TEHERANTÓL A KÁSPITENGERIG.

A nyájas olvasó, ki követni akar utam azon részén, mely személyes kalandokat illetőleg legtöbb érdekességet nyujt, legyen oly szives és vegye magának azon fáradságot, hogy „közép-ázsiai utazásom“ második fejezetét átolvassa. Ott igen röviden, tömör szavakban irtam le éjszaki Persián át tett lovaglásomat. E most nevezett könyv, csupán Közép-Ázsiáról szól. Persiáról, mint a melyet már oly sok remek toll ismertetett, nekem a lehető legkevesebbet kell vala mondanom, s innen van, hogy incognitom ezen első napjai, s azon benyomás, melyet rám környezetem és ama sajátságos életmód mindjárt eleinte gyakoroltak: mindez elhallgattatott. Egyébiránt a szófukarság soha sem hiba, s ha az volna is, igen könnyen jóvá tehető.

Most épen ehez akarunk fogni, és beleszőni éjszaki Iran leirásába ama jeleneteket, hogy kitölthessük azon szembeszökő hiányt, mely első útleirásomban észrevehető. Azon küzdelemről, melyet kalandos elhatározásom után az első napokban önmagammal vívtam, csak igen keveset szándékozom mondani. Bárha további segélyezés dolgában, a mint Budenz József barátom leveleiből megértém, sem a magyar akademiától nem igen sokat remélhettem is: mindazáltal az 1863-ik márcz. 20-ról szóló levelemben, szilárd elhatározottságom melletti állhatatos megmaradásomat jelentém az akademiának. A levél már be volt pecsételve, a postára adásra készen, midőn a tatárzarándokokkal ismerkedtem meg ugyanazon napon, s igy alig néhány órával elutazásom előtt még egyszer feltörtem levelemet, s azon pótlékot csatoltam hozzá, melyről az akademia ekkori titkára, a megboldogult Szalay László, mint az akademia 1863-diki jegyzőkönyve I. köt. 1 füzetének 97-ik lapján olvasható, ezen szavakban tett jelentést: „E levél mellé továbbá egy kis szelet papir van mellékelve, melyen irónnal a következő sorok vannak irva: „Még egyszer feltöröm a levelet. Egy kasgari khinai müszülmán társaság, mely Mekkaból Khiván és Bokharán át messze hazájának tart s melylyel a követségen ismerkedtem meg, meghi, hogy vele a Káspitenger részéről a pusztán át tegyem meg az utat. Beleegyeztem. Már holnap a legszorosabb dervis-incognitoban elindulok, tiszta koldús minőségben. Ha ez utam, melyen semmi európai elődöm nincsen, sükerül; ha el nem árultatom…

Éljen édes hazánk. Vámbéry.“

Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.

Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét, mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai csakhamar megvigasztalt.

Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért, minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó két órányira feküdt tőlünk.

Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem, összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék, még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében. Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.

Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt nyugodtan el kellett viselnem.

Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton, elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.

A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra, jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi indulásunkkor látszott.

Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend, a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint, majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az őskorban is oly nevezetes csúcsán.

A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas szirtfokhoz van bilincselve.

Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál: „Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom, természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást. Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem, hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült nyerhetnem.

Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja, hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.

Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül. A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj, mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal, dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken majdnem teljesen hiányzanak.

Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük. Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé, a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk, az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.

Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez, az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással, óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre bizony nem lennének képesek.“

E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik, sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában, egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket, mert bizonyára halálfia lesz.

Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél, melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.

Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb 6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott. Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is hasonlóképen cselekedjem.

Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is 10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani. E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak. Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek, s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul: „hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“ Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják, hogy alig lehet rajtuk áthatolni.

Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.

Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal, melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával, hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is, csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.

E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím, annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért. Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között, melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom, hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba; mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják, Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének, azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este, az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.

Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás, az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot, kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben nagyon drága kenyeret.

Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára, közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“ Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“

Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.

Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk. A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége, részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“

Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével. S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is, mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen, kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát megvédelmezni.

Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról, vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje – vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében, s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.

Báb és Bábi-k.

Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitünt ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét, önbálványozással és magatúlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniök kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott, sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig ujabb és rendkivüliebb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának képzeletében tehetségei valami rendkivüli terményeivel akart előlépni, a heves vérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe uj hitet állit, s ezen új tannak ő lesz a prófétája a világ előtt. Hogy az ilyen tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy bekövetkezendő hatalmát megalapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes siíta hirét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt, Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy még inkább olyanul tündököljön, mint a kit Isten lelke különösen ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. Onnan Bagdadba ment, hogy az ottani környéken levő, s a siíták által szenteknek tartott helyeket meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földiei közül mindig egy-egy kiváncsi csoportot gyüjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, a kik a végett mentek hozzá, hogy általa az Iszlamra tanittasanak, szavainak hatalma által annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre miszerint a mollah, a helyett hogy vallásukban megszilárdítaná, még inkább el is téritette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért szülővárosába, utitársai, kik egyszersmind első követői is valának, nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Uj vallás alapitásáról még szó sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról ajakra, hogy Hadzsi Ali Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet nélkül ostromolták, az utczákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság különböző osztályainak egész tömege kisérte, mollahk, kézmüvesek, parasztok stb. s a mint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa alapitandó valamely uj vallás eszméje, – mint inkább találó logikája, melylyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szent irás némely kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot foglalkodtatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk ámitónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, a mi azonban őt, a maga felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség pálmaágának fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván szint kezdett vallani igazi czélja és szándékai felől. Kimondá, hogy nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak tündöklése az igaz hivőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi, s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment, hogy egy alkalommal a mindenható s közte levő viszonyt vázolván, lángra gyúlt tanitványai előtt, arab nyelven felkiáltott: „Hu el ilm, ve ena babi hi!“ „Ő a tudomány és én az ő kapuja!“ azaz: ha ti ő hozzája akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb (kapu) melléknéven nevezé, ez lett nem sokára bevett nevévé mások ajkain is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.

Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesűlt mohammedanoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly rendkivüli fanatismussal ragaszkodnak: az uj prófétának, az ő előbbi hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták; s ugy hiszem, ez is megbizonyitja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy a persák minden külső bigottságuk daczára, a kelet leggyengébb hitű mohammedanjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban a mi uj és rendkivüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni: mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek tekinték, s Hazreti Ala (Legfőbb magasság) czimmel tisztelték meg.

A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté: csak akkor ébredt eszméletre, midőn amannak már tekintélyes hatalma volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teherani udvarnál, hol, természetesen, a legfeketébb szinekkel rajzolák mindazon veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy ő isteni küldetés által van arra felhiva, ezen a bajon segíteni. Jól tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket szivesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett barátságra az igazi müszülman világ a nélkül is ferde szemmel nézett. A mint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádoskodása daczára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem feddette, hanem – a mint sokan állitják – titokban még pártfogása alá is vette. A helyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal bünteték, a mely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban és nyiltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga körében hirdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein Busrevie nevű mollah tünt ki, mint a kinek jeles képességeit, ellenségei maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjusága éveit vallástudománynyal és casuistikával tölté, a „legfőbb magassággal“ megismerkedett, és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált. Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind Kasanban, úgyszinte Teheranban is annyi lelket téritett megához, s oly annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a király is szólni kivánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit hasonlókép meg akarta tériteni, főnökének vallástanát elébük terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is czélzott, miszerint Iran és Európa között mindig szorosabbá és szorosabbá füződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb. illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot, s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a „laisser aller“ elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint a mikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat élvezhessen, s igy a nélkül, hogy Báb fellépteért valami nagy haragot mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elegendők valának arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban minden követőivel együtt el nem tisztul Teheranból, bizonyára pórul jár. Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s bárhol jelent legyen meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat hóditott meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második főszemélynek, s csakugyan nem sokára a „legfőbb magasság helytartójának“ neveztették el.

Ezenkivül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Daczára atyja, nagybátyja és férje minden esdeklésének, magát az új vallás hivének vallotta, nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s a merre csak járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az irani iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony, ki nemcsak müvelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte, de a mellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltünő volt, miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.

Ők hárman egész Iran megtéritését feloszták maguk között, s valóban bámulatraméltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan aknázza alá Báb egész Persiát agitatorai által; hogyan veti a meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily kényelmesen, egész Irant egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt az áttérittettek élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban utczai harczra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve, melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése folytán, egészen bátor harczossá változott. Azonban Korasszanban Mollah Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát hiveivel együtt, hol törekvéseit fényes süker koronázta. Ugyanis alig töltött ott nehány hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheranból kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos rajongók részén volt is, mindamellett a túlhatalom visszavonulásra kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű bucsújárási helyet választák ki erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi élelmi szerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is jó ideig kiállhatónak itélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek azon vak engedelmességről, melylyel alattvalóik minden parancsokat teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a heves ostrom alatt sokat kellett szenvedniök, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes példáit mutaták közülök sokan, minőkre a keletieket csakis a lelkesültség teszi képesekké.

Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a nagyveziri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik nehány szerencsés kicsapást tettek a várból, melyek alkalmával rémitő pusztitást vittek véghez a persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémitőbb szinekkel festik azon kegyetlenségeket, melylyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát kisérlettek meg, igy sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.

