtörténik az némely tudóson is, hogy napról-napra csupán önmagával van elfoglalva; de az legalább okos emberrel tölti az időt.

Hogyan lehet tehát, hogy egy ily jámbor és együgyű férfiut, a ki a világon senkinek sem alkalmatlan, mint saját magának, gróf Somlyóházi és egész családja olyan ellenségének tud tartani, a kinek a nevére felforr a vérük, s még azt is meggyülölik, a ki kimondta azt előttük?

Egyszerű dolog az. – Nem azoknak az embereknek vannak csupán gyűlölőik, a kik szándékos malitiával törnek felebarátaik ellen; a kik felteszik magukban, hogy a más feleségét elcsábítják, a kik törik rajta a fejüket, hogy ellenfeleiket hogy juttassák tönkre; oh azok a lanyha, energiátlan jellemek, a kik nem tudnak magukon kívül senkiről semmit; a kiknek egyedüli világnézetük az önzés, a kikre nézve nem létezik sem jó barát, sem ellenség: azok bántanak meg legtöbb embert.

Róma leggyűlöltebb zsarnokainak egyike volt az, a kit Commodusnak híttak; ez a commoditás a leggyűlöletesebb jelenség a világon; a gyilkossal, a tolvajjal, az őrülttel el lehet lakni egy szobában, de a commodus emberrel még jó ismeretségben sem.

Báró Ludvéghy nem vétett semmit Somlyóháziéknak; nem rágalmazta őket becsületükben, nem háborgatta jószágaikban; nem is öröklött romanticus családi gyűlöletet őseitől irántuk; hanem csak azt tette, hogy fiatalabb korában udvarolt Somlyóházi leánytestvérének. A lányka fiatal volt; ezt a kimángorlott alakot ideáljául vette; igen szerelmes lett bele; Lipót báró most még jobban udvarolt neki; a lánykának volt egy régibb imádója, Serena testvére; ez mikor látta, hogy mellőztetik, bújában elment utazni, ott hirtelen meghütötte magát és meghalt. Mikor aztán Lipót báró diadala tökéletes volt, akkor el kezdte unni a mulatságot; elmaradozott a háztól, felé sem ment a lánynak többé, utoljára csupa commoditásból egészen kiverte őt a fejéből.

Az elhagyott lányka azután csak busult, csak epedt; egyik tavaszról a másikra mind halaványabb lett; utoljára ő érte is eljött az a tavaszi szellő, a ki el szokta hordani magával a földről elkivánkozó lelkeket, s szép csendesen meghalt.

Lipót báró meglehet, hogy nem talált ebben semmi különöst, sőt talán nem is értette a dolgot, s ha valaki megmagyarázta volna azt neki, legfeljebb azt a gondolatot keltette volna benne, hogy «parbleu», mégis van abban valami, ha az ember huszonnégy féle csokrot tud kötni a nyakravalóján.

Annyi bizonyos, hogy egy hajaszála sem hullt ki a miatti bánatában.

Azután is csak úgy soignirozta magát, ápolta szakállát és hajfürtjeit, gondja volt körmeinek tisztaságára, fogainak épségére, gyomrára és tyukszemeire; nagyobb dolgokkal ő nem szokott törődni.

Somlyóházi gróf azonban épen ezen szomorú esetnek köszönheti, hogy mostani nejével megismerkedett; az fiát, ő pedig testvérét veszté el Lipót báró commoditása miatt. Gondolhatni már most, hogy e családban milyen hangzású ige lehetett Ludvéghy Lipót neve? nem is mondták azt ki soha annál a háznál, míg egyszer a grófnő első házasságábóli leánya, Serena, azzal a hírrel nem lepé meg rokonait, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz nőül fog menni.

A grófnőnek egy gazdag öreg nagynénje lakott Pozsonyban, ki azt a furcsa dolgot követelte tőle, hogy egyik gyermekét hadd nevelje ő. Gróf Bertalanné igen jó, tisztalelkü, derék asszonyság volt; a kinél Serena bizonyosan teljesen kárpótolva találta az anyai házat. Kissé nagyon is erősen kárpótolva. Az öreg asszonyság félt már az utazástól, a mi kivált az akkori utakban Pozsonytól Kolozsvárig nem volt tréfa dolog; azért Serenát soha sem láthatták egyébkor szülői, mint mikor ők jöttek nagynénjükhöz Pozsonyba; országgyűlés alatt az ilyen látogatás aztán hosszabb ideig is tartott.

Hanem Bertalan grófnő akkor sem bocsátá szülőihez Serenát; annak mindig mellette kell lenni; mert az anya elkényezteti a gyermeket s aztán senki sem bir vele.

Pedig ellenkezőleg állt a dolog: épen ő kényeztette el a gyermeket; úgy, hogy az tíz éves korában már oly önfejü, szeszélyes és makacs volt, hogy kifogott minden emberi tudományon. Bertalan grófnő azt állította, hogy ő igen keményen bánik vele; pedig ha néha-néha megtörtént, hogy egy szigorú szóval próbálta őt illetni, és arra Serena sírva fakadt, a jó asszonyság alig találta helyét, míg meg tudta őt engesztelni, s mikor egyszer azzal akarta megijeszteni, hogy ha szót nem fogad, elűzi őt a háztól, mehet aztán a világba, a tíz éves gyermek azt felelte rá: hogy el is megy; s nyomban felszedte a batyuját, a mibe egy pár fehérnemüt, meg egy darab kalácsot kötött bele, s neki indult a világnak; gr. Bertalanné utána küldte a pitvarnokát, hogy nézze meg, hová megy? s az a hidon túl érte utól, mikor már a ligetnek indult. Mikor aztán kérdezték tőle, hogy hová akart menni? azt felelte, hogy Törökországba hamupepejkének. Aztán beszéljen vele valaki.

Mikor fitestvére meghalt, akkor édes anyja magához akarta venni Serenát; s a nagynénének át kelle látni, hogy ez egészen jogos kivánság, hanem két hónap mulva megint visszahozta őt Erdélyből.

– Kedves néném, ezt a leányt már úgy elrontottad, hogy ez csak egyedül neked jó, ezzel ugyan megverte az Isten azt a szerencsétlen halandót, a ki valaha feleségül fogja venni. Már most csak neveld tovább. Óhajtom, hogy valami olyan embert szemelj ki a számára, a kire valami nagyon haragszom, mert az ugyan megőszül rövid időn.

Serenának tetszett anyjától ez a humoristicus ötlet. Talán épen ez adta neki azt az eszmét, hogy báró Ludvéghy ellen vesse ki hálóját; a mit oly ügyesen tudott összehuzogatni, hogy nem is sejtett felőle senki addig, míg a vad fogva nem volt.

Serenát azonban egyéb vitte ez ötletre. Néhány havi otthonléte alatt látta azt, hogy anyja, ki egykor oly kedélyes és vidám volt, mennyire megváltozott, egészen elkomolyult, szigorú, zárkózott lett: tudta, hogy e kedélyváltozásnak testvére halála volt az oka. Mostoha apját, kit a bálványozásig szeretett, számtalanszor hallotta keserűen kifakadni a főrendi osztály azon léha, jellemtelen tagjai ellen, a kik az eleven szakadást képezik a nemzet összetörekvő rétegei között, kiket egyedül finomabb önzés különböztet meg a durva proletártól; Somlyóházy kifejezésekint csupán az, hogy törköly pálinka helyett cognacot isznak, – s kezdte észrevenni, hogy az ostorozott töredék ideálját Somlyóházi szemeiben senki sem közelíti meg annyira, mint Ludvéghy Lipót. Ha valami capitalis ostobaságról való adomát köröztettek, ha egy nevezetes betise gazdájára kellett akadni: az ő volt; nem mondta senki a nevét, de tudta mindenki, hogy ő az, s még csak nevetni is restelltek rajta. Megvetették.

Olyan éles ész, mint Serenáé, mindezeken túljárt.

És ime egy napon Serena azzal lepé meg a jó öreg Bertalan grófnét, hogy ő Ludvéghy Lipóthoz fog nőül menni.

Az öreg asszony elszörnyedt, magánkívül lett, komolyan haragudni akart, előhordta Serenának, hogy mennyire neheztel ez emberre édes anyja, mennyire megveti derék mostoha apja, hogy az milyen szabadelvütlen ember, hogy utálják a többi mágnások; aztán micsoda férfi! hogy festi magát, hogy káncsérolja kopott idegeit; milyen parányi észszel jár-kel a világban; csufolják, kinevetik úton útfélen. Gondolja meg, Somlyóházi gróf testvére mily szerencsétlenül járt már e könnyelmű emberrel; végre pedig vegye fontolóra, hogy atyja, anyja soha rá nem fog nézni többet, ha az megtörténik, még ő rá is meg fognak haragudni, és ő maga is haragudni fog Serenára; kikéri magának, hogy ha Ludvéghy báróhoz megy, Pozsonyban ne maradjanak, mert ő még a kocsisának is megparancsolja, hogy, a hol a kocsijaik össze fognak találkozni, forduljon vissza és kerüljön más utczára. Ámde Serena oly bűvös-bájos-édesen tudott könyörgeni a jó nagynéninek, úgy ki tudta előtte menteni pontról-pontra Ludvéghy hibáit; a mi gyöngesége volt, azt jósága rovására tette, a mi bűne volt, azt jellemerejének számolta be, politikai elveibe nem tartá helyesnek a női beavatkozást, ahoz csak férfiak értenek, és végre úgy elhitette vele, hogy mennyire szerelmes bele, hogy őrjöng utána, hogy utoljára a szegény nagynéni maga volt az, a ki elhatározta magát arra a nehéz feladatra, hogy Serena szülőinek irjon; felvilágosítva őket a felől, hogy mennyire szükséges és elkerülhetetlen dolog Serenának Ludvéghyhez nőül menni, sőt még olyasmit is iparkodott velük elhitetni, a mit szegény maga sem hitt, hogy nagyon jó is lesz így vetni véget a régi ellenségeskedésnek, és hogy remélhető, miként Lipót báró, ha majd megházasodik, derék, szeretetreméltó ember lesz stb. – Sokat lehet rátenni, hogy a derék asszonyság vége felé maga is hitte azokat a képtelenségeket, a miket másokkal el akart hitetni, annyira szépen és meghatóan adta elé azokat Serena, s ha néha támadtak is kételyei azoknak logikai valódisága felől, azzal vágta őket ketté, hogy de hát mit tehet róla szegény gyermek, ha olyan nagyon szerelmes belé?

Láttuk, hogy milyen szerelmes volt belé? ott hagyta őt az oltárnál.

Bohó leány!

Szeszélyes tervében nem gondolt semmi egyébre, mint furfangos boszuállására. Csak azt a gondolatot látta maga előtt, hogy egy férfit, ki családjának oly keserű megbántása után elég vakmerő még ő neki is udvarolni, legérzékenyebb oldalán sujtson vissza: az egoismus fájós részén, hogy azt nevetségessé tegye, és csufságot kövessen el vele, a minőt a világ soha el nem felejt neki, és a mellett nem gondolt rá, hogy ugyanekkor saját magát is mennyire hírbe hozza, milyen kalandor-köpönyeget ölt magára; hogy felboszantja jó nagynénjét, a kit háromszorosan rászedett; mint megrémíti anyját, mostoháját és minden rokonát, és átalán mindenkiben milyen furcsa fogalmakat fog gerjeszteni jelleme felől.

Ezek az eszmék csak a megtörtént tény után kezdtek eszébe jutni. Azt jól érezte, hogy most rögtön nagynénjéhez vissza nem mehet; mert azt rögtön a guta üti meg, ha e meglepetés után vele találkoznia kell; azért rögtön postaszekérre ült s sietett haza Kolozsvárra.

A mennyegzője rémhírére felriadt szülők pedig épen akkor útban voltak Pozsony felé, s míg Serena Kolozsvárra érkezett, ők ugyanakkor Pozsonyban szállottak le. Csak ott tudták meg az esküvő sajátságos fordulatát. Persze, hogy az egész város arról beszélt. Rettenetes eset volt! Somlyóházi gróf bevallotta, hogy sok rendkívüli helyzetben forgott már, de itt megáll az esze, és nem tudja, hogy mit csináljon? a grófné azt mondá, hogy megöli azt a leányt, a mint rá fog találni, a jó Bertalan grófné pedig ágynak feküdt és meg akart egy huszonnégy óra alatt halni.

Hanem azután csak elmult az egy huszonnégy óra; az alatt stafétával érkezett egy levél Serenától, melyben mind szüléitől, mind nagynénjétől oly megható gyöngédséggel kér bocsánatot, oly eleven színekkel rajzolja a megtörtént boszú utáni epedését, oly töredelmes bánattal sajnálja a zavart, mit a családban ezáltal előidézett, s végül oly gyermeteg engedelmességgel fogadja, hogy ezentul mindenben szüléi akaratának fogja magát alárendelni, s mindaddig, míg vele nem rendelkeznek, a Somlyóházi kastélyt el nem fogja hagyni, hogy utoljára is Bertalannénak lehetetlen volt fel nem kelni az ágyból, s el nem halasztani halálaóráját, mire azután Somlyóházi grófné is felhagyott gyermek-gyilkolási szándékaival, s végre a gróf is talált ideillő okos gondolatot, hogy tudniillik Serenának nagyon jó lesz egy ideig Erdélyben maradnia, szülői felügyelete alatt, mert hisz ő szive szerint igen derék, nemeslelkü leány, csakhogy egy kis hóbortja van néha, a miről majd elszokik az anyai felügyelet alatt.

Egyébiránt azzal, a mi Ludvéghy bárón történt, mindenki igen nagyon meg volt elégedve; bizonyosan Somlyóháziék is, ha nem beszéltek is róla.

A szegény rabszolga nem is szolgált többet régi gazdájánál ott Pozsonyban egy óráig sem tovább, hanem ő is futott onnan. A kik ráértek felőle gondolkozni, azt állíták, hogy falusi jószágára menekült; ott szándékozik magát ápolgatni, a míg ezt a kudarczát kissé elfelejtik.

EGY EMBER, A KIBŐL MÉG LESZ VALAMI.

Neve biz ennek nem igen aristocratikus hangzású: Fehér Gyula; apja alispán volt és nagy szerepet vitt a politikai mozgalmakban; meglehetős vagyona is volt, a mivel elég pazarul bánt. Ennek az alispánnak egyetlen fia Gyula, arra a nagyon felötlő és bizarr eszmére vetemedett, hogy ő elhagyja azt a pályát, melyen apja és ősei haladtak; nem akar sem szolgabiró, sem alispán lenni, hanem tanul valami olyan dolgot, mi után megélhet.

Rettenetes gondolat még így irva olvasni is!

Hogy egy magyar nemes fia, kit apja már a bölcsőben státusférfinak szánt, kinek méltó dicsvágya az lehetne, hogy szónoklatait a politikai hirlapok per extensum közöljék, halljukokkal félbeszakítva, kinek hivatása a tusakodó pártok valamelyikének élén ragyogni: lemondjon e dicsvágyról s lásson valami után, a miből kenyeret kereshet.

