BEVEZETÉS.

Szabadságot vettem magamnak, meghivni a hazai olvasót, követne Persián átvezető vándorlásaimban. Persia igen távol fekszik hazánk határitól, s holott még legközelebbi keleti szomszédainkról, magukról a törökökről is igen keveset tudunk: ugy vélem, hogy ama távoli ország általában még sokkal kevésbé ismeretes. S ez oknál fogva – azt hiszem – senki sem találja feleslegesnek, ha ezen országnak, mindenekelőtt föld- és népismei, ugyszinte történelmi viszonyait szándékozunk vázolni rövideden; mert az előleges ismeretek megszerzése után az utazót kisérni nemcsak könnyebb, hanem kellemetesebb és hasznosabb is.

I.

Persiának – melyet a benszülöttek Iran-nak neveznek – határai: éjszak felé Oroszország Kaukazuson tuli tartományai, a Kaspi tenger és a középázsiai sivatag; keletre Afghanisztan, délre a persa öböl, nyugat felé: Törökország. E nagy terjedelmű térség, mely 15 foknyi szélesség mellett, 25 foknyi hosszúságig nyulik és háromszor oly nagy, mint Francziaország: felszine, éghajlata s terményeire nézve igen nagy változatosságot tüntet elő. „Az én atyámnak birodalma oly nagy – mondja az ifjabb Cyrus Xenophonnak – hogy a mig egyik szélén a fagy emészti meg lakosait, a másik szélén a hévségtől gyötretnek.“ Ezen állitás valóságáról igen könnyen meggyőződhetik az utazó, ha mind a déli Lar-tartományt, mind pedig a Demavend jégvidékeit meglátogatta. A talaj majd magas fensíkot, majd alacsony lapáczot képez, itt-ott számos halomlánczolatokkal, másutt sziklás hegységekkel, másutt ismét sós-pusztaságokkal.

Persiát – a szó szoros értelmében – jóformán csak is nyugati részén lakják; éjszaki és déli széleit terjedelmes pusztaság választja el egymástól; ez mélyen benyomul az egész ország szivébe, csak imitt-amott képezve oázszerü, lakható térségeket, s bizonyára minden tulzás nélkül elmondhatjuk, hogy Irannak, több mint fele, lakhatatlan sivatag, mely ember-emlékezet óta nem volt benépesítve és hihetőleg nem is lesz soha sem. Még ott is, a hol városokra és falvakra akadunk, s hol a benszülöttek véleménye szerint virágzó ipar létezik: szántóföldekre, kertekre s igen gyér faültetvényekre még ott is egyedül csak a lakóhelyek legközelebbi szomszédságaiban találhatunk. Különben – a két éjszaki tartomány kivételével egyik állomástól a másikig, – bárha egész napi járóföldet képezzenek, a szem egyetlen fűszált, egyetlen csenevésző bokrocskát sem pillanthat meg, mely emberi kéz segedelme nélkül élhetne, mindenünnen csak a kopár, nap égette hegyek és sziklák bámulnak alá merően, vagy a félig romba dőlt Karavanszerajok, fekete iveikkel s agyagból készült négyszögletes védbástyáikkal; vagy valami rablófőnök dőledezett tanyája; ezek azon tárgyak, melyek oly szomorú összhangban állnak ez egész vidékkel, s nem alaptalanul, gyötrelmes fogalmat nyujtanak a lakosság siralmas állapotáról. Ilyen képeket talál az utazó Persia legnagyobb részében, hosszú, napokig tartó vándorlásaiban egymásután. Leirhatatlan az a nyomasztó, komor benyomás, melyet e rideg természet szemlélete az utasra gyakorol. A müveltség hiányának nem maga a persa az oka, ki nézetem szerint, minden keleti nép közt a legszorgalmasabb; keze minden munkája sem képes gyümölcsöt varázsolni abból a földből, melyet az év legnagyobb részén át szüntelen a legforróbb nap éget.

A földipart majdnem mindenütt mesterséges vizvezetékek segítik elő, melyek itt Kariz-nak neveztetnek; ezek néhol több napi járó földre a föld alatt vonulnak, s valamint egy-egy falu gazdagságának az a mértéke, mily gazdag viztartalmuak csatornái: az aratás is csak akkor lehet jó Persiában, ha a tél magas hóval fedé be a hegyek ormait, melyek aztán tavaszszal elegendő vizzel láthatják el a lábaiktól szerte vonuló vizvezetékeket.

A legmagasb hegyláncz az ország éjszaki részén a Kaukazus felől ered, s a Karabagon keresztül a Kaszpi-tenger felé vonul, s onnan éjszakkeleti irányban egész Meshedig terjedvén, több ágban nyúlik ki a déli sóspusztákig s keleti Persia homoksivatagjaiig. A másik hegység, melyet a régiek: Zagrosz-hegység neve alatt ismerének, a kurdisztani magaslatoknál veszi kezdetét; ez délkeleti irányban vonúl és luri s bakhtiari-hegység nevet viselve, Siraz-ig, a persa öböl mentében pedig, egész Benderbusirig nyomúl; itt azután eltűnik egy darabon, s csak Kernán déli részén emelkedik fel ujolag, s Mekran és Belutsisztanon át, Afghanisztán felé veszi irányát.

Hajózható folyamok egyáltalában nincsenek. Keleten a Karun ömöl, mely Iszfahan közelében ered, továbbá a Zenderud, mely Iszfahan mellett lejt, a Karaszu-, melynek forrása Ardelán-tartományban van, a Tab, mely a Farsz-i hegyekből származik, és az Araxesz, mely azonban a Tigrishez hasonlóan, az országnak csupán határait érinti. Éjszakon van ugyan több olyan patak, melyek a magas hegyekről a Kaszpi-tengerbe ömölnek alá; azonban sokkal károsabbak, sem mint hasznot hajtók, minthogy jobbára rohanó hegyzuhatagok, melyek nyilsebességgel rohannak alá s nem egyszer nagy hirtelenséggel pusztítják el a több évi gond alkotta ültetvényeket. A keleti tartományokat a Hilmend és Ferahrud érintik, melyek Szegisztánban, a Zerra tóba ömlenek. Végül a Herat mellett ellejtő Herirud áztatja az éjszakkeleti térség egy kis részét.

