TEHERANBA. (continued 2)

Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő. Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg, melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb, ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.

A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak, melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve, fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek diszíték. Minden markolat tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy az előadás itt a leghivebb13), senki sem fog csodálkozhatni, ha azt állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél, legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.

Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál, itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz, soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével illetik.

Szultanie romjai.

Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain. Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt, mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott el hőse igazságszeretetének bizonyitására.

Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész karavan találta már sirját a hó-zivatarban.

Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom, nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből származik az egyenetlen arány.“

Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk, a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé. Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság. A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan, másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.

Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában, mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom, de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani, hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget, melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap kövér lovával ellovagoljon fölöttük.

Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra levő két másik állomásra is, éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt, tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek, mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, – egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam: „Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak egyetlen állomásnyira van tőlem.

Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s igy czélom első részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is, hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására. S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom, melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.

Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám, hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken, – a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat igen megörvendeztetett.

Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.

Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.

A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni. Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes szegénységében.

VI.

Azok után, a mit a főváros külső tekintetéről, s azok után, miket általában Iran egyéb városairól mondottam, bizonyára egy olvasó sem lesz kiváncsi megtudni, milyen benyomást gyakorol e város benseje az ujonan érkezőre. Ha az ember a sáragyagból tömött falnak szűk kapuján át – mit a persák valóságos sziklafalnak tartanak – utat tör magának a keskeny, szabálytalan, szögletes utczákon, melyek közepét egy-egy csatorna hasítja, keresztül az egyenetlen, fellyuggatott járdán, melyen gyalogok, lovasok, megrakott öszvérek és tevék tarka csoportja kevereg, – a legjobb akarat mellett is, kiki igen szomorú képet nyujthat Iran mai fővárosáról. Azt a pillanatot idéztem fel lelkem elé, midőn Konstantinápolyt először megláttam. Milyen óriási különbség a kettő között! A Bosporus között is nagy köz van a távlat és valóság között. Az európai utazók nem fejezhetik ki eléggé, mily undoritónak tűnik fel szemeik előtt a régi Konstantinápoly belseje, – s azt, Teheran mellett én mégis valóságos Párisnak mondanám. Az emeletes házak, bárha csak fából, az ablakok, bárha elrácsozva, a kövezet, bárha csak hegyes kövekből, mindamellett mégis európai városokra emlékeztetnek; itt, hol az utazóra mindenfelől csak girbe-görbe, szürke sárból tömött falak bámészkodnak, még a házak alakját is nehéz kivenni, nemhogy valamely utczáról lehetne az embernek fogalma, s igazán bámulnom kell Krczic osztrak Genie-kapitányt, ki Teherán városáról egy tervrajzot készitett. Kellemesen egyáltalában nem lepettem meg tehát, s a csodálkozás és visszatetszés érzetével telve, csak hosszas kérdezősködés után találtam rá a török követség palotájára. Az egészen üres volt. A jelenlévő katonák arról tudósitának, hogy a követ, minden egyéb diplomatikus tiszttársaival együtt, az előkelő világ szokása szerint, falura ment lakni, még pedig Dzizerbe, a közeli hegységek aljában fekvő kis falucskába, mely hegyek levegője a fővárosénál sokkal üdébb lévén, Simranat gyüjtőnéven neveztetnek, a mi nyári lakokat jelent.

