KIRÁNDULÁSOM DÉLPERSIÁBA. (continued 2)

Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat, estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala, káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként. Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit. Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én gyötrettem.

Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak. Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van zárva, a negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.

Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé, melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját érendem.

A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak, hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.

Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete, melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először, nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által. Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel, a homályosság kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000 éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek, oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi, hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek 4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.

Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges, hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.

Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem, ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm16) nyujtott.

X. Persepolis romjai.

Azon térségnek, melyen ez épitészeti maradványok nyugosznak, szabálytalan alakja van, mint ez a mellékelt illustratióból világosan látható. A nyugati oldal, honnan a sikra beláthatni, 1425 láb széles, az éjszaki 926 és a déli 802. Magassága, az alap egyenetlensége folytán, úgy látszik 25–50 láb között változott. Felszinét a futó homok és a leomlott romok igen egyenetlenné tették. Ezen sík-magaslathoz csupán egy feljárás vezet, még pedig pompás lépcsőzeten, mely két szakaszból áll, s oly széles, hogy hat lovas egy sorjában igen könnyen fellovagolhat rajta. A legalsó, mely 55 lépcsőből áll, melyek 22 láb hosszuak s mindegyik 3½, hüvelyk magas, egy fenlapon végződik, melynek mindegyik oldala 37, a másik kettő 44 láb. Ezen pontnál kezdődik a második, kettős lépcsőzet, hasonló terjedelmű 48 lépcsővel, melyek a magaslat tetején ugyanolyan 64 láb hosszú négyszögben végződnek. Az emelkedés oly csekély, hogy az utasok rendesen úgy szoktak fellovagolni, s a márványdarabok oly nagyok, hogy egyből 10–14 lépcsőfok van kivágva. Csodálatos, mily kevéssé viselik magukon e lépcsők a használat nyomait; alig vannak egy kicsit is elkoptatva, holott kétségtelenül egészen máskép kellene lennie, ha valamely templomhoz vezettek volna, vagy a királyhoz közelitő seregek használják vala.

Persepolis romjai.

A második emelvényre érkezvén, óriás portalét lát az ember maga előtt, a mely két massiv falból áll, s ezek kül és beloldala két kolossalis állat képét viseli faragványban. A portale hossza 21 láb, magassága 30, a falak pedig 12 lábnyira állanak távol egymástól, padlózatát pedig simított márvány képezi. Az állatok olyan talapzaton állanak, mely szobraikat öt lábnyival magasabbra emeli. Fejük annyira meg van csonkítva, hogy nem lehet kitalálni, mit ábrázolhattak. Nyakukat rózsakoszorú köríti; kurta, bodor haj, de a melyet pánczél-pikkelyeknek is lehetne mondani – fedi mellüket, hátukat és oldalaikat, s maga rendkivül correct és jól kidolgozott. Ezen portale, mint első tárgy, legjobban is ki van téve a látogatók véső-kedvének. A mily magasan csak emberi kar felnyulhat, minden tele van a látogató persák, arabok, francziák, angolok németek nevével; itt mindenki megörökíti magát. A többi között még Malcolm neve is kétszer látható. Egyszer, mint Cap. Malcolm Envoy 1800., s a másik helyen mint Gen. Malcolm, 1810.

E portaletól 20 lábnyi távolságban kelet felé négy rovátkolt oszlop állott, szép koronázatú, körülbelül 45 láb magas, s mintegy 22 lábnyi közzel egymás között, de mai napság már csak kettő áll belőlük, a többiekből még csak rom sem maradt. Ezen oszlopokat más térköz választja el egy másik portaletól, mely az elsőhez hasonlít ugyan, csakhogy falai nem magasabb 18 lábnál, mig a keleti oldalon kivésett alakok emberi ábrázatoknak látszanak, diademekkel; szakálluk még kivehető, s vállaikról magas szárnyak emelkednek, melyek tollazata kitünő szépen van vésve.

Ezen portalék jobb oldala, s azon terrasse között, melyen az oszlopcsoport áll, 162 lábnyi térköz van. E térségen, a sziklába vésett csatorna szemlélhető. A terassehoz kettős lépcső vezet, melynek egész hossza 212, s mindakét fokozat magasan tulhaladja éjszaki homlokzatát. Mindakét végén, a keletin ugy mint a nyugat felé, lépcsősor emelkedik, valamint a középen is, 18 lábnyira elényomuló két kisebb lépcsőzet; ez egész terjedelem 86 lábnyi, beleszámitva a 20 lábnyi fordulót is. Valamint a nagy bejárásnál, úgy itt is igen csekély a feljárat, mert minden lépcső 14 hüvelyk széles, 16 hosszú és 4 magas. A homlokzat annyira túl van halmozva alakokkal, hogy a szemet szinte kápráztatja. Ezen alakok, melyek aként vannak csoportositva, hogy a lépcsőzet falaihoz illjenek, különböző ruházatot hordanak s mással és mással vannak elfoglalva. Némelyek királyi testőröknek s kiséretnek látszanak, hosszú öltönyt viselnek, faczipő alakú bakancscsal s rovátkolt sima alapú süvegekkel, tegzekkel, nyilakkal, dárdákkal és pajzsokkal; mások ismét hosszú sort képeznek s úgy látszik, több nemzetek egy felvonulását ábrázolják, különböző ruhában és különbözőleg felszereltetve. Ajándékokat és áldozatokat hoznak különféle faju állatok számára. Harcz is van itt ábrázolva egy oroszlán és bika között, vagy a mint némelyek vélik, egyszarvú ellenében: de mindenesetre olyan állattal, mely a portale megcsonkitott alakjához hasonlit. Mind e dombormüveket csak nem rég szabaditották meg az azokat környező földsáncz alól s bárha az utolsó kiásás, mely, egy angol által 1854-ben eredményeztetett, tetemes volt is, én látogatásom alkalmával ugy találtam, hogy a legalsó alakokat, már ismét három ujjnyi homokréteg boritja.

Sir. Robert Ker Porter azt hiszi, hogy e müvészeti remekmüveknek az volt rendeltetésük, megörökiteni Cyrus vallásos nagy proczessioinak emlékét, mint a hogy ezekről Xenophon szól, vagy talán Dariuséit, ki a Noruzt, vagyis a tavaszi nap-éjegyenlőséget ünnepli, mely alkalommal országa szám nélküli nemzeteinek ajándékait fogadja.

Azonban siessünk e romok legrendkivülibb részéhez, a bámulatra méltó oszlopcsoportozathoz, mely a terrasseot foglalja el. A képzelem, bizonyára, semmi nagyobbszerűt nem képzelhet, mint e magánosan álló, óriási, megcsonkított oszlopok, melyek olyan időkből valók, mik még a mondánál is régiebbek, mely számtalan nemzedék fel és letüntének valának tanui, láttak dynastiákat és országokat támadni, virágzani és hanyatlani, mig ők maguk, szürke fejeiket mind ez ideig változatlanul fennhordozzák.

A terrasse-on, mely keletről nyugat felé 380, éjszakról dél felé 350 lábnyi tért foglal el, hajdan négy oszlopcsoport állott, melyek mindegyike 36 darabot számitó közép-csoportozatot képezett, melyek mindkét oldalon, valamint szembeeső részükön is, hatával, kétsorosan valának keritve s összesen 72-őt képezének. Az előtérben álltak közül, mely a lépcsőzethez 20 lábnyi távolságban létezik, ma már csak egyetlen egy áll. E között és a közép-oszlopok első sora között nagy szirtdarabok vannak, melyek valami portale falainak romjai. Valami 38 lábnyira a terrasse nyugati szélétől (mely ugyancsak azonos a főtérsikéval) két oszlopsor emelkedék, melyből ma már csak öt áll fenn. Az ennek megfelelő keleti sorokból csupán négy. A keleti és nyugati sortól 60 lábnyi távolságban emelkedett a központi 36 oszlop, s ezen közben vizvezetékek nyomai is láthatók, melyek imitt-amott a sziklába valának vésve. Ezen oszlopok közül ez idő szerint már csak 13 van épségben, mik még mindig régi helyükön állanak. Minthogy a keletiek e romokat Tsil-Szutun-nak (40 oszlop) nevezik, igen hihető, hogy habár nem ez volt is az eredeti szám, mindamellett igen régi száma az egykor létezett oszlopzatnak, melyet azonban ily terjedelműnek már egyetlen európai utazó sem talált. Igy azt találjuk, hogy Del la Valle 1621-ben 25 oszlopot látott még; Herbert 1627, 19; Orlarius 1638, 19; Kämpfer 1696 és Niebuhr 1765, 17; Franklin s egész Sir R. K. Porterig minden utazó 15; Lieutenant Alexander 1826. 13 oszlopot, melyeket én magam is láttam. A többiek ott porlanak az évszázadok összehalmozódott porhüvelye alatt, s a talapzatok közül is nem egy össze van rombolva és halomba döntve.

