A DEBRECZENI LUNÁTIKUS

I. A NAGY PIACZON.

A nagy piaczon szokatlan izgalom élénkíté a különben is mozgalmas képet.

Párt, mint szabad észjáráshoz, önkormányzathoz szokott néphez illik, a debreczeni piaczon is mindenha létezett. A piacznak is van aristocratiája és democratiája.

A ki szalonnát, disznóhúst árul, a ki óriási döbözökben az illatozó túrót bocsátja az emberiség rendelkezése alá, azt a viszonyok hatalma aristokratikus hajlamokra kényszeríti. Ahoz bizonyos fekvő tőke szükséges, és házbirtok, és kukoriczaföld, gyári készülékek és tanulmány, tehát pénz és intelligentia. A ki fontot és serpenyőt kezel, egy nemét gyakorolja a földesuri hatalomnak, midőn sátorában igazságot szolgáltat, minden apelláta nélkül.

Míg ellenben a ki csak súlymot, sárgakását, sült tököt árul, s legfeljebb fonatosig, fűzött pereczig és mézkenyérig viszi az industriát, az önkénytelen a democratia táborába sodortatik, s igen természetes, hogy egészen más programmbeszédet kell tartani annak, a ki pattogatott kukoriczát osztogat kupával egy krajczárért, mint annak, ki a drága jó paprikás szalonnáért engedi kéretni magát, s egy sustákon alul hozzá sem nyul, s midőn a forgalomban levő pénzek minden nemeit avatott szemmel felismeri, s megtudja itélni a különbséget a fekete bankó, meg a schein forint között, s azoknak viszonylatait a huszashoz, tizeshez, az öt és három conventiós krajczárhoz; közben egy téveteg máriás belbecsét meghatározni, a régi kétgarasost az ujak közül visszautasítni, mikre harmincz krajczár van verve: a három krajczárt két krajczárra devalválni, mindezekhez, valljuk meg, sokkal több financialis capacitás kivántatik, mint a vámszövetségről perorálni. Ide már intelligentia kell.

Szerencsére, ha voltak is pártok a debreczeni piaczon, de az intelligentia mindig többségben volt és mindig győzött. Engedte a democratiát harsogni kedve szerint s aztán nyugodt majestással leszavazta.

(Nem állhatom meg, hogy útközben meg ne örökítsem azon festői és drámai jelenetet, a melynek magam is tanuja voltam e historiai nevezetességű piaczon. 1849-ben volt, a márcziusi napokban. A piacz tömve emberrel és asszonynyal. Egyszer a néptenger között hire futamodik, hogy itt hoznak egy hirhedett várfeladót, a kit fogolyképen szállítanak a vésztörvényszék elé. A fedett hintót egy rota huszár kisérte a városházig. A nép dühe lángra lobbant, elállták a hintó útját, félre tolták a huszárokat, kések, vasvillák erdeje villogott a hintó körül: halál az áruló fejére! ordítá az ezertorkú rém. S bizonyára ezerekre lett volna darabolva az áldozat, ha a vihar pillanatában egy hatalmas alak fel nem ugrik a fenyegetett hintó bakjára, kiben a nép kedvencz szónokát ismeré fel: Besze Jánost. Hah! Besze János! Mik vagytok ti ahhoz képest, mostani piaczbekurjantó epigonok? Mikor ez oroszláni hangját neki eresztette a viharnak s mondott olyanokat, hogy az ijedtség megfordult s vitézséggé vált, a düh meg kaczagásba csapott át: «Polgártársak! megálljatok!» mennydörgött alá a kocsibakról a hatalmas hang. «Hozzá ne érjen kezetek e hazaárulóhoz! Mert ez oly rettenetes gonosztevő, a ki nem érdemes rá, hogy a nép szent keze tépje őt szélylyel; ennek a bakó pallosa alatt kell elvérzeni!» – «Igaz a!» mondá e szóra a nép. Győzött az intelligentia; csizmaszárba visszadugattak a kések s a vádlottat bántatlanul szállíthatták a vésztörvényszék elé, – a hol föl is mentették rendén, ma is él; de ezt bizonynyal csak az intelligentia győzelmének köszönheti.)

Tehát a nevezetes piacz izgalmai közepett állunk jelenleg; azaz, hogy a század első negyedében, a mi ismét csak figurásan értendő; minthogy akkor még sem én (a szerző) sem a teljes czimű (az olvasó) még sem nem álltunk, sem nem ültünk sehol, levén még akkor nem is születve.

Tehát a gyékénytetejű sátor alatt állva, mint egy trónmennyezet árnyékában, félkezét csipőjére téve, másikban az éretturó-keverő vaslapátot használva meghosszabbított taglejtésnek, tett a forumhoz Dudásné asszonyom következő tartalmú betanulatlan beszédet:

«Hallják pedig. Ide hallgassanak. Ne legyen Dudásné a nevem, ha nem igaz. Úgy áldjon meg az Isten, mint a suhai malmot,3) ha egy máknyi makulányit teszek hozzá. A magam két szemével láttam, mikor este, éjfél után két órakor hazamentem, a Dajkosné leányomnál voltam a Czegléd-utczában. Minden ember tudja, hogy tegnap körösztölte a kicsijét a nagy tiszteletű úr a nagytemplomban. A strázsák is megszólítottak a szegleten, pedig lámpás is volt nálam; hát mikor a collegium elébe érek, csak zeng ám valami ének onnan felyülről. Mi az? mondok. Hát a mint feltekintek, ott jár a háztetején valaki. Nem volt rajta se tóga, se a fején a csóka orrú, hanem egy fehér lepedő; fölmászott a collegium legeslegtetéjére, neki vetette a hátát a kis toronynak, a kiben a csengetyű van, belekapaszkodott a holdvilágba s csak úgy lógázta le róla a lábait, aztán elkezdett énekelni, de nem értettem, hogy mit, mert diákul volt. Utoljára bebujt a padláslyukon, a ki olyan szűk, hogy nappal egy macska se fér be rajta.»

Száz hang kiáltotta a sátorok alul, hogy úgy van: egyik látta, a másik hiteles személytől hallotta s annálfogva szentül hitte, hogy ő is látta; az egész sátoros aristocratia azon a nézeten volt, hogy «ez a lunátikus». Ellenben a Siserahad, a democrata sulyomáruló nép zsibajjal fogadta ez előadást, hazugságnak, mesebeszédnek kiáltva ki az egész látományt. Dudásné asszonyom bizonyosan jól felpálinkázott, attul látott ilyen csudát. Csudák pedig egyátaljában nem történnek; de különösen nincs nekik semmi helyük eme tősgyökeres kálvinista városban, a hol még a szenteknek sem szabad csudákat tenni, hát a diákoknak hogy volna még szabad?

A piacz véleménye egészen két táborra volt oszolva. A vásárlók, kik a jobb és baloldalon alkudoztak, kénytelenek voltak szint vallani, ha azt akarták, hogy bőrös pecsenyéhez jussanak, s Dudásné asszonyom el-kikergette az olyan vevőt a sátorából, a ki nem hitt a lunátikusban, s nem adott neki turót, ha még úgy nyögött is érte. Még a világ legflegmatikusabb népét, a kétkerekű talyigást is megmozdította kurta gubájában az általános népmozgalom, hogy a makrapipán keresztül a gyalogjárókkal feleselni kezdjen, élő tanubizonyságául a hold befolyásának a földön lakókra.

Itt csak a csengetyű parancsolhatott csendet. Nem a képviselőházi elnöki csengetyű, mert az itt nincs; hanem a collegium csengetyűje, mely hirdeti, hogy tizenegy az óra, ki van a klaszszis; most mindjárt nyitják a collegiumkaput s omlik belőle Góg és Mágog megjövendölt hada, mint a kifüstölt darázsraj s ihol jön egymást püfölve, tépászva, taszigálva, szemközt jövők hasának ütközve, útbaeső kosarakat átugrálva, könyvekkel hajgálózva, csúfolódva, kötekedve, kutyakergetve – a jövendő reménysége.

Ez intermezzo alatt tanácsos a pártoknak abbahagyni a vitát és kinek-kinek a saját kosarára, döbözére vigyázni; mert ha azt a vásott ficzkót a pajtása beletaszítja az olvasztott mézbe, azt ugyan nehéz lesz róla lenyalni Dudásné asszonyom is várhatja a rendes kosztosát, a ki sajtos sátora elé érve elővesz egy lyukas krajczárt s azt kérdi, jó-e ez a turó?

– Jó, ha hiszed a lunátikust.

– Hogyne hinném! – Azzal leveszi a sipkáját s elkezdi imádkozni az asztaláldást.

– Te! Csak nem akarsz itt nálam kóstolásból megebédelni?

– Nem. Majd sorba megyek.

S azzal megebédel, végig kóstolva az egész sajtbazárt s még a lyukas krajczárt is megmenti.

– De a pereczesekhez át ne menj, fiam, mert azok nem hiszik.

– Hiszen, mire odaérek, akkorra már majd én sem hiszem.

Az előrohant könnyű sereg után jönnek az öregebb diákok; ezek már nem szaladnak hebehurgyán, nem is engedné a sarkatverő tóga; de azért helyet követelnek a pallón a szemközt jövőtől, mert a hosszúszárú pipával nem lehet kitérni s ha négy-öt ember széltében karöltve összefogózik, az el is seper maga előtt még a nagy dobogó hídról is minden keresztyén népet.

De ime két tudós férfiu közeledik, a kik még csattos czipőben járnak, s háromszegletű kalapot viselnek; a régi jó modesztus idők maradványai: nagytiszteletű tudós Harangi Ezsaiás és szintén azon czimű Tóbiássy Mózes professor urak. (Még akkor tanárok nem voltak, csak professorok.)

Sógorság, atyafiság a feleségeik után; annálfogva egy házban is laknak, s így indikálva van, hogy egy uton járjanak, bár természetükre nézve egymásnak tökéletes ellentétei. Harangi philosophiæ professor, még pedig a régi, embertől érthető Kant-féle philosophiáé, kurtanyakú, hevesvérű ember; akármi, csak nem philosophus; Tóbiássy pedig physicæ professor, hosszú, szikár alak, a phlegma személyesítve, a kit semmi kerékkiesés ki nem vesz nyugalmas sodrából. Ki nem állhatják egymást, hanem ezért el nem tudnak lenni egymás nélkül, még utazni is együtt járnak, s az egész uton veszekednek: az egyik sangvinice, a másik phlegmatice.

Már a collegium-ajtóban elkezdték a disputát. Harangi professor úr, ha tűzbe jött, megállítá a pallón collegáját, annak pedig meg kellett állni, ha nem akart a vízbe menni: levén a palló két oldalán bokáig érő latyak.

– Nem lehet ezzel a perversus haddal boldogulni! Ha rajtam állna, megtizedeltetném őket, mint a szökevény katonákat! Egész tribust kiirtanék közülök, mint hajdan a Benjaminitákat.

– Mink se voltunk jobbak deákkorunkban.

– Ez lehet anthropologiai felfogás, de nem ethikai és logikai. Ha most saját magunk kerülnénk, mint diákok, a saját magunk keze alá, mint professorok keze alá, mink saját magunk, mint professorok, becsukatnók saját magunkat, mint diákokat, kenyérre, vízre.

– Az physikai lehetetlenség!

– De logikai lehetőség! – Este nyolcz órakor minden kapú zárva van, magam megvizsgálom. A vigilatorokat előre sorba csapatom, hogy el ne aludjanak. Mégis minden éjjel tele a város diákkal. Az utczákon végig dalolnak, a lányos házakhoz bekukucsálnak, a lakzikban reggelig tánczolnak, isznak, dorbézolnak, a strázsákat megkergetik, a kútágasokat ellopják, a kapukat végig döngetik, sőt még annyira viszik a vakmerőséget, hogy az ablakom alá eljönnek s ott kiáltják el, hogy «éjfél után óra kettő!» bolondos verseket toldva hozzá. Ezt csak diák teszi, mert mesterlegény, csizmadia, szabó nem tud cadentiákat csinálni.

– A jurátusokat kell megdorgálni, mért nem vizitálják a szobákat pontosabban.

– Hiszen minden este vizitálják: akkor ott van valamennyi s úgy tesz, mintha alváshoz készülne s nevének felolvasásakor siet kiáltani a «hic sum»-ot, nehogy úgy járjon, mint a minap humanissime Naszályi, a ki aludt már, mikor a vizitator jött, ki is ezért távollévőnek jegyzé őt fel, mondván: a ki aluszik, az nem él; – a ki nem él, az nincsen; – a ki nincsen, az jelen sincsen. De a mint a vizitator lefeküdt, nosza rajta, felmásznak a kéményen, azon kibujnak a padlás tetejére, ott végig sétálnak a ház gerinczén, a tűzfalig, onnan a félbehagyott fal kiálló tégláin lehágnak a szomszédház tetejére, – onnan az eperfára s onnan le a földre. Tegnap is láttak egyet, teljes holdvilágnál, a mint con amore végig sétált a ház tetején s még olyan impertinens volt, hogy a «dungót» dalolta. Csak megkaphatnám ezt a virginálót!

