KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA.

I.

Közép-Ázsia óriási városának, a hajdani Rhagesznek romjaihoz támaszkodva, bánatos szemmel tekintettem Khoraszan felé, mint a melyen utamnak át kelle vezetnie a távoli keletre, a még mindig varázsfényben tündöklő Oxus partjaihoz. Heratot, a most említett tartomány egykori fővárosát, melynek Teheran után második nyughelyemmé kell vala lennie, a hatalomvágyó Doszt Mohamed Khan ostromolta. Ez az ősz barekzi főnök a maga vad afghanaival nemcsak Közép-Ázsiának e kapuját, hanem az egész vidéket is elzárta. A mily haszonleső, ép oly gyanakvó harczosaihoz egyetlen karavan, egyetlen utazó, s mi több, egyetlen koldús sem mert közelíteni, – mennyivel kevésbé én, kinek idegen vonásaiban a keleti előtt oly rémszerűleg hangzó „frengi“ (európai) nyilván olvasható vala, kinek léptei még a legteljesebb békeidőben is gyanút gerjesztettek vala, a harcz viharai folytán pedig még árnyékát is mint valami balszerencsével terhes kisértetet üldözték, s minden irgalom nélkül elpusztítottak volna, – kiváncsiság, kedv, lelkesedés, mind nem használt semmit, s ha csak a bizonyos veszedelembe nem akartam rohanni, nem választhattam egyebet a várakozásnál. Az utazni vágyónak mindig nehezére esik ugyan a türelem, azonban az a gondolat: „később, de annál biztosabban“ vigasztaló hatást gyakorolt rám, s nem sokára teljesen belenyugodtam sorsomba.

Ott maradtam Teheranban. Nyolcz-tíz napig meglehetősen kellemes volt az a kényelem, melyet a török követség vendégszeretete nyujtott, de, a mint a keletiek mondják, alig temettem el a megtett utazások fáradalmait a nyugalom puha párnáinak redőibe, s az utazási vágy már is ujra felgerjedt szivemben. A régi Rhagesz romjaihoz vezető kisebb séták élénk érdekeltséget gerjesztének bennem mind az iránt, a mi Ó-Iran emlékekben gazdag fénykorával egybefügg, s minthogy e kor maradványainak legszebbjei délen, illetőleg Sirász környékén találhatók leginkább, meg nem állhatám, hogy egy kirándulást ne tegyek Farsz tartományba. Az világos volt előttem, hogy én, egy Chardin, Niebuhr, Ouseley s Ker Porter sokoldalú kutatásai s annyi utazó kimeritő leirásai után, melyekben e nevezetes emlékek minden pontja, minden oldala ismertetve van, semmi ujat sem fogok látni, s minthogy Iran s mindaz, a mi ennek történelmére tartozik, reám nézve csak másodlagos érdekű volt, csupán műkedvelő gyanánt akartam odautazni, bizonyos lévén felőle, hogy az az élvezet, melyet a szefevik hajdani fővárosának, Persepolisnak, Naksi Rusztem s más egyeb őstörténelmileg nevezetes helyek s azok romjainak megtekintése nyujtani fog, bizonyára méltók lesznek arra, hogy értük az ember némi utazási kellemetlenséget is kiálljon.

Fel! Sirázba! hangzék bensőmben. De minő jellemben, minő nemzetbeli képében tegyem meg ezt az utat? – ez volt az a kérdés, mely eleinte foglalkoztatott. Teheranban ozmanli gyanánt jelenvén meg, a persa hatóságok előtt ilyenül mutattatván be, mégis furcsa lett volna egyszerre európaivá lenni, s ilyen minőségben indulni útnak. Az oszmanli vagy szunnita név a siíta Persiában majdnem kellemetlenebb hangzású még a frenginél is, s bárha az ember a fővárosban a kormány s a török követség védszárnyai alatt meglehetősen szabadon mozoghat is, ez eset épen nem áll a városon kivül, legkevésbé pedig a siíta fanatismusáról oly hirhedt Délpersiában. Ott oszmanlikat igen ritkán látnak, a szunnitákat pedig minden különbség nélkül gyűlölik és megvetik. Ez oknál fogva oszmanli gyanánt utazni oda, ha talán veszedelmet nem is, de kellemetlenségeket bizonyára okozhatott volna. S épen, minthogy oszmanli igen ritkán jut el oda, nagyon érdekes lenne látni, hogyan gondolkoznak s hogyan fogadják Ali ezen buzgó követői más véleményű hitsorsosukat. S minthogy a jövendőbeli dervisnek, nem szabad félnie a kalandos tervektől, igen kevés küzdelmembe került, hogy a török követségen lévő jóakaróim lebeszélései daczára, határozattá érleljem szándékomat s egypár nap mulva csakugyan kész is valék egy épen Sirazba induló kisebbfajta karavanhoz csatlakozni.

II.

Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly csinos, mint czélszerű keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltávoztam. A kis karavan gyűlhelyeül, egy a városon kivül fekvő karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teheran kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető utitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök ujra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karavan, mely körűlbelől mintegy harmincz megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott. Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös tiszteletben álló bucsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, előkelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha bucsujáró hely, a teheraniaknak egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, – a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik tagja élénk hangu beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhanguságát. A karavanok mindig egy társaságot képeznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak utitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, müvészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál feltünőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ő, mind a többi utitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel, gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai müveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtől egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rosz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezénk, melynek tuloldalán Kenaregird, első állomásunk, fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavanok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesitett, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenék a hegyek ormain, a karavan rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokas haladni, a szerint a mint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugárai már-már azt érezteték, hogy mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz között fekvő részén valaha átutazott volna. Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszein gyilkosa s minden siíta persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én utitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.

A karavanszerajba érkezvén, valamennyien egy-egy árnyas helyre telepedtünk egész kényelemmel, s mint a hogy rendesen történni szokott, csak nehány perczbe telt s a vándor város fürge telepitvénynyé változott. Mig a barmok a száraz árpaszalmát ropogtatják, a persa ösztövér ebédjének elkészitéséhez fog. A gazdagabbak szolgáik által megnyomogattatják magukat, megroppantatják tagjaikat s az ember alig pihente ki egy kissé a megtett állomás fáradalmait, midőn mindenki már is reggelizéshez fog, azután pedig nyugalomra tér. Ez a nyugalom pótolja ki az éjen át elmulasztott álmot, melyért, nyári hónapokban kiváltképen éjjel történvén az utazás, a déli órák pihenése szokott rendesen kárpótlást nyujtani. E tekintetben a barmok is utánozzák az embereket. Estefelé, míg ezeket vakarják és kefélik, tűzhez teszik a pillan-bográcsot, s az indulás előtt egy órával történik rendesen a vacsorálás. A derviseknek vagy más egyéb ilyes Isten kegyelméből való lustálkodóknak sokkal könnyebb sorsuk van, mint egyéb utazóknak. Az állomásra érkezvén, minden bú nélkül nyugalomnak adhatja át magát, s midőn az üst párolgása az estebéd közeledtét jelenti, előveszi Keskuljat (kókoszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk! kiáltással, néha igazán páratlan szemtelenséggel közelít minden csoporthoz. Mindenki ád neki neki egy-egy adagot az estebédből. Mindazt összekeveri aztán, s miután a kört bejárta volna, bizonyos lehet róla, hogyha nem is valami sumptuosus, de mindenesetre elég gazdag vacsorához jutott. „Neki nincs semmi úti készlete, nem is főz, mégis jól lakik, – mondják a keletiek – az ő konyháját Isten látja el.“

Kenaregirdtől egészen a pusztán kelle átmennünk a második állomásig. Ez a rész, Desti Kuvir egy idáig benyuló földnyelv, melynek határa egész Kumig terjed; azonban ennek közepén áll a Hauz-i-Szultan (a szultán víztartója) nevű állomás, melyet egy nagy karavanszeraj képez, melyhez földalatti vízvezeték viszi, az itt különben teljesen hiányzó drága nedvességet. Mikor Kenaregirdból útnak eredtünk, valami egy óra-folyásig haladtunk volna már a pusztán: a holdvilágította puszta tájnak képe mind regényesebbé és regényesebbé vált. Az éji csend, mely itt e nagy sivatagon úgy szólván még egyszer akkorává lesz, kimondhatatlanul nyomasztólag hat az utazóra, s előérzete annak, hogy Közép-Ázsiában még sokkal nagyobb pusztaságokat fogok meglátogatni, mintegy kényszerített arra, hogy a csodálatos látványon szemeimet kétszerte oly mohó vágygyal legeltessem. Bármily távolra tekintsen is a szem e setét láthatáron, sehol sem talál semmi támaszpontot. Csak itt-ott tornyosulnak a szél kavarta homokoszlopok, – egyik helyről másikra lebegnek éji rémek gyanánt, s igen érthető előttem, hogy a félénk lelkek a furiáktól üldözött szellemeket látnak bennük. Utitársam, úgy látszék, ez utóbbiak sorába tartozott, mert erősen beburkolózott köpenyébe, mindig odavegyült a karavan legsürűbb tömegébe s a kelet felé terjedő pusztaságra csak oda sem mert pillantani.

Mintegy éjfél tájon lehetett, midőn távolról tompa kolomphang üté meg füleinket, s a mint értém, ez egy nagyobb karavan volna, mely mintegy jó órával előbb kelt útra mielőttünk. Lépteinket siettetni kezdők, hogy elérjük, de alig jutottunk valami százlépésnyi távolra hozzájuk, midőn kiállhatatlan dögszag kezde mindenfelé terjedezni. A persák ismerték már okát; mind sebesebben haladtunk, a bűz is mindig szörnyűbbé és szörnyűbbé lőn, s mikor kiváncsiságtól gyötretve, az egész felől kérdezősködném, azt nyertem válaszul, hogy ez halottas karavan. Halottas karavan, gondolám magamban, ez ugyan furcsa dolog, s bővebb felvilágositás végett szomszédomhoz fordultam. De ez csak azt kiáltá felém: „Siess, siess!“ s én, a már úgyis eléggé gyötrött szamarat még gyorsabb sietségre nógatván, többi társaimmal együtt nem sokára odaérkezvén a mintegy 40 lóból és öszvérből álló s három arab lovag vezetése alatt haladó karavanhoz, melynek barmaira koporsók valának rakva, s melyeket mi teljes erőnkből elkerülni ügyekvénk. Borzasztó látvány volt az, midőn e lovagok egyikét megpillantottam, kinek orra és szája be volt kötve, s kinek halvány, sápadt arczát a holdvilág még jobban eltorzitá, de minden kiállhatatlan bűznek daczára meg nem állhatám, hogy egypár kérdést ne intézzek hozzá. Az arab elmondá, hogy ő e holtakat már tized napja viszi, de még legalább is husz napig kell mennie, mig Kerbelába jut, azon helyre, hová e kegyesek, Huszein iránti szeretetükből, magukat eltemettetni ohajták. Egyébiránt ez a szokás megvan egész Persiában, s a kinek csak módjában áll, ha a távol Khoraszanban lakott is, Kerbelaba viteti magát, hogy ugyanazon földben tétessék örök nyugalomra, melyben a szeretett Imam Huszein pihen. A halottat néha két egész hónapig is viszik, míg rendeltetése helyére jut, s mint gazdálkodási szempontból, három-négy koporsót is szokás egy öszvérre felrakni, a kegyes persákat oly szorosan odaszoritják a négy deszka közé, a mennyire csak lehetséges, – s hogy testesebbek voltak-e vagy sem, arra nem szokás tekinteni. Laposra nyomnak mindent, s Kerbelába megérkezvén, nem egy potrohos, sovány ficzkó gyanánt sétálhat az örökéletre. Télen még csak megjárná mindez, de elgondolható, milyen kigőzölgésük van e holttesteknek a persiai juliusi melegekben! S e mellett az igaz hivőnek nem szabad elkiáltania magát: „Huh, be büdös!“ mert a kegyes zarándokok halottszaga, rózsa és ambraillatnak tartatik. Azonban mégis azt is hallottam, hogy azon arab holttest-gyüjtők, a kik ezen szomorú foglalkozást űzik, legfölebb egy-két esztendeig tartják ki, s a mi elég csodálatos, még a teherhordó barmokat sem lehet egy könnyen hozzászoktatni e portéka hordására.