Ennek a tudósitásnak igen megörültem, mert hogy Teherán a nyári hónapokban valóban lakhatatlan, azt mindjárt a legelső napon tapasztalám. Oly rekkenő melegség, oly kiállhatatlan volt itt a hőség, melyhez hasonlót soha életemben nem szenvedtem, s mi több, a levegőt ezer meg ezer miasma annyira eltölté, hogy egész napon át alig ehettem valamit, oly annyira leverőleg hat ezen klima az ujonan érkezettre. Estefelé valamivel hüvösebbé lett ugyan az idő, s minthogy tebriszi utitársamat már elbocsátottam, a két órányira fekvő Dzsizerig, szamarat kellett bérlenem. Mikor oda megérkeztem, öregeste volt már. Szembetünő különbséget tapasztaltam a légmérsékletben. Minden erőm ujra megjött, s minthogy a követségi személyzetet, a kertben felvert pompás selyem sátorban épen estebédnél találtam, könnyen elgondolhatja mindenki, milyen hatást gyakorolt rám az efendik szives fogadása és vacsorájukhoz való barátságos meghivása. Mind Haider efendi, mind pedig titkárai, kik, a mint emlitém, némileg ismertek is, azt hitték, az égből pottyantam le. S ha Iran bensejében mindenki örömmel hallgatja azt, a ki Konstantinápolyról beszél, mennyivel inkább a törökök, s kivált még a konstantinápolyiak. A kérdéseknek nem volt vége-hossza, s egész éjfélig kellett beszélnem Abdul Aziz uralkodásának kezdetéről, a Boszporusz paradicsomszerű szépségeiről, s ki tudná elmondani, a török élet mi mindenféle tulajdonságairól. Utazásom tulajdonképeni czéljára csak másnap reggel került a sor, s a barátságos oszmanlik nagy szemeket meresztettek, midőn arról értesültek, hogy tovább akarok utazni, még pedig Közép-Ázsiába, melyet egész Persia a durvaság legrémitőbb székhelyének s a legborzasztóbb pusztaságnak ismer. Tervemet legfurcsábbnak épen maga a nagykövet találta. Haider efendi, egy áldott jó ember, rendesen azt szokta mondani: „További uti terveidről majd beszélünk még, egyelőre maradj itt egypár hónapig, tekintsd meg Persiát s azután tovább utazhatol.“ Ezt mondá, de szive mélyében tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a további utazástól elmegy minden kedvem, s hogy kalandos terveimről bizonyára le fogok mondani.

Hogy az útnak kiállott fáradalmait teljesen kipihenjem, a jó oszmanlik minden telhető kényelemben részesitének; külön sátort kaptam, külön szolgát, lovat – s egyszóval a szegény utazóból egyszerre gentlemanná változtam. Bemutattak a többi ott székelő követségeknek, kik hasonlóképen a legbensőbb melegséggel fogadtak. Ennyi jóságot s előzékenységet valóban nem reménylettem, s ennek folytán Iran fővárosát, Teheránt, egész kényelemmel tanulmányozhatám. Az ázsiai utazásoknál sőt általában minden szárazföldi utazásnál igen nagy fontosságú, hogy mind az országokat, mind a társadalmakat, fokozatonként ismerje meg az ember. A ki Közép-Ázsiát akarja meglátogatni, sokkal jobban cselekszik, ha utját Irannak s nem Oroszországnak veszi. Az utóbbi úton az ember igen hirtelen beleesik az orosz-czivilizatioból a turkesztan világba, mig ellenben amaz elsőn lépésről lépésre készülhet el rá, s a ki a persák nyelvében, szokásaiban s életmódjában jártas, azt a közép-ázsiai csak fél idegennek fogja tekinteni.

Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Stambulból s a törökországi török életből ismerém csupán, itt a persa czivilizatio fő székhelyén sok minden feltünt, – ezt a hazai olvasó könnyebben elgondolhatja. A törökök és persák közti különbségről alkalmilag már szólottunk útleirásunkban, most a városi élet egymástól való eltérését akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a nép, urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly helyesen illusztrálja: „En nas ala dini Mulukuhum“ (a nép, fejedelme hitét vallja), ép úgy a főváros élete is, az egész ország életmódjának hű képét szolgáltatja. A házi, magán életen akarjuk kezdeni.

Ennél, mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az első és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, – azonban itt – teljességgel hiányzik. Az oszmanli igen nagy gondot fordit mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire, melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt épen az ellenkező esetet találjuk. S bárha a persa, egészen butortalan termeit gazdag szőnyegekkel borítja is be, s habár falait dús ékitményekkel látja is el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az Enderun (minta hogy itt a haremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszinte ruhái is. Azoknak, kik dzsübbeikre (felöltöny) sokszor 50–100 aranyat fordítanak, alig van változtatásra két, három ingük, s a férgek, melyek Törökországban még a középosztálynál is undornak tárgyai, Persiában még a legmagasb körökben is feltalálhatók. Az előkelő stambulinak toiletteje is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a persaé. Amazok szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában Törökország még Angliát is fölülmulja, az életet képzelni sem tudják, mig ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényüzési czikk, igen ritkán fordul elő s nem egy magas müveltségű Khant láttam, a ki szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, a másnapra eledelül szolgáló húsadag is benn szokott lenni. Igy szinte a fürdő is sokkal jobb tisztitó szer Konstantinápolyban s általában Törökországban semmint Persiában. A bosporus-parti hamamok, fehér márvány falazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is kielégithetnek; de itt Persiában ezen helyiségekben kiállhatatlan szag uralkodik, s a helyett, hogy Törökország mintájára, a persák is úgy öntetnének magukra a vizet, egy négyszögletes kis medenczébe állanak, sokszor huszan is egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, a mint egy török barátom egyszer megjegyzé, „egy bolha sem tudna közöttük elugrani“; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a persa fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy soha sem tudtam szándékomat létesíteni. A mi azonban a persa gentlemant, minden fénye és pompás öltözéke daczára, egészen undokká teszi, ez a hennah-festés, a mi a lausonia inermis nevű növényből készült, vizben felolvasztatott sárga porral történik. Képzeljük csak azt a férfiút, ki szép fekete szakállát tégla-veresre festi, de ugy, hogy még arcza is ilyen, egész a szeméig, s bekeni kezét és körmeit is, hogy fashionabb légyen! Ezen divatnak van még egy másik rosz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet, s az olyan úr vagy asszonyság, a ki magát igy kifestette, a mosdást több napokig is nélkülőzheti.

