NEGYEDIK KÖNYV.

I.

Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.

Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja: nagy ember s erős és világbiró lenni.

A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.

Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között, holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé ellenállhatatlanul közeledni…

Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.

Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta, hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg nem nyílnak.

– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.

Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…

Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni, hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:

– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el a Dávid imádságát.

A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja is megemelkedett:

– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.

Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak s fejét lehajtotta.

»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád kiáltok.

»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…

»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz énnékem.

»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…

A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az élet…

A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár mondásait, kielégült és fölemelkedett:

»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se vöttek tégedet és a te félelmedet.

»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a haragra s kész az irgalmazásra.

»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.

»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram megsegítettél és megvigasztaltál engemet…

A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő lába alá a fejüket…

Ez jó ima volt: ez jól esett, ez az imádkozás…

A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…

Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben, de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…

S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják: hová, hová, miért, mire…

S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot végrehajtott…

Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a szájából, s a mindenhatóság illúzióját…

– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.

Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban temetjük…

Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott, el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…

A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek, előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.

Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.

Ágyúlövésekkel fogadták.

Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.

Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:

Hát így mutatja meg az isten?…

Orrcimpái tágultak s lüktettek s csak nézte, nézte vad s fanyar képpel a fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein, puskák ropogtak: itt mit tenni nincs: szédülni kezdett, vértolulást kapott, s mint a farkas a jól őrzött hiú oldalától, hosszú merev bámészkodás után, mikor már körülte kezdtek röpködni a golyók s egy kőgolyó, nagy ágyúkő ott vágott le előtte húsz lépésre, lassan megfordította a ló száját s visszatért…

Illő távolban együtt gyűlt a kisded serege, holmi ezer lovas; zsibongtak, tanácskoztak, mind a várat nézték s fanyalogva bírálták: nem lovasnak való hajrá.

A fejedelem csüggedten nézett rájuk: vajjon mi lesz…

Pipali Mihók hajdukapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas fejet hoz.

Elébe nyújtja a véres fejet s ő nézi, nézi s lassan ráismer: Weiss Mihály feje…

Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva… Weiss Mihály feje itt van s a kapuk be vannak zárva… Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért nincsenek nyitva a kapuk…?

Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor… Hol van Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?…

– Verjetek itt tanyát, – mondja ridegen. – Itt fogunk hálni.

Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek s sápadtan odaájul.

Buzás János hajdukapitány megvetően legyint:

– Szopós gyereket minek hoznak a bálba…

Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal, kiüti a kupát s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak partján árkon-bokron át, csak úgy bódultában rohan, Keresztényfalván át, hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább s mikor feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja s kiáltja: »Rohamra hajdu!«

Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a kopasz bércet koronázó komor várra: el nem megy, míg ez a kezébe nem esik…

Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok sem volt s tehetetlenül kellett nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a hajduk a favár palánkjaira.

Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség szakadatlan vájákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.

– Hozzátok kötözve a bírót kezembe! – mondta a fejedelem s az oláhok megrohanták a tanácsházat s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták magukat.

A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség alázattal feküdt lába elé: »Menjetek a pokolba, – mondta nekik s a hajduknak intett:« vigyétek, amit találtok«…

Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain, s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s láng hajtotta, megfordult s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött, élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát, érezte a hiábavaló küzködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen pár száz legénnyel oly temérdek nép előtt… Kinevettesse magát?… megfordult s Zernyest felé hazament Szebenbe.

Nem volt idő napot lopni, a sereg már fel volt rendelve, annak a gyülekezése közben kellett kilépni arra a hírre, hogy Weiss Mihály kijött Brassóból s jön fejedelmet koronázni Fejérvárra.

Voltaképen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették vezérüket s most már el vannak vágva mindentől, török, német, ellenségük s kell hogy észre térjenek.

De hol van Bethlen?… Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a temesvári basánál s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a portára, a szultán lába csókolására…

Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.

Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert. Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet, rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki beszél, hazudik.

Nézi az arcokat: Gyerőffy, Bethlen cégéres cimborája: minden percen várja saját magától, hogy felakasztassa… Mikola János, Gyerőffy barátja, kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak s még hívséget mutatni sem erőttetik magukat…

Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást…

Megjöttek a követek Kassáról s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá Forgács Zsigmond a magyar hadakat Tokajba s máris kész indulni újra Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását s kész jönni a fejedelem segítésére.

Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná mit cselekedjen, de nincs kivel elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga maga-kancellárja nem lehet s Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még igen ifjú ahhoz, hogy öreg szakállasoknak parancsoljon… mit tevő légyen, s hogy szolgáltassa ki magát a nyomorult Forgácsnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e bizony lómájra szorult Moldvában s harmincezer emberéből hétezeret vitt haza elnyűtten, rongyosan Kassára s most ingyen kapja Erdélyt, ővele együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget hozó hadaktul az isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk…

A lóhúson éhezett urak, Forgáccsal Homonnay György, a kényes úrfi, most fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik s Dóczy András, a részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor Mihály, akivel Kassán Bocskay udvarában összeveszett, hogy nem akart deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját s meghajtsa előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön, hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet s töltse vele a szerencsi kamarákat… És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön, most alázatosan ő kínálja magát, országát s kézcsókra jő…

De hát másfelől meg a pogány s Bethlen Gábor…

Már erről is vagyon hír: a porta Géczyt elvetette, látva, hogy semmire se jó: s Ahmed szultán megesküdött őseire, hogy Erdélyt három darabba vágja s három vajdaságot csinál benne: legyen minden nemzet külön s akkor majd nem veszekednek: a magyar külön, a szász külön, a székely külön: no Géczynek is befellegzett…

Ez az egy vigasztalása volt, hogy mindenkinek lejár a napja, s ő mindenkit túlél, immár nem is haragudott Géczyre.

