TEHERANBA.

I.

Ágyudörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának fel a trapezunti kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte. Bizonyára távolról sem fogja senkisem gondolni, hogy ezen ünnepélyes fogadtatás, talán engem, a leendő dervist, illetett, ki koldúsbottal kezében vándor-útra indult, hogy az óklassikus Ázsia nagy részét bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz pasának nyujtaték, Trapezunt ujonan kinevezett kormányzójának, ki utitársunk volt Konstantinápolytól idáig. Egy-egy török tartomány új kormányzója mindig a legédesebb remények fris kutforrását hozza magával az illető lakosság számára. A lelépettet zsarnok személyisége vagy túlzott hivatalhűsége rendesen gyülöltté teszik, s igy utódjától több igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Variatís delectat! s bárha az ember bizonyosan tudja is, hogy a török államügy korhadt épületét, már a legerősebb támoszlop sem képes többé fenntartani, bárha bizonyos is, hogy az ujonan érkezett nemsokára hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.

Trapezuntnak, Mithridates hajdani székvárosának, veres háztetőivel, mik a gazdag növényzet setét zöldje fölött emelkednek, a tenger-félről épen nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban ismerkedtem meg, itt tartózkodásom idejére felajánlotta vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kiséretéhez csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam át a kormányzó délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kisérő csapatunk mellett jobbra balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés, s midőn mindezek között magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellett soromnak szeszélyes intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal tölté el a kedves Konstantinápolytól való válás, hogy négy évig keleti kényelemben és nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan utra kell vala kelnem, épenséggel sem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s ime első megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve, három egész napig ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már bucsút vettem.

E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges utikészleteket bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi Törökországon és Persián átvezető kalandos vándorlásomhoz szükséges vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egészszel csakhamar elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheranig meg akartam tartani, de csak Kiatib, (irnok) szegény Kiatib kivántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes uti podgyászom nem állt egyébből egy Khurdzsinnél (tarsolyzsák), mely egypár inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró, másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, thea-edény és csésze. Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavasz-t, nem annyira biztonság, mint az itt szokásos fényüzés szempontjából, e szives ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, az 1862-dik május 21-dikén a Szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kiséretében távoztam el a török tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek irányozva utamat.

Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a körülbelől mintegy órajárásnyira terjedő csinált uton, melynek készitése – mellesleg legyen megjegyezve – nem kevesebb mint 20,000 török fontba került. Egyike volt ez azon számos izben ujra meg ujra tervezett országutaknak, melyek a rideg pontusi hegységeken át Erzerumba valának vezetendők. Azért mondom „gyakran tervezett országutak,“ mert a mennyire én emlékezem, legalább is hatszor hozzáfogtak a készitéshez, de a roppant kiadásoktól visszaijedve, azzal nemsokára fel is hagytak; a magaslat ormán, hol ezen országutnak vége szakad, veszi kezdetét a primitiv keleti ut, egy keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra átvonuló állatok körmei vájtak, olyan ut, mely a mi európai fogalmaink szerint érdemes volna e nevezetre, innen kezdve, mind a mennyei birodalom távoli határáig, egész Ázsiában sehol sem található.

Egyébiránt nemcsak a csinált országut az, melytől az utazónak, mint az európai élet utósó emlékjelétől itt válnia kell, hanem a mély völgytorkolatban vezető uton, a tengert is elveszti szemei elől. Hadzsator, az utamban kisérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy a végbucsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy a legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus végtelenbe terjedő setét hullámain merengettem. Trapezunt, mintegy mélyedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn azon osztrák hajónak, mely idáig hozott, tat-árboczán utójára láttam légben lengedezni a lobogót: lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem. Minél mélyebben nyomultam a hegyszorosba, a növényzet annál bujábbá s gazdagabbá lőn, annál meglepőbbé a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s ha a pontusi hegység az év egyéb szakában szépnek mondható: nem csoda, ha a kikelet e szép havában valóban varázstekintetű. Az út vadul lezajló hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt hegyektől környezetten. Csak imitt-amott akad az ember egyes Khanokra (fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egy pár lakház is tekinget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja boritja, s bennük jobbára görögök laknak, kik még a régi pontusi tartomány lakosainak maradékai s jóformán sehol sem vegyültek össze sem örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban tartózkodnak.

Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden varázsának daczára, nagy bágyadtságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját valami szürüdzsitől kénytelen bérleni. Ezek az emberek rendesen málhaszállitásra használják állataikat, s igy azok oly rázósak, hogy a lovagot egészen összetörik, a mellett oly lomhák, miszerint ugyancsak van dolga kéznek lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban elfárad, mintha gyalog tette volna meg azt az utat. Igazán, hat óráig tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett egy khanban az éjet először töltém a puszta földön, nomad-módra. Étvágyam egy csep sem volt, a csupa fáradságtól, sőt még az álom is elkerült. Az egész helyiség szintúgy hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatá, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb. s nekem úgy látszott, mintha ezen egész zajt egyedül azon czélból keltenék, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemen s mély elborulással gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.

Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki dervis-szerepben, koldúsbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s bebarangolni szándékozik Turkesztan sivatagait, és a távoli Oxus partvidékét? Valóban, ez nem látszik arra valónak! Őszintén szólva, Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának előttem, azonban – mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás mindennek elviselésére megtanit. Az első állomás éji szállásán környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden, undorral töltöttek el, – s két év mulva, ugyanezt a helyet pompás hôtelnek tekintettem volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavanjának utazója ilyen fedélért, kenyérért és vizért, s kiváltképen azon biztonságért, melyeket én az első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.

(Május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsator felébresztett. „Bey Efendi – mondá – ugy gondolom, kipihented már a tegnapi utnak fáradalmait, a mai még sokkal roszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják az embert nyugton a nyeregben ülni, s azért jobb lesz, ha addig, mig az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra amott balkéz felől.“ Eleinte azt hittem, tréfál, de midőn sürgetését ismétlené, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástul töltém az éjet, s neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon, vajon a barmok, s még pedig ugyancsak megterheltek, hogyan haladhatnak fel ezen az uton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni, még a gyalogszerrel járónak is kimondhatlan fáradságába kerül, s még is egész hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek a persa hajcsárok irtózatos kiáltozásai közben jöttek lefelé, ügyesen ellensulyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel haladnak ezek az alig kétarasznyi széles, sikos sziklaösvényen, – mely mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott megtörténni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhanjon; a legnagyobb veszedelem egyébiránt akkor fordul elő, ha két menet szembe találkozik egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon nagy kolompok, mik az átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami makacs karavanvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó kolompokat, utát azok daczára is folytatja. A vita és versengés először az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása összebonyolítja aztán az állatokat is, s hogy az ilyes esetekben, versengési vágyát mindakét fél drágán fizeti meg, arról felesleges is volna szólani.