Az öreg Fehér föl is lépett fiának ez excentrikus ötlete ellen politikai tekintélyének és apai hatalmának egész sulyával, hanem a fiatal Gyula, ki még akkor legfeljebb tizenöt éves volt, olyan okos dolgokat beszélt neki és olyan nyugalommal, hogy az öreg úr úgy érezte magát, mintha az volna az apa, és ő volna a fia, a ki most jó tanácsokat szed be akarata ellen.

Olyanformákat mondhatott Gyula az apjának, hogy: «lássa, édes apám, a hír és dicsőség a mi családunk nevének ugyan használt, de vagyonának megártott. Jószágaink adósságokkal vannak terhelve, nagy részük pör alatt. A legelső tisztujítás, melyen az ellenpártnak sikerül a mienket leszorítani, tönkre juttat bennünket minden tekintetben.

«Apám példája megtanított rá, hogy vesztheti el az ember vagyonát ezen a pályán, mások példája viszont megtanított arra, hogy ugyanezen a pályán hogy szerzett magának más ember nagy vagyont? s nekem ezt az utóbbit követni még kevesebb kedvem van, mint az előbbit. A szegény embertől ezen a téren mindenki fél és méltán, mert nagyon sürű az eset, a mikben azok, kiknek nem maradt egyebük a jó hirnevüknél, azt adták el; míg más pályán a szegény embernek, ki a munkához ért és kedvvel lát, nagy kelete van. Én tudom jól, hogy elébb-utóbb szegény ember leszek, azért engedje apám, hogy készülhessek rá.»

Az öreg Fehér ettől fogva nem mert többet a fiának ellenmondani, engedte őt a polytechnicumba menni tanulni gépcomponálást, kőtörést, földkóstolást, levegőcsinálást s más afféle absurdus dolgot, a mikre itt senkinek sem volt szüksége.

Csak azt nem értette, hogy mint akar a fiu mindezekből majd megélni, ha csak valami gőzhajóhoz be nem szegődik majd masinistának, vagy talán valami külföldi czukorrépa-gyárnak lesz ügyvezetője. Isten neki, ha kedve van hozzá, tegye; mert biz idehaza az ősi gazdaság sokkal jobban meg van már zilálva, mint hogy azt valami emberi hatalom még rendezni képes legyen.

A mit Gyula megjövendölt, csakugyan be is következett. Még Bécsben volt és tanulmányai utolsó évi folyamát hallgatta, midőn apjától egy levelet kapott, melyben az egész őszintén elmondja előtte, hogy a sokáig férczelgetett vagyoni állapoton most már szakadásra került a dolog. Több hitelező felmondta kölcsöneit s az égető váltók határidő-hosszabbításait nem futja ki tovább a folyó jövedelem. Nincs más hátra, mint választani két nagy baj között; Gyula határozza el, melyiket találja a kettő közől kisebbnek? vagy meg kell válni jószágaik legnagyobb részétől, talán az egésztől is, vagy pedig elfogadni egy nem igen discretus ajánlatot, melyet egy nagytekintélyű férfiu tett az alispánnak, azon esetre, ha ez az eddig sokképen károsított ellenpárt részére tér át. – Az öreg tiszta lélekkel mondhatja, hogy készebb volna magát főbe lőni, mint hasonló ajánlatokat meghallgatni, ha fia nem volna, a kinek sorsa előtte áll. Tehát Gyula határozzon. Ha ő azt mondja, hogy nem retten meg a tönkrejutástól, az alispán rögtön be fogja jelenteni a cridát; azonban meglehet az is, hogy Gyula, mint aféle ujabbkorbeli reális ember, a ki gőzerővel dolgozik, s pontosan ki tudja számítani, hány percent salétrom van egy mázsa guanóban? nem sokat ad az ilyen régi módi idealis fogalmakra; s minthogy neki úgy sem lesz szüksége a politikai renomméera, plausibilisnek találja tán azt a kilátást, hogy édesapja egy megfordított köpenyeg árán biztosítsa jószágait, a miket bizony különben örök időkre elver a jég.

Két nap mulva e levél vétele után otthon volt Gyula. Éjjel nappal utazott rémülten, hogy apjának megvihesse a választ. «A koldusbot, a nyomoruság! apám, a mit választanod kell; de elveidből egyet se tagadj meg értem! Én már tanultam valamit, dolgozni is tudok, majd csak megélünk valahogy.»

Az öreg úr sirva borult fia nyakába; hiszen így óhajtotta ő ezt maga is; csakhogy nem merte azt remélni: azt gondolá, hogy egy olyan embernek, a ki fürészmalmokat csinál, meg ásványokat kalapál, nem is lehetnek meggyőződései; mert azokhoz csak a jus publicum tanulmánya által jut az ember.

Gyula rögtön kezébe is vette a szétzilált házi állapot rendbeszedését, s az első héten annyira ment, hogy képes volt egy rendszeres mérleget készíteni az activák és passivák mibenléte felől. Az öreg úr csak elbámult, mikor azt meglátta; soha sem volt ő neki olyasmiről fogalma, ő bizony soha sem rontotta vele magát; minek adjon az ember önmagának számot arról, hogy mije van és mivel tartozik?

Gyula összevetéséből kitünt, hogy a kiterjedt gazdaságot tovább fenntartani lehetetlen, mert a míg az pontos számítás szerint 4 és ½ percentet hoz be, a rajta fekvő terhek 6% kamatot visznek el, így világos, hogy a gazdálkodás évről évre nagyobb kárral folytattatik, ezeket tehát minélelébb el kell adni, s áraikból a tartozásokat kielégíteni. Ezt pedig inkább kéz alatt kell tenni, mint bevárni a concursust, bárha ez kedvezőbb kimenetelt igérne is, mert az embernek semmi sem olyan drága, mint a jó hitele s a bukott név nem kevesebb gyalázat, mint a renegát. Igy utoljára még megmarad két kis jószágocska az egész hajótörésből; egyik Mármarosban, a vaczkói rész, a másik pedig nem messze oda, Beregben a Tisza mellett: Burjános; ott észszel és szorgalommal újra lehet kezdeni a gazdálkodást.

Az öreg Fehér bámulva hallgatá fia terveit; ő maga ki sem tudott látni azokból a zavarokból, a miket ez szépen számokra szedve két oldalra hárított s egészen meg volt lepetve az által, hogy Gyula még a burjánosi és vaczkoi jószágrészeket megmenthetőknek tartja.

– Csakhogy édes fiam, azok vajmi keveset igérő földek, a miktől még soha haszonbért sem kaptam, sem pedig kölcsönt nem adott rájuk senki, mert az egyik csupa erdő és kősziklás hegy, a másik pedig tiszta puszta mocsár, a miben vadkutya terem és semmi más; azokból nem tudom, hogy élsz meg.

– Majd kitaláljuk annak a módját; vigasztalá őt a fiatal husz éves ember; nincs rossz föld a világon. Követ és fát pénzzé lehet tenni, csak a módját tudja az ember; a vadkutyáknak pedig majd felmondjuk a haszonbért, csak én beszéljek velük.

A burjánosi láp valóban gyönyörű látvány – költőnek, festőnek, vagy vadásznak. Több, mint ezer holdnyi tér rengeteg náderdővel benőve, melyet nyaranta a mocsárok csodás növényzete tarkít.

«Oh én sokszor vadásztam ottan vidrákra; – szólt Gyulát oktatva az öreg Fehér, néha napján ötvenet, hatvanat is elejtettünk egy hét alatt; ráültünk huszan, huszonöten olyan keskeny lélekvesztőkre, a mikben csak két ember fér el; egy puskás, meg egy kormányos s egész nap elbarangoltunk a berekben; egyszer egy erdélyi professor is jött velünk, nagy szakállu ember, nagy botanicus; az egész nap vizi virágokat szedett, azt mondta, hogy itt még olyan speciesek is vannak, a miket Diószegi sem irt le: igen boldoggá lett velük; másszor meg egy pictor hétféle rajzot vett a tájékról, mind igen szép volt. Estenkint aztán mindig a szigeten gyültünk össze; van tudniillik ott egy emelkedett hely, egészen négyszegletű, mintha úgy hordták volna oda; mi pogányszigetnek neveztük azt el, mert a parasztok nem sokat tudnak róla, ott igen szép magas, terebélyes égerfák vannak, azok alatt csináltunk nádgunyhókat, ott mulattunk; a gunyhók még tán most is ott vannak.»

Az öreg úr nagyot sóhajtott a beszéd végén: azok a jó mulatságok jutottak eszébe, miket ott a mocsári menhelyen víg társaság között tölte, vigan heverészve a puha fűben, a mi sehol sem olyan szép, mint ott; ropogó tűz mellett, mely fölött csüngő bográcsban illatozott a fris halászlé, s cserepcsikra szurva a sistergő vadászpecsenye, a csobolyó bor ott állt a levágott fatörzsre feltéve; a víg czimborák (mind qualificált derék nemes urak), úgy el tudtak mulatni egymással, adomázva, politizálva.

És már most ő többet ottan nem fog vadászni, nem alszik ott többet a szabad ég alatt, nem lesi többet a vidrák nyifogását, a szalonka éjjeli suhanását, nem hallgatja a vizibika bugását a távolból, s a millió béka zengő kurutty-hangját, a mi mind olyan szép volt együtt!

Nem bizony, sem ő, sem senki más ő utána, mert az a fiatal ember, azzal a serdülő szőke szakállal az állán, azokkal a távolba néző kék szemekkel, azon gondolkodik e perczben, hogy milyen okos dolog volna ezt a szép lápot lecsapolni, drága földét végig szántani Howard-ekével, s juliusban ráereszteni azt az aratógépet, a mit kicsinyben saját maga készített; arra a négyszögletű szigetre pedig építeni derék majorházat, a honnan a jószág minden határát be lehetne látni, egyenes utakat, canadai jegenyékkel szegve, vonván keresztül kasul a rendezett téren; itt luczerna, amott répaföldek; mesterséges kaszálók, legelők. Milyen szép lenne mind az!

Erről azonban nem szólt semmit az apjának, hanem csak annyit mondott neki, hogy majd maga megnézi azt a birtokot, hogy miként lehetne haszonra fordítani.

– A nád importál valamit; volt az öreg úr véleménye.

Az öreg Fehér nehány hét mulva csak úgy hírhallásból, a szanaszét keringő adomákból hallá meg, hogy a fia megbolondult; egész nap astrolabiummal méri a burjánosi mocsár szélét, hosszát, s ijesztgeti a madarakat kitüzködött csóvás póznáival; azt mondja, hogy le akarja azt csapolni a Tiszába.

Az öreg úr ezt hallva, maga is komolyan aggódott, hogy fiával nem történt-e valami belső szerencsétlenség; az bizony nagy kár volna; mert hogy a burjánosi lápot valaki kiszáríthassa, az még sok embernek eszeágában sem fordult meg, de ha lehető lenne is; kellene arra egy millió, a mit aztán a jószág szántóföld korában sem érne meg; Gyula pedig aligha rendelkezhetik nagyobb összeggel, mint a melynek leirására három szám elég, és így az ezresbe nem megy át.

Gyula maga is látta azokat a gúnymosolygó képeket, a mik furcsa foglalkozásai közben mérnök-asztala körül megjelentek: lóhátas gavallérok, tajtékpipás ábrázatok agarak kiséretében, s bámulták alul-felül, hogy mit csinál? s kérdezgették tőle nyirkos naivsággal, hogy mi a fészkes mennykő az a háromlábu, a min girbegurbákat húz? mit akar meglőni azzal a rézcsővel? Adtak neki bolond tanácsokat is, hogy mit tegyen, ha azt akarja, hogy hirtelen kiszáradjon a mocsara? Egyik azt mondta neki, hogy terítse be itatós papirossal, másik ajánlotta az Archimedes tükrét, a mivel concentrálni lehetne a napsugarakat, s így kiszárítani a vizet; harmadik azt mondta neki, hogy furasson egy nagy lyukat a mocsár közepén, majd azon keresztül lecsorog a víz a föld gyomrába.

Gyula hidegvérrel hallgatta az élczeket és mérnöki phlegmával nivellirozott tovább. És addig nivellirozott, addig calculált, míg egyszer rájött, hogy a lápot félkörben átnyaláboló holt Tisza vize másfél lábnyival alantabb áll, mint a mocsár vize maga.

Ez megfoghatatlan volt. Mi az oka hát annak, hogy a mocsár vize le nem szivároghat a Tiszába? valami rejtett gátjának kell lenni valahol. Hol lehetne ezt a gátat kitalálni? Ez épen a nehéz feladat. Legegyszerűbb lett volna ugyan egy széles csatornát vágni a mocsáron végig egész a holt Tiszáig, hanem ahhoz kellett volna 50 ezer forint legalább; erről tehát le kelle tenni. Forró nyáron szoktak a mocsár szélében benyuló keskeny földnyelvek képződni, miket a vizek közől a nap heve kiszikkasztott; azokat rengő bürük kötik össze egymással; csalóka viruló mezők, miket benőtt a fű, miket virágos szőnyegként lep el a buja tóvirág, mely szirmait a napfényre hozza, s gyökereit szövevénynyé fonja a mély víz szinén, hogy e lebegő eleven hidakon ismerős vadász keresztül-kasul járhatja az egész lápot; egy-egy magánosan álló fűzfa azt is megmutatja, a hol közel a föld a víz szinéhez; de egyebet azután nem is lehet megtudni. Arra a kérdésre, hogy a roppant kokojszás területen hol lehet tömör gát rejtve az embermagasságnyi rőt sás alatt? semmi tapasztalás sem bir felelni.

De birt felelni az ész, a tudomány.

Gyulának első gondja volt ez emberlaktalan vidéken védett tanyát állítani fel ideiglenes ottléte alatt, s e czélra legalkalmasabb volt az apja által említett pogánysziget.

A szabályos négyszög, a mit e sziget képezett, első tekintetre mindjárt felötlött a mi ifju tudósunknak. Mi lehetett ez? Kétségtelenül emberi mű. Talán dák őrsáncz, vagy avar földvár? Ezt kitudni igen fontos kérdés volt rá nézve. Mert ha dák őrpont az egész, akkor nincs mit kutatni felőle tovább, de ha avar telep volt, akkor itt körül meg kell lenni a körsáncz romjainak, a minőket egykoru irók körülményesen leirnak, annyira, hogy a vár nagyságából ki lehet számítani a körsáncz terét, annak távolságát a központtól, s emelkedettségét.

Az ifju tudós elkezdett a négyszögű tér oldalaiban ásatni, s néhány ölnyi bontás után napszámosai egy leásott faderékra akadtak, melyen még látható volt a szenesülés nyoma; a hogy azt leverték, nyomban mellette volt a másik és a harmadik czölöp, s odább egy egész sor.

