A DEBRECZENI LUNÁTIKUS (continued 2)

– Akkor bizonyosan ellopta tőle valaki.

– Az a valaki úgy látszik, hogy te vagy. Mert nálad van.

– Ne beszélj! Ne konfundálj még jobban! úgy is fenékkel felfordultan áll a világ az agyamban.

– Úgy látszik ám.

– Hát te még is itt állsz? rivallt a nagytiszteletű úr Dallosra.

– Hiszen azt tetszett mondani, hogy addig el ne menjek, míg Veronka kisasszonyról le nem mondok. Én marasztalásnak vettem.

– Nem azt mondtam! Azt mondtam, hogy mondj le róla s aztán vigyen a garabonczás.

– De ugyan, nagytiszteletű uram, miért haragszik én rám olyan nagyon?

– Ha tudni akarod, hát pro primo azért, mert iszol.

– Ha szomjazom.

– De bort iszol.

– Ha bort szomjazom.

– De sokat iszol.

– Ha sokat szomjazom.

– Sileas! – Pro secundo: mert éjjel kijársz a kollegiumból.

– Ha nem tudok aludni.

– Silentium! Pro tertio: Tarka ruhában jársz, a tógát nem viseled.

– Megbecsülöm, hogy ne szakadjon.

– Pro quarto: Mert pipázol.

– Csak fogfájás ellen teszem. A doktor narcoticumot præscribált.

– Pro quinto: Leányok után jársz.

– Csak egy után járok.

– No hát: ezeknek az összesége az, a miért én tégedet nem szeretlek és elvesztenélek egy kanál vízben.

Most aztán a nagytiszteletű asszony is beleszólt a perbe.

– Miért van tehát, hogy ugyanezen hibákat meg a te különösen pártfogolt kegyenczedben nem tudod észrevenni?

– Kicsodában?

– A szépséges Nyaviga úrban.

– Nem értek semmit. Az egészen más ember. Az nem iszik soha.

– Nem többet a soknál.

– Nem jár ki a kollegiumból éjszakára.

– Csak haza se megy éjszakára.

– Nem visel papagáj uniformist a szobájában.

– Hanem az utczán.

– Nem jár senki lánya után.

– Csak a felesége után.

– Most mindjárt káromkodni kezdek: «quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

– Jaj, csak olyan csunyákat ne mondjon előttem!

– Hát te is az eszemet akarod elvesztetni velem? Vagytok-e még többen, a kik ellene tanubizonyságot tesznek?

A pinczeajtón türelmetlen dörömbözés hangzott s Nyaviga úr fojtott hangja.

– Ereszszenek ki! Hallja! Ki van itt? Ereszszen ki.

– Úgy látszik, hogy még többen is leszünk, monda gonoszkodva Dallos Ádi.

– Mi az itt? Ki az itt? A pinczében? Átkozott lunátikus! Megmondta! Gyere elő malefice!

A nagytiszteletű a botjával verte a pinczeajtót, Nyaviga úr meg alulról az öklével: a mi igen szép muzsika volt.

– Hát nyisd ki neki a pinczeajtót, mert bezártad! Figyelmezteté férjét Zsófi asszony.

– Vagy úgy? – Professor úr kinyitotta a zárt a pinczeajtón.

Arra a felemelkedő csapóajtóval együtt egy rémalak nyomult fel eléje a mélységből, a kinek kalap helyett egy üres hordó volt a fejére húzva.

– Quis hominum? Ki vagy ember? rivallt rá a professor úr, türelmetlenül kopogtatva botjával a furcsa fafövegre.

Arra a sajátságos látogató leemelé a fejéről a hordót, mint valami kalapot s köszönt vele:

– Alászolgája.

– Ah. Per Deos immortales! hőkölt vissza a professor úr. Ne izéljen Nyaviga úr. Mi lelte az urat?

– Semmi sem kérem; magyarázott Nyaviga úr engedetlen nyelvvel; csak egy kis máslást ittam.

– Domine bort ivott?

– Nem, kérem alássan: a máslás nem bor.

– Hogy jött domine ebbe a hordóba?

– Nem tudom, kérem alássan. Úgy tetszik, mintha én volnék ama Diogenes.

– A lunátikus tudta, hogy itt van s ő maga nem tudja, hogy hol van! Nyaviga úr! Ismer az úr engemet?

– Oh igen is: nagyon örülök, hogy van szerencsém szegény házamnál.

– Legyen esze az úrnak! Ez nem az úr háza!

– Nem-e? Hát akkor senkié sem! Akkor vad ház!