A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, s bizonyára egyike a legroszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez azon kereskedelmi ut, melyen Örményország, Persia, sőt Közép-Ázsia is, Nyugottal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben, jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival megterheltetve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett, bárha az út még innen is mindig felfelé haladt, ezentúl mégis jóval könnyebbé lett. A földet itt-ott még hó boritá, mi azonban épenséggel nem gátolá az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal már is a nyári tanyákra vonuljanak. Ezen hegység igen gazdag legelők dolgában, s a baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes mértékben felhasználhatná. Néhány arra vonuló családdal találkozván, beszédbe ereszkedtem velük, s találkoztam olyanokkal is, kik a hirneves dönme-felekezethez tartoznak. Dönme annyi jelent, mint renegat (hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a török hóditás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették fel, – de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból visszatértek ismét magános hegylakaikba, visszatértek hasonlóképen előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos alakoskodás tovább tartott 300 esztendőnél, a törökök jól ismerték e rajah-világ kétszinű hitét, de minthogy ezek nyilvánosan semmi megrovás alá nem jöttek, nem bántotta őket senki sem. Az 1831-dik évben, a Khati Humanjun közzététele után, vagyis jobban mondva, azon időtől fogva, mióta e tájt az orosz befolyás mind jobban és jobban mutatkozni kezdett, a dönmek mind nyiltabban kezdének szint vallani, s minthogy a szent-pétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül élnek, s az ilyes eset épenséggel nem tartozik a ritkaságok közé, s magában Szalonikben, s Törökország akárhány más városában nem egy olyan ember él, kinek vallásfelekezete valóságos talány. Ez azonban a keleti előtt legkisebb mértékben sem feltünő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt és rejtettet kiválólag szereti.

Daczára a terhes hegymászásnak, s daczára az oly sok nehézséggel járó lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő annyira megerősitettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben értem el. Ez pedig egy meglehetősen megtelt Khanból állott s csakis efendi czimemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsator tanácsára sósvizbe áztatott ruhával borogattam a lovaglás által feltört testrészeket, minek bárha élesen csipő hatása volt is eleinte, de a következő napon a lovaglás már is nem vált oly annyira terhemre.

Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozék hozzám, kiknek egyike előbb francziául, azután pedig angolul kezdett velem beszélni. Tebrizi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet töltött Angliában s most szülő városába volt visszatérendő. Csakhamar bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is kedvesebb volt reám nézve, a mennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül ajánlkozott azon utnak egy jó nagy darabján, melyet én mint kezdő tettem meg, s bárha ő is, mint az Európából csak épen most megtérő, minden keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig francziául vagy angolul beszélt volna, mindamellett hű és biztos utitársra akadtam benne. A jó utitárs mindenütt, de kiváltképen Ázsiában, megbecsülhetetlen, s igy azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül, mindkettőjökkel folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.

Épen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sovárgás. Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff, igy hivták európásitott örményemet, kinek politikai hitvallását eléggé elárulja az off – szóképző, minden utunkba esendő helyet előre lefestett előttem. Ő már több izben ment ezen az uton, ismert minden egyes házat, s igy midőn máj. 24. déltájban Baiburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább vonulván, este felé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő Khanhoz érkezénk. Az ut szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab Bunar hegység lábáig s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az ázsiai Törökország ezen részén találtam, mit kiváltkép a tavaszi reggeleken tapasztalám. (Máj. 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadruczát ejtettek el, – melyek e vidéken csak ugy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam valami nagy kedvelője, s igy most is, a mig ők jobbra-balra cserkésztek, én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét hallgatva. A völgység kész paradicsom, – s a szem sohasem fáradna bele szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó tulságos szegénység a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne. Daczára a viznek, mely itt mindenütt bőven találtatik, s daczára a termékeny mezőnek, a földeket mégis igen roszúl művelik, s nem egy helyen találkoztam földmüvesekkel, kik primitiv ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak, sőt láttam azt is, hogy a paraszt ember szamara mellé tulajdon feleségét fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszúl: „Igen, efendi, minket a konstántinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy adók, s a mindig megújuló kontribuczió megbénitotta erőnket. Mit használ az áldás, melylyel Isten megajándékozta vidékünket, ha urainkba lelkiismeretesség és könyörületességet nem teremtett.“ Valóban, szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egy némely magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényüzési czikkekre, mig itt a földmives tengődni kénytelen. Feljutottunk azon hegynek ormára, melyből a Frat folyó ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden fáradalmat, s nemcsak egész Erzerumig, mely egy szemközt álló hegy oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli Kurdisztan-hegyekig. Gyönyörű panorama, csak a nagyon gyéren elszórt falvakat ne kellene oly keresve keresni.

A hegyről lementünkben, mely út imitt-amott szinte nagyon meredek, egy sirazi karavannal találkoztam s feltünő volt előttem csúcsra nyúló magas nemez süvegük. Egészen vidáman lépdeltek szülőföldük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva hogy a karavan-vezető Hafiz dalait énekli, melyek egyes versszakait az őt követő fiatalság, karban utána zengette. Ezek valának az első irani szavak, melyeket bennszülöttek ajkairól hallottam, s bármennyire törekvém is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva vonultak felfelé a nehéz uton, mert – mint vezetőm mondá – ez a legjobb mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az arab, gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, ugy a persa is azt hiszi, hogy Hafiz dalai még az oktalan állatokra is buzditó hatással vannak. Ostort és káromkodást – igy véli – csak török állatoknál kell alkalmazni.

Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők, Ibrahim Agának, egy igen derék töröknek házánál, ki gazdag vacsorával látott el bennünket. Mig mi ehez jól hozzá láttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk daczára, csak egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel a fölött, hogy szives ellátásáért semmi határozott árt sem akart követelni. „Efendi – mondá – nem erszényedtől, hanem szivedtől várom a jutalmat. A mi kenyszerített adomány, azon soha sincsen áldás, s egy magajószántából adott piaszter többet ér, mint tizannyi, a mit úgy követelünk.“ Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai Törökország lakosainál. Ez az egész törökfaj jellemvonása Ázsia egyik végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti. Ezek az emberek uraknak születtek, s urak is voltak mindaddig, mig kedvencz foglalkozásuk, a háború őket gazdagithatá, azonban ma már, midőn a materialismus nyugatról keletre is átvándorol, az alattomos és nyerészkedő örmények és görögök föléjük emelkednek. Ők a középkori társadalom árnyai s mint ilyenek, el is fognak enyészni bizonyára.

(Május 28.) Bárha Erzerum, mely a terjedelmes sikság végén fekszik, indulásunkkor egészen a közelségben állónak látszék, mégis nyolcz óra folyásaig kellett lovagolnunk, mig oda értünk. Ez az eset rendesen elő szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely sikság végén fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki azt hiszi, hogy egy rövid óra mulva már oda érkezik, pedig még soká, soká kell még mennie. Egy Kurd – mondá Hadzsator – mérgében visszatért egykoron. Erzerum elszalad előlem – így szólt – ugy sem juthatok el oda. Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már jó dél volt, ott két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is, a hasonnevű Pasaliknak székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.