A tavak közül a Derja-i-Sahi és a Siráz melletti Derja-i-Nemek, méltók az emlitésre. Sós vizükben semmiféle hal sem élhet meg, hajózás pedig csak az elsőn történik, tutajokon s más egyéb ily kezdetleges hajózási eszközökön. Kineir Macdonald számitása szerint az elsőnek körülete, mintegy 300 angol mérföldet tenne.

Figyelembe véve a természetnek mindenütt rémületet gerjesztő szárazságát, az esőtlen éghajlatot: valóban feltünő lehet, hogy Persia, termékenységre nézve, Törökországgal szemben, még elég szerencsésnek és gazdagnak mondható. Ami a gabonanemüeket illeti, a két éjszaki tartományt kivéve, a többiekben majd nem mindenütt igen szép buza és árpa, imitt-amott rozs s egy apróbb fajú köles található, melyet itt: arszin-nak neveznek; ezeken kivül kiváltképen rizs, a keletiek e fő élelmiszere, a melynek termesztésében Persia főleg jeleskedik; az amberbuj faj (ambraillatu), mely Sirazban terem, a legkitünőbb, sokkal jelesb, mint a hires egyiptombeli damijet-i, sőt azt merném állitani, a legjobb, melyet valaha Ázsiában láttam. A hüvelyes vetemények mindazon faja feltalálható itt, melyek minálunk is ismeretesek. Valamint a borsó, lencse, paszuly stb., ép ugy a zöldségek is elegendőképen jól tenyésznek. A persák, kik még a törököknél is zöldségkedvellőbbek, meg sem tudnának élni a különféle laboda-paraj (spinat), sárgarépa, czékla, murok-, édes- és kerek- stb. répa nélkül; kiváltképen nélkülözhetetlen volna a retek, vereshagyma és fokhagyma, melyek igen kevés ápolás mellett, majdnem mindenütt igen jól diszlenek.

Gyümölcsére nézve, Persia rég időktől fogva hires az egész keleten; az őszi három első hónapban, az alsóbb osztályuaknak ez kizárólagos tápláléka. A gyümölcs mennyisége bizonyára legalább még egyszer annyi lenne évenkint, ha itt azon különös szokás nem uralkodnék, hogy az évi összes termésnek legalább fele éretlen állapotban szokott elfogyasztatni. A nathenzi körte, az iszfahani őszi baraczk, a sirazi granátalma csakugyan ritkitja párját, s bárha a fogyasztás igen tetemes, még is évenkint nagy kiterjedésben üzetik az aszalt szilva és aszalt sárgabaraczk-kereskedés Török- és Oroszországgal. A görög dinnye általában igen jó mindenütt, imitt-amott a sárga-dinnye is kitünőleg tenyészik; amaz elsőt minden keleti, de kiváltképen a persák annyira szeretik, hogy a városokban az élelmi árjegyzékekben, a kenyér, rizs, hus, sajt, vaj és fagylalt után, nyomban a dinnyék ára következik. „A legelső távirati sürgöny – igy beszéli Polak – mely a most uralkodó Sah-hoz intézteték a Szultanieh nyaralóhoz vezető újan felállitott távirdán, azon tudósitást tartalmazá: Kasanban érik már a sárga-dinnye; minek az uralkodó annyira megörült, hogy a sürgönyöző Ali-Kuli herczeget, táviratilag haladéktalanul a tudományok miniszterévé (vezir i ulum) nevezte ki!“ Szőlő is található majdnem mindenütt, de bort csak a nagyobb városok közelében szürnek; a legjobb bor a sirazi khullari, a más egyéb fajok, tulságos alkohol tartalmuknál fogva, emlitésre is alig méltók. A mi a déli gyümölcsöket illeti: a czitrom, narancs, mandola, füge, datolya elég jól megterem Persiában, sőt még olaj-, festék- és fonaltermő növényzet is található. Amaz elsőbb fajból égető olaj és zezamfű; a buzér és sáfrány imitt-amott igen alkalmas vidéket talál; termesztetik indigó is, ez azonban India hasonnevű terményénél jóval selejtesebb. A legjobb kender Keleti-Persiában terem. Pamut az ország minden részében tenyészik, sőt Mazenderan körül még czukornád-ültetvények is találhatók, mely most nevezett tartomány majdnem egymaga látja el az egész izlam-világot egy pirosas, vékony nádfajjal, mely az irásnál toll helyett használtatik.

A persa virágok között, legkülönfélébb szinváltozataira s pazar mennyiségére nézve a rózsa foglalja el az első helyet. A kerteket ezen kivül mindenféle tulipán, kökörcsin, ranunculus, liliom, narczis, jáczint, gyöngyvirág, napraforgó, peremér (Ringelblume), jazmin és viola ékiti, gyakran még a kemény kavicsos homokot is illatos virágtakaró fedi.

Valamint a növényországot, nagy változatosságban számos faj képviseli: hasonlókép az állatországot is. Vannak lovak – s még pedig az arab és turkomán fajok után – egész Ázsiában a legjobbak; a nemesebb fajok egy-egy példányának ára felrug nem egyszer 1000 darab aranyra.

A persa lovak, az arab és turkoman fajok vegyülékéből származnak, s ennek következtében bennük a gyorsasággal kitartás párosul. Az öszvér ritkán nől igen magasra, de rendkivüli erejű; van egy kitünő teve faj is. A szarvasmarha sem nem nagy, sem nem szép, de annál jelesebbek Mazenderan vizenyős tájékinak bivalyai. A turkesztani juhok után itt vannak a legjobb és legszebb juhok, egy szóval, ami háziállataink minden faja feltalálható.