– Megvan, megvan! rebegé örömmel az ifju, olyan örömmel, hogy munkásai azt hihették felőle, hogy a Dárius kincseinek akadt nyomára; ő pedig hevesen hozzáfogott a munkához; ismét nivellált, calculált, méregetett s másnap megmondta embereinek, hogy menjenek ki ide s ide a megjelölt pontokra; ott kezdjenek el ásni, s ha találnak hasonló levert czölöpöket a földben, siessenek őt tudósítani.

Első nap haszontalan volt minden fáradság. Az emberek nem fedeztek fel egyebet vidra-barlangoknál, egynéhány vidrafiut el is hoztak elevenen, s szörnyen csodálkoztak rajta, hogy Gyula úrfi nem örül nekik.

Másnap lélekszakadva jön egy embere jelenteni, hogy találtak szenes oszlopot; nem is egyet, hanem egy egész sort és alatta megint egy másik sort.

Gyula örömtől reszketve sietett a helyre, s mikor odaért, levette kalapját és az égre nézett. – Miért ad ez most hálát az Istennek? kérdezék magukban a munkások.

– Már most győzni fogok, szólt letörölve az izzadságot homlokáról. Ah, háladatos izzadság volt az, mit az ész fáradalma vert ki. Ki hinné azt, hogy az ember még az archæologiának is hasznát veheti? Az ismerősök nevettek rajta, hogy Gyula kincskereső lett.

Gyula ekkor besietett Nagy-Szőlősre, s egy négykerekü malmot rendelt meg ottani mesterembereknél, melynek szerkezetét saját terve szerint adta eléjük. Az ismerősök most nevettek még csak hallatlanul rajta. Gyula molnármester lesz, malmot épít a tóra s a széllel fogja hajtatni.

A városban épen egy olasz ezred nehány százada tanyázott, mely közt több istriai legény volt, ennek Gyula utána járt, s a parancsnokkal beszélve, sikerült neki azok közől negyvenet teendő munkálataira megnyerni. Azok már jártasak voltak az ilyes munkában, mely előtt az ottlakó magyar csak a fejét vakarta, a rusznyák pedig épen kétségbeesett.

E negyven legénynyel neki indult Gyula a nagy munkának. Ő maga vezette azt, kimérte a csatorna szélét, hosszát, melynek a lápalatti gátot ketté kell szelni, a víz lefolyásának medrét, annak valószinű erejét, s maga is osztozott a munka minden fáradalmában, ott járt munkásaival a legveszélyesebb helyeken, hová csak hosszú deszkákon lehetett járulni, miket az ember a talpa alá kötött, s rövid időn oly barnára süttette magát a nappal, hogy maga sem ismert volna magára.

A környékbeliek nevették a munkát. Gyula pióczákat fog, meg csíkkal kereskedik. Tréfából küldtek is a nyakára egy pióczakereskedőt, hogy alkudozzék vele egynehány mázsa vérszopó állatra.

A fiatal embert mindez nem zavarta meg; ő folytatta megkezdett dolgát, s ősz felé készen volt a csatornájával, melyen keresztül emberek bámulatára eleven víz kezdett lefolyni, s akkor ráépítteté a négykerekü malmot, s őröltetett rajta olyan lisztet, a milyet még nem láttak Bereg vármegyében.

Most már aztán kevesebb anecdotát mondtak róla. Ez bizony élelmes gondolat volt! a malom télen sem áll be; kikeresi a költséget, s valami szegényes hasznot is hajt; ha az ifju embernek csak az volt ambitiója, hogy legyen kenyere, az már van.

Igaz biz az, hogy nem is sokkal többet hozott a puszta kenyérnél; de Gyula meg volt vele elégedve. Igen kevéssel beérte és igen sokat dolgozott; csekély jövedelméből a tavaszi munkákra is kellett félre tenni, sőt apjának is juttatni belőle. Ő gyakran a szó szoros értelmében napról-napra nem evett egyebet kenyérnél és szalonnánál, asztalán soha bor nem állt, semmi társaságba nem járt, s minden kiadása csupán szükséges könyveire, s technikai műszereire történt.

Mint látjuk, ez a Gyula úrfi a legprózaibb ember a kerek földön, és mégis – előre merem mondani, hogy ez lesz történetünk hőse, a kit a végén majd mindenki úgy meg fog szeretni, mint a hogy már eddig én megszerettem.

Jött azonban a tavasz; a mint a hóvíz lefutott, a burjánosi láp olyan képet kezdett ezúttal mutatni, hogy ha azt jó lelkü keresztyén ember meglátta, rögtön előfogta a csuklás ijedtében. Egy nagy vörösbarna tér látszott messze elterülve, melyen semmi fű és nádszál nem zöldült, az egész éven át folydogáló víz apródonkint mind megszökött a zsombékos bürü alól, s most az ölnyi magasságban az iszapos föld felett kiszáradva függött, egyik zsombék oldalából a másikba fonódva; az egész ezer holdnyi tér sivatag takaróval behúzva összegubanczolt nád- és fűgyökér, száradt hinár és aszu-páfrán embert elnyelő magasban, melynek kietlen rejtekében most már igazán tenyészhetett vadkutya és hétfejű sárkány, a mennyi csak akart.

A környék földesurasága most már igazán felförmedt Gyula ellen. Gyula farkastenyésztő-intézetet alapít, Gyula sárkánykigyókat fogad fel kosztba; hét mérföldnyi kerületben a burjánoshoz nem lehet sem ökröt, sem lovat a mezőre kihajtani, mert azt mind elkapják a burjánosi szakállas farkasok; a tömérdek rókától pedig, a mi ott elszaporodik, baromfit nem tarthatni három vármegyében: Isten csudája lesz, ha a griffmadár is meg nem terem benne.

A lárma olyan nagy volt, hogy az öreg Fehér maga is ijedten futott fiához, s nagyon megcsóválta a fejét, mikor e rutul elváltozott mocsár képét meglátta; a míg odáig ért, az uton legalább ötven tekenős békát látott keresztül mászni, a mint egyik zsombék alól a másik alá bujtak.

– Édes fiam, mi lesz ebből már most? ez egészen el van rontva. Eddig csak legalább volt valami; mocsár volt, lehetett benne nádat vágni, meg vadászni, de most már egészen az ördög bozótja lett, a minek tájékára sem lehet menni. Nem hiszem, hogy salamandra is ne lenne itt az alatt a sötét nádlabyrinthus alatt.

– Bizony az meglehet, hogy van, szólt Gyula nevetve; hanem hiszen majd itt lesz Szentgyörgy napja, akkorra fel van minden mozogható állatnak mondva a szállás.

– De ki az ördög hajtja ki őket innen?

– Hát rájuk gyujtjuk a ház tetejét, s a ki odább nem hurczolkodik, benn ég.

Az öreg Fehér félre csavarta rá a fejét, s azt mondta, hogy ő erre nem gondolt.

Gyula ekkor elébb védárkokat huzatott a malomtól néhány száz lépésnyire, szinte a négyszögű sziget körül, ezeket meg kellett óvni a tűztől; akkor köröskörül egyszerre meggyújtatta a zsombékokat.

Hetekig, havakig tartott a mocsár égése; éjszakánkint gyönyörű látvány volt az, a mint a zsombék alatt harapózó láng rózsaszinű fénynyel borítá messze a földet, a recsegő nádas fényes lángtenger volt, melyben a nedvesebb bürük, mint barnavörös szigetek látszottak libegve úszni, közepeikből, mint tündéri élőfák, lombos füstoszlopok emelkedvén magasra, hulló tűzgyümölcscsel; majd mire lassankint izzóvá melegült a lég az égő mocsár felett, dühös forgószelek ölelkeztek össze a zsarátnok szinén, égő tűztölcséreket képezve, mik sebesen nyargalva tánczoltak alá s fel a pokoli tánczszérün, némelyik olyan volt, mint egy szárnyas orsó, melynek hegye a tüzes talapzatot éri, másik mint egy hegyével lefelé állított pyramid, melynek széles talapja a fekete felhők között vész el; minden éjszaka lehetett látni e tündéri tánczosokat, a mint a mocsár egyik szélitől a másikig lejtettek, s ott eltüntek a pusztában, a mint a kopár földhez értek.

Ilyenkor éjszaka, mikor legjobban tánczoltak a tűzoszlopok a lángoló zsarátnok felett, Gyula felkölté cselédjeit s körüljárta velük az egész izzó tért. Itt-amott fekete vonalak látszottak meg azon, mik mélyen benyultak a lángpiros mezőbe; azok nyirkos bürük szövedékeit árulák el, miknek nedves gyökérhalmaza ellenáll a lángnak, s míg körüle és alatta minden hamuvá ég, daczol a lángokkal.

A merész ifju e sötét vonalakat keresé fel munkásai élén; behatolt rajtuk a tűztenger közepébe, ott járt az ingadozó hidon, melynek nyilásain át beláthatta a lábai alatt ölnyi mélységben izzó tőzegparázst, s segített szétverni a nedves bürüt, mely a tűz kitörését gátlá. Apja jajveszékelve látta őt e halálos munkában, de nem birta visszatartani; az ifju tréfának találta mindezt. Óvatosság mellett az egész lángtenger felszinét keresztül kasul lehet járni, mert az csak hónapok mulva fog beroskadni, s épen azért rajta kell lenni, hogy mindenütt egyenlően hamuvá legyen, s szenesülve ne maradjon, mert az nem használ úgy a földnek.

Mentül tovább terjedt a tűz, annál hangosabb kezdett lenni az a gonosz hangverseny, mely a négyszögű szigeten támadt. Eleinte csak egyes farkasordítás, vagy vonító vidrahang szólt bele a lángrecsegésbe, a mint a fészkéről felriadt vad a tűz elől a magasabb szigetre menekült. A mint azonban a köröskörül terjedő láng napról-napra szűkebbre szorítá a tért, mely a közbeszorult fenevadak menhelyéül szolgált, a mint a rókák, farkasok, vidrák és hiúzok falkái hasztalan nyargalták köröskörül azt a füstölgő partot, mely mindig összébb szorult, elkezdett valami pokolbeli zsivaj és ordítás hallatszani a sziget tájáról, melynek hallatára az öreg Fehér sóhajtva szólalt fel:

– Milyen kár, hogy ennyi szép vad puskalövés nélkül vesz el.

– Csak várjuk el őket, vigasztalá őt Gyula, egy hét mulva majd helyünkbe jönnek.

Az öreg úr nem érté ezt a jövendölést; pedig Gyula váltig biztatta rá, hogy csak állíttassa cselédeit lesbe a malom gátja mellé, majd lesz itt nemsokára valami.

Az természetes volt. A mint a megszorult fenevadak látták, hogy a tűz egyre szűkebb körbe szorítja őket, nem találták biztosnak a szigeten maradni, hanem elébb egyesével, azután falkánkint menekültek a vizárkon keresztül, mely egyedüli szabad út volt a lángtenger közől; az pedig egyenesen a malom ablakai alá vitte őket, a honnan biztos lövésü vadászkéz minden irgalom nélkül elejtheté.

Az öreg Fehérre nézve ekkor kezdődtek csak a gyönyör napjai: egy-egy nap több farkast és vidrát lőtt le lábáról, mint hajdan egy egész hajtóvadászat alatt, s öröme kimondhatlan volt, a mikor egy kósza hiúz is akadt puskája hegyére. Utoljára már nem maradt semmi vad a szigeten, minden zaj elhangzott: csak a tekenősbékák süvöltése hallatszott még néha éjszakánkint, azok ott is vesztek – és nem nagy kár értük.

Az elhamvadás műtéte egész nyár-középig tartott, akkorra a régi mocsár helyén egy szürke-barna tér maradt, melynek közepében egy zöld fákkal benőtt sziget látszott, s melyet egy kis patak szelt keresztül, ugyanaz, melyből hajdan a mocsár támadt, s mely most bő forrásvizzel látta el környékét.

Gyula fogadott munkásokkal, mert még sem bérest, sem marhákat nem tarthatott, felszántatá a kiégett tért, bevetteté őszszel buzával, repczével s a másik esztendőn olyan termése volt az ős erejü föld barázdáin, hogy a puszta jószágáért százezer pengőt kináltak neki.

Természetesen nem adta senkinek, hanem eladott termékei árán rendbe hozta gazdaságát, házat épített a kis sziget magaslatára, körülültette fákkal egész birtokát és azontul nem szorult többé senkire; és azontul nem nevette többé senki, ha valamihez kezdett.

Két év mulva alig ismerünk rá a burjánosi lápra. Gazdag mezők, virágillatos repczeföldek terülnek előttünk, beszegve sugár jegenyefákkal; a Tisza partjait fiatal nyárerdő fedi, a kis sziget gyümölcsfákkal körítve, rajta izléses uri lak, mely az emelkedett dombtetőről a távolba látszik; a szabályos utakon kövér vonómarhák takarítják be a most kaszált takarmányt, méla kolomphangot vegyítve a napvilágos délutáni csendbe; a mezőn sűrű zöld boglyák egymás sorjában, láposabb réten legelésző tehéncsorda; mindenütt élet, elevenség és gazdag tenyészet.

És mindezt semmiből állítá elő egy ifju értelem és kitartó erő.

Ez az átváltozott táj a legszebb költemény s a ki ezt kigondolta és létrehozni birta, a legköltőibb kedély.

Az öreg Fehér most ott lakik a fiánál s kezdi átlátni, hogy a tudomány egyébre is való, mint hogy az embert valami hivatalba segítse. A környék csufolódói is eljárnak most Gyulához – tanulni s úgy beszélnek, mintha ők azt előre mind igen jól tudták volna, a mit ő tenni fog s jó tanácsaik nyomán jutott volna oda a fiatal ember, a hol most áll.

Mint mondják: igen jó gazda. Tud bátran költeni ott, a hol kell és takarékos lenni a maga helyén. Jószágán vasgépek dolgoznak, még akkoriban nagyon gyéren ismeretesek a két hazában. Termeszt olyan exoticus növényeket, miknek más hírét sem hallotta, s semmi sem vész nála kárba. Az öreg Fehér azt állítja, hogy az egész gazdaságból semmi sem hiányzik egyéb – mint egy jó feleség.

Gyula nem szokott az ilyen czélzásokra felelni.

Az ilyen számoló, praktikus ember nem nyilatkozik oly könnyen, nem ragad a lépre.

Az ilyen chemikus, mechanikus, polytechnikumot végzett ifju, a ki megtanulta a nivellálást, szögletmérést, földismerést, a pondus specificum, a vis centrifuga tanait, bizonyosan tudja azokat alkalmazni a házasság dolgában is. Ez bizonyosan nem házasodik elébb, mint a míg választottjának hozományát annak fényüzési képességével egybe nem hasonlítá, míg szántóföldeinek glébáját meg nem becsülte, hányadik classis? míg activáit, passiváit kedvező sulyegyenbe nem hozta; reménybeliségeit fel nem számítá, s anyagi állapotát scala szerint meg nem mérte, mert hisz az ilyen praktikus emberek nem poétáznak, nem ábrándoznak, nem lesznek szerelmessé, hanem csak kalkulálnak és méregetnek.