Az országgyűlésében azért mégis bevitette a törvényt, hogy: mind az lázadóknak, mind az elszakadottaknak sok gonoszságaért az ország neki elégtételt adjon.

De a gyűlésben már nem elnökölt Imreffy s a vita nagyon hosszú lett s végül is alázatos instanciával járultak elébe: hogy »ha az Isten Sodoma tartományának tíz igazért megkegyelmezett, felséged sok ezer hívének könyörgésére adja meg azoknak a vétkeseknek ujonnan életöket, jószágukat«.

A fejedelem beleszédült, mámoros, vérmámortól nedves szemekkel nézett körül rajtuk s érezte, hogy nem ő parancsol ezeknek többé: megfordult a világ, most felébe nőtt a hatalom…

Legyintett: tegyetek, amit akartok.

Igy kegyelmesebb lett a válasz Brassónak, mint valaha remélni lehetett.

Ezen a napon a meggyesiek küldöttei jöttek elébe szintén Brassó miatt könyörgeni: már meg is gondolta: itt valami magasabb bölcsesség dolgozik: jobb így, hogy ő enged s megbocsát az ország kérésére, mintha itt is csalódás és szerencsétlenség érné…

– Bocsássa meg nagyságod a szegény nyomorultaknak bünöket, – akik ebben a nagy égő láng közepiben lévén, nem tudtak hová lenni s féltükben az felséged ellenségei közé kerültek…

– Csak ember lehet bünös, – mondta nekik, – állatban bünt fel nem találunk… Mit tehetünk, hogy emberek vagyunk…

Később azt mondta:

– Már el van végezve, megbocsátok Brassónak és Géczy Andrásnak is.

Míg egyfelől jártak a követek tovább sűrűn Kassa felé, másfelől Brassóba is mentek s egy hét mulva ki volt tűzve a Géczy megkegyelmeztetésének napja.

Október elsején kijött a bezárt urak részéről Géczy András és Nemes János s örök hűséget esküdtek János pap előtt az országnak, a városiak közül Chrestels János, Kattner Bertalan, Greissing Kristóf jöttek ötven lovassal. A fejedelem tuszai voltak, Tököli Miklós, egy finom modorú ifjú nagyságos és Jantsó Pál negyven inassal.

Géczy Szebenbe érkezve, a fejedelem lábához borult:

– Árulóvá lettem, Nagyságos uram, – mondta, – megszegtem eskümet: hogy soha sem fogok a szászoktól elválni, de a nagyságodhoz való igaz szerelem, főben járó bünöktől sem tud eltartani: én ott is csak a nagyságod embere voltam, dolgaiknak minden titkát kitanultam, s most itt vagyok, hogy nagyságod rendelkezzék velem.

A fejedelem kihúzta kardját s kegyelmesen a vállára helyezte Géczynek.

– Kelj fel, többet ne vétkezzél ellenem, – mondta.

Géczy a sok nyomorúságban, amiről nem győzött eleget beszélni, meghízott s nagyobb bajuszt eresztett s mindenben tekintetesebb volt, mint még nehány hónappal azelőtt. Hozzá is szokott a parancsoláshoz s egy pillanat alatt megérezte, hogy a fejedelem elvesztette régi erélyét és akaratát s puha lett, aki arra vágyott, hogy vezessék s gyámkodjanak felette.

Most boldog volt, hogy bezárkózhatott ismét valakivel, akit régen ismer, aki hozzá tartozik a gondolataihoz, aki érte s neki gondolkozik s leveszi a fejéről a felelősség terhét.

– Nagyságos uram, – mondta Géczy, – itt minden fenekestől fel vagyon fordulva: nagyságod nem tudja, mik készülnek a portán.

– Hallom, három vajdaságot főznek.

Géczy legyintett:

– Az semmi, amit a szászok szeretnének: ez az ördög katonája, ez az elvetemedett, tökfejü Benkner királybíró dolga, hogy a szászok külön vajdaságot kapjanak: ez mind olyan, mint a pimpimpáré virág tolla, elfujja a szél s nem tudja az ember mi lesz belőle; egy baj van csak s csakis egy baj: Bethlen Gábor. Ha nagyságod meg akarja törni a kigyó fejét s már azt elmulasztotta, hogy idejében végezzen vele egy késszúrással: feleségit kell élve ide hoznia: avval megtarthatja örökre az urát, hogy az moccanni se mer, inkább baráttá lesz, vagy még hamarább dervissé.

A fejedelem régi boldog ideit érezte felújulni, tervezett, támadott s megtörtént, amit akart.

Az urak felzúdultak, hogy Bethlennét Dévában megostromolják: az árva asszonyt, akinek most haltak el gyermekei s az isten épen eléggé megszomorította.

Géczy felkacagott:

– Nincsenek gyerekei? majd a fejedelem tesz róla, hogy mire megjön az ura, ikrei legyenek.

Az egész hadat, ami kéznél volt, tízezer főnyi hajduságot, mind Déva alá indította.