Ragadozókban sincs hiány. Farszban és Kelet-Iranban oroszlánok, a Kaspi partvidék őserdeiben tigrisek, leopardok, hiuzok, medvék, hiénák, kivált pedig farkasok és sakálok találhatók. A zebra Khoraszan pusztáin otthonos, a félénk gazella majdnem minden völgymélyedésben lelhető. Végezetre még a ragadozó madarakat kell említenünk, melyek közül a sasok, keselyűk, karvalyok, sólymok minden neme és faja előfordúl.

A két éjszaki tartomány kivételével, egyéb részeiben úgy szólván alig van erdősége Persiának; ép oly szegény ásványok dolgában is. Kevés ólma, vasa és reze van ugyan, de a nemes érczeknek – melyek Persiát hajdan oly hiressé tették – ma már sehol semmi nyomuk.

Politikai felosztására nézve, a mai Persia e következő részekből áll: 1) Azerbaidsan. 2) Khamseh, fővárosa Zendsan. 3) Hamadan. 4) Kazvin. 5) Teheran. 6) Kum. 7) Kasan. 8) Iszfahan. 9) Siráz. 10) Jezd. 11) Kirman. 12) Malair Tuzirkan. 13) Khoraszan. 14) Arabisztan. 15) Kirmansah. 16) Kurdisztan. 17) Asztrabad. 18) Gilan. 19) Mazenderan. 20) Burudzsird.1) S ha már most a régiebb beosztás szerint készült földabroszok nyomán kezdenők meg körutunkat, nyugat felől mindenekelőtt Persiának élés-kamrájába, Azerbaidzsanba érkeznénk, melynek Tebrisz és Khoi a fővárosai, mikről ezen utleirásunkban bővebben akarunk megemlékezni. Ezeken kivül emlitésre méltó: Maraga, a bagdadi khalifság szétrombolójának, Helagu khannak hajdani székhelye. Itt volt egykor Ázsia legelső csillagdája, melynek romjai a város melletti hegyormon mai napiglan láthatók. Erdebil, a hirneves Szofi család egykori lakhelye; igen szép könyvtárral ékeskedett, telve a legérdekesebb kéziratokkal, mik azonban az 1826–28-diki hadjárat alkalmával az oroszok kezébe jutottak. Ezen tartomány legfőbb nevezetessége az Urumia-sóstó, a hasonnevű város mellett, mely utóbbi hely persák, örmények, nesztorianusok s egy pár angloamerikai hittéritők lakhelyéül szolgál. Azerbaidsan éjszaki táján vonul végig Karabag és Karadag hegyvidéke, hol nagyobb részint harczias turkoman törzsek laknak. Innen:

2) Irak-ba jutunk, melyet Irak-adzseminek is szokás nevezni, hogy a törökországi hasonnevű Irak-arabi tartománytól megkülönböztessék. Ez a régi Media vagy Parthia nagy részét foglalja magában, s Iszfahan és Teheranon kivül több nagy és virágzó várossal bir, melyek közül Kum és Kasan neveivel előadásunk folytán még találkozunk. Délen fekszik Hamadan, melyet sokan a hajdani Ekbatana-nak tartanak, s melynek sok persa régiségen kivül, legfőbb nevezetességei: Eszther és Marduchai, ugy szinte a hires orvos Avicenna sirjai, mely utóbbinak igazi neve tulajdonképen: Ali ben Szina.

3) Ghilan, a Kaspi-tenger délkeleti partjain nyuló hegyvidék, Rest nevű fővárossal.

4) Mazendran és

5) Asztrabad; amannak fővárosa Szári, emezzé Asztrabad. Ezeken kivül említésre méltók még: Barfurus, Amül és Lahidzsan. Ez utóbbi három járás képezi Iran legéjszakibb partvidékét, melyet erdőségek borítanak, s bárha a sok mocsár és nedves éghajlat folytán a betegségek itt igen gyakoriak: mégis eléggé népes. Asztrabad tartományának tulajdonképen a turkoman sivatag egyik folyója az Etrek partjáig kellene terjednie, de rabló nomadok Persia fensőbbségét soha sem akarták elismerni, s igy a tartomány határa éjszak felé alig terjed néhány órajárásnyinál továbbra Asztrabad városán tul.

Éjszakkelet felé terül a nagy kiterjedésü

6) Khoraszan. Khoraszan szóról szóra annyit tesz, mint: keleti rész, s bárha ma már csupán Heratig nyulik, a hajdani persák ezen nevezet alatt azon roppant földdarabot értették, mely Belkh, Bokhara és Khokandon keresztül, messze benyomúl a khinai tartárság felé. Terjedelmére nézve Khoraszan képezi Irannak legnagyobb tartományát, azonban a mi népessége számát illeti, Iraknak jóval mögötte áll. Említésre méltó városai éjszakon: Meshed, Nisabur, Kabusan, Szebzevár és Sahrud; délre: Turbeti-Hajderi, Tersi, Khaf, Tebbesz és Bihrdzsan. Ez utóbbi járást sokan Gurian-nak is nevezik, azonban kormányzósága magában Khoraszan városában székel, s igy tényleg oda is tartozik.

Ha innen délkeletnek tartunk:

7) Szegisztan tartományba érkezünk. Ez az ó persa hősvilág hazája, s ma Afghanok, Belutzsok és Persák lakják. Figyelemre méltó helyei: Dusak, vagy más néven Dzselal-Abad, s a Kuhizer nevű erőd.