Ezen fenséges oszlopcsoportozat két külön sorból áll; azok, melyek a három külső kettős sorozatot képezik, épitészetükre nézve egyen modorúak, mig a központi csoportulat, melynek minden oszlopa hasonló egymáshoz, az őt környezőktől különbözik.

Sir. R. K. Porter mindakét sort leirja, s azt mondja az elsőről: Minden oszlop egész magassága 60 lábat tesz, a törzsnek körülete 16 láb s a talp tetejétől egész az oromzatig 44 láb. A törzs, öt szakaszban igen szépen van rovatolva, alján egy öv s egy Torus, amaz két hüvelyknyi, emez egy lábnyi mély. Innen a talapzat képződik alább, csüggő levelű lotus virág kelyhének alakjában. Nyolcz hüvelyknyi talplapon nyugszik, s kerülete 24 láb, 6 hüvelyk. Az oromzatok, bármennyire megcsonkítottak legyenek is, elegendőkép megmutatják, hogy rajtuk egykor a kettős félbika állott.

Közvetlenül délre ezen csoportozat mellett s valami 6–7 lábnyira a terrasse fölött, melyen áll, különféle faju romcsoport található, melyek között bőmértékben vehetők észre azon alakok mássai, mik a lépcsőzetet diszítik. E romok, ugy látszik, legalább is három helyiséget foglaltak magukban, melyek finoman csiszolt, fekete márvány kapualjai és ablakpárkányai számos fülkét és különféle dombormüvet mutatnak; a többi között egy fejedelmet, ki hosszú, uszály-ruhába van öltözve, s ki fölött két szolga napernyőt és legyezőt tart, mig ismét más dombormüvek emberek és különféle csoda-állatok viaskodását tüntetik elő. Ezen épület nyugati homlokzata s a nagy terrasse ugyanazon homlokzata között, kettős oszlopsor romjai látszanak.

Még távolabbra, dél felé ismét más romhalmaz látható, melyben finoman vésett szobormüvek és oszlopok nyomára találhatni. Sir Robert Ker Porter tiz oszlop állványát találta, melyek mindegyike 3 láb és 3 hüvelyk átmérőjű volt, s azt véli róluk, hogy közülök a legnagyobbak, magának a fejedelemnek lakához tartoztak. A fő kapunyilások és ablakpárkányok, mind megannyian óriási mérvüek s kiváló müvészettel készültek, helyükön állnak még ugyan, azonban a körülöttük romokban heverő szobordarabok és oszloptalplapok nyilván mutatják, mily hatalma van a kornak és időjárásnak még a legerősebb épületek fölött is. A királyi alak, két szolgájával, gyakran előfordul a bejáratok dombormüvein, s a romok egyéb részében is vannak amazokhoz hasonló alakok; úgyszinte feliratok ékjegyekben. E romok alatt földalatti vízvezeték vonul át, mely az egész epületet vízzel láthatá el azon tóból, mely a sziklák aljánál maiglan látható; Chardin sokat barangolt e setét tömkelegben, Morier is szinte eltévedt benne. Második látogatásom alkalmával engem is bevitt oda a kiváncsiság, azonban meg nem foghatám, hogyan tévedhetett el benne Chardin; mert alig tettem körülbelől 20 lépést, a mindig keskenyebbé váló utat már is oly szűknek találtam, hogy a tovább menetel, úgy szólván, lehetetlen volt.

A térsikon más két épület romjainak nyoma is létezik: egyik éjszak felé, a most emlitett romé, a másik délkeleten. Itt is ugyanolynemű dombormüvek találhatók, mint a minőkről már szólottunk. De az épület legtetemesb részét egy 210 lábnyi négyszög képezi, mely a szobroktól éjszak felé fekszik. Két kapu vezet hozzá minden oldalról, de a nagy portalék éjszaki felén vannak. Ezek tizenhárom láb szélesek, a többiek csak hét lábnyiak, azonban mind valamennyi gazdagon ékitve, a már leirt vésmüvekkel, s Brun e romok ember és állat alakjait – beleszámitva a siremlékeken levőket is, 1300-ra teszi, mit Niebuhr sem tart tulzásnak.

Most a sirokra szándékozunk átmenni, e pompás nyughelyekre, melyeket jogosan Persia hajdani királyai sirjainak tarthatunk. A hegyek homlokzatában, körülbelől ötszáz ölnyire a szoborcsarnoktól 72 láb széles és 130 láb magas lap látható, mely Chardin szerint magába a hegybe van belevésve, s melynek homlokzata két szakaszra oszlik, s ezek mindegyike ismét nagy mértékben vésmüvekkel ékesitve. Az alsó osztályban négy kőoszlopnak kétfejű egyszarvúkat ábrázoló fejezetein nyugszik gerendákon a párkányhordó, a képszék és a párkánykoszorú. A főoszlopok közötti térséget a sziklába vésett vakajtó foglalja el, melynek alján valami nyilást ütöttek, hihetőleg a kincskeresők. A felső osztály dombormüve valami szekrényfélét mutat (majdnem olyat, mint a zsidó frigyláda) s mely végein csodaformájú állatokban vegződik, melyek griffszerű lábai tartják az egészet. E szekrény alá két sor alak van vésve, tizennégyével mindegyik. Az egyik csúcson tűzoltár látható, mig ezzel szemközt, három lépcsőnyi magas emelvényen királyi alak áll, jobbját mintegy imára emelve, baljában pedig ivet tartva; a király és az oltár fölött jelvényes alak lebeg, melyet a király várakozó védangyalának tartanak.

Ha az ember a betört kapunak nyilásán átmegy, szobaszerű helyiségre akad, mely 30 láb széles, 15–16 mély, 10–12 magas, s hátterében három mélyedés van, mintegy a holttestek számára. Minthogy mind üresek, a kutatni vágyók előtt régtől fogva tárva-nyitva vannak, sőt nemegyszer szalma- és gabonatár gyanánt is szolgálnak, midőn egy-egy csoport Iliat (nomadok) épen itt sátorozik.

E sirokat illetőleg egyik legámitóbb körülmény, azon nagy gond, melylyel az épitők bejáratukat a szemlélők elől el akarták rejteni; mert a kapu tulajdonkép csak látszólagos bejárás lévén, azt hiszi az ember, hogy más nyilásnak is kellett lennie, már csak a benső kivéshetésére nézve is.

Három napiglan időztem e nevezetes romokban, melyek nemcsak ifjonti utazók heves képzelmét, hanem még mélyen gondolkozó, tapasztalás és tudomány-gazdag régiségbuvárainkat is fellelkesitették. Az ember nem tudja, a roppant mechanikus ügyességet, vagy a válogatott izlést bámulja-e, mely ez épületekben nyilvánul, vagy az a gondolat ragadja-e el az embert, hogy a régi hajdankorban is létezett oly müveltség, mely ily tekintélyes, tudományos ismereteket vala képes megbizonyitani. – Valamint Egyiptomban, úgy itt is 40–50 láb hosszú kőtömegeket látunk egymásra helyezve, melyek képzelhetlen sulyok daczára oly pontosan egybeillesztvék, hogy az összekötési pont észre sem vehető.

Három napot mondtam, de alig látszott az többnek nehány óránál. Annyival is könnyebb volt ott maradásom, minthogy Persepolis közvetlen szomszédságában nehány ott nomadizaló török-sátort találtam. Törökök voltak, tehát incognito szerepem törzsrokonai, s bárha szunnitaságomat el nem titkolám is, mégis a legbarátságosabban fogadtak. Farszban nem nagyon otthonos a török nyelv, s ezen jó embereknek valóságos élvezet volt a velem való társalgás, gondját viselték szamárkámnak, s egész ott létem alatt, engem magamat is elegendő kenyérrel és sajttal láttak el. Voltak ugyan közöttük, a kik azt tanácsolták, ne maradjak éjelen át a tiszteletre gerjesztő romok borzalmas helyiségeiben, minthogy állitásuk szerint ott száz meg száz alvilági szellem tanyáz éjjelen át, s valóban borzasztók azon mondák, melyek a Divek és Dzsinek pokoli lármájáról szólanak. Takhti Dzemsid (Dzsemsid trónja) – mint a hogy a benszülöttek Persepolist nevezik – állitólag a hasonnevű regekirály munkája volna. Dzsemsidnek – a hogy a monda beszéli – hires kehely volt birtokában – a Dzsami Dzsemsid – melyet csak ajkaihoz kellett emelnie s nem volt szivének olyan vágya, a mely azonnal ne teljesült volna. Nem csoda tehát, ha e remek palotát annyi fénynyel és pompával halmozhatá el; mert a kehely egyetlen érintésére, szintúgy repültek a kövek keletről; a müvészek nyugatról (hihetőleg assyriai vagy egyptomi épitészek, mint a kiknek ezen müvek felállitása tulajdoníttatik.) Hogy a mai persák is mily nagy tiszteletben tartják Persepolist, elegendőkép megbizonyitja azon számos vers és felirás a falak minden oldalán. Soká, soká illetetlenül és háborítlanul álltak ezen épületek – szól a monda. Persia boldog volt akkor, semmi szerencsétlenség sem látogatá meg, mig végre az arabok, ezek a szunnita ebek, kik a siítáktól irigyelték e remek épületeket, eljöttek, az alakokat megcsonkiták, a szobrokat, oszlopokat ledöntögeték s a pusztulás nyomait hagyták hátra mindenütt. Az arabok után – folytatja a monda – a frengik valának azok, kik hogy kincs-szomjukat kielégíthessék, Bender Busir felől idejöttek, mindent átkutattak, s találtak is még roppant mennyiségű aranyat és gyémántot. A frengik ezen kivül még nagy köveket is vittek magukkal, mind megannyi talizmánt, miután a megvesztegethető kadzsarok beleegyezését megvásárolták volna. Azon idők óta azután Persiát egyre-másra látogatja a nyomorúság, Sirázra jött a nagy földrengés, a cholera, a mult évi éhség stb., egyszóval a persa nagyság ezen büszke maradványainak dulóiban csak halálos ellenséget lát mindenki, s valamint a frengiket méltán kelet elnyomóinak lehet tekinteni, ép ugy az arabokat a hajdani nemzeti nagyság legveszedelmesebb pusztitóinak állitják, s a siíták és szunniták közti gyűlöletnek talán ez is egyik lényeges főoka.