– Juridicus felfogása a somnambulismusnak.

– Micsoda somnambulismus? Tán biz álomjáró volt? holdkóros? lunátikus? Hogy valaki éjjel felmászszék a ház tetejére s ott elkezdjen virginálni: az logice lehetetlen.

– De physice lehetséges.

A két vitatkozó úr oly fenhangon értekezett, hogy a két oldalt székelő közönség figyelmét okvetlenül magára vonta. Jobb és baloldal kezdett buzdító szavakat közbekiáltozni s mentül jobban belehevültek a tudósok a maguk thesisének két külömböző szempontból való illusztrálásába, annál nagyobb kofaközönség csoportosult köröttük, a zsivaj nagyranőtt: az egyik ad captum megmagyarázta, a másik ad absurdum deducálta a lunátikus létezését; a pro és contra vitatkozás már-már a zendülés mérveit kezdte felölteni, a midőn Tóbiássy professor úrnak az a jó ötlete támadt, hogy fel kellene ülni egyikére ama népszerű vehiculumoknak, melyek azon időben kiváló közlekedési eszközét képezték a nagy kálvinista Rómának: állván egy szekérből, melynek csak két kereke van, mint a római curriculumnak, azon igen helyes számításból, hogy két kerék nem akad el olyan véglegesen a sárban, mint négy. Az ülésbe tanácsos volt hátulról felkapaszkodni, s a ki értette a módját, háttal fordult az ülésben a ló felé, kiszámítván, hogy mikor a jármű hirtelen elakad, vagy önkényt megállíttatik, sokkal kényelmesebb lesz róla előre lebukni, mint hátrafelé. A járműt vezérlő egyéniség, a télen-nyáron elválhatatlan gubával a nyakában, él azzal az elővigyázattal, hogy maga nem ül a kocsijába, hanem a lovára, sajátszerű, utánozhatatlan lötyögtetési modorban lovagolva paripáját, míg a sokkal rosszabbul elhelyezett pasasér két oldalt a szekéroldalba fogózik.

Az indítvány Harangi professor úr részéről is helyeslőleg fogadtatott, s már-már utánzandó vala collegája példáját, ki a talyiga ülésébe eleve felkapaszkodott, a midőn a sajtok nagyasszonya pártszenvedélyből arra vetemedék, hogy lekiáltson erős várából az egy ló urának:

– János bátya! Fel ne vegye kend azt a másikat a szekérre; mert az nem hiszi a lunátikust!

– Nem hiszi-e? Monda hátrafordítva fejét az igazhivő férfiu, végig czélozva a hitetlenen a szeme elé tartott pipa kupakján keresztül. No akkor hát csak jöjjön gyalog. Gyüh te fakó.

Azzal belevágott az ostorral a lóba, meg a vendégbe egyet hátra, másikat előre, s meglódult a sár közepébe, s ott hagyta a hitetlenek prófétáját, a kinek e megszégyenítés miatt csak annál nagyobb lett azután a haragja a lunátikus ellen.

II. A KÖZÖS KONYHA.

A ki azt kigondolta, hogy két asszony főzzön egy konyhán, az igen tréfás ember lehetett: szerette a vígjátékokat.

Pedig a régi időkben erre számtalan eset fordult elő. Akkor még nem építették a házat úgy, hogy tíz ember lakjék tíz külön barlangban, minden szobához legyen egy odú, a mibe oda legyen szorítva egy vas takaréktűzhely; hanem megépítették a házat örök időkre, erős boltozatokkal, hogy tűzveszély idején be ne égjen: jó tágas szobákat csináltak, hogy egyben elférjen az egész család, az hálószoba, fonószoba, dolgozószoba lehessen, hogy ne kelljen télen annyi kályhát fűteni; vendégeket is lehessen benne elfogadni, meg a rétes-tésztát kinyujtani, a gyerekeknek, ha lesznek, a leczkéjöket megtanulni, helye legyen négy ágynak, pamlagnak, tizenkét bőrszéknek, az üveges pohárszéknek, a ruhás almáriomnak, a tetejébe rakott eczetágyas üvegekkel, meg az úr iróasztalának, melynek alsó fiókja levéltár, a hátmöge könyvtár, meg az asszony s kisasszony varróasztalának, meg a két leánycseléd rokkáinak, időközönkint a bölcsőnek, időjártával a hinta lónak; s vendégség esetén még azt a középső diófa-asztalt is ki lehessen húzni, megnyujtva tizenhat ember számára.

Az ilyen becsületes szobához aztán hasonló tisztességes konyha is kellett. Annak hatalmas tűzhely volt a közepén, téglából megrakva, alul a sütőkemencze, azelőtt volt egy szinpadi sülyesztő, rendesen betakarva deszkafödéllel, melyet csak akkor emeltek le róla, mikor kenyérsütés napja volt. A szolgáló abba a lyukba ült bele, a míg a kemenczét befütötte, a parazsat kikaparta, a kenyeret bevetette, s aztán időközönkint kibontotta az agyag «tévőt», a mi D betűre volt formálva s sütés idejében nedves mosogató ruhával légmentesen elzárva, hogy benézzen a tűzverembe, vajjon pirulnak-e már a czipók s jól felemelkedtek-e a kenyerek?

A tűzhelyen pedig lobogott a tűz; egész hasábfák voltak felrakva ama sajátszerű vasfogasra, a mit vaskutyának neveztek elődeink; körülrakva fazekakkal, a mikből, ha kifutott is valami, nem gerjesztett mindjárt olyan bűzt, mint a mostani takaréktűzhelyek, a mik rögtön elárulják az egész szomszédságnak, hogy tejet, zsírt, vagy káposztalevet futtatott-e ki a szomszédasszony? A háromlábú sybillaszékek arra valók voltak, hogy azokra tették a lábasokat, a mikben a rétes sült, azt betakarták vasfedővel; alája is tüzet raktak, tetejébe is. A doromboló czicza odaült a tűz mellé a meleg hamuba s segített főzni. No szeretném látni, hogy ülne a mostani tűzhelyre?

Még azonkívül helye volt az ilyen szép konyhában egy katlannak, a réz kondérral, a cselédek tolóágyának, a konyhaszekrénynek; nagy szapuláskor mosóteknőnek, szapulónak, lúgos dézsának; rózsavíz, levendulavíz főzéskor az üstnek, disznóöléskor vágótőkének, besózó teknőnek, káposztataposáskor a hordónak, vasaláskor a vasalódeszkának, meg az élesztő-szárító lapos kosárnak, meg a csiramálé előkészítő teknőnek, meg a szilvaaszaló rámás deszkáknak s mindezek mellett még elég szabad térnek, hogy mikor a kutya bejön a konyhába s a gazdasszony ráhúz a csipővassal, szaladtában a míg a konyhaajtón kiugrik, fel ne döntsön valamit. Mert az ilyen emberséges konyhának két fél ajtaja volt: a felső fele arra való volt, hogy azon világosság jőjjön be és friss levegő télen-nyáron; az alsó fele pedig mindig csukva volt, s arra a czélra szolgált, hogy a házi komondornak alkalmat szolgáltasson magát a gymnastikában gyakorolni.

Hely tehát bizonynyal volt itt két asszony számára is elég. A konyha nem lett volna két asszony számára kevés; hanem a két asszony volt annak a konyhának sok!

Az pedig rendesen így szokott bekövetkezni, hogy mikor azok, a kik a házat építették, megérték azt az időt, hogy egy fiuk megházasodott, vagy egy leányuk férjhez ment, hát bizony azért nem építettek ám az új pár számára mindjárt új házat, hisz úgy is rájuk marad majd a régi; azok se vették a nyakokba a várost szállást keresni, – nem is tudom, hol kaptak volna? tisztességes városban minden embernek arravaló a háza, hogy maga akar benne lakni s nem azért, hogy a más baját is nézze; – hanem ott maradt szépen az új pár is az ősi háznál: elfértek azok is szépen. Ott volt a számukra a másik szoba; az épen oly nagy volt, mint az első; igaz, hogy az udvarra nyilt; de szebb volt oda kinézni, mint az utczára s különösen irással, tudománynyal foglalkozó emberre nézve nyugodalmasabb.

A konyhát pedig birta aztán a két asszony közösen.

Hogy milyen kifogyhatatlan törökmontenegrói határvillongás származott az ilyen atyafiságos együttfőzésből, azt majd mindjárt meglátjuk nagytiszteletű Tóbiássyné nagyasszony, és nagytiszteletű Haranginé nagyasszony példájából.

Az ő viszonyuk is ilyenformán származott.

Nagytiszteletű Tóbiássy professor úr emelteté azt a derék házat a Czegléd-utcza mentében; ő volt a családfő. Első nejét korán elveszté s egyetlen leányát korán férjhez adta, nagytiszteletű Harangi professor úrhoz, s ekként kollégájának ipává lőn, miután éveken át volt neki veszekedő társa. Itt aztán közel találták egymást s mindennap vitatkozhattak. A menyecske csak nevette a két tudóst, s nem bánta, akármelyiknek van igaza. Az egyik apja volt, a másik férje, mind a kettőnek engedelmességgel tartozott.

Egyszer aztán azt gondolta magában n. t. Tóbiássy professor úr: ha már nekem van mindennapos veszekedő társam, hát Harangi kollegám feleségének miért ne legyen? Hozzunk egy napaasszonyt a házhoz.

Tóbiássy professor úr özvegy asszonyt vett el második feleségül; mint természetes, néhai tanártársának, nagytiszteletű tudós Bársonyi professor úrnak hátra maradt özvegyét, a ki abban a hirben állt, hogy igen jó gazdasszony, és pénzecskéje is van.

Az a pénzecske a régi boldog időkben, mikor még takarékpénztárak nem voltak, otthon hevert aranyban és ezüstben, harisnyaszárba bekötve, s úgy származott anyáról leányra. Kölcsön sem igen adták azt, mert azért a nyomoruságos hat perczentért nem volt érdemes felvenni azt a mindennapi aggodalmat, hogy hátha az adós nem fizet meg s pörölni kell érte.

Mennyi lehetett az a pénzecske, azt soha senki sem tudta meg, mert az válogatott furfanggal volt elrejtve olyan helyekre, a hol senkinek sem jutott eszébe pénzt keresni s ha tulajdonosnője gyanút fogott, hogy valaki kitalálta pénze rejtekhelyét, rögtön vándorolt az máshová; a mit arról lehetett megtudni, hogy olyankor a nagytiszteletű asszony mindenkit kizárt a szobából, még az egyetlenegy leányát is.

Mert egy leánya is volt Tóbiássy úr második feleségének, a kiről azt mondták, hogy épen olyan szép és jámbor, mint anyja volt fiatal korában. Isten őrizz, hogy olyan perlekedő legyen vénségére, mint az anyja. Veronka volt biz annak a neve.

E két tárgy fölött volt a legtöbb eszmecsere a férj és feleség között; közönséges nyelven ezt veszekedésnek neveznék, de diplomatiai stylusban csak eszmecsere.

Tulajdonképen egy volt a nézet a férj és a feleség között az iránt, hogy az egyik tárgy kiadni, a másik pedig otthon tartani való. Csakhogy a tárgyak megválasztásában volt meg a kiegyenlíthetlen eltérés közöttük.

Nagytiszteletű asszony ugyanis azt tartotta, hogy a pénz örökké otthon tartandó, mert ott van legjobb helyen, ellenben a leány minélelébb férjhez adandó, mihelyt kérik. Nagytiszteletű úr ellenben azon a nézeten volt, hogy a pénzt jobb volna kamatra kiadni, vagy szőlőt venni rajta, vagy (ki tudja mennyi lehet?) talán tanyát is s oda milyen jó volna délutánonkint kitalyigázni. Ellenben a leány, a mig csak lehet, otthon tartandó; mert igen jó leány és mert egy cseléd helyét pótolja.

Ezen aztán sokat vitatkoztak. Mártha asszonynak nem kellettek azok a szőlők, a miket a professor úr ajánlott neki, a professor úrnak meg nem kellettek azok a kérők, a kiket Mártha asszony ajánlott.

Pedig voltak közöttük igen szép és jeles fiuk.

Csakhogy mit ér az a «fiu»? Fiu! Mikor lesz abból még ember? Házasulható ember. Professor leányának minden diák kurizál, aztán mikor vége a semestrisnek, úgy elmegy, hogy soha hirét sem hallják többet.

Egészen más, ha egy olyan ritka talentum akad, a kinek az emlékező tehetsége annyira ki van mívelve, hogy mikor már végzett kenyérkereső ember lett belőle, még akkor is eszébe jut, hogy itt meg itt hagyott ő valakinek az ujján egy sajátmaga készítette lószőr gyűrűt: utána kellene nézni, hogy meg van-e még?

Hanem hát ennek is meg van a maga módja.

Vannak szerény, jámbor életű fiatal emberek, kikből az anyai gondos szem már messziről kinézi azt a hajlékony fát, a melyikből jó férjet lehet faragni. Jó tanulónak kell lenni és istenes magaviseletűnek, a ki nem iszik, nem kártyázik és nem kacsingat a lányokra.