Már jó távolra magunk mögött hagytuk a halottaskaravant öldöklő szagával, mikor én még egyszer visszafordultam, hogy egy tekintetet vessek az átvonuló halottakra. A hosszú koporsókkal megrakott barmok, mélyen szügyükbe vágván fejüket, s a lovagok jól távol a szomorú menettől, puszta kiáltozással nógaták amazokat a haladásra, s bárha ezen látvány akármely vidéken is igen komor lenne, de kivált itt, a puszta kellő közepén, valami kimondhatatlanul szomorú volt az. A holttesteket gyakran borzasztón megcsonkítva teszik le örökös nyughelyükre. De mindez nem gátolja a persákat, hogy e szokásnak évszázadok óta hódoljanak. Mert a ki Kerbelaba juthat, annak az az édes reménysége van, hogy a szent vértanú közvetlen szomszédságában lévén, annak vezetése alatt fog a paradicsom örök zöld virányaira átvándorolhatni.

III.

A gyorsított haladás folytán, Hauz-i-Szultant, még a hajnalcsillag feltünte előtt értük el. S ez annyiban vala előnyös a karavanra, hogy a négy udvarból álló nagy épület legjobb helyét keresheté ki a maga számára. S bárha csak néhány óra folyásáig haladtunk is víztelen tájakon, mégis, megérkezvén, a karavan minden tagja abban a nyomban a medenczéknek rohant, ivott, mosdott, imádkozott, s alig telt egy fél órába, s az egész társaság Morpheus karjaiba mélyedett. Mikor déltájban kisétáltam a karavanszerajból, körülnézni a vidéken, a halottas karavan ujra ott állt szemeim előtt, de meglehetős távolságban a karavanszerajtól. Soha sem települhet meg az ilyen a lakott helyek közeletén, s mindig úgy kell helyet foglalnia, hogy a szél a rosz szagot a lakatlan táj felé vigye. Mikor siíta társaim előtt csodálkozásom fejezném ki e fanatismus fölött, ezek sarkasztikus megjegyzések kiséretében, engem, illetőleg pedig a szunnitákat, Imam Huszein tragikus végével kezdének vádolni. Különösen egy, Meshedből épen most jövő délpersiai, mint ujdonsült meshedi, kelt ki legdühösebben, a ki a szó szoros értelmében kész lett volna hajba kapni. Azonban az én szeidem s több higgadtabb utitárs is közbe veté magát, s azzal ügyekeztek lecsendesiteni, felemlitvén, mily hűséggel őrizteti a szultán e szent vértanú sirhelyét. S valóban csodálatos. A szultánról Persiában ép úgy beszélnek, mint valami európai keresztyén királyról. A siíták és szunniták közötti évszázados versengés oly válaszfalat emelt, hogy ez utóbbiakat, bárha törvényesen Muszulmánoknak hivatnak is, a persák olyanokul tartják, kiknek Mohamed koránjával és az Iszlammal általában semmi közük.

Minthogy elegendő kilátásom volt immár a vallásos vitatkozás ujból való megkezdésére és folytatására, egyelőre kezdetül elégnek tartottam ennyit s távoztam, a pompás karavanszerait megszemlélendő, melyet – a mint mondák – a mostani király anyja építtetett saját költségén, a hires Hadzsi Mirza Agaszi ösztönzésére. Persiában igen sok e fajta épület található. Nincs az egész keleten egyetlen ország, mely a kereskedelem s nyilvános közlekedés javára többet áldozott volna, mint Persia. Sokszor a legnéptelenebb pusztaságon is a legbámulatosabb épitmények lepik meg az utazót, miket az uralkodók buzgósága és egyes vagyonosok kegyessége emeltetett, s valóban kimondhatatlan jótétemény, a hosszú útnak fáradalmaitól meggyötört utas számára enyhadó fedélről gondoskodni.

Minthogy a következő állomás tiz ferszakh távolságot tett, még naplemente előtt kapattunk és indulánk. Az állomást meglehetne ugyan rövidíteni, ha az ember innen Pul dellakba megy előbb s onnan aztán tovább Kumnak, de a szegényebb utazók örömest megtakarítják egy-egy állomás abrakját, s igy az utat, bárha nagyon fárasztó is, egy huzomban szokás megejteni. Három napig utazott ugyan még csak együtt a társaság, azonban már is teljebizalmasság és barátság kapott lábra közöttünk. Hogy én született európai volnék, kinek már puszta illetése is tisztátalanná teszi a siítát, s kivel egy tálból enni a legrémitőbb véteknek tartatnék, senkinek ez még csak esze ágába sem jutott. A konstantinápolyi efendit látta bennem mindenki, a török követség vendégét, ki Arzui Szejahat (utazásvágy) által ösztönöztetve, a királyi Iszfahant s a paradicsomszerű Sirázt – mint a persák nevezik – akarja meglátogatni. Összebarátkoztunk; de azért egypár makacs siíta meg nem állhatá, hogy egyszer-másszor szememre ne lobbantsa a szunniták igazságtalanságát, különösen egy varga volt az, kinek nagy, zöld turbánja Alitól vett származását jelenté, ki ujra, meg ujra a három khalifa bünös bitorlását kezdé felhordogatni, mit állitólagos őse ellen elkövettek. „Mit, hát Omeri Hattab (Omer, a fakereskedő) s e nevet egy sereg szitok követé – mit, hát az eszeveszett Oszman akartok-e szembeszállni Alival, Istennek ezen oroszlánjával, a leghatalmasabb hőssel, ki a prófétától csak egyetlenegy hajszálnyira különbözött? Istenemre, efendi, csodálom, hogy olyan tulajdonaid mellett be nem látod e kiáltó igazságtalanságot s a mi vallásunkat fel nem veszed.“ Hogy a heveskedések kikerültessenek, sokszor félbeszakaszták őt, s más tárgyra vitték át a beszédet, de az én vargám megint neki melegedett s akárhányszor csak azon vettem észre magamat, hogy megragadja paripám kantárát s ezen örökösödési kérdésről oly lelkesülten beszél, mintha az egész esemény, mely 1200 évnél is régibb, talán csak tegnap történt volna.

Az éj igen szép volt, hasonló az előbbi kettőhöz, s az idő gyorsan mult vidám beszélgetések és vitatkozások között, s még távol vala a hajnal, midőn a kis pusztaság utolsó részén is átkeltünk s a Pul dellak (a fürdőszolga hidja) karavanszeraihoz érkezénk. Ez a nyugati hegységből eredő s elegendő széles folyón visz át. E hid, mely imitt-amott már pusztulásnak indul, egy fürdőszolga költségén épült, s azt beszélik róla a többi között, hogy egy e vidéken járó arisztokratikus khan, méltóságán alulinak itélé, oly alacsony származású ember épitményét venni igénybe, a miért is minden cselédestül inkább a folyón akart átgázolni, de a rohanó ár magával ragadta s büszkesége büntetéseül a habok között lelte sirját. „A folyó fenekéről pokolba jutott – tevé hozzá utitársam – hol arisztokratikus érzelmei gyötrelmére egy katlanban föl majd a legalábbvaló gonosztevőkkel.“

A karavanszerai egészen a hid mellett áll. Megálltunk, s mikor itt a hideg, puszta kőre egy kis pihenés végett lefeküdtem, oly hatalmas álom környékezett meg, hogy a világ minden kincseért nem adám vala, ha legalább egy félórig alhatom. Nem maradhattunk tovább egy igen kurta negyednél, minthogy a társaság kora reggel akart Kumba, a szent városba érkezni, hol bucsu, vásárlás és sok egyéb foglalkozás várakozott a kis karavanra. Kum, mely a távolban csakhamar feltünt számos zöld kupoláival, s kivált pedig a sirboltnak a kelő nap által megvilágított, s gazdagon aranyozott nagy kupolájával, a persa hölgyvilág szent városa. Itt nyugszik Fatima, Imam Riza nővére, ki az akkor Meshedben tartózkodó bátyja iránti gyengédség által vonzatva, Bagdadból hozzá akart utazni. A magasságos asszony nem juthatott el vágyai czéljához, mert Kumban megbetegedett, meg is halt, s most 444 szent társaságában itt fekszik eltemetve. Ezen szent sírokon kivül, valamint Kerbela, úgy ezen város is kedvencz temetkezési helye a persa nőknek, kik az ország minden tájáról ide hozatják magukat. Meddő anyák, férjeiktől elűzött asszonyok s a Hymenért mind hiába epedő leányok járulnak ide e sirhoz, a szent urnő kegyteljes pártfogásáért esedezni. Ez azonban egy általában nem szolgál azért akadályul, hogy e város tolvajok, rablók, gyilkosok s más egyéb gonosztevők gyűlhelye legyen; mert Kum, Beszt (asylum) a törvény által üldözöttek számára, s ki a bakó kezéből kisiklék és szerencsésen ide menekült e szent falak közé, biztos lehet róla, hogy bántalom nem éri.

Azon ponton kezdve, honnan a város már láthatóvá lesz, itt is, mint egyéb bucsújáró helyek közelében, apró kőhalmocskákat találni, melyeket kegyes zarándokok emelnek, szent zsolosmák éneklése közben. Imitt-amott egy-egy bokor is áll, beaggatva a legtarkább rongyokkal. Mindenki itt akarja hagyni tiszteletének zálogát, s egyik a kövekhez, másik a rongyokhoz folyamodik. Mondják, hajdanában szokás volt az is, hogy az ilyen szent fákba minden arra menő egy szöget ütött, a mi ősrégi szokás s hihetőleg ugyanebben keresendő a nálunk oly sokak előtt talányszerű „vastuskó“ eredete is. Én is leszálltam szamárkámról és piros selyem keffiemnek egy rojtját szinte odaakasztám az egyik bokorra. Milyen csodás vegyülék van itt egybe halmozva, a világ minden részének szöveteiből! India és Kasmir szövetei, Anglia és Amerika gyártmányai, a kurd, arab és turkoman nomad törzsek durva ruhaneműi tarkán vegyülnek egymással. Imitt-amott egy-egy gyönyörű sawl-darab is található, mely persze nagyon szemébe ötlik az értte epedő utazónak, de azért senki sem mer hozzá nyulni, mert az eltulajdonitás a legnagyobb szentségtörésnek tartatik.