Ezek leginkább a persa lakosság mondái, a török nomádok, hajdani szeldzsuk seregek maradványai egészen másképen gondolkoznak. Rájuk nézve a szobrászat és épitészet müvei egészen közönyös tárgyak, s egy-két lat ólom végett, melylyel az óriási oszlopok egyes darabjai összeragasztvák, sokszor ledöntetik a legbüszkébb monumentum is, sőt a gyermekek még annak is örülnek, ha valamely oszlop magától összedől, mert akkor nyomban mindenki ott terem, a kő csak egy ujjnyi mélyedéséből is kivájni az óhajtott fémet. Egy-egy ilyen zsákmány csak két, három golyót szolgáltathat, de a törökök vandaldühe mitsem gondol azért a kárral, melyet okozott.

Felettébb érdekesek, az ujabb és régibb utazók már többször emlitett felirásai. A mint mondók, mindenféle nyelvű és irású jegyzések vannak itt a falakba vésve. Ezek nemcsak az ujabb idők emlékei, hanem vannak még Pehlevi és régi héber feliratok is, és ezen utóbbiakról, melyek – ha jól tudom – még eddigelé le nem másoltattak, azt állitják, hogy azok az első héberfogság rabjaitól származtak.

A mult századok hírneves utazói közül itt találjuk Kempfner, De la Valle, Niebuhr 1765. – neveit, az ujabbak közül kiemelendők: Jones, Morier, Texier, Ferguson, Loftus, Kinnier, Minutoli és Gobineau, kik mindnyájan leirták mind e romokat, mind Persiát. A legnagyobb rész angol. Németet aránylag igen keveset találtam, s alig fojthatám el lehangoltságomat, midőn két napi kutatás után egyetlen magyar nevet sem találtam itt. Én volnék tehát a legelső nemzetem fiai közül, ki e romokat s e nevezetes vidéket meglátogattam, – gondolám magamban; – de a midőn harmadnapon, épen azon rész alatt őgyelegnék, mely fekete márványból van, nagy örömemre egy ablakmélyedésben ezen szavakra akadtam: „Maróthi István 1839.“ Gyermekded örömmel vizsgáltam földimnek irását, s bárha ő elrabolta is tőlem azon jogot, hogy magamat azon első magyarnak nevezhessem, ki Persepolist meglátogatta: meg nem állhatám, hogy neve alá egy „éljen“-t ne véssek, s hogy a jövendőben ne állana oly egészen egyedül, az én nevemet is társul jegyzém oda. Az egészet vastag vonallal vettem körül s fölibe e szavakat véstem: „éljen a magyar!“

Mi volt e büszke épületek eredeti czélja; mit akartak alapitói általa elérni? – olyan kérdés, mely minden eddigi utazónkat foglalkoztatá ugyan eddigelé, azonban mindez ideig, minden alapos kutatások és értekezések daczára, eldönthetlen maradt. Persepolis egy hegynek lábánál, mely alatt a nagy mardest-i sikság nyulik el, hihetőleg hajdani fejedelmek palotája volt, kik innen tartottak szemlét ama büszke sikságon egybegyült seregeik, de Ázsia minden népeiből egybegyült seregeik fölött. Mardest-et ma kietlen, mocsáros térséget, délirányban a Kur folyó szegi, mely annak idejében, a mint mondják, egy maga 100 vízvezetéket látott volna el nedvességgel. Hogy e vidék annakokáért igen nagyon virágzó lehetett, alig kétséges, s hogy éjszaki ormán e pompás fejedelmi szék felséges fekvésénél és helyzeténél fogva messzire tündöklő korona gyanánt ragyogott, az igen könnyen képzelhető. A hely fekvésében Chardin legalább Arrian, Strabo és Szicziliai Diodor tudósitásai nyomán azon palotát véli feltalálhatónak, melyben Indiából való visszatérte után egy ideig Nagy Sándor lakott s a Makkabeusok I. könyve 6-ik részében azt olvassuk, hogy Antiochus Epiphanes 160 évvel azután, ezen helyet meg akarta rabolni.

Mindazáltal sokak nézete – kik a mai napra fennmaradt romokban a hajdani lakóhelynek nyomát is alig találják – oda megy ki, hogy Persepolis a nap ünnepélyes temploma volt, melyben a Noruz-ünnep első napján (uj-év) valamint ez ma is szokás Persiában, a királyok különböző alattvalóik ajándokait és hódolatát fogadták. Ezen hypothesis védelmére azon nézetek hozatnak fel, melyekben csakugyan vagy ünnepélyes menetek, vagy más egyéb vallásos mythoszokkól vett képletek ábrázolvák. Ilyes alkalmakkal a király, hihetőleg ott foglalt helyet trónján a nagy oszlop csoportozat alatt, melyen hajdan tetőzet állt, s a feldiszített lovagcsapatok a kényelmes lépcsőfeljáraton ott vonulhattak el előtte, az éjszak-keleti másik lépcsőn pedig visszatérhetének a sikságra.

Ép oly bizonytalan az a kérdés is, mikor épülhetett Persepolis. Mind az európai, mind a keleti történetbuvárok nagy része a nép véleményét vette alapul e fényes monumentumok keletkezési idejére nézve, s ezek épitését még a Dzsemzsidek korára teszik. Persepolis hihetőleg nem egy pisdadi-nak vagy kejjanida fejedelemnek szolgált tartózkodási helyeül, ugy hogy a 4000 esztendő semmiesetre sincs túlozva. A nagysándori hadjárat történészei ezen nevezetes romokat Cyrus tartózkodási helyének nevezik, hol kincseit tartotta volna, de az ő buktával, őseinek büszke palotája is romba dőlt. Ugyanis Nagy Sándor, ittassági mámorában, némelyek szerint feldulatta, mások szerint felgyujtatta Persepolist; azonban kijózanodván, nagyon megbánta cselekedetét, s a még megmaradt emlékek ezen érzelemnek köszönhetik fennállásukat. Az Arsacidák ritkán időztek itt, azonban annyival kedvesebb volt e hely az utánuk következő saszanidák előtt, kiknek szemeiben Persepolis, mint vallásos szertartásuk magasztos temploma, igen nagy tiszteletben állott. E romok azonban az utolsó, valóságos haláldöfést, kétségtelenül az arabok kezeitől vették, kik az utolsó persa király Jezdedzsird bukása előtt, a persa öbölnél kelvén partra, 639-ben Kr. u. megverettek ugyan, de öt év mulva Isztakhr, mint a hogy az arabok Persepolist és környékét nevezék, az ő hatalmukba került. Isztakhr nevén mai napság már csak azon czitadellaszerű szikla-orom értetik, mely a romok mellett balra emelkedik, melynek igen meredek feljárata van s rendkivül mély kutjáról nevezetes. Az arabok idejében nemcsak ezen várda, hanem az egész környék is Isztakhr néven volt ismeretes s a pusztítás bizonyára minden, a környéken található emlékekre kiterjedt. Az utazó el nem fojthatja magában a megvetés harag-érzetét a midőn látnia kell, hogy a szunnita arabok, kiknek sem festeni, sem kivésni nem szabad az emberi ábrázatot, Persepolis fenséges dombormüveinek, leginkább fejeiket csonkiták meg. Ezt sokszor a különösen magasan álló alakoknál lehet kiváltképen észrevenni, s alig van benne valami kétség, hogy a vad barbarok állványokat készitettek maguknak, a szép műmaradványokat, fanatikus vadságukban, annál jobban roncsolandók. Nemcsak az emberi, hanem az állat-alakok is hasonló pusztitásnak voltak kitéve, s valóban csodálni lehet, hogy Persepolis számtalan alakja közül volt mégis egy-kettő, mely dühöket elkerülte. Az arabok után Persepolis a szomszédos Sirazban igen gyakran előforduló földrengésektől szenvedett legtöbbet, s ezen utóbbiak nagymérvűségéből következtetve, valóban csodálatra méltó, hogy az elemek pusztítása nem oly kártékony, mint az emberi kezeké. Ezen büszke épületek maradványai igen sokat köszönhetnek Dél-Persia száraz éghajlatának. Mert ha ez nem ilyen, bizonyára Takhti Dzsemsid sem kerülte volna el Khorszubad és Nimrud omladványainak sorsát.