Igy Törökországban az ételek s azok élvezési módja is sokkal izletesebb mint Persiában. Az evés izlés dolga, s hogy Iranban czukorral és fahéjjal főzött húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez magában véve még épen nem róható fel hibául; de az asztalnál széltében hiányzanak itt a török házak hófehér hauli-i (asztalkendő) s ha ez utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Persiában a kanalat is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, melylyel a házi úr a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s a hogy a kellem egy bizonyos nemével oda tesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság, melylyel a Szorbet-csészét körüljáratják, mibe már legalább is egy tuczat férfi mártotta csúful befestett bajuszát, ez még azt is visszatetszéssel tölti el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz van szokva, s ne vélje tulzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a magát finom szokások dolgában páratlannak tartó persa herczeg vagy fejedelem.

A persa szokások finomsága, mint azt e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a persák csakugyan felülmulnak minden keletit, sőt azt merném állitani, még talán a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos ne továbbja. A viszonzott látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne összeirni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság hyperbolikus kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a persa magán élet rendkivüli mosdatlan állapotát. Igy kellem és tisztaság dolgában a persa főváros urhölgyei szinte sokkal alantabb állanak, semmint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkoltan jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás, mit a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arczával, suhogó selyem bugyogójával, redős feredzsejével (köpeny) csinos sárga papucskáival, mint a persa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész mellig érő hosszú két harisnyája, s vászon elővetővel borított orczája. A mi a házi öltözéket illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták már európai festészeink azon képeken, mik a hárem bensejét ábrázolják. A persa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a persa hölgyet, ki otthon mezitláb jár fel s alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely a csipőn alúl fütyög, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetlen hogy ne botránkozzék meg rajta.

Az utczai élet is sokkal kirivóbb ellentétben mutatja fel az egymással mereven szemben álló pompát és szegénységet, mint a Bosporus partjain. Emitt, még a nagyvezir is legfölebb hat ember kiséretében megy a portára, más magasrangú tiszteknek is, ha két szolgájuk és egy csibukdzsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog mennek hivatalukba; Teheranban mindez egészen máskép van. Míg egyik-másik zugutczában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg, a másik utcza-sarkon egyszerre csak egy-egy khan törtet elő lóháton, roppant kisérettel. Hosszú botokkal fegyverzett szolgák vonulnak körötte kétsorban, néha 40–60 is egyszerre, kiknek közepette maga a khan, gazdagon diszített paripáján, fontos arczczal, fejét és szakállát kellemteljesen lengetve. Kisérői lármás fellépte, szemtelen magukviselete mindazok irányában, a kik velük szemben jönnek, azt hitetné el az emberrel, hogy urok legalább is miniszter. Pedig távol legyen! sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott khan, ki a fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalért, s még csak kisérői sem tartoznak háztartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta risikóra emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa szemfényvesztés, csupa csuszás-mászás!