Egyszóval Gyulán rajta veszett a praktikus gúnynév. Vehette megtiszteltetésnek, vehette másnak is, ahogy tetszett.

A következő évben ismerőseit még nagyobb csodába ejté. Késő őszszel, mikor a mezei munkának szünete volt, felrándult varbói részbirtokukba s onnan két egész hónapig vissza sem jött.

Mit csinálhatott, mi dolga lehetett ott? azt kitalálni igen nehéz volt egyhirtelen.

A Fehér-család varbói birtoka, a mennyire lehet, még regényesebb szépségekkel volt megáldva, mint a burjánosi elátkozott vadon. Ez is hasonló elátkozott tájék, csakhogy más jellemű. Magas hegyszakadékok közé beékelve, kietlen bükk- és fenyőerdők tája, miket a szilaj zivataron kívül alig irtott valaki más világ teremtése óta.

A meredek hegyoldalból zuhogó hegyi patak omlik alá, mély medret ásva magának a sziklák között, melyet itt-amott félig eltakart a keresztül omlott szálfák tömege; az irtatlan bozótban jó helyet talál a vadpáva szilaj tánczát járni, s ha nagyon bolygatnák a csalitokat – nem hiszem, hogy bölényt ne lehetne felzavarni belőlük, medvét pedig így is minden esztendőben lőnek kettőt-hármat, csak a melyik a hegy aljában lézengő hamuzsír-égető tanya közelébe vetődik.

Mit tudhatott Fehér Gyula ezen az utálatos regényes helyen hónapokig mívelni, az minden józan gondolkozású ember előtt megfoghatatlan volt. Pisztrángokat akar termeszteni a hegyi patakban? vagy farkasvermeket ásat? tán csak nem akarja planiroztatni a hegyormokat?

Magával vitt cselédei beszélik, hogy ott igen különös életet folytat. A hegyek különböző pontjain kalyibákat építtetett magának, a mikbe éjszakázni visszatér, mikor a hosszas barangolásokban kifárad. Néha a farkasok majd kihuzzák onnan, egész éjjel ott ordítanak kunyhója körül.

Korán reggel nyakába ölti a hegyet, vállára veti duplapuskáját, vadásztarisznyáját, kezébe fog egy vasvégű botot melynek a tulsó végén kalapács van, s este, mikor haza jön, akkor tele van a vadásztáskája – ne gondolja senki, hogy talán császármadárral, vagy fajdtyukkal, hanem dirib-darab kövekkel, miket úton-útfélen összeszedett s otthon azután különválogat.

Egész nap töri, kalapácsolja a hegyet minden irányban, jegyeket vés a fákra, karókat ver le a földbe, mappát rajzol, kalkulál, tüzet rak, követ pirít, ás, vés, fúr, farag: lehetetlen, hogy meg ne legyen őrülve.

Majd meg napszámosokat fogad, egy-egy ponton iszonyú gödröket ásat velük, azokat ismét betemetteti s odább megy. Minden ok és belátható czél nélkül egész barlangot vájat a hegy oldalába s azután azt mondja, hogy már most jól van. Némelyik barlanggal meg van elégedve, másikkal nincs. A minap a hamuzsír-égető falában mindenféle barna, veres és lilaszín köveket talált, azokért egész inquisitiót tartott, hogy honnan kerültek ezek oda? persze az a jámbor nem tudott egyebet felelni, mint hogy neki a vízomlás hozta oda. De honnan?

Ezért a kérdésért megint valami rusnyáknak tűvé kellett tenni az egész hegyet, s törni, vájni a vízmosás medrét.

Egyszer azután, mikor a hó leesett, telerakta Gyula a kocsiülést a dirib-darab kövekkel s megparancsolta, hogy tavaszig semmihez hozzá ne nyuljanak, a mit ő ott ásott és kipéczézett. – Ugyan kinek is lett volna rá gondja?

Azzal egyenesen felment Pestre, onnan Győrbe és Bécsbe; végre Bécsből írt édes apjának egy laconicus levelet: «Kedves apám! szíves felhatalmazásodnál fogva, mely szerint jószágaink iránt rendelkezhetem, mai napon szerződést kötöttem egy részvényes társulattal, egy varbói jószágunkon megnyitandó vashámor iránt.»

Az öreg úr erre csakugyan komolyan megijedt.

Ez már több volt, mint vakmerőség! Gyula e lépéssel azt az egész vagyonát, mit a burjánosi remeklésével szerze, koczkára tette; mert hiszen ki mondhatja azt meg előre neki, hogy mi lakik a föld gyomrában? Nem is mert róla szólni senkinek; annyira félt, hogy most már a világ nemcsak sajnálni nem fogja, hanem kaczagni fog rajta.

Pedig biz azt a világnak meg kell tudni; a társulat, mely Gyula tervére vállalkozott, ezer darab ötszázforintos részvényt bocsátott ki, melynek felét maga Gyula megtartotta, tíz száztóli volt az első befizetés, azzal rögtön előkészületeket tettek az akna megnyitásához, az olvasztókhoz, a hámorokhoz; minden száj feléjük volt fordulva, készen a kaczagásra, mindenki bizton hitte, hogy a második részlet fizetésére nem kerül a sor, mert akkorra szétszaladnak a részvényesek, ott hagyva befizetett pénzüket. Csakugyan nem is került a sor a második részlet fizetésére, mert a megnyitott vasbánya az első évben oly gazdagon fizetett, hogy a költségeken felül tizenkét száztóli maradt osztalékul a részvényeseknek.

Most aztán mindenki sietett összecsapni a kezeit s azt mondták, hogy ez a Gyula mégis rettentő szerencsés ember. Pedig nem rettentő szerencse volt az, hanem egy kis szerény tudomány. Gyula ezúttal gazdaggá tette a családját. A vasbánya szilárdabb pénzforrás volt minden uradalomnál, ezt nem verhette el a jég, ennek nem ártott meg a rossz vásár; a vasnak mindig van kelete.

A vidéken kezdett Fehér Gyula azoknak a kellemetes hírébe emelkedni, a kiket úgy neveznek, hogy jó partie.

Érti az ember alatta, hogy jó partie férjhezmenendő leányok számára.

Fiatalsága mellett öntehetsége, merész számításai, szilárd kitartása által vagyonosságra vergődve, félig-meddig bukásban levő családjával; a mellett kissé különcz, a mi őt csak érdekesebbé teszi; nem csoda, ha sokat beszéltek arról, hogy vajjon kit fog elvenni?

Az öreg Fehér maga is nagyon sokat szeretett erről a tárgyról fecsegni a kolozsvári és nagyváradi casinókban, nem lévén más dolga azóta, hogy a fia gondnoksága alá került, a casinóban ülésnél.

Az ő fecsegéseire építkezve, lehetett Gyula szándékai felől véleményeket építeni.

Az egyik azt mondta; az ilyen speculativus, számító ember, mint Gyula, a ki meg tudja mondani, hogy hány mázsa répában van annyi tápláló erő, mint egy mázsa szénában, bizonyosan házasodni is számításból fog, s valamikép nincsenek előtte biztosságban a hegyek gyomrába rejtett érczek, hogy ő azoknak értékét diametraliter ki ne vesse, hasonlóképen ki tudja kalkulálni leendő menyasszonyának hozományát is, a mi még az apák és nagybátyák ládáiban fekszik.

A másik azt állította, hogy nem! Gyula nem olyan ember; ő nem tekint pénzre, nagy vagyonra, mert az ő elve a belterjes gazdaság; hanem inkább olyan leányt keres, a ki jó gazdasszony, ért a háztartás vezetéséhez, takarékos, házias; – ne is legyen valami nagyon szép, hogy ne kelljen félteni; mert a féltékenység igen zavaró akadály a sok munkával és speculatióval elfoglalt ember ügyeiben, a ki gyakran kénytelen utazni s ritkán van odahaza.

Mások megint azt fogták rá, hogy tudós nőt keres: olyat, a ki geognosiát, trigonometriát tanult, a ki neki a nivellatiókban, földfuratásokban segíthet, a ki rajzolni tud, a ki rettenetes æquatiókat és logarithmusokat ki tud számítani, s minden napról kereskedői könyvet vezet.

A kik valami jobbat akartak róla véleményezni, azoknak úgy tetszett, hogy Gyulának lehetetlen magyar lányt venni nőül, mert ilyen embernek az nem lehet ideálja, ő bizonyosan angol nőt fog hozni egyenesen Angolországból; azért is tanult meg angolul, hogy tudjon majd vele beszélni, ha lesz; s előbb-utóbb valami tengerparti városban fog megtelepülni.

A leggonoszabb nyelvek pedig épen azzal rágalmazták, hogy ennek bizony semmiféle asszony nem kell, mert ez remetének készül; reggeltől késő éjszakáig mindig dolgozik, rá sem érne, hogy valami asszonyfélével szót válthasson, mely speciest úgy sem tartja egyébnek a gazdasági és technikai gépek sorozatában felesleges pénzfogyasztó masinánál.

Ezt a sok mendemondát rendesen mindig maga az öreg Fehér kezdte meg a fia felől, ellenállhatlan ösztönök működvén benne arra, hogy szüntelen fiáról beszéljen; rendszerint olyan rendkívüliségeket gondolt ki felőle, a miket ő maga is komolyan hitt, és nem birt magában tartani, s a mikből többnyire szó sem volt igaz. Az öreg úr ilyenformán az által, hogy fiát bámulta, maga szaporítá felőle a pletykabeszédet, a mi pedig, mint tudjuk, mindig oly jól terem: erre nincs se fagy, se száraz esztendő.

Gyula pedig oly közlékenytelen volt. Senkivel sem barátkozott, senkihez sem vonzódék legközelebbi ismerősei közül, kerülte a köröket, a hol kiváncsiak voltak őt megismerni, s a számára ajánlgatott kétséges szinezetű kitüntetéseket elég okos volt nem keresni.

Ellenben voltak olyan kedves nyugpontjai lelkének, a miket szeretett felkeresni; atyjának régi barátjai, kiket az öreg úr maga is igen elfelejdegélt már; szerény lelkészek, tiszttartók, kik atyjának házát akkoriban látogatták, mikor az még csak esküdt volt a vármegyében s aként maradoztak el tőle, a mint az mindig magasabb hivatalokra kezdett emelkedni; restelték a jó emberek, hogy ők olyan alant maradtak tőle, s azt hihették, hogy ennek kellemes dolgot cselekszenek, ha nem alkalmatlankodnak nála.

Ezek nem is ismerték Gyulát másról, mint hogy látták őt igen kis fiunak igen sok esztendő előtt, s örültek neki, hogy ilyen szépen megnőtt. Ezek rendesen még azt sem tudták, hogy tekintetes barátjuk az öreg Fehér vagyonában és tekintélyében úgy megfogyatkozott: hagyján még azt, hogy e vagyont és tekintélyt az ifju sokszorosan visszaszerezte. – Annyit tudtak felőle, hogy Gyula okleveles mérnök. Ez közelebb hozta őt hozzájuk. Arról, hogy Gyula neve már a hirlapokban is forgott, itt rendesen nem tudtak semmit; voltak abban az időben még olyan boldog családok, a hová a kisasszonyok divatlapjain kívül más lap nem járt, a családapákat nem érdekelte a politika, s miattuk külföldön belföldön történhetett akármi nagy és rettenetes esemény, ők meg sem tudták azt.

Ilyenformán találkoztunk már egyszer Málai Máté uram ezüstlakodalmán Gyulával; akkor még a neve után sem tudakozódtunk. Láttuk őt mint szerény, feltünni nem képes ifjut, ki, ha nem jön is zavarba, de még elpirul, ha hozzá szólnak; s tanui voltunk annak a találkozásnak, a mi közte és az ifju Somlyóházy grófkisasszony közt történt a zálogosdiban, s talán önkénytelen volt nálunk az a gondolat, hogy ez a két ifju lélek egymást megszerette. És bizonyosan igazunk volt benne.

Mindennapi ember fejet csóvál erre, s azt mondja: boldogtalan szerelem.

Mi lehetne ebből? Hogy közelíthetnének annyira egymáshoz egy gazdag, hatalmas családból eredett grófhölgy s egy köznemes fia, a ki még csak nem is státusférfiui celebritás, s imádottjához képest mindenesetre igen szegény legény, hogy valaha azon a mérhetetlen tengerén keresztül az előitéletnek, a mi őket elválasztja, egymásnak kezeiket nyujthassák?

Egy Borcz Adorján könnyen tudott magának felelni hasonló kérdésre: «én is gróf leszek»; czímre szert tenni könnyű, csak pénzbe kerül; fellépni mint gavalléros hódító, ragyogni akármi úton módon megnyert magas összeköttetésekkel: ez neki mind biztos kilátás volt, s ha arra gondolt, hogy az, a kit szeret, grófnő, azt is büszkeségéhez számítá. De Gyulára nézve, ki önként, szabad akaratjából, nemesi rangján alul választott magának pályakört, ki tudta azt jól, hogy kortársai, ismerősei tréfát csinálnak az ő munkás életéből: – visszariasztó volt a parvenu neve. Egy ember, a ki addig játsza a demokratát, a míg végre egy grófi családba tolakodik fel.

Bizonyára ő nagyon jól meg fogja őrzeni azt a titkot, hogy szerelmes és rajta lesz, hogy el ne árulja azt.

Ezek a büszke főurak nem fogják őt lenézésükkel agyon sujthatni; ezek a szeszélyes urhölgyek nem fognak kaczaghatni balga szenvedélyén, minden lépten éreztetve a tolakodóval azt a kínzó fensőbbséget, mit előkelő nevelés, megszokott önbizalom, tágabb világnézlet ad a kedélynek, s mely annak mint egy szemrehányás villog untalan arczába: «tudnál-e hozzánk hasonlítani?»

Azonban – ki tudja: hátha nem oly büszkék azok a főurak, nem oly szeszélyesek az urhölgyek, minőknek őket a regényirók rajzolják? hátha az is megtörténhetik a világon, hogy egy fényes nevű delnő igazán szeressen egy ragyogó név nélküli férfit, s ő kérdezze akkor azt magától: «tudnék-e én te hozzád hasonlítani?»

Meglátjuk azt még.

HOGY TÁMAD AZ ISMERETSÉG?

A törökök szánalomraméltó embernek tartanak mindenkit, a ki utazik.

Az utazás apró kényelmetlenségei közé tartozik az is, mikor az ember nem ismeri az utitársát; az egyik meghúzza magát az egyik szegletbe, a másik a másikba; egyik sem tudja, hogy mit szóljon a másikhoz? vajjon nem bántja-e meg az által, ha megszólítja? és micsoda nyelven beszéljen vele? vajjon nyájas emberrel van-e dolga, vagy gorombával? s órákig elkémlelheti egymás arczát, töprenkedve amannak kiléte felől, a mit persze az arczvonásokból nagyon nehezen lehet kitudni.