Még mielőtt a városba jutottunk volna, egy igen nagy temető maradt el mellettünk. Ez lehet legalább is félmérföld terjedelmű, sokkal nagyobb, mint a meshedi, de azt mondják, hogy nagyságra nézve a kerbelaihoz nem is hasonlítható. Maga a város a lehető legszomorúbb tekintetű. A bazár közepén álló karavanszeraiban szálltunk meg, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, meghallván, hogy a karaván itt két napi pihenést tart. Egypár órával felüdülésünk után, incognitomhoz hiven, mindenekelőtt a szent sirt kellett meglátogatnom, s ruháimat megtisztitván, s a szokásos mosdásokat végezvén, a többi bucsújárókhoz csatlakoztam, kik a távolról pompásan ragyogó kápolna felé indulának. Ha nem csalódom, csakugyan én voltam a legelső európai, ki azon szerencsében részesült, hogy a persa hölgyvilág ezen szentélyét meglátogathassa. Chardin azt irta le, a mit szolgája mondott el neki, Ouseley a maga sovány tudósitását egy persától nyerte, ki a követségi személyzet tagja volt, s bárha Carlian úr, a mostani udvari fényképész s a vegytan tanára Teheranban, az előcsarnokot lephotografirozta is, s a képet: „un tableau reussi du saint sépulcre“-nek czimezte is, egész bizonysággal állithatom, hogy műtétele közben, a belső udvar ajtai zárvák valának, mert a világ minden befolyása sem lenne elég hatalmas azt kieszközölni, hogy a tisztátalan frenginek megengedtessék a szentélybe csak egy pillanatra is betekinteni.

Az ember először egy küludvarba jut, mely szép fákkal van beültetve, s azon számos szeidnek szolgál tartózkodási helyül, kikre az állitólagos ősanya őrzése van bizva. Már innen vezet egy út, magas portalén át a benső udvarba, melynek közepén a pompás kupolával koronázott kápolnácska emelkedik. A „nagy“ Abbasz Sah és az „igazságos“ Kerim Khan voltak azok, kik ez épület felékesitésére legtöbbet tettek. Mesés azon aranyak száma, melyeket a meglehetősen nagy kupola megaranyozására fordítottak, s ha jól tudom, a kupolát három körömvastagságú aranylemez borítja. A bejárást egy portale diszíti, melynek remek kasi-müvei, a legfrisebb szinekkel tarkálló s részarányosan elrakott arabeszkei, melyek között a mély azurkék a túlnyomó, varázs hatást gyakorolnak azon utazóra, ki ilyes keleti diszépületet most lát legelőször. Tizenhat márványlépcső vezet az ajtóhoz, mely vastag ezüstlappal van boritva, de rendesen nehéz szőnyeggel van fedve. Már a legalsó lépcsőn le szokták venni a zarándok saruját, el fegyverét vagy botját, s ha az ember azután meglehetősen meggörbült állásban felmegy, mindenekelőtt meg kell csókolnia a küszöb hideg márványát s csak azután lehet belépnie. Az épület benseje még sokkal meglepőbb, mint a most emlitett rész. Itt az arabeszkek és kasi-müvek közé tükrök s gazdagon megaranyozott virágok vegyülnek, s bárha egészen gömb is, mind a kupola mélyedése, mind a fal annyira túl van halmozva száz meg száz prismával, dombormüvekkel, fülkékkel s más egyéb épitészeti czifraságokkal, hogy pompásnak igen, de csinosnak és izlésteljesnek bizonyára nem mondható. A koporsó, melyet massiv ezüst-rácsozat kerít, s mely mindig drága szőnyeggel van boritva, épen középen áll a nagy csillár alatt, a boritékot évenkint csak egyszer veszik le a szent hulláról s a kegyes zarándokoknak rendesen csak egy kis részecskéjét szokták megmutatni. Mint másutt mindenütt, ugy itt is imatáblák függenek alá a kerités rácsairól, némelyek maguk olvassák ezeket, mások úgy olvastatják, mások ismét az itt nyüzsgő szeideknek fizetnek, hogy a korán egy némely mondatát ezek reczitálják el helyettük. Van itt kiáltás, ének, sirás-rivás, szeidek szemtelen hangú ajándék-követelése, – de mindez az áhitatoskodókat nem zavarja, mert a kiállhatatlan lármának közepette nem egyet lehet látni, ki, homlokát a kerités hideg érczéhez nyomva, ott ül órákhosszat, merően bámulja a koporsót, magát semmi által sem zavartatva. Beléptünkkor engem a falakra s a rácsokra aggatott drágaságoknak nem annyira tarka vegyülete, mint inkább roppant tömege lepett meg kiváltképen. A persa igen szereti a drága köveket és nemes érczeket. Azt hiszik annálfogva, hogy ezekben a szenteknek is nagy kedvük telik, s innen van, hogy ez utóbbiak nyughelyét igen meglepő nagyszámú ékszer diszesíti. Minden gyémántnak, minden aranynyal vert fegyvernek meg van a maga története, vagyis azon oka, mely az adományozót arra ösztönzé, hogy idehozza. Előttem egy igen szembeötlő ezüst-tű vala különösen feltünő, s midőn e felől tudakozódnám, azt nyertem válaszúl, hogy ezt egy férj hozá ide ajándékul. Ez ugyanis hűtlenné lett nejéhez s utóbb azt el is adta a Turkomannoknak. A nő évek hosszat epedt a turkesztani rabságban, s midőn onnan a szentnek sirjához ajándékot küldene, – férjét annyira előfogta a lelkiismeret mardosása, hogy hét egész esztendeig mind szünet nélkül kereste aztán, s midőn végre feltalálta, kiváltotta s hazavitte, akkor adá a most emlitett hálaáldozatot a szent Fatimának. Bárha bagdadi öltözetem a siíták fanatikus gyülekezetében nem egy előtt szemet szúrt is, hála utitársaimnak, nem ért semmi kellemetlenség. Ha az ember meglátogatta már ezen szentnek koporsóját, szokás a közelében nyugvó földi nagyokról is megemlékezni. Ezen oknál fogva én is velük mentem azon utitársakkal, kik Feth Ali Sah és két fia sirját keresék fel, s kik gyönyörű alabastrom koporsókban fekszenek, melyek külsején, az egyszerű feliraton kivül, meglehetősen hűn talált képük is oda van vésve. Feth Ali Sah, bárha Kadzsar, ha egyébért nem is, de legalább személyiségeért nagy kedvességben állott a persák előtt. Az egész országban neki volt leghosszabb szakálla, mindig ő öltözött a legszebben, korának legnagyobb hölgykedvelője, s a legügyesebb és legdélczegebb lovasok egyike. Uralkodása méltatlankodásait csakhamar elfeledték, de ezen tulajdonai sokáig fennmaradtak még a hiú persák emlékezetében.

IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak, nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös – számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók, miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék, a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván, odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére, bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.

Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg, melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag vegybontását ne ajánljam.

Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel? Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma (pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog szinét viselné magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott nyugotunkban keresendő.

Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen szive igaz ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.

A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra, melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz, sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.

A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik. A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában, melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.

Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan, kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak. Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab, mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja megsérülne.

Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma már egyéb városok is kétségessé teszik.

Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen, természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani ügyekvém, hogy én magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.

Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet, a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.

Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel csakugyan igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el, mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más európai utazók ezt állitják.

A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott, melynek emelete azonban (Balakhane)15) csak egy szobát foglalt magában előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó, európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia, ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni, az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát, mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva, közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást: „Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“

Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak, s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát szidalmazni!“

Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag. Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt, élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni szokott adót vitték volt Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat, kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek, egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették, vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele kell nyugodnia mindenkinek.

Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani törvényszék kezébe szolgáltassa.

Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.

Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni: hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, a míg a várost körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül – mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát, az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa található még e helyeken.“

Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavanszeraiok egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.

V. Iszfahan nevezetességei.

Az első, a mi Iszfahanban az idegent meglepi, ezek, a még mindig imposansoknak látszó bazárok. Órák hosszat lehet bolyongani e magas, fedett utczákon, melyek a város minden részében tömkelegszerűn nyomulnak s melyekben, nehogy az ember eltévedjen, ügyes vezetőre van szüksége. A város fénykorában ez valóban a legnagyszerűbb látványok egyike lehetett. Iszfahan akkor fél Ázsiának központja volt. E boltok zsufolva valának kelet és nyugat mindenféle áruczikkével, s körülöttük annyi külön nemzet tarka vegyüléke hemzsegett. Iszfahan, a nagy birodalom középpontja nem csak persáknak és araboknak, hanem indok, afghanok, középázsiaiak, georgiaiaknak, örmény és néha európai kereskedőknek is gyűlhelyül szolgált. Milyen pompa és fényüzés tárulhatott fel itt egy Abbasz idejében a szemlélő előtt! Ma, a mint már emlitém, a bazár nagy része jóformán puszta. Az igazi persa bazár-élet csak egy igen kis darabon terjed, más felé sok pompás, tágas áruhelyen csak egy-egy dinnyeárus lézeng, ki óriási gyümölcseit mindenütt szétteríti, hogy raktára belterét valamiképen betöltse. Más helyiségekben szegényes kis kereskedők találhatók, kik tulságos nagy térben minden portékástul majdnem egészen elvesznek. A bazar nagy része, jóformán, azt mondhatnám, egész utczák részint romba dőltek, részint teljesen elhagyatvák, vagy a használhatóbbak istállókká alakíttattak át, – másfelé ismét az egyhangú síricsendet legfelebb egy a falak mellett félénken elsompolygó eb zavarja meg. Roppant ellentét a hajdan oly nagy Iszfahanhoz képest, s az európai utazónak, ki ezen ellentétet szemléli, mintegy önkénytelenül azon versek jutnak eszébe, melyet a hóditó Mohammed mondott volna, midőn a pókhálólepte konstantinápolyi Caesar-palotába lépett:

Nem szándékom az olvasót Iszfahannak már oly sokszor adott leirásával untatni. A pompás maradványokról én részemről már semmi ujat, semmi ismeretlent nem mondhatok, s csakis futó tekintet vetésére hivom meg a nyájas olvasót. A bazárból egy út vezet a hires Mejdani Sahra (a Sah főtere). E körülbelől 700 öl hosszú 200 öl széles Hippodrom szabályos négyszöget képez, melyek minden oldalán két sor boltozott fülke áll, mikben hajdan a legdrágább fényüzési czikkek árultattak, ma azonban részint pusztuló félben vannak, részint egypár szegényes Szerbaznak szolgálnak tartózkodási helyül. Azon részén léptem be, mely fölött hajdan Abbasz Sah óriási zenekara állott, melyet a persák Nakara Khanenak neveznek, s mely annak idejében 500 trombitásból állott (relata refero), hogy ős persa szokás szerint mind a kelő nap első, mind a lenyugvónak utósó sugarait üdvözöljék, vagy ünnepélyes menetek alkalmával a tömeg örömét zengő harsogásban repitsék a levegőégbe. Ezen részszel szemközt áll a Meszdzsidi Sah (Sah mecsetje), mely bárha pusztulásnak indult is, még mindig fenséges épület, s nyilásánál most is ott van még egypár azon büszke fák közül, melyek hajdan az egész tért diszítették. Közel a meglepően pompás benyilóhoz szegényes kis kunyhó látható. Ugy hallám, hogy ez már régóta ott van, s egy dervis építteté, kinek a mecset annyira megtetszett, hogy engedelmet kért szegényes házikóját annak tőszomszédságában emelhetni fel. Az engedelmet megnyerte, s a szegénységet ily közel látni a gazdagsághoz, épen nem szúrt szemet, hisz a keletiek annyira szeretik a szélsőségeket. Meglátogatám Lutf Ali balra fekvő mecsetét is, s nem maradt már egyéb hátra, csupán a meglehetősen központilag fekvő Ali Kapi (magas kapu) még, mely a palotába vezet. Ezen épületek ajtószárnyai ezüsttel valának bevonva, s midőn az e fölött álló erkélyre léptem, honnan az egész Mejdani Sahon elláthattam: bár minden oldalról csak romok meredeztek felém, lehetetlen volt mégis mély bámulatra nem gerjednem. Ezen tér, mely bizonyára a legnagyobb, melyet valaha város a maga bensejében zárt, virágzása idejében hihetőleg igen tarka, sajátságos és fölötte érdekes képet nyujthatott. A képzelet majd azon mozzanatokat idézi fel gondolatban, melyekben a szerencsés tömeg zsibongó tolongásban járt élvezetei után. A persák élénk, vidor véralkata ismeretes, ugy szinte az is, mennyire szereti a keleti a világos szineket s a tündöklő pompát, miért is kristályokat, drágaköveket és pipereczikkeket egészen Velenczéből s Francziaországból hozattak maguknak. Valóban, ez a persa Belvedere igazán nagyszerű lehetett! Azután ismét azon időkbe képzeljük oda magunkat, midőn a nagy Sah ezen erkélyről tartott szemlét harczosainak ezrei fölött, kik Ázsia más meg más részeiről gyülöngtek ide, hogy a királynak magukat bemutathassák. A persák, kik a parthus lovaglási müvészetet öröklék, a turkomanok s az arabok szellőparipáikon, az afghanok, georgiaiak, indok, örmények, mind valamennyien összejöttek itt, s az európai utazóra, még azon puszta visszaemlékezés is varázshatást gyakorol, mely gondolatban lelke elé idézi az ázsiai hajdankor e marczona alakjait. Mai napság mindez örömtelen, elhagyott pusztaság, a nap legnagyobb részén át síri csend uralkodik e helyeken s a mélabús hangulatot csak az töri meg, ha a főtér egyik sarkában hetenkint kétszer a szamár-kereskedők tartanak piaczot, vagy valamely ünnepnapon a város főpapja, óriási zöld turbánokkal fedett kisérettel vonul át e tájon. Minő gúny a fénykor emlékére!

Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része.

Az Ali Kapin belépvén, különféle palotákat s épületeket látogathat meg az utazó, melyek közül a Csihil Szutun (40 oszlopos), Talari Tevile (istállók előcsarnokai) Hest bihist (8 paradicsom), Gül deszte (rózsa-csokor) a legnevezetesebbek és emlitésre legméltóbbak. Én a Csihil Szutunon kezdettem. A 40 oszlop közül, melyek az egész épület falaihoz hasonlóan tükörrel vannak bevonva, s arany diszitéssel ékesitve, én már csak 20-at láttam, – a többi húszról azt mondják, elégtek. Mindazáltal ez a palota kristályszerű oszlopaival s vakitó bensejével mégis a legpompásabb minden egyebek között. Bensejében egy 75 láb hosszú s 36 láb széles terem létezik, melynek falain e következő hat nagy festvény látható, s még pedig mind a hat igen jó rajzzal s meglepő szinélénkséggel:

1. Abbasz Sah, a nagy, trónján ülve fogadja az özbeg fejedelmet Abdul Mumin bey-t, a persa fényes udvari környezet jelenlétében, melyben az udvari bohócz különösen az által válik ki, hogy egy másik udvaroncz hátán lovagol. Ezen képpel szemközt

2. A „kis“ Abbasz Sahot ábrázoló kép alá, a mint az India követét fogadja, ki hazája legkülönfélébb terményeit terité a persa király lábai elé.

3. Egy csatakép, még pedig a hires Csaldirani ütközet, első Szelim és Iszmail Sah között. A persákra nézve egyébiránt szerencsétlenül végződött csata itt ellenkezőleg van feltüntetve. Több csoportozat meglepő szép. Ezzel szemközt:

4. Nadir Sah, Ázsia e legutolsó világverője, a mint indiai ellenségével küzd, mely utóbbit elefántja földre dobja.

5. Sah Tamaszp, midőn Humajun, északi India büszke uralkodóját fogadja. Ennek átellenében

6. A „kis“ Sah Iszmail, ki előtt Abdul Aziz, a bokharai sejbani fejedelem mutat be hódolatot.

Csihil Szutunból a Hest bihist palotába mentem. Ez is gazdagon fel van ékesítve aranynyal, tükrökkel és arabeszk-diszitésekkel. Hajdan varázs-szép kert környezé, de ma csupa pusztaság az egész környék s a palota csak is az előkelő hivatalnokok s az európai követségek nyaralójaul szolgál, kik Délpersiából a mai főváros felé közelitenek. Lehetlen volt persa kisérőimnek ellenállanom, s hogy nemzeti büszkeségüknek hódoljak, az annyira magasztalt Eden egyéb részeit is meglátogatám s az út valósággal meg is érdemelte e fáradságot.

E pompás, részint félig, részint egészen elpusztult paloták környékéből egy nagy fasoron át a Zinde Rud, vagy a mint mondani szokás, Zaiende Rud folyóhoz érkezik az ember. Hajdan mind a két partját lakták, ma csupán az innensőt. Ugyszinte a hidak száma is megkevesbült s ma már csak három vagy négy áll fenn belőlük, melyek egyike a kőből épült s háromemeletes, még mindig méltó a csodálatos épület nevére. Huszonnégy ive van, melyek úgy épitvék, hogy a víz keresztül-kasul kigyózik el alattuk, s hogy az iszfahaniak ezen hidat a világ nyolczadik csodájának tartják, azt mondanom is felesleges, egyébiránt be kell vallanom, hogy amennyire én Ázsiát ismerem, ilyen épületre csakugyan sehol sem akadtam. A tulparton mai napság már csak az egy Dzsulfa falu nevezetes, melyet tisztán örmények laknak, kiket az Araxes partján levő hasonnevű városból Abbasz Sah hozott ide, a mikor számuk 30,000-et tett s huszonegy templomuk és nagyszámú papságuk volt. A jelen évszázad elején ezen oly szép és virágzó telepitvény 500 családra olvadt le s ma már alig számlál mindössze 1000 lelket, kik a Teheranban székelő orosz követség fenhatósága alatt tengődnek. Zsarnokság és önkény végre tönkre tette a sokat nyomorgatottakat; egy része Indiába menekült, vagy Java és Szumatrába, – a másik Orosz- vagy Törökországba, s igen találó vala püspökük válasza, midőn tőle a mostani király nyájának hogylétéről kérdezősködött. „Felség – viszonzá a főpap – a nagy Abbasz Sah idejében Transkaukáziából Iranba 50,000, Törökországba pedig csak 400 család vándorolt be; s ime, amaz előbbiben a roppant szám egypár nyomorult gunyhóra olvadt, az utóbbiban 100,000 gazdag s jóllétben élő hozzá szaporodott.“ Taddeus ur – mint a püspököt nevezék – ezen nyilatkozatával a törökök igazságszeretetére s a persák zsarnokságára akart utalni; szive mélyében azonban egyaránt gyűlöli mindakettőt; mert ha az orosz czár ő felségétől számára ideküldött gazdag gyémánt rendjelre tekint mosolyogva, melynek évenkint legalább is egypár ezer rubelt köszönhet, már e mosoly egy maga kifejezi, milyen hódolattal viseltetik a minden oroszok uralkodója iránt. Mind ő, mind valamennyi örmény, kik keleten messze szerteszét szórva élnek, nem egyebek, mint amaz óriás láncznak szakadatlan szemei, melyek által a szent pétervári udvar befolyásának villanyfolyamát a Jegestenger partjaitól messze, egész az indiai tengeröbölig árasztja. Ezen örmény gyarmatnak azonban még a persák zsarnokságánál is többet árt a görög-nem-egyesült (keleti) és katholikus örmények között levő vak felekezetességi gyülölet. Amaz előbbiek, nagyobb számmal is lévén, nagyobb gyülölettel és megvetéssel tekintenek a nyugati szertartáshoz hajló testvéreikre, mint magukra a persákra és tűzimádókra. A katholikusok, mintegy 120 család, franczia védurság alatt állanak s egy Erzerumban lakozó Monseigneur kormányozza őket. Ezek ép oly franczia vagy jobban mondva római érzelműek, mint a hogy amazok oroszok, s valóban érdekes látni, hogy az éjszaki nagy kolosznak a nyugati hatalmak elleni küzdelme hány helyen s mennyi minden viszony által van képviselve.

Hogy még egyszer visszatérjek az imént emlitett épületekre, meg kell még jegyeznem, hogy találkoznak még egyes persa nagyok, kik hazafias buzgóságból nagy áldozatok árán is készek elkövetni sokat, az idő vasfogától megóvandók Uj Iran fénykorának amaz emlékeit. A Sah is megteszi néha, hogy egyiket vagy másikat kijavittatja, őrök vannak felállitva, de mindez nem használ semmit. A mi keleten egyszer pusztulásnak indul, az óriási léptekkel siet végromlásához. Semmi sem állithatja meg rohantában, s ha Teheran még sokáig fővárosa lesz az országnak a sokkal alkalmasabb Iszfahan helyett, úgy a Nagy Abbasz ezen egykori fővárosa is ugyanazon sorsra jut, minőre a hajdani Ragesz, Ekbatana, Nisabur s a középkor nem egy más nevezetes városa.

VI. Az iszfahaniak.

Minthogy az iszfahaniak éleselműségét, csintalanságát és féktelen pajzánságát hirből már Konstantinápolyban ismervén, a mig csak ott voltam, mindig azon törekedtem, hogy a mennyire csak lehetséges, a nép minden rétegébe bevegyülhessek. Igen hamar szert tettem ismeretségekre, elfogadtam a meghivásokat s ugy találtam, hogy az iszfahaniak, bárha a most emlitett hir igaz is, mindazáltal tagadhatlanul igen érdekes népet képeznek. Minthogy a bár gyér kereskedelmi közlekedés folytán, mely Bagdad és Iszfahan között létezik, a szunniták megjelenése itt nem valami ritkaság, úgy az én fellépésem sem szúrt annyira szemet, mint Persia más részeiben. Az efendi név – igaz – egypár hajhászt oda csalt ugyan hozzám. Pénzekkel és régiségekkel kináltak meg, melyek felét azonban – mellesleg mondva – ők maguk szokták gyártani, ezeket aztán eladják az európai utazóknak s a mi nagy tudományú régiségbuváraink nagy csodálattal czipelik utóbb magukkal Európába. De midőn látták, hogy én a hozzám hozott árukat csak a bámulat és tetszés felkiáltásaival illetem, de azokért semmi árt nem ajánlok, s midőn látták, hogy én csak névleg vagyok efendi, de valóságban nem: a nyereségvágyó kalmárcsoporttól nem sokára megszabadultam. Más iszfahaniak, kik a szépmüvészeti s irodalmi osztályhoz tartozának, több bensőséget tanusitának irántam, de ezeknél az volt a fő törekvés, részint hogy vallásos vitatkozásba bocsátkozzanak, részint hogy azon előnyöket emeljék ki, melyekben a persa nép az oszmanlikat felülmulja. A keszafeti turki (török durvaság) kifejezést, a maga száraz merevségében nem veték ugyan egyenesen szememre, de oly örömest beszéltek az egész keleten elterjedt persa költészetről, felhozták Abbasz Sah fénykorát, kérdezték, láttam-e már Iszfahan nevezetességeit, s minden feleletemből csak azt akarták megtudni, vajon Stambul, a szultán székvárosa dicsekhetik-e hasonló díszépületekkel, s a nélkül, hogy egyenesen rá kényszeritenének, mindig oda czéloztak, hogy a persák dicséretét s a törökök feletti fölényét hallják tőlem, mint ez utóbbi nemzet egyik tagjától.