Egy hétig állott a hajduság Déva alatt s felprédálta amit a német s török meghagyott, ezt a gyönyörű uradalmat is. Károlyi Zsuzsánna sírva nézte a vár ablakából a tüzeket. De azalatt a rendek felindultak Déva ostromán s a fejedelmet rákényszerítették, hogy kegyelemlevelet írjon alá, mind az egész gyűléssel egyetemben Bethlen feleségének.

Gerőffy maga ment a kegyelemmel Bethlennéhez, akit el is vitt Gyulafejérvárba, ahol maga házában megszállított, cselédivel és szolgálóival egyetemben.

II.

Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsuzott, már mint a fejedelem barátja, azok sötét arccal néztek reá.

– Nagyságodnak immár jó, – mondta Chrestels János, – isten rátekintett s jótettiért megjutalmazta.

Géczy felfortyant:

– Isten oda tekint, – szólt kevélyen, – ahol van ami érdemest lásson.

Hegyes Gerard azt mondta:

– Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell isten előtt érdemes lenni.

– Neked adhatok jótanácsot, – veregette meg a vállát, sértő gunnyal Géczy, – te még fiatal ember vagy, hasznát veheted… Tapasztalt embert ne fogadjatok be városotokba s titkaitokba ne avassátok be…

Élesen felkacagott:

– Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!

A követek mélyen meghajoltak s nem szóltak, elmélkedve távoztak el Szebenből.

Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán soha nem volt tavasz óta.

Brassó megbékült s lemondott 32 ezer forint követelésről, ellenben fizetett újabb hétezer forintot; visszakapta Törcsvárát és Brassó fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.

Az országgyűlés is megbékült s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza atyja s megtartója díszes nevével.

A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert s Géczy örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul s ezzel az övé lett Erdély leghatalmasabb vára.

E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a haldokló az agonia előtti órában.

Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.

Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.

Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne csetleni, botlani s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek az idők mulására.

Sokat elüldögélt velük szótalanul a tanácsban, ahol az alacsony dívánokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas, keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi alattomos, irígy érzésektől átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.

Ebben a városban semmi sem volt sürgős s ha valaki valamit hamar el akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.

Bethlen jól ismerte e szokást s egy dervist megszégyenítő békességgel várta a maga igazának teljesedését.

Azonban mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.

Iszkender pasa budai basává akart lenni, ép ezért eszközölte ki, hogy Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni a bécsi követ, aki Budán keresztül jött Stambulba s úton-útfélen elmondta, hogy Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki. Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed basa alatt történt, csak az ő szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyanezen a Budán fogadta Bocskay királyt, akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy még öt évvel ezelőtt Bocskay királyt egy ragyogó és fényes Budavárában lehetett fogadni, »melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen s hol az élőkutfejek sokasága oly bőséges volt s oly vizeket adtak, amelyek ezüsttisztaságu csőből csergedezve az élet vízéhez hasonlatos édes ízzel bírtak«: s most mint még a hitetlen német is bevallja, egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég alatt alusznak s ha valaki azt mondja nekik, hogy: »testvérem ez nem jól van így«, csupán annyi a válasz reá, hogy »Allah nagy és Mohammed az ő prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhivők szemefénye«.

Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és részeges, aki soha józanon nem található s körülötte is egyetlen józan ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy közöttük egyetlen józan nem találkozik s ez okból a falakat nem is őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.

Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges budai basát eltávolítani az igazhivők szemefénye éléről, a bevehetetlen budai várból.

Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagy tanácsában, ahol Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot s a budai basa ellen irányította beszédje toporzékoló paripáit.

Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhivő basák, de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták valóban keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése:

Felszólalt azért Sahin Geráj pasa s mintha Budáról nem is volna szó, beszélni kezdett nagy kitéréssel.

– A világ padisáhja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti az igazhivőt, Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelid volt, és Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer háromszor vagy két háromszáz szekér Győrből lement Pécsre s élelemmel megrakodva tért vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi szandsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak s némelyik járásban egy ökör sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét, mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelid és mértékletes Mahmud bégnek és nem tehetett semmit.

Akkor megszólalt a páratlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin Geráj célzását és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:

– A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy utat építsenek a trónushoz és célt érnek, a halál órája ellen azonban semmiféle óvszert nem találnak… A padisáh, mielőtt e szavakkal: »térj meg uradhoz megelégedve,« e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: »Győr erős vár volt s nagy híre volt, s elveszett…« És én azt mondom, Buda az izlam szemefénye s bevehetetlen s el fog veszni.

Most már egyhangú volt a vélemény s mindnyájan tudták, hogy a budai pasát semmiféle hatalom meg nem menti a megfojtatástól.

Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:

– Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám országok határait Allah védelme őrizze meg és a hit harcosait hódítással és gazdagsággal örvendeztesse meg és a szerencse útjain sikeresen vezérelje… Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam és tudom, hogy a vár elvesztésének sok előjele volt: így például az a visszaélés, hogy az őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött irattak össze, de mind Pécsett, vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg s Győr várába nem igen mentek, ilyen formán a vár üres lett. Majd ismét élelmiszer hozatalának ürügye alatt két háromszáz ember is eltávozott, sokat mulattak s a tartomány szegénységét sanyargatták… Azonban a kormányzó nem törődött evvel, ő csak ópiumot szívott s azok a hitetlenek, akik előző évben faágyuval bevették Tata várát, ugy hogy onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták, hogy: lássátok Győrből évente négy ötezer ember távol van, node próbáljuk meg…

A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanu előadása, aki oly bátran nevezte Mahmud pasát opium-szívónak, holott Sahin Geráj pasa épen most mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyenge elméjüek szokása szerint oly őszinte s mindenki reá fordította pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen kiváncsiságot, újonnan elkomolyodtak s bánatosan néztek maguk elé. A hodsa tovább folytatta suttogó hangon:

– Egy éjjel a Pálffy nevü átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé véve, a faágyut elrejtette s még saját katonáinak se mutatta meg s így hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak nehány deszkából készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhidat fel nem vonták, se máskép el nem zárták.