Az ilyet aztán ottmarasztják egyszer-egyszer egy kis ozsonnára. Egy kis lépes méz, mandulás aszalt szilva nem vész kárba. Megengedik neki, hogy a kisasszonynak a verses könyvébe költeményeket irjon, s szárított virágokkal kedveskedjék neki. A névnapra meg is hiják s szabad neki az ártatlan zálogosdi játékban azt kivánni, hogy a házi kisasszony húzza ki a kútból, vagy hogy az menjen el vele koldulni, s a zsebkendőt annak az ölébe dobhassa, a «haragszom rád» kedélyes mulatsága alkalmával.

Később aztán, mikor a sarjú fa érni kezd, s beválik termést igérő csemetének, a mibe érdemes a kertésznek beleojtani; ha a kiszemelt ifjuból eminens theologus, esküdt, contrascriba, vagy épen senior lesz: akkor komolyan is lehet vele beszélni.

Most már előtte az egyenes pálya. Itt az ideje, hogy kimenjen külföldi akadémiákra, legalább is Göttingába, kitanulni a philosophiát, physicát, theologiát: már a szerint, a melyikre legtöbb kilátás van, hogy üres lesz a kathedrája. Ahoz azonban pénz kell. Még pedig ezüst, arany pénz; mert a német mást nem vesz el. Az ilyen pénz aztán a vetőmag. Kikel az, ha háladatos földbe vettetik. S fel kell jegyeznünk a közmorál érdekében, hogy még eddig nem volt rá eset, hogy az ily módon kiadott pénz meg ne hozta volna gazdag kamatját; sőt a kamat hozta meg a tőkét. A lefoglalózott ifju, mikor visszatért s csakugyan kathedrához jutott, mindig megemlékezett az anyáról, kihez a hála, s a leányról, kihez a szeretet csatolta s jól járt, ha csak az egyiket kellett neki elvenni, nem mind a kettőt.

No hát ilyen szent czélra volt Mártha asszony pénze eldugdosva.

E reményteljes választott ifjunak, ki a jelen esetben Veronka élettársaul vala kiszemelve nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság által, az a neve volt, hogy «Nyaviga Vincze», csillagzatára nézve: jurátus diák.

Némely embernek szerencsétlensége a neve. Vannak, a kiket Erősnek, Bátornak hínak; azok előtt már látatlanban is kalapot emel minden ember; a Kemény névvel egész a fejedelmi trónig emelkedett valaki; míg például az olyan szelid névvel, mint Szende, legfeljebb honvédelmi miniszterségig lehet vinni, a mi a legártatlanabb állapot.

Annak a jámbor juratus diáknak valamelyik őse termetben rosszul sikerülhetett, a miért polgártársai elnevezték Nyavigának, s a juratus diák örökölte az ősétől a nevet is, meg a termetet is. Karcsú volt, de nem egyenes, mint a nádszál; úgy tartotta a hátát, mint a macska, mikor kutyát lát meg; a szemei kegyesen forogtak felfelé, s a szája szüntelen hízelkedésre volt félrehúzva s a belőle kijövő hang mindig engedelmet kérni tetszett, a miért bátorkodik mozgásba hozni a levegőt. Még diáktársai irányában is mézes-mázos, édeskedves volt; a miért azok féltek is tőle, mint a tűztől. A leggonoszabb besúgó volt.

A mamáknak azonban megvan ama sajátszerű lélektani rendkívüliségük, hogy mikor a leányuk számára választanak férjet, akkor egészen másforma az ideáljuk, mint ha saját maguknak választanának. Tóbiássy úr sem volt pedig valami nagyon nagy gavallér; de azért kötve hiszszük, hogy a nagytiszteletű asszony elfogadta volna cserébe Nyaviga urat. Hanem azért jó lesz az Veronkának. Az ilyen férj mellett van nyugodalmas élete az asszonynak s az a főczél.

Voltak e kitüzött czélnak természetes szövetségesei és természetes ellenségei.

Nem szerette Nyaviga urat legelőször is a neki szánt menyasszony, Veronka kisasszony; azután meg nagytiszteletű Harangi professorné asszonyság; az meg épen ki nem állhatta szegényt. Ellenben Harangi professor úr épen olyan hő pártolója volt, mint napaasszonya. Tóbiássy professor úr pedig nem bánta, akármi lesz is Nyaviga úrból, csak azt bánta, ha nagyon sokszor ott marasztották ebédre, természeténél fogva igen fösvény lévén.

Nyaviga úr most is ott jár alá s fel a ház előtt; már harmadszor ment el a kis kapunál, de nem mert bejönni, mert még nem főzte ki magában jól azt az ürügyet, a melylyel látogatását indokolja.

A két asszonyság pedig épen az ebédfőzéssel foglalkozik a közös tűzhelynél, egyik egyfelől, másik másfelől rakván meg a tüzet a maga vaskutyájára s e közben folyton folyik a szóbeli portyázás.

– De keserű füstje van egy némely nedves fának, a mit a tűzre raknak, mondja Haranginé.

– A ki nem szereti a szagát, fogja be az orrát.

– De én szeretem. Nem is jó étel, a mi nem kozmás.

– Úgy szokták ám a tüzet szítani a köténynyel, hogy az ember a más rostélyosára hajtsa a pernyéjét.

– Nem is pernye pedig, hanem korom, a mi asszonyám lábasaiba hull; régen volt a kémény kitisztítva.

– Magam is azt gondolom. De vártam rá, hogy mikor jön be rajta menyemasszony lunátikusa.

– Be is jön az, ha akarja.

– No már azért se jön.

– Ha a kollegium tetején végig tud sétálni.

– Tud ám az öreg apja borotvájának az élén.

– A mi szolgálónk is látta.

– Melyik szolgálónk?

– Hiszen csak egy van.

– Bábi te!

– Borcsa te!

– Ne hija Borcsának, mikor ő Bábi.

– No hát legyen Borbála.

Erre a nagy meghivásra csakugyan előjött az első szobából az idézett személy, kezében a zsuroló csutak és a mosórongy, hátán pedig egy köpülő.

– Ide gyere!

– Ott maradj!

Erre aztán a közös cseléd, a kinek mind a két asszony parancsolt, azt tette, hogy az egyik lábával megállt, a másikat meg lépésre emelte.

– Mit csinálsz most?

– Az öreg nagytisztű asszony azt mondta, hogy pallót zsuroljak.

– Hát az a köpülő minek a hátadon?

– Az ifju nagytisztű asszony meg azt mondta, hogy köpüljek. Csinálom mind a kettőt.

– Láttad-e a lunátikust? – Láttad-e?

– Láttam. Nem láttam.

– Okosan felelsz mindjárt.

– Az egyik szememmel láttam, a másikat behunytam, azzal nem láttam.

– Még a cselédek is mind megbolondultak.

– Hát csak az uraságoknak szabad?

– Elmégy mindjárt, mert a fejedhez teremtem ezt a serpenyő rántást.

– De biz itt maradsz, nekem zöldséget tisztítani.

– Bábi elmenj, mert megtépázlak.

– Borcsa, ide jőjj, mert megbubozlak.

– No hát csak mentül előbb; még ma nem kaptam ki a porcziómat.

Azzal mind a két asszony neki a nyelves cselédnek! az sem volt pedig rest, iramodott ki a nyitott konyhaajtón.

Nyaviga urat pedig épen akkor hozta be a bűne ugyanazon az ajtón. Talált már valami ürügyet a bejövetelre; elfogott egy vándorló cziczát az utczán, azt hozta ölében, s ez lett volna az alkalomszerű beköszöntés: «nem idevaló ez a macska?»

Borcsa azonban úgy üté könyökkel oldalba a szegény bevezető macskát, hogy az elfelejtve szerepét, nagyot karmolt Nyaviga úr kezén, kiugrott az öléből, fel a Bábi fejére, onnan le a két harczra induló amazon közé, végre ki, az útját álló mindenféle emberlábak között, a szabadba!

– Hozta Isten, drága kedves édes Nyaviga úr: épen emlegettük.

Tóbiássyné nagytiszteletű asszony egyszerre csupa édességgé és nyájassággá változott.

– Nem ide való ez a izé?

Persze, hogy ez volt a bevezetés; de már a hozzá való «izé» rég a szederfa tetején volt.

– Oh tessék besétálni, édes kedves Nyaviga úr. Hozta Isten! fogadá nagy nyájassággal nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság, ki egyszerre csupa lépes méz lett. Tessék besétálni.

Csakhogy volna hová besétálni? De az első szobát most hagyta ott félben zsuroltan a Bábi s olyan ügyesen tolta oda az ajtóhoz a mosogató dézsát, hogy abba a látogatónak mulhatatlanul bele kellene esni, ha a fürészporral behintett szobába csakugyan be akarna jutni; a másik szoba pedig nagytiszteletű Haranginé asszonyság territoriuma, s oda olyan ellenségnek, mint Nyaviga úr, bejelentés nélkül belépni nem szabad.

– Kivántam tiszteletemet tenni, monda Nyaviga úr. Lehet szerencsém a professor úrhoz?

Mindig a professor urat keresi és mindig olyankor, mikor az nincs itthon.

– Nincs itthon, édes lelkem, de mindjárt megjön. Várja meg. Jaj, nem merem bevinni a szobába, mert most zsurolták ki.

– Oh kérem alássan, el leszek én ide kinn is.

– Hová ültessem le? (Bizony hová? minden szék tele volt lábassal, petrezselyemgyökérrel, konyharongygyal.)

– Oh kérem alássan. Elállok én szivesen. Nem vagyok elfáradva.

– A kalapját tegye kérem ide – oda – hova? Majd beviszem, leteszem az ágyra.

– Oh kérem alássan, nem engedem fáradni vele, majd leteszem ide a szék alá.

– Jaj, oda ne! kis macskák vannak a háznál, még valamit csinálnak vele! inkább oda fel a polczra.

Egy széket aztán mégis csak kitudtak szabadítni a számára, a hova erőszakosan leültethették.

– Bábikám! esengett a legnyájasabb hangon Tóbiássyné asszonyság a kikergetett cseléd után.

– Tessék parancsolni.

– Eredj csak, kedves leányom, keresd meg a Veronka kisasszonyodat; mondd meg neki, hogy jőjjön be.

– De hisz az nem jöhet be most; olyan dolga van.

– Micsoda dolga van, te! féleszű satrafa!

– Hát – gerebenyez.

Akkor bizonyos, hogy nem fogadhat el látogatókat.

Fogadni mernénk, hogy a mai korbeli kisasszonyok, huszan tizenkilencz közül, nem tudják, hogy miféle hangszer az a gerebeny? Leirjuk a kedvökért.

Az egy hosszúkás kemény fadeszka, mintha egy összetett gitár volna; a minek a közepén, mint egy valóságos vas sündisznó, mered fel gömbölyű csoportban száz léczszeg hegyesen.

Ezen a zongorán úgy szokás játszani, hogy a kisasszony fog egy csomó kendert, a mi még tele van csepüvel, annak az egyik felét a keze körül csavarja, s aztán a másik felével oda csapkod a szegek közé, s aztán végig rántja köztük a kendercsomagot. Többnyire kotta nélkül szokták játszani, s a kik értenek hozzá, a legszebb operákat kiverik rajta, mind addig, a míg a kendercsomag megszabadul minden kóczos tartalmától, s csak a finom, sima, szálas motring marad a kézben.

Ezt nevezik gerebenyezésnek, a mi a régi rossz világban a kisasszonyok foglalkozásai közé tartozott.

Ehez pedig sajátszerű toilette is kivántatott. Mivelhogy a kenderből kihulló sok pozdorja és csepü a viselő ruhának nem válik díszére, annálfogva a művésznő a gerebenyezéshez rendesen a legrosszabb öltönyét szokta felvenni a legdurvább kötényt kötötte fel hozzá. A fejét, hogy a haját megvédje a portól, bebugyolálta egészen, s a finom fehér kezecskéjét befedte – nem párizsi jaquemár keztyükkel, – hanem igen is jó vastagon reá kötözött mindenféle rongyokkal, hogy ha véletlenül bele találná vágni a kezét a gerebenybe, a szegek meg ne tépjék az újjait.

Már most tudhatjuk, hogy mi jelentősége van annak a szónak, hogy a «kisasszony gerebenyez». Azzal ma nem lehet beszélni.

Ezt a művészetet nem szokták a szalonban gyakorolni, hanem oda hátul a «kis udvarban», a mi deszka kerítéssel van elkülönítve a főudvartól s egy kis ajtón járnak bele. Ott vannak a baromfiak is. Ott a félszer: az alatt van felállítva a gerebeny.

Hanem dalolni lehet a gerebenyezés alatt. S Veronka kisasszonynak igen szép hangja volt, kivált mikor azt a csodálatos szép régi dalt énekelte:

Egyszer aztán csak azon vette észre, hogy egy szép férfi mély hang elkezdi a folytatását a dalnak:

Körülnézett: honnan jön ez a dal? A padlásról?