II.

Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és utczára nyiló ablakaikkal, félig-meddig európaias szinezetük van. Azon helyeket a török hóditás idejében jobbára görögök birták, kik a nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben, utánozzák. De itt már lassankint a keleties épités-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint utczára nyiló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia épitményeit, semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazarélet s a lakosság ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.

Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos szinű ruhaszövetek, a czipész-kirakatokban levő setétvörös csizmák, s a középkori fegyverzetre emlékeztető szuró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal diszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely olyannyira különbözik erősen megbarnult arczszinétől, hiuz szemekkel kémli a bazart, csakhamar sejteni fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb ázsiaiakkal lesz dolga.

Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehez képest ő is különfajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Brittannia szülötte.

Lakáson nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény utitársaim, hanem Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen, mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára épen oly egyénre volt szüksége, ki azt a franczia nyelvben s más egyéb európai tudományokban tanítaná, Mentorául épen engem választott. Huszein pasa, kinek az európai emigransokkal folytatott érintkezése folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öcscsét Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt ujabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigransok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, – azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendencziái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló bagdadi Seikhet is igen szivesen szokott magával látni. Igen jól emlékszem még, hogy e mindig mezitlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy a hirhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig – volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb előharczosai. Huszein pasa – a mint tudva levő dolog – eleinte halálra itéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből, életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen birt.

Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le akart beszélni, utóbb azonban megigérte, hogy a turkesztan főváros nehány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis, a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott. Én azonban féltem hajdani főnököm fanatismusától, s minden ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet házánál töltöttem, utitervemben mindig valamely európai hatalom titkos missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem találhatván, azon hideg bucsúzásból láttam legjobban, melylyel magától elbocsájtott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva czipők, botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár irnok ül a félig elrongyollott, szennyes divánon, amott egy csoport asszony czivódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, megint egy másikban valami védencz hallatja a legdurvább szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a tartomány adminisztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan intéztetnek.

Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat, onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.

Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból előkandikáló szegénység ép oly mértékben elundorított, mint a mennyire azon tudósitás elrémitett, hogy ez a város, a persai helyekhez képest, még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga, melyeket Tezek12) (marhaganéjból készült égető anyag, – a magyar: tőzeg) mellett főznek, s midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, kiki elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény utitársaim arról tudósitának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még az nap délután indulnunk kell.

(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha a koromfekete setét éjszakában, zugó szél és szakadó zápor között több órahosszat kellett is lovagolnunk, eszemágába sem jutott, hogy a most elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.

Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott utitársaimnak csakhar éji szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hivták, s a hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a biró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40–50 bivalynak, egypár bornyúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély és ablaktalan épületekben. Nem is számitva a kiállhatatlan bűzt, oly meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyü annak folytán elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az emberek, hanem még magok a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3–4 órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek megerősitése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magukkal két kavaszt fedezetül. A mi engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a megtámadtatástól, hanem örmény utitársaim értékes ékszereket hoztak magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.

Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető utunkon az itt éjszakkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba dőlt kőhidon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók czélszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is teritett, s midőn épen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa oda siet hozzám s azt kérdi: „Nemde, efendi, te érted az európai nyelveket? Halld csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?“ A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s nagyon megelégedetlen vala, midőn senkisem találkozék, a ki a képzelt hangok megmagyarázása által kiváncsiságát kielégitse.

Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke, hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk, melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend, mint senki másé az egész keleten.

Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk többé oszmanlival, egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este, Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát, Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel, kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az ember ilyesmire még csak nem is gondolna.

Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely ép oly hires útjának rosz voltáról, mint veszedelmességéről: korán kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban. (Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem, hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított. „Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott, hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen, érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz? – felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“

Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak, miután fenebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk, holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el. Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.

Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata, valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok, mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan hasznát nem veszi.

Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból, s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben. Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk: „Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul) nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor európai utazóval.

(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer piaszter fizetéssel.

Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12 éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése, hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd nemességnek.

Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, – viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem, midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak társaságában haladandók keresztül.

Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok, eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény – maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk, – a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni, kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember, ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.

Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók, jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig rettenetesen megboszulja!“

Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig, Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek. A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére, – s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.

Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené, s azt hiszem, jól megférünk egymással!“

A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát, hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített. Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom kellett, melyhez most én magam is tartozom.

(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek, mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten, vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el, melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók csüggetegségétől függ.

A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik, csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak összeszögellése nyujt.

Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel, pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre. Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők maguk törnének a karavánra és megrabolnák.

Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés! Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok, melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a hiúság még megbocsátható.

Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig, honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország – mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni. A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos országának végbucsút mondanom.

III.

A hegység alantabb fekvő részeinek oldalait, gazdag virágszőnyeg boritá, s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a persák bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Iran határát, s ime ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó utitársak a lehető legvakmerőbb alakot ölték magukra. „Iran egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni!“ Leirhatatlan öröm ragyogott ezen persák arczain azon pillanattól kezdve, hogy a legelső persa falu szemünkbe ötlék, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól idáig, mely uton sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában örmények tartják. A síita törvények szerint nemcsak a keresztyén tisztátalan, hanem mindaz, valamire kezét ráteszi, s a mi csak az ő házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti. Hat napra való kenyérfeleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vizhez sem volt szabad nyulniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső persa faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi azonban használni akarók a napnak még hátralevő részét s még átmentünk a másfélórányira fekvő Arabdizeh faluba.

Majd el is feledém mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magsabb tisztnek szolgál állomási helyeül, ki Hafizi Szerhad (határőr) czimet visel. Itt jártunkban egy bizonyos Khalfa Kuli khan, a legdurvább irani török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött medvét tartott, mint vadászati ügyességének tanujeleit. Mikor ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bárha a legudvariasabban köszöntém, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre tekintvén, egy pár szitokszóval ne illessen. „Az efendi méltóság – mondá örmény utitársam – most nem lesz valami nagyon kényelmes; mert a síita tartományokban, mindazt, a mi oszmanli, gyülölik.“ S a mint későbbi tapasztalatom megbizonyitá, valóban igaza is volt.

Ez volt az első est, melyet persa födél alatt töltöttem, s a szokások bizarr képe, bárha a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb kellene állaniok az oszmanlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsani élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és persa szokások vegyüléke. A török jellem egyenes modora a persa müveltség mázával van bevonva, de az eredeti szin, igen sokszor keresztültör rajta. A persa finomság és udvariasság egyébiránt igen roszúl áll ezen embereknek; mert valamint nyelvük soha sem tudja az irani beszédet elég hiven utánozni, ép úgy a persa szokások utánzásában is rendkivül ügyetlenek.