A mig a mazendrani küzdelem egész Irant a legnagyobb feszültségben és kiváncsiságban tartá, maga Bab sirazi házában élt, a kormány rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak földöntúli szellemekkel nem, mint övéi álliták, s most már valóban ő maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e, hogy a mig ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak pórok, hanem Mollahk is, kiváltképen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott az uj tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé. Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat tett, hogy mindjárt kezdetben olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein Busrevi, ki magával a királylyal is szembe mert szállni, s a királyi csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette volt.

Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot ép oly bámulatraméltó erélylyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a Teheranból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa. Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem Zendsanban minden irányban terjesztett.

A Bábik a most nevezett város czitadellájába vonultak, s bárha jobbára békés polgárokból lettek katonákká, hihetlen elkeseredéssel harczoltak, bátorságuk valóságos csodákat tett, mig végre a királyi sereg túlszáma által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos ágya körül gyüjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó parancsait. „Felhivta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el ne csüggeszsze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyitá nekik még azt is, hogy ez nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap mulva ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb. Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – a mint mondá – ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak tekinteni, a mi az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között adta ki lelkét.“ Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.

Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb hivével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt feladata, hogy tanait czáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisitendők meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg kellett győzni, nem használt semmit minden ügyekezete, s mint eretneket, ámitót, s a király és vallás ellen lázitót, halálra itélték. Hogy a világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanitványa kisérte utolsó utján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kinok gyötrelmétől kimerülten földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet igértek neki, ha megtagadja hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire aztán szabadon bocsáttaték. Teheranba menekült, de utóbb megbánván ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb kinhalállal kellett elvérzenie. A másik tanitvány egészen állhatatosan megmaradt mellette s ura mellé állittatott egy falhoz, hol mindakettőnek golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak odakötözve, de ki irja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a két halálra itélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb, a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.

Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt ujra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kinjai minden lelkiéberségétől megfoszták; elfogatott, ujra megkötözteték s bárha alig lehetett embert találni, a ki másodszor is rá lőjjön, mindazáltal a második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét három napig hurczolták szerte a városban.

Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt inkább ujabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti szeretettől és a gyilkosok elleni boszúvágytól.

A fiatál király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról ösztönöztek a Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget is alkalmaztatott ellenük, mi amazok boszúvágyát is még inkább felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy veszélyes merényletből, melyet nehány elhatározott Bábi személye ellen megkisérlett. Időről időre még most is merülnek fel hirek egyes összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még maguk a persák is hallatlan kinzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyodott, hogy az összeesküvésnek feje: halálra itéltetett. Jó testes ember volt, s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát helyeztek, s addig vezették körül a Bazaron, mig a gyertyák viasza leégvén, azok kanóczai, a halálraitéltnek testéből szivárgó kövérséget kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét vezetni kezdék; végre egyenkint kihúzkodták fogait, s félhold alakban megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért, rendkivüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen ritkán, vagy épen nem sükerült egyetlen tagot is megtántorítani. A halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kivánatraméltó örvendetes vége, csak egy mulékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, „kik szellemi főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a vértanúság koronáját nyerheték.“

Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hivet számlált, s melyhez titokban – minden kiirtási kisérlet daczára – még ma is oly sokan ragaszkodnak Persiában. Ott létemkor sokat hallottam ezen új szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek egy hiteles másolata a teherani királyi könyvtárban őriztetik. Ujabb időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert annak birása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak tartassék, a mi rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s igy nem is dicsekszik senki annak birtokával. S igy, valamint maguk a könyvek titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret köde borong. Némelyek azt állitják, hogy Báb, kommunismust vallott, a korant tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó persa és a keresztyén vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a versio látszik leghitelesebbnek, melyszerint Báb a Mohammed által felállított prófétai sorozatot helybenhagyván, tőle csak annyiban tért el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek itéli, s minthogy az emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten szükségesnek látta épen őt bízni meg a tanitás és javitás küldetésével.

Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely értekezése arról tesz tanuságot, hogy keresztyénekkel és Gebrekkel sokat érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek vezetését bizonyos számú papokra kivánja bizni. Templomai nincsenek, kivéve a bábi-tanért elhalt vértanuk sirjait. Kihagyja a Kible-t is, vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka vagy Jerusalem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniok, egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan megtartandó parancsokképen irt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik ellen. Azoknak mit sem szabad birniok, s azért tőlük mindenüket el kell venni, a mi bizonyára egy legfőbb magnes volt a kincs-szomjas iraniak előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek tartja. (Állitólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan megjelenniök s általában mindazon előjoggal birnak, mint amaz előbbiek.