Igen is a szomszéd padlásról. Annak a tűzfala képezte a kis udvar egyik oldalát. Azon a tűzfalon valami másfél ölnyi magasan a földtől volt egy nagy gömbölyű lyuk, a min máskor piros paprikafüzérek szoktak kilógni, most pedig egy fiatal emberi fő dugta elő magát. Melynek láttára Veronka kisasszony épen nem sikoltott fel, hanem csak a fejét csóválta:

– Ugyan, te Ádi! ha meglátnak!

– Akkor azt fogják tőlem kérdezni, a mit a paradicsomban: «hol vagy, Ádám?»

– Bizony nem is a jók hordoznak ám ilyen helyeken. Te valóságos istenkisértő vagy.

– Az már igaz. Nem tudom, hogy hányan fogják utánam csinálni, hogy éjjelenkint kimászszanak az ablakon, onnan fel a szelelő lyukon a padlásra, onnan végig a házormon a bevégzetlen falig, s aztán le az emeletből a kiálló kőpárkányokba fogózva. Ezt előttem sem sokan tették meg a szivük baja miatt.

– Hát mi baja van a te szivednek?

– Az, hogy téged szeret.

– Hát hisz én is szeretlek, tudod jól; rád várok, máshoz nem megyek. Egyszer megmondtam, minek kérdezed újra? Minek koczkáztatod érte a fejedet?

– Hiszek is neked; de azért eljárok minden éjjel hozzád, a magam mindennapi csókjáért.

– Csitt.

– No hisz ugyan veszedelmes egy csók. Az ablakon keresztül. Ajkaink között van az üveg.

– De én adom, és te megkapod. Nem elég az?

– Dehogy elég! Semmiképen sem elég. Addig nem hiszem el, hogy szeretsz, a míg nekem egy igazi eleven csókot nem adsz.

– Bizony nem sajnálnám tőled. Kivált ha megigérnéd, hogy aztán felhagysz azokkal a nyaktörő látogatásokkal.

– No hát itt vagyok most: add meg a csókomat, s aztán békén várok az idők beteltéig.

– Eredj, golyhó! Hiszen nincsen nekem zsiráff-nyakam, hogy oda felérjek, a hol most vagy.

– De van nekem!

– De ide lejönnöd nem szabad. Azt tudod, hogy ezzel csak nekem szereznél igen nagy bajt.

– Nem is megyek; csak a fejemet küldöm le.

– Ah, te bolond!

– No hátha megtudom azt tenni, hogy leadom a fejemet oda hozzád, a nélkül, hogy magam lemennék, megadod az igért csókot?

Veronka nevetett; a mi azt teszi, hogy: «próbáld meg».

Megint nem tudom, hogy hány mai világbeli gavallér csinálná ezt utána Dallos Ádámnak, hogy egy szűk padláslyukon fejjel alá keresztül csuszszék, míg annyira lejut, hogy csak a lábaival tartja magát a nyilás párkányzatán, s a fejével eléri azt a magasságot, a hol az imádottjának a szemébe nézhet; csakhogy megfordítva.

– Nos, hát megkapom a csókomat?

De már ebben a helyzetben csakugyan szívtelenség lett volna őt sokáig hagyni epekedni s meg nem váltani azzal, a mit ilyen nagyon kért.

Mikor aztán megkapta, a mit kért, akkor megelégedett s szépen visszatornázta magát azon a szűk lyukon, a melyiken kijött.

III. AZ ELTÉVEDT ÜTLEG.

Harangi professor úr az alatt jött nagy dühvel hazafelé. A Sisera hadai elől kénytelen volt egy mellékutczára menekülni, a hová nem üldözte a fertelmes lárma.

A közös lakóháznak a hátulja erre a mellékutczára dűlt ki s errefelé semmiféle ajtaja nem volt, hanem egy hat láb magas téglakerítése; az is szegekkel kiverve, minden betörési merénylet ellen.

A mint nagy dérdúrral végig robog a padlón a nagytiszteletű úr, s felpillant a szomszédház tűzfalára, ime mit lát meg ottan? a padláslyukban két lábszárat, azon lefüggve egy diákot.

Hogy diák: azt láthatta a tógáról; hanem hogy mit csinál odalenn? azt már nem láthatta, mert magas volt a fal; s a milyen könnyű valakire a fejéről, olyan nehéz a lábáról ráismerni. A delinquens feje pedig lenn volt a láthatár alatt. Hogy ez a fej nem jóban töri magát, annyi bizonyos. Hogy az ott nem egy lábánál fogva felakasztott ember, az is bizonyos, mert hallik, hogy beszél; még pedig duettben. No ehhez a duetthez majd mindjárt jön, a ki a taktust üsse.

Harangi professor úrnak a markában volt egy jó vadszőlővenyige pálcza, pásztorbot módjára meggörbített fogantyuval. Nagyot suhintott vele a levegőben.

«Exspectas tantum» dörmögé magában, s minthogy a falon keresztül nem mászhatott, az utcza végére kerülni pedig félórába került volna; mert a debreczeni utcza egy egész fél választó kerület: tehát rohant a hetedik szomszéd telkéig, a ki becsületes kötélverő lévén, mind a két utczára nyitva volt az udvara, azon tört keresztül, így rohant a saját lakása ajtajáig, hogy el ne szalaszsza a gyilkos betörőt. S csakugyan! a mint az utczaajtón belépett, ime ott látta azt a kisudvar ajtajában állva, két kézzel az ajtófélbe fogózva: semmi kétség, hogy ő a tettenkapott bűnös; mert még a háta is meszes.

Nyaviga úr az alatt ült a számára szolgált konyhaszéken s dehogy engedte a kalapját kivétetni a kezéből: szüksége volt neki arra. Olyan volt rá nézve az a szék, mintha az volna a gerebeny. Bánta nagyon, hogy ráült. Mivelhogy mind a két asszonyság azzal ostromolta, hogy mit tud a lunátikusról? Neki már csak hivatalosan értesülve kell lennie felőle, mert egyike a collegium esküdt felügyelőinek. De egyuttal azt is megmondta neki mind a két asszonyság, hogy mi véleménye van e tárgyról? Az egyik híszi, a másik nem hiszi. Épen, mint a közvélemény odakinn a piaczon. S annyit tudott Nyaviga úr a philosophiából, hogy két egymással ellentétben álló véleménynek, egy időben és egy helyen, egyszerre igazat adni nem lehet.

Ilyenkor nagy kincs a hallgatás. A biró kihallgatja mind a két perlekedő felet, s miután mind a kettő kibeszélte magát, akkor haza küldi őket, hogy hozzanak újabb bizonyítékokat.

Nyaviga úr ez esetben saját magát küldé haza.

Felállt a székről, behúzta a nyakát a két válla közé; kebléhez szorítá a sabbeszdeklit s azt mondta, hogy nem várhat már a professor urra; haza kell sietnie.

– Maradjon még egy kicsit, kedves Nyaviga úr: marasztalá őt Tóbiássyné asszony.

– Nem lehet, kérem alássan. Haza kell mennem. A multkor is megloptak, mikor otthon nem voltam.

– Szegény Nyaviga úr! sajnálkozék Tóbiássyné asszonyság.

– A bezárt fiókomból elvitték valamennyi alkalmi verseimet.

– Szegény tolvaj! sajnálkozék Haranginé asszonyság.

Nyaviga úr aztán búcsút vett és olyan modorban kotródott ki a konyhából, mint a ki valamit ellopott odabenn, s siet vele odább állni, míg nyakon nem kapják.

A mint azonban az utcza-ajtóba érve, megüté füleit az a már szakértőleg leirt zene, a mit a gerebeny hallat, mikor a kendert tépi, az a gondolatja támadt, hogy meg kellene lesni, milyen lehet egy szép kisasszony, mikor gerebenyez?

Nyaviga úrnak vannak bátor ötletei, mikor tudja, hogy nem látják.

Visszafordult az ajtóból, s lábújjhegyen, a falhoz lapulva, hogy csupa mész lett a háta, visszalopózott. A konyhaajtó előtt, melynek csak alsó fele volt csukva, lekuporodott s négykézláb osont végig; a két asszonyság nem vevé észre, mert azok nagy vitában voltak akkor egymással s a futni készülő levessel s a megégett rántással. Szerencsésen áthaladt e veszélyes ponton.

Innen aztán könnyű volt eljutni a kis udvarig, melyet deszkakerítés választott el a főudvartól. Azon volt egy alacsony kis ajtó, melyen ha bedugta Nyaviga úr a fejét, azt épen eltakarta az ajtó szemöldökfája, a két karjával pedig megfogózkodott az ajtóban és a küszöbfában, úgy, hogy se kinn, se benn nem volt.

A kis leány egyedül volt már, dalolt a munka mellett.

– Alázatos szolgája Veronika kisasszony, szólt Nyaviga úr selyemszál hangon.

– Nini: Nyaviga úr! Most majd beleütöttem a kezemet a szegbe ijedtemben.

– Mivel tetszik magát mulatni?

– Nem látja, hogy zongorázok?

– Hogy tudta megtanulni?

– Bizony sokszor belevágtam addig a kezemet.

– Jaj, csak én akkor ott lettem volna, hogy meggyógyíthattam volna.

– S megtudta volna gyógyítani?

– Vannak fájdalmak, a miket egyszerre meglehet orvosolni.

– Én olyanokat nem tartok.

– Annál inkább bővölködöm én azokban.

– Hát miért nem gyógyíttatja, édes Nyaviga úr?

– Mert azokat egyedül csak Veronika kisasszony képes megorvosolni.

– Lám még azt sem tudtam. Hát mije fáj, édes Nyaviga úr?

– Jaj, ha azt megmerném mondani.

– Tán biz a foga fáj?

– Sokkal több annál.

– Tán csak az egész feje fáj?

– Ha csak még a fejem volna.

– Hát ugyan mije fáj?

– Aujajaj a hátam!!!

Persze hogy a háta fájt, mert Harangi professor úr akkorát húzott rajta végig a szőlővenyigével, hogy porfelleget vert a tóga.

Mikor aztán Nyaviga úr visszafordult felköszöntője felé, mind a ketten sóbálványnyá változának a bámulat miatt. Különösen Harangi professor úr, a ki ugyan nem Nyaviga úr hátának szánta ezt az irgalmatlan köszöntőt.

– Hát domine Nyaviga «az»?

– Én vagyok kérem alássan professor úr, szabódék siránkozó hangon Nyaviga úr. Nem beszéltem én semmi rosszat a kisasszonynak. Megmondhatja.

– Trifurcifer! Azt úgy is tudom. De mit jár a domine olyan furcsa, furcsa, furcsa úton a házhoz, mikor egyenes úton is bejárhat?

Professor úr értette: a padláslyukon. Nyaviga úr pedig érezte magát bűnösnek annyiban, hogy ő már elment egyszer, úgy lopózott vissza, a konyhaajtó előtt bukva ment keresztül: ez mind igaz; de azért nem érdemelte meg, hogy ekkorát huzzanak a hátára.

– Kérem alássan: én azt gondoltam, hogy én nekem szabad.

– Szabad! szabad! szabad! Hiszen én nekem is szabad a kürtőbe felmásznom s a kéménylyukon kidugnom a fejemet, de azért nem teszem meg. – No már most ez megtörtént; nem tehetünk róla: ne szóljunk felőle senkinek. Felejtsük el az egész dolgot.

(Könnyű professor uramnak, gondolá magában Nyaviga úr, mert csak a botja szenvedett; de hogy felejtse el az én hátam?)

– Jól van, jól van: már most gyerünk be hozzám; de az asszonyok előtt elhallgassuk az egész casust. Veronka! Én se szólok az anyádnak, de te se szólj! De csak azt mondja meg a domine, hogy jutott eszébe, fejjel lefelé jönni be a házhoz?

Hát tudott erre Nyaviga úr felelni?

IV. IGAZSÁGOS DÁNIEL.

Épen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professor úr is. A mi igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.

Azonfelül egy kis processusa is volt még a kapuban az érdemes szállítójával. Tóbiássy professor úr igen fösvény volt s nem szerette a pénzt vándoroltatni. A ki pedig azt hiszi, hogy a debreczeni talyigás csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a természethistóriát.

– Ne sajnálná azt a tíz garast megadni; mondá a lóvezér, a makrapipát az agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.

– Micsoda tíz garast? kérdé a nagytiszteletű úr, szétnézve a földön, mintha leejtett volna valaki tiz garast s azt kérné, hogy adják fel neki.

– A miért ide hoztam vala.

– Atyámfia. Az nagyon sok.

– Más bolond is csak annyit fizet; válaszolt a talyigás, az orráig nyomva fel a makrapipát.

– Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?

– Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy utjában ne legyen az eskünek.

– Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: «Én».

– Én.

– A maga nevét mondja.

– Tarisznya Gergő.

– Esküszöm: hogy minden embert tiz garasért hordok haza. Úgy segéljen.

A talyigás megtette, hogy utána mondta.