Hát még mikor magunkforma jámbor embernek azt mondja a kalauz: «csak tessék beülni a hintóba, nincs odabenn senki más, mint a gróf úr maga».

Fehér Gyulának Füzes-Gyarmatról Kolozsvárra kellett utaznia valami ügyesbajos dolgában, a mikor a kalauz ezzel a biztató szóval segítette föl a Biazini-gyorskocsi lépcsőin.

A jámbor ifju nagy vigyázatossággal lépett be a hintóba, nehogy akaratlanul megtudja, hogy méltóságos utitársának vannak-e tyukszemei és érzékenyek-e? azután szépen félrehúzta magát a másik szögletbe, s gondja volt rá, hogy a köpenyege amazéhoz ne érjen: az övé egy kicsinyt sáros volt; nagy sártengeren át utazott Gyarmatig.

Utitársa, a kiről a kalauz annyit mondott neki, hogy gróf, szürke farkasprémes köpenyébe burkolva ült a hintó egyik szögletében, kék szemüvegét az érkező felé forditva.

– Ugyancsak megnéz, gondolá magában Gyula, s tanakodott rajta, hogy nem kellene-e megszólítani?

A kocsi megindult; a hintó hányódott-vetődött a kiméletlen uton, a gróf úr szemüvegei egyre genirozták a fiatal utitársat.

Már az épen kezdett valami tárgyra akadni, a mi felett beszédet lehetne kötni a folyvást ránéző utitárssal: az út egyik felén tudniillik igen jó, a másikon igen rossz vetések látszottak, érdekes lehetett megvitatni, honnan eredhet e különbség ugyanazon földben; midőn bizonyos horkolási hangok egészen más gondolatra téríték; a gróf úr bizony egyre alszik, s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utitársát folyvást nézze; ezt csak a szemüvegek tették.

E felfedezés után Gyula is hanyatt tette magát a párnák közé, s versenyt aludt utitársával.

Igen jó meleg, álomra hivogató idő volt; nemcsak a két utazó aludt odabenn, a hintóban, hanem aludt odakünn a bakon a kocsis és a kalauz is.

Egyszer azután azt álmodta Gyula, hogy az ismeretlen gróf azzal a kék szemüveggel a nyakába borul, s azzal mind a ketten leesnek egy torony tetejéből: ő alul marad, a gróf pedig felül.

A mint erre felébredt, hát a gróf csakugyan felül volt, ő pedig alul; a kocsi ablaka az ég felé; belefordultak az árokba.

Már akkor lehetetlen volt egymást meg nem szólítaniok.

– Úgy látszik, hogy feldültünk, szólt most a gróf.

– S én úgy érzem, hogy árokba dültünk, mert nagyon jön alám a víz.

– Akkor csak iparkodjunk ki innen.

A gróf azzal kiütötte a kocsi ablakát s kimászott rajta, útközben engedelmet kért Gyulától, hogy mind a két lábával rátaposott, de nem lehetett máskép. Azután Gyula is kimenekült s körülnéztek.

A jámbor lovak, miután belefordíták a kocsit az árokba, megálltak, és azt nagyon okosan tették, mert a kalauzt, ki ájultan esett fejtetőre közéjük, könnyen összetaposhatták volna; a kocsis az árokba esve jajveszékelt, hogy neki eltörött a lába.

– Nem történt önnek semmi baja? kérdé a gróf fiatal utitársát.

– Semmi sem.

– Én is épkézláb maradtam. Nézzük hát ezeknek mi bajuk?

A kalauzt kihúzták a lovak alul, meglocsolták a fejét vizzel; a mi nem használt neki semmit.

– Eret kellene rajta vágni, mondá Gyula, felgyürve a kalauz karjáról az inget.

– Kegyed orvos vagy sebész?

– Nem vagyok az; de értek hozzá, tanultam.

– S mivel vágna eret, van eszköze hozzá?

– Igenis; most vettem egy érvágót birkák számára. Jó lesz az ennek is.

A gróf a helyzet fatalitásában is igen humoristikusnak találta az ötletet; úgy kell a kalauznak, minek aludt el?

És szerencsésen sikerült a műtét, a birkaérvágó megtette a magáét, a kalauz magához tért és feltápászkodott.

– Már most lássuk a kocsist.

Ez azalatt folyvást ordított, hogy eltörte a lábát, vegyék ki az árokból! A gróf mondta neki, hogy csak várjon ott békével, még az az iszap jót tesz a lábának.

Mikor aztán a kalauzzal készen voltak, akkor kihúzták a sárból, s lefektették az út közepére.

Sajátságos jelenet volt, hogy ez a két férfi milyen nyugalmas phlegmával végezte az ambulance kötelességeit, a helyett, hogy szitkozódott és jajveszékelt volna.

– Melyik lábát törte el kend? kérdé Gyula az ordító atyafitól.

– Ezt a jobbikat, tekintetes uram, nyögé az keservesen. Itt a bokámban tört ketté.

Gyula végigtapogatá műértő ujjakkal a fájdalmas lábat, melyről tollkéssel fejtette le a csizmát.

– Nincs ez eltörve atyafi, hanem csak ki van ficzamodva. Kérem méltóságos úr, legyen olyan jó, fogja meg ennek a legénynek a vállát, míg helyreigazítom a csontjait. Ennek a tarsus csontjai közül ugrott ki az astragalus s félrecsúszott az os navicularetól, s e miatt a ligamentum talianticum félrecsavarodott; egyéb baj nincs.

(Mégis valami doctor lesz; gondolá magában a gróf.)

Most egyszerre egyet rántott Gyula a fájós lábon, egyik hüvelykével megnyomta a csontját, a kocsis nagyot ordított, a másik lábával felrugva a levegőbe.

– No már most állj fel!

Az ember talpra tudott állni.

– Semmi bajod sem lesz, csak maradj veszteg; ülj oda a partra, míg a kocsit felállítjuk; hol az emelőgép?

A gróf és Gyula kifogták a lovakat a feldült hintóból, azután nekifeszítették az emelő-csavart, talpraállították a bárkát, a beteg kalauzt és kocsist beültették a hintóba, maguk befogták megint a lovakat, s kiültek a kocsisülésre.

– Én alkalmasint jobban értek a lóhajtáshoz, mint ön, szólt a gróf, kezébe véve a gyeplűt.

– Átengedem. Ámbár én is megszoktam, hogy a lovaimat magam hajtsam, de azok igen jámbor párák s csak kettős fogat; ez pedig ötös, a mit még nem próbáltam.

(Talán mégis gazdatiszt lesz: jegyzé meg magában a gróf.)

– Én már nem először járok így, szólt a gróf, hogy ebben az útban felfordítanak, de még sem tudom magamat rávenni, hogy mikor csak egyedül kell Pestre mennem, a saját lovaimat használjam, mikor az igen haszontalan kiadás, s négy ló közől legalább is elront egyet.

(Hm, furcsa gróf lehet az, gondolá magában Gyula, a ki azt nézi, hogy mi a haszontalan kiadás? s a lovakat sajnálja.)

A gróf igen ügyesen kocsizott; néhány óra mulva Nagy-Váradra értek: ott a grófot saját hintója várta; ő arra ült és másfelé ment, a gyorskocsi lovat, kocsist és kalauzt váltott, Gyula nem tudta meg, hogy ki volt az, a kivel utazott.

Gyula néhány hét mulva a sz...i fürdőre utazott. Tett magának annyi időt és pénzt félre, hogy egészsége kedvéért néhány hetet ott tölthessen.

Bizony csak az egészsége kedvéért tette, s okos ember, a ki dolga után él, jól tudja azt, hogy az egészség capitális, azt tehát épségben kell tartani.

Árpás falu mintegy félórányira fekszik ettől a fürdőhelytől; mikor e falu alá ért, az épen lángba volt borulva, egész utczasor égett; ordítás, kiabálás hangzott minden oldalról.

Gyula rögtön leszállt kocsijáról, s a veszély színhelyére sietett, ha lehet valamiben segíteni.

Mikor a templom elé ért, ott látta a legnagyobb embercsoportot, mely a szent épület megmentésén fáradozott; a téren állt egy nagy fecskendő, melynek rudjait két oldalról hajtották szakadatlanul, a fecskendő tetején állt egy nyári blouseba öltözött férfi, ki a csövet irányozta. Ez arcz, e kék szemüveg ismeretes volt már Gyula előtt. Az ő grófi utitársa.

A fecskendőnek azonban valami hibája lehetett, mert bár elég magasra lőtte a vízsugárt, de nem folytonosan, hanem szüntelen megszakadozva, a mi az egész oltási műtételt meghiusítá.

– Mi az átok baja lehet ennek a fecskendőnek? kiálta a gróf, hevült arczáról le sem törülve az izzadtságot, mely azon végig folyt.

– Mindjárt segítek rajta gróf úr, szólt Gyula oda sietve; nem nagy baj az.

– Ah, ön az. Tegye, az Isten áldja meg, hisz ön mindenhez ért.

Azzal nem is üdvözölték egymást (jó napot csak nem kivánhattak egymásnak egy égő falu piaczán), hanem kisrófolták a gép egyik oldalát, Gyula elkérte a gróf egyik szarvasbőr-keztyűjét, azt széthasította, egyik darabját rákötötte a vízgép zárcsappantyújára, s azontúl folytonosan és szakadatlanul lövelt a vízsugár a tömlőből, magasabban is hordott mint az előtt. Este felé sikerült a tüzet elfojtani. A gróf és Gyula egyformán lucskosan, kormosan, fáradtan találkoztak össze az utolsó üszöktanyánál.

– Nagyon köszönöm önnek a segítségét, szólt a gróf megszorítva az ifju kezét. Megszoríthatta, az épen olyan szenes volt, mint az övé. Hogy jött ön ide?

– Én a sz...i fürdőbe indultam.

– Én pedig onnan jövök. A mint megláttam az égést, a fecskendő elé fogattam, s siettem ide. Ön szives lesz engem kocsiján most visszavinni, mert a lovaimnak még itt kell maradniok vizet hordani.

– Igen szivesen.

– Én pedig igen szivesen látom önt házamnál Sz...on, úgy is nehezen kapna ott most szállást, mert minden el van foglalva.

– Igen lekötelez, gróf úr.

A két férfi a biró házánál lemosta magáról a kormot, ruhát váltott.

– A fürdői vendégek könnyen ostentatiónak vennék, ha ilyen szenesen, égetten hajtatnánk be Sz....ra, mondá Gyula, s véleménye nagyon tetszett a grófnak, ő maga is úgy találta.

A biró nagyon köszönte az uraknak a segítséget, csak azon sajnálkozott, hogy az iskola és a paplak is leégett.

A gróf egy perczre félreinté a birót, mikor menni akart, s titokban átadott neki száz pengőt, hogy a kárvallottak között oszsza ki. Azért tette titokban, hogy utitársát ne hozza kényszerűségbe.

– Köszönöm, kegyelmes uram. Rögtön ki fogom mind a két százat osztani; az a másik kegyelmes úr is olyan jó volt.

A gróf ebből megtudta, hogy ismeretlen ismerőse épen azon a gondolaton volt, a min ő, sőt még a tárczájából is épen annyit vett ki; mintha összebeszéltek volna. – Ez még sem masinista.

A míg a gróf és Gyula a sz....i fürdő felé haladtak, valami tíz kocsival és hintóval találkoztak szemben, melyek mind meg voltak rakva urakkal, gavallérokkal; némelyiken hatan is ültek, s szörnyű sietséggel iparkodtak az égés felé; – a gróf nagyon kérte Gyulát, hogy ne feleljen nekik semmit, akármit kérdeznek.

– Ezek léhütő renommisták, a kik addig ki nem mozdultak a helyükből, a míg baj volt, most aztán, hogy látják milyen szépen elmult a vész, nyargalva sietnek oda, s iszonyatosan fognak lármázni, lábalattoskodni, s egy óra múlva szörnyű kormosan és lucskosan térnek vissza a fürdőbe; mint a kik egy Aetnát oltottak el. Majd holnap hallgassa ön el, milyen declamatio lesz a sétányon a hölgyek előtt, kiki hány eleven gyereket hozott ki az égő üszkök közől, hogy mászott fel a lángoló toronyba, s milyen utcza-sorokat mentett meg bátor lélekjelenléte által?

Gyula minden szemközt jövő nevét megkérdezé a gróftól s feljegyezte tárczájába.

– Mit akar ön ezzel?

– Egy kis veszedelmen töröm a fejemet. Holnap sorba járom ezeket a derék urakat, a kik ilyen nagy részvétet mutatnak ma szerencsétlen embertársaik iránt s segélyt gyüjtök nálok a leégettek számára.

A gróf nevetett az ötletnek.

– Nem rossz. Tréfának igen jó lenne; – ha mulatságos ábrázatokat akar ön gyüjteni carricatura-album számára, akkor ez czélra vezet; hanem ha pénzt akar gyüjteni az égettek számára, akkor kevésbbé. Egyet talán megfog ön, a többi szétszalad, vagy alkuba bocsátkozik s filléreket ír alá. Ah, jótékony czélra nem ilyen ijesztgetéssel szokták az embereket összegyűjteni. – Annál nekem sokkal jobb eszmém van. – Adunk műversenyt az égettek javára.

– Ez praktikus gondolat.

– Hallatlanul magas árakat szabunk; mentül nagyobb lesz a belépti díj, annál jobban fogják magukat törni az emberek, hogy helyet kapjanak, mert itt mindenkinek az uraságát kell bebizonyítani. Ezen az uton kemény összeget lehet behajtani, a mit különben semmi ékesen szólás ki nem birna csalogatni az emberek zsebeiből.

– Az igaz. De hol veszszük a versenyhez való művészeket?

– Ah, az a legkevesebb. Kitelik az belőlünk. Tud ön énekelni, vagy szavalni?

– Egyiket sem próbáltam még; de úgy hiszem, hogy ha akarom, hát tudok.

– No ez mindjárt egy. Nekem van egy leányom, a ki csinosan énekel; meg egy mostoha leányom, a ki a zongorát veri; az emberek kiváncsiak lesznek megtudni, hogyan énekel és zongorázik egy grófkisasszony? s aztán akárhogy énekeltek és zongoráztak, annyi bizonyos, hogy megszólják őket, hanem ez már egy kis áldozat.

– Nem fognak tőle irtózni a grófnők?

– Oh nem. Az egyik megteszi jószivűségből, a másik megteszi hiuságból. Ismerem őket. Aztán nekem mind a kettő szót fogad.

A gróf olyan elégülten mondta ki azt az utolsó szót, nehezen is mondta ki, mert egy kis dicsekvés volt benne. – Egy gróf, a kinek a gyermekei szót fogadnak!

