KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ

VISSZUTAMBAN KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL.

I.

Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának, Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó álarczával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herczeget kell vala találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a Persiát látszólagosan európasitó királynak nagybátyja. S mi több, reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely alatt Imam Riza20) pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival kimondhatlan örömérzeteket gerjesztett szivemben; csoda-e hát, ha én is osztám a bucsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak Turkesztan, Afghanisztan és Indiából szentjük sirjához, hol fáradalmas és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végczélját elérve látják. Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre most is csodálkozással gondolok, hogyan daczolhatott meg az európai élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Fillér nélkül zsebemben, a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló karavantól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény zarándokok, maguk is igen kevéssel birtak, a mi pedig az elsőket illeti, azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene, mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut, tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.

A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza lehetett volna utasítani. Táplálékban annakokáért, bármily szegényes volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de a mi a legborzasztóbb szenvedéseket okozá, ez, az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s kivált az a metsző hideg szél, mely az éjszak keleti sivatagok felől zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is megdermeszti. Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni. Kértem a kőszivű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon boritó pokróczokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vaczogó fogakkal, rimánkodó hangon könyörögve, órákhosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott barbarok előtt. Kinevettek s azt mondák: „Tánczolj, Hadzsi, megmelegszel!“ Bizonyára, a mily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai sivatagok homokja, ép oly feledhetlenek lesznek keleti Persia fensíkjai. Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb reményekre gerjesztett.

A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes schiítáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni, s elszorult szivük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolczadika. Díszneve: Szultan el Gureba (idegenek fejedelme) s ő az utazók védura; minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem hiveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe jutának.

Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár sikság, kevés a regényesség; de annál szebb az oázképen emelkedő város, kertek által körözötten, s tarka tündöklő kupolákkal pompázó. Mi történt körülettem a karavanban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a bölcs csillagász Nasreddin Tusz, vagy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és mások sirjai – tulajdon sorsom vala az, mely e historiai nevezetességeket ez egyszer háttérbe szoritá; az az édes tudat, hogy a hosszú kínnak vége van valahára, s hogy a midőn e város küszöbét átlépem, új élet kezdődik számomra.

Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karavan, a Dervaze Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet nyujt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utczát Persia egyik legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a schiíta világnak gyülhelye.

Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal vagy az Őzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, igy tehát idegen, s még azon fölül gyülölt vendég. Iranban nem igen lehet ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége sulyát, melylyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet játszsza.

Meshed utczái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképen népes, sőt mondhatnám túlzsufolt a derűlt őszi napokon, s ki az ilyen alkalommal 10–12 óra között mind ez utczák tarka sürgés-forgására egy tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám diszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállitott bódékon kivül, még az árok partjain is zsibárosok és kiskereskedők foglalnak helyet, kik áruczikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon át gyakran alig lehet utat törni. Még is utelzárás igen ritkán szokott előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt egymás után lánczolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel (utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa urhölgyek kaczérkodnak alá, egymásután vonulnak vagy a szent hely kapui felé, – vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (bucsujárásod üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem) köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábitó zavarnak daczára a koldusok még is képesek mindent tulkiáltó rimánkodásukkal a kegyes zarándokok részéről a kegyadományokban részesűlni. A nagyszámu szeid (a próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán, szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt ének, kiáltás, orditás; a heves vérü sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira, hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyübb, mindig rettentőbb lesz, azt hiszszük már már itt a veszedelem, – s ime – még is, a nagy tömeg kifejlik ismét egész rendben, kiki csendesen folytatja utját rendeltetési helye irányába, a nélkül hogy valamit vesztett volna, vagy bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden bucsujárási helye, ép ugy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város, hová nemcsak a shiíta világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent czélokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak. Khoraszan fővárosát évenkint meglátogató 100,000 zarándok között, talán felénél több kereskedelmet üz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t (dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s hegyvidéke más egyéb terményét, mig az azarbaidsani egy pár vég kartont, pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb europai készitményeket. Egyik másik igen jövedelmező üzletet üz, némelyiknek azonban csak annyi haszna van, hogy ebből az uti költséget fedezheti, melyen Imam Riza sirjához vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi disz mellék nevet tekinti. Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék szokva, ez a kép csaknem elkábitott. Egy Kervan-Szerajba mentem, megmosakodtam s rongymezemet annyira a mennyire rendbe szedtem, hogy mindeneknek előtte a fönebb emlitett európai barátot Dolmage ezredest felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni, általában igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint a minőnek külső jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után végre ráakadtam a kapura, s vajon ki irhatná le lelkem állapotát, melylyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg ujolag. Most azonban be sem vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. „Ki vagy te, hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. „Mi kereseted neked az én uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?“ „Akár hivő, akár hitetlen! – kiáltám haraggal – „lódulj gyorsan, hivd ide uradat és mondd neki, vendége érkezett Bokharából!“

A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt örömem, hogy ujolag széket és asztalt, európai életmódra mutató eszközöket láthaték. Ugy álltam meg ott mint valami szent ereklyék előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, ugy hogy ama hirlap mely az asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli „Levant Herald“ egy száma volt. Mily roppant tömeg ujdonságra akadtak benn szemeim!

Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifju brit állott előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám s nem tudott felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S mikor aztán láttam, hogy semmiképen sem emlékszik reám a mi fölött külsőm rettenetes eltorzitása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám, egy „What, you don’t recognize me?“ (Hogyan! S ön nem ismer rám?) felkiáltással szakitám félbe a hallgatást. Hangom ujra felidézte lelke előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden felelet nélkül felém rohant, átölelt, s ugy sirt mint a gyermek, midőn nyomorult külsőmre tekintett.

Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon kérései: „Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?“ csakhamar meggyőzhettek a felől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyü lesz megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra gerjeszté az európai érző szivét. Nyugaton a nemzetiség és az állás árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, a hány európai, ugy szólván mindmegannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg megbizonyitá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szives volt hozzám, jótéteményeivel ugy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további utamat, ujult erővel folytathassam.

A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni figyelmemet.

A mi a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos avagy az irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a legélénkebben ajánlkoztak a szent sir minden látványosságát megmutogatni. Különös, gondolám magamban, Conolly, Fraser, Burnes, Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek volna örömest ha beléphetnek vala – engem pedig ugyszólván majdnem kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tiz hónapi pseudozarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással felajánlott szolgálatkészséget visszautasitván tehát, egyedül látogattam meg a Szahn mellett balra fekvő sirt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.

II.

A sir,21) melyet kivülről ugy mint belülről arany borit, az iszlam-világnak kétségkivül leggazdagabbika, s melynek maga Medina, Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha épittetése óta több izben kirabolták is,22) minda mellett a kupola, a tornyok, s a belső tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkivül a falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó shiíták ezen szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt-forgó, gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert kard és paizs, drága antik karpereczek, nagy, tömör gyertyatartók, igen nagy értékü nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakitó hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak mesterséges épitészetét nézze-e, vagy a tarka szinű ablakokat, a gazdag arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhitatos tömeget? S pedig még is e legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhitattal s alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a shiíta. A rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a paradicsom kapujánál az öröküdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török Azerbaidsanból, az elfogódott középázsiai, magasrangu khanok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s valóban rendkivűli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak addig, mig üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sirnak bensejét odahagyta, ekkor szerzé meg a meshedi nevet, azon czimet, melyet pecsétjén és sirján visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tüz, s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a hadzsi-czim (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már tulboldog, mert nem csak minden bünének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.

A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sirjával szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá esnek, pompás szineivel valóságos varázstekintetet nyujt, s valóban jó darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s ugy szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a tulnyomó. Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha azt mondja hogy Imam Riza sirja fejedelmi, emez pedig művészi.

E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy, a mint a bennszülöttek mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A hazret, mint ő szentségét par excellence nevezik, rendkivül gazdagnak tartatik. Vannak fürdői, Karavanseraj-i, bazarjai, éttermei, szappanfőződéi, s egy szóval bir mindazzal, mit a hozzátóduló vendégek kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kivánni valót nem hagyott, meg nem állhatám kiváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet, még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltünő, hogy a többi shiíta és szunnita dervisek sorába kugorodtam. A nagy teremben várakoztunk egy ideig, mig végre a szolgák csoportja, párolgó rizszsel tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel hatása, izletessége és áldása felől: az avas zsir és romlott rizs azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.

Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba, de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szivem egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos adományok megadatván, távozhattam.

Egyébiránt azt hiszem hogy a pénzsovár persa előtt, inkább az Imam Rizanak tulajdonitott mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta megbizonyitott tiszteletnek, semmint fennen hiresztelt szentségében, vagy a sérthetlen asyljogban. A szent helyre csupán igaz hivők léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is megszeplősitő, megszentségtelenítő. Épen a zsidókról szólván, meg kell említenem milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraélnek egyik maradéka, kit bokharai utitársamul ismertem. Midőn az az utczán odakiáltottam rá: „Jahudi! Jahudi!“ reszketve közelitett s igy szólott: „Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden kivűl törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!“ A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt ajánlá neki, dugja kezét valami épen akkor leölt kutyának beleibe, amaz végre is minden vonakodása daczára kénytelen volt e szegény utczai állatok egyikét elcsipetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a gyógykisérlet épen azon napra esett, melyen a mohamedanok, az Eidi Kurbant (áldozat ünnepet) üllötték.

A történet hire csakhamar elterjedt, s könnyü volt a rosz akarat és irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhivők szertartása kigunyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kényekedve szerint gyilkolt, rabolt és fosztogatott. A kik puszta életüket megmentheték, kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy megélhessenek. A mint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.

Igen komikusnak tünt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után – hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vállt a középázsiai tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának tartatám. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok; furfangosan viszonzák mindig: „Ismerjük már a bukhariotákat; itt minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért visszatorlástól tartotok. De hiába való minden törekvéstek! még is tudjuk mi kik vagytok.“ Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi, az uton orosz, europai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt, hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképen pedig az utazó.

Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit, hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából, öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón óhajtott czélja feküszik.

A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban, mikor a városkapun át kilovagoltam.

Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni, s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott. Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök gyalázat bélyegzi, mert az a satira:

még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy költő és a mai persák között!

III. Teheran felé.

Persiában, valamint minden az uralkodó személyétől függ, épen úgy az utak biztonsága és kényelme is a tartományt kormányzó tiszteknek tulajdonítandó. Meshedből Teheranba utazni, mindig vakmerő vállalatnak szokott tekintetni; de kiváltképen Khorazan az, hol a Turkomanok, Beludzsok és Kurdoktól való félelem, főleg a félénk persának, nem csekély aggodalmat okoz. Azon időben mikor én tettem meg ez utat, e vidéken Murad Mirza parancsnokoskodott, ki az ország kardjának nevezteték. Erélyes és tehetséges férfiú volt, s egyéb magasztalásokon kivül, mikkel őt méltán illeték, szokott mondás vala: „hogy valami kis gyermek is nyugodtan haladhatna az uton, aranynyal telt tányérral fején;“ – egyrészről legméltóbb elismerés, az ország biztonsága érdekében elkövetett fáradozásait illetőleg, más részről a legnagyobb felbátorítás az általános közlekedésre.

Jó kedvüen keltem útra, tatárom társaságában. Nisapurba két út vezet: az egyik hegyes tájon, a másik valamivel síkabb dombvidéken. Az utóbbit választám. Jó paripámon haladva, tatárom kiséretében, kinek lova a szükséges utazási készletekkel megrakva gazdagon, a szerencsés visszatérés érzelmei, s a jól felszerelt utazás kellemei ritka vidámságra gerjesztének. Az ember rendesen találkozik zarándokok vagy árúczikkek Karavanjaival, s ilyen alkalommal rendesen kölcsönös köszöntés szokott történni. Mily nagy volt bámulásom, midőn az egyik Karavannak, mely déli Persiából a szent város felé vonult, vezetőjében ugyanazt a sirazit ismertem fel, kinek társaságában két évvel az előtt, Persepolis, Naksi Rusztem, s a felséges Hafiz szép szülővárosának romjait szemlélgetém. Ha az ember Ázsiában valakivel huzamosb ideig utazik együtt, azokat már fél rokonoknak szokás tekinteni. A becsületes sirazi kimondhatatlanúl örvendezett, a mikor felismert; a Karavannak bele kellett nyugodnia egy kis óranegyednyi megállapodásba, s mig mi a homokos földön a barátságos Kaliant (a persa pipát) szippantgattuk, a szép multnak sok kedves képe elevenült meg lelkem előtt. Felséges emlékei az ó persa czivilisatiónak! Mennyire áthatott; mennyire fellelkesített a reátok való visszaemlékezés! Valerian, lánczaival, Sapur, büszke alakjával, a jótékony Ormuzd, mind e művészi domborművek délibábként látszottak előttem lebegni a levegőégben; de most ezerszerte nagyobb volt varázsuk, hiszen a mesés Baktria és Sogdia – e rémhelyek még a nagysándori csapatokra nézve is – hátam mögött valának.

Meg kellett igérnem a jó sirazinak, hogy szülőföldét nem sokára ujra meglátogatom; s miután az igéret őt megnyugtatta volna, elváltunk. Ily vidám haladásközben töltvén az első napot, – ez épséggel sem fárasztott ki engemet; éjszakára a Serif Abad állomásra érkeztem. Ez az első est volt, melyet jól felszerelt utasképen töltheték. Eddigelé a fát és lisztet össze kellett elébb koldulnom, s a nyughelyért áldást és imákat mondanom; félnem kellett, hogy a házból étlen fognak elutasítani. Most azonban úr voltam; büszkén lovagoltam be a póstaházba s nyers hangon foglaltam el a szállást; mert bárha külsőmre nézve egészen keletinek látszám is, a póstamester csakhamar észrevette, hogy olyan utazóval van dolga, ki szabadon rendelkezik az élet hatalmas varázsitalával. S mit meg nem tenne a persa pénzért! Tatárom izletes estebédet készített; rizs, czukor, zsir, hus – volt minden bőven; a szegény jó özbég szemei örömtől csillogtak, midőn, a multak emléke mellett, az őt körülvevő gazdagságra tekintett; s vacsoránk is, bárha nem is lukullusi, mind a mellett elég jó volt, legalább egy persa állomáshoz aránylag.

A jövő reggel, a 9 mértföldre fekvő Kademgiah-ba kell vala eljutnunk. Khoraszanban kilencz ferszakh igen sok, a mint a példabeszéd tartja: abban a tartományban oly végtelen hosszú a mértföld mint az asszony-csacsogás, és a ki mérte, annak elszakadt a láncza. Az európai utazók általában sokat panaszkodnak a hosszadalmas utakról. De mi volt nekem mind ez aprócseprő nehézség, a ki a gyötrelmes Turkesztanból érkezém. Egészen egyedül tatárommal, jól fegyverkezve és lóval ellátva, még csak most élvezém igazán a valódi utazás örömeit s oh, ti, a kik a zárt waggonban, a legforróbb juliusi melegben a kormos, poros conducteur arczában vagytok kénytelenek gyönyörködni, tudjátok-é ti mi az igazi utazás? Jobb a ti kitömött támlányszékeiteknél a jó nyereg. Az ember szabadon mozog, minden akadály nélkül; „Bädekerje“ – a kantárszár, törvénye a kard, s hatósága – a mely védi – puskája; szabad vele mindenki, de ő is szabad mindenkivel; s ha még az ország nyelvét és szokásait is ismeri, ha tolmácsot, ajánló iratokat és védőrséget nélkülözhet, – akkor – utazása, valóban felséges! Egész nap a szabadlégen lévén, déli nyugalma kétszerte oly édes, s ki irhatná le az estnek boldogságát, mikor az utas a pihenő helyen ott ül közel legelésző lovához, nyerge és utikészleteitől környezve, szemben a vigan lobogó tüzzel, mely estebédét késziti! A leáldozó nap bucsúsugárai hiába versenyeznek, az örömnek azon fényével, mely szemeiből tündököl! A napi járat után oly mondhatlanúl jól esik az estebéd! A szabad égboltozat csillaghimes mennyezete alatt százszorta üditőbb az álom, mint a herczegileg berendezett hálószobák pazar-fénynyel elhalmozott nyugágyain!

Kademgiah, második állomásom neve, lábnyomot jelent, és szent bucsújárási hely, hol a vallásos meggyőződés a kemény márványkövön az egykor ott állott Ali lábnyomait véli felfedezetteknek. Az ilyen szent lábnyomok Keleten nem tartoznak a ritkaságok közé. Keresztyének, mohammedanok és budhaimádók egyaránt szenteknek tartanak ilyeket, számtalan ilyen találkozik s én csak mindig azon csodálkoztam, hogyan lehetnek e csoda emlékjelek oly tágas terjedelmüek, hogy az ember hajlandó lenne inkább valami óriás elefánt lábnyomainak tartani. De a vallásos rajongásnak kevés gondja van a logikára és az alaki szépségre. Sirázban példáúl, van egy három lábnyi hosszú ilyen lábnyom; a heráti szinte akkora; igy a Sinai hegyen is, – a távoli Khotenben s a khinai tatárságban hasonlóképen mutatnak ilyen lábnyomokat, mely utóbbit a hagyomány szerint a szent Dzsafer Bin Szadik hagyta volna. Ezzel a szőrszálhasogatással azonban keveset gondol a jámbor. Mundus vult decipi, ergo decipiatur.

Ezen szent helyek véduralma alatt sok és számos tanya áll a kegyes zarándokok számára. Ezek egyikét én is elfoglalám egész kényelemmel, s a nyárfák árnyékában már-már thea iváshoz fogtam, midőn egy pap jelent meg, engemet fontos – kegyes arczczal a szent hely megszemlélésére serkentgető. Minthogy a papnak ez időszerint egy csésze theára volt szüksége, ezen óhajtását teljesítém. További tolakodása azonban azt bizonyítá meg előttem, hogy bizonyos pénzbeli kivánságai is volnának, s miután a hideg márványkő, mely a szent nyomokat viseli, annyival kevésbé érdekelt, minthogy utam közben sok ilyent volt alkalmam megismerni, mit tehettem egyebet, mint néhány kran (frank) odavetése által a vendégtől és a szent kötelesség teljesítésétől megmenekülnöm.

A harmadik napijárat alacsony dombvidéken vezet át, az egész Persiában sőt mondhatnám az egész Ázsiában oly hires Nisapur síkon. Dzsölgei Nisapur (Nisapur síkja) a persa szemében a szépség és gazdagság ne továbbja. Neki ott tisztább a levegő és illatosabb mint bárhol máshol, ennek vize legédesebb a világon, ennek terményei páratlanok az egész teremtésben, s ha még büszke örömmel odamutat az éjszakkeletre fekvő hegységre, mely türkisbányákban és nemes érczekben bővelkedik: – könnyen érthető, hogyan tündökölhet szeme a mikor szülőföldének e tájékáról beszél. Reám, mind a sík, mind a közepén fekvő város kellemes benyomást gyakorolt ugyan; de épenséggel sem valami elvarázslót. A történelmi nevezetességek eszembe sem jutottak volna, ha utközben egy persára nem akadok, ki az idegent csakhamar felfedezvén bennem, közelebb jött lovával, s minden felkérés nélkül tulságos áradozással eldicsérte szülővárosát. „Mit használnak szavaid! – kiálték – Nézzed e szétszórt romokat! Mered-e ezt virágzó állapotnak mondani? Nézd e védbástyákat, miket a földmüves a turkomanok rablásai ellen emelt, ezt mondod-e te virágzó műveltségnek?“ De a persa nem hagyta magát zavarni és megjegyzéseimre süket maradt. Hogy a műveltség képe teljes legyen, az iráni szemeiben, a romoknak nem szabad hiányozniok, s minden gúnyoros megjegyzésem daczára ezernyi faluról és vízvezetékről szólt, mik e síkságon találhatók.

Nem sokkal jelentékenyebbnek találtam magát Nisapur városát is. A bazar meglehetősen tele van európai és persa árúczikkekkel, s még is hiába keresi itt az utazó a gazdagság és építészeti emlékek azon nyomait, miket a keleti történészek oly annyira magasztalnak. A város egyedüli nevezetességét a türkisz köszörüsdék képezik, minő több van itt. Természetes állapotában ez ékkő szürkés szinű, s azon annyira magasztalt égszin kék szinezetét, csak is gyakori köszörülés után nyeri. Minél setétebb kékje, minél magasb az alakja, minél simább a felülete, becse annál nagyobb. Az ereket már hibákúl tekintik; különös tünemény, hogy némely kő, egy pár nappal a köszörülés után szinét elveszti. A tapasztalatlan vevő, ki előtt e körülmény ismeretlen, a persa csalárdságnak igen könnyen áldozatává lesz, s nem egy zarándokkal történik meg, hogy Nisapurban a legszebb azurkék türkiszeket veszik, s mire hazaérnek, azokat, mint bádgyadtakat és szinükhagyottakat akár elvethetik. E bányák ma már távolról sem oly jövedelmezők mint annakelőtte, miután mind valamennyi együttesen, kétezer arany csekély árért van bérbe adva; s maga a türkisz kereskedés is, mely hajdan Európával, kiváltképen pedig Oroszországgal nagyban üzetett, igen nagyon csökkent.

Mielőtt Nisapurt elhagynók, még két hirneves költőről kell megemlékeznünk, kiknek sírjai által Iran ezen városa nem kevéssé érzi magát megtiszteltetetnek. Az egyik Ferid ed din Attar a nagy mystikus és bölcsész, ki a Mantik et tejr (madarak logikája) czímű érdekes munkát írta. Ebben a tollas világ minden faja fel van sorolva, melyek lételük oka megtudásának kiváncsiságától gyötretve, epedő ajakkal keresik az igazság forrását. Ez a fontos kérdés, – sast, keselyüt, sólymot, hollót, galambot, gerliczét és csalogányt, – s mind valamennyit egyaránt érdekel. Hudhudot, Salamon varázsló madarát mint tanítót, keresik fel, a mely mindentudó, s a legcsudálatosabb párbeszédekben tőle kérnek tudósítást a kivánt dolgok felől. Ő a szerény szerepét játszsza, bölcs tanácsokat ád, s arra az ösvényre vezeti a tömeget, a mely Szimurghoz, a keletiek phönixéhez visz, mely egyszersmind a legmagasb világosság jelképe is. Hogy a madarak az emberiséget jelentik, Hudhud a prófétát, és Szimurg a legfőbb istenséget, az magától értetik. A mű, pompás keleti képdússága és számos szép egyes részlete által igen jelentékeny és nagyon érdekes.

A másik költő, kinek tetemei Nisapurban pihennek, Khijam, az előbbinek merev ellentéte. Valóságos atheista, a mint a mi kegyeseink mondanák, Mohammed és az Iszlam gonoszajkú gunyolója, ki a legnagyobbat és legszebbet lábbal tapodja, s gúnynyal és szégyennel tetézi a legszentebb törvényeket és rendeleteket. Mind a mellett Khijam ép annyira olvastatik, mint a másik; s épen Persia azon országa Ázsiának, mely minden szélsőséget képviselvén, a keleti jelleget legvilágosabban feltünteti. Itt az istentagadó, – és a meggörnyedt kegyeskedő, nem is valami szerfölötti szenvedélyességgel, érintkezik egymással. Igen, Persia, leghívebb képe a keleti életnek.

IV.

Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója, Abbaszabad23), Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ – Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak, azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik. Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén, a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el, hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett, ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“

A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni; égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele, de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal! Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között, melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert rettenetesen kifáraszt.

Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet. Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak, mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam, a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék, legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you, sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio, tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme kimondhatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek, kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton: Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet bizakodni.

Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép, melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon. Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor éles körmeit testébe is bele fogja vágni.

Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos. Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat, de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról, mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra: „efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges! Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára, hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még a legkisebb gyermek is kijátszsza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s rútul megcsalnak.

Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában 3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között, mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias volt – jó előjele a szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett, egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira, melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma, legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz, s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt, azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.

V.

Alig volt annyi időm hogy felugorjam, s a csoport fegyverzörej, szitkolózás, tombolás és kiabálás közben már is leszállott – természetesen elreteszelt – ajtóm előtt. „Holla, ho! Fel! Ki innen! Ki van itt! Szipeh Szalar neje, a fejedelmi vérből származó herczegasszony érkezett meg! Rögtön távozzék mindenki!“ Kiki tudni fogja, hogy ajtómat nem nyitottam meg azonnal. A lovagok megkérdék a postamestert ki volna odabenn, s mikor tudomásukra esett, hogy ez hadzsi, s még hozzá szunita, akkor valamennyi karddal és puskatussal dörömbölt ajtómon, s azt kiabálák: „Hej, hadzsi! Elhord magad, ha azt nem akarod hogy lisztté őröljük csontjaidat.“

Kritikus, – de nagyon kritikus pillanat volt ez. Azt az egyetlen menhelyet elhagyni, hol az ember oly jól érezi magát, s a zordon hidegben az éjet szabadban tölteni, az mindenesetre igen kellemetlen tréfa, s talán nem is a rosz következmények félelme, mint a meglepetés és a hirtelen történt megzavartatás indított arra a vakmerő gondolatra, hogy ne engedjek, hanem viadalra keljek. Tatárom, ki együtt volt a szobában velem, elhalaványodott. Felugrottam ülő helyemből, puskát s kardot ragadtam, tatáromnak a pisztolyt nyomtam kezébe, azzal a meghagyással, hogy az első adott jelre tüzet adjon; igy közelíték az ajtóhoz, azon szilárd elhatározással, hogy az első betörőt haladéktalanul lelövöm. Ugy látszik odakinn megsejtették szándékomat, mert alkudozni kezdének, sőt észrevettem azt is, hogy az ostromlókat elegans perzsabeszédem csakhamar meggyőzte a párbeszédek közben a felől, hogy tévedtek, midőn engem bukhariotának tartának. „De hát ki vagy te igazán? Beszélj! Ugy látszik te nem vagy hadzsi.“ – hangzék kivülről. „Mit, hadzsi! Ki a hadzsi?! – Kiáltám, – félre a gúnynevekkel! Nem vagyok én sem bukhariota, sem persa, hanem szerencsés vagyok európai lehetni! Nevem Vámbéry Szahib!“ Ezen szavakra odakünn csend állott be egy pillanatra. Ez ugy látszék meglepte amazokat, de még jobban tatáromat, ki az ő hadzsitársától most hallá e nevet legelőször, a kegyes muszulman tulajdon ajkairól azt a vallomást, hogy ő nem igaz hivő. Halálsápadtan, nagyra meredt szemekkel bámult reám. Két tűz közé jutottam. Egy jelentékeny kacsintás azonban megnyugtatá utitársamat, a persák is alantabb hangon kezdték aztán; az európai név, a keletiek e nagy rémszava, villanyos hatásu mindenütt. A piszkolódást udvariasság, a fenyegetéseket kérelem váltá fel, s midőn végre könyörögve kértek, hogy legalább csak a főlovagok kettejét fogadjam szobámba, a többiek szivesen megelégesznek istállóval és kamrával, megnyitottam az ajtót a remegő persák előtt. Arczvonásom illustratioul szolgált előbbi állitásomnak. Az egymásközt váltott szavak mindig élénkebbek de barátságosabbak is lettek, s valami félóra mulva az én persáim araktól (pálinka) mámorosan egy sarokba vonultak, s úgy horkoltak mint lovaim. Tatárom megnyugtatására is kellett néhány felvilágositással szolgálnom; a jó fiú szivesen hajolt. S mikor a jövő reggel a jeges halomtájat elhagytam, s Damgan barátságosb siklapályán folytatám utamat, elszörnyedve gondolék a mult éji kalandra – s az Ahuan-i éji szállást, bizony nem egy hamar fogom elfelejteni.

Damgant sokan a régi Hekatompylenek (száz kapus város) tartják, a mi olyan állitás, mit régiségbuváraink minden áron érvényre akarnak juttatni, bárha az egész környéken semmi nyoma sincs olyan város romjainak, melybe száz kapu vezetett volna. Görögnek és persának, kik a fillentésben jó formán megegyeznek egymással, csak kötve kell hinni.

A száz kapuból nyolczvanat bizvást elengedek, de a mai igénytelen Damganban, csak egy husz kapus hajdani várost is aligha lehet felfedezni. Az egész helység nem igen számít többet ezer háznál, s a puszta bazar közepén álló szegényes két karavanszerai eléggé megbizonyitja, hogy kereskedelmi szempontból e hely távolról sem oly fontos, mint sokan hiszik.

Fraser, az angol utazó sajnálja, hogy a Csihl dukhteran (negyven szűz) vagy a csihl szeran (40 fő) talányát, kik egy sirba temetve pihennek, senki sem tudja neki megfejteni. A müszülman előtt szent szám a negyven de szent kiváltképen a persa előtt, és a csihlten, a 40 ember, kiket a mohamedan monda szerint Mozes levert s azután ujra feltámasztott, számtalan helyen feltalálható. Nevezetes a dologban azonban az, hogy itt Damganban, épen a hölgyvilágot emelék a vértanui méltóságra, mely körülmény Damganban sokkal feltünőbb lehet, mint talán Kölnben, minthogy amannak hölgy világa, nem nagyon szigoru erkölcsössége folytán, az egész környékben meglehetősen rosz hirben áll.

Damgantól két állomásnyira van Szimnan, mely pamutjáról, de még inkább fehér theasüteményeiről hires. Persiában minden városnak meg van a maga sajátsága, melynél fogva azt nem csak Persia hanem az egész világ legelső helyének szokás tartani. Sirázban a legjobb juhhus, Iszfahanban a legszebb őszibaraczk, Nathenzben a legjobb körték, sat. s a mi a dologban a legkülönösebb az, hogy a fennen magasztalt czikkeket, az illető helyeken vagy igen silányokul, vagy a mi egészen nevetséges, épenséggel sem lehet feltalálni. Szimnan theasüteményeinek hirét már Meshedben, sőt már Heratban is hallottam. Azonban e tekintetben igen sok tapasztalatot szereztem már magamnak, s ennek következtében nem sokat vártam ettől sem. Mikor a bazarban kérdezősködtem a sütemény felől, sok időig kellett fel s alá járnom, mig végre egy pár penészes példányhoz jutottam. „Szimnan“ – mondá valaki „csakugyan hirneves ezen czikk folytán, de a kivitel oly roppant nagy, hogy a süteményből mi magunknak mi sem marad.“ A másik igy szólott: „Igaz, Szimnan, hajdan nagyon hires volt e czikkről, de a mostoha idők ezt is megváltoztatták.“ Itt legalább még is volt mentegetőzés és kifogás, azonban más egyebütt, a hazugság a maga teljes meztelenségében szokott előtünni.

Innen az ut Lazgird, Dehnemek, és Kislakon át megy Teheran felé a hires Khavar-szoroson keresztül. Ezen hegyi utat a hires Caspiae Pylae-nek tartják, s a maga nemében igazán páratlan. Az ut, magas, fekete sziklatömegek között, vadregényes és számos éles kanyarulata igen alkalmas rejtekhelyet szolgáltat a rablócsapatok számára. Valamint hajdan, ugy ma is igen sok utonálló van itt; némely sziklát lélekégetőnek, apagyilkosnak sat. neveznek. Az erős viszhang még rémitőbbé teszi az utat, s ennek benyomását igen világosan láthatám tatáromnak arczain. Én, kezem a fegyveren, egészen egyedül vonultam át ezen uton, s igaz, hogy nem egy gyanus külsejü emberrel találkoztam; annak okáért mindjárt jobb kedvem lett, mihelyt a mélyedés másik torkolatánál a tágas, termékeny Veramin lapályra kijutottam. Ezen sikon, melynek éjszaki szélén a régi időkben s a mesevilágban oly hires Ragesz városa emelkedék, hajdan, – úgy mondják – sok város és falu állott; sok nép kavargott itt már, görögök, arábok, tatárok, mongolok és afganok. Maga Ragesz városa a középkorban valóságos kincs volt, mert ez szolgált nyughelyül a Szeldsukidák, a Gaznevidák sőt maguknak a Timuridáknak is. Ma puszta rom. Az európai régiségbuvár feliratokat keres a kőhalmok között, a persa vadászhelyűl becsüli a gazdag sikságot, s ha a földalatti számos vizvezeték nem léteznék, melyek a régi műveltségről tanuskodnak, a Veraminról hallható mondákat, puszta költeményeknek kellene tartanunk.

A melyek Meshedbe érkeztemkor, ugyanazon érzelmek, s talán még hatalmasabban, hatottak át most is, azon gondolatnál, hogy nemsokára ujra meglátom Teheránt; azt a Teherant, honnan kalandos utamra kiindultam, s hol oly sok jó barátom él, kik bizonyára réges régen a boldog öröklét ölében gondoltak. Hogy utamat siettessem, a két utolsó állomást egygyé akartam kötni. A tizenhárom órányi lovaglás mindenesetre igen fárasztó, gondolám magamban, azonban most olyan állomásra jutok, a hol legalább is két hónapig megpihenek. Ezen édes reményekben ringatám lelkemet, s kora reggeltől, késő estig szakadatlanul odább lovagoltam. Mikor a nap utolsó sugáraival tekintett alá, a távolban Teheránt és Sah Abdul Azim kupolájának ragyogását pillantottam meg. Maig sem tudom, a tulságos öröm tette-e, vagy a hirtelen beállott éjszaka, – mert ez évszakban az alkony igen rövid a tájakon – vagy a lankadtságé, mely elbádgyasztott, elég az hozzá, a persa főváros tőszomszédságában eltévedtem, s még pedig közel azon nevezetes romokhoz, melyek azon sziklák aljánál fekszenek, hová a Gebr’ek (tűzimádók) a holttesteket szokták kitenni a madarak zsákmányául. Két óra hosszat kelle bolyonganom, árkon bokron, vizen sáron keresztül gázolnom, mely alkalommal lovam egyszer hasig merült a hideg vizbe; cserjén bokron keresztül kellett törtetnem, mig végre késő éjjel az utra akadtam.

S nem különös-e még is, hogy az egész uton semmi bajom sem történt, oly távoli országokat bejártam bántatlanul, átéltem oly veszedelmes kalandokat, mindenem megmaradt; kézirataim, utazásom drága zsákmánya, mit sem szenvedtek, s ime itt, a biztos kikötő küszöbén, benyilóján, oly veszteséget kelle szenvednem, melyet soha elfeledni nem tudok, ugyanis az átnedvesülés következtében legbecsesb irományaim egyikét elvesztettem. A sorsnak szeszélyei vannak, mondja a keleti, gyermekes az, a ki ezeknek ellen akar szegülni!

Midőn Teheran kapujához értem, – az már zárva volt. Az éjet egy ujabb Karavanszerajban töltém, s mikor másnap a rendesen eltorlaszolt bazárokon ütések és szitkozódások közben átlovagoltam, nem egy persa mondá boszús csodálkozással: „Még is csak vakmerő egy bukhariota!“ Néhány európaival is találkoztam, kik álöltözetemben nem ismertek rám, de azután édes öleléssel köszöntének. Nem sokára a török követség kapujához jutottam, s ki irhatná le örömemet, mikor ujra megláttam azon helyiségeket, s azon barátokat, kiktől s melyektől tiz hónappal előbb oly rajongó és kalandos tervek között távoztam, s kik akkor bennem a bizonyos veszélybe rohanót látták, s engem e napiglan a közép-ázsiai barbarság és ármányosság áldozatának tartottak.

VI.

A persa főváros, mindjárt az első tekintetre a civilisatio és műveltség székéül látszott, oly helynek, hol az európai élet egész teljességében feltalálható. Ha az ember nyugatról jő keletre s bevonul a városba, igaz nem talál elegendő szavakat a nyomorult agyagviskók és girbegörbe szük utczák által gerjesztett undor kifejezésére.

De egészen másnak tünik fel e város az utazó szemében, ha Bokharából jön. Bokhara csak hatvan napi járó föld távolságra fekszik ugyan Teherantól, de a két város socialis viszonyai között, századoknak elválasztó mélysége tátong. Mikor megérkeztem után először lovagoltam a bazáron végig, gyermekes örömmel, sőt mondhatnám némi csodálkozással – mely igen kevésben különbözött tatárom bámészkodásától – tekinték az európai gyártmányu számos fényüzési czikkre, a szövetekre, kendőkre, játékszerekre, – kiváltképen a festett csehüvegnémüek valának azonban azok, a mik figyelmemet a legnagyobb mértékben magukra vonták; az európai művészet iránt olyan tiszteletre gerjedtem akkor, mely fölött ma csak mosolyoghatok. Akkor azonban ez nem lehetett másképen. Ha az ember úgy utazik, mint a hogy én utaztam, ha úgy bele éli magát a tatáréletbe, mint a hogy én kényszerültem, – nem lehet csodálni, ha az ember jóformán maga is tatárrá lesz. Az az igazi incognito, mikor az embernek az idegen alakban is teljes öntudata van még hajdani lényéről, az csak igen rövid ideig tart: az elszakadottság, s idegen elemek szünetnélküli környezete akarva nem akarva átalakítják az embert. Az utazó hiába daczol ez átváltozással, – a jelennek fris benyomásai háttérbe szorítják a multat, s ezen állét, akaratunk ellenére, valóságossá változik.

Barátaim azonnal észrevették e változást lényemben és modoromban, s ez nem kevés mulatságot szolgáltatott nekik. Nevették köszöntéseimet, beszédközben alkalmazott taglejtésemet, járásomat s kiváltképen felfogásomat; sokan még azt is állították, hogy arczkifejezésem is tatárjelleget öltött, s szemeim egy pár vonallal ferdébben állanak mint annak előtte. E megjegyzések néha a legkedélyesebbek valának, s magamat is mulattattak; de lehetlen egyszersmind be nem vallanom, mily különös érzelmet gerjesztett bennem az a gondolat, hogy ezután ujra az európai életmódhoz kell hozzászoknom. Eltekintve attól, hogy a hetekhosszat egy helyben való nyugton maradás egészen különösnek tetszett, sok olyan európai szokás volt, mibe nem egy könnyen tudtam bele találni magamat.

Kiváltkép a ruhák valának azok, melyeket igen szűkeknek és szorosaknak találtam, s a hajazat, melyet mostantól fogva növelni kezdettem, valóságos tehernek látszék fejemen, s ha egy szobában több európai volt jelen egyszerre, kik élénk vitatkozásokat hasonló taglejtésekkel kisérték, mindig azt hittem, már már hajba kapnak egymással. S hát még a persa szolgálatban álló franczia tisztek feszes maguktartása és szilárd lépése, milyen furcsának látszott az én nekem! Bárha igen örültem európai földieim büszke, feszes maguk viseletének, ez sokkal nagyobb ellentétet képezett a középázsiaiak vontatott görbedt járásával, melyhez szemem annyira hozzászokott s melyet én magam is elsajátítottam, sem hogy a legnagyobb mértékben fel ne tünt volna. Messze vezetne leirnom mindazon benyomásoknak egész sorát, melyeket Iran fővárosa reám gyakorolt. A ki nyugat és kelet különbségét ismeri, annak alig szükséges mondanom, hogy Teheran, Bokharához képest, valóságos Párisnak látszék előttem. A teherani persa világ bámulása igen nagy volt midőn kalandom szerencsés végződéséről értesült. A ketman (az Iszlam által engedményezett alakoskodás) igen jól ismert és begyakorolt tudomány bár a keletieknél, de még is megfoghatatlannak látszék előttük, hogy ebben egy frengi is oly kitünő legyen. S bizonyára az általam elért sükert nem is irigylették volna annyira, ha különösen jó tréfának nem látszék vala előttük, mit én, halálos ellenségeiken, a szunníta tatárokon elkövettem.

Bárha Persia a turkesztani sivatagok legközelebbi szomszédja is, mindazáltal igen zavart és mesés fogalmakkal birnak felőlök. A félvilág hozzámtódult tudomást szerezni magának mindenekről. Több miniszterhez meghivtak, sőt végre még azon magas szerencsében is részesültem, hogy ő felségének a királynak, a világ forduló pontjának, az egész világegyetem legmagasságosabb uralkodójának is – mint őt a persák nevezik – bemutattattam. Hosszadalmas czerimoniákat kellett végig játszanom, mig végre a palota kertjében ott állottam az ifjonti Naszer eddin Sah előtt, s azon bizalmas felszólitást nyertem, vázolnám előtte utazásom éleményeit. Nagy tüzzel feleltem meg kötelességemnek, s a körülálló miniszterek nagy szemeket meresztettek, – nem győzvén eléggé csodálkozni a fölött, mint utóbb megértém, hogy én minden remegés nélkül megállani mertem a király előtt, kinek fenséges tekintete, máskülönben, még a legbátrabbat is meg szokta rendíteni. A királynak egyébiránt úgy látszék megtetszett előadásom, minthogy egy rendjelnek, s a mi még becsesebb, egy persa shawl nékem adatását rendelé el. Az elsőt, egy egyszerü ezüst darabot megkaptam ugyan, azonban az utóbbit, melynek legalább is 50 arany az értéke, a miniszter, ugy hiszem, jobbnak látta magának megtartani, a mi a teherani udvarnál egyáltalában nem tartozik a ritkaságok közé. A király ő felsége lehazudja és megcsalja minisztereit, mit ő excellentiáik azután, fájdalom nem a maga helyén, hasonló módon viszonoznak. Alárendelt hivatalnokok megcsalják a népet – ez viszont azokat. Ebben az országban minden hazudik, csal és ámit, s ez a világ legtermészetesebb cselekvési módjának tartatik, a becsületesen cselekedőt ellenben, nagy bolondnak vagy eszelősnek nézik.

Hogy a most mondottakra világositó példával szolgáljak, csinos kis történetecskét akarok közleni, mely teherani tartózkodásom alatt fordult elé. A király – a mint tudva van – igen kedveli a vadászatot, s maga is igen jó lövő, a ki az évnek legalább is két harmadát ilyes kirándulásokon tölti, nem csekély bosszuságára udvari tisztségének, kik a harem puha párnáit, az izletes konyhát, s más egyéb élvezeteket, ilyen alkalommal sátorozással, órákhosszat tartó lovaglással s szegény parasztkonyhával kénytelenek felváltani. Visszatérte után a király rendesen az európai követségeket is meg szokta ajándékozni a vadászati zsákmány egy részével, a mit általában igen nagy szerencsének tartanak. De a jó követeknek, a királyi kéz ejtette nyulakért, foglyok s más egyéb vadért tetemes enamval (borravaló) kell az átadót megajándékozniok. Eleinte még csak szivesen türték e kellemetlenséget, de a midőn e királyi küldemények már már igen gyakoriakká kezdének válni, azon meggyőződésre jutottak az illetők, hogy a királyi szolgák, uruknak hire és tudta nélkül, a piaczról hozzák ezeket az ajándékokat, csupán csak a gazdag borravalóért. Megkérték tehát a külügyminisztert, lenne szives ennek utána, ezen küldeményeket, hitelesség okáért, néhány sor irással kisérni. Ez ugyan használt egy ideig, de az ajándékok nem sokára még gyakoriabbakká váltak. Szorgosan utána láttak aztán, s ime kiderült, hogy a miniszter ő excellentiája egy gyékényen árul a királyi cselédséggel, ő irja a piaczon vett ajándékok mellé a hivatalos czédulákat, s a nyereségben aztán velük együtt osztozik. Mindezt pedig pompás tréfának tartották, hogy ők most hogyan rászedték a frengiket, s mikor a királynak tudomására esett, maga is igen jó izűt nevetett rajta.

A közeledő tavaszt bevárandó, Teheranban két hónapot kelle töltenem. Az idő a lehető legkellemesebben múlt e kis európai gyarmatban. – Visszatértem őszinte örömet gerjesztett, s egyik a másikkal versenyzett hogy szerencsét kivánjanak, s ott tartózkodásomat különféle előzékenységgel megédesitsék. Az illető követségek nem mulaszták el kormányaikat sajátságos kalandjaimról tudósítani. Nekem ugyan igen furcsának látszott az egész; egyáltalában nem tudtam felfogni, mi rendkivüli van a keresztül játszott dervisszerepben, s csodálkozással tapasztaltam, hogy távozásomkor el valék látva Franczia és Angolország legtekintélyesebb kormány férfiainak szóló ajánló levelekkel. Kiváltképen meghatott azonban magyarországi földimnek, Szántó urnak részvéte, ki a persa fővárosban a szerény szabómesterséget üzi. E sajátságos ember, ki egy tiszamenti faluban született, a katonai sorozás elől menekvendő, megszökött, minthogy kényelmesebbnek tartá a könnyű tűvel tartani fegyvergyakorlatokat, mintsem a nehéz puskával. Eleinte Konstantinápolyba ment, onnan Kis-Ázsián át Arabiába, onnan ismét Délpersián keresztül Indiába, s még pedig nagyobbrészint gyalog. Már Khina fővárosa felé akart indulni, midőn értésére estek a hazájában 1848-ban történt forradalmi események. Ezen hirek annyira fellelkesiték a hazafias lelkü szabómestert hogy a hazatérésre határzá el magát, a szabadság zászlaja alatt küzdendő. Azonban Indiától Európa igen messze van, kivált ha az ember csak vitorlás hajón teheti meg az utat, s igy Stambulban már a világosi katasztrophának hirét kellett hallania. Megcsalatkozva reményeiben, ujra megragadta tehát a vándorbotot és a varrótűt, s Tebriszen keresztül Teheranba utazott, hol véle én is találkoztam. Különösen csodálatos volt beszéde, mely mindazon szólamokat egyesité, miket a különböző országokban sajátjává tett. A beszélgetés elején még csak ment a dolog úgy a hogy, de mihelyt tűzbe jött, német, magyar vagy franczia szavakat kevert a török, arab, persa, kurd és hindosztaniak közé, ugy hogy az ember feje egészen belekábult, és össze kellett szedni annak minden nyelvtudományát, a ki őt meg akarta érteni. Becsületes szive tulboldog volt, midőn földiének szerencsés menekvéséről értesült s igénytelen vagyoni állapota daczára, minden áron egy nadrággal akart megajándékozni, s minthogy ezt én egyáltalában el nem fogadhatám, rábeszélte tatáromat, hogy legalább az vegye el ajándékát. A közép ázsiai hangosan felkaczagott a neki oly nevetségesnek látszó ruhanémü fölött, s mikor csupa kiváncsiságból magára vette, a jó Szántó magán kivül volt örömében és büszkeségében, hogy ő a legelső a világon, a ki egy tatárt nadrágba bujtatott.

VII.

Azon európaiak között, kikkel Teheranban találkozám, Bloqueville urat meg kell még emlitenem, e minden fényképészek legdrágábbikát, ki a Sah szolgálatában részt vett egy a Turkomanok ellen intézett hadjáratban, ott azonban fogságba esett, és 10,000 arany roppant összegen kellett kiváltatnia. Bloqueville ur, tetőtől talpig franczia nemes ember, e mellett becsületes, derék fiú, kalandvágyát kielégitendő, egy varga betűt tett a belle Perse felé. Az orvosi pálya, az európaiaknak majdnem egyetlen foglalkozása keleten, igen profan valaminek látszék előtte. S végre is a photographiát találta olyannak, mi e tájakon még kevésbé kiaknázott müvészet. A király haladéktalanul szerződteté s harczfestész minőségében a khoraszani hadsereghez csatlakozott. Hogyan örülhetett a király előre, arra a gondolatra, hogy diadalmas hadseregének hőstettei immár megörökítetnek, mely sereg minden tagja egy-egy Rusztem gyanánt iratott le előtte.

Fájdalom, hogy a sors könyvében egészen másképen volt feljegyezve. A huszonötezer Rusztemet, 5000 turkomán rabló támadá meg és tönkre verte. Nagy részük elfogatott, s minthogy a foglyok roppant száma nagyon lecsapta árukat, közülök 5–6 arany váltságdijért sokat vissza lehetett váltani. Bloqueville úr is majdnem megszabadult már ezen az áron, azonban a turkomanok kieszelték, hogy a szőke fürtös ifjuban bizonyára valami külföldi növény lappang. Többet követeltek tehát érette, s minthogy a turkoman követelés minden persa vonakodás után növekedék, a teherani udvarnak végre be kellett nyugodnia 10,000 aranyat tenni le a franczia alattvalóért, a mire bizonynyal rá nem állottak vala, ha a szajnaparti nagy sah, követe Bellaunay ur által azt nem üzeni: „Ha aranyotok nincsen, majd én szuronyokat kölcsönzök. A másfél évig tartó alkudozás alatt, Bloqueville urnak, a hajdani testőrtisztnek igen sulyos állapota volt, és elég módja kitanulni azt, mennyi különbség van egy a Champs Elyseén élő gentilhomme, és a nyakán kezén nehéz lánczot hordozó turkoman rabszolga sorsa között. Hányszor gondolhatott a szegény franczia a szép Párisra, midőn rongyokba burkolva, s hidegtől reszketve, valami szegényes turkoman sátorban költé el lóhúsból készült cotelettejét. Igazán sokat szenvedett, s mikor engem, bajtársát ujra meglátott, sirt örömében. Ő tökéletesen ismerte, mi a középázsiai élet, s ő tudta legjobban felfogni azokat a gyötrelmeket, melyeket nékem kell vala kiállanom.

Minthogy épen turkomanokról beszélünk, nem hagyhatom emlités nélkül, hogy néhányan a puszták e fiai közül, megérkeztemről értesülvén, Astrabadból, hol üzleti ügyek miatt tartózkodtak, hozzám jöttek s a mi igazán különös – tőlem a fatihát (áldást) kérték.

A mint álliták, minden fatihámnak igen szerencsés hatása volt, és Gömustepeben égnek a vágytól engem ujra láthatni. S bárha európai öltözetben voltam, a puszta fiai mély alázattal borultak le előttem; én áldást mondtam rájuk, egy pár koránverset idéztem; s ők egészen épülten távozának. Ez volt az utolsó formaszerüség, melyet alkalmaztam, s vallásos nevezetességem gondolata ujra phantasztikus rajongásokra vezetett. Kevessé több kalandorsággal és vakmerőséggel mit ki nem lehetne vinni e babonás nomadok között! A keleti hősök pályafutásának rendesen ez a kezdete. Az ember rejtélyes, varázshomályba burkolózik, százan és százan követik aztán, s csak akarni kell és mindenható parancsnokukká válhatunk.

A tavasz első szellőlegyenésével búcsut mondtam Persia fővárosának, az igazi keleti müveltség ezen székhelyének s a szokott póstauton Tebriz, Erzerum és Trebizondon át a fekete tenger felé haladtam. Ha Meshedtől Teheranig elég jól fel valék szerelve mindennel, keleti utazó állásához képest, innen tovább az európai touristák minden kényelmével rendelkezhetém. Jobb lovaim és fegyvereim voltak, több pénzem, s a mit könnyü elgondolni, személyem iránt több tisztelet és megkülönböztetés. Ugy szólván játszva értem el Persia határára. Azon rendkivül barátságos fogadtatás a tebrizi európai koloniában, s kiváltképen az angol consul barátságos asztalánál felhangzó champagnei pohárcsengés, amaz örömek előjelei valának, melyek reám nyugaton várakoztak. A képzelem, boldog reménység legszebb szineivel a legvonzóbb képeket varázsolá elém, melyek a Kaleidoskop tarka idomzataiképen kápráztak ittasult szemeim előtt, s bármennyivel többet adott is utóbb a valóság, várakozásom fölött, még is boldogabb voltam akkor, midőn jövendőmet rózsás varázs szinekben sejtelemszerüen a phantasia festette elejbem.

Mikor Azerbajdsan keleti határán átléptem azt a halmos tájat, mely a török Kurdisztanba vezet, meg nem állhatám, hogy vissza ne fordúljak s a végbucsu még egy tekintetét ne vessem Iran földére. Iran, a keleti czivilizatio minden hibáival és kinövéseivel, még is csak mindig érdekes ország leend az európai utazóra nézve. A képmutatás és kétszinüség, miket itt a hosszas és régi zsarnokság teremtett, bárha megvetésre méltók is szemeinkben, s bárha az irani nép udvarias modorát és kitünő szellemi képességeit háttérbe szoritják is, mind a mellett egész keleten csak az egy Iran az, hol e tehetségek s a magasb müveltségre való törekvés, királynál ugy mint a pórnál, feltalálhatók. A keleten határos tartományok nyers és vad szokásai – bárha némi különbséggel – a nyugati határokon is észrevehetők. Kis-Ázsia kurdjai és ozmanjai, annyira mögöttük állanak a persáknak, mintha egészen más anyagból volnának faragva. Bizonyos igazság, hogy az ázsiai műveltségnek Iran a kutforrása, s mind e mai napiglan majd nem egyedüli székhelye.

Mikor Trebizondhoz közel, az Erzerumba vezető nyári uton, a pontusi hegység azon meredek lejtőjére értem, honnan a fekete tenger már látható, azon helyre, melyről Xenophon a 10,000-nek visszavonulásáról szóló leirásában oly lelkesülten emlékezik, ott az Euxinus setét kék árjaiba utólsó ábrándos álmaimat eltemettem. Mily elfogódott szivvel vettem bucsút két évvel ezelőtt e helytől, mily nehezen tudtam megvállni a Lloyd társaság hajójától melynek lobogója még sokáig hivógatólag lebegett felém. S ma ujra megláttam ezen lobogót, ugyanazon kikötőben, s mi több, ugyanazon hónapban. Mennyivel más érzelmek ostromolták most, ennél a tekintetnél, szivemet! Azon partra jutni, hol a már-már utra kész gőzhajó horgonyoz, majd annyit jelent, mint Europa közepén lenni. S kivált ha még oly szerencsés az ember, hogy a pompával és kényelemmel berendezett Lloyd gőzösön külön cabinban kelhet utra, semmi sem oly könnyü mint az európai életbe teljesen beleképzelni magunkat, bárha talan kitüzött czélunktól még néhány napi távolságban volnánk is. Mithridatesz ősi székvárosában csak két napot töltöttem, s miután, néhány kevésnek kivételével, miket kedves ereklyék gyanánt megtartottam, majdnem minden uti podgyászomat eladtam volna, Május közepe táján, az „Il Progresso“ gőzösre keltem. A hajó, gyorsan szegve a habokat, a délnek eső Bosporusnak tartott; mindig nagyobbá és nagyobbá lőn a távolság, mely a Pontus partvidékétől elválasztott s tekintetem sokáig fájdalmasan csüggött azon. Itt kezdtem meg egykor egész a Timur távol eső fővárosáig terjedő vándorutamat, s itt is végződék az. Lelkem előtt még egyszer átvonultak a multak képei, mosolygók és komolyak, mint a minők a valóban is valának. De csakhamar felserkentem álmodozásaimból, tekintetemet elforditám a multról és Ázsiáról, s arra szegtem irányát, hol jövőmnek kell virúlnia – Európa felé.