XI. Siraz.

A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa czivilizatio emlékeinek tüzetes leirásába, s azért, a nélkül hogy e tárgyat merőben félbeszakasztanók, némi változatosság kedveért vessünk egy pillanatot a mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban, Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában vettem szállást, s minden fáradságom daczára álmatlanul töltém az éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való visszaemlékezés. Éjféltájban, midőn már elszunyadtam, csakhamar lövések ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát, s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony nehány óra óta vajudik már, s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona hallatára a nyugágyhoz közeliték, mely a heves évszak melege folytán a szabadban volt felállitva, s még egypár asszony kézzel-lábbal foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit enyhülést vélt adni s a czáfolgatás nem használt legkisebbet sem.

Sirázi és Sirázinő háziöltönyben.

(Egy Persiában készült eredeti kép után.)

Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karavan indult utnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, a mi legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sirás, kézszoritás, mellreborulás szünni nem akartak. Minden uj kerbelait egy csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utczáin bevonulnánk, bámultam a zarándokok türelmét, melylyel azok az itt még fokozódó tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképen omlottak egyik karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna ellene, mert azok, a kik a kedvencz vértanú Huszein sirját meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.

Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet hoznunk lakosainak feltünő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósitásai szerint, zsinagogájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely egészen másképen van irva, mint a közönséges thorák, s csak egy család tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a dologban, mert ugyanezen állitást, több más zsidótól is hallám utóbb bizonyitatni.

Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag kényelmesen folytathatá utját, mégis czélszerűbbnek véltem, nehogy valamikép eltévedjek, egy karavanhoz csatlakozni. Első nap nem találtam ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, nehány utazó vezetése alatt, indult utnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most emlitett városból valók voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mindmegannyian égtek a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa kitünik abban, hogy tulajdon szülőföldét sokkal jobban magasztalja, mint Iran bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt leirások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a persák megszokott nyeglesége daczára, csakugyan valami rendkivülit vártam. Hafiz és hasonlónemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon verspár, melyben „Ruknabad partjait“ és „Muszalla virághimes“ téreit emliti. Mindakettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt hallanom, hogy Ruknabadot félóra mulva elérjük. Félóra mulva – gondolám magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait! Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hidon kell majd áthaladnunk, leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón. Valami háromarasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át, melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind kiváncsiabban s mindig feszültebben ujra Ruknabadról tudakozódnám, nagy bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam, ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek lehet nevezni, ez valóban keleti phantasia. Az Istenben boldogult Hafiz, természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz forró égalja alatt, ez izes vizű, alig nehány vonalnyi széles patakocska annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda lépünk kelet földére.

A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított. Kedvetlenül néztem szélylyel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az ut egyik völgytorokból a másik felé egyhangulag vonult odább, midőn végre azon nyiláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára, mely cziprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a fáradtá untatott tekintetet. A benszülöttek azt tartják, hogy minden utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a legnagyobb) felkiáltásra fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa utitársaim, mindamellett ezen első megpillantás alkalmával, Siraztól, a „bájos“ elnevezést meg nem tagadhatám. A meddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a leggyönyörűbb setét zölddel találkozik. A várost egész czipruskertek koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kigyózik. Mind a falukon kivül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s kiváltképen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen imposant. Tul, messze a sikság szélén emelkedik a magas hegyláncz, mely Kazerunon át egész a persa öböl partjaig nyomul. Igy tehát a völgységet mind éjszakról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetlen azonnal észre nem venni.

A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhirű Siraz bensejébe jutottunk, Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága daczára elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal egybehasonlitva, csakugyan sok előnynyel is ékeskedik. Számot akarok adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők, minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már emlitett fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vizbősége folytán oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, hónaponkint mindig ujabban és ujabban nyilnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld gyep födi, s a mig a persák más tájakon évenkint csak egyszer legfölebb kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhust, ez itt egész éven át található. A mi azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti, ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában, nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e setét azur-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély kéken, a nélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. E mellett a levegő, daczára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s épen sem csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldük szépségeitől, egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak, dinom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:

S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok multak el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az ember kénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik, mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedan törvények minden szigorúsága daczára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a kézmüves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság is, mihelyt az est beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe szabad levegőn tartatik.17)

Minthogy itt, jelen utam végczéljára értem, s hosszasabban szándékoztam időzni, tágas mecset-udvarban vettem szálást magamnak. Szamárkámat eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal az élelmi szerek nagy tömegét és a feltünő olcsóságot látva, cseppet sem aggódtam jövendőm felől. Hiven a felvett Dervis-szerephez, már az első napokon összevissza barangoltam az utczákat, szerezvén ismeretséget ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad siíta városban aligha részesülheték vala kitünő bánásmódban, de minthogy a felekezeti dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat, melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak illettetének nyugton türtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.

Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik, kalandvágyam csakhamar látogatására ösztönzött. Már Teheranban hallám, a mint homályosan emlékezém, hogy ő svéd születés volna, s hogy évek óta a kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom – gondolám magamban – annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (Dervis-köszöntés) dörögném feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll előtte, mint a minő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen nyult zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.

„Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére téritselek, a bagdadi seikh megbizásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki előtt az ilyes téritési szándék, úgy látszik, nem volt uj, félig mosolyogva, mondá: „Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval, hanem meggyőző beszéddel szokták felhivni valamely vallás felvételére. Mivel tudod te megbizonyitani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?“

– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kisérts meg ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem nem csekély megerőltetésembe került, komoly arczomat megtartanom s mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólit meg svédül, anyanyelvén.

– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint te magad“, s bizonyságára a kimondottaknak Tegnér „Frithiofs Saga“-jából idéztem neki nehány verset, mely, mint ifjukorom kedvencz olvasmánya, még egészen élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasb fokra hágott. Arcza szine egyre változott, s a nélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Épen igy járt a francziával is. S miután sok nyelven váltottam volna nehány szót vele, megint a persára tértem, egy koranverset idéztem előtte lelke üdveért, s mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magánkivül volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem ülhelyemből, ezt mondám neki: „Holnap reggel nyolcz óráig ráérsz gondolkozni, vagy muzulmanná lészsz, vagy tapasztalni fogod szellemi főnököm hatalmát.“

Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia látogatásomat, a kiváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arczaiból előmosolygott, annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal lökvén el magamtól az álarczot, a derék éjszak-szülöttnek karjaiba borultam. Öröme határtalan volt, s ujra meg ujra felkiáltott: „Sejtettem én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben.“ Kérdezősködött Teheranról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna egymással, végre is összekellett szednem holmimat, őt szállására követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, a meddig csak tetszett. A persa világ előtt az volt a hire, hogy az orvos jelenlétemet felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leczkéket venni, mint a mely tárgygyal ő már annakelőtte is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál kevésbbé lehete feltünő, minthogy az európainak háztartása itt egészen persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet tölték barátságos hajlékában.

XII.