Mind a két férfi olyan idején levő dolognak kezdte már találni, hogy a másiktól megkérdezze: «miután ilyen összeköttetésbe léptünk, talán jó volna, ha egymástól megkérdeznők kölcsönösen, hogy melyikünket kinek hínak?» azonban csak mindenik azt gondolta ismét, hogy majd talál holnap a fürdőn olyan emberre, a kitől megkérdezhesse, hogy «ki az az én jó barátom, a kivel olyan régi jó ismeretségben vagyok, de nem tudom a nevét?» S mentül tovább halogatták ezt a kérdést, mentül bizalmasabb beszélgetésbe kezdtek merülni, annál képtelenebbnek, ügyetlenebbnek tünt fel azzal szakítani meg a társalgást, hogy de én még most sem tudom ám, hogy ön kicsoda?

Azt kitanulhatták kölcsönösen, hogy egymás társaságába beillenek. Gyula észrevehette a grófon, hogy az okos, szabadelvű, előitélet nélküli ember; a ki szeret ugyan nemes ember lenni, de másnak is megengedi, hogy az legyen, s azért, hogy ő maga büszke, nem kiván mástól alázatosságot; megkivánja ugyan, hogy őt mindenki úgy respectálja, mint grófot, hanem azután ő is úgy bánik minden emberrel, mintha azok mind grófok volnának. Viszont ő is láthatott annyit Gyuláról, hogy ez nem iparlovag; más egyéb genret pedig nincs oka az embernek kerülni, s megbánni, ha elhirtelenkedett szóval vendégül találta meghivni házához.

Gyula úgy gondolá, hogy majd a gróf házánál bemutatja magát, hogy kicsoda?

Nem sokára elérték a fürdőt. A gróf megmagyarázta, hogy merre hajtsanak; a sétány végében egy kis csinos nyári lak állt, az a gróf tulajdon háza volt, mert mint mondá, itt szokta a nyarat mindig tölteni, nem megy külföldre; hanem inkább más ismerőseit is biztatja, hogy emeljék a hazai mulatóhelyek hitelét. Ha már egyebet nem tesznek, legalább tudjanak mulatni patriotismusból.

Gyula kocsija behajtatott a csinos kis udvarra, melynek közepét egy teljes nyilásban levő tulipánfa foglalta el. Gyula megdicsérte a tulipiferát, a gróf megjegyezte rá, hogy ő azt saját maga nevelte – magról. (A gróf régi kertész lehet.)

A gróf elébb szobájába akarta vezetni vendégét, hogy az hadd piperézze fel magát, midőn az asszonyoknak be akarja mutatni – tudjuk, hogy a férfiak milyen hiuk; – azonban a véletlen meghiusítá ezt az illemszabályi jó szándékot, mert alig léptek a tornáczba, a terem ajtaja eléjük nyilt, s a két grófleány, kiket a kocsizörgés figyelmessé tett, a gróf elé jött sietve.

Abban a perczben a gróf három különböző módon meglepetett arczot látott maga előtt; két leányáét és Gyuláét, kik az első tekintetre bámulva néztek össze; míg végre a nagyobbik grófhölgy kedélyesen nyujtá egyik kezét Gyula elé, másikat atyjának s mind a kettőt szivesen megszorítva, leplezetlen örömmel mondá:

– Hozta Isten! Ez már meglepetés. Hol találtál erre a mi fiunkra, apám?

– Erre a mi fiunkra? kérdé elbámulva a gróf.

– No igen, Fehér Gyulára, a kit annyiszor emlegettünk.

A két férfi most egymás felé fordult: most mind a kettő megtudta, hogy ki a másik? Gyula Somlyóházi grófot, mint hirhedett derék hazafit, becsülte rég; talán valami egyéb is sokszor juttatá e nevet eszébe.

– Valóban sokszor beszéltünk önről, szólt a gróf. Többet nem mondott, de ez soknak is elég volt. Már most jőjjön, hadd mutassam be nőmnek. Jól van ön így is; – hiszen úgy is itthon van nálunk.

Itthon van nálunk? mit jelent ez a szó.

A gróf neje nem volt a szobában, azt mondák, hogy a kertbe ment le, hortensiáit átültetni, miket soha sem biz a kertészre; mindig saját kezeivel ápolja. Kedvencz virágai.

– Akkor menjünk utána, szólt a gróf s karonfogva Gyulát, levezeté a kertbe; ott mutatá be a grófnénak, kinek az még kezet sem csókolhatott, mert a delnő keztyűi egészen feketék voltak a hortensia-földtől. A grófnő azonban igen nyájasan fogadta vendégét, még azt is megengedte neki, hogy kedvencz virágai átültetésében segítségére legyen, a mi hallatlan kegy volt a delnőtől azon ifju irányában, a ki akkor cseppent az égből közéjük.

Az egész család olyan gyöngéden fogadta őt, mint valami régi kedves ismerőst; Serena annyi szépet tudott neki mondani legelső találkozásuk órájáról, s hallgatag testvére olyan szépen tudott pirulni hozzá.

Valami gyöngébb fejü ember, mint Gyula, ebben az első órában agyon-szerelmes lett volna az egész grófi családba, elkezdve a derék családfőn, annak legifjabb virágáig; hanem Gyula elég szerencsétlen volt, vagy mondjuk inkább szerencsésnek, elébbjárni az eszével, mint szivével.

Akármilyen szépen mosolyog is az ég a földre, azért az egyik mégis ég, a másik föld, s mekkora ür van a kettő között? azt még eddig csillagászok nem birták számokkal kifejezni.

MŰVERSENY FÜRDŐN.1)

Estére még egy pár fiatal úr vetődött Somlyóházi gróf házához: egy Hálomi Aladár gróf, derék, csinos fiatal ember, szőke szakállu, szelid, behizelgő modorú ifju, meg egy bánáti földesur: Rajcsovics Szilárd; bár nem mágnás, de azért mágnás-számba megy; erős fekete szemöldökei, sűrű szakálla, olajbarna arczszíne bizonyítják szerb eredetét; egyébiránt mindenki tudja róla, hogy dühös magyar, minden ultránál ultrább, ki még saját magának is opponál, s annyira szabadelvü, hogy ha ma azt mondanák neki: gyere pajtás, vetkőzzünk le mezitlábra, adjuk oda csizmáinkat azoknak, a kiknek nincsen, s magunk menjünk fát vágni és kapálni, bizony mondom, megtenné; pedig azért aristokratább a chinai császárnál.

Ezekkel együtt a gróf és a kisasszonyok szépen kifőzték a tervet, hogyan fogják a jótékony műversenyt rendezni; a két grófné próbáit is adta egész készséggel a zongora mellett, játékban és énekben tanusítható képességének; azután a hölgyek szobáikba távoztak, a férfiak pedig félrevonultak a pipázóba s ott folytatták a beszélgetést.

– Barátom, szólt Rajcsovics Somlyóházyhoz, tudja a magas mennykő, hiszen szép-szép az a concert; ha épen kell, még magam is fellépek benne s elfujok egy tilinkón valamit; de az engem nagyon undorít, hogy mi itt ettől a szájtátó publicumtól kolduljunk valamit, mikor, ha négyen-öten összeállunk, saját zsebünkből kidobhatjuk azt az összeget, a mit így száz embertől kell összekunyorálnunk. Tudja patvar, én még a más részére sem tudok kérni, inkább odaadom az ingemet magamról. Mennyi kell arra a leégett templomra?

– Nem arról van itt kérdés, szólt a gróf, szép csendesen végighallgatva a fiatal földesurat, ki e rövid beszéd alatt három pamlagra ült le és ugrott fel újra. Tudom bizony, hogy egy pár ezer forint miatt nem siratnának meg bennünket az unokáink, de nem arról van itt szó. A mi szerepeink nagyot változtak. Vagy veszitek észre, vagy nem, annyi bizonyos, hogy mi, kiket földesuraknak neveznek, nem vagyunk ennek a népnek többé urai, de lehetünk jó barátai. Ezelőtt az volt a viszony közöttünk, hogy a paraszt felszántotta földeinket, learatta gabonáinkat; mi megtizedeltük borát, buzáját, viszont ha háboru volt, hadakoztunk helyette; viseltük az ország hivatalos terheit, s ha valahol veszély támadt, vagy kár esett, kiki segített a maga emberein, s nem folyamodott a szomszédjaihoz. Ez ide s tova másképen lesz. – Én két év előtt örökváltság utján felszabadítottam jobbágyaimat, tíz év óta küzdök közteherviselés, adóegyenlőség mellett; s a jövő évtizedben bizonyosnak hiszem az időt, a melyben nem lesz különbség köztünk és jobbágyaink között egyéb, mint az öltözet; még ez is amazoknak az előnyére.

– Hogyan?

– Mert kényelmesebb, olcsóbb és tartósabb mint a miénk. A ki ezt az intését a sorsnak birtokos uraink közől át nem látja, az tíz év mulva szegényebb lesz az utolsó parasztnál, s szánni sem fogja senki, hanem nevetni fog minden ember azon a szerencsétlenen, a ki több ezer holdnyi birtok mellett tönkre jut. Ti csak parádénak veszitek az egyenlőség eszméit, mik mellett oly szép dictiókat tudtok tartani, azt hiszitek: ez csak egy új czifra gomb a ruhán; én pedig azt mondom, hogy ez egy egész új öltözet. Bele kell magunkat találnunk. Fel kell magunkat sok olyan dologtól mentenünk, a mi eddig nálunk az urat jellemzé. Nem mondom, hogy ezután a gróf is járjon daróczban és fogja maga az eke szarvát, meg hogy szakácsot ne tartson, hanem érje be piritós kenyérrel; azt sem mondom, hogy asszonyainkat szoktassuk a zongorától a guzsalyhoz; hanem azt igenis mondom, hogy a ragyogásról le kell mondanunk, mert ez nem a miénk többé, az már nemzeti tulajdon. Ez legyen épen olyan közös a tisztelt publicummal, mint az útcsinálás és adófizetés. – Mindenre, a mi közügy, a közérzületnek kell contribuálni; nem szabad és nem lehet annak többé egyesek áldozatai után emelkednie. A protectori szerepet letettük és beálltunk a nemzet közmunkásai sorába, s elég szép feladat, ha azt be tudjuk tölteni jól. Öt-hat magyar mágnás – mæcenásnak – annyi a kiáltó szükségekhez képest, mint a csepp a tengerben; de öt-, hatszáz mágnás – kitartó publicumnak – ha nem épen tenger is, de mindenesetre hajókázható víz. Azért csak szoktassuk mi a közönséget ahhoz, hogy vegyen részt a közügyek pártolásának dicsőségében, s ne bizzon mindent földbirtokosai buzgóságára, mert ha egyszer azután azok is el találnak esni, akkor zátonyon vagyunk mindenestül.

– Tudja patvar, nem tudok velök összeférni. A legnagyobb uraság közelléte nem geniroz annyira, mint egy ártatlan lateineré (a bánáti földesur nem is gyanította, hogy Fehér Gyula is az). Ha én valakinek valami közczélra ezer forintot adok, azt mondom neki: itt van, dugd el; ne mondd senkinek, hogy kaptad, és meg ne próbáld köszönni, mert elszaladok; ha pedig ezek közől valamelyik tíz forintot ad misemondó ruhához, vagy elszaval egy verset valami jótékony hangversenyen, ha járat egy pár hirlapot, már azt akarja, hogy a nevét minden ujságban kinyomtassák, hogy verseket irjanak hozzá s minden ember ujjal mutogassa az utczán: «ime itt megy az a nevezetes ember, vagy asszonyság, a ki ezért meg azért nagy hazafi, vagy honleány». – Vigye a patvar, inkább fizetek helyette, csak ne halljam, hogy más dicsekszik azzal, a mit adott.

– De hát baj ez? kiáltott közbe Gyula nevetve. (Somlyóházinak jól esett, hogy Gyula nem érezte magát sértve e beszéd által.)

– Hogy a tatárba ne volna baj? pattogott a bánáti úr; én ott hallgassam, hogy Torhányi Máté uram mint dicsekszik azzal, hogy ő száz forintot adott egy zártszékért: olvassam három hétig valamennyi rongyos ujságtokból sorban, hogy ezek meg ezek a mágnások egy leégett templom javára fürdői concertet adtak, s ott derék gyapjukereskedőnk Torhányi Máté úr száz forintot adott egy zártszékért; azután egy sonettet Torhányi Amáliához, a ki a karpereczét áldozta fel e czélra; mert kitelik ez ettől.

– Kérem, kérem, szólalt fel Hálomi gróf, meglehet, hogy valamelyikünk szerelmes bele.

– Hát hisz én nem sértettem meg; de nekem nem tetszenek ez emberek, mert kevélyebbek, hiubbak és rátartóbbak pénzük miatt az első zászlós úrnál, s kapnak az alkalmon, ha azt akarják, hogy a börze asztaláról beseprett olcsó ragadmány hulladékait az ember hazafiui áldozatoknak nevezze.

– No és hadd nevezzék annak, vágott közbe Gyula, ki kezdett e vita alatt elemébe jönni. Miért ne vetnők ki az adót – közérdekből – az emberi hiuságokra, kiváncsiságra, ha ezek oly könnyen megadóztathatók? – Azután azt sem kell egészen feltenni, hogy az a lateiner publicum mind olyan tetszelgő, kitünni vágyó. Mennyi nemzeti ügy virágzik a középosztály részvéte után, a mit az még csak áldozatnak sem akar tekinteni. Hisz az irodalom, köziskolák, takarékpénztárak, gazdasági egyletek mind olyan conventionatus lábon állnak, hogy azokról soha sem tudni, ki kegyelme tartja fenn? Követeli-e valaha egy könyv megvevője, vagy egy szinházba járó, hogy őt megdicsérjék, hogy háládatosak legyenek hozzá? pedig általa él irodalom és művészet; ön nem találja genant állapotnak buzát, vagy repczét adatni el a piaczon, s ha Torhányi urammal megalkudott az egynyiretüre, eszébe sem jut, hogy milyen büszke képpel fizet érte majd ez a pénz embere: hát akkor ugyan minek restelkednék, ha az a kérdés kettőnk között: «ím én önnek egy szép dalt fogok énekelni, egy derék verset szavalok, egy szép furcsaságot trombitálok el, ha tetszik megadhatja az árát, ha nem kell, odább mehet»? Talán az, ki dalait árulja, alábbvaló ember, mint a ki gyapját adja el?

Somlyóházy kezdte észrevenni, hogy Szilárd nagyon összehúzta sötét szemöldeit, s sietett tréfásan félreirányozni a vitát.

– Az a vége a beszédnek, hogy miután az indítvány határozatba ment, te pedig igen szépen tudsz gordonkán játszani, magad is részt veszesz a versenyben.

– Én? kiáltá talpra pattanva Szilárd, én?

– No ne ütögesd úgy a melledet, mert fájni fog. – Még pedig saját szerzeményedet, azt a szép hajnalköltét, a mit én úgy szeretek.

– No iszen akkor lássanak Sz...on hajnalköltét!

– Ne esküdjél, ne esküdjél; Serena fogja kisérni zongorán.