Délkelet felé fekszik továbbá:

8) Kirman, hasonnevű fővárosával, mely igen régi s figyelmet gerjesztő iparral ékeskedik; itt készülnek a hires kirmani sawlok, melyeket egész Ázsia a kasmiri hasonnevű szövetek után a legjobbaknak tart; itt készül továbbá a dzsom nevű vékony rézlemezből alkotott csésze. Azon virágzó állapot folytán, melyet lakosainak szorgalma s a nagy kiterjedésben űzött kereskedés teremtett: e várost igen sokszor háborgatá a rabló ellenség, és Fraser méltán mondhatja: „Mindazon hóditók és zsarnokok között, a kik egyszer másszor Persiára törtek, alig van egyetlen egy, kinek sanyargatását ezen város ne nyögte volna.“

Még távolabb kelet felé fekszik:

9) a nagy terjedelmű, terméketlen és kietlen: Mekran-tartomány; ez is Iránhoz számíttatik ugyan, nomad lakosai azonban ép oly kevéssé akarják urok gyanánt ismerni a persa királyt, mint éjszakon a Turkomanok. A nagy sivatagokon rendesen belutzsok és brahuak kóborlanak szélsebes dromedárjaikon, a karavánok valóságos rémei. Rablásaik alkalmával rendesen páronkint ülnek fel egy-egy ilyen gyors állatra, egymásnak hátukkal támaszul szolgálva, s mig az egyik lő, a másik megtölti fegyverét.

Ha az utazó innen a persa öböl felé folytatja utját, először is:

10) Larisztan tartományba érkezik, melynek jobbadán arabok és persákból álló lakossága, – az egész ország legszegényebbikének tartatik. Főhelyei: Lar, s a Bender-Abbaszi nevű főváros, a hollandok hajdani Gambrun-ja, kik a szemközt fekvő Ormuz szigeten, még a XVI-dik században virágzó faktoriát birtak.

Éjszakkelet felé fekszik továbbá:

11) Farsz-tartomány, a tulajdonképeni régi Parsia, melytől a mai Persia nevét vette. Fővárosa Siraz. Nevezetesebb helyek gyanánt említhetők még: Faza, Kazerun, Bender-Busir, melyet Ebusernek is neveznek, s mely az indiai áruczikkek főrakhelye, s ennek következtében egy angol konsulnak széke, mely utóbbinak kormánya az utósó angol-persa háboru alkalmával ezen várost be is vette, s egy ideig hatalmában tartotta. E most említett három tartományon megy át néhány év óta az indoeuropai távirda s mely Iszfahanon és Bagdadon keresztül a törökországi vonallal áll összeköttetésben.

Iran délkeleti csúcsát

12) Kuzisztan tartománya képezi, a hajdani Susiana, melynek nyugati határain a Benilam, Sammar és Muntefik-arab-nomad törzsek kóborlanak. Az európaiak Persiának ezen részét látogatják legkevésbé, s eddigelé csakis néhány buzgó régiség-buvár utazott ide, a hajdani Susa érdekes romjainak megszemlélése végett. E tartomány két részre oszlik, melyek éghajlat tekintetében, nagy mértékben elütnek egymástól. Az első, mely a persa öböltől a hegységig vonúl, nyomorult vidéket mutat, melyet nyaranta a szamumhoz hasonló forró szelek nyargalnak át, emberre állatra egyaránt veszedelmet hozva. Nevezetesebb helye Muhammera, közel a Tigris torkolatához, melynek birtoka fölött a Teherani- és Konstantinápolyi udvarok sokáig versengtek egymással. A másik kerület Kuzisztán legszebb részét képezi, melyet több folyó áztat. Fővárosai: Dizful és Suszter, ez utóbbi 15000 lakossal, a bakhtiari hegység lábjában. Sok nevezetes rom található itt a szasszanidák korából, s a susai királyi palotának, kelet felé fekvő rom-maradványai, Loftus állitása szerint, valóban páratlanok.

Kuzisztantól keletre fekszik:

13) Lurisztan tartománya, a leghegyesebb egész Persiában; a nomad Lurok és Bakhtiarok széke.

E fölött éjszakra vonúl:

14) Kurdisztan tartománya, melynek Kirmansah és Szihna a főhelyei; az előbbinek lakosai jó szőnyegek gyártásáról hiresek.

Végzetül:

15) a Persia belsejében oáz-szerüleg fekvő Jezd-tartományról akarunk még említést tenni, melynek hasonnevű fővárosa, virágzó iparáról nevezetes. Leginkább itt laknak a Gebr-ek, e türelmes, szorgalmas emberek, kik azonban – ugy látszik – lassankint, mind valamennyien Indiába fognak kivándorolni, hol a Zoroaszter vallásának követőit, a britt főhatalom teljes szabadságban részesíti.

II.

Azon rövid jegyzetek után, miket Irannak földirati körülményeiről nyujtottunk, ezen ország lakosainak ismertetéséhez akarunk hozzáfogni.

Ezek összes száma alig tesz 10 milliót, minthogy azonban persákból, törökök-, kurdok-, örmények, zsidók-, afghanok-, belutzsok-, gebrekből és czigányokból állnak: igen kérem a nyájas olvasót, engedje meg, hadd vezessem őket fajonként szemei elé.

A.

A persak vagy irani-ak (a mint magukat nevezni szokták) részint az ó méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó iráni telivér törzsből származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, imezek, aránylag igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik, mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.

A persa ritkán nagyon magas, de ép oly ritkán tulalacsony is, jobbadán szikár, nyulánk testalkattal, meglehetős barna arczszinnel, gazdag, fekete sürü hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete szemekkel, s csak igen ritkán húsos arczczal. Különösen kecses testi magatartással s könnyű mozgékonysággal bir, kiváltképen pedig mindenekfölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó görög irók is dicsérőleg kiemelték.

Persa és Persanő.

(Egy Persiában készült eredeti kép után.)

E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia minden egyéb lakói közül, s ugy látszik, hogy tagjainak egyarányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki van fejezve.