E nemben a legérdekesebb kört Iszfahanban Imam Dzsüma házában találtam, ki egész Persia legbefolyásosabb papja, kit a fővárosban Aga Buzurg (nagy ur) néven neveznek, hogy megkülönböztessék fiától, kit Aga Kucsuk-nak (kis uracská-nak) hivnak. Hogy léphettem be, ezen – majdnem azt mondhatnám, siíta pápa házába, – az igen könnyen megérthető. Azon ajánlólevél, melyet Teheranból a külügyminisztertől hoztam magammal, elegendő volt arra nézve, hogy a főpapot efendi méltóságomról meggyőzze. Igen barátságosan fogadott, azt mondá, hogy Feth Ali Sah óta egyetlen tekintélyes oszmanli sem látogatá még meg Iszfahant, s kegyének zálogául meghítt magához másnap estére. Aga Buzurg egyike azon kevés szeideknek, kiknek Ali házától való származását legkevésbbé vonják kétségbe. Nem kevéssé büszke is e tulajdonára s lehetlen volt magamat a mosolygástól megtartóztatnom, midőn estelizés közben az jutott eszembe: Mit mondana most az a fősiíta, ki az európainak már csak árnyékát is bemocskolónak tartja, mit mondana, ha tudná, hogy most egy európaival egy és ugyanazon tálból étkezik? Horribile dictu! Az Incognito Persiában, hol a nyugatot tisztelik és félik, az európainak sokkal inkább hátrányára válnék, semmint előnyére. A gyanakodás ennélfogva senkinek még csak esze ágába sem jutott. Egészen úgy bántak velem, mint a hogy oszmanlival szokás, s azon barátságért, melylyel fogadtak, ama gúnynak rejtett fulánkját is el kellett viselnem, melylyel a sziíták szunnita vendégeiknek rendesen szolgálnak. Maga Imam Dzsüma csak egypár megrovó megjegyzést hallatott a szultán kormánya s az európai hatalmak között levő barátságról. Ellenben dicsérte Abdul Medzsid türelmességét a siíták irányában, kik most bántatlanul vándorolhatnak Mekkába és Medinába, a mi azelőtt nem úgy történt. Hogy méltóságát megóvhassa, igen keveset beszélt s asztal után nem sokára el is távozott.

Egészen más volt fia Kucsuk Aga. Ez egy egész csomó költőt, tudóst s nehány kitünőbb festészt gyüjtött maga köré. Engemet közrevettek s több óráig tartott az élénk társalgás, melyben a societé isfahanienne e crême-je a törökországi és nyugati viszonyok felől tudakozódott. Igen sajátságos, hogyan beszélnek ezen emberek a nyugati czivilizáczióról és annak vívmányairól szemben a maguk miveltségi állapotukkal, mely ugyan már a hajdankorban is hires volt, de azóta csak igen kevéssé fejlődött. A társalgás első tárgyát mindig a találmányok, s a század tudományos vivmányai képezik. Leginkább a távirda az, melynek egy vonalát, India, Bagdad és Európa közvetitőjét épen ekkor vonták, mely a gőzhajók s egypár ismert gép mellett figyelmüket magára vonja. A keleti csodálkozik, bámul, gyönyörködik a tudósitásokban, melyeket a nyugati czivilizatió felől nyer, körülbelől úgy, mint valami tündérmese fölött, s bárha bámulása határtalan, bárha ujra meg ujra szörnyűködve kiált fel: „Mit ki nem találnak még ezek az emberek?“ mégis ritkán tud ellenállani bensejébe rejtett önzésének s ha már Európát összevissza dicsérte is, rendesen megint csak arra fakad: „Mily csodálatos, hogy ezek az emberek minden éles elméjük daczára a mi vallásunk igaz világosságát be nem látják, mily csodálatos, hogy muszulmanokká nem lesznek! Hiába, a serefi Iszlam (az Iszlam nemessége) hiányzik náluk!“ – azt mondják, de azért bensejükben távolról sem gondolkodnak eképen. Persia müvelt mohammedanja ritkán hódol egészen a próféta tanainak, de minthogy a mindig hiresebbé váló frengi fölött, a hol csak lehetne, fölényt akarna kivívni magának, más utat nem találván, ezt egyedül üdvözitő vallásában véli feltalálni. A találmányok után nem kisebb csodálatot az európai utazók gerjesztenek a keletiben. Az Ibni Batuta-k a Khordabe-k és egyéb mohammedan utazók ideje elmult régen, s a tudományszomj, melyet én a keletiben európai tudósaink ellenkező véleménye daczára teljesen és határozottan tagadok, vagy meseszerű adatokra szolgáltat okot náluk vagy kigunyoltatik és nevettetik. Hányszor, de hányszor lehet ajkaikról a leggúnyosabb megjegyzéseket hallani egy európai ethnograf-régiség vagy nyelvbuvárról; s bárha ezen utazók müveit a nyugat előhaladása hatalmas tényezőinek ismerik is el, még sem tudják megállani, hogy a gúny vagy szánalom megjegyzéseit ne tegyék, s azonnal szaadi ezen sorai hangzanak fel minden ajkon:

s boldognak mondja magát mindenki, hogy az Iszlam karjai közül nézheti a frengi világ működéseit. Igy gondolkoznak a müveltek.

Az iszfahani középosztály, mely csak kevéssel áll alantabb e most emlitettnél, többé-kevésbbé ismeri az irodalom mestermüveit. Vannak vargák, szabók, kalmárok, a kik százakra menő verseket tudnak a legelső költőkből. E mellett általában igen elmések, nagy lélekjelenléttel birnak, mesterei az udvariasságnak, de leginkább a csattanó feleleteknek. Malcolm beszéli, hogy azon időben, midőn Hadzsi Ibrahim a Kadzsar-ház legfőbb pártfele még kegyben állott, Iszfahanban s a legtöbb persa városban az ő rokonai tölték be a legmagasb tisztségeket. Történt ekkor, hogy egy kereskedőt, ki adóját nem birta megfizetni, az akkori iszfahani kormányzó elé idézteték, ki a most emlitett Hadzsi Ibrahim testvére volt. A kormányzó haraggal igy rivallt rá: „Ha fizetni nem tudsz mint a többiek, takarodjál innen!“ Hova menjek? kérdé emez. „Eredj Sirázba vagy Kasanba!“ volt a válasz. „Ah, uram, egyik helyen önnek unokatestvére, másik helyen nagybátyja uralkodik. Ha itt megmenekszem is, ott lépre kerülök.“ „Nos, tehát eredj a királyhoz és tégy panaszt!“ „Igen, de ott önnek bátyja a miniszterelnök, mi várhat ott reám?“ „Menj hát a pokolba!“ kiáltá a kormányzó ingerülten. „Ah! önnek Istenben boldogult atyja, a kegyes Hadzsi csak mostanában halt meg!“ rebegé a furfangos persa. A kormányzó felkaczagott. „No hát gazficzkó, mondá, ha már sehogysem tudsz kibékülni vele, hogy mind itt, mind a más világon az én rokonaim foglalják el a helyet, az adósságot majd kifizetem én helyetted.“ Ezt Malcolm beszéli. S minthogy épen az adomáknál vagyok, egy másik mulatságos történetecskét is el akarok mondani, mely itt egy amerikai hitterjesztőn esett. A kegyes Yankee nem annyira rábeszélő tehetsége, mint inkább 25 arany ajándékkal megtérítettei közé vett be egy iszfahanit. A persa sapkát tett fejére, európai ruhába öltözött, s egész frengi lett belőle, természetesen csak addig, míg a jó missionarius Iszfahanban volt. Ez azonban egykor Sirázba utazott s midőn néhány hét mulva visszatért, az ő keresztyéne megint csak a régi persa és siíta volt. A hittéritő nagyon felingerült ellene, a törvényszék elé idézteté, s követelte, adja vissza legalább a 25 aranyat. A birák már-már a legnagyobb zavarban voltak, alig tudtak volna itéletet mondani, midőn a persa egész naivul azon megjegyzést tevé: „Kedves Szahib-om (uram), te huszonöt aranyat adtál nekem, s ezért én három hétig keresztyén voltam. Én is adok neked 25 aranyat, légy te három hétig mohammedanus.“

A kereskedőség, Tebriz után, itt a leggazdagabb egész Persiában. Igen nagy üzletek történnek itt a pamutszövetekkel, aszalt gyümölcscsel, dohánynyal és sawlokkal, s bárha találkoznak roppant birtokú kereskedők, ezek külső háztartásukra nézve alig különböznek a legszegényebbektől; mert a pompa és fényüzés csak a kormánykörökben otthonos.

Elfeledém eddigelé megjegyezni, hogy Iszfahanban, bagdadi utitársammal, az elegia-énekessel voltam egy szálláson. Ez itt nagyon tág mezőt talált müvészete gyakorlására. A bazár- és mecset-udvarokban naponta többször fellépett; kiáltozott, sirt, jajgatott testestül-lelkestül, s nem egyszer csodálkoznom kellett fölötte, honnan veszi könyeinek roppant árját. De mikor este a nehéz munka után hazajött, egész tragödiai eleme a legjovialisabb, majd azt mondhatnám, a legfrivolabb természetűvé változott át. Az ő közvetitése folytán bejáratot nyertem a legtarkább társaságokba. Ő ott mindenütt igen tekintélyes egyéniség vala. Eleinte vallásos dalokat énekelt, de utóbb, midőn a társaság zártkörűvé vált, a szent hangok és szavak nemcsak a legmindennapiabb, hanem azt mondhatom, a legdisztelenebb dalokká fajultak. Daczára hatalmas zöld turbánjának s állitólagos őse, a próféta családja iránt nyilvánosan megbizonyitott buzgalmának, este rendesen ivott mint a csap. Bort ugyan nem igen találtam e társaságokban, hanem annyival több pálinkát, mit a dsulfai örmények égetnek, s feledhetlenek maradnak előttem azon poharazások, mikben utitársammal Iszfahan különböző köreiben részt vettem. Legélénkebben az a mulatság áll lelkem előtt, melyet egy iszfahani alsóbbrendű hivatalnok házánál csaptunk. A vendégek nagyobbrészint fiatal emberekből állottak, papokból és laikusokból vegyest. Ugy látszik, igen jól ismerik már egymást; mert midőn az illem és erkölcsösség első órája elmult, olyan orgia fejlődött a mulatságból, minőt, kicsapongásra nézve, csakis keleten, vagy jobban mondva, csakis Persiában találhatni. A pálinkától neki hevült fejek csakhamar letették a süveget, turbánt és a felöltönyt s kivált akkor vált a pajzánság egészen féktelenné, midőn az egyik vendég bőkezűsége folytán négy tánczosnő is megjelent. Ezen bajaderek, kiknek legjelesbjei kiváltképen Sirázból származnak (hol mi is tüzetesebben fogunk róla szólani), eleinte nem annyira müvészetük bája, mint gymnasztikus ügyességük által kelték fel csodálkozásomat, azonban itt, mint ilyes esetekben rendesen, Terpszichore ezen istennői Küprisz minden funktioját elvállalák. Európai tollunk szégyenlené magát e tobzódók szemérmetlen tréfáit leirni, s nem lehete meglepő, hogy a mint én undorodásomat épen a színlelt ittasságba rejteném, két félrészeg vendég felkelt mellőlem, s szent mosdáshoz fogott s estimájukat végzék, ott, ugyanazon szobában, annyi undok bűn fészkében, s mi több, a bűnt elkövetők tőszomszédságában. Szörnyű álszenteskedés. S itt ezt vallásosságnak nevezik!