– Nehány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött s azt kiáltotta: »kapus, kapus!« s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró alól kivonta s mondá: »kik vagytok?« Ezalatt a faágyut közel hozták.

– »Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért s futva nehezen menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba.«

– A fiú pedig válaszolá: »elmegyek, a kapusnak hírt adok s a kulcsot elhozom«.

– Ez alatt a szóváltás alatt az ágyut tetszésük szerint közel hozták és elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló embereknek, de ekkor Jahja aga a jancsárok agája, aki dőzsölő és kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, »Az igaz hivők vágya a harcolás« mondásnak értelme szerint felbuzdította és fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak és életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült oroszlánképen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek lármája olyan foku volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. »Azt vélnéd, hogy a végítélet tört ki.«

– Szóval e harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az angyalok is rémülve néztek le s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet és tizennyolcezeren lettek névtelenné és jeltelenné és íme mégis egy erős vár így jutott gondatlanság miatt az ellenség kezére.

A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak s mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.

Aztán a hodsa így szólt:

– Beszélték, hogy a részeg janicsár agát élve vitték a gyalázatos Pálffy elé, aki még 15–20.000 aranyat is elvett tőle: »Igy őrzöd e várat? Ezt az aranyat a mai napra rejtegetted-e?« mondá neki s fejét levágatván, póznára tüzette és a várban körülhordoztatá s kiáltatta: »Aki a várat így őrzi, annak ilyen sorsa legyen.«

Mindnyájan halkan felkiáltottak:

– Nagyon helyes, nagyon helyes!

Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így szólt:

– Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohammed népe országának és az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?

Erre halkan mindenki azt mondta:

– Az ítélet erről a nagyhatalmu Alláhnál van.

Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa ellen s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő is otthon lesz kedveseinél…

Egy hét mulva bemutatták a világhatalmú szultánnál.

Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül, a győzhetetlen padisát, százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek s a janicsárok vérveres ruhája pazar volt.

Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt, mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott mondani az igazhivők nyelvén.

Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi állapotokat.

Bethlen előre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal beszélt: de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlozott, hogy a szultán kedvét megnyerje.

– Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulván alázatos könyörgéssel kivánunk minden jókat Istentől, hatalmasságodnak, – mondta Bethlen s azt hitte a török izlést ez alázattal teljesen kielégítette.

A tolmács elragadtatott szemét felemelte s két kinyújtott karral rámutatva, így szólt:

– A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura Bethlen Gábor, aki otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és győzhetetlen padisah lábaihoz.

Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:

– Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai alá ajánlom.

A tolmács:

– A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardu hitetlen, kinek párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául gondolkodik azon, vajjon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.

Bethlen:

– Minekutána a nagy emlékezetü Szolimán szultán idejében a magyar nemzet kétfelé oszlott s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyülölik. Én gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek számüzetést, mert hű voltam a portához. Ifju koromban könnyen tűrtem a bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt megnyughatom, s ime most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk, hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy uj és szokatlan zsarnokság alá estünk.

A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt. Beszéde alatt a beteg, pergamentsárga arcú szultán szeme fakó lett, fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt s egy szót sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács megszólalt:

– A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó padisah, amilyen a győzhetelen szultán bégjei s pasái között megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám sem tudnám nevüket elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de ezt az egy hitetlen hőst az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa sarkával tapodja.

Bethlen:

– Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen addig míg a mostani fejedelem Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény hazát.

A tolmács:

– Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül legszebbnek s leggazdagabbnak nevezem az Erdély nevü legkisebb tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.

Bethlen:

– Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra elpocsékolván, annakutána a saját városait prédálta s szomszéd országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit folytathassa, így az egész ország harcba borult miatta.

A tolmács:

– Padisáhunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje, drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály belemarkolt e kincsek tengerébe s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg és még mit kivánsz. Isztrafullah: uram bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!

Bethlen:

– Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.

A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:

– Padisáhom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek! Mohammednek, – üdvözlet neki! – csodája következik! insallah! Jókedvü légy!… Tudd meg, hogy a bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert egyik végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s alapjától a boltozatáig a legsebesebb szárnyalásu sólyom sem tud repülni, telestelve Erdély vilajetjének hitetlen asszonyaival s leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály szétosztotta neki aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden ékességeit.

Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly fantasztikus méreteket kezdett ölteni, hogy nem tudta mit tegyen. Körülpillantott a basákon s bégeken s ámulva látta, hogy a nagyvezértől kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk megnyílt, szemük tágas lett s mohón isszák, mint az ópiumot a napkeleti meséknek ezt a boszorkányitalát.

Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamen sárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké s ő szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.

A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa s ő így szólt:

– Bizony felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mivelt, nem kimélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még tulajdon hugát is megkörnyékezte.

Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart mondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.