– Ah! Sokkal szebb lesz az, ha ő egyedül játsza zongoráján; én jobb leszek oda lenn tapsolónak, vagy billétszedőnek.

– És ha én azt mondom, hogy magam fogom a karmesteri szerepet viselni?

– Kicsoda? Te? Te magad, Somlyóházy gróf, saját személyedben? Te fogsz regens chori lenni? A kapellmeister? No akkor én leszek brugós. – Kezet ide.

Szilárd azt hitte, hogy a gróf csak tréfál; ez azonban hirtelen felcsapott, s többé lehetetlen volt a visszavonulás. Most már csak abban keresett vigasztalást, hogy osztályosai is lesznek e bajban.

– Hát ez mit fog csinálni? kérdi Hálomira mutatva.

– Ez furulyázni fog.

– Szép. Hát ez a másik? Czimbalmozik?

– Nem tud hozzá. Ez Garay Kont vitézét fogja szavalni.

– Hm, veszedelmes ember. Még a nevét sem tudom.

– Fehér Gyula.

Gyula meghajtá magát tréfás bizalommal.

– Miféle ember az? kérdé Somlyóházytól Szilárd, de úgy, hogy Gyulának is kellett hallani.

– Ez barátom, szólt a gróf mosolyogva, ez egy lángész.

– Az ördög! kiálta az fel; Az se nem rang, se nem hivatal, se nem mesterség. Mi hát mégis?

Gyula tréfás komolysággal felelt rá:

– Szegcsináló mesterember.

Szilárd kezét nyujtá neki.

– No hát üdvözöllek, szegcsináló mester barátom.

– Mondtam ugy-e, szólt másnap a bánáti földesúr Somlyóházinak: nem megmondtam? Én elvállalom a kedvedért a colporteurséget; vőfélykedem, verbuválok, mint a bolond, a műversenyedre részint publicumot, részint komédiást; no iszen szép tapasztalásokat aratok mindenfelől. Egy helyen azt mondták, hogy ugyan már nem szégyenlenek ilyen nagy urak koldulni? másutt a drágaságról kezdtek el beszélni, hogy mennyi mindenre kell pénzt kiadni; akadt olyan okos, a ki felvilágosított felőle, hogy ha biztosítva lett volna templom és torony, most kárpótolnák érte a községet, mért nem biztosították? Egyik fitymálta: mire való az? szavalni, énekelni ebben a melegben; ülni egy helyen, mikor odakinn olyan szép idő van; másik jó tanácscsal szolgált, hogy ne compromittáljuk magunkat úr létünkre, léptessük fel inkább a czigánybandát, azzal is egyre megyünk. Hát még azután a kiket részvétre szólítottam fel, ott kaptam nekem való válaszokat! Legjobban jártam még, a hol egyszerűen kinevettek s azt mondták, hogy csak tréfálok: lehetetlen az, hogy nobel emberek komédiázzanak a publikum előtt! Egy szigorú mama majd leforrázott, mikor azt mondtam, hogy a kisasszonya fujjon el egy nótát a publikum előtt; hogy kinek nézem én őket? Egy ember, a kiről tudom, hogy furulyáz, majd megduellált, mikor arra kértem, hogy nem tilinkózna egyet velünk? Azután tudtam meg, hogy titokban verseket ir a szamár, s azt várta tőlem, hogy azoknak az elszavalására szólítsam fel. – Egy gazembert meg alig tudtam lerázni a nyakamról, hogy ő föllép magántánczban magát produkálni; alig birtam vele megértetni, hogy itt nem lesz bukfenczhányás. Hanem azután legszebben jártam Torhányiékkal. Tudtam jól, hogy Amália kisasszony szokott énekelni, hallottam elégszer; mindig hamisan énekel és ütenyről nincs fogalma; meg is örült neki nagyon, és rögtön megigérte a közreműködést, még én magam olyan bolond voltam, hogy segítettem neki keresni a hangjegyek között, hogy mit énekeljen? hát a mint hazaérkeztem a vőfélyi körútból, az asztalomon találok egy levelet, kívül rá van irva «100 pengővel terhelve», mintha én diligenceos posta volnék, a kinek csak a borítékra szabad nézni. Azt a levelet Torhányi úr küldi és azt irja benne: hogy igen sajnálja, hogy Amália hirtelen rosszul lett, s nem vehet részt a műversenyben, hanem ime ő küld a költségek fedezésére száz pengőt. Én rögtön megfordítottam a borítékot, belepakoltam a száz pengőt, lepecsételtem, s ráirtam, hogy «köszönik a száz forintot, a költségek már egy névtelen úr által fedezve vannak; arról a hirtelen rosszullétről pedig orvosi bizonyítvány váratik, mert ez a regula».

– Hova irtad?

– Kívül a borítékra. Ha ő az enyimre kívül ráirta, hogy száz forint van benne, ráirtam én az övére az egész tartalmát.

– No de az nagy gorombaság.

– Legyen az. Meg van érdemelve. Ezek az emberek, ezek a pénztőzsérek formaliter lenéznek bennünket. Egymás között épen olyan megvetőleg, olyan kicsinylőleg beszélnek rólunk, mint a hogy a szinpadi bárók és grófok szoktak beszélni (néha az igaziak is) a lateinerekről. – Egyenesen azt akarta velünk tudatni: hogy a mi mulatság megjárja nekünk, jött-ment földesuraknak, az nem illik az ő rangjához, a ki előkelő bankár s tősgyökeres gyapjúkereskedő, a ki, ha saját magáról beszél is, per nagyságos úr czimezi magát s ezüstös liberiát hordat az inasával ebben az átkozott melegben, s minden palaczk pezsgővel kijön az utczára, hogy lássák, mit iszik, s ha a zöldben reggelizik, akkora ezüst theakannákat állít ki, mint egy torony, s gunyosan mosolyog rajta, hogy gróf Somlyóházy kisasszonyai azalatt egyszerű üvegpohárból szürcsölik a savót. De hisz én nem tűröm ezt a fajt, s könnyebb a lelkemnek, ha a tyukszemére léphetek s azt sem mondom rá, hogy «pardon».

– Nem kell azon indulatba jönni, uram, szólt közbe Gyula; minden ember, a ki önálló, büszke azok iránt, a kiktől nem függ.

– Kérem, nagyon sajnálnám, ha ön vett volna valamit magára azokból, a miket mondtam. Tudom jól, hogy ön is iparos és speculál; s én az iparnak és speculátiónak nem vagyok ellene; sőt ha észszel és becsülettel viszik a kettőt, hazafiui feladatul is szépnek találom; de utálom a szédelgőket; ezeket a senki- és semmiembereket, a kiknek semmi vállalatuk sincs, mint a szerencse, a börzei árapály, a kiknek minden mesterségük a contremine; a kik milliomosokká lesznek anélkül, hogy valami iparágat felemeltek volna; de azért elismert tekintélyek; díszpolgárok, jótékony intézetek elnökei, közhasznú társulatokban választmányi tagok; protectorok, mæcenasok, herczegek! s ha kérdi az ember: miért? azt felelik rá, hja, mert ez nagy ember; de miért? milliomai vannak! Hol vette? nem tudja senki. Egyszer azután véletlenül nagyon beüt, a hausse vagy a baisse; a nagy ember, a protector, az elnök, a mæcenás egy hét alatt épen úgy elveszti a millióit, a hogy szerezte. Ha magunkforma ember tönkre jut, azért mégis csak nemes ember marad; de mivé lesz az ilyen pénzherczeg, ha pénze elmult?

– Azonban mit tartoznak a mi hangversenyünkre ezek a te expectorátióid? szakítá félbe a nemes haragot Somlyóházy gróf. Ennek itt úgy is hiába beszélsz, mert ez egy megfordított parvenu: egy polgárrá lett nemes.

– Jól van, hát nem beszélünk erről többet szegcsináló barátom.

Azzal leültek a komoly férfiak az asztalhoz, megcsinálták a programmot, nagy komolysággal és jó tapintattal s másnap estére kitűzték a műverseny óráját.

Másnap estig erősen dolgozott a contremine, még pedig oly ügyesen, hogy alig lehetett észrevenni, kik ássák az árkokat. Pletykabeszéd, mendemonda elszabadult, rágalmakat költöttek a hangversenyadókra, s a benne részvevőkre gunyt, kötekedést nekiszabadítottak; hanem az mind nem rendítette meg a gróf hiveit; ők álltak, mint a szikla.

A műverseny napjának reggelén minden fürdői család, gavallér és mulató vendég kapott meghivó leveleket, melyekben Borcz uram, a gazdag birkás invitálja a válogatott közönséget magához, rózsaligeti új kastélyába, egy kis barátságos nyári mulatságra, mely el fog tartani másnap reggelig.

Itt már lehetett sejteni, hogy Torhányi uram dolgozik.

A contremine igen ügyesen volt ásva: lehetetlen, hogy ez estén Somlyóházyék hangversenyén az előadókon kívül valaki jelen legyen. Milyen szégyen lesz már az is, ha el kell azt halasztaniok.

De a gróf hívei rendületlen álltak s nem vonták vissza hirdetményüket; őket nem hatotta meg a panique; pedig tudták, hogy az egész fürdő hivatalos Rózsaligetre.

Este azután olyan tele volt a műversenyi néző terem, hogy ember nem mozdíthatta benne a tagjait, bejött rá az egész provincia; a gunyolódók, kötekedők tapsoltak és éljeneztek, csakugy rengett; a gróf úgy dirigált, akár egy maestro, Cecil úgy énekelt, mint egy angyal, a bánáti úr ugy trombitált, mint egy triton, Serena úgy zongorázott, mint egy istenasszony s Gyula úgy szavalt, mint egy héros!

Az egész mulatság pompásan ütött ki, mindenki meg volt elégedve; az égettek számára begyült annyi, hogy építhettek belőle iskolát és paplakot.

Ilyen ez a mi közönségünk, külön-külön akármilyen ákácziuskodó is, de együttvéve szeretetreméltó.

… A rózsaligeti nyári mulatságra pedig Torhányi uron és kisasszonyán kívül csak egyetlen egy ember jelent meg a környékből; hogy az ki volt? azt megmondom majd a jövő pillanatban; ellenkezőleg pedig eltávozott a gazda tulajdon egyetlen fia, Adorján a mulatság elől s átment a sz...i fürdőbe műversenyt hallgatni, míg apja a kedveért otthon dáridót rendezett. Ott hagyta az egész kompániát.

A CONTREMINE.

Az, a ki Torhányi uron kívül még megjelent a rózsaligeti kastély megnyitási ünnepélyén a hivatalosak közől, senki sem volt más, mint Ludvéghy báró.

Semmi okunk sincs eltitkolni a feletti csodálkozásunkat, hogy Rózsaligeten kastélyról beszélnek, mert az valóban hallatlan tünemény lehet. Még pedig nem valami vályogresidentiáról van szó, a mit pipás nemes ember saját maga kastélynak szokott titulázni, hanem valóságos egyetemleges, vaskerítéses, erkélyes kastélyról, a miben negyvenkét vendégszoba van, s torony a közepén, csengetyüvel.

Az egész világ töri azon a fejét, hogy mi lelhette Borcz uramat késő vénségére? Ő neki palota, költséges építkezés! a ki az épületet csupán csak arra valónak tartá, hogy ember és barom meg ne ázzék; a ki annyira szerette mindenben a közönségest, a szegényest válogatni, hogy Pesten sem szállt soha valami díszesebb fogadóba, hanem kikereste magának a Két kecskét, vagy más afféle régi korbeli csárdát, s ott is összepörölt a korcsmárossal, ha neki a legjobb szobát adta, mert nem illeti az a birkás embert, a kinek a cserény alatt is meg kell hálni.

És most egyszerre palota!

Pedig nem ment ám el az esze Borcz uramnak vénségére: tudta ő, hogy mit kaszál?

Azt már vette észre, hogy fia nem akarja elvenni Torhányi Amáliát, mert Serena grófnőért bolondul. – Tehát ha már bolondul, legalább okosan bolonduljon érte: tudniillik vegye el. Igy a mi kárt tett Amália elhagyásával, a grófnővel annyi hasznot hozhat vissza. Hogy a grófnőt megnyerhesse: neki is meg kell mutatni, hogy úr.

Egy napon arra a csekélységre kérte fel Borcz uram Ludvéghy bárót, hogy engedje meg ő neki, – de irásban, – hogy holmi szükséges építkezéseket tehessen a bérlett jószágon. Ludvéghy báró, a hogy már tudjuk róla, nagyon jól ismerte a pomádékat; de még ilyen pomádéba bele nem ült soha, mint a milyet Borcz uram csinált számára; – a szerencsétlen irásba adta, hogy építhet Borcz uram Rózsaligeten, a mennyit neki tetszik, csak tessék. Fél esztendő alatt nagy kastély, mellette aklok, pajták emelkedtek a régi szennyes udvartól távol; ölték a pénzt a sok épületbe, a téglavetőnek éjjel-nappal volt dolga s nem akadt egy jó indulatu ember, a ki Ludvéghy bárónak az alatt megrántotta volna a gérokkját, mondván: «uram, ugyancsak építenek ám a jószágodon; mire a haszonbéri szerződés lejár, annyi épület lesz rajta, hogy soha ki nem tudod fizetni az árát!» magának Ludvéghynek pedig nem volt esze erre rájönni.

Igen szépen el volt intézve, hogy Borcz uram lassankint Rózsaliget haszonbérlőjéből annak tulajdonosává váljék. Akkor aztán – lehet a grófnő után tudakozódni Adorjánnak.

Ez azonban mély titok volt még, s az érdekelteken kívül senki sem tudott még felőle semmit, azok pedig még egymásnak sem szóltak felőle soha.

Torhányi úr még mindig kedves leendő nászurának nevezte a birkást, mikor összejöttek, s olyankor mind a két kezét a zsebébe szokta dugni, mintha már ott őrizné azt a százötvenezer forintot, a mit az vőlegényi váltságdíjul fog fizetni.

Furcsa! vőlegényi váltságdíjat fizetni.

Valamint Borcz uram is minden intézkedését úgy vitte, mintha Torhányi Amália kisasszonyt várná haza leendő menyéül s sok tárgyban kikérte az érdemes Kalmár tanácsát: milyen izlése van a kedves kisasszonynak a lakás, a butorok tárgyában? jobban szereti-e a porczellánt, vagy az ezüstöt, a selymet, vagy a bársonyt? a festést, vagy a szőnyegezést? s e fölött sokat correspondáltak, mintha minden a legkomolyabban menne. Pedig mind a kettő tudta jól, hogy abból már nem lesz semmi.

Mikor a sz...i fürdőről Torhányi irt Borcznak, hogy ő nagyon szeretné, ha a tekintetes úr holnaputánra az egész fürdői közönséget meginvitálná magához mezei mulatságra az ő – és Amália kedveért: Borcz uram, ki soha életében vendég kedveért meg nem erőltette magát, olyan természetesnek találta e kivánságot nyomban teljesíteni, hogy válasz gyanánt másnap már a meghivó jegyeket küldte Torhányinak in bianco, a bankár irta fel maga rájuk a czimet, a hogy legjobbnak találta.