(Junius 5.) Igen korán utnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem mindig egészen biztos Karaajnei hegységen kellett átmennünk, örmény utitársaim czélszerünek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezet gyanánt. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös sem ért bennünket. Karaajnet kora délután elértük, s nagyon örültem, midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és örömkiáltások hangzának elő, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajjon részt vehetek-e benne én is, házi gazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Épen lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezék meg a vőfélek nagy csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai háztól férjéhez vezessék. A ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, a menyasszonyt aztán erre vörös fátyolba takarva, kivezették, kit a két első vőfél, nem igen gyengéd kézemelintéssel, lóra segített. Bárha be volt burkolva s redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben, nagy tömeg zajongott körülötte s mig az asszonyok karéneket éneklének, mely mindig ezen refrainnel végződik: „A barát barát maradjon, az ellenség megvakuljon, oh Allah!“ a menet halk léptetve vonult a vőlegényes házfelé. Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyüjtés alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Ugy láttam, hogy a menyegzői ünnepély Azerbajdzsanban nemcsak oszmanlikétól különbözik, hanem eltér a persák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban megegyezik a Turkomanok nászszokásaival, a mi ismét azt bizonyítja, hogy a Persiában levő törökök leginkább azon turkoman rablók utódai, kik a szeldzsuk fejedelmeket, hóditási pályájukon a tatársivatagokról nyugat felé követék.

Este, házi gazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Bárha ezen falu a főut mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis száz és száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen magasztalák az övékhez képest (mely csakugyan nem volt valami nagyon irigylésre méltó, a mint láttam). Abdul Aziz szultánt a legnagyobb dicséretekre méltaták, s nem egy kiváncsi azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy ő valóban síita? Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két tulajdonság, melyeket Persia lakója nem tud együtt képzelni; egyébiránt ez majdnem mindenütt igy van. A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol az orosz politikát és kormányzást szeretik, miszerint egész határozottsággal álliták, hogy ő felsége a minden oroszok czárja, titkos síita volna.

(Junius 6.) Mikor Karaajneből a legközelebbi állomásra, Tsurukba menendők, napfelkelte előtt korán utra keltünk volna, valami két órányira az elhagyott állomástól a közeli hegység mélyedéséből különös csaholás és vonitás hangzott felénk. Épen egy magaslaton állottunk – a kis utitársaság egy lépést sem tett odább, s persa kiséretünk lövésre tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal nyomában. Ez a tünemény felvillanyozta a vadászat-kedvelő persákat. Ketten előre ugrottak, mindenki feszült kiváncsisággal nézett s bárha sebes nyargalvást rohantak is, egyikük oly ügyesen czélzott, hogy a büszke agancsú vad abban a pillanatban összerogyott. A lövés megijeszté a farkasokat s elszaladtak, de a midőn a csend lassankint megint visszatért, s ők éhségtől gyötretve, ragadmányuk veszteségét el nem feledheték: méltó csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni nyugodtan, s midőn már közel volna a szarvashoz, ő is halálos golyót kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet okozott a kis társaság minden tagjának, leszállottunk, a szarvast felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve, pompás pecsenyét szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi, valamint a farkas is, ott maradt.

(Junius 7.) Csurukból még hét óráig tartó út vezetett Khojba, Persia egyik jelentékeny városába – s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s bárha már előre nagy hirét hallottam, mégis a virágzó földmivelés, a leggyönyörűbb zöld mező, kivált pedig a másfélóra hosszant tartó fasorozat, valósággal elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, a mennyiben a leggazdagabban viruló fák, s a legtarkább virágokkal ékeskedő mezőség, az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesitének. Maga a város is, kiválólagos keleti jellemével, egészen uj volt előttem. A török városokon kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint 1000 évvel ezelőtt volt, olyan, mint a minőknek az ezeregy éjszaka tündérmeséi festik a keleti városokat, egészen olyan, mint a minőnek én a keleti városi életet képzelém. Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán emlitenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint ilyen, házai, utczái, a különböző viseletek, kiváltképen pedig a bazárok, nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár valóságos elfogadási terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak mintegy hálószobákat képeznek, mert a mig az egész világ nappal amaz elsőkön sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjelre vonul vissza. A bazár-élet itt egészen régi fényében mutatkozik, mig Stambulnak hasonló épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de eredetiségükből egészen kivetkőzteté. S a ki Khojban a délelőtti órákban látta a szük, hüvös utczák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, a különböző szöveteket, fegyvereket s élelmi szereket, a hullámzó tömeg viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties jellemvonások dolgában nagyon szegények.

Az első tekintet valósággal elbüvölt, és sokáig nem tudtam megválni e sajátságos látványtól; olyan lárma, olyan zaj, olyan kiabálás volt ez, minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpozott helyiségbe léptünk, a hol mintegy harmincz kolompáros dolgozott serényen az üstökön, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli zaj közt két gyermek-iskola létezik, valami üresen maradt hajlékban rögtönözve. A tanitó, hosszú, vékony suhánggal felfegyverzetten – hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is megcsippenthesse – ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s több perczig hallgatóztam, egyetlen egy szótagocskát sem tudtam kivenni. Mind a tanitónak, mind a tanítványoknak olyan felfujódott képük volt a kiabálástól, mint a kanpulykának, ereik kifeszültek, s mégis azt mondják, hogy a tanitó tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab szót (olvasmány és tanulmány a koran lévén) a tanitványok roszul hangsulyoznának. Olyasvalami, a mi előttem igazán megfoghatatlan.

S ha már a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett azon csinos kis Karavanszerai, a melybe bevonultunk. Törökországban és Arabiában az utazó mindenütt csak szennyes Khanokra akad; azonban itt Persiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a közlekedésre, a karavanszerajokban olyan vendéglőkre talál az ember, melyek, már a mi keletet illeti, semmi kivánni valót sem hagynak. Ezen épületek jobbára a bazaroknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos négyszögből állanak, melynek minden oldala bizonyos számu czellákra van felosztva. Az egyetlen fél kerek nyilás, mely mind ajtóul, mind ablakul szolgál, az épület körül futó terrasse-szerű emelvényre nyílik, mely alatt az istállók vannak, ugy hogy az utazó, ki az első emeleten lakik, elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terrasse legfölebb 4–6 láb magas s a tulajdonképi udvarba vezet, melynek közepén kút áll, gyakran virágos kertecskével kerített. Valamint e czellák nappal hüvös enyhelyet szolgáltatnak, ép úgy egyáltalában éjjel-nappal a Karavanszeraj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúpalakú bejárásban lakó dalundar (kapus) van megbizva a rend fenntartásával, ő az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámáról felismeri, s kiki ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjjenkint őrök állanak, kik egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy egy-egy karavanszerajban tolvajlás történjék.

Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szünetlenül élénknek lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül, a málhatömbökkel megrakott udvarban, – itt tevék s öszvérekből álló hosszú menet érkezik, ott a másik épen most távozik, házalók, koldúsok, Mollahk, gyermekek, asszonyok egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az ember mind ehez oda képzeli a persát, a mint vizi pipáját szippantgatva nagy csendesen ott ül czellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó tömeggel szemközt, – ugy némi halvány fogalma lesz talán a karavanszerajok életéről. Minthogy épen a persák alkudozását, adás-vevését emlitém, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a rábeszélést illetőleg, még a khinaiakat is felülmulják. Mindjárt a legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjú-kereskedő, kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kinálta meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a képbeszéd, melylyel áruczikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét elmagasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes lett volna a legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló persa nyugodtan végig hallgatá s azután azt mondá: „Barátom, teljesen igazad van, és szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a Korán, de azért még sem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint a minőnek leirod, de nekem hibás az, és igy kénytelen vagyok visszaadni.“ Valóban hihetetlen, hogy a persa a legkisebb csekélységre mennyi esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, családja életével, a király diademjével, Fatima ártatlanságával, Huszein és Ali szentségével stb. s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne szedjék, csakugyan hasonlóképen persának kell lennie.

(Junius 8.) Nehogy a másnap kezdődő Kurban Bajram-ünep megakadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másodnap estefelé már eltávoztunk Khojból s még ugyanekkor Szeid Hadzsi Aga faluban szállottunk meg, melynek lakosai csupa Szeid-ek, tudniillik a próféta utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Persiában a legszemtelenebbek, kiváltképen az idegennel szemközt oly követelők, hogy az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok legyenek is, azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos adót, melylyel nékik mint az Izlam feje utódainak mindenki tartozik. A szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép nem igen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly nagyon aggályos, s a mint hallottam, a tebrizi kormányzó, az egész világ szörnyűködésére, egy rablást elkövetett szeidet, elégetés általi halálra itélt. A Mollahk kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: „Ha igazi szeid, akkor ugy sem fog elégni“, s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.

Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség nyujtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert a midőn másnap reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy találtuk, hogy mind valahányunk arcza tele van nagy vörös foltokkal. Ugyanilyenek boriták testünk egyéb részeit, s ezek azon látogatásnak valának eredményei, melylyel bennünket a mult éjjel a juh-kullancsok, éji szállásunk régibb lakói megtisztelének. Valamint én magam is csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből sem engem, sem utitársaimat még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, – bizonyára ép úgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.

(Junius 9.) Ezen faluból utunk hegynek felfelé vezetett, sziklás földön, s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken, bárha az utak itt már rendesebbek s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen utat, a mint hallám, egy khoii gazdag czukor-kereskedő saját költségén hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Persiában.

A gazdag, a ki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy út elsimitására, egy karavanszeraj vagy kút épitésére, s Iran közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A nap nem tünt még fel, midőn már a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt ez, meglehetősen kezelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpir bibortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szemeimet a természet szép játékán legeltetve s mily nagy vala meglepetésem, midőn körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láttam egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azurkék tükörrel s közepette phantasztikus szigetekkel. Ugy látszék, mintha az egészet varázsolás állitotta volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehetém vala, utitársaimtól már is meghallám, hogy ez a szép Urania-tó, mely más néven Derja-i-Sahi (királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel, valóban leirhatatlanúl szép vala, s ismételve meg kell jegyeznem, hogy azt a mélységes mély kék szint, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három hete nem láttam tengert, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust és a festői Bosporust idézte fel ujra lelkemben.

A lemenet még meredekebb, mint a feljövet volt, s valami félórányi távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk el, s meglehetősen jól müvelt, de sok helyen sziksóval boritott térségen haladván át, jó déltájban Shehva faluba érkezénk. Itt épen a Kurban Bairomot ünnepelték, azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, husra vagy más egyéb élelmi szerekre pedig gondolnunk sem lehet. Másnap (Junius 10.) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóboritotta vidéken át. Köröskörül a természet igen szegény s a szemnek nem igen van más mi egyében gyönyörködnie, mint a távoli Urumia-tóban. 11-kén reggel végre mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül Tebriz felé, Azerbajdzsannak fő-, Irannak pedig legnagyobb kereskedő városa felé, mely most egyszersmind az én utamnak is legalább egy ideig, végczélját képezé.

Tebriz, Irannak a középkorban oly nevezetes városa, a helagidak s más egyéb tatárfejedelmek székhelye, távolról ép oly kevéssé vala meglepő, mint Khoi. Kertekkel gazdagon megrakott területén, itt-ott látszott egy-egy keresztül döledezett mecset kék kupja, vagy valami hajdan pompás épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város fölött megsüríti, ugy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy Persia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bárha persa utitársaim a Tebriz szó (láz-üző) etymologiai magyarázatával a város rendkivül egészséges éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.

IV.

Midőn a tömkelegszerű, keskeny, görbe utczákon a bazár felé vettük utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége daczára, sem valék képes ezen roppant romhalomban a régi Tebriz legparányibb képecskéjét is magam elé varázsolni, melyet állitólag a hires Harun el Rasid hitvese alapitott volna, mely a maga idejében Rhageszszel versenyzett; s melynek szépitésére Gazan Khan oly sok gondot fordított. A mogul főváros hajdani pompájának legkisebb nyomát sem találtam s csakis – már az ős hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon halkléptetve keresztüllovagoltam. A mit Khoiban találtam, az a tebrizi bazárélethez képest még csak miniatur-képecske. Itt százszorta oly nagy a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába hogy mind e napiglan legnagyobb kereskedő városa egész Irannak, mit a bazárok is megbizonyitanak, melyek az egész ország e fajta épületeihez hasonlítva, kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emir karavanszerajban, mint a legszebben és tágasabban, vegyek szállást, majd egy órahosszat kellett a bazáron végigvonulnom, mig oda juthaték. Mint az eféle látványokhoz szokatlan ujoncz, majdnem roszul éreztem már magamat, az itt-ott túlságosan sürű tömeg, a keresztül-kasul vonuló, hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek hogy szökdelének előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a levegőbe éles fejszéiket, meg ujra elkapva azokat: még most is valóságos csodának tartom, hogy én mint tapasztalatlan, minden ámulásom és bámészkodásom daczára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fenebb emlitett szép karavanszerajhoz.