Minthogy Dr. Fagergreen, mint gyakorló orvos nemcsak az előkelő világ házaiba, hanem még a haremekbe is birt bejárással, igen jó alkalmam nyilt nála e déli város szokásait és erkölcseit tanulmányozni. Siraz, a mint már emlitők, egyike a legfeslettebb városoknak, nemcsak egész Persiában, hanem egész Ázsiában is. A legnagyobb erkölcsi romlottság egyébiránt a nők között uralkodik, kik nemcsak minden illem- és harem-szabályok szigora alól szabadítják fel magokat, hanem még az esti tivornyákban is jobban részt vesznek, mint maguk a férfiak. Persiából való visszatértem óta hallám, hogy a király minden franczia tisztet elbocsátott szolgálatából, minthogy Gobineau gróf, az egykori követ, Persiáról szóló könyvében, még a király nejeit is iszákossággal vádolja. A mi engem illet, én azt hiszem, ő felségének nincs oka ezáltal sértve érezni magát, mert nemcsak az ő hitvesei hanem Persia minden előkelő hölgye az év több estéjét tölti bizonyára ittasan, semmint józanul. Kiváltképen Sirazban ezt egészen fesztelenül cselekszik. Svéd barátom bizonyitá, hogy vannak igen előkelő hölgyek, a kiknek – a mint mondani szokás – egypár itcze erős sirázi veres bor csak meg se kottyan. Az ilyes dobzódások, valóságos bachanaliak, minden kigondolható dévajsággal és kicsapongással vannak összekötve. Első helyen szerepel a táncz, melynél nem kecses állások a főkellék, hanem tisztán érzéki mozdulatok. A tánczosok néha igen ügyesek s nemcsak nők, hanem férfiak is, s a mi feltünő, kivált zsidó ifiak szokták a tánczmüvészetet gyakorolni. Leszámitva az undoritó mozdulatokat és csavarodásokat, némi gymnastikai ügyességet nem lehet megtagadni ezen tánczosoktól. Lehet látni e bajaderek között olyat, ki két ujjával támaszkodván a földre, a kinyujtott test vállcsontjai alá poharakat állítat, melyekkel, visszahajtott lábszáraival ütemesen csenget. A másik egy lábára támaszkodva, ugy hajlik le a földre, hogy a néző térdére vagy más egyébüvé szurt tőt, szempilláival elveszi. Ez a veszedelmes darab sokszor iszonynyal töltött el engemet; de a persák annál inkább tapsolnak s a tánczosnő a szempilla redőkben tartott tőt, a nélkül hogy kezeit használná, megint visszatűzi előbbi helyére. Kellemdúsnak csak azon tánczot nevezném, melyet itt herati-nak neveznek. A tánczosnő, ki egészen be van burkolva valami fehér lepelbe, magas emelvényre helyeztetik fel, s a zene ütemei szerint ejtett mozdulatai, melyek közben a boritó leplet fátyolszerűleg lebbentve, abból majd kaczéran előmosolyog, majd abba ujra beburkolózik, jól vennék ki magukat még a mi szinpadunkon is. A mi a zenét illeti, mindenütt azok a méla bús dallamok hangzanak, melyek eleinte panaszos hangokon kezdődvén, közbe-közbe vad kiáltásban törnek ki, a mivel a szerelem által gyötört bensőnek fájdalma akar kifejeztetni. Az európai ezeket inkább fájdalmas felkiáltásoknak, semmint zenének gondolná s épen úgy undorodnék tőlök, mint a keleti, a mi maëstróink bármely operájától vagy symphoniájától. Egyébiránt kelet minden mahommedanjai a persáktól kölcsönzék zenéjüket. Már Konstantinápolyban hallám azon kifejezéseket: huszeini, sirazi, makamii stb., s nincs benne semmi kétség, hogy amaz efendik, a kik a boszporusz-parti zeneestélyeiken oly csendes lelkesedéssel verik térdükön az ütemet, itt a keleti zene kútforrásánál csakugyan sokkal jobban mulatták volna magukat, mint én az ő pseudoföldijük. Valamint minden délhoni, ugy a siraziak is kitünő hanggal dicsekhetnek, s habár a zene nem nyerte is meg különös tetszésemet, nem kevés élvezetet nyujtott, Hafiz dalait saját szülővárosában tulajdon földijeinek ajkairól hallhatnom.

Valamint az élvezetnek és az édes semmit nem tevésnek rabjai, a siraziak ép oly indulatosak és ingerlékenyek. Ifja-örege nem igen szokott házán kivül a görbe, két élü tőr nélkül övében jelentkezni. A legkisebb szóvitánál azonnal döfik, szúrják egymást, s nem ismerek Iranban még egy várost, melyben annyi gyilkosság történnék, oly könnyelmű módon, mint épen Sirazban. Igy láttam egykor a bazáron, hogy diszesen öltözött persa a keskeny járdán egy másikkal találkozván, csak nehány pillanatig várakozék, hogy ez őt kikerülje. A szemköztjövő, meglehet, ki is akarta kerülni; hajlott jobbra balra, de mozdulatait, ugy látszék, amaz megunta; felbőszült, tőrét ragadta, s a másiknak annyi ideje sem volt már, hogy engedelmet kérjen, s már is földön hevert két halálos döféstől leteritve. Képzelhető, milyen iszonyú dolgok történhetnek egy ilyen részeges városban éjjel! Hajmeresztők a rémtörténetek, de a törvényszabta büntetések sem csekélyebbek. A hasat felhasítani, tagokat megcsonkítani, lovak által széttépetni, mindez nem tartozik a ritkaságok közé, még azt is hallottam, hogy volt rá eset, midőn a kormányzó négy gonosztevőt egy verembe ásatott s több dézsa forró meszet öntetett rájuk. A törvény szigora teljesen megegyez a lakosság vadságával, csakhogy, fájdalom, nem egy olyan eset fordul elő, midőn a bűntettesek a vesztegetés által megszabadulnak az érdemlett büntetéstől, vagy épen más ártatlanoknak kell helyettük szenvedni. Igy tehát inkább a város lakosainak nevezetességei azok s nem annyira a városéi, melyek az utazó figyelmét lebilincselik.

Nevezetes épületek közül, a már felhozott Sah-Csirag mecseten kivül, emlitésreméltó még azon mecset és Bazar, melyet a hires Vekil, a. m. Helytartó, emeltetett, mint a mely néven Kerim Khan Zend magát szerénységből nevezteté, ki is bárha tényleg fél Persia uralkodója, mégis csak a törvényes király képviselőjének kivánt mondatni. Ezen Kerim Khan, ki igazságszeretete által vált hiressé, igen sokat tett Persia déli részeiért, s neve még igen élénken fenn van a lakosság ajkain. A városon kivül figyelemreméltók: az éjszaki hegység aljában lévő Bagi Takht (trón-kert), mely e század elején épült, franczia mulató-kastély mintájára. Bensejében nincs ugyan valami különös fényüzés, azonban a több mint nyolcz emeletű mesterséges viz-zuhatagok, s alant a kertben felemelkedő vizsugarak igen élvezetes tekintetet nyujtanak. Az ujabb utazók nélkülözni fogják hihetőleg Sirazban az annyira magasztalt rózsaligeteket; de ez csupán egy nyelvtani hibából származik; mert Gulistan, a mint a persák virágágyaikat nevezik, nem rózsa-ligetnek, hanem virág-ágynak forditandó, s egyátalában nincs okom az itteni virág-ágyak dús növése, pompája és illatárja ellen panaszkodni. Természetesen ott, hol emberi kezek nem ápolják, ritkán fogunk ilyenekre találni, de a kevés gond is gazdag jutalommal fizet, s nehány hónap alatt nem egy sivár hely változhatik könnyű szerrel a legpompásabb virágos kertté.

Bagi Takht-tól jobbra az út mellett a Dilkusa (szívnyitó) mulató kastély fekszik, mely a hires Hadzsi Ibrahimé, a mostani dynastia hatalmas pártfeléé volt, s jelenleg is fiának, a dúsgazdag Hadzsi Kavamnak birtoka. Valóban rendkivüli, a mit amaz a Kadzsar-ház megalapitása alkalmával cselekedett, de ugyanolyan lőn vége is. A fejedelem, kit uralkodásra segített, csupa hálából egy nagy katlanban főzeté meg s az ebek elé vetteté. Utódai mindazáltal igen nagy tiszteletnek örvendenek Sirazban. Házuknál engem is bemutattak, s Dilkusában nem egy felséges estét töltöttem.

E kerttől mélyebben befelé, rejtett völgytorkolatban ott van a hires költő és moralista siremléke, Szaadié. Egy épületből s kertecskéből áll, melyeket Kerim Khan emeltetett. Nehány lépcsőn felhaladva, egy alacsony ajtón át több kisebbszerű helyiségbe jut az ember, innen pedig nyilt csarnokba, melynek közepén márvány sarkophag áll, remek arab feliratokkal. A kert vizmedenczéjében hajdan halak is voltak, melyek nyakukon aranygyürűket hordának, a mint a rege mondja, miket rájuk a Szaadiért lelkesülő látogatók helyeztek s melyeket megsérteni egy volt a legvétkesebb templomrablással. Ma ezen sir közelében szegényes falucska látható, mely Szaadi nevet viseli. A város egyik kapuját is, mely e tájra nyilik, Dervazi Szaadi-nak (Szaadi-kapujának) nevezik, ugyszinte egy hidat Pul-Szaadinak. Egyébiránt a hires moralista, tudós és költő méltán tisztelet tárgya nemcsak Persia népének, hanem minden ázsiai mohammedannak is. Igazán jóslatszerűek valának azon szavai, melyeket „Gulistan“-ja előszavában mondott:

S valóban Gulisztan, azaz: Rózsa-liget, mint a hogy könyvét nevezi, a mohamedánok által mindenütt csodálattal vegyes élvezettel olvastatik, Afrika véghatárain ugy, mint Khina közepén. Mindenütt ott, hol az iskolákat mohammedán ifjuság látogatja, ezen könyv képezi a nevelés alapját. A mi európai tudósaink már régóta bámulatukra méltatják, de igazán ez még mind kevés, hogy Szaadi irályának örökké fris virágát, tündöklő nyelvezetét, találó hasonlatait vázolhassuk. A mausoleum egyik helyiségében tiszteletre-gerjesztő aggastyánnal találkoztam, kinek tiszta öltözete és szelid arcza nagy ellentétet képeztek a Dervis-süveggel, mely állását jelenté. Ugy látszék, neki is feltünt az én egyéniségem, s nyájas vidorsággal közelite hozzám, s rövid társalgás után megtudtam, hogy ő születésére nézve indiai, s Szaadi iránti tiszteletéből, azon magas állása daczára, melyet honában elfoglalt, ide jött, hogy élte utolsó napjait itt töltse e nevezetes férfiú sirjánál. Tudvalevő dolog, hogy Szaadi maga is Dervis volt, ki azonban nem vala olyan, mint a többiek, a kik Khirka-juk (Dervis-ruha) alatt csak világi czélokat rejtenek. Szaadi az akkori keleti országokban harmincz évig barangolt. Vándorlásai közben számos kalandja volt; egyszer cseléd, másszor rabszolga, majd ismét ur és ünnepelt tudós, és hogy minderről pontos tudomást szerezhessen magának, kész vala hosszabb időre még a Visnu imádók vallását is felvenni. Tarka életpályáján a jellemek, emberiség, világ-forgás felől sok tapasztalatot gyüjtött magának. A fejdelmi kegyet és gazdagságokat megvetve, abban találta legfőbb boldogságát, hogy, a mint a keletiek mondják: a tapasztalatok drága köveit a lélek gyémántjával átfurja, s a beszédmüvészet zsinorjára felfűzvén, talizman gyanánt akaszsza az utóvilág nyakára.

Nem messze Szaaditól, egy nagyobb temetőben Hafiz sirja is látható. Kerim Khan költségén fehér márványból épült s felirata tulajdon Divánjából vétetett. Sirját gyakran felkerestem, s bámulva kellett tapasztalnom, hogy néha vidám borozó társaság ülte körül, másszor ismét bűnbánó, vezeklő bucsújárók járultak hozzá. Amazok vidor, gondtalan életük mesterének tekintik őt, emezek szentnek nézik és pártfogásaért esedeznek. S mi több, Hafiz könyvét, daczára annak, hogy csupán borról és szerelemről szól ihlett szavakban, sokan a legépületesebb vallásos munkának tartják.18) A szerelem és bor, mondják, csupán képei Hafiz isteni ihlettségének s az ittasság csak olyan elragadtatás, melybe a legfensőbb lénynek szemlélete hozta. Igy gondolkoznak verseinek álszent magyarázói; Hafiz kortársai azonban azt állitják, hogy ő valóban iszákos ember volt, s csak utóbb javult meg bűnbánatból, a mi egyébiránt épen nem gátol bennünket, hogy tolla ömlengéseit ne bámuljuk, mert Hafiz óta nincs a keletnek egyetlen olyan költője, ki a bort és szerelmet oly lángolón tudta volna megénekelni.

XIII. Naksi Rusztem romjai.

Barátom, Fagergreen orvos, ki a példás vendégszeretet minden jóságával elhalmozott, nála laktomban azon gondolatra jött, tennénk egy kirándulást ezen nevezetes romokhoz „en famille.“ Hiába mentegetőztem, miszerint jóságát nem akarom tulságosan igénybe venni, annyival kevesbé, minthogy idejöttömben Persepolis romjait, a mennyire a touristának lehetséges, elegendőkép megszemléltem. De mindez nem ért semmit s bárha ő maga e nevezetes régiségeket már számtalanszor látta is, tervétől sehogy sem akart elállani. „Valahány európai csak vendégem volt eddigelé, Ó-Persia romjait az én társaságomban mind meglátogatá; vezettem én oda már angolokat, francziákat, olaszokat, németeket, de magyart még eddigelé nem hozott ide a sors, és ön valóban fájdalmat okoz nekem, ha régi kedvencz foglalkozásom gyakorlatában gátolni akar.“ Előre küldetvén annakokáért a cselédséggel az élelmi szerek gazdag készlete, Fagergreenné asszonyság, Szemenoff egykori tábornok leánya, kiséretében először Bendemirbe mentünk, mely a hasonnevű folyónál fekszik, s a mely itt, mintegy 18 lábnyi töltésről vad morajjal rohan alá a sikságra. Közel a gáthoz kőhid áll, de ma már olyan romlatag, hogy nagy fáradságunkba került minden veszedelem nélkül gyalogszerrel átmenni rajta. Ezen töltést Emir Aszad ed Daule emelteté a 10-ik században, azon czélból, hogy a mindig szélyelebb ágazó folyó majdan egy ágyba szoritva, jobban megnedvesíti a szomszéd környéket. Valóban igen hasznos munka, s az utódok mai napiglan a legnagyobb hálával emlitik alapitója nevét. Innen éjszaknyugati irányban keltünk át a nagy sikságon Persepolis felé. Társaságunk hölgyei, kik egy izmos öszvér által vitt kedzserében ülének, mintegy két órajárásnyira előre mentek, míg az orvos és én, tüzes arab paripákon, jobbra-balra száguldozva kalandoztunk a sikságon. Utra, ösvényre nem volt semmi gondunk, az éjszaki hegyláncz, kivált pedig a távolban mutatkozó romok képezék egyetlen vezető pontunkat. Este felé odaértünk a romokhoz, s igen kellemes meglepetést okozott, midőn megpillantám, hogy az oszlopcsarnokban már készen a lakás számunkra, közel oda pedig a konyha is el van készitve. A mig egyik oldalon javában állt a sütés-főzés, az oszlopcsarnok felől zene és dal hangozának. Persepolis, ugy látszék, megelevenült, s azokat az izletes étkezéseket, azon boldog perczeket, melyeket ott tölténk, soká, soká nem fogom elfeledni. Persepolistól a derék svéd Naksi Rusztem romjaihoz vezetett, Persia régibb királyainak fejedelmi nyughelyéhez, mely egy függőlegesen álló szikla homlokzatába van vágva, s ha nem is külső pompája, de annál inkább bámulatra gerjeszt benső müvészete és munkájának óriási volta által. Négy sir van itt, melyek egyike a meredek szikla egyik sarkán áll, a másik három a másik oldalon, s minthogy körülbelől 40 lábnyira vannak a föld felett, s még távolabbra a sziklaoromtól, az utazók rendesen igen nehezen tudnak hozzá jutni kiváncsiságuk kielégitéséhez. A szomszéd faluból parasztokat szokás fogadni, kik kötelekkel ellátva, az utazóval együtt a meredek hegyszakadékig mennek a hegygerinczen. Itt a kötelet rákötik az utazó csipőjére, s függőlegesen addig bocsájtják le a sír szájaig, mígnem ideérkezik. Igy a menny és föld között lebegni egyáltalában nem valami nagyon kellemes, annyival is inkább, minthogy a használt kötelek, a sziklákon történt gyakori surlódások folytán, nem igen biztosak, s ha az ember ezek ellszakadása esetében a sziklatalpra le találna czuppanni, semmi kétség, soha sem tenné meg másodszor is e kisérletet. A csalfa persák, a mint mondák, néha részint azért, hogy az európaiakat félemlitsék, részint hogy annál busásabb borravalót csikarjanak ki tőlük, azzal fenyegetik, hogy mindjárt eleresztik, s bárha már e módon többet megijesztettek, még eddigelé soha senkinek semmi baja sem történt. A sirok nyilása négyszögletes, de alig 1½, öl széles és magas. A tulsó részhez két lépcső vezet, s nem csekély lesz a bámulás, ha az ember a fáklyafénytől megvilágított helyiségben körültekintvén, észreveszi, hogy ez alacsony nyiláson át, tágas, magas, müvészileg kivágott csarnokba jutott, melynek közepén három üres sarkophag látható. A legnagyobb csarnok maga több mint 70 láb széles és 120 láb magas s lehetlen, hogy azon eszme, hogyan vágatá a mester e kis nyilástól kezdve a vésővel ezen egész óriási munkát, hány kéznek kellett itt évek hosszú során át dolgoznia, lehetlen, hogy a legmélyebb bámulatra ne ragadja a szemlélőt. Valamint a persepolisi siroknál, ugy az itteniek nyilásánál is ott látható domborműben a király alakja, ki a lobogó lángu oltár előtt ül, míg körötte valamely symbolikus alak lebeg, mely az őrző védszellemnek tartatik.

Alant, a második és harmadik siremlék között, gyönyörű dombormű van a sziklába vésve életnagyságú alakokkal. A győztes Sapurt ábrázolja, ki büszke paripáján ül teljes diszöltözetben, mig Valerian sulyos lánczokkal terhelten féltérdre bocsátkozik előtte és kegyelméért eseng. Ezek a főalakok, azonban mind Valerian, mind pedig Sapur mögött más egyéb alakok is állnak még s ha már magában véve figyelemreméltó az egésznek kivitele, lehetetlen nem bámulattal tekinteni az illető arczvonások különféleségét. Sapurnak oly tiszta irani vonásai vannak, mint bármely mai dél-persának, mig Valerian római sasorrával, római arczvonásaival azonnal felismerhető. Hosszú ruhát visel, puszta fedetlen fejjel, s a kép oly hű, hogy a szerencsétlen római császárnak arczán még az esdeklő kifejezés is felismerhető. Tudvalevő dolog, hogy Sapur, a szaszanida dynasztia második királya sok diadalmas harczot folytatott a római birodalom ellen; elpusztitá egész Mesopotamiat, sőt az egyik csatában még magát Valeriant is elfogta, hogy általa diadalmeneteit ékesitse, soká harczolt magával fogolyképen. Ezen kép másutt is látható, s ha a régi kor persái büszke szivvel tekintének fejedelmük hőstetteire, úgy a mai persák is dicsekvésük kiapadhatlan forrását látják e dombormüvekben.