– Nyaviga úr! Az úr részeg! – Nem. Az úr nem részeg; meg van mérgezve. Intoxicálva alcohollal! Valaki megétette, sőt megitatta, hogy félrebeszéljen. Ismerjen rám! Én vagyok a professor! ez meg itt a feleségem.

– Úgy? Maga a professor, a kit én meg akarok gyilkolni; a meg a felesége, a kit el akarok rabolni.

– Jupiter bicornis Ammon! Ez az ember megbolondult.

– Csak megrészegedett. Igazítá ki Zsófi asszony.

– Igazán? monda a prefessor úr, haragját lecsillapítva. No úgy fektessétek le szegényt: hadd aludja ki a krapuláját. Az emberi gyarlóságok iránt elnézőknek kell lennünk. Errare humanum est. Nihil humani a me alienum puto.

– S ilyen embernek akarod te a mi Veronkánkat adni?

– Oh az nem tesz semmit. Az ilyen dolgon minden embernek át kell egyszer esni. Mentül elébb, annál jobb. Én is voltam… vagy mit mondok: – lehettem volna. Azért türelmesnek kell lenni mások iránt. Úgy. Édes Nyaviga úr. Csak ide tessék a hárságyra. Így ni. Tegyek egy vánkost a feje alá? Be ne keverjük ezt a szép tarka ruhát.

Nyaviga urat csakugyan lehúzta a feje a hárságyra.

– Itt a köpönyegje. Takarózzék be vele. Ezt is a lunátikus ejtette le.

– Vigyék el innen azt a dézsát! mormogá Nyaviga úr; a «lunátikus» szóról az jutván eszébe, nehogy talántán megint egy dézsa vizet állítsanak holdkóros csapdául az ágya elé, mint a minap.

– Azért Veronka mégis az ő felesége lesz! végzé a nagytiszteletű úr, nagyot toppantva a lábával és a nádpálczával nyomatékul.

– Hát fogadjunk, hogy nem lesz; ungorkodék Dallos Ádi.

– Nem hallgatsz? Az lesz, ha mondom. Megeszlek, ha még egyet szólsz!

– Hát már most mért haragszik rám professor úr? Hiszen nem csak én iszom bort; (csakhogy én győzöm), nem csak én éjszakázom a kollegiumon kívül; (pedig bizony sehova sem jártam, mint ide, az alá az ablak alá). Tarka ruhája is van másnak is: s még is amazt akarja boldoggá tenni?

– Miért? Hát azért. Mert! Semmi gondja rá kendnek.

(Már mikor «kend»-nek nevezett valakit, akkor nagyon haragudott.)

Zsófi asszony pedig kezdett sírva fakadni.

– Annak az embernek, a ki engem így meggyalázott, akarod te Veronkát adni?

– Épen azért, hogy többet meg ne gyalázzon. Ha magának lesz felesége, lesz vele baja elég, hogy nem ér rá a másé után járni. Similia similibus.

– Igen. Simia simiabus! Mit tudom én, hogy mit tesz az?

– Én pedíglen appellálok! monda hatalmaskodva Dallos Ádi.

– Te appellálsz? Hová appellálsz? Én vagyok itt biró, hóhér és pap egy személyben: elitéllek, felakasztlak, el is temetlek!

– Nem engem, professor úr.

– Nem téged? Hát ki szabadít meg téged? Ki parancsol még ennél a háznál?

– Hallgassa csak! Mi csoszog odakinn a folyosón? Csisz-csosz, csisz-csosz!

A rejtelmes csoszogás egyre közelebb jött: csisz-csosz, csisz-csosz.

Mindenki elnémult s várakozva tekintett a nyitott konyhaajtó felé, melyen besütött a tele holdvilág.

A holdfényben a megboldogult Tóbiássyné alakja jelent meg, halotti köntösben s felemelt mutatóújjával megfenyegeté a konyhában levőket. A másik kezével pedig Veronka leányát tartá magához ölelve.

– Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak Istene! ne hagyj el! rebegé megrémülve a professor úr.

– Jaj! a napamasszony lelke! sikolta Zsófi asszony, s a kötényét az arczára takarta, hogy ne lásson.

A rémalak pedig megszólalt sírbolti hangon.

«Emberek! Halandók! Visszajöttem hozzátok egy szóra. Ide hallgassatok rám. Ezt a leányt nem adjátok máshoz, mint Dallos Ádámhoz; vagy elviszem őt magammal. – Te vőm uram, add vissza azt a bibliát, úgy, a mint elvetted; mert különben harmadnapra meghalsz.»

– Jaj, már adom! Benne van minden!

«Te nagy hypocrita, Nyaviga, eltakarodj innen s többet be ne tedd a lábadat ezen a küszöbön!» folytatá kisérteties hangon a hazajáró lélek. «Te pedig Zsófi leányom, ne rettegj tőlem, hanem gyere közelebb hozzám: nagy dolgot mondok tenéked.»