A tolmács:

– Tengerkegyességü padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő nagy istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság nem lakozik amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik, amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tizezer szűzet tett anyává, de a Bolondkirály tizezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és nappala s nem volt nyugodalma s pihenése s mikor már senki más fel nem izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd el nekem az én egyetlen hugomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S mikor elhozták s ragyogó kösöntyükkel ékesen elébe vezették, akkor így kiáltott a Bolondkirály: »Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet fogadjalak, jöjj hozzám!« És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal eltávolítja, hogy ujra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember ő, sokszor színt változtat és azt mondja: »Testvérem, én a te értékedet nem tudtam, isten büntesse meg rágalmazóidat!«

Bethlen megcsömörlött s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott s szeretett volna felkiáltani: Ésaiással:? »Megutál téged, megcsufol téged Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az Urra!«…

Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott s mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó s titkos és nyomorult kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt s a szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte a Bethlen arcát, amely szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől s felháborodástól.

Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.

S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.

A nagyvezér ülve maradt s vele mind a többiek és Bethlen elé kinyújtva kezét így szólt:

– Szól a nagy padisáh, mind e világnak ura s parancsolója: »Elküldelek téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom és Erdély királyává teszlek.«

Bethlen fejét meghajtotta.

Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:

– Tanuld meg Bethlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg a hatalmas császár szárnya alatt tartotta fejét, de ha elpártolt, sok kőkémény pusztán maradt s tanuskodott a hálátlanság haszontalanságáról.

Most megszólalt Nazuff pasa:

– Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel s visz magával annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem te érted és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vijaletünknek vagyon szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.

Igy mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban s ki mikor megszólalt Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit igért, hány ezer aranyat s hány darab serleget s vajjon hogy fogja teljesíteni.

Végül újra megszólalt a Nagyvezir:

– Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de azt a két várat azonnal megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grátia nem adatik és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.

Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon a dolgok rendje. »Ez itt mind csak szó, szó s mit sem jelent: ez mind olyan mint kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet s egyformává teszi az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár sovány, akár okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár s mihelyt lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló jancsárokra, akik mind irígy s kapzsi szemmel néztek reá s épúgy szerették volna bekapni s felfalni, mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe, amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát s alamizsnát kunyorál s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával megvágja; föl a legmagasabb hivatalban levőkig, a kapzsi éhségeknek tombolása folyik. A koldusnak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a testőrsége, a nagyvezirnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyült aranya csak arra való, hogy az ő fényüzésükre legyen. A férfiaknak ebben a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye. Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik, mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot, orgyilkosságot, a zsiványságot s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett tisztelete s a feltétlen önkény: egy ideális katonavilág, amelyben nincs egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban elveszítheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös, szirupba főzött gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró esetekről, Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a villám a puskaporos toronyba, az felrobbant s ez elég ürügy volt arra, hogy ellenségei kieszközöljék halálát.

Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási pénzkeresetre számító basák a dívánban.

– Szegény Erdély, – sóhajtott magában, – hogy fogod megbírni ezt a kövér pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját s még megmaradt kis véred kiszíjja.

Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképen s minden eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni, fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket távolból lecsillapíthatni: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai, semmitlen, felelősség nélküli katonák…

Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott s rábízva a vezetést Géczyre, újra neki adta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy halála után tíz napig tartózkodott.

De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.

Géczy parancsolt s írt, iratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott s csak nem akart megmozdulni senki. A bihari s szilágyi végek már zúgtak s oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek. A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az évben nincs idejük háborura, mert a termést kell betakarítani, a szászok sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetettek ki rájuk, de kétszáz sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb volt a baj a székelyeknél. Itt nem mert mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha elmennek, házukat az urak felverik s családjukat büntetik a kénytelen szabadságért, az urak nem mertek, mert ismerték a szegénység rabló dühét, csak a lábukat húzzák ki.

Ezalatt Konstantinápolyban kiadták a jelszót:

»Az izlám vitézség nincs-e már meg?«

S erre a szóra csodálatos lelkesedés fogta el a basákat s mindenik maga akart elmenni Erdélybe Bethlen Gábort visszahelyezni. Hire ment a tolmács beszédjének s elképzelhetetlen gazdagság hire kelt, mintha Erdélynek a völgyei a hegyek tetejéig arannyal volnának fedve s mintha az erdélyi nők, akik a Bolondkirályt megbabonázták, minden török katona számára a földi paradicsomot igérnék.

Végre mégis csak Iszkender basánál maradt a vezetés, nemcsak hogy budai basa lett, de főszerdár, az egész hadjáratnak fővezére. Senki nem igért oly gyors hadmozgósítást és senki annyit a többi dívánbelieknek, mint ő.

A határszéli emírekhez rögtön kiment a rendelet, hogy mivel Buda várát újra építeni kell, azért nagyobb számú katonaságra van szükség. Mire Iszkender basa a szerémi mezőkre ért, már óriás hadsereg várta, amelyet meg is indítottak rögtön Temesvár felé.

Báthory Gábor még mindig egy-kétezer ember között vergődött s Bethlennek azon kellett dolgoznia, hogy a felgyűjtött irtózatos rablócsordának legalább felét-harmadát más irányba tereljék.

Végre Szkender basát sikerült meggyőznie, hogy elég lesz egy kisebb sereggel bevonulni a Vaskapun, s másfelől Sahin Geráj az oláh és moldvai bégeket maga mellé véve Brassó irányában gyülekezett fel.

III.

Géczy egy éjszaka, nagy ivás után belepiszkált a fejedelembe.

– Nagyságod mellett semmire se lehet menni.

Báthory minél jobban elvesztette önbecsülését, annál érzékenyebb volt, hogy másoktól, pláne Géczytől csak magasztalást kapjon. Dühösen csapott fel:

– Mi bajod már megint?