– No jól van, barátom; monda Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, a miből a tisztelt polgártárst eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem az esketésért nyolcz garas szokott járni; e szerint jár még kendnek vissza a tizből két garas.

Azt oda nyomta a markába.

A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a professor úr két csizmaja közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt az mindig.

A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott a fölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva egyik a másikat instálta az elsőbbségért.

– Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga urra, mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas képet csinált az asszonyságok előtt.

– Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű urral véletlenül összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.

A nagytiszteletű úr ez alatt titokban a zsebkendőjével igyekezett letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot hagyott hátra.

– Trifurcifer! dörgött Harangi professor úr, miután feleségét megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piaczon a miatt a fatalis lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából, a mit a collega urammal folytattunk az utczán.

– Ah! hát ti is a lunatikus felett vitatkoztatok. Épen, mint mi idehaza asszonyámmal.

– Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.

Nagytiszteletű Tóbiássy professorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:

– Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csak hogy egyikünk azt állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.

– Épen, mint mi! mondá Tóbiássy professor úr. Én híszem, ő nem hiszi.

– No, ez nincs Isten hirével; pattogott Harangi professor úr. Ezt a veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen. Elég ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Collega uram, menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.

– Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem te veled; asszonyánk meg te veled tart, nem uramatyámmal.

– Finis Poloniæ! Hisz akkor én más országba költözöm!

A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva a nagy dissidentiát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre osztotta.

– No ebből nem jó lesz; monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik férje és mostohája ellen. Adjuk biró eleibe a dolgot s legyen az itélet bírsággal összekötve. A melyik fél elveszti a pert: megnyugszik és fizet egy átalag máslást; a melyik nyer, igaza lesz és megiszsza a máslást. Én Nyaviga urat választom birónak.

– Hát hisz én is compromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.

– Valóban okosabb emberre nem lehetne bizni az ügy eldöntését; járult hozzá Harangi úr.

– Én se bánom; tevé hozzá felesége.

– Ilyen nagytudományú, olvasott férfiu! – Magasztalá őt Tóbiássyné asszonyság.

– És ilyen nagy physicus! Dicsérte őt a professor élettárs.

– S ilyen philosophus! monda a második professor.

És sorban valamennyien: «a kiről példát vehet az egész fiatalság!» – «A ki ártatlanabb egy leányzónál.» – «A ki görögül és zsidóul tud.» – «A ki soha bálba nem jár.»

Ez mind magasztalás volt s a választott biró megvesztegetésére intézett kisérlet.

Végre közbevágott az ifju nagytiszteletű asszony.

– Édes Nyaviga úr: én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezuttal; hanem csak rövideden megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?

Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepczébe, a honnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt, most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.

– No hát halljuk az itéletet!

– Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy – izé.

– M – izé?

– A mult éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár épen a padláson.

– Ahán! kiálta Tóbiássy professor úr.

Én azonban azt mondtam rá, hogy – mini milyen nagy pók mászik a professor úr kabátján!

– Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?

– Azt mondtam, hogy az absurdum.

– Nesze neked, szólt most Harangi professor úr örömmel.

– Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi alak járkál a kollegium tetején.

– Úgy-e mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.

– Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, a ki éjszakán ki akar szökni a kollegiumból.

– Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.

– Nem mertem azonban egész bizonysággal állítani, mert tudom a physikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, a kik a holdba szerelmesek.

– Most szólt igazat.

– Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképen holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást és felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment előttem, hatalmas gerundiumokkal.

– No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?

Hát, a mint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed, megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri s rohan le a grádicson, egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte ki.

– És azután?

– Azután sötét lett s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig, hogy valami kárt ne tegyek magamban.

– Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professor úr, hogy ki veszi meg az átalag bort?

– A dolog így van, mondá Nyaviga úr: Azok, a kik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt? A kik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt.

– És így mindnyájunknak igaza volt.

– És így nem iszunk bort.

– De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sedesnek?

Ezt a mérges kérdést Harangi professor úr intézte a bölcs Dánielhez.

Az sok huzódozás után csak kirukkolt vele.

– Hát voltaképen tulajdonképen azért, hogy a midőn reggel előhivattam az öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam.

– Hát a melyik a fogát kiütötte?

– Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.

– Hát a melyik a homlokát betörte?

– Azt állította, hogy saját maga harapta meg.

– A saját homlokát?

– Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.

– Nyaviga úr!

– Tessék parancsolni!

– Menjen haza s feküdjék le.

– De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.

– Igyék vizet és feküdjék le. Förmedt rá Harangi professor úr. Szegény Nyagiva úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizes kancsót, hogy ha a professor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.

Elég, ha a professzor úr értette.

Mikor egyedül maradt a két tudós férfiu, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz:

– Collega uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a lunátikus?

– Ugyan ki?

– Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.

– Lehetetlen!

– Ethice és logice lehetetlen, de empyrice még is lehető. Magam láttam, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukából ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejjel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejjel lefelé szeretnek sétálni.

Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.

– Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlanám, a mit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak foganatba venni: Éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé, melybe a holdkóros, a mint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép s arra fölébred.

– Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.

A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes meglepetésben részesült, hogy a mint egyért-másért leszállt az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le s igyék még több vizet.

Hire futamodott, hogy ő lunátikus.

V. NAGY HALOTT VAN!

Kevés időre ezután nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság azt a hibát követte el, hogy meghalt.

De ne tessék komolyan venni a dolgot; nem igazán halt meg, hanem csak úgy félig-meddig. Meghűtötte magát a nagy szapuláskor s másnapra úgy megmeredtek a tagjai, hogy egyet se tudott megmozdítani. Feküdt, mint egy darab fa.

A chirurgus, a kit odahivattak, hogy aligha meg nem halt a nagytiszteletű asszony! délután «bene sonantibus» lévén, csak azt kérdezte, hogy «tudja-e mozdítani a nyelvét?» – «Nem». – «Akkor meghólt».

Mert Tóbiássyné asszonyságnak a nyelve még Nemtóbiássyné korából is arról a nagy életerőről volt emlékezetes, hogy a közvélemény szerint azt még majd a holta után külön kell kivégeztetni.

El is bántak aztán vele annak szokott rendi szerint, felöltöztették, koporsóba tették s harangoztattak rá.

Annyi emberséget azonban tegyen fel rólam minden ember, hogy nem engedek egy derék kálvinista asszonyságot élve eltemettetni s hogy furcsa lesz ennek a vége.

A jó Veronka kisasszony e tekintetben egészen a kezemre működik, a mennyiben zokogva és sikoltozva borul édes anyjára s mennyre földre esküszik, hogy nem halt az meg; ő nem engedi eltemettetni, ha csak őt magát is el nem temetik vele együtt.

Ezt pedig nagyon jól esett hallani a nagytiszteletű asszonyságnak. Mert az elrejtőzés állapotában hallott ám mindent, a mit körülötte beszéltek.

Annál kevésbbé volt rá nézve épületes, a mit mások beszéltek fölötte.

A Veronkát kituszkolták a halottas szobából, azt mondták neki, hogy ilyenkor a leánynak nem az a dolga, hogy sírjon-ríjon, hanem hogy lásson a gyászruha után, hogy meglegyen holnapra.

A két nagytiszteletű úr magára maradt a szobában s következő gyászbeszédet tartott az elhunyt felett.

– Vajjon mely rejtekbe dughatta el a lelkem a pénzecskéjét? monda Tóbiássy úr. – Nem azért mintha Veronkát meg akarnám tőle fosztani, hanem hogy az ő javára fruktifikáljam. Vennék rajta szőlőt.

– És elküldenők rajta Nyaviga urat akademiákra, szólt Harangi úr, ő lenne az Úr szőlőjében pásztor.

– Az én szőlőmben?

– A Zebaoth úr szőlőjében.

– Az már más. «Nolo acerbam sumere.» De vajjon hova dughatta el a pénzecskéjét?

– Kereste atyám uram a párnazsákban? – Ott már nincsen. – Hát vajjon a tükör háta mögött? – Volt ott, de már nincs ott. – És a kályha fölött lévő urnában? – Ott is lakott egy ideig, de már kiköltözött onnan. – Vajjon a karosszék támlájában nem rejlik-e? – Megvizitáltam és semmit sem találtam. – A téli bocskor talpában? – Az is pedig lyukas. – Kitalálom már, hol vagyon? – No ha kitalálja fiam uram, akkor kérhet tőlem a megboldogult hagyatékából bármit; odaadom. – Hát megmondom. Itt van az ablakban ez a sok almamuskátli, ezeknek a cserepébe lészen eldugva.

A megboldogult csak nevette magában addig a dolgot, a míg a két tudós úr játszotta azt a játékot, a mit a gyerekek «Strinksz»-nek neveznek s mondogatta magában: «víz, víz!», de a mint a muskátlikat hallotta emlegetni, majd fölkiáltott ijedtében: «tűz, tűz!» s akkor vette észre, hogy mégis nagyon meg lehet halva, ha még arra sem bír felkiáltani, hogy az ő szép muskátliait hogy szedegetik ki a cserepekből s a virágok földe alatt hogy találják meg a hólyagba takargatott lázsiásokat és a körmöczi aranyokat.

S még Tóbiássy úr nagy szomorúan azt mondá rá: «csak ennyi volt? Azt hittem, hogy legalább két ennyi».

– De ezen való szomorúságában ne feledkezzék meg atyám uram, hogy nekem is igért valami jutalmat.

– Én? Nem is emlékezem rá. Hát mit kiván fiam uram a szegény nyomorult inséges hagyatékából?

– Azt a régi bibliáját.

No ez nem nagy kivánság.

Tóbiássy úr azonban elébb végig pörgette az újjain a vaskos könyv lapjait s kirázogatta, hogy nincs-e közé szorulva bankó? csak azután kézbesítette nagylelkűen.

Az elhunyt pedig szeretett volna kézzel-lábbal rugdalózni és nyelvét neki ereszteni: «oda ne add, vén bolond! Abban van a legtöbb pénzem!»

Mivel hogy a jámbor asszonyságnak, mint okos és értelmes puritán hölgynek kedvencz olvasmánya volt a biblia, azonban másfelől meg gondos anya is volt, s úgy találta, hogy ebben a szent könyvben vannak egy némely történetek, melyeket hajadon leánynak olvasgatni nem épen mulhatatlan kötelesség, annálfogva nehogy a Veronka azokba beletévedjen, az ilyen lapokat az alsó és középső szélein gondosan egymáshoz ragasztá csirizzel; a felső nyílást pedig arra használta, hogy a hozzá került bankókat az összeragasztott levelek közé csúsztatgatá. Erre a bibliára aztán el lehet mondani, hogy «duplex libelli dos est».

Harangi úr biz azt elvitte magával.

A gyászoló felek után következtek a szomszédasszonyok. No hisz azoktól hallott még sok szépet magáról a boldogult lélek, a míg testi porhüvelyét felöltöztették. Hej, hogy nem ereszthette meg rájuk a nyelvét! Dante ezt az egyet, a fődolgot, kifelejtette a «pokol»-ból: mikor a szomszédasszonyok elkezdenek sincerisálni az ember felett s az ember nem feleselhet vissza!

Ezeknek eltávozta után következtek a virrasztók.

Régi jó szokás szerint, tekintélyes halottak fölött virrasztani volt szokás. E czélra szolgáltak a kis diákok, műnyelven «dárdás»-ok, a kik egész éjjel a halottas szobában gyászénekeket énekeltek. Hogy torkuk ki ne száradjon, volt gondoskodva számukra illendő mennyiségű, gondosan megvizezett karczosról, de biz azok, mikor már vették észre, hogy mindenki alszik a háznál, többet anekdotáztak, mint énekeltek.

– Látod, hogy meghalt a professorné!

– Látom, nem is leszek professorné soha, hogy meg ne haljak.

– Élve mégy a mennyországba?

– Mint Illés próféta.

– De mint Zöld Marczi.

– Szegény asszony! pedig milyen jó asszony volt, ha az ajtóhoz nem szoríthatta a sarkamat, akkor nem ütött hátba.

– Szegény professor úr! milyen nagyon meglesz szomorodva! Három hétig folyvást borsót főzet a coquián számunkra buvában.

– Van is rá oka. Nem ő találta fel a perpetuo mobilét, mégis ő vesztette el.

– Hehehe! A Mártha asszony nyelvét!

– Irj rá epitaphiumot te.

– Hát a professorra mit irnál, ha meghal?

Erről aztán egész adomagyűjteményt mondtak el egymásnak a vásott suhanczok tréfás epitáphiumokról, s akadt közöttük olyan novitius, a kinek még újság volt a:

S nagyokat röhögött rajta s aztán viszonzásul ő is elmondta, hogy Itt nyugszik Kis, kinek neve János is – A ki nem volt valami fis – Kális, hanem fis – Lederbül dolgozó csis – madia Mis – kolczon. Ezért aztán fabaraczkot kapott a fejére minden oldalról, hogy mert olyant mondani, a mit már mindenki ismer.