Épen oly mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes loyalitás-hiány, mit a persákban tapasztaltam; a persákban, ismétlem, kik fejedelmükkel szemben oly túlzott tiszteletet tanúsitanak, hogy egy udvaroncz egykor, kit a Sah magához közelebb intett, rögtön befogta szemeit s igy kiálta fel: „Oh uram, kimélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád, fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szemeimet!“ Tudva levő dolog, hogy az egyes tartományokban a Sah parancsolatait annál kevésbbé szokás teljesiteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé hajtani, minél távolabban esik az a tartomány a fővárostól, mint a tulajdonképi hatalom központjától, sőt hogy többet mondjunk, a fejedelem legközelebbi környezete, legmegbizhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is, kiket ő tett gazdagokká, félik talán urokat, de nem ragaszkodnak hozzá szeretettel. Házi körükben a legundokabb hireket hordják ajkukon az uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól, s általában minden cselekedetéről, legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hirek szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők satyrákká dolgozzák fel, s hogy az uralkodó meg nem becsülése valóban már is tetőfokra hágott, mi sem bizonyitja meg jobban, mint az a körülmény, hogy a midőn nyilvános helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának „berin, berin“ (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi szemeit a közönyösség szégyenétől megkimélje. A török fővárosban ez egészen másképen van. Itt, még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az Efendimiz (Urunk) kifejezést. A szultán személyéről (Zati Sahanie) mind Stambulban, mind minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a császári harem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid idejében, igen sok kivánni valót hagytak, legfölebb a titok zárt pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe sugni. Igaz, hogy az ottoman dynastiák uralkodói is sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták szolgáik hűségét, de a loyalitás érzelme egyik fő jellemvonása a töröknek, az ozmanliban úgy, mint az özbégben s az uralkodó kénye amott soha sem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Persiában.

Bárha a persák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, bárha itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind Teheranban, mind általában Iran minden nagyobb városában teljesen nélkülöznöm kellett a nyilvános felderülés és mulatozás azon szép képét, mi a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon sétányok (szejrjeri), minőkkel Kiatkhane, Kandilli, Csamlidzsia, Fener és Modaburnu ékeskedik, hogy a mindkétnemű török beau monde csendes harmoniában legfölebb jelek által társalog egymással, azok a kis csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy töröknő csibukja felgyürüző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes Kejfben, a megelégedettség e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol, sehol nincs Persiában. Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az emberek csoportosan kilovagolnak a szent Sah Abdul Azim sirjához. Világiasak akarnának lenni s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az odavezető széles uton nem egy ifju Mirzát láthatni, ki arra lovagló szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki, még a szentélyben is udvarolni szokás egymásnak, az utmentén imitt-amott egy csésze theát is iszik az ember frisitőül, természetesen nyeregben, de mindez messze elmarad, a török mulatság vonzó képének mögötte.

Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a persáknál. Az Efendi-osztály, melynek minden tagja, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szokott élvezni estenden, kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bonton-ról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatjak, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri az ütenyt térdein, a másik pedig – ez azonban nagy ritkaság – a dallamot is énekli. Az ilyes ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való megjelenésben netalán az ittasság megakadályoztatott volna. A persa fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott véghezmenni, s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető, az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a tánczosnők, kiknek müvészete, mint alább majd elmondandjuk, a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább is csodálkozhatunk, mert hiszen a persák, kora ifjuságuktól fogva az iszlam világ legelső moralistainak olvasásával foglalkoznak s minden cselekedetük a kiváló finomság szinét akarván magán hordani.

Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épitészeti müvei között: bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Stambul, a a byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhagesz romjaira csak az ujabb időkben ráépitett nyomorúságos Teherannal akarjuk összehasonlítani. Rhagesz, az ős hajdankor, sőt még a középkornak is nevezetes régi városa, valóban óriási volt mind terjedelmére, mind pompás épületeinek számára nézve, de mindezekből egypár romon kivül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi fenn nem maradt, s a mije a mai Teherannak van, az csak a Kadzsarok harczias turkdynasztiájának müve, kiktől a szép müvészetek kedvelése, nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni. A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész: falai minden arabeszkje és aranyozása daczára, igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a persák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési czikkeket helyezték el összevissza, ezek is inkább valami díszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára. Hogy ez nem csak Dolma Bagcseval egybe nem hasonlítható, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szeraillal nem, mely bárha fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalik-kal (nyaralók) sem versenyezhet, miket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak épittetni, ezt, ugy hiszem, mondani is felesleges. Ha a persa a Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadzsar (Kadzsar Kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott nagymondhatóságával leirja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, – azonban távol legyen! az ember vajmi nagyon csalódik, az uj persa épitészet szót sem érdemel, diszitései kiáltók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy mind valahány a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a királyi palotákat Persiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert épitésük, realis értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek – természetesen – fele is a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorolt.

Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel Teheranhoz.

Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a persák is elismerik s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: „Egy persa sah, ki előtt a boszporusz-parti palota nagyon magasztaltaték, előhivatá udvari főépitészét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Stambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iranba visszatérvén, emeljen ott hasonlókat. Az épitész elutazott. Vissza is tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s így szólott: „Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem, a konstantinápolyi palota utánzása felülmulja minden én tehetségemet.“ „S vajon miért?“ dörgé feléje haraggal a fejedelem. „Uram – viszonzá amaz – benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két világfejedelem dörzsöli oda homlokát hódolata jeleül, – és ezt nem lehet utánozni!“ A persa müvész ugyanis a szerail falainál zsongó fekete és márvány tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultanilak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, más egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.

Épen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is. Stambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészekben, mint például Akszerajban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van e mellett két hatalmas mérsékelője is, télen a déli szél, s nyáron az éjszaki, melyek az éghajlati kellemetlenségeket jóformán mérsékelik. Teheranban a tél elég enyhe ugyan, de annyival borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó forrósága, s bárha a házak szelelőkkel vannak is ellátva, mégis a város bensejében nyaranta forró időjáráskor, még maguk a pinczék is kiállhatatlanok.

VII. A király és udvara.

Naszr-ed-din Sah, Iran mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn az 1848-ik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem, mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iranban rendesen zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott egybekötve lenni. Az uj uralkodónak kiváltképen teli erszénynyel kell ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, – Naszr-ed-din Sahnál azonban épen ez hiányzott legjobban. Az egész piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetlen eszköznek hiányával volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer aranynyal útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen szivességről, s fél év mulva gazdag ajándék kiséretében küldé meg tartozását. Az első csomagra ez volt irva: „Ezt Naszr-ed-din herczeg küldi“, a másikra „Ezt Naszr-ed-din király.“

A tizennyolcz éves uralkodó, ki e fölött annakelőtte még a legnagyobb elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében sükeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál, mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt veziri minőségben követé Teheranba. Ezen férfiú, ki egyenesszivűségére, hazája szeretetére, ritka belátására és statusbölcseségére nézve, nem Persia történelmében, hanem az egész kelet ujabb korszakában valóban páratlan, vaskézzel ragadta meg Iran regeneratiójának óriási munkáját. Igazán csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földmüvelés és kereskedelem emelésére, azon terhek könnyitésére, melyek a földmüvelőt már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország határain tul való sokasbitására. Még az olyas meggyökerezett hibákat is, minők a megvesztegethetés, a fényüzés s némely osztályok veszedelmes kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával maga járván elől, a Nagy-vezir czimet visszautasitá s helyébe Emiri Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir) dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt. Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket volt minden sugarlás ellen, s midőn e féfiút legjobban vádolnák előtte, épen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme mégis eltérité az igaz utról. A tevékeny vezir kegyvesztetté lőn, a városból száműzeték s utóbb halálra is itéltetett. A nagy férfiú, ki a halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin kastélyában, Kasanhoz közel. Elvérzett s vére nyomai a most nevezett helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még nehány évig a kormány élén állhat, Iran ma bizonyára tekintélyes állam keleten. A mint Polak mondja, s én magam is hallám Teheranban, a király utóbb megbánta volna elhamarkodott itéletét. Ügyes vezirjének elhunyta óta az országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való szakadatlan küzdelmeken kivül, kivált Oroszország ösztönzésére Iran gyakran háborúba bonyolult Herattal, a mi hosszas küzdelmekre szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább hóditási tervekkel, kedvencz eszméivel, foglalkozott, s minthogy a pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan támadási kisérletek folytán, melyeket a szent pétervári udvar az indiai és közép-ázsiai britt uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása alatt áll mind e mai napiglan.

Ennyit a király politikájáról. A mi személyiségét illeti, Naszr-ed-din Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint a mily koros, közép termetű férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arczvonásokkal, szép szemekkel, ajkai körül nyájas mosolylyal, gyönyörű bajuszszal s egészen kurtára nyirt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, ugyszinte társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, ugy hogy a ki először beszél vele, nehezen fogja megérteni. A mi szellemi képzettségét illeti, minden hizelgés nélkül mondva, – egész Iranban bizonyára ő a legmüveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus irása, meglehetősen rajzol is14), e mellett a franczia nyelvben is jártassága, de különös bámulatos földirati ismeretei, a miről saját magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iranban, a ki Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de e mellett a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképen ez képezi kiválólag kedvencz tanulmányát.

Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz kirándulásokat, vagy, ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégitésének szenteli, a mi kitünő vadászszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával daczolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül, kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urokat fagyban s hőségben a szabadba követni. A mily jól érzi magát annakokáért a király e kirándulások alkalmával, ép oly kellemetlen neki palotája benseje, nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is magával viszi.

Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiában keresnők Iranban. Igy az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában véve most is a régi még, a mi Persiában lehetetlenné lett, Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem még rokonait is a legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek, s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A Kadzsar dynasztiában épen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a fejedelmek, alatvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali sahot emlegetik, ki, a mint mondják, száznál több törvényes gyermeket hagyott maga után. Testvérei hasonlóképen nem csekélyebb számú utódoknak örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon igénybe venni, mi egyébiránt Iranban nem is jut eszébe senkinek sem, – kénytelen egy egész csomó királyi herczeget minden figyelem nélkül hagyni. Ezek annakokáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető, milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban huzamosb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza czimet, mi ebben az esetben herczeget jelent, s mostani alacsony állása daczára, az ereiben folyó királyi vérre utal.

Természetesen az irani királyi család magán vagyona is sokkal kevesebb, mint a törökországi oszman dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és tartományokon kivül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül kap, az állampénztárból azonkivül még busás havi pénzben is részesül. A kadzsarok gazdagsága kiváltképen a király magán kincstárából áll, mely pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál, drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy ezt egykor a török követ kiséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt (világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur (világosság hegye.) Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy, hosszúdad s közepén emelt drága kő valóban csak olyannak látszék előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes rubin, melyet Tavernier a hires franczia utazó adott el, s úgy szinte van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értéküek, melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal füzötten, nagy ünnepélyek alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok közül, az előbb emlitett nagyon kivül, leghiresebbnek mondják azon másik tizet, miket a király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy oldalon. Van ezeken kivül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse (felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma), melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos, szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd hogy meg nem vakitják. Van ezeken kivül hat vagy nyolcz királyi pálcza több gazdagon diszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb sulyos arany és ezüstneműek.

A dynasztia ezen magán birtoka fölött mindig maga az uralkodó rendelkezik korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon nejeinek is be kell érniök azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul juttat. A herczegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsiros hivatal által szereznek birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig tudják megszerezni. Már maga e most emlitett körülmény is elegendő ok arra, hogy Iran előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akarhány olyan szülő, a kit egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének.

Senki előtt sem lehet tehát feltünő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni királyi harem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha ez utóbbinak tagjai egyesegyedül pénzen vett csirkaszi leányokból állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem házasodhatnak), a mi a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint irani hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több, bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetlen mértékben uralkodott mind a szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével, kötendő házasságába, miután a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei, nagynénjei s tulajdon leánya keze és szive fölött, s testvéreinek egyike semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három olyan magasb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymásután, kiket ezen kitüntetésre méltóknak itélt. Egyébiránt azon körülménynek is igen sokat lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, a mi a keletieknél vajmi nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s igy a haremet elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el szokott követni, hogy egyik-másik irani szépséget, kinek tekintete királyi szivét véletlenül megsebezte, hatalmába kerithessen. A legkisebb bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencznők szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni; mert a király rabja lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar megunja a haremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük megszabadulhat.

A teherani királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencznőt, mind az exkadin-eket urokkal egybefűzi. A teherani királyi család minden tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól, künn a szabad természet ölén magán élvezeteit felkeresheti. Hogy a királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak, személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi császári urhölgyeké. A ki e most emlitett városban ünnepnapokon a császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb lovak által vont díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek és más ékszerek fényében uszó hölgyek, minden őket környező eunuchok daczára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, a ki tudja, hogy Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az őket körülzsibongó ifju efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja lepni, ha Teheranban egy kék zsákba öltözött királyi hölgygyel találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, ha csak azon ütések nem, melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek példája, kikről Polak azon tudósitást közli, hogy a királytól elválván, egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi kollegium valamely növendékéhez.

Valamint az egész persa nemzet sokal távolabb van Európától, semhogy a mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai politika ostoraitól annálinkább félhetne, ép ugy a Teherani udvar is sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar szerailja, mely az európai diplomatia tekíntetének s az odavaló és külföldi ujságirók argus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon időben, midőn Morier közzé tette csipős satyráját Persiáról, a teherani udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah ujabb időben is nagyon felgerjedt Gobineau Persiáról szóló legujabb könyve ellen, minthogy a franczia gróf, ki a teherani udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják, hogy a király felgerjedésében valamennyi franczia tisztet el akart bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: „Páris sokkal távolabbra van mi tőlünk, semhogy az a rosz hir, melyet felőlünk ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna.“ S valóban, nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a teherani udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, a mily mértékben a nyugati befolyás terjed, ép úgy a teherani udvar visszaélései is csak akkor fognak megszünni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez azonban aligha fog egyhamar megtörténni.