Örmény utitársaim szerény czellát rendeltek számomra, s minthogy ők rendeltetésök czélját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az igérettel, hogy másnap felkeresnek és szülővárosukban ők maguk lesznek vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert a kik keleten huzamosb ideig együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s engem a válás annyival is inkább fájdalmasan hatott meg, minthogy e becsületes jó emberekben, nemcsak utitársakat, hanem jóakaratú Mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, – részint fáradság által visszatartóztatva, részint pedig a végett, hogy a körülöttem zsibongó életet bámulhassam. A helyi szokáshoz hiven, csakhamar kiváncsi csoport gyülöngött körém, egyik kereskedőnek tartott s árúczikkeit ajánlá fel, másik pénzváltónak nézett s azt kérdezé, vannak-e beváltani való imperialjaim vagy kopekeim, a harmadik, ruházatomról itélve, a teherani követséghez tartozónak gondolt s szolgálatát kinálá, s valóban fárasztó, a mennyit ki kell az ujonnan érkezettnek állnia egy ilyen persa karavanszerajban ez örökké éber spekulansok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden elcsendesült, élvezheték nyugodolmat. Minthogy eddigelé örményekkel utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám elkészitésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a fáradságtól meg akartam kimélni magamat, s az egész Persiában oly hires tebrizi csilau-t (ris-étel) kóstolám meg, egy adag Lule-Kebab-bal (nádpecsenye), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsirból kisütött vágott hussal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találám s már másodnapon saját kezemmel fogtam hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához, azonban bárha a szakács-müvészet első próbái nem sükerültek is valami nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készitett ételek izletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt azonban rám nézve az esti órák magányossága, de persa szomszédaim nyájassága ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete csakhamar mindenütt barátokat szerzett.

Tebrizben két hetet tölték, először azért, hogy a megtett út kiállott fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Persia ezen második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az azerbajdzsani tájszólás sajátságait, mind a siíta felekezet legszembetünőbb speczialitásait, a mennyire csak lehetséges, megismerjem s hogy e tekintetben igen sok ujat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen érthető. Huzamosb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén, mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára figyelmemet. A siíták az Iszlam protestansai, igy hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük hire csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatismust, sokkal kirivóbb álszenteskedést találtam itt, semmint Törökországban. A koran eltérő magyarázata, s az a körülmény, hogy Persia Iszlamja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi, ezekben keresendő annak oka, hogy a siíta felekezet sokkal inkább fentartotta a kegyesség magamagának ellenmondó számos fogalmát, s igy itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az Iszlam akármely egyéb követőinél. Nagyon meglepett mindenekelőtt a persák azon tartózkodása, melylyel az európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha netalán az ő ruháik csúcsa, az európaiét érintené véletlenül, már ezáltal is nedzsisz-szé (tisztátalanná) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik, kikben a többi között, mindjárt másnap e következő vonásokat tapasztaltam: A karavanszeraj közepén itt is, mint mindenütt, vizmedencze áll, eredetileg kegyes mosdások czéljából, – s ime, míg az egyik a kut egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett bőreit áztatá, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző részein: a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhitattal fogtak hozzá vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az egyik sarokban s a zöldes setét nedvet, nagy ihlettséggel szürcsölé két marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas „Pfui“-t ne kiáltsak feléje; de a persa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett s kérdé, vajon nem tudom-e, hogy a Seriat szerint (szent törvény) a 120 itczénél többet tartalmazó viz vak, – azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményben vannak, hogy még a legeslegtisztább európainak illetése is, nagy mértékben be fogná őket szennyezni!

S ha fanatismusról szólok, vajon hogy ne emliteném azt a csodálatraméltó Dervist, ki esetlegesen épen akkor utazott itt keresztül, az egész bazart bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, előttem is örökké feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg levén győződve Alinak az első khalifaságra tartott jogos igényéről, már, a mint hallám, harmincz esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész életén át mi egyébre sem használja, mint az „Ali, Ali“ névnek kiejtésére, mi által több mint 1000 évvel azelőtt elhalt Khalif legbuzgóbb párthive gyanánt fogja magát megbizonyitani. Odahaza, nős lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót nem intézett, csak azt: „Ali, Ali“, ha ételre, italra, vagy bármi más egyébre volt szüksége, megint csak: „Ali, Ali“, ha a bazáron valamit venni vagy kéregetni akart, megint csak: „Ali, Ali“, ha valaki bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az „Ali, Ali“ név hangzott ajkairól.

Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve, eszeveszettként egész nap az utczákon rohant fel s alá, a levegőbe magasan botot dobált fel s vadul kiáltozá: „Ali, Ali“; hogy ezt az embert fél szent gyanánt tisztelék, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment, s kétszeres „Ali, Ali“ kiáltására, gyönyörű, felnyergelt lovat kapott ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utczáról utczára, vadul üvöltve szokott mondását: „Ali, Ali!“ Öltönye vagy egészen fehér, vagy zöld vala, s még botja is ezen szinek szerint változott. S mintha még most is látnám, hogyan állt meg az Emir karavanszeraj kapuja előtt, s a rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel bele kiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: „Ali, Ali!“ Leirhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt perczig e különös férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harmincz évi megszokás olyanokká alakitá ajkait, hogy még némaságában is „Ali, Ali“ nevét vélte az ember szájából kihangzani.

Csak akkor, miután nehány napot töltöttem Tebrizben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Stambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye a keletnek csupán hamisított, s félig-meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet minden meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar visszakivántam a nyugati életet, s igen nagy volt örömöm, midőn a karavanszerajban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék sveiczi németeket s müvelt európaikat találtam. Erővel azt akarák, tegyem át szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szives felajánlását vettem gyakrabban igénybe. Általuk megismerkedtem egyéb, itt lakó európaiakkal is, s kimondhatlanul jól esett, ha a nyugati czivilizáczióról, nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után, valami persa társaságban, ismét effendivé alakulhattam át. Ez az átmenet, egyik társaságból a másikba, már Stambulban is igen kedves volt előttem, de kivált itt, különösen sok élvet nyujtott. A persa világ csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de tudták, hogy a szunniták, mint a kikhez tartozónak véltek engem is, nem olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg, legalább senki sem tett ezért soha valami szemrehányást. Míg európai barátaim, némely helyi viszonyt és erkölcsöt, az ő felfogásuk szerint közlöttek velem, ezeket azután a benszülöttek világánál is megtekintém, s ha az olvasó kétszinű szerepemet talán hibának mondja is, be kell vallanom, hogy e gáncsot szivesen elviselem azon élvezetért, melyet az itteni szokások és életre való helyes belátás nyujtott, tapasztalataim azon tömegeért, melyeket a keleti népek felől, a Bosporustól mind egész Szamarkandig szereztem magamnak.

Sok érdekes adatot hallottam Bokharáról s egypár európai utazóról, kik odamentükben ezt a várost útbaejtették. Az akkori angol konzul, Mr. Abbot, testvére azon hires Abbot kapitánynak, ki Herattól Khiváig utazott, ennek sok nevezetes kalandját elmondá nekem, s általában mindenek leplezetlenül kijelenték, kételkednek tervem kivihetőségén. Az ő állitásuk szerint ily nagy nehézségekkel járt a Közép-Ázsián való átutazás. Az eredeti doctor Wolf Józseftől – vagy, mint egy gunyoros kritikus nevezé: a baireuthi pápáról – is sok furcsa történetet hallottam. Ezen Wolf József ugyanis, mint ezt a hazai olvasó már ismeri, nemcsak kétszer utazta be Bokharát, hanem saját állitása szerint az ottani Khant, és minden kegyes Őzbeget, valóságos apostoli buzgósággal a keresztyén vallásra is akart téríteni. Ez utóbbit azonban, mit anglikán barátai hisznek ugyan, én részemről bátor vagyok kétségbe vonni, hogy azonban kétszer volt Bokharában, az való igaz, s annyival is inkább csodálatos, mivel ő a legfélénkebb emberek egyike, s még e mellett a szükségesebb nyelvekben is járatlan volt. A mi azonban a fanatikus mohamedanokkal szemközt leginkább hasznára vált, az, öltözetének hihetetlen elhanyagolása s különös hajlama a szennyességre, egyszóval azon körülmény volt, hogy ő a dervisek hűséges képmása. Nem is nevezték sehol másnak, csak dervisi frengi (európai dervis)-nek, s minthogy keleten az e fajta emberektől igen sokat eltür mindenki, mit másnak ugyan nem volna tanácsos mondania, ugy Dr. Wolf Józsefet is, vagy a mint ott nevezék, Mollah Juszufot, türelmesen hallgatták mindenütt. A többi között azt mondják róla, hogy az angol követet, Sh… ezredest nem csekély zavarba hozta, midőn ez őt Persia királyának bemutatá, s a doktor alig lépett be a minden siíták fejének elfogadási termébe, s ez hogylétéről tudakozódnék, ő azzal felelt, hogy haladéktalanul keresztyén hitre akarta a királyt tériteni. Apostoli buzgalma – melylyel maga dicsekszik legjobban – még akkor sem hagyta el, mikor Khoraszszanban, tél közepén egy kurd csoport megrabolta, s minden ruhájától megfosztván, órákhosszat ott állatá a szabad sivatagon, a vadul süvöltő őszi szélnek közepette. Az ihlett missionarius, saját szavai szerint, vaczogva nem könyörületességért esedezett, hanem még fél fagyottan is a holy Gospel-t (a szent Irást) prédikálá – természetesen angol nyelven – a vad kurdoknak. S oh csodák csodája! azok megtértek, sőt útnak ereszték.

Hasonló csodákat tett a Turkomanok között is. Egyszer egy régi nadrágért adták el, máskor béna szamárért cserélték be, de gazdáját mindig jó útra térité (ismételve mondom – a nélkül, hogy annak nyelvét tudta volna –) visszanyerte szabadságát s Bokharába ért. Itt teljes papi ornatusban, nyitott bibliával tartá bevonulását s az ép oly fanatikus, mint kényurilag vad Naszvullah khan nem tett neki egyebet, csakhogy szörnyűképen ráijesztett, tisztjei pedig tetemes pénzösszeget csikarván ki tőle – világnak bocsáták. A mint tebrizi barátaim beszélték, egy kegyes nőegylet (mert Anglia hölgyeinek kiváltképen kedvencze volt) egész ládára való finom fehérneműt küldött ide számára, a mire nagy szüksége is volt. Mindazáltal azon apró állatkáktól, miket Közép-Ázsiából magával hozott, alig lehetett őt megszabadítani. Csodálatos szórakozottságáról is eredeti történeteket beszélnek. Ha sok rábeszélés után végre szobájába ment, hogy inget váltson, valami félóra mulva egészen az előbbi állapotban jelent meg ujolag, s az inget, feledékenységből zsebkendő gyanánt zsebébe dugta s használta. Máskor megint vasárnapi alkalommal a gyülekezet szine előtt szószékre lépvén, papi palást helyett, szórakozottságból, női köpönyeget kerített nyakába. Sokat irtak már róla, de még többet lehetne elmondani, mert dr. Wolf, valóban minden tekintetben eredeti és ritka ember volt.

E nagy persa kereskedő városban eltöltött első napjaim igen gyorsan s kellemesen folyának, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között váltakozván, elegendő szórakozást nyujtott. Ehez még két más körülmény is járult, nevezetesen az első, hogy épen ittlétem alkalmával rendkivüli ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az ujonan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése teljes mértékben feltárta előttem a persa etiquettet és fényüzést. Muzaffar-ed-din Mirza, a király kilencz éves fia, ki az itteni szokás szerint kora ifjuságától kezdve trónörökösnek választatván, e gazdag tartomány kormányzójaként szerepelt, épen e napokban vala nyilvánosan feldiszítendő a khalattal, a királyi diszöltözettel. Az egész város talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartának, s igazán felettébb kiváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala konak (fejedelmi lak, magas palota) kapuin át, a benső udvarokba hatoltam, mint a hol az ünnepélyes szertartásnak véghez kelle mennie. Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel a szem előtt! A bejárással szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok: a herczeg, a papok s a herczegi háztartás főtisztjei. Mind valamennyinek arczán kimondhatlan komolyság ült, a redős öltönyökbe burkolt testek magatartása, a kezek fontos mozdulata, a fejek büszke hajtogatása, mindez azt mutatá, hogy keleten nem egyedül az ozmanlik azok, a kik ünnepet tudnak ülni. Az udvarban köröskörül két sor szerbaz (katona) volt felállitva, szomoruságos alakok s európai egyenruhában, persa prémes süveggel. Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhákat, – de legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elől, másik féloldalt, a harmadik épen hátul kötötte meg, – s hát még a gombok, kegyelmes Istenség! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet valami komikusabb, mint a persa katonák európai egyenruhában! S hát még ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott ugyan fel, hanem a fegyver még valami félóra mulva is mindig csörgött, mert ha az utósó sor egyik másik legénye épen barátságos beszélgetésbe van is merülve, midőn a „tisztelegj!“ szó felhangzik: van benn annyi lelkiismeretesség, hogy a parancsolatnak, s ha mindjárt egy óra negyed után is – engedelmeskedik. A kert egy egész oldalát czukor-süvegek, különféle persa czukor-sütemények s édességek tölték el, miket óriás-kondzsakra (fatálak) szokás felállitani, s miknek Persiában semmiféle ünnepélynél sem szabad hiányozniok.

Középen emelkedék a trón, melyen a kilenczéves gyenge, halvány kinézésű herczeg, komoly, mély fontoszágú arczczal helyet foglalt, mig gazdag kisérete körötte sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyudörgés hangzott fel, a katonai zenekar háromszoros tust fujt, s ekkor megjelent a királyi követ a diszöltönynyel, ezt, új méltósága jeleül, nyilvánosan a herczegre teritendő. A ráterités aktusa után, a Sir-ü-khorsid gyémánt rendjel feltüzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a királynak vászonra festett arczképét leplezték fel. Ekkor felállt az egész társaság, a herczeg tiszteletteljesen megcsókolá, s miután az ujra befedetnék, ő is ujolag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint kábitó zeneharsogás következék. Azután magasrangú főpap lépett elő, ki Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastaték a királyi parancs fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt állittatván, az ujonnan kinevezettnek dicsőitésére egy kaside-t (dicséneket) olvasott fel. A szavalás modora egészen uj volt előttem s még jobban meglepett mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma. A ifju herczeget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlitá, majd drága gyöngyhez, melyet a királyi családból halásztak ki s most Iran koronának legdrágább ékességévé vált, – azután megint hatalmas hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók száradnak ki, – egy szóval, használt olyan metaphorákat, hogy a szegény kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegni fogott volna saját maga előtt.