A mi az iszfahaniak általános jellemvonását illeti, a hajdani főváros lakosai különösen büszkék a metropolis egykori nagyságára. Az iszfahani, más persával szemben mindig nagyobbra tartja magát, mint a párisi, más francziával szemben. A királyt és a királyi házat itt is, mint a persául beszélő lakosok általában mindenütt, török katonáival együtt gyülölik és félik, s bárha a mostani király meglehetősen megtörte is már Imam Dzsümaa hatalmát, mégis jóformán bizonyosképen lehet állitani, hogy az iszfahaniak mindig szivesebben hajtanának ez utóbbinak szavára, semmint törvényes királyuk parancsolatára. Meseszerű az, a mit e főpap gazdagságáról beszélnek, annyi azonban bizonyos, hogy ő 1000-nél is több Lutit (kóborlókat) tart a maga zsoldjában, kiket tervei kivitelénél aztán vak eszközök gyanánt felhasznál. A Lutik azok, kik ő szentségének csodatevő erejét a nép közé szertehordják, a Lutik, kik a Sah és családja ellen a leggonoszabb rágalmakat terjesztik; mert az Imam Dzsümaa mind e napiglan nem áll a legjobb lábon az ifjú királylyal, ki számadásra vonhat ugyan bárkit is, őt azonban nem meri megilletni. Ezt egyébiránt mindenki tudja. S mi több, még a mai európai követségeink is elkövetnek mindent, hogy e főpap protektióját és barátságát megnyerjék, s ezen anomalia, Persia vad-despotikus kormányzata mellett, valóban csodálatraméltó tünemény.

VII.

Két hetet töltvén Iszfahanban, mind a város nevezetességeit, mind a lakosság különböző osztályait meglehetősen tanulmányozhatám. Elutazásunkat ugyanazon karavánvezetővel, de egész társaságban határoztuk meg. Iszfahan tulsó oldalán álló egyik karavanszeraiban szállottunk meg, s minthogy várakozásomon felül még itt is három napig időztünk, volt alkalmam rá, még nehány látni való nevezetességet megszemlélni, melyek közül a hires Takhta Pulad temetőt, s a Munare Dzsomdzsom megingatható tornyokat akarom emliteni. Ez utóbbiak az Iszfahantól körülbelül egy óra távolságú Khaledan falu mecsetjének két csonka tornya, mintegy két ölnyi magasak s egymástól valami húsz lábnyi távolság választja el őket. Vezetőmmel a terraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka épitészével együtt sirba szállt, a kiváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az ujra meg ujra ismétlődő kisérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sirukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltünő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonitják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problemát teljes mértékben ne csodáljam. A mi a Takhta Pulad temetőt illeti, ez oly terjedelmű, melyhez hasonlót egész Ázsiában sehol sem találtam. Takhta Pulad egyszersmind mulatóhelye az iszfahaniaknak, kik a csütörtökestét, ennek árnyas fái alatt szokták eltölteni. Ilyenkor roppant tömeg hemzseg itt, mely a szent sirok látogatásának örve alatt dinom-dánomban tölti a fél éjszakát. A legnevezetesebb sirok közé tartoznak: Pilau Babaé, melyről az a monda szárnyal, hogy minden szegény, ki hetenkint legalább egyszer imádkozik e sirnál, a következő héten izletes, zsiros pilauban részesül. Továbbá Mir Damad-é, egy hires varázslóé, ki a Sah Abbasz udvaránál levő egykori frengi követ ördöngösségét meghiusitá, s azon pokolgépet, melyet a frengi követ gonosz szándékkal ajándékképen nyujtott, ennek tulajdon romlására fordította. Végül itt van Mir Fenderiszki sirja, kora leghiresebb szépirójáé, ki saját maga irta fel sirkövének feliratát, mely még mind e napiglan a kalligraphia példányképének tartatik, s a fiatalság előtt szépirászati minta gyanánt szolgál. Én magam is nem egy ifjut láttam, kik a taalik-irás mesteri vonásait másolák nagy gonddal a márványról, mert Ázsiában a kalligraphiát igen nagyra becsülik, s a tökéletes nevelés nélkülözhetlen kellékének tartják.

A pompás Medresze Maderi Sah-ot is másodszor látogatám meg innen, melynek külső kapuit mai napiglan ezüst-lemezek boritják. A ritka kéziratokról szóló hir, mik e kollégium könyvtárában találhatók volnának, különös vonzerővel birt reám; azonban ez is, mint annyi sok más egyéb, csupán persa tulzás. Abbasz Sah idejében – meglehet – érdekes keleti müvek gyüjteménye volt itt látható, de ma nagy részét széthurczolák, másik része pedig, mint az ottani mollahk mondják, az afghanok hóditása alkalmával pusztult el.

Minden csalódásom daczára, e régi városban igen kellemes volt az időzés. Nehezen tudtam megválni onnan, s midőn karavanunk a délre fekvő hegységet átlépte, s én a magaslatról még egy tekintetet vetheték a házak, kertek és nevezetes romok beláthatatlan tömegére, nem fojthatám el mély meghatottságomat, s még most is azt kell mondanom Iszfahan felől, mit a keletiek az olyan agg úrhölgy megpillantásánál mondanak, ki fiatal korában feltünőleg szép vala: „A mecset-romokba dőlt ugyan, de oltára még fennáll“, azaz: szépsége elmult, de hajdani fényének nyomai, mely egykor, mint valami oltár, imádásra buzditá a világot, még mindig észrevehetők.

Karavanunk, mely most három részből állott, melyek ketteje a sirazi utra Iszfahanban csatlakozott hozzánk, 150-nél több állatot s mintegy 60 utast számlált. Ez, még e különben igen látogatott uton is meglehetősen tekintélyes karavannak tartaték. A nagyobb csoportosulásnak egyes egyedüli oka azonban a bakhtiáriktól való félelem volt, mely névvel azon persa nomad néptörzset jelölik, kik a jobbkéz felőli hegységben tanyáznak s néha birtokvágyból, néha csupa kedvtelésből megtámadják a kisebb karavanokat s ki is rabolják. A mint mondák, csak egypár nappal azelőtt e nomádok rutul elbántak egy arra vonuló karavánnal. Ilyes hireket keleten igen gyakran szoktak költeni az emberek, hogy a félelem annál nagyobb legyen. Nem egyszer hallottam: Tegnap itt tiz embert öltek meg; tegnapelőtt amott ezt meg azt a kereskedőt kirabolták; azonban az utazó bizonyos lehet a felől, hogy az ilyes események vagy évekkel azelőtt történtek, vagy épenséggel a légből kapottak. Egyébiránt a mi utazó-társaságunknak, mely az indulás előtti estén csupa rémtörténeteket beszélt, szüksége sem volt az ilyes hirekre. A persát, egész Ázsia leggyávább népét egy puszta árnyék is félholttá rémitheti, s méginkább azon utitársaságot, mely, mint a mienk, két harmadában zarándokokból, s egy harmadában kereskedőkből és mollahkból állott.

Nevetséges volt látni utközben, hogyan tolongott egyik a másikhoz mind közelebbé és közelebbé, bárha a a várostól alig voltunk két órányira. Halkan susogott mindenki, mintha a fennhangon kiejtett szó a legveszedelmesebb ellenséget ébresztené fel, s az volt a legmulatságosabb jelenet, midőn egy buzgó mollah, egyik utitársunkat, kinek boroshordókkal megrakott négy öszvére volt, sorainkból kiutasitá, nehogy ez bűnös portékája által az igazhivők egész seregét veszedelembe döntse. Hiába rimánkodott a szegény öszvérhajcsár, hogy ő soha életében egy korty bort sem ivott, hogy e gonosz ital rendeltetési helye Bombay, hol azt a frengik pokoltorka fogja felemészteni. Megesküdött az ég minden szentjére, hogy azt sem tudja, fehér-e vagy piros; de mindez nem használt semmit. El kellett tisztulnia a karavanból, s valami száz lépésnyi távolságban követett bennünket. Mielőtt a hegyi mély utról kiérkezheténk vala, szerencsétlenségünkre egy szemközt jövő karavannal találkozánk. A keskeny út sokszor egyetlen szélesen megrakott teherhordó baromnak sem elegendő széles, annál kevésbé két egymást elkerülőnek. Átok-szitok, kiabálás, czivakodás, nem egyszer ütlegezés is szokott ilyenkor történni, a szamarak orditása a lovak nyeritésével vegyül a közös zajba, s a mi legnevezetesebb, alig van rá eset, hogy valami nagyobb szerencsétlenség történjék. A hegység túloldalán nagy, homoksíkságra jutottunk, s több mint tizenhárom órai lovaglás után másnap reggel 9 órakor Majarba érkezénk. E faluban, bárha ez közvetlen szomszédságában áll is Persia egykor legnagyobb városának, sem karavanszerai, sem más egyéb menhely nem létezik az utazók számára. Mindenki valami árnyékot keresett, s valamennyien igen boldogok valának, midőn még az nap este Kumiseh állomás felé utra kelénk. Ugy hallám, hogy ezen állomással léptünk a bakhtiarok területére, s ha persa utitársaim már egy nappal előbb is annyira féltek, képzelhető, hogy most csupa aggodalomtól valamennyi úgy reszketett, mint a nyárfalevél.