A boldogult pedig buzgón fohászkodott az egek urához, hogy csak még egyszer térhetne a világra vissza! nem az élet muló örömei után való bűnös vágyakodásból, de csak azért, hogy ennek a sok istentelennek az üstökét és kontyát még egyszer amúgy Istenigazában jól megczibálhassa.

Mely óhajtása hogy miként teljesedett? azt majd megtudjuk időjártával.

AZ AKADÉMIKA PROMOCZIÓ.

Azért azonban, hogy gyász van a háznál, a hivatalos teendőket csak el kell mégis végezni.

Az esperes (mivelhogy a püspökség jelenleg «vacat») mára hívta össze a consistoriumot az akadémika promocziók elintézése végett.

Mi az az akadémika promoczió?

Az magyarul: akadémiára való promoveáltatás.

Tudniillik, az levén a rendszer, hogy az iskoláit jól végzett theologusnak alkalom nyujtassék külföldi akadémiák látogatására s azokban hittudorrá, vagy tanárrá kiképeztetésére: e végből az illető felruháztatik három évre népnevelői állomással. Tehát a czél: az, hogy valaki pénzt szerezzen; az eszköz: a népnevelés.

Az illető aztán az első esztendőben azt teszi, hogy a kollégiumban csinált adósságait fizeti; – (hát akkor hogy volna kedve tanítani?) a másodikban próbálgatja, hogy hogyan kellene tanítani? a harmadikban meg már úgy is kifelé áll a rudja; hát de bolond volna, ha tanítana! Mikor aztán elvégezte, akkor jön utána a másik s az három esztendeig megint így tesz.

S aztán dehogy megy akadémiákra! Vagy szerzett pénzt a három év alatt, vagy nem szerzett. Ha nem szerzett, akkor nincs neki mivel; ha pedig szerzett, akkor már többet tud, mint az a külföldi professor, s inkább beáll prókátornak s lesz belőle: Isten szolgája helyett, embereknek ura.

Épen egy ily jó kövér ekklézsia volt üresedésben, a mi igazán megérdemli az akadémika promoczió nevet: a törkölyösi.

Két competitor volt rá: az egyik Dallos Ádám, a másik Nyaviga Lőrincz.

Amazt a törkölyösiek maguk kivánták maguknak, emezt pedig a vaskalaposok óhajtották nekik adni.

Nyaviga Lőrinczet ajánlotta szerénysége, kedvessége, alázatossága, de különösen azon felőle táplált elővélemény, hogy valószinüleg ő fogja Tóbiássy úr leányát elvenni.

Ellenben Dallos Ádám hibái ezek voltak: eszes, jókedvű ficzkó volt, mindig első eminens; és fejét fennyen hordozó ember.

Azonban elvitázhatlan előnyei megint ezek voltak:

Először is ő volt a «nagy-botos».

Másodszor ő volt az «első bassista».

Tudjuk jól, hogy mi az a «nagy botos?» A hajdani tűzoltó diáksereg vezére, ki a «gerundiummal» tűzvész esetén elől rohant s előjoggal birt minden sövényen, palánkon keresztül utat törni a tűzvész színhelye felé, a fecskendők számára.

Az ilyen tizenöttel elébb eligált.

Az első bassista pedig a kántus büszkesége szokott lenni, s hangjában bírta a biztosítékát annak, hogy vagy a debreczeni, vagy a halasi, vagy a nádudvari lelkipásztorság elébb-utóbb reá szálljon.

Az ilyen húszszal elébb eligált.

Az az eligálás megint azt teszi, hogy ünnepek alkalmával a theologusok a legátiók közt anciennitás és classificatio sorozata szerint szoktak válogatni. A ki elébb volt, az jobbat kaphatott. Már most tehát a ki nagy-botos is volt, meg első bassista is, az harminczöt előtte következőn ugrott keresztül egyszerre, s előttük eligált. Volt az ilyennek aztán elég irigye.

Már az pedig el volt határozva, hogy Dallos Ádám semmi esetre ne kapja meg a törkölyösi rektoriát. Miért? Azért. Mivelhogy a törkölyösiek mindig azt mondták, hogy ha egyszer egy kedvük szerint való rektort kaphatnának, a néptanítói állomást rögtön állandósítanák, annak a kedveért új iskolaházat építenének, a templomba orgonát hozatnának, a fizetést megdupláznák. A mi így abstract véve mind igen jó volna; de akkor megszünnék az akadémika promoczió, több diák nem mehetne Törkölyösre utiköltséget szerezni, a mi főczél – s annálfogva szükségképen úgy intézendő az állapot, bölcs előrelátás mellett, hogy a törkölyösiek mindig olyan rektort kapjanak, a ki mellett a szivük örvendezzen, ha már a harmadik esztendő a vége felé közeledik, hogy újat kérhetnek helyette.

Dallos Ádám pedig épen az az ember, a ki már eddig is nagyon tetszik nekik; pedig még csak énekelni hallották, hátha még egyszer a búcsúztatóját megtalálják kóstolni!

Ezen a keserves napon tehát mind a két jelölt szigorú vizsgálat alá vétetett, s minden embertől kivánható tudományból kegyetlenül kiexamináltatott.

Nyaviga úr természetes, hogy igen könnyen átesett a vallatáson, annál nagyobb erővel ment az végbe Dallos úrnál, de végre is diadalmasan kiállotta. Olyan feje volt annak, hogy még azt is megmondta, hogy mely lapján van a könyvnek, a mit kérdeznek tőle!

Úgy kellett neki megfeszíteni az eszét, hogy a felelettől függ: kié legyen Törkölyös? s Törkölyöstül függ, hogy kié legyen Veronka?

– Hát édes fiaim, ti mind a ketten egyformán jól feleltetek, mondá, bevégeztetvén az examinatio, az esperes, ki ő maga is nagyon tudós férfiu volt, s beszédre csak a félszáját használta, a másik felét mindig befogva tartotta. Csak te öcsém, hogy is hínak? ne volnál olyan fiatal. Hát megtudod-e nekem mondani, mikor lesz a vén emberből fiatal?

– Igen is. Mikor a vén káplán ekklézsiához jut. Akkor lesz belőle fiatal pap.

– Ad hominem szóltál. De hát most feleljetek meg még egy pár kérdésemre, édes fiaim, a mikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, a ki ezen kérdéseket alkottam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az elbízakodottságot távol tartsam tőletek. Tehát legelébb is hány font füstöt lehet nyerni egy mázsa fából?

(Ezek és a következők mind olyan régi élczek, hogy a humor világában a kőkorszakot képviselik.)

Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan.

– A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén, s a mérőserpenyőt lefelé fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik.

– Jól van, fiam. A szerénység így szokta rendesen elismerni, a mit föl nem foghat; hát te, hogy is hívnak? mit felelsz rá?

Dallos vállvonva mondá: meg kell mérni a hátra maradt hamut, le kell vonni a fa súlyából, a mi hiányzik, az a füst.

– Ita est, felelt az esperes, egy negyedrész szájjal. No de most. Mi a legbecsesebb drágakő?

(Csakugyan a kőkorszakból szedi az élczeit!)

– Legbecsesebb drágakő a gyémánt, felelt meg Nyaviga úr, mely találtatik Braziliában.

– Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy van. Hát te másik, hogy is hívnak?

– Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig malomkőnek híják; mert ez a gazdájának hasznot hajt, a gyémánt pedig semmit.

– Accurate. De most adok fel nektek egy megoldhatlan feladatot: hol van egy kréta?

S ezzel az esperes úr, hogy egy czölöpépítészet korszakából való rúna-élczet is hozzon napvilágra, mely mint archæologiai lelemény nagy becscsel fog bírni mindenkor, ezt irá fel a táblára:

o quid tua te b bis? bia abit!

aaa s et in amamam a a!

– Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajtam kívül el nem tud olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémika promoczió a Tiszán túl.

Nyaviga úr tudta, mit kell felelni.

– Én valójában sokkal csekélyebbnek érezem tehetségeimet, minthogy ily mélységes titok fölfedezéséhez csak hozzá is merjek fogni.

– Derék, emberséges ifju. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A hibának elismerése fél megjavulás. No te másik; hogy is hívnak? Most állj elő! Ubi nota pernicitas?

Dallos hebehurgya ember volt, szeles észszel rögtön leolvasta a tábláról az epitaphiumot.

O (super) be! quid (super) bis? Tua (super) bia Te (super) abit!

(Ter) a es et in (ter) am a(bis).

– Mit is tetszett igérni a megfejtésért?

Az esperes úr az egész száját befogta a szájába.

Ez vakmerőség volt.

Nyaviga csak mosolygott magában. Hiszen ő is ki tudta volna mind ezeket találni; de tudta jól, hogy az esperes úr boszankodni fog arra, a ki az ő klepsidráit fel tudja állítani s a saisi titkait és sphynx-feladványait megfejteni merészkedik.

– Hm, hm, fiam, nem szeretem benned azt a túlságos nagy bölcseséget és confidentiát. Egyébiránt én a legjobb akadémika promocziót igértem a megfejtőnek, de az most nem üres; a törkölyösi pedig nem a legjobb.

– Elég jó lesz az nekem azért a kis charádáért.

– (S még ócsárolja az epitaphiumomat!) Tudjátok fiaim. Ketten vagytok, a kik egy conditióra competáltok; s nekem nem szabad személyválogatónak lennem. Mind a ketten præstanter feleltetek. Te, hogy is hívnak? több versatussággal, de te a másik nagyobb modestiával s mind a kettő egyenlő virtus. Azért mi elhatározók, hogy veletek sorsot fogunk huzatni. Itt ime a kalapban van betéve két czédula. Az egyik üres. A melyitek az üreset húzza: az itt marad, a másik megy Törkölyösre. No fiam, hogy is hívnak? te nyulsz bele elébb.

Ezúttal mégis csak Ádámnak az esze járt túl a vaskalapén. Élt a gyanúperrel, hogy mind a két czédula üres, a mi abban a tiszteletreméltó háromszegletű kalapban rejlik, s ha ő a kihuzottat megnézi, akkor aztán mehet el hosszú orral. Nyavigának nem kell húzni.

Hirtelen bekapta a czédulát a szájába s lenyelte.

– Quid fecisti!

– Lenyeltem a czédulát. Nem akartam magam látni, mit húztam, már most húzza ki a társam a magáét, abból megtudjuk, hogy mi volt az enyim?

– Perversus natio! szörnyedt föl az egész coetus.

– Világos! Ha az üreset húztam ki, akkor okvetlenül a czímes maradt benn. Ha az üres maradt benn, akkor a czímest húztam ki.

Megbukott a stratagema. Elő kellett adni a benmaradt czédulát s az is üres volt.

Így azután nollevelle oda kellett adni Ádámnak az akadémika promocziót, a mi soha sem fog többé disponibilissé lenni, mert azt a törkölyösiek rögtön állandó rektoriává fogják átalakítani, megházasítják a rektort, s akkor aztán az övék marad örökre.

– Ez veszedelmes egy ember; rebegé az esperes úr. Ez még valaha azon egyszarvú lészen, a ki mindnyájunkat megöklel.

Nyaviga úr azonban hosszú orral távozott el.

– Azért ne búsuljon domine: vigasztalá őt Harangi professor úr, utolérve a grádicson; ha elveszett is Törkölyös, de azért Veronka megmaradt.

Nyaviga úr vakarta a fejét, a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy «én pedig jobb szerettem volna Törkölyöst a leány nélkül, mint a leányt Törkölyös nélkül».

VII. A NAGY-BOTOS.

A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúz tatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak pedig még ez alkalommal harsogatni kellett ablakreszkettető hangját a szép harmóniás énekben.

Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra. Mindenki, a ki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált hozzá, itthagyni tanyát és kollegiumot s elmenni Földvárra deszkát árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy mondjuk, hogy a gondviselés, – vagy mondjuk, hogy egy macska, segítségére nem jön.

Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, a midőn Gallina püspök épen így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzá látott, hogy a míg nem jönnek az inventariummal, «dugd el, vedd el» a mit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvencz majma is; hát ez a mint meglátta, hogy mindenki siet elcsízelni valamit a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget, felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev szemeivel látta ezt a furcsa figurát s a felett oly nagyon elővette a nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkaczagta magát az innenső világra.

Épen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s ezt neki is megszerezte a macska.

Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára aztán mind ott hagyták a befűtött kemenczét: a macska ott kastankodott; egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra; ott volt a sok száraz kukoriczahaj; az egy percz alatt lobbot vetett s mikor épen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: «tűz van!»

De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak itélet napján! Hagyd el kántus! «Ad arma!» a jelszó. Fusson oltani, a ki csak bir! mert ide ég a ház is.

El is futott az mind, diák, professor, esperes, s ott hagyta valamennyi a halottat, a ki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát, hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő háromszoros halált szenved.

De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt Veronka, a másik volt Ádám.

Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.

– Oh, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a koporsóból, vigyük el biztos helyre, a hol nem ég meg.

– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.

De a mint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, a minek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett ijedtében s ő kiáltotta most már igazán, hogy «tűz van!»