A jónak és rosznak, a bizarrnak és bámulatraméltónak tarka keveréke tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont (törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s igy e hiányos jegyzetek, melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósitásaiból merítettek, részint pedig Gobineau „Les religions et les philosophie dans L’Asie centrale“ czimű könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, a hol Bábról emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. A mig Konstantinápolyban időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török kormány haladéktalanúl elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről időre lépnek fel fölhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal könnyebb nekik hiveket gyüjteni, de a hol a kormányzásnak csak árnya is található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanúl megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökitését előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden pillanatnyi felindulása daczára, mégis szivósan ragaszkodik a régi institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az ujonan felmerülő próféták müve, ritkán éli túl önmagukat. „Oh a sors, a szeszélyes sors, hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont, a világ nevetségének és gúnyjának tárgyává!“ – mondja a keleti példabeszéd.

Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig tennünk kellett, nehézségeire nézve ép oly feledhetetlen marad előttem, mint az előbbi mazendrani.

Egy nappal előbb itt eső esett, s igy az agyagos talaj majd egy lábnyira fel volt ázva, e mellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani. Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer térdrerogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egypárszor a sárba, s midőn igy tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, épen sem csodálkoztam fölötte, hogy a siíta persák hangosan felkaczagtak a sárral bemázolt kis szunnita karavan láttára, s derültségük teljes mértékét érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavanszerajba bevonultunk. Egy csoport utcza-gyerek kelt nyomunkban s minden kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kisért egész a kapuig, melyen át eltüntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis észrevettem, hogy a bazárban nehány veres-csíkos öltözetű s különös fejdiszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen tekintett ránk. Ezek esetlegesen épen itt időző turkománok valának, kik a szent földről ép most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a karavanszerajban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk számára élelmi szerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag ajándékokat hoztak. Közülök egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának ezen ijesztő rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes türedelmessége daczára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán indulva, áldást mondtam reá, a mit nehány frankot érő adománynyal jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől csillogó szemekkel mondá: „Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk, odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s a mennyi szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!“ Nem csodálatraméltó-e, hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám? A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt, magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról, már is forró vágyat éreztem magamban, minélelőbb turkomanok és szunniták közé juthatni.

Száriban két napot töltöttünk. Utitársaim szamaraik eladásával voltak elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk, s igy az állatok átszállitása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt én szerte jártam a városban, hogy a nehány európai utazó által már megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állitólag még az iszlam előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához. Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, ez a történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Igy például, Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz tábornoka Rusztem őt utóbb megszabaditá. Igy, az ország nagyjait Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is jelentékeny helyet képezett. A földleiró Ibni Haukal mondja, hogy már akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában a legroszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint a minő lehetne, ha a mazendrani föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel Éjszak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagyrészét, s bárha a czukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész Iszlam-világ irótoll képen használja, s bárha a ris túlságos gazdagon terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.

A siíta Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben levő afghan-telepitvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község nehány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból épen egypár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok gondviselésére bizatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s mintegy két órahosszat igen jól kövezett országúton haladtunk, maradványán Sah Abbasz azon fennebb említett útjának, mely Asztrabadba vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom felé, mely a sikságon már jó távolról feltünt szemeink előtt, de jó késő éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképen meglepett, lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám. Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolcz óra hosszat tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam, mintha legalább is száz mértföldnyi távolság választaná el őket egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten. Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen éjszakává lesz: épen így különböznek e socialis viszonyok egymástól, minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.

Mig a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek volna, mintegy önkénytelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni, honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók által olyannak iratik le, mint a mely annak idejében ragyogott a fénytől és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az az embernek, ha Közép-Iran égető hősége ellen, a Káspitenger partjaira menekülhet. A várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspitenger kék hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah épitteté fel ujból, s bárha a persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik. Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen emlitésre. E hajdan oly pazarfényű királyi lak egyéb részei egészen pusztulásnak indultak, s Irannak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet szórakozásaúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak el kellett tünnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog jelenhetni.19)

Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a nem sokára megeredt eső öszhangzásba hozta a kopár partvidék nyujtotta szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbbé kezdetleges turkoman járműre valánk szállandók. Tatár utitársaim szótlan levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csonakot, mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden pillanatot, melylyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám, nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy engemet vegyen föl, ugy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könyeitől áztatott tájra, mialatt kimondhatlan, leirhatlan érzelmek hatották át bensőmet.

Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani ma. Kitűzött czélom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a csolnak a tengerbe siklék, oly utra keltem, a hol senki sem mondhatá meg, vajjon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a bizonyos rom felé vezet.