A mint látjuk, tehát a kölcsönös egyetértés a legszebb volt a két derék férfiu közt.

A kit azonban személyes czimzettel hivott meg maga a birkás, az Ludvéghy báró úr volt, ki ott közel a sz..i fürdőhöz lakott s be is szokott oda rándulni, a mikor azután nagyon szerette azt mutogatni, mintha gróf Somlyóházyékat boszantaná jelenlétével; a kik pedig őt fel sem vették.

Az ünnepély napján tehát Torhányi uramon és kisasszonyán kívül nem jelent meg más Rózsaligeten, mint a báró. Ellenben eltávozott hazulról Adorján. A vőlegény a menyasszony elől.

Az ilyen eseteket ez életben fatalisoknak szokták nevezni. Hanem hát mire való az okos ember, ha nem arra, hogy a balsorsot hasznára forgassa?

Torhányi úr nagyon mutatta, hogy mennyire meg van illetődve az által, hogy Adorján épen most nincs idehaza; pedig gondolta magában, közelednek az én százötvenezer forintjaim, szép csendesen közelednek, mint egy nyáj szomjas bárány az itató felé; csak hadd járja az úrfi a bolondját.

Borcz uram még jobban haragudott azért, hogy annyi szép vendég megvetette uri meghivását, ámbátor a legszépe és legjava még is eljött; de hogy ő is gondolt magában valami jót, azt az ebéd fölötti étvágyáról nagyon ki lehetett venni. Ha nem lett volna megelégedve a sorssal, bizonyosan nem evett volna annyit abból a pástétomból, a mit az erdődi urasági szakács készített roppant pénzért.

Borcz uram e napon rendkívül splendidus volt. Megmutatta, hogy ő ma minden áron ünnepélyt akar tartani: nagy és fényes ünnepélyt. Ha el nem jöttek a sz...i nagyságos és méltóságos urak, itt lesznek a tekintetes és nemzetes urak, környékbeli tiszttartók, rövid földes urak, mezei honorátiorok, az etiquettel nem sokat körülményeskedő derék emberek. Azok majd megjelennek a hivásra, ha mindjárt a lakoma napján kapják is az invitátiót. Azokat lóhalálában felidéztette.

Különös gondja volt neki a meghivásoknál valamire. Arra, hogy olyan családot nem hitt meg, a melyben valami türhető arczú kisasszony, vagy tensasszony fordult elő, a kitüntetettek mind tisztes meglett matronák voltak, vagy pedig olyan szerény hajadonok, a kik notorie rosszul választják a színeket arczaikhoz. Mit akart ezzel? azt ő bizonyosan nagyon jól értette.

Nem is csalatkozott jó emberismeretében; délután négy órára, a mikorra az ebéd ideje volt kitűzve: a meghivott compossessor urak és asszonyságok mind jelen voltak az új kastélyban; látni lehetett a Napoleon óta elmult divatok minden esztendei mutatványait, együtt, szép összeségben; látni lehetett igen sok becsületes, hanem kissé ránczos és naptól megsütött arczot, jó izmos tenyereket, miken fölösleges volt a keztyüviselés, mert csuklóig úgy is más színű volt rajtuk a bőr, mint azontul; valamint igen sok tisztességes főkötőt, előre és hátrafelé csapottat, s frizurákat, a miken nagyon kevés javítani, vagy elrontani való maradt hátra.

Ebben a társaságban a szépek között is szép Amália valóban úgy ragyogott, mint egy nap. Valóban nap volt; Borcz úr gondoskodott számára felhőkről. Vaknak kellene lenni, a ki bámulatos szépségét meg ne látná, a kit bájainak látása el ne ragadna, a ki meg tudna állni fele uton, ha feléje indult…

Ilyen vak ember ugyan volt már egy a világon; Adorján urfi volt az, elég nagy kárára apjának; de hátha…

… De hátha Ludvéghy báró szerencsésebb talál lenni, mint ő volt.

Oh ez a zsiros tenyerü birkás nem olyan együgyü ember, mint a milyennek szeretné magát mutatni!

Az öreg Borcz iszonyú kedves ember volt ma. Mintha feladatul vette volna, hogy minden vendégét mulattassa, úgy enyelgett, úgy pajkoskodott velük. Ő maga kezdte meg a pompás lakoma után a tánczot; nem volt ugyan olyan híres tánczos, mint fia ura, de csak ő is eljárta még a kállai kettőst; éjfélig nem hagyott békét a vendégeinek, mulatniok, jól mulatniok kellett; ha kifáradtak, punchot, fagylaltot, barbarászt hordatott közöttük, a sok becsületes ember összeitta mind a hármat.

E közben biz az megtörténhetett, hogy a báró egyet-kettőt tánczolt Amáliával is, s nincs benne semmi különös, ha azután is vele beszélgetett. Senki sem volt a társaságban olyan feltünő szép, mint ő; akár egy camélia a mező közepén. Az is meglehet, hogy mint nagy világhoz szokott kisasszony, inkább rá termett arra, hogy a báróval valami beszélgetést tudjon kezdeni, mint a nemzetes urak szerény kisasszonyai. Hanem hát ebben senki sem talált semmi különöst; Torhányi uramnak meg épen esze ágában sem volt, hogy törődjék vele. Ő már megcsinálta a jó üzletet a kisasszonyával; arra, hogy az miként viseli magát, neki semmi gondja; ez nincs a contractusban stipulálva.

Borcz uram egy tánczszünet alatt alkalmat vett magának a báróhoz vetődni. Mosolygott, köhécselt, hamisan kacsintott.

– Ej, ej, ej, báró úr. Nem szeretem a dolgot, nem szeretem a dolgot.

A báró hüledezve kérdezé, hogy mit nem szeret a jó úr?

– Dejszen báró úr, látom én, a mit látok. Látnak az én szemeim jól. Hanem a báró úr szemei is ugyan gonosz szemek.

A báró zavarában a szemüvegét kereste, mintha azzal akarná megnézni, hogy milyenek hát az ő szemei?

– Látom, hová kacsintgat; látom azokat a pillantásokat. Ej, ej; báró úr; az a leány már menyasszony ám; az a leány az én fiam menyasszonya; nem szabad ám már ott galibát csinálni.

Ludvéghy esküdni akart, hogy neki esze ágában sincs, a mint hogy nem is volt; de Borcz nem engedte szóhoz jutni.

– No, no, no, hiszen én nem izgágáskodom; az bizonyos igaz, hogy a leány nagyon szép leány, capitális leány, akárkinek is megakadhat rajta a szeme; hanem csak tessék tekintetbe venni, hogy az már menyasszony, Adorján mátkája, egy pár hét mulva meglesz az esküvője, tehát tehát ne tessék neki életre-halálra udvarolni.

Azzal nagy nevetgélve és hunyorgatva ismét elhagyta a bárót, ki előtt Amália most már kétszeresen kezdett érdekes lenni. Menyasszony; Adorján mátkája, pár hét mulva akarnak esküdni; – ez megérdemli a fáradságot.

Most már halkabb suttogással beszélt a báró Amáliával s mélyebben nézett annak szemeibe a legközelebbi táncz alatt, s a mint ő melegebben nézett annak arczára, az is annyival elevenebb volt. Igy történik az mindig a világon.

Borcz uram úgy tett, mintha rájuk sem nézne s kezeit dörzsölte örömében, a mint úgy látta őket együtt suttogni.

A tánczterem jázmin- és rhododendron-bokrokkal volt feldiszítve, miket a birkás Pestről hozatott ide nagy pénzért, egy ilyen bokor alatt állt egy karos szék, melyen Amália szokott ülni, ha a tánczból visszatért, a mellett meg volt egy gömbölyü kartalan szék; arra tette le a báró kalapját, midőn őt tánczba vitte.

Borcz uram észrevevé, hogy Amália egyik keztyüjét ott feledte a karszéken, s szép csendesen odasompolygott, s mikor a füzértáncz szövevénye minden ember figyelmét lefoglalá, akkor felvette a karszékről a félkeztyűt s belehajítá a báró kalapjába.

Azután rávárt, míg a fűzértánczban elviszi valaki Amáliát, a báró mellől, s ez egyedül marad. Akkor odalopózott a háta mögé.

– Hm, hm báró úr; kegyed tánczosnéjának ugyan szép fehér keze van.

– Azt nem tagadhatom, Borcz uram.

– Hihetőleg azért vetette le félkeztyűjét, hogy lássák, milyen fehér keze van.

– Borcz uram olyan sokat tart az etiquettere, hogy azt is észreveszi, ha valaki fél keztyű híjával tánczol.

– Kivált, ha sejtem, hogy az a félkeztyű hova lett?

– Ugyan hova lehetett?

– Ha jól láttam, egy olyan világos, rózsaszín keztyű a báró úr kalapjában van.

Ludvéghy zavarultan mondá:

– Micsoda? Én nem tettem oda.

– Ah! azzal azt akarja mondani báró úr, hogy a kisasszony maga hajította bele; szólt rá Borcz uram neheztelő nevetéssel. Ha ha ha; ez nem volna rossz, talán saját kalapjának nézte volna a kisasszony.

Hölgy-keringő volt, a bárót elvitték Borcz uram elől, visszatért helyette Amália.

Borcz úr atyai komolysággal kezdett vele beszélgetni.

– Nem vesztett el valamit, Amáliácskám?

– Én? nem, felelt a delnő fanyaron.

– Gondoltam; a félkeztyűjét.

– Oh nem, otthagytam, a hol ülni szoktam, a széken.

– Vagy úgy? már az más. Én mást gondoltam; imént láttam, hogy a báró úr egy világos rózsaszín keztyűt fölvett a földről, s azt megcsókolta és azután a kalapjába tette. No csak hogy nem a kegyedé volt. Engedje hát azt a szép kezét megcsókolnom.

Amália keztyűtlen kezét nyujtá neki, a másikat ruhája fodrai jól elrejték; halavány volt, mint a fal, s nemsokára ismét piros lett, mint egy tetten kapott gyerek. Pedig még nem vétett semmit.

Borcz uram mosolyogva ment odább, s egy óráig éjfél után vissza sem tért a terembe. Látni lehetett, hogy leült Torhányival kártyázni, a mi soha sem volt szokása, és vesztett nagy pénzeket, olyan könnyű szívvel, mintha az csak polyva volna.

A báró és Amália pedig most már félénk bujdoklással találkoztak, s elfogult kebellel váltottak szót; Ludvéghy valóban elrejté keblébe Amália félkeztyűjét s a leány nem merte azt keresni. És azután elkezdték egymást kerülni s csak messziről néztek össze: ez már rossz jel.

Éjfél után két órakor Amália kijött a tánczteremből s apjának mondá, hogy feje fáj, nyugodni szeretne menni.

Borcz uram maga ugrott fel helyéből, odaadta a kártyát valami szájtátó ispánnak, hogy játszék helyette s kapva egy gyertyát, saját maga kivánta a kisasszonyt azon szobáig elvezetni, a hol a nőcselédség szolgálatára vár.

Három-négy pompásan szőnyegezett és diszesen butorozott szobán kellett keresztülmenniök.

Borcz uram édeskés hangon kérdezé Amáliától, hogyan tetszik neki ez a kastély?

Amália szórakozottan felelé, hogy biz az nagyon szép.

– Kár, kár, mondá Borcz uram, hogy csak rövid ideig marad a mienk.

Amália ránézett nagy, méla szemeivel s azt kérdé, hogy miért?

Borcz uram igen őszinte hanglejtéssel ekkép felelt:

– Mert az én haszonbéri szerződésem rövid időn lejár, s akkor a jószágot minden rajta levő épülettel együtt vissza kell a báró kezébe eresztenem.

– Hát ez a jószág a báróé? kérdé Amália csodálkozva. (Neki mindig azt mondta az apja, hogy azt már Borcz uram rég úgy eltakarította a báró kezéről, hogy annak egy bokorhoz sincs többé joga benne, a mi igaz is volt.)

– Persze hogy a báróé; no hát természetesen a báróé; mi csak árendások vagyunk itten, én vagyok az öreg birkás, Adorján a fiatal birkás, a nagyságos báró úr a földesúr; no hisz az természetes. A nagyságos úrnak igen sok birtoka van; maga sem tudja, hogy mennyi; Rózsaligetet tán tíz esztendeje, hogy nem látta.

A szobalány átvette Borcz uram kezéből a gyertyát; a birkás jó éjszakát kivánt leendő menyének s engedte őt hálószobájába menni.

Ő pedig sietett vissza a báróhoz.

Ludvéghy arczán meglátszott a titkos tartózkodás, midőn Borcz uram komoly arczczal karját érinté s azt mondá neki, hogy egy pár komoly szót akarna vele váltani egy szögletben.

– Megbocsásson báró úr, szólt a birkás, midőn a sokaságtól félrehúzhatta Ludvéghyt; a mért olyan vakmerő vagyok, hogy nagyságodat így amúgy bátorkodom egyről-másról szólongatni. Mert nem mintha ez vagy amaz, hanem már csak mégis, tetszik tudni, rám nézve nem közönyös a dolog. Mert jöhetne valami közbe; én nem mondom, Isten mentsen; hanem az ránk nézve igen nagyon kellemetlen dolog volna. Amália igen jó partie volna az én Adorjánomra nézve; kérem alássan az apjának két milliója van; ez nem bolondság magunk forma szegény emberek közt. Az öreg Torhányi minden órában kivehet a zsebéből öt-hatszázezer forintot, van két milliója. Ez nagy rubrica. Én csak azért szóltam nagyságod előtt ilyen őszintén, hogy valami módon ez a házasság el ne romoljék, a mi nekünk nagy kárunkra volna. És én remélem, hogy nagyságod annyi esztendei hűségünkért nem kivánja azt a kárunkat. Egyébiránt hiszen nincsen is voltaképen mitől félnem; a fiatalok szeretik egymást, bolondulnak egymásért, Adorján derék legény s nem hiszem, hogy olyan könnyen kivesse őt Amália fejéből; hanem csak úgy beszéltem. Ezer bocsánatot kérek szertelen bátorságomért.

Ez volt Ludvéghy fejének az utolsó ütés, hogy tökéletesen elkábulva odaessék, a hova Borcz uram akarja. Torhányi két milliója nagy szó. Körülbelül annyi elég volna, hogy Ludvéghy állapotjai rangirozva legyenek.

Hogy a birkásnak valami kára ne történjék e miatt, arra ugyan nem nagy lelkifurdalást érzett magában, arról a régi hűségről pedig épen sokat tudott volna beszélni. S utoljára még csak azt kelle hozzá hallania, hogy különben nincs mit félteni tőle Amáliát, mert hisz Adorján derék legény! Ez egy maga elég ok lett volna eldönteni a kérdést, de volt ott még több is.