De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, a mint a halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá, s a míg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta azokat: «oh én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!»

A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon discurálni való idő; mert már ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg Veronka kisasszonynyal keresztül tört az eszeveszett sokaságon (mert mikor égés van, minden ember elveszti az eszét). Nem ügyelt ő rájuk senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manczi nénje, a Czegléd-utczában, oda vitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán megértve a dolgot, levendulaszeszszel meg tárkonyeczettel addig dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.

Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és visszaboldogult lélek Manczinak, Veronkának, meg Ádámnak? Alig tudták visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt megbántói arczáról.

Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé. – Föld nyelte el? víz nyelte el? Sehol sincsen a «nagy-botos».

– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani; védé magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért. Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerinczén, mint egy Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat s hajigálta le a földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a nagy-botos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet, nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professorék háza.

Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni s újra kezdték a halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá s azon kormosan, felgyürkőzötten folytatá, a hol elhagyta:

A közben föltették az üres koporsót: a kik emelték, csak mondták: jaj de könnyű a jámbor! Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!

És aztán vitték ki, folyvást biztatva útközben:

Az üres koporsót!

Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a taktusütő kottatekercset s nagyot nevetni közbe; de csak türtőztette magát! Hadd kisérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!

VIII. A BÚCSÚPOHÁR.

A jó törkölyösiek a fölötti örömüket, hogy Dallos Ádit kaphatták meg rektornak, azzal igyekeztek kifejezni, hogy küldtek neki egy átalag hegyaljait, egy nagyszerű sonkát, egy döböz turót, meg egy embertelen nagyságú kenyeret.

Az meg már aztán minden erkölcs és vallás ellen való vétség volna, ha a diák, a ki ennyi elemozsinát kapott eltürné, hogy abból holnapra csak egy felhörpenthető korty, egy befaló falás is maradjon. Különben is ez most búcsúpohár, Dallos Ádi elmondhatja: «már engem visznek!»

Azon estére a kartársak mind meg voltak hiva Ádám szobájába egy kis kolláczióra s Nyaviga pajtás is. Nem szabad itt haragot tartani. S ha van harag, arravaló a pohár, hogy békítse ki.

De Nyaviga pajtás sehogy sem akart beleharapni a borba.

– Köszönöm alássan. Sohasem szoktam bort inni. Valójában nem veszi be a természetem.

Hasztalan szorította Dallos:

– Mind nem ember az, a ki életében egyszer le nem itta magát és szerelmes nem volt!

Nem kapaczitálta vele.

– Aztán nem bor az, hanem csak máslás; ezt még a töröknek is szabad inni.

Nem hiszi el neki.

Utóbb is a hazafiui érzelmeit kellett megtámadni.

– Ezt a poharat a hazáért!

Az egész confraternium ráhangoztatta: «Gaz, a ki nem iszik a hazáért!»

– Már ha épen muszáj, szabódék Nyaviga barátunk s nagy önfeláldozással a fejébe töltötte az első pohár bort.

«Fenékig a hazáért! Körömpróbáig a hazáért!»

– Úgy, hát, no!

Az az első pohár pedig gonosz pohár, olyan, mint az első csók: hívja maga után a másodikat.

– Ezt a poharat pedig a mi tisztelt professorainkért!

«Gaz, a ki nem iszik a professorokért!»

Nyaviga pajtásnak azt sem lehetett visszautasítani. Már azzal megjött az énekelő kedve, úgy, hogy beledalolt a kardalba: «Gyere be rózsám, gyere be! Csak magam vagyok ide be! Két czigány legény hegedül; Csak magam járom egyedül!» Pedig infámis hamis hangja volt; be sem vették soha a kántusba.

A nóta után maga tartá oda a poharát a közös kancsó elé.

– Jó bor az, pajtás! Soha sem ittam ennél jobbat.

– Hát rosszabbat ittál?

– Rendesen odahaza, mikor senki sem lát, hehehe.

(Kezdődik a részegség első állomása: az igazkimondás.)

– No barátim, indítá meg Dallos, ittunk azért, a mi legfényesebb, ittunk azért, a mi legporosabb, most igyunk azért, a mi leggyönyörűségesebb: éljenek a szép leányok!

Nyaviga pajtás bevágta a harmadik poharat s utána kiáltá:

– És a szép asszonyok!

(Következett a részegség útjának második állomása: a szerelmetesség.)

– Kiváltképen a Zsófiák! toldá Dallos Ádi.

– Csitt! Döfé őt oldalba Nyaviga pajtás. Hát te is tudod?

– Hogyne tudnám? Hiszen magad mondtad.

– Mit? hogy én a professornéba vagyok szerelmes?

– Biz igen. Hiszen tudod, mikor ott furulyáztál az ablaka alatt, én meg ott akkompanyiroztalak hegedűvel.

– Igen. Emlékszem rá.

Arra is emlékezett már, a mi meg sem történt.

– Jaj, csak meg ne tudnák!

– Csak te ki ne beszéld. Legjobb lesz, ha most pro forma iszol a hugáért: hogy elbolondítsd őket.

– Úgy van. Czimborák! kiálta fel Nyaviga pajtás. Éljen a szép Veronika!

Arra kitört belőle a nevetés teljes erővel. (Itt volt a részegség harmadik állomása: a veszett jó kedv.) Odaborult Dallos Ádi nyakába, úgy röhögött: Nézd csak! prühahihahu! De bolondok! Kötni való bolondok. Gyere: valamit súgok a füledbe. Druhahaha! Tartsd ide a füledet. Prüsztihaha! Nézd: ezek a részeg filkók mind azt hiszik, hogy én a leányt szeretem; pedig a professornét szeretem. Kukrihihihihehehő!

A czimborák rágyujtottak egy új dalra.

E szomorú figyelmeztetés az élet mulandóságára aztán oly mélyen hatott Nyaviga pajtás érzékeny lelkületére, hogy egészen elkeseredett bele. A veszett jó kedv után utolérte a részegség negyedik postaállomása: a siránkozás.

– Oh barátim. Oh kedves jó barátim, kezdé rá zokogva, s sorba ölelte, csókolta valamennyit. Ne itéljetek meg. A nagy indulat! Látjátok: a szív csak szív marad. Hiszen az ember nem béka, se nem tapló! hogy mikor ma temetik el a szeretőjét, a hideg földbe, aztán estére már vigadjon. – Ühühühüjejeje. Ne vigasztaljatok engem! Ne vigasztaljatok! Nem kell nekem a ti vigasztalástok. Menjetek haza. Én magam akarok sírni; bömbölni: «Oh Tihanynak riadó leánya!» Takarodjatok haza.

– No nézd, hogy kerget ki a saját szobámból! Kötődék vele Dallos; hát micsoda szeretőd halt meg neked, te?

– Csitt: ordítá titkolózva, szája elé tett mutatóújjal Nyaviga. Nem szabad kilocsogni, hogy kedvesem volt, mert másnak a felesége volt; a professorné. Meghalt. Eltemettük.

– Vigasztalódjál pajtás. Az nem az ifjasszony volt, hanem az öreg asszony.

– Igazán? He? Nem a szebbik volt, hanem a csunyábbik? – De hát az már mindegy. Mikor én sírni akarok, akkor nekem muszáj sírni! Ha még nem halt meg, hát akkor ezután fog meghalni. Oh oh oh! Kedves barátim, ha már itt vagytok, sírjatok hát együtt velem. Sírassátok őtet! De ne kérdezzétek tőlem, hogy kit? Mondjátok meg minden embernek az utczán, hogy sírjanak, bőgjenek, ordítsanak! De ne mondjátok meg nekik, hogy miért? – Fáj, fáj, fáj; fáj a szivem; fáj! Fáj a szivem te éretted! – Fáj! Mindjárt kirugom ezt a földet alólam!

– Ugyan mit sopánkodol? Förmedt rá Dallos Ádi. Hiszen sohase szeretted azt az «asszonyi állatot!»

Ezzel az ellenmondással aztán keresztül lökte őt a részegség ötödik fokozatán, a veszekedhetnémségen.

– Micsoda? Mit mondtál! Ordíta fel dühösen, s a ki máskülönben oly szelid volt, mint a birka, most veszett lett, mint a kakas, felkapott egy széket az asztal mellől, s azzal kezdte el Dallos Ádit üldözni. – Agyonütlek! A falra mázollak! Megeszlek! Nekem mondod, hogy nem szerettem! Porrá törlek! Elfujlak!

De Ádi nem hagyta magát elfujni, elkapta a széklábat s kivette a kezéből a széket s aztán átölelve Nyaviga pajtást izmos karjaival, szép gyöngéden ártalmatlanná tette s akkor aztán elkezdett hozzá nyájasan beszélni.

– De kedves jó pajtásom. Ne haragudjál rám. Hiszen csak azért beszéltem: mert te még eddig csak titkoltad ezt. Még szerelmet sem vallottál annak a szép hölgynek; pedig ha olyan nagyon szereted, meg kellett volna neki vallanod, hogy megnyerhesd viszonszerelmét.

Nyaviga pajtás otthon volt már: a részegség utolsó állomásán, a bambaság állapotjában.

– Viszonszerelmet? Igazán? Angyal vagy! Ne egy puszi! Gyere mindjárt. Gyere velem oda. Szép holdvilág van. Előtted vallom meg neki, hogy én őt imádom.

– Hogy nem a Veronkát szereted, hanem őtet.

– Szeretem: és elveszem.

– Hát az urával mit csinálsz?

– Azt megölöm!

– De hátha nem akar az asszony a tied lenni?

– Akkor elrablom!

– Az derék lesz.

– Derék lesz. Velem jösz. Ha nem jön, viszszük. Felgyujtjuk az egész várost!

– Az lesz a legjobb. Akkor a zsákmánynyal elmenekülhetünk; de hohó, megállj. Erről a tógáról rád ismernek. Vedd fel az én jáponikámat. Tetejébe meg a köpönyegedet. Ha ebben meglát, minden asszony beléd bolondul.

Az a jáponika tudnillik tarka nagy pálmás kartonból készült, s azt odahaza Dallos Ádi pongyolának viselte, a miért Harangi professor dühös volt rá, hogy mit jár – csak otthon is – komédiás ruhában! Hát még ha az utczára veszi fel valaki!

A fiatalság engedte Ádinak végig játszani a kicsinált tréfát, a mi hogy teljesen sikerülhessen, ketten elszaladtak előre nagytiszteletű Harangi és Tóbiássy urakat értesíteni felőle, hogy a rejtélyes lunátikus már megint a házak tetején járkál.

Tóbiássy professor úr ugyan erre a hírre nagyot vont a vállán, s azt mondta rá, hogy bánja is ő, hisz ő úgyis hiszi a lunátikus létezését, ismeri azt már könyvekből, nem szükség a természet után is meggyőződnie létezése felől; ő bizony lefekszik alunni. Első éjjel, hogy békével alhatik megint. Se feleség, se leány a háznál. Veronka is elment Manczi nénihez éjszakára.

De annál nagyobbat ugrott a székéről Harangi professor úr erre a hírre.

– Hol a botom?

Furcsa gyógyszer a somnambulismus ellen!

– Minek az a bot, lelkem? kérdé Zsófia asszony.

– Majd hire lesz annak, ne félj!

– Csak nem mégy ki éjjel a házból?

– Éjjel? nem éjjel? én megyek! S ha mindjárt ott virradok is meg; de meg akarom tudni valahára, hogy mi hát az a kisértet, a mi két hónap óta lázadásban tartja az egész békés város népességét? kinek van passiója, mint a macskának, a házak fedelén sétálni, mikor száraz az utcza?

– De lelkem, meghűtöd magadat, s aztán megint catechismust kapsz tőle.

– Catarrhust! Nem catechismust! Mikor tanulsz meg már egyszer distingválni?

– De vigyázz, hogy meg ne fogjanak.

– Ugyan ki fogna meg? hisz teli lesz bámész néppel a piacz.

– Vigyázz, hogy a sárba ne lépj!

– Hiszen poros az út, és holdvilág van. Vigyázzak-e még valamire?

– Igen, hogy hamar hazajőjj, mert én félek idehaza egyedül.

– Hát vedd elő a rokkát és nem fogsz egyedül lenni.

Professor úr nem engedte magát tovább tartóztatni, fogta nádpálczáját marokra és el-kirohant a holdvilágos éjszakába, lunátikust fogni.

IX. A VESZEDELMES IMÁDÓ.

Zsófi asszony pedig úgy tett, mint a hogy mondva volt neki. Bement a szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát s hogy ne legyen egyedül, elkezdett fonni és aztán a surrogó rokkahang mellett csenndesen dudolgatta magában a leánykori fonódalt:

Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak az a nyavalyája volt, hogy a mint beállt az est, ő rá nézve megszünt a világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából tele rakta neki tollszárral a leragadt szeme pilláit: az sem zsenirozta; azután kiküldte a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig lemorzsolt kukoriczacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.

Zsófi asszony már az utolsó versét dudolta a rokkadalnak:

A midőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.

A professor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént távozott el.

– Júj, ha a napamasszony jött volna vissza!