A másik sir alatt két lovag áll, dárdájával egymás felé fordulva, másutt szinte van még néhány alak és igen hihető, hogy ezen sirok már igen-igen sokáig állottak, midőn mind e dombormüvek bennük vésetének.

Szemben e meredek sziklával négyszögletes épület áll, 24 négyszög lábnyi téres és 30 láb magas, nagy négyszögletes márványkövekből összeállitva, s oldalain négy vakablakkal. A tető két nagy márványlapból áll, s az éjszaki homlok oromzatát egyetlen, 22 lábnyi hosszú kő képezi. A mintegy 5 láb és 6 hüvelyk magas s a földszine fölött körülbelől 11 lábnyira emelkedő portale 5 láb és 3 hüvelyknyi széles falon át vezet egy tágas, mintegy 20 lábnyi, füst barnította helyiségbe, melynek ablakai sürűen be vannak rakva kövekkel. Ezen épületeken nincsenek szobormüvek, hanem a külfalakon annál több apró fülke található. A persák Kaaba Zertust-nak hivják, a mi Zoroaszter Kaaba-ját jelenti. Morier tűzimádó templomnak tartja, azonban semmi bizonyosat sem lehet tudni róla.

Még ugyan e napon a magas Isztakhr sziklavárát is meglátogattuk, honnan gyönyörű kilátás nyílik az egész mardesdi sik fölé. A felmenetel igen meredek s néhol oly annyira szűk, hogy a magános ember is csak nagy nehezen juthat rajta keresztül. A hajdani erőditvényekből, kivéve a természet által emelt hatalmas védfalakat, semmi sincs meg már. Az utolsó szaszanida királyok alatt a birodalom kincstára volt, s legnagyobb nevezetessége egy, nehány száz ölnyi mély kút, mélyen a sziklákba vágva, melynek egykori rendeltetése felől, a legtarkább regék szállongnak. Isztakhrból visszatértünk Sirazba. Azon sok kellemes óra, melyeket e három napi kirándulás folytán élveztem, sokáig feledhetlen lesz előttem.

XIV. Visszatérés.

Három hónapot töltvén Sirazban, ezen város annyira megnyerte tetszésemet, hogy már-már azon gondolattal foglalkozám, a helyett hogy Teheranban telelnék, e zordonabb időszakot itt akarom eltölteni, s majd a tavaszszal Jezd és Tebbeszen át, egy az európaiktól igen kevéssé látogatott uton menni Khoraszanba. Ezen tervet csakugyan követtem volna is, és pedig a mint utóbb kitünt, nem épen előnyömre, hahogy annak kivitelében nehány európai utazó megérkezte nem gátol vala. Délpersiában időztem alatt ugyanis Rochechouart gróf és Doria marquis szinte meglátogaták e vidéket. Az első, a Teheranban lévő franczia követség attaché-ja, Persia kereskedelmi viszonyainak tanulmányozása czéljából utazott, a másik, egyik előkelő tagja a velem egy időben Persiába érkezett ama rendkivüli olasz követségnek, növény- és állattani buvárlatokkal foglalkozott. Először is a sirazi hatóság fogadta őket nagy pompával. Minthogy a persák igen fényüzők, ezen európai két követségi egyén, bárha a frengi a vallás törvényei szerint tisztátalan, s igy nem is nagyon szeretik, fényes fogadtatásban részesültek. Az első hivatalos lakomák után az én derék svédem is meghivta házához az európaiakat. Asztala mindazzal kinált, a mit csak Persia déli ege nyujthat. Bordeauxi és champagnei versenyeztek a khularival, s midőn a vendégszerető gazda felemelkedék, hogy felköszöntse a három nemzetiséget, melyeket asztala köré gyüjtött, arcza kétszeres örömben ragyogott. Ez az ember csak akkor látszék boldognak, ha másokat megvendégelhetett, s egy-egy odautazó nyugati, kimondhatlan örömet szerzett neki. S vajon lehet-e ez máskép, ha az ember 15 éve számüzve van már a nyugati czivilizatiótól, s szellemi előhaladásunk azon gyér szikráiból táplálkozhatik csupán, melyeket egy Bombayon keresztül jövő hirlap nyujt, s valóban doktor Fagergreen a ritka tünemények közé tartozik a keleten huzamosabb időt töltött európaiak között. A nélkül, hogy lelke rugékonyságát elvesztette volna, a nélkül, hogy a nyugatiaknál sajátságos elevenséget levetheté vala, jóságra és vendégszeretetre nézve minden keletit felülmul, s azért kétszerte oly nehéz volt tőle válnom, midőn Rochechouart gróf, ki már-már visszakészült Teheranba, felszólitott, mennék vele, miután olasz utitársa e város remek égalját élvezendő, még egy ideig itt maradni szándékozott.

A franczia nemes ajánlata annyival kellemesebben hatott rám, minthogy most is, mint rendesen, majdnem minden nélkül voltam már, Sirazba léptemkor pedig, még szerény paripácskámat is eladtam. Ezenkivül azonban a visszatérés még egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Ide koldus-dervisképen jöttem, visszafelé európai utazó gyanánt megyek, részese mindazon kényelmeknek, melyek fölött a franczia császár ő felségének ügyében járó férfiú rendelkezik. Hogy tehát nem haboztam sokáig, az igen természetes. A grófnak még három napi teendője volt itt, s ez idő multával gyorsított menetekben kell vala visszatértünk utjára kelni.

Közeledett már azon reggel, melyen nemes barátunktól válnom kellett. Még hálószobájában volt, háza legfensőbb emeletében. Felkerestem. Sokáig beszélgettünk egy második találkozás lehetőségéről, s szemeiben mindannyiszor könyek csillogtak, valahányszor turkesztani tervemet emlitém. Ezen benső részvét meghatott. Távozni akartam, s midőn az utolsó ölelés után kezét még megragadtam és erősen megráztam, nagy bámulatomra tapasztalám, hogy e kézszoritással az egész ház is megrázkódott. Barátom arczára tekinték, az siri halavány volt. „Gyorsan, az Isten szerelmeért! – kiálta fel – keltsük fel nőmet és gyermekeimet, földrengés lesz. A sirazi földrengések a maguk nemében legborzasztóbbak, és százszorta oly borzasztók, ha első lökéseik a napnak ezen részében mutatkoznak.“ Hogy szavait egészen komolyan érté, szemei zavart tekintetéből világosan láthatám. Nejét és gyermekeit csakhamar összeszedtük, s midőn a szűk lépcsőn a keskeny udvarba jutnánk, tompa zugással olyan zaj közelíte felénk, mintha a földnek gyomra akarna megnyilni, a második lökés sokkal erősebb az elsőnél. A magas falak, valamint a bennünket környező épületek is, jobbra-balra hajlongtak borzasztó recsegés és ropogás közt, s míg én meghatottan az égre tekintenék, a város minden részéről borzasztó: „ja Allah, ja Allah!“ hangzott felém. A siraziak igen jól ismerik ez elemi csapás rémitő következményeit, s a ki az ezerek jajveszékelésébe vegyülő földdöngést hallja, látja a madarak rémült ide s tova repültét: bármily szilárd lelkü legyen, lehetetlen, hogy bátorsága meg ne csüggedjen. Nehány pillanatig csendesen állottunk. Házigazdám nem annyira magáért, háza és birtokaért aggódott, mint kedveseinek életeért. „A tér, mely bennünket be fog, igen szűk – mondá – a netalán beszakadó fal könnyen eltemethetne bennünket. Mentsd magad nőmmel és gyermekeimmel együtt az első nyilttérre. Én itt maradok, mert a csőcselék fel szokta használni a rémülés ezen perczeit és dulni, rombolni kél.“ Felelni akartam, de nagyon kérve sürgetett; kézen fogtam a remegő asszonyt a két gyermekkel együtt, s midőn őket a szabadba vinném ki a szűk sikátoron át, a félelemtől sápadó lakosság ide s tova futkosása által oly borzasztó képet nyujtott, minőhez hasonlót soha életemben nem láttam. A látvány künn a nyilttéren volt a legszívrepesztőbb. Nők és gyermekek feküdtek a földön, részint ájultan, részint hajukat tépve. Mások félig öltözötten futottak oda, némelyek egészen meztelenül, ugy a mint a fürdőből kiugrottak. Vallás, illem, – mind nem véteték semmi figyelembe. Néhány percz elég volt arra, hogy az egész várost megfoszsza eszméletétől.