Zsófi asszony reszketve engedelmeskedett a túlvilági parancsnak. Elment az ajtóig, nagy remegés közt.

Ott azután a maga természetes hangján szólalt meg a megdicsőült lélek:

– Hát azt mondom neked, hogy rakj tüzet és főzz vacsorát, mert két nap óta nem ettem.

Ez a fölfedezés, hogy a más világon nem adnak enni, egyszerre megfordítá az egész kedélyállapotot. Zsófi asszony sikoltva borult napaasszonya nyakába, s össze-vissza csókolta, a hol érte; Harangi úr szaladt a bibliáért, s nagyon szeliden kinálta meg vele; hogy ő csak biztosság kedvéért vette magához; Dallos Ádi sietett neki kezet csókolni s tévedésből a Veronka kezét csókolta meg; még a Böske is előmászott a sutból, s a mint szemét két ököllel életre dörzsölve, megpillantá a feltámadottat, rohant a csehpampuska-sütőhöz s elkezdte azt hamuval dörzsölni: az jutott eszébe, hogy a nagytiszteletű asszony a halála előtti napon épen azért bubolta meg, hogy a csehpampuska-sütő piszkos volt.

A feltámadottat aztán bevezették nagy örömmel; a Manczi néni is előkerült s megkisérté érthetővé tenni a Harangi-család előtt a történteket; azonban nagy hamar kivette a szájából a szót a megdicsőült, s többet vissza se adta neki; hanem elmondta maga a vele és körülötte történteket, bebizonyítva, hogy a nyelve tökéletesen életre tért; a mikre Harangi professor úr fejcsóválva mondá: hogy mind ez logice ugyan lehetetlen, de physice úgy látszik, hogy mégis lehetséges. Meg nem fogható; de kézzel fogható.

Egyszer aztán kinyilt az első szoba ajtaja, s ott állt Tóbiássy úr a porköpönyegben, a mit hálókabátnak használt.

– Meddig fog még ez a nagy lárma tartani idekívül?

Már az igaz, hogy mikor három asszony egyszerre beszél: az valami.

Mindenki sietett neki mondani egyszerre, hogy ime jőjjön és csodálkozzék: eltemetettnek hitt felesége feltámadott és hazajött.

– Ez physice lehetséges; de azért logice nem következik belőle, hogy engem is fellármazzanak, mikor alszom.

– Hát te nem is örülsz, hogy feltámadtam?

– Jó, hogy siettél vele; mert ha késel, még megházasodom.

– Hát meg sem csókolsz?

– Nem szoktam a konyhában csókolódni.

Azzal visszahuzta a fejét a szobába s betette maga után az ajtót, nem bánva akármit adnak is enni a szegény más világról hazatértnek.

– Jaj, édes napamasszony, monda Zsófi asszony; de örülök, hogy hiába sirtam.

– Hallják! menjenek már a pokolba, hadd aluszom!

Ez a goromba szó Nyaviga úrtól jött onnan a hárságyról.

Ezt aztán Harangi professor úr nagyon megrestelte.

– Cape lectisternium! kiálta oda Dallosnak. Annak se kellett kétszer mondani. Megkapták ketten kétfelől a hársnyoszolyát s vendégestül együtt úgy kitették az udvarra, hogy a lába sem érte a földet.

No már most csakugyan Dallos Ádié maradt a világ.

– No fiam, Ádi, monda Tobiássyné asszony; már most ha egy esztendeig jól viseled magadat, semmi szavam ellene, hogy Veronkát elvehesd.

– Nem lehetne annak az esztendőnek felét Veronkára átruházni? alkudozék Ádi, a mibe Veronka is beleegyezett volna.

– Nem, gyermekim. A gyász esztendőt ki kell töltenetek.

– Meg a törkölyösi próbaesztendőt. Tevé hozzá Harangi professor úr. A míg a törkölyösiek a rectoriát állandosítják: a mit meg kell érdemelni.

– Meg lesz érdemelve! ütötte mellét Ádi.

– Már most csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a lunátikus? scrupulosuskodék a professor úr. Mert ha physikai szempontból veszem a dolgot, a ki első bassista, az discantot nem énekelhet; a ki itt az én kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat, akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te voltál a lunátikus.

– Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz Debreczenben lunátikus.

– Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal temessük el az egész lunátikus historiát.

El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény megboldogult léleknek nagyon jól esett.

Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.

Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.

Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő szóval:

– Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem meg fogod téríteni.

– De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki Jutka asszony.

Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy szólt többet.