No «még» nem az jött meg.

Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.

– Hát te nem jösz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyenlje magát miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát majd hivlak!

Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:

– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja! Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. – Ifjasszony, szivem! Nyissa ki kérem az ajtót.

A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony s elállt a szeme-szája, a mint ott látta térden állva a pálmavirágos japonikában Nyaviga urat. Összecsapta a tenyereit.

– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?

– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.

– De azt látom.

– Hanem én magát azért szeretem.

– Ne mondja!

– Osztén én magát elveszem.

– De már nekem van ám uram.

– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.

– Hát aztán mi lesz belőlünk?

– Magát meg elszöktetem.

– Hová az ördögbe?

– A paradicsomba.

– De hátha én nem megyek magával?

– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.

– De hátha nem bir velem?

Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bir s megragadta Zsófi asszony kezét.

Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény, mint ő, sem birt volna az igazi debreczeni fajta menyecskével. Nem szokták azokat elrabolni.

Ezen aztán végképen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.

– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.

– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza és feküdjék le szépen, aztán majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.

– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, – mindjárt felakasztom magamat. Itt erre a japonikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór. Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.

Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten valósággal! Mit csináljon vele?

Azt tette, hogy kifutott az utczára; hátha valaki erre megy, a kit segítségül hivhatna.

Épen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hitták volna.

– Oh az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.

– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit nem tudásával.

De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s kikiáltott.

– Gyere, pajtás, segíts!

– Jőjjön! siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.

– Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.

– Vagy elrabolni ezt a nymphát, vagy engem felakasztani.

Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:

– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.

– Gyere hát! Segíts! hiszen megigérted.

– Mit igértem én a dominenak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk egymáshoz.

– Hát a tanyán? A te tanyádon!

– Az én tanyámon? Én most jövök a correpetitióról.

– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!

– Ittunk? Én egészen józan vagyok.

– A hol megvallottam neked, hogy én ezt a nymphát szeretem.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy ha előttem ily tiszteletlenül beszéltél volna a professorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint a hogy ki foglak dobni most mindjárt innen.

– Engemet te? A te testi lelki jó pajtásodat? Hát nem azt igérted, hogy segítesz az én Helenámat elrabolni Menelaustól?

– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.

– Oh édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagy tiszteletű asszony. Az Isten áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.

– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja, hogy én vezettem idáig.

– Hát persze, hogy te vezettél ide.

– No, nem mondtam?

– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?

A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga, Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.

– Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professort hallom köhögni az utczán! Mindig itthon felejt valamit.

– A professor! kiálta ijedten Nyaviga úr s erre a szóra egyszerre nyaka szakadt minden vitézségének, eldobta a vont csövű faágyút s rohant ajtónak, ablaknak: «Jaj, hova bújjak el?» A százgallérú köpönyeget is ledobta nyakából.

– Fel a padlásra! Tuszkolá őt Dallos.

– De nem tudok mászni.

– Hát pusztulj le a pinczébe!

Padlás, pincze mind a konyhából nyilt. Dallos leterelte a rémült pajtást a pinczetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget s egy percz alatt fenn volt vele a padláson; mire a professor betoppant, már hült helye volt mind a kettőnek.

– Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a perspektivát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? No hát hozd ki: ott van a thékában, az a hosszú!

S a míg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, az alatt, mint a féle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, a hol világos volt a holdfénytől.

– Ihol van ni! a pincze és a padlás megint nyitva! Oh ez a gondatlan asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg még rosszabb emberek is.

Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pinczét, s nagyobb biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.

– Itt van kincsem a respectiva; szólt Zsófi asszony, kihozva azt a hosszút.

– Perspectiva! Mikor tanulod már meg. No most servus. Sietek. Teli van a nép piaczczal. Akarom mondani: a piaczczal tele van a nép! – (Aztán még egyszer visszatér a kapuból.) Még sem jól mondtam: a népet egészen megtöltötte a piacz!

«No most már ereszszük ki foglyainkat.» Gondolá magában Zsófi asszony, s felkiáltott a padlásra: No Dallos úr, lejöhet már!

– Mehetnék ám; de bezárt a professor úr s elvitte a kulcsot. Hanem majd kimászom én a padlásablakon.

– De ki ne törje a lábát!

– Nem most próbálom először.

Egy zuhanás s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan szerencsésen megmenekült.

– Hát azt valjon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a pinczeajtóhoz sietve s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.

Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.

– Elvitte már a tatár az öreget?

– Elvitte biz a professor a kulcsot.

– Hát már én hol megyek ki akkor?

– Ha csak a kulcslyukon nem.

– Fölemelem a fejemmel a házat!

– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba s aludja ki magát.

Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és elaludt, de nem békével.

X. A HOLDDAL JÁRÓ.

A diákok elhiresztelték az egész városban, hogy ma megint sétálni fog a lunátikus a kollegium tetején, mert épen holdtölte van. Meg is telt piacz és utcza bámuló népséggel. Minden ember sugdosta egymásnak, hogy csendesen kell lenni, mert ha lármát hall, felébred, s leesik.

Mikor tizenkettőt kondított a nagy templom óraütője, a suttogás élénkülni kezdett: minden ember felnézett a magasba.

«Ni! Ahol jön, ni! Csitt! Csendesség! Nem kell beszélni! Nem látja kend? Az ott ni! Látom! Jaj, ha leesik. Pszt. Most megáll. Ni, milyen fehér a képe! (Persze, hogy fehér; mert be van kenve krétával, hogy rá ne ismerjenek.) Hogy tud végig menni azon a keskeny párkányon? – Most mindjárt énekelni fog!

A holddal járó végig sétált a tetőzeten, mintha csak a sík földön járna. Köpönyeg volt a vállán s gitár volt a kezében.

Lesétált egész a háztető széléig, hogy azt borzalom volt nézni, ott azután leült s a lábait lelógázta a levegőbe.

– No hiszi-e már kend, hitetlen? szólt a sajtoskofa az almáshoz.

– Jaj, inkább hiszem, csak a fejemre ne essék!

A rejtélyes alak hátravetette a köpönyegét és elővette a gitárját, és először is igen szépen elénekelt egy verset a «földiekkel játszóból!»

Hamis volt a zuzája; nem a maga hangján énekelt: azon a szép bassus hangon, mert arról mindjárt ráismertek volna; hanem valami vékony falsett hangon, a hogy a maskarák beszélnek.

No ez szép volt. Csakhogy mindenki ismeri.

Hanem aztán jött egy másik dal. Ez már új volt.

– Trifurcifer! Ez rólam szól! dörmögött nagytiszteletű Harangi úr s ugyancsak nekifeszíté a perspectivát, ha a kréta alatt meg tudná ismerni az emberét.

Az pedig egyre-másra torzképeket fintorgatott, hogy lehetetlen volt ráakadni az igazi ábrázatjára. Folytatá pedig eképen:

(– Canis tota mater! Dörmögött magában Harangi. Hogy tudhatta ez azt meg, a mit csak én magam tudtam a megboldogulton kívül; én pedig el nem mondtam senkinek.)

«Csitt! Silentium! Még többet is fog énekelni!»

A lunátikus onnan a magasból új nótát kezdett.

– No halljuk, mi bolondot fog most megint kigondolni? dörmögé Harangi úr.

A holddal járó felhangozta a gitárját s felállt a háztető szélére s rákezdé az ismeretes nótára az új szöveget:

Harangi urat elöntötte az epe. Ez ő róla szól. Pedig még hátra volt a negyedik vers – s ez volt a legszebb.

De már az több volt az elégnél.

– Megállj semmirekellő Kákusz! ordítá el magát Harangi úr a néptömeg közül. Akárki vagy odafenn! s rohant botját suhogtatva a kollegium felé.

«Csitt! Mi az? Nem kell kiabálni!» csitíták minden oldalról. «Mindjárt leesik, ha hozzászólnak!»

– Hadd essék! Törjék ki a nyaka. Palacsintává lapuljon. Ahol van ni! Már szalad is! Már mászik le a háztetőn! Megállj gazember, fölmegyek hozzád! Elfoglak.

A jámbor sajtoskofa megczirógatta a nagytiszteletű urat s keresztyéni jó indulattal kérte:

– Édes drága professor úr! Ne mászszék fel arra a falra!

«Jaj, fussunk innen! Mindjárt ránk esik!» sikoltozott az asszonynép.

– Hadd essék! Ide essék! Lármázott Harangi úr. Nekem essék kapóra. Úgy elütöm, hogy a pokolra esik.

A lunátikus válláról csakugyan leesett a köpönyeg.

– Meghaltál! kiálta rá Harangi úr, agyonütve a nádsinkóval a köpönyeget. – Hah. Csak a köpönyegje volt. De megállj. Erről holnap rád ismerek, kicsapatlak, ha az apám fia vagy is.

De már most hová azzal a köpenyeggel?

Ha bemegy a kollegiumba inquirálni, az alatt ki tudja, mi történhetik odahaza? Még is csak elébb való dolog lesz haza menni: meglátni, hogy mi van a dologban?

XI. DEUS EX MACHINA.

A míg nagytiszteletű Harangi úr a tengernyi néptömegen keresztül tudott furakodni, hogy a szabad utat megtalálja hazáig: az alatt a lunátikus régen lejutott a földre a maga bámulatos nyaktörő utján, a mit, ha megmutatnának valakinek, azt mondaná, hogy nem igaz; a kutnál lemosta az ábrázatjáról a krétát s mire a prefessor úr hazakerült, már akkor ott állt az ő kapuja előtt.

S még úgy tett, mintha észre se venné a közeledőt, háttal állt feléje. Koczkáztatta, hogy jót húznak végig a hátán «servus humillimus» fejében. De hát mit nem kész az ember koczkáztatni, mikor szerelmes?

Aztán meg bizonyos volt már arról Dallos Ádám, hogy ezt a partiet ő nyeri meg: engedhetett egy-egy ütést az ellenfélnek is.

A professor úr pedig megismerte őt hátulról is. S valósággal az volt a köszöntője, hogy megragadta az ott ácsorgónak a gallérját minden teketória nélkül s betolta maga előtt az utczaajtón át a folyosóra, onnan meg a konyhába s ott magával szembeállította.

– Gyere csak, gyere! Itt vagy most, megvagy most! Állj meg itten! Hát mit ólálkodol te itten? Mit állsz te meg éjnek éjszakáján az én házam előtt?

Dallos Ádám olyan ártatlan képet csinált, mint egy birka.

– Hát kérem alássan, nem szabad én nekem a nagytiszteletű úr háza előtt megállanom?

– Szabad? Nem szabad? Nem az a kérdés. Hanem hogy minek állsz épen ide? Állhatnál a tulsó oldalra. Háromezerhatszázhetvenhét háza van Debreczennek; mindenik elé oda állhatnál, miért állsz épen az én kapumba?

– Kérem alássan: a testimoniuomért jöttem.

– Éjszaka! te!

– Hát én azt gondoltam, hogy olyankor nappal van, a mikor a professor úr az utczán sétál.

– Te! Tán te is lunátikus vagy?

– Hát a professor úr az?

– Bomolj meg! Én nem vagyok az. Mit beszélt a lunátikus, he?

– Ebből secundát kapok. Nem tudok belőle semmit.

– Köszönd! – Hát ezt a köpenyeget ismered-e?

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a köpenyeg Nyaviga uré.

– Elmenj vele!

– Hiszen elmegyek.

– Nem mégy! Itt maradsz! Minek jöttél ide?

– Jupiter omnipotens! Professor úr beczibál galléromnál fogva, s aztán azt kérdi tőlem, hogy minek jöttem ide? Kikerget, s aztán elállja az utamat, hogy ki ne mehessek.

– Ugye? Maleferiate nebulo! pinczeablakon, padlásablakon jársz keresztül-kasul, s a szegény Nyavigát páholtatod el magad helyett; de most ki nem mégy innen, a míg meg nem fogadod, hogy a hugomra nem veted többet a szemedet.

– Nem értettem; kérem alássan.

– Addig innen el nem mégy, a míg Veronkáról végképen ünnepélyesen le nem mondasz.

– Hát akkor kivánok nyugodalmas jó éjszakát. Majd lefekszem ide a tűzhelyre s reggel megizenem a dárdásnak, hogy hozza ide az ebédemet. Szivesen itt maradok én akár itéletnapig.

– Ember! Homuncule! Még annyira viszesz, hogy káromkodni fogok.

S már morzsolta a nagytiszteletű úr a fogai között a rettentő átokformulát a prosodiából.

«Sic dropax, anthrax, corax, cum smilace climax!» (A mi oly irtóztató káromkodás, hogy lefordítani nem is lehet.)

A nagy lármára azonban előjött a szobából a nagytiszteletű asszony.

– No, az Istenért! Mi történt?

– – Mi történt? Rivallt rá a felbőszített férj, odatartva eléje a nyakánál fogva összeszorított corpus delictit. Kié ez a köpönyeg? asszony!

– Ez a köpönyeg? Hát Nyavigáé. Ki az ördög viselne már ilyen hétgallérú köpönyeget más?