Géczy hallgatott.

– Semmi.

A fejedelem fütyörészni kezdett; csak meg kellett billenteni, már leszédült a mélybe, utálta magát, hogy oly hiába vesznek a napjai s az örök reménytelenség mardosta a húsát, nemcsak a lelkét.

– Alávaló ebek vagytok, a bűnötök verjen meg, – szitkozódott, mert egyebet nem tudott tenni.

– Ki hiszi el, hogy igazánból való háborúra készülünk! – morgott Géczy. – Senki sem akar táborba jönni.

A fejedelem hallgatott.

– Hogy is higyjék, hogy Bethlen ellen van a had, mikor már ő itt a fejedelem: mindennapos lakodalom van odaát, csak itt a halotti tor.

– Hol? – ordított fel Báthory, – Stambulba?… Jól vigyázz, mert megvágatlak…

– Felséged? Felséged már meg van vágva… Azt mondta Skender basa követünknek: Erdélyben van fejedelem s fejedelemasszony… De egy kard van a kettő közt s azon a ti bak fejedelmetek át nem ugrik…

Báthory értette s hörgött.

– És ebbe igaza van a pogánynak, – unszolta Géczy.

– Ne kínozz engem; mit akarsz, bestye?

Géczy darabig hallgatott.

– Ország kormányzása, nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy udvari inas. Felséged akkor még valaki volt, mikor a főkapitánynak nem tűrte el, hogy felségjogokat gyakoroljon Kolozsváron. Most behunyja a szemét, mikor a főkapitányné asszony éppen azt cselekszi Fejérváron.

– Mit csinál? Be van zárva, hogy szuszogni nem bír, ki nem lép.

– Be van zárva, ha a becsületszó erős zár: az asszonynak, tudjuk, hol a becsületje, akárhol, de nem a száján. Szóval, Bethlennének minden éccaka világos az ablaka reggelig. Ha ő nem megy ki, vannak, akik bejárnak hozzája.

– Úgy.

– Vacsorák, vígságok, felséged tanácsi nem mennek keresztül Fejérváron, hogy ne tisztelkedjenek jövendőbeli asszonyuk előtt.

– Ooo, – hörgött fel Báthory s részegen, mereven nézett az épen előtte álló inasnak az arcába. Lukács volt, a régi ecsedi hajduja.

Előre hajlott, s rábámult a rémült fickóra, mint a vérivó tigris.

– Ez az oka, – károgta s megfenyegette a legényt. – Ha ez parancsomat akkor megteszi, az ebellette s Imreffyné be nem jő hozzám akkor délelőtt s éjszakára meg nem szöktet s feleségemet ott nem veszítem, akkor minden máskép fordul, meglássátok, akkor minden máskép fordul…

Felállott s haját tépte.

– Egy egér elrágja az oroszlán kötelét, de ez a patkány, ez belemart a dicsőségem lábaikrájába… Vessétek ki az ablakon.

Az urak mind részegek voltak, újra ordított rájuk:

– Vessétek ki az ablakon!

Az ordításra bejöttek az úrfiak, a hajdut megfogták, az nem is védekezett, úgy elcsodálkozott, hogy nem tudta mit tegyen.

– Ki az ablakon! – ordította a fejedelem s a hajdut kivetették. Mély csönd lett, hallani lehetett a puffanást lent a mélyben, a szebeni vár köves utcáján…

Géczy merész volt:

– Igy! ez jó volt, ez fejedelmi tett volt, Nagy Sándorhoz illendő. Nincs is abba hiba; nagyságod a hímbeliekkel jól emberkedik, de a feminum genus előtt behúzza a farkát.

– Hallgass, – hörögte a fejedelem, – mert utána mégy. Nyergeljétek a lovakat.

Többen futottak.

– Azt állítod, ma is vendégség vagyon nála?

– Csapassa le fejem Felséged, ha nem.

– Meg is lesz…

– Ez egy új Penelope, felséges uram, amit mi nappal gyűjtünk, azt éccaka szétbontja…

Másnap éjjel katonaság vette körül Bethlen Gáborné gyulafejérvári palotáját s a fejedelem felizent, hogy illendőképen akarja tiszteletét tenni. A követnek parancsa volt, hogy a teremből embert ki ne bocsásson.

Mire az asszony magát összeszedte volna, már ott is állt előtte, rárontva, keményen, elszántan s gőgösen Báthory Gábor.

Az idő késő volt, éjfél felé, gyertyák égtek sűrűn s a szobában sokan voltak, de Báthory meglepetve, megdöbbenve nézett. Férfi nem volt Bethlenné körül, csak leányok s öregasszonyok, fontak s kézimunkákat végeztek.

– Isten hozta felségedet, – mondta az asszony, aki rendkívül sápadt volt, haja barnán, kettéválasztva síma homloka felett, egyik szemöldöke idegesen feljebb kanyarodott, mint gyanakvó kigyócska, a szemek azonban kitartóan, mélyen néztek.

Báthory nem szólott, megzavarodott az asszonyi nép gyülekezetében.

– Jöttem, mint a kísértet, – mondta, – félsz-e a kísértettől?…

– Isten kezében vagyunk, nagyságos uram, – szólt Bethlenné.

– Mért vagy fent ez éjszakán?

– Minden éjszaka fent vagyok.

– Mit szősz, mit fonsz ellenem?

– Felséged ellen?…

– Hol vannak a férfiaid?… a híveid?… a szeretőid?…

Bethlenné kiegyenesedett s merően nézett a fejedelemre:

– Felséges uram… Báthory Gábor kövesse meg magát.

Az asszonynép megdermedve nézett s halálos félelemtől reszketett. A fejedelem korbáccsal kezében, mint magát elvesztett őrült állott közöttük. S le volt győzve és forrt belőlről, szégyelte magát.

– Annál jobb, – mondta önmagát marcangolva s belehajtva a vad és méltatlan örvénybe… – annál jobb… Ki innen!… – s körülintett az asszonyokra.

Mint a szél előtt a fű, zsibongva, reszketve hajolt össze a sereg.

De Bethlenné felemelte kezét:

– Egy lélek sem távozik el, – szólt s az arca egyszerű volt, fejét kissé előre ejtette, nem volt dacos, nem volt fenséges, nem volt kiáltójel, egyszerű és szomorú asszony volt, gyermekeit vesztett szegény teremtés, de ebben a gyászban megindítóbb, mint lett volna a khérubimok szárnyával vállain.

A fejedelem maga elvesztette előtte erejét, ez eláradó szomorúság lekötötte, mint hinár, s nem parancsolt újra s nem kívánta végrehajtani szándokát, de rossz akart lenni, gonosz és undok és félelmes.

– Penitenciázol? éjjel nem tudsz aludni? ébren virrasztasz? készíted a sebeseknek s megcsonkítottaknak a tépést? és a kötést? s az urad készíti a fegyvert?… Szerencsétlen vagy, tudd meg… szerencsétlen vagy és boldogtalan vagy és ha azt hiszed, hogy te fogod bekötözni annak sebjét, aki Báthory Gábort megöli, akkor nagyon ostoba vagy, de hiszen asszony vagy…

Az asszony bágyadtan, ellenmondás nélkül s tiltakozás nélkül hallgatta.

– Megmondtam neked, – folytatta Báthory s régi, diákos, heccelő, furcsa módján hajolt felé, kötekedve s kicsinyelve s kicsinyesen és rövidlátó nagy szemeit ráhunyorgatva s ritka fogait nagy buja szájából vicsorgatva s most oly csúf volt: – megmondtam neked, hogy Károlyi Zsuzsanna akkor született, mikor Bethlen Gábor feleségül vette! Mit akarsz?… Bethlen Gáborné megszünt, ha Bethlen Gábor: fejedelem lesz… Károlyi Zsuzsa leszel megint… ezt akarod?…

Károlyi Zsuzsanna felemelte a fejét s szembe fordult:

– Mit akar kegyelmed tőlem?

– Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kivánsága, de csak szemével kivánó mommutállat ő: hanem Bethlen Gábornak nagy az étvágya és nagy az akaratja: te akarsz mellette fejedelemasszony lenni?… Kis jószág, más lesz az… Él az isten, hogyha Báthory Gábor ebek koncára jut: marad még Báthory vér, aki Erdély trónján fog fényeskedni… De az Károlyi Zsuzsannának rosszabb lesz a halálnál…

Ezzel lesunyta a fejét s megfordult és ingó léptekkel, vastag nagy medveformán elment.

Leballagott a lépcsőn s utána világítottak. Felnézett a lépcső tetejére s megcsóválta fejét, ily alattomosan akart vele végezni a nagy bitang, mondta, mert meg volt győződve felőle hogy az a tégla a multkor kiszámított terv volt s már bízni kezdett benne, hogy szerencsecsillaga megvédi: Bethlen nagy számító, de csak lent a porban, Báthory Gábor feje túl van a porfelhőkön, amelyeket Bethlen Gábor tud felverni.

Bethlenné remegett az izgalomtól s székébe rogyott, megértette, s ó asszonyi balgaság, elhitte és halálig tartó rettenetes gyűlölet fakadt fel benne Báthory Anna ellen…

Másnap megjelent a fejedelem udvarában, Szebenben Husszain csausz nagy kísérettel.

A fejedelem három napig váratta, akkor bocsátotta maga elé; nagy gőggel s nagy pompával fogadta:

– Mit akarsz s mit kívánsz, becsületes török?

Ez meghajtotta fejét s alázattal, magyarul mondani kezdte:

– Hála legyen Alláhnak, aki igazhivő szolgái közül a muszulmánokat nagyon felmagasztalta és ügyeit megsegítette; tisztelet és üdvözlet a hitetlenek virágának, Báthory Gábornak, ki vagy Erdély fejedelme. A világ hatalmas ura, a minden bíró s győzhetetlen császár, a padisah, megkeresi az ő legkisebb szolgáját, Báthory Gábort, akit az ő akarata helyezett a fejedelemségbe: hogy és mint vélekedel arról, amit első leveledben, irott betükkel s illő alázattal küldtél a hatalmas császárnak…

Báthory szívéből utálta ezt a csúszó-mászó édeskés nyelvet s közbevágott:

– Ne cifrázd, sok dolgunk vagyon, sietünk.

A csausz újra fejet hajtott s folytatta:

– Jól tudom, hűséges vajdája a győzhetetlen császárnak, hogy serénységben nincs párod a hatalmas szultán szolgálatában s mondásod, hogy a padisah barátjának barátja s ellenségének ellensége lész, mindenkor tündökölni fog a hűségnek példái között…

– Nos, halljuk, halljuk jó csausz, mit akarsz elérni tőlünk.

– A páratlan vezér, Musztafa pasa, parancsolta, úgymond »jaj fiam, jaj szolgám, hozzátok elő a defter könyveket s az adókönyveket«. Szolgái s tihajái szaladtak a rézeffendiért s előhozták a könyveket, amit a páratlan vezér, Musztafa pasa kívánt. S azokban írva vala, hogy Erdély adója húsz esztendő óta megadva nem volt. Parancsolta azért a páratlan vezér, hogy »leghűségesebbem, Husszain csausz, te jól ismered az erdélyi vajdát, Gábor fejedelmet, eredj el s kérdezd meg, mikor fogja teljesíteni, amit első levelében igért, hogy mind az adókat hiány nélkül megfizetendi.«

Báthory felpattant.

– Húsz évi adót?… Egy batkát se!… Egy polturát se!… a te uradnak, a páratlan vezérnek? Akinek társzekérrel s lóteherrel küldtem az őseimről örökölt birtokimat, marháimat, arany s ezüst kincseimet s hálából fejedelmet nevezett ki a nyakamra: többet Erdélyért ócska papucsomat sem adom!

Mély csönd volt.

– Bárhogy van, Alláh tegye könnyűvé.

Báthory már megbánta heveskedését.

– Irjatok neki egy szép levelet. Mi nem szoktunk cúkoros szókkal beszélni, mi emberi nyelven szólunk, ha haragszunk haragosan, ha szerelmesek vagyunk, szerelmesen: de ti mindig cikornyával szóltok, se szerelem, se harag nem látszik meg. Irjátok meg, hogy Erdély fejedelme mindent kész s mindent megad, de nem úgy mint eddig, setétbe, vaktába: szegődött bér, osztott konc: ezután meg fogom kérdeni mit adtok s mit kértek: megfizetem… Adjátok ki nekem az én megszökött emberemet, aki hozzátok ment irgalmat koldulni, Bethlen Gábort, adjátok ide, annyi aranyat adok, amennyit nyom.

A csausz mereven nézett s hallgatott.

– De ha ki nem adjátok, ám ti lássátok, ha nyakatokra mennek a németek az egész világról, mert ha engem innen elkergettek, isten ne legyen irgalmas, kegyelmes, de mind hátatokra hozom az egész világ német seregét s akkor szorul a kapca.

A csausz így szólt:

– Ha így van a helyzet, akkor add ide ezt a levelet értelmesen megírva, mint eszes fejedelemhez illik, mert a királyt dicséri az ő levele és a tolmácsot az ő tolmácsolása.

Báthory újra egyet kötött indulatán s még enyhébben mondta:

– Nézd, öreg atyus, te értelmes öreg ember vagy: beláthatod, hogy van okom a haragra, de ti vagytok az okai, mert minden kifutott ebnek meghallgatjátok a csaholását: úgy-e bizony, mikor Géczy András odajárt az én követségembe, annak is meghittétek, amit beszélt: pedig látod, megcsalt titeket, az én parancsomból: itt van mellettem…

Husszain csausz fölemelte szemét:

– Mondjon aki mit akar, de te ezt a szót ki ne mondd: mert hol vagyon itt, akit említesz?

A fejedelem körülnézett, Géczy nem volt a teremben.

Megszökött, gondolta magában, bosszankodott rajta s haragudott is, de Géczy később megmagyarázta, hogy azért nem jött be, mert megírta a levelet a töröknek abban az értelemben, ahogy a fejedelemmel előre megbeszélték.

A csausz a levelet elvitte s erre másnap hallották, hogy Giraj khán betört a tömösi s a törcsvári szoroson. Csak akkor értették meg a csausz szerepét: az egész adókérés arra való volt, hogy a hadüzenetet indokolja. Az egész világ előtt oka legyen, hogy az erdélyi fejedelmet azért támadta meg a szultán, mert megtagadta a húszévi adóhátralék megfizetését.

A nép máris remegve fut a törökség elől, s a székelységen lázadás tört ki. Mintha egy pillanat alatt lángba borult volna a mező, a fejedelem hirtelen azt sem tudta, merre s hova forduljon.

A székelyek közül minden percben érkezett egy követ, s hozták a hírt, hogy a török had gyenge szedett-vedett csürhe, amely meg sem mer mozdulni, s a fejedelem nagyobb bajra figyeljen: és pedig arra, hogy az urak ellene szervezkedtek s Bethlennek írtak s követeket küldtek elébe Temesvárra, már visszajött a portáról.

Rettentő ijedtség volt az emberekben: mindenki elvesztette fejét, páni rémülésben futkosott minden ember, mintha a végítélet közeledne, jeleket beszéltek, már megint vérpatakok fakadtak a fák tövében, Csikban kotló alakú csillagot láttak s földrengés volt a szász vidéken. Brassó városában is viszály ütött ki, a tanács egyik része hű akart maradni a fejedelemhez, mert ők is látták, hogy a török had haszontalan népség, amely cigányok módjára fegyvertelenül s éhesen kóborol, ez soha nem fogja bevenni Brassót, sem Szebent, sem a fejedelem hadait meg nem veri, ellenben, ha a fejedelem marad felül, akkor igazán isten legyen irgalmas most már a szász nemzetnek. De a nép a török pártjára állt s Benkner, aki maga akart vajda lenni Erdélyben, a szász nemzet külön vajdája, tudálékos arccal, papos módon járt-kelt s úton-útfélen prédikált Sodomának s Gomorrhának végső veszedelmiről.

Egyik nap a fejedelem követei mentek keresztül a városon a török kísérők vezetése mellett s ezek oly udvariasan bántak a fejedelem embereivel, hogy rögtön elterjedt