A persák, kik elő Ázsia minden népe között a legrégibb civilizatióval dicsekhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely tulajdonok: „a kelet francziái“ nevét szerzék meg számukra, azonban fájdalom, igen ritkán nyiltak és egyenes szivüek. Valamint az iszlam népek nyelvében általában nem találunk sajátképeni szavakat az erény, lelkiismeret, és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek létezését vagy épenséggel tagadják, vagy az azokat követőket balgatagoknak állitják: ép ugy a persa is – kitől a mohammedan-keleten terjedezni kezdő mai civilizatio származik – igen távol van attól, hogy tetteinek s cselekedeteinek zsinórmértékül ezeket válaszsza.

igy hangzik a közmondás, ami annyit jelent: „Jobb az ügyre hasznos hazugság, mint a reá káros igazság“ s ezen mondás tanácsát, valamennyi persa hiven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető alkalommal meglopja alattvalóit, ugy ezen szokás divatozik szülék és gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. A mit Morier „Hadzsi baba“ czimű szellemdús müvében remek tollal ecsetel Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kiméletes; azon jellemhiány fölött azonban épenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai kormányformák ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint épen itt: hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.

Nem kevésbé szembetünő itt a mindenek szivében uralkodó pénzvágy, mely oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényüzéssel (tesakh’khusz). Mindenki többnek akar látszani, mint a mi, s mégis mindenki reszket a legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán, hogy a persa az ozmanlihoz és a középázsiaihoz képest életmódjában oly igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább is hat tál étel jő naponta, a főbbrangúakéra pedig két annyi: Persiában a leggazdagabb khannak asztalán is három, legfölebb négy tál ételnél több csak alig található.

Minthogy a szinlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha egyébkint testestül lelkestül siiták is; ennek következtében a persa, minden rang és kor-különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek elrejtésében. Egész Iranban csak az arab és török a szenvedélyesek, s minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arczvonásai fölött, ez az oka annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának szinlelési tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.

A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényüzésnek, sem mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag viszont-ajándékot remél; ezt a mi ujdonsült európai diplomatáink bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével, kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.

A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti: kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok, kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne; azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére egyáltalában képtelen.

B.

A törökök, kik az éjszakkeleti Iran nagy részén szétszórtan élnek, s kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is irani elemektől körülvétetve: turko-tatár jellemvonásaikat levetközni nem képesek. Ennek arcza jóval szélesebb és husosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete csontosabb, mint az iranié. Annak következtében mozdulataiban is nehézkesebb, s az ország ős lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi tehetségeire nézve is, mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iranban létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.

Az irani török, harcziasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképen ő uralkodik. A Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dynastia török eredetű; az udvaroknál leginkább a töröknyelv volt divatozó, s valamint hajdan, ugy mind e mai napiglan épen a török tartományok szolgáltatják az állandó hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni, hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek között örökös gyülölség uralkodik; a persa: „hájfejűnek“ „pimasz“nak gúnyolja a törököt, ez viszont „gyáva alakos“nak amazt, s hogy e két faj mennyire külön vál egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: „Ám apritsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és ugyanazon üstben, még sem lesznek soha egygyé.“

A török lakosság legtömörebb csoportjai találhatók:

1) Azerbaidzsanban, mely jóformán egészen török;

2) Irak éjszakkeleti részein. Ezeken kivül vannak még egyes törzsek Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai, kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen országban végkép meg is települtek.

Minthogy épen Turkomanokról szólottunk, helyén találjuk itt emlékezni meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napiglan a hajdani arab hóditás korából.

C.

A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezen törzsnek zöme, Kirmansah táján, Iran keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén található. Mint az irani törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban elszigetelve maradtak: a fajnak ős jellege náluk sokkal inkább feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tünnek ki, leginkább tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő hasonlatossággal az Afghanokhoz.

Ezek, a fékezhetlen nomadélet vágyától lévén áthatva, az ő jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és bőkezüségnek, mely a vándortörzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők szinleg a török és persa fenhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt szivükből gyülölik. Konokúl ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szivósabban ellenszegülnek, s bárha Persia kurdjai a siíta vallás felvétele által némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.

D.

Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teheran, Iszfahan és Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint jobbadán a Kaukazuson túl tartományokból, részint magából Armeniából vándoroltak ide. Ezek is az irani törzshez tartoznak s igy nyelvük és arczvonásaik hasonlítnak a persához, de még sem annyira, mint a kurdokéi.

Ők, kiváltképen fehérebb arczbőrük, teljesb, gömbölyű arczuk, gyakran előforduló testességük által vállnak ki; s az örménynők egész keleten szépségükről hiresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal súlyosb persa járom, még patriarchalis életük erényeinek is ártalmára szolgált. Közülök sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó hirben, mint a törökországi örménynőké.

Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s a kiknek csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban részesítik.

E.

A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-, Kasan-, Teheran- és Sirázban vannak, de számuk nem rug többre 2000 családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni fogság alkalmával ide hurczoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért az iszlamra, a többiek, Iran legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő lakói; zsarnokság és fanatismus még ez ujabb időkben sem hagyják békén őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is ugy vennék pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb keresztyéneket.2) Arczvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber, mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek irásra is alkalmazzák.

F.

Az arabok, csak igen kis számban lakják Iran délkeleti és délnyugati részét, s a tulajdonképi Arabiából és Maszkaból veszik eredetüket. Larban sokan a siizmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok sajátságos vegyülékét képezi.

G.

Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön álló családokat képeznek. Iran földére csak a legvégső szükség hajtja őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, jótétemények és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok, mint buzgó szunniták, a siíta világ legkiengesztelhetetlenebb ellenségei. Hasonlóképen:

H.

A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád életet folytatva. Mindig feltünő volt előttem ezen sátor-lakók nagy szegénysége, s ugy látszik, hogy a nomad népek között, vagyonosabbak, csupán a turani törzsek között találhatók.

I.