S minthogy a sirás és jajgatás között egypár Mollah szavát is hallám, kik azt mondák, hogy az egész veszedelmet a városban lévő frengik hozták a lakosságra, félteni kezdém az egyedül visszamaradt barátot. Gyorsan visszasiettem hozzá, s alig értem be az udvarra, midőn a madarak új, vad röpkedése a levegőben új lökést jósolt, s úgy látszik, ez állatkák csakugyan birnak előérzettel. Csend lett. A tompa zúgas távoli zivatar dördületeként közelített. A föld reszketése is fokozatonként látszék növekedni, s midőn a mind jobban közeledő lökések oda jutottak azon helyig, melyen mi állottunk, a föld oly erősen megrendült alattunk, hogy minden erőmegfeszitésünk daczára meg nem állhatánk lábainkon. Karöltve rogytunk össze. Borzasztó recsegést hallottam, aztán úgy érzém, hogy víz csapott át rajtam, s már-már azt hittem, eljött életem utolsó pillanata. Ez volt a legrémitőbb lökés, de azért szerencsésen megmenekültünk. A fal egyik része beomlott, s a víz, mely bennünket elöntött, egy közeli medenczéből csapott fel. Szakadatlanul körül-körül néztem, a netalán leszakadó épületeket kikerülendő, s épen a legnagyobb zűrzavar e pillanatában már e hangok hangzának fel az épület előtt: „A frengik, a tisztátalanok!“ szitok és káromlás követék nyomban e felkiáltást, s hihetőleg ostromot akartak inditani a ház ellen. A pillanat igen kétes volt. „Fegyvert!“ kiáltá barátom; de vajjon ki merészelte volna ezt a beszakadással fenyegető épületből elhozni? Az udvar is veszedelmes volt ugyan, de a leomláshoz közel álló belső helyiségek még veszedelmesebbek. Egy ideig egymásra néztünk, s azután együtt rohantunk a ház belsejébe, fegyvert és lőszereket hozandók. Gyorsan felkaptunk nehány puskát és pisztolyt a szükséges töltvényekkel együtt, s szerencsésen kijutván az udvarra, elejbénk helyeztük a fegyvereket, most már nemcsak az elemek dühe, hanem az emberek gonoszsága ellen is kellvén magunkat védelmeznünk.

Ezen pillanatok örökké emlékezetesek maradnak lelkem előtt.

Egy, a rögtöni ropogás közben felemelkedő porfelleg láthatóvá tette előttünk, hogy a gonosztevők a szomszédban beszakadt épület romjairól menekülve, a kaputól távoztak. Nem sokára az egész környék elcsöndesült. Ujabb lökéseket nem éreztünk, bárha a város egész láthatára a legsürűbb porfellegbe borult is, sőt a déli részen levő hegység ketté nyilt s az óriási köszirtek legördülése messze a távolban felhangzott. Fél órai várakozás mulva, az elemek dühe meg nem ujulván, bátor voltam ismét a házból távozni.

A város pusztulása sokkal borzasztóbb volt, semhogy tollam leirni képes volna; s midőn épen az orvos házának kapuját érném ujolag, Rochechouart gróf jött szemközt velem, nem kevéssé dúlt vonásokkal, s a városból való gyors távozásra sürgetett. Barátaimtól való bucsúzásom rövid, de annál bensőbb volt. Midőn a város keskeny utczáin áthaladva, s minden oldalról tágan megnyilt falakra körültekintgetnék, nem annyira saját veszedelmem, hanem a szigorúan sujtott városi lakosság végetlen nyomora fogta el szivemet, s midőn a város kapuján át a szabadba érkezném, kis utitársaságunkat már indulásra készen találtam, kik egyedül csak reánk várakoztak. Itt még nagyobb embertömeget láttam egybegyülve, mint magában a városban, kik gyötrelmes nyugtalansággal várták családjuk bennmaradt tagjait, s tőlünk, az idegenektől, kérdezősködtek felőlük, s igazán örvendettem, mikor ismét ott voltam Tengi Allah Ekbernél, vagyis azon a ponton, honnan Persia déli fővárosának első megpillantását élvezém megérkeztemkor.

Siraz, melyet 12 évvel azelőtt hasonló földrengés látogatott meg, ezen elemi csapástól ember-emlékezet óta kimondhatatlan sokszor és sokat szenvedett már. A völgy-katlan, hihetőleg valami hajdani tófenék, igen sok vulkáni elemet rejt ölében, s az a nép-monda, hogy a kelet felé fekvő Derjai Nemek tó egykor az egész völgységet ellepte, nem épen alaptalan. Ugyanez idézi majd elő végpusztulását is – tartja a vallásos monda – mert a feltámadás alkalmával vízözön fogja elborítani. Tiltott folyadékok élvezete által a legnagyobb bűnöket követi el, s igy folyadék fogja végpusztulását is előidézni.

Tovább három órajárásnál jobbra-balra mindenütt láttuk még a szörnyű rombolás nyomait. A lökések dél felől jövének s igy a vidéknek is ezen része szenvedett legtöbbet; azonban még jóval Persepolison is túl terjedt, s midőn másnap a romokhoz érkezénk, nehány nomadtól, kik az azelőtti napot esetleg ép ott tölték, azt hallottuk, hogy az oszlopok ugy tántorogtak mint a részeg emberek s mégis csodálatos, egyetlen kő ki nem mozdult helyéből, sőt nem egy oszlopfej, – mely már annakelőtte is leesőfélben volt, az oszlopok ormán most is ugyanolyan állapotban volt. E romok fennmaradását most még egyszer annyira bámultam. Hány földrengést, s talán ennél még erősebbet is, kellett Persepolisnak már kiállania, s ezek természetesen még sokkal többet árthattak neki, mint az idő vasfoga s e romok mégis több mint 4000 éve állanak, s ki tudja, hány utazó fogja őket még a késő századokban is bámulhatni.

Ugyanazon uton menénk visszafelé gyorsított menetekben, melyen nehány hónappal azelőtt hosszadalmas karavan lépésben ide jöttem. Hogy az út, azon kellemesség mellett, melyet a vendégszerető franczia társasága nyujtott, mily észrevétlenül reppent el, fölösleges is mondanom. Ide jöttemkor, ha talán nem is az épen figyelemre sem méltatott, de mindenesetre az ellenségesen fenyegetett szunnita voltam; visszatértem alkalmával európai öltözetben hatalmas császárság szolgálatában álló diplomatának kisérője valék. Variatio delectat, de be kell vallanom, hogy a dervis-szerep sokkal érdekesebb volt az utóbbinál. Mint európai, az ember csak felületesen lát mindent és sokszor hamis világosságban, de mint Dervis, a szem a körülmények legmélyebb mélyére tekinthet. Van ugyan szenvedés, de sok a tanúság. Kényelmet az ember csak hon találhat, de az idegen, kivált ha ázsiai országokat akar beutazni, soha se mulassza el külsejére nézve, a mennyire csak lehetséges, – a bennszülöttekhez szabni magát.

Néhány hónappal ezelőtt idejöttömkor a forróság gyötört, visszatértemben a hideg évszak nehézségeivel kellett küzdenem. Ez ugyan csak a reg és est óráiban fordult elő. Nappal a leggyönyörűbb tavaszi lég uralkodik, s midőn a franczia gróf, ki a hires Richelieu bibornok családjából származott Dél-Persia rideg utjain a St. Germain negyed salonéletéről, s a régi és mégis mindig ifjú Lutetiában átélt kalandjairól kezdett beszélni, a távol nyugat képeivel a fersakhok (mértföldek) is egyre-másra tűntenek. Az utazás egyhangúságát közbe-közbe egy vadászkaland élénkíte meg egy falka gazellára. A persa előfutárok hiúz szemei hirtelen megpillanták őket s a sebes futamú ebek azonnal utolérték, s a vadászatkevelő persák boszúságára nehányat el is ejtettek belőlük. – Máskor ismét, egyik-másik városba jutván, ünnepélyes fogadtatásban részesültünk. Feldiszített lovakon, csörögve-csattogva vitt a menet bennünket a városba. A szerencsekivánatoknak, édességeknek, serbeteknek nem volt vége-hossza, de én már unni kezdém végre mindezeket s szerettem volna utam végczéljánál lenni.

Iszfahanban, annakokáért csak két napot töltöttem, s a Francziaország által pártolt katholikus örmény kolostorba szálltam. Tréfából szerettem volna Imam Dzsumánál tiszteletemet tenni, kit nehány hónappal ezelőtt szunnita minőségben látogattam meg, a Takijje vagyis alakoskodás épenséggel fel sem tünt volna neki, de igen kevés kedvet éreztem magamban ujabb kalandokhoz s örömem igen nagy vala, midőn innen utra kelvén, nehány nap mulva szerencsésen megérkeztünk Teheranba.