A sok szóbeszéd, s a különben legbátrabbaknak aggodalmai még magamat is körültekintővé tettek minden közönyösségem daczára; de éberségemet nem sokára egy éghajlati tünemény nyomta el, tudniillik azon szél, mely valami öt perczig jéghidegen zúg keletről nyugatra, s ép oly rövid idő mulva, érezhető melegséggel ismét ellenkező irányban. Kumiseh-et, mely hajdanában jelentékeny helyiség volt, most azonban nyomorult falu, hamarább értük, mint az előbbi állomást. Innen kell vala az est beálltával azon veszedelmes helyen átvonulnunk, hol az állitólagos rablás történt, s habár a karavanban nappal eléggé bátornak akart is látszani mindenki, a homály növekedtével félelem és aggódás tetőfokra jutottak minden kebelben. Valami egy órával az indulás előtt arab utitársam a Rauzekham, alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy a társaságot maga köré gyüjtse, s mesteri torkának nehány elegiájával a próféta védelmét kérje e veszedelmes utra, bensőleg pedig azért, hogy a meghatott kegyesek zsebéből néhány fillér az övébe vándoroljon. A Rauzekham terve abban a nyomban elfogadtatott. A persa mindig kész kedvencz prófétájának, kivált pedig e vértanú Huszeinnak halálát megkeseregni, s legyen bármily hangulatban, semmi fáradságába sem kerül, hatalmas könyzáporral és felhangzó zokogással kisérni az előéneklő szavait. Itt is csakhamar körülvette az egész karavan az én arabomat, ki alig énekelt el négy versszakot egy panaszos dallamból, s az asszonyok már is több helyen hozzá fogtak a siráshoz és zokogáshoz, mely crescendo terjedezett mindenfelé s csakhamar a sirás-rivás óriás karává változott. Ilyen pillanatokban az énekes rendesen fel szokott emelkedni, felfedi mellét, összeszoritja öklét és felkiált: „Oh igazhivők, im nézzétek, igy akarom verni mellemet bűnbánattal, s részvétből szegény Huszeinért, igen, Huszeinért!“ Az ő „igen Huszeinért“-je után azonnal utánozza őt az egész férfi társaság, óriási öklök döngetik az erős melleket, s olyan dongás-kongás hangozik, néha egészen szabályos ütemben, mintha valamely lovas csapat közelednék, s ha ez még e fölött holdvilágos este történik, mint a hogy ez épen minálunk volt, ugy a jelenet magában véve igazán eléggé érdekes. Igen, érdekes lett volna rám nézve is, ha valami kellemetlenség nem ér vala, melynek ez alkalommal már-már kitétetém. Egy buzgó siíta, ki a távolból azt látszék észrevenni, hogy én csupa szunnitai konokságból nem ütöm mellemet elég erősen, eleinte fülelt ütéseim hangzására s nem találván ezeket kellőképen sulyosaknak, fennszóval kiálta: „Nézzétek csak ezt a szunnita kutyát, ki a mi Huszeinünket nem tartja méltónak arra, hogy mellét erősebb ütésekkel verje. Várjatok csak, majd megtanitom, hogy kell a mellett verni!“ Valóban, aggódtam, már ökölre szoritá kezét, s ha csak egyet üt is vala reám, e gyengéd leczkéből örökös emléket hoztam volna el magammal. Azonban, hála a szeiddel kötött barátságnak, a dolog nem ment egész a végletekig. Mikor amaz épen karját emelné, hátulról egy barátom ragadá meg, ki őt ezen szavakkal csititá aztán: „Hagyd el azt a szunnit! Ha e világon nem üti is a mellét, Ezrail (a halál angyala) majd annál sulyosabban veri a más világon.“

S igy sirt, jajgatott és jajveszékelt mindenki szakadatlanul teljes egy óra folyásaig, mig végre az indulás ideje elérkezék, s a karavan óvatos léptekkel kelt annyira félt utjára. Ezen egész uton sem beszéltünk egyébről, mint a bakhtiarok kegyetlenségéről, hogyan kötik be áldozataik szemeit, s hozzáférhetlen hegységükbe vivén magukkal, ott kirabolják, aztán megint visszaviszik az útra, hogyan vágják le néha az emberek kezét, lábát vagy egyéb tagjait csupa megátalkodottságból stb. s az ilyes beszédnek nem volt vége hossza, úgy hogy szivem mélyéből örültem, midőn Makszud Bey állomásra érkezénk, a veszedelmes út utolsóelőtti nyughelyére. Innen késő éjszaka indultunk utnak, s mire a meghatározott helyhez érkezénk, már hajnalodott. Volt itt keresés, kutatás, körülnézés, aggodalmas egymásra való tekintgetés, mintha mind valamennyien a legveszedelmesebb örvény szélén állanánk. S pedig sem itt, sem az egész tájon nem láttunk semmit. Egyszerre azonban valaki két mozgó fekete pontot vett észre a távolban. Két pontot, ismétlem, s ez elegendő volt arra nézve, hogy az egész karavan egy szempillantás alatt egy csoportba fusson össze, s a legbátrabbak közül néhány arra kéressék fel, hogy előőrsekül mennének egy kevéssé előre. A két hős, az egyik egy Mollah, a másik egy szabó, igen hasonló volt Don Quixote-hoz és Sancho Pansahoz. Nekem az egész esemény igen jó tréfának látszék, s szamárkámmal harmadik hős gyanánt csatlakoztam az előőrsökhöz, természetesen az egész csoport gúny és nevetségtárgyául. Alig tettünk valami húsz lépést előre, s már is észrevevém, hogy a két fekete pont semmi egyéb, mint két asszony, kik száraz bogácskórót, az itteni tüzelő anyagot, szedegetnek; de persáimat nem egyhamar lehetett meggyőznöm. Az egyik nemcsak hogy délczeg lovagokat látott bennük, hanem – a mint folytonosan állitá – kivette már a lovagok éles kopjáit, dupla puskáit, s a rablók marczona tekintetét is. Mégis, a mi ugyan eléggé csodálatos, volt benne annyi bátorság, hogy azért előbbre nyomult, s mikor valami egy puskalövésnyire világossá lett előtte csalódása, egész valója lángolt az örömtől, odaordított a karavanra, mint valami eszeveszett, hogy közelitsenek, s az csakugyan gyors léptekkel meg is indult. A két asszonyt hihetőleg megrettenté a karavan különös magatartása, s elsiettek bogácskórókötegükkel, s ez a vonás elég volt arra nézve, miszerint az egész társaság meggyőződjék a felől, hogy most egyedül a persák hősiségének és elhatározottságának köszönhető, hogy a bakhtiarik megszaladtak. De hogy azok asszonyok voltak, azt nem akarta senki is elhinni.

Egyébiránt legnevetségesebbnek utitársaim azon állitása hangzott előttem, hogy ezen pont évek, sőt évszázadok óta egyike a legveszedelmesebbeknek Persiában. Hahogy hallgatom vala őket, készek lettek volna állitásukat, akár még a szassanidak idejéből meritett történelmi adatokkal is bizonyítani. A keleti mindenben stereotyp. Valamint nézetei daczolnak a századok változásaival, ép úgy azt hiszi, hogy bizonyos helyiségek sem veszthetik el sajátságaikat, s ha azután az ilyes veszedelmes pontokon csakugyan mutatkozik egy két gonosztevő, az általános pani rettegés közepett csakugyan könnyü dolog a legnagyobb karavant is megrabolni és elkergetni.

Nagy fellélekzés után folytatta most már utját a társaság Jezdekhaszt, következő állomás felé. A táj itt mindig lapályosabbá válik, mert kelet felé terjed azon nagy pusztaság, melynek közepén a hires Jezd városa fekszik. A nap igen magasan fenn vala már, midőn a száraz fű borította puszta sikságon áthaladánk. Csak imitt-amott látható egypár hullámalakú magaslat, s ezen táj oly gazdag a vadakban, kivált a gazzellákban, hogy elegendő a szemet egy ideig a távoli láthatáron nyugtatni, s kivált a kora reggeli órákban már is látható a puszta e félénk vadainak egy vagy több csoportja, melyek a karavanok érkeztét már távolról megneszelik, s azonnal a leghirtelenebb gyorsasággal elsuhannak. Eleinte igen nehezen tudám megkülönböztetni ezen állatokat, melyek szőre igen hasonló a napsütötte száraz fűhez! s az Ahuan! Ahuan! (a gazellák, a gazellák!) kiáltásra sokáig kellett körültekingetnem, mig hófehér hátulsó részük által, mely különvál a fű szinétől, szemembe tüntek. Igazuk volt a keleti költőknek, midőn ezen különben igen csinos külsejű állatot választák a félénkség jelképeül. Valamely madár hirtelen felreppenése, több százakból álló egész falka gazellát a legrémitőbb félelemmel tölt el, s ha a vadász veszedelmes fegyverével közelitvén hozzájuk, a futamós agarat utána hajtja, ez utóbbinak elég csak szájával megérinteni az állatocskát, s az már is hanyatt fekszik, s négy lábacskáját feltartja, tündöklő, mélyen melancholikus szemeinek pedig oly fájdalmas nézése van, hogy valóban elkeseredett vadásznak kell annak lennie, ki ez ártatlan lénynek valami bajt képes okozni.

Midőn gyors futásukat merő tekintettel kisérném kelet felé, figyelmemet délkeleten az épen akkor emelkedő délibáb vonta magára. E légi képek épen nem ritkák Persia sikságain, s bárha távolról sem oly nagyszerűek, mint a turkesztani nagy sivatagok e fajta tüneményei, mégis varázshatással lesznek mindig az utazó kedélyére. Mikor igy a lebegő alakokat és épületeket nézném, épen úgy látszék előttem, mintha ugyanazon alakok volnának, melyek szemeimet évekkel azelőtt a kedves hazában M. pusztán gyönyörködteték, hol a dél óráiban a kúthoz támaszkodva, ki a messzeségbe bámultam. Hihetőleg csupa képzelődés volt, de az alakok hasonlatossága kétszeresen gyönyörködtetett s majdnem nehezemre esett, midőn e szép látvány elé elzáró függöny gyanánt a felkelő szél porfelleget támasztott.

Déltájban érkezénk Jezdekhasztba. Ennél nevezetesebb falut nem láttam egész Persiában. A sikság közepén emelkedő, háromszögletes dombocskán áll s a házak, némelyik 4–5 emeletes, oly közel állanak egymáshoz, s a magaslat széléhez oly közel, hogy az egész távolról nézve, egy várdához hasonlit. Ezen özönvíz előtti földből alakult halomra csak egy feljárás vezet, s minthogy ez felvonó hiddal van ellátva, könnyen érthető, hogy e hely, mely már a hajdankorban is hires volt, a legvakmerőbb megtámadásokkal is könnyen daczolhatott. A mint egyéb európai utazóktól hallám, ezen halom igen érdekes tárgy lehetne a geologusok számára; azonban úgy tudom, eddigelé egyetlen szakférfiú figyelmét sem vonta magára. Jezdekhaszt mai napság, mint a hajdankorban is, fehér kenyeréről hires, s nehogy a vers szégyenben maradjon, mely azt mondja: „Siraz bora, Jezdekhaszt kenyere, Jezd asszonyai“, a kenyérből én is két napra való adaggal láttam el magamat, mely bárha jobb is, mint Persia egyéb helyein – igen távol áll még attól, hogy az európai utazónak csakugyan izletes legyen.

A Sirázba vivő út itt ketté szakad. Egyik az, mely a Szerhadon, mint a persa nép e hegyes tájat nevezi, vezet át, s ez a rövidebb, azonban számos meredek magaslata, de, úgy látszik, még inkább a bakhtiariktól való félelem miatt csak igen kevéssé látogatott. Különösen egy rom az út mellett, a Gumbezilaal (Rubincsúcs) mint rablófészek, hirhedt nevezetességű. A másik út, mely Germszir-en (déli égalj) vezet át, hosszabb, de lakottabb, s igy a karavanok által is leggyakrabban ez szokott választatni.

VIII.

Jezdekhaszton túl, Farsz tartománya kezdődik. Irakban mind a nyelv, mind a szokások és a népesség arczkifejezése tarka vegyülékét képezi a török és persa elemnek, azonban itt, a tulajdonképeni Farszban, a török nyelvet csak igen kevesen értik. A lakosság jellemének hőmérséklete is sok olyast tanúsít, mi a délibb haza forró éghajlatára mutat, s bárha a persa általában igen élénk a maga mozdulataiban, igen izgékony és képzelemdús, mindazáltal olyan viszonyban áll déli földieihez, mint az éjszaki, piemonti, vagy legalább a florenczi a nápolyiakhoz. Nemcsak az arczszin viseli magán a forró nap nyomait, hanem melegebbek az érzelmek is, pezsdülőbb a vér, s valamint nyelve költőibb és fellengzőbb, beszéde ép oly gazdag a bizonygatásokban, az exaltatiókban, kivált pedig az esküdözésekben. Minden harmadik szót, még a gyermekeknél is, egy-egy „hazreti Abbasz“ (Abbasz fensége), Murteza Ali, Szeid e Suheda (vértanúk ura), Iszmeti Fatima (Fatima ártatlansága) szokta követni, épen úgy mint az olaszok és spanyoloknál a San Jacobo, Sagriemento, Corpo di Christo, s ha az ember Farsz lakosát látja, a mint ez tündöklő szemeivel és erősen fel s alá hordozott kezeivel valamit elbeszél: minden mozzanatában az igazi déllakót fogja szemlélhetni. Bizonyára a nap és az éghajlat az, s nem annyira a társadalmi és történelmi viszonyok, melyek az embert átalakítják. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbiak is igen nagy befolyást gyakorolnak, de amaz előbbiek azok mégis, melyek a főformákat és a kiváló szineket alkotják. S akár keresztyének, mohamedánok vagy Visnuimádók, s akár latinok, persák vagy hinduk, mint egy ugyanazon égalj szülöttei, némely közös vonásokban mindig meg fognak egyezni egymással.