A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt találhatók. Mehemmed Sah-idejében, kinek vezére Hadzsi Mirza Agaszi különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma napról napra fogynak, s ugy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia ős lakói végkép felcserélik szülőföldüket Indiával, hol az angol kormány fenhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt Gebr jött Iranba, hitsorsosai nyomorának enyhitése ügyében; ott létem alkalmával megismerkedtem vele, s a mint sajnálattal kelle hallanom, az iszlam vak fanatismusa folytán minden törekvése hihetőleg sükertelen marad. A gebr-ek, kik az irani faj különösen markirozott vonásaival tünnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és szorgalmasság jó hirében állnak, s az egész országban egyesegyedül ők azon kereskedők, a kiknek szavában megbizni lehet. Számuk – Polak szerint – mintegy 8–9000. (A mi vallásuk egyes pontjait illeti, arról lásd alább a vallás-okról szóló czikkben.)

K.

A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak. Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik; jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok, kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága: „Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem akarva – becsületes emberekké teszi őket.

Kormányzat.

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király, mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti, a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.

Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény, fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.

Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte, s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam, nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán – mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.

Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi, még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni, s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének, a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter, ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia, Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve vannak követeik által kölcsönösen.

A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.

A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk (az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar, pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a legroszabb szolgálatban.“

Czimek és méltóságok.

Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek, halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk, „az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“, Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“ Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.

A hadsereg.

A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint 1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is 120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert is összeterelni. A közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.

Az ujonczozás különösen eredeti.

Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része, besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg, aztán megint tovább kalmárkodik.

A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas, szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng, brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan (őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)

A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai kötelesek háboru idején bizonyos számu lovasságot kiállitani, mely csak a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen találólag mondja a gúnyvers róla:

az az:

Ipar, müvészetek és tudományok.

Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk, találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is, mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni. Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui, cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak közül a meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben, ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.

Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt. A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés, s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy folytatja – „számtalan.“

A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal, metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

Vallás.

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani. A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át, mint az ó-persa.

a)

Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“

Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai, egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának.

Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr. e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.

Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.

Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott: Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét, Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és növények bizattak.

Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek, terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán, szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett, Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.

Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve, hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel. Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben, ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép, mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja balgaságait.

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól. Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000 évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli békességnek és üdvösségnek országa.

Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik. Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre, minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való felvigyázás tétetik kötelességükké.

A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve. Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.

Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni, mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.

b) Siíták és szunniták.

Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti, mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt; elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott. Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken, mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt volna.

Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni. A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a „Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték. Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója, több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is: mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak lehetséges, fenntarthassa.

Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna. Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus Persiában mutatnia.

Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez, nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:

a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra, melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is jobban gyülölnek;

b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit, a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;

c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései ünnepeltetnek.

d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is egymással, tisztító fürdőt kell venniök.

e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein először eltemettetett.

f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki; mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási dolgok vezetésére.

g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe, Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.

h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy kivánják.

Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.

De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi vallásosságot épenséggel nem hordanak.

Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:

1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev fanatismusról ismeretesek.

2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket tisztán nemzetinek tartják.

3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is teljesítik.

4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.

Ünnepek.

Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban 15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg, s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott, s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál több illetlenséggel ünnepeltetik3).

A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is; ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.

Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk. Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik, midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy öltönye csupa igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik. Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza. Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e napon szoktak ajándékba küldözgetni.

III. Történelem.

a) Az ó-kor történelme.

Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró, Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és Szaszanidák négy dynastiájára osztani.

A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán, melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“

A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája, melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a „persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett, mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt hagyta az utókorra4). Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics, megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős, Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.

A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses: Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott. „Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“

A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen5) s fővezére Rusztem volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz (I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban, Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli, hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr. e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása, Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig és Oxusig terjedt6). A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután, sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni, kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb, ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires, melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében. Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir, dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik. A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén, gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték. A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát, kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.

Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces, Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el, ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakugy az Arsacida ház ezen kilenczedik fejedelme volt az, a ki Sullához követséget küldött. Harminczhét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét szenvedé Mesopotamia sikságán, mely győzelem annyira elbizottakká tette a parthokat, hogy be nem érvén legujabb hóditásaikkal, Julius Caesar és Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrian át egész kis Azsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei viszszaüzték is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosb idő után, az Arsacida ház 15-ik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve, hogy boszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót Augusztusnak visszaküldötte.

S igy a következő két évszázad, szakadatlan lánczolatát képezi a Roma és Parthia között meg megujuló ellenségeskedések, – megbékülések és kiegyezkedéseknek, mig végre Artabanes, a harminczadik s legutósó Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszünik ezen egész dynastia is, mely 180 évig ült Iran királyi trónusán.

„Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig – mondja Malcolm – majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római történetiróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet; ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem gyakorolhatának.“

Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét, Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás alatt történt felléptéről már tettünk emlitést; ő három diadalmas csatája után „Sehin-sah“ (királyok királya) czimet vőn fel, s uralkodása kivált azon keserü gyülöletnél fogva emlékezetes, melylyel a megbukott dynasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, melylyel Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállitani akará. Ő egy Mobed – (papi) gyülést hítt egybe, melyen a hagyomány szerint 40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3 egyén bizatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott, Erdeviraszphnak. Ez füszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.

A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban, ki egy a rómaik ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát Valerianust fogolylyá tette; azonban a kegyetlenség, melylyel vele bánt volna, bizonyára tulozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt boszút a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani, a manichaeus hitfelekezet alapitója, ki az ő tanaiban, a hinduk lélekvándorlását akarta a keresztyén vallás tanitásaival egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezek után Narses lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.

Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket a nyilásokon keresztülhúzott kötelekkel kinozta. Persa történetirók tudósításai nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában boszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a Tigris-en tuli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron elvesztettek.

Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkivüli vadászat kedvelésére czéloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él minden Persának ajkán, mint a bölcseség, igazságszeretet és bőkezüség mintaképeé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán történetirók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében uralkodott: érdemes a muszulman disznévre. Mikor ő trónra lépett, az egész ország tömérdek ferdeség sulyos járma alatt nyögött, de ő mindenen a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segitséget szolgáltatott neki a bölcsességéről hires minisztere: Buzurdzsmihr, ki a legalacsonyabb sorsból a legmagasb állásra emelkedett. A rómaiakkal való érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyujtott az ő uralkodása alatt, mint annakelőtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab aranyon vásárlani meg, – s ezen kivül egész Syriának elfoglalása, Antiochia megvétele, s az Irani határoknak a Phasistól egész a Jaxartes és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan hadvezéri tehetségéről.

A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasb fokát, ő utána pedig napról napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II. Hormusz-Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sükerült ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is pusztitá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusalemet, hol a harcz dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos pompás palotája, 12000 neje, mindmegannyi egy-egy rendkivüli szépség, 50,000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin, mindmegannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetirói számtalan izben foglalkoztak. Harmincz évig tartott a szerencse szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, – és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.7)

Mindazon uralkodók, a kik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes) uralkodtak, alig méltók az emlitésre. A szaszanidák uralma nyilsebesen hanyatlott alá, s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze. Mohammed – a mint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztyén évszámlálás 569-dik évében, s uj tanait negyven év mulva kezdé hirdetni. Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött egy ilyet. A király épen a Karaszú partján ült, midőn a „mekkai tevehajcsár“ – mint Mahommedet gunyolni szokták – követeit jelenték előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a viznek árjába. Ezen idő óta – mondják a Mohommedanok, átok fogta meg a Karaszú partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék egyikét képezé.

Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de azok Kadesszia sikján csakhamar véres boszut álltak a szenvedett vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani hirneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, „s a puszta meztelen rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak.“ Jezdedzsird – az utósó szaszanida – seregének százezer harczosa borítá a csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása is, azon vallás, mely bárha némely ujabb alakulásokkal – egyidejünek tekinthető a föld özönviz utáni megnépesülésével, s mely Persiában tovább fenállt 1200 esztendőnél.

b) Ujabbkori történelem.

Ezen korszak első évei – mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával veszi kezdetét – az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak, dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatismus legiszonyúbb dühével semmisíték meg, s Ó-Iran annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniök!

Nem lehet tehát csodálni, ha az iraniak mélyen sértett nemzeti büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő boszút szomjazott. Az első Khalifak virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi udvarnál és Persiában már is nyiltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis egy szegisztani czinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját kitűzte; ő volt az első mohammedan vallású független uralkodó Persiában, azonban dynasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást öcscsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utósó tagja volt.8)

Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin Manszur s végül Manszur bin Nuh váltották fel egymás a trónon, mig végre a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot alapitott Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét Iranra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Iran ezen időben részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iranban a dilemita Dynasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e történeti képek szük keretébe foglalható lenne: korának történészei hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretét igen kiemelik, daczára annak, hogy nem maradt ment egyszer másszor a fösvénység és kapzsiság vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a hires költő, kit, a mint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal jutalmazott. Mondják hogy székhelye, Gizni, a maga idejében sok szép épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben történt halála után hatalma is ép oly gyorsan elenyészett, mint a mily hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a középázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nem csak magát Iránt hóditá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vállt, mint fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagy lelküségét, a többi között, Romanus Diogenes byzanti császár irányában is megbizonyitá, ki fennhéjázó büszkeséget tanusíta előbb ellenében, utóbb azonban foglyává lett: „Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán emezt – ha sorsunk épen ellenkezőleg fordúl vala?“ „Megkorbácsoltattalak volna“ – viszonzá Romanus. „S minő bánásmódot vársz most éntőlem?“ – Kérdé a tatár fejdelem. „Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a császár – akkor megöletsz; hahogy hiú: akkor lánczokra veretsz, és diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszivü és bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdijat és visszaadod szabadságomat.“ Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt már már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegitse, azonban nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának hire meghiusitotta.

Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor harczos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e mai napiglan a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves korában halt el.

Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nem csak Iranban, hanem a szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanúl háborukba valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utósó tagját, Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas állapotban rohanna a csatába.

Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan (Dzsingisz-fia) hóditásaig, mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések szinhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztitás kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok élvezetének engedte át. Tudva levő dolog felőle, hogy a hires csillagász Naszr-eddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát épittetett, s az ő korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelid lelkü Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépitőjét, és Sah Khudabendet, Persia első siíta fejedelmét kiveszszük, nyugodtan elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Iran évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve, mint a melyek minden nagyszerü forradalmat rendesen meg szoktak előzni.

Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is nevezve, Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai hóditók és országrenditőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban, végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat hódit és birodalmakat forgat fel. Iran – mely épen nyugat felé vett utjában feküdt, s a nélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva, csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem lőn nyugta Persiának, mert a világhóditónak fiai elkeseredett harczokat folytattak egymással az örökségért, mig végre az erényes Sah-rukh a béke malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet férfiainak gyülhelyét. Igy szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dynasztiájának, mint a müvészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után. Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd részekre szakadva, majd a belháboruknak, majd a szomszéd turkomantörzsek pusztitásának vala szakadatlanul kitétetve, s igy előre sejthető volt, hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely benszülött hatalmas fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.

Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a szeferi dynasztia tulajdonképeni megalapitójában, kiknek uralkodása, a mint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Iran ujabbkori történelmének. Ezen uralkodó ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az éjszaki Azerbaidzsanból, maguk is török eredetüek lévén, jókorán körükbe vonták éjszaki Irán harczias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt harczoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)9), kik bárha amazoknak rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb ellenségei s ennélfogva a siíszmus legfanatikusabb védelmezői.10) Iszmail Sah felhasználva párthiveinek vallásos lelkesültségét, országát kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében megvédelmezé, valamint Szelim szultan ellen is, ha talán nem oly sükerrel is, de nem kevesebb erélylyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá meg. A Csaldirim-i hires csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor ottoman császár által, mely veszteség őt igen keserité, bárha amannak halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok egyrészét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképen halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint a ki Iran egykori határait ujra visszállitá, és a nemzeti hitnek megalapitója lőn.