Miután az uj trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz lépett volna, a kolosszalis fatálak édességei pazar bőkezűséggel osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezen kivül még mindenkinek különös köszönetet mondott szives megjelenéseért, – s azzal az ünnepélynek vége lett.

A fenebb emlitett ünnepélyek másodika Cerutti, olasz követ fogadtatása volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén ezen utazott át Teheranba. Az olaszok, kik Persiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni, Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Poti és Tifliszen át vezető útat választák, minthogy e gavallérok egynémelyike szivesebben halálra rázatá magát valami orosz droske által, semhogy kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük hire az itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját Szerdar-Aziz-Khant s ugyszinte valamennyi persa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy egészen neki adhaták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az uj királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot, még nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is ez utóbbiakhoz csatlakozám. Forró juniusi nap kora reggelén valami két órajárásnyira lovaglánk eléjük a városon kivül, s mikor oda érkeztünk, az egész küldöttség épen átöltözéssel foglalkozott. A persák előtt teljes diszben akartak megjelenni, s nem kevés időbe telt, mig 25 európai, kik részint a diplomatiához, részint a katona-, kereskedő- s tudós-osztályhoz tartozának – díszöltözékével elkészült. A nap magasan állt már, s a forróság valóban szenvedhetlen volt, midőn ezen urak gazdagon felékesített egyenruháikban, mellükön csupa rendjelekkel, tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak. Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete, a persa nézők közé vegyültem, hogy itéletüket kihallgassam s épenséggel sem csodálkozám fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gunyos megjegyzéseket idézett elő a persáknál. A mit mi pompásnak nevezünk, azt a keleti nevetségesnek tartja – s viszont.

Az ő szemeikben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a legaesthetikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mind az, a mi terjedelmes, redődús, sokat mutató ép oly szép, mint a mily nyomorúságos hatású mindaz, a mi vékony s igénytelen. Az ő pruderiajuk s álszemérmük szabta elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, – s pedig az európaiaknál épen ezek mutatkoznak a leghatározottabb körvonalokban, s igy a keletinél csak visszatetszést szűlhetnek. A lovon ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nékik, s ebben én is osztom nézetüket, mert a mellét merően kifeszitő európai lovag valóságos karikatura az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő keletinek ellenében.

Egyébiránt az ujonan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján, valósággal pokoli útat kellett tenniök. Hogy a nép kiváncsisága kielégíttessék, majdnem kétóra hosszat hurczolták őket összevissza a városon, mig lakhelyükhez juthatának. De még itt sem volt nyugodalmuk, mert az üdvözlők, s az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat váró szolgák csoportja, három egész napig szünetlenül gyötörték őket. Ugy hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy e heves vérű olaszok közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel csatlakozzék valaha, Persiában, a nyári hónapokban tartandó diszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak, viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük, se hosszuk, – lassankint az a vágy lopózott szivembe, jó volna utamat Teheran felé folytatni. Tebriz igen érdekelheti azt, ki Iran kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bárha a nyugati határokon fekszik is, mindazáltal a jezdi, sirázi, iszfahani, középázsiai, khoraszani, iraki s ugy szinte a bagdadi és kirmahsahi utak itt folynak egybe valamennyien. Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebrizt tekintik a nyugati közlekedés rakhelyéül, mint a honnan Erivanon, Tifliszen vagy Erzerumon át az ut a Feketetengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokáshoz hiven, minden félelmesség, minden nehézségek és a török fenhatóságok minden hanyagságok daczára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen, semmint az oroszon át. Ez azonban nehezen fog sokáig igy tartani. Oroszország, mely a fekete s a kaspi tenger között tervezett vasutja által Persiat közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán veszedelmes csapást ejtend ez által. Mint általában mindenütt, ugy keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s mig a bosporusparti álmos effendik a szép jövendő képeit csak felgomolygó csibuk füstjükben akarják felfedezni: addig az éjszaki Kolosz vaskarja, történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban, déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.

Minthogy Persia bensejében a Tebrizhez vezető utak karavanok s kisebb utitársaságok szakadatlan lánczolatától hemzsegnek, az itteni szokás szerint egészen magánosan akarám folytatni utamat a főváros felé, csupán az egy Csarvadar kiséretében, mint a hogy itt a paripák és teherhordó-barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre podgyászostúl felrakodtam s bucsút vevén a barátságos európai Koloniatól, junius 25-én, nehány órával napfelkelte után, eltávoztam Tebrizből. Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben belevezetett ugyan a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által ujra felelevenité bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság eszméje csakhamar feledteté a közbejött episodokat, s midőn a csarvadar társaságában, ki hasonlóképen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk uton tovább vonulnék, az európai világ ezen előőrsei, már másodnapon, jóformán végkép eltüntek a feledékenység ködhomályában. Tebrizre nézve kielégitém kiváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével kezdett játszadozni.

A főváros, az udvar székhelye, s a nevezetes országnagyjainak, gazdagainak és tudósainak gyülpontja, daczára a bizonyos csalódásnak, mégis mindig birt valamely különös varázszsal rám nézve, s bárha a jobban és jobban előhaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az egyhangú táj, s az a szegény mód, melylyel utamat folytatám, nem nyujtottak is valami különös élvezetet, mégis az az ujabbság varázsa, s az utazás és tovább menés örökké fris élvezete testileg s lelkileg megerősitének, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem, minő az sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem s ohajtottam mindazon eshetőségeket, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt tapasztalám, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől, mint a kis táska és a szegényes öltözet.

A mi európai touristaink, követségi titkáraink és attaché-ink, kik visszatértük után éleményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állitásomon, de ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden csak szinlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, izetlent s hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha el fogja kerülni. Ha látni s tanulni akarunk, a népközt s a néppel együtt kell élnünk, jóban roszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti, csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi világosságában mutatkozni.

V.

Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom, hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve, csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk ide iktatni.

Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül. Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek, vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát épenséggel nem éreztem.

Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20 millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet, kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét visszaadassanak.

Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már, mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet, s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem, egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták, valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet. „Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én dohányom nem fog jót tenni neked!“ De a zöldfejű zelota nem hagyott alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség, siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.

Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek, csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él. Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött, ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel, mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen. Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.

Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj, változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így, egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.

Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, hogy immár túl vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma. Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni, azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.

Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék, nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn a nélkül, hogy azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén, mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott, mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna) hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak, vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.

Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait viseli ama küzdelmeknek.

A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban, itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől, elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben felgerjesztette.

A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam, melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, – itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza leirhatatlanul komor és szomorú volt.

Tazie.

Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre, ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban néma csend lőn.

Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim, ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen) kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment, megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse. Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít, anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé, a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik, port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel. Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége van.