Minél jobban befelé mentünk az őszbe, a reggeli órák annál hidegebbekké lettek. A Jezdekhaszt után következő legközelebbi állomást, Sulgisztant, meglehetős gyorsan értük el. Mind itt, mind a többi helyeken, a lakosság, úgy látszik, egyedül az átvonuló karavanokból él. A földmivelés igen kevéssé van gyakorlatban, s midőn bámulatomat fejezém ki a fölött, mily gyérek volnának a falvak e vidéken, persa kisérőm azon választ adta, hogy az utak mentén Persiában általában igen kevés falu található. A kormány gyakori csapatküldései s átvonuló hivatalnokok lelkiismeretlensége által sokkal jobban elrémité a népet, semhogy ennek kedve lenne az országutak közelében letelepülni. Távol akarják tartani maguktól az örökös repressaliákat, s így szivesebben a rejtettebb helyekre vonulnak. Sulgisztan, mai nyughelyünk, egy Imam Zade sirjáról hires, s még pedig egy igen előkelőéről, ki Imam Zein ul Abedin fiának tartatik. Mind a sir maga mind a körötte épült hajlékok meglehetős jó karban állanak, s csodaképen mondják, hogy egy csomó bakhtiari, kik nem sokkal azelőtt (a mit egyébiránt mind valamennyiről mondanak) egy támadást merészeltek tenni, a mint a szentélybe léptek, abban a pillanatban megvakultak. Ez utóbbi kapujánál nekem is mutattak egy vak koldúst, ki az „azt mondják“ szerint maga is ama gonosz csoporthoz tartozott volna, s most bűnbánatból egész életét itt akarja eltölteni. A koldús, mint a legelső beszélgetésnél azonnal észrevettem, épenséggel sem volt bakhtiari, s megvakulásának is egészen más oka vala; azonban hogy a kegyesek alamizsnájában részesülhessen, a kitanult gazember kész vala az Isten által megbüntetett gonosztevő czimét venni magára.

Midőn Sulgisztanból a legközelebbi Abadeh felé utrakeltünk, két szolgától kisért délczeg lovag csatlakozék karavanunkhoz. Sokáig nézelődött valami méltó utitárs után. Nagy csodálkozásomra nem sokára a legbarátságosabb köszöntések közben hozzám közeledett. Ő khan volt s még pedig a Sah Piskhidméd-e (személye körüli szolga), ki ura megbizásából küldeték Farsz kormányzójához, amannak nagybátyjához, hogy a mult évről hátralékban maradt 50,000 aranyat behajtsa. A khan, igen élesen irt királyi kézjegy átvivője vala, minthogy ő már ez ügyben a negyedik küldött volt s hogy küldetését kellő süker koronázza, királyi teljhatalommal ruháztatott fel a kormányzó személyét illetőleg. A mint mondá, fel volt hatalmazva, a király nagybátyját nem fizetés esetében nehány napi házi börtönnel büntetni, sőt egypár napig még Kallianját (vízipipa) is megvonhatá tőle. Az országos jövedelmek e különös behajtási módja épenséggel nem ritka Persiában, mert itt pénzt beadni ép oly nehéz, mint azt bevenni s minthogy egyik-másik tartomány kormányzósága gyakran túlságos áron árvereztetik el a királyi ház valamelyik tagjának, nem csoda, ha az évi adóilleték behajtása néha a legnagyobb nehézségekkel jár s a király és kormányzója közötti viszony körülbelül ugyanolyan, mint a hitelező és a szorongatott adós, vagy a birtoktulajdonos és a haszonbérlő közötti. Az ilyes transactiók alkalmával az illető tartomány lakosai szoktak legroszabbúl járni rendesen; mert a kormányzó a legfőbb szükség esetében neki megy a leggazdagabbaknak, s ezek minden alapos ok nélkül kényszerülnek összeadni azt az összeget, mit a király helytartójától követel. Ezt nevezik Persiában uralkodásnak.

Egyébiránt a Khan, mint udvaroncz, finom müveltségű férfiú volt. Szunnita-e vagy siíta, az neki mindegy volt. Bennem ő a karavan legtöbbet utazott és tapasztalt tagját szemlélé, hozzám csatlakozék tehát, s viszont én is igen kellemes utitársat találtam benne. Abade állomásra érkezvén, mind szállást, mind konyhát közösen tartottam ővele. A többi persák igen csodálkoztak e rögtöni viszonyon, s azt mondák, természetesen titokban, hogy utitársam sem siíta, sem szunnita, hanem Ali Ullah volna. Ez is egy vallásfelekezet, mely Alit imádó buzgalmában, ezt nemcsak a próféta fölé, hanem maga az Isten fölé is helyezi, s mely felekezet már igen régi Persiában, s annak titkos tagjai jobbára nehány török törzshez tartoznak.

Abadeból Szürme felé mentünk. Éji utunk közben egyes kisebb karavanokkal találkoztunk, melyek jobbára zarándokokból állottak, kik a nyugati Kerbelába vagy a keleti Mésedbe mentek. Persiában, kivált tavaszszal és őszszel, meseszerűleg nagy a bucsújárók száma. Ez egyik legvakabb szenvedélye e népnek s még a legszegényebbek is ezen czélra szokták forditani megtakarított filléreiket. Az a karavan, melylyel ma találkoztunk, Bender Busir környékéről kelt utra Kerbela felé. Hatvan napig tart csupán az odamenetel, másik hatvanig a visszajövés, s ha még a szent helyen való tartózkodási időt is odaszámitjuk, úgy egy-egy ily kirándulás tartama négy hónapon is túlterjed. A zarándokok jobbára szegény emberek, kik azonban a szükséges utravalókkal mégis meglehetősen el vannak látva, s nincs benne semmi tulzás, ha azt mondjuk, hogy Persia minden útján, leginkább ezen kegyes vándorlásoktól függ az élénk közlekedés. 10–15 éves gyermekek mellett nyolczvan éves és a körüli matronák sem tartoznak a ritkaságok közé. Ha az ily karavanok találkoznak egymással, az odamenő zarándokoknak rendesen egy Iltimaszi dua-t (imádkozzál érettem-et), a visszajövőknek egy Ziaret Kabul-t (legyen üdvös bucsújárásod) szokás mondani. Mind a két felekezet meg van hatva, nem egyszer egymás nyakába borulnak s ha az ember a csendes éjszakán egy-egy ily karavan Illahié-t (szent dalait) a távolból felhangzani hallja, ugyanazon érzelmek hatják át szivét, minőkre nálunk Európában a csodatevő Mária-képeket látogató nem egy processio gerjeszt. A nép mindenütt egyforma, keleten úgy mint nyugaton.

A szent Szürme-állomásról, mindig szükebbé és szükebbé váló völgyön át Khane Khurre felé vonultunk, mely egészen magános állomás egy pusztaságnak közepette s hires a fürjek azon roppant tömegéről, mely e környéken található, s melyeket itt igen jutányos áron vehet az utazó. Én is engedtem a rábeszélésnek, s vettem egypár ilyen madarat, s minthogy a persa, kinél szállva voltam, eléggé izletesen el is készité, valóságos lukullusi étkezésem volt. Étel után házi gazdám látogatott meg, néhány más persa kiséretében, kik a szokásos félkörbe leguggolva, feltünő finom magukviseletével s olyan illedelmességgel kezdték szőni a tarsalgást, hogy az a legmüveltebb szalon-férfiúnak is becsületére vált volna, s végette szivesen feláldoztam egy két óra ohajtott nyugodalmát. Bárha a társaság egészen parasztemberekből állott, mégis a válogatott kifejezések, s a tetőtől talpig gentleman modor, valóban nagyon megleptek. A délpersák e tekintetben nagyon különböznek éjszaki földieiktől, mert minden parasztember világos jeleit hordja magán mind e mai napig az ősrégi czivilizatiónak, mely először az ő szülőföldén ütötte fel tanyáját s onnan terjedt aztán egész Persiára, sőt utóbb az egész iszlam keletre.

A szakadatlan éji utazás azonban már-már jóformán kimerített. A nappali pihenés sohasem pótolhatja teljesen az éji álmatlanságot, s midőn ezen állomásról Khane Kergum felé nyomulnánk a fárasztó sziklás szoros úton, csak alig tudtam a nyeregben tartani magamat. Daczára a megszokásnak, minket európaikat igen elbágyaszt az éji utazás, mert bármily ügyes lovasok legyünk is, nem tudunk a nyeregben ülve oly nyugodtan aludni, mint a persák. A mi nappali nyugalmunk sem oly édes, mint ez utóbbiaké, s midőn ma, a Khane Kergum karavanszeraiba bevonulnék, az álom annyira erőt vett rajtam, hogy még szamárkámnak is elfelejtettem abrakot adni s a nyerget levenni róla. Nehány óra mulva, mely csak pillanatoknak látszék, felébredtem, s kimondhatlanul örültem, hallván, hogy közelebbi állomásunk Maderi Szulejman leszen, hol utitársaim állitása szerint a hajdankor sok nevezetes romja volna még található, s közöttük, kivált Salamon anyjának sirja, mint a persák hiszik.

Hogy e név a már oly gyakran leirt paszargadai sikot s a Cyrusénak gondolt sirt jelenté, csakhamar világossá lőn előttem, de még sem fojthatám el örömemet, mert Rhagesz után itt láthatám meg a persa hajdankornak előttem még ismeretlen második nevezetes emlékét, s midőn az alacsony hegylánczon alá a nyilt völgybe lovaglánk, kimondhatatlan örvendeztem, utam mellett balra nehány szobrot – a délen mutatkozó emlékjelet – pillanthatni meg, a mint azokat a felkelő nap első sugára megaranyozá. Bárha ezen romoknak a hajdani Pasargadával való azonosságát régiségbuvárainkra bizom is meghatározni, meg nem állhatom, miszerint meg ne emlitsem e völgység nyájas tekintetét, gazdag növényzetét s víz-dússágát, mely a szomszéd hegységről ömölvén alá, a mezőket több irányban keresztülvágja, s mely hajdan magára vonta Ó-Iran lakosainak figyelmét is, s e vidék Ó-Persia fénykorában bizonyára népesebb volt mint jelenleg.

A karavan lassú lépése türelmetlenné tevén, árkon-bokron keresztül magam siettem előre a mindig magasabbá és magasabbá váló mauzoleum felé, s már én régen ott ültem egy óriási márvány lépcsőn, midőn a karavan lassú ballagással közelíte az állomáshoz.

IX. Maderi Szulejman romjai.

Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe, melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló, tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny, alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedanok imádkozási helye lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.

Cyrus állitólagos sírja

Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg, kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok, mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“ Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven neveznek.

Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe ügyekszik, igen nagy hasznát veheték.

Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.