Ép oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind nyugaton mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hirnevet szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, s ugyancsak az ő segedelmével nyerte utóbb ujolag vissza fejedelmi trónusát.

A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet, Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal személyében, ki ott huzamosb ideig tartózkodván ezen ország egyik legkorábbi s legérdekesebb ismertetését irta.

A király utódjai azonban, Iran veszedelmére, nagy versengésben éltek egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az emlitésre. De annál dicsőségesebb volt e most emlitett fiának, Abbasznak uralkodása, ki méltán megérdemli az utóbb melléknévűl kapott nagy nevezetet. Az 1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az ország határaira csapott ellenségek ellenei harczokban tölteni: de meg is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső szervezéséhez fogott, s a földmüvelés, kereskedelem és ipar felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet Iranban mind e mai napiglan. Atyáskodó gondosságának legfényesebb tanujelei, a még mai napig fenálló, s az egész országban szétszórt Kervanszeraj-ok, jó országutak és vizvezetékek; legtöbb gondot azonban székhelyének, Iszfahannak csinosbitására forditott, mely az ő idejében nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Europában is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag lett volna pompás épületekben mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon pompáról és fényüzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon állani, s velük kereskedelmi szerződéseket kötni. A keresztyének iránt is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert Shirleyt, különös kedvenczét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván, utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei daczára különös buzgalmat tanusitott a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka és Medina sirjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen sirjait, kitünő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája az igazi fejedelem mintaképét akarja emliteni: mindjárt Abbasz sah nevét hordozza ajkain.

Nevezetes és feltünő azonban, hogy házi magán körében ép oly vad és barbar volt, mint a külvilággal érintkeztében a mily szelid és kegyelmes. Legkedvesb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté, s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesb unokaleányát, ki egész ártatlanúl közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt mondja: „Mikor ezen nagy fejedelem megszünt uralkodni, ugyanakkor megszünt uralkodni Persia is.“ Utódai, kik magukat a teljes elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át: virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek vakmerősége, s a harczias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük, Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost, Iszfahant ostromolták. Ez időben a jólelkü de gyenge Huszein Sah ült a trónon. A minden oldalról megszoritott főváros, mely a hanyatló Rómához hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a védelemre, ugy hogy a jó ideig tartó sulyos ostrom után, maga a szeferi család utósó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.

Huszein tömlöczbe vetteték, hol azután nemsokára el is veszett. A kincsszomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson. Kényük kedvük szerint dultak és raboltak, s miután több évig az ő kezükben volt e hely: a szefevi dynastia majdnem minden alkotványa, az országnak majdnem birtoka elpusztult, ugy hogy mindenütt csak siralom és pusztulás volt található. A porig megalázott ország boszút akart állani és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére Khoraszanban, és sükerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen dulárok hatalmát megtörni. Több izben tönkre verte az Afghanokat, ugy hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg közülök.

Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Iran trónjára is ült, s ezen ázsiai utósó világverőnek haditettei valóban ép oly bámulatra méltók, mint a minő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a törököket verte meg, nemcsak éjszakon a tatárokat, nem csak visszaállitotta az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott, s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egy millió lakost számlált, s honnan a legdusabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza, valósággal oly meseszerünek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő. Iran, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett, azon egy kisérleten kivül, hogy t. i. a siítákat, a szunnitákkal ki akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sükerült.

A mily dicsőséges volt e hóditónak nyilvános pályája: ép oly gyalázatteljesek uralkodásának utósó napjai és tulajdon életének vége is. Azt képzelte, hogy szakadatlanúl életére törnek, s ezen rémképektől gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát, Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául, s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden Persát ki fog irtani a földszinéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt át fegyverével. Hatalmának kártyavára ép oly hamar roskadt is össze, mint a mily gyorsan felépűlt. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad ez időben a Kadzsartörzs egy főnökének, Mohammed Huszein khannak uralma alatt állott; Azer bajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el Iszfahan fővárost, mig ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a független fejedelmek ellen folytatott sok sulyos harcz után, királyi hatalmát ismét egész Iran fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint született első persa királyt, kiváltképen a déli Iran magasztalja és dicsőiti leginkább, mint a melynek vidékéért ő maga is igen sokat tett, s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az „igazságos“ nevet, melylyel őt az utókor feldiszité. Közkatonából lévén királylyá, pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol fővárosát is tartotta, kedvencz fejedelmükről kezdenek beszélni az ember alig győzi végig hallgatni magasztalásukat.

Mint minden ideig óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott: itt is az az eset állott elő, hogy az őt tulélő négy fia, nem volt képes atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni. Kerim Khan halála után, ismét kitört az Iran fölötti uralkodásért küzdő háború. A Zend család, mely a túlvakmerő Lulf Ali Khan személyében hatalmas védelmezőt birt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a kadzsartörzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói alatt, az ország legharcziasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dynasztia jutott a trónra, mely mind e mái napiglan uralkodik. Ezen fejedelem, ki férfiúságától kora ifjuságában megfosztaték, utóbb pedig ellenségei foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka erélyt és dicsvágyat egyesitett tigris-kegyetlenséggel és bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett, talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapitására nézve. Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbar főnök feldulatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott. Még tulajdon rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy unokaöcscse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint mind e tartományok egyetlen örököse. Őalatta kezd az európávali diplomatiai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához, ugyszinte Malcolmnak, a hires diplomata és tudósnak küldetése, mind őt közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háboruba is bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a turkmacsaji11) megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a „fenséges“nek nevezni, mindazáltal a háborut nem lehetett többé megujitani, s még fia Mehemmed Sah alatt is, hiába óhajtoztak, az elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban elhomályosítva az éjszaki Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszr ed din Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan, a nyugati hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordittatik is rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyiteni a nyugati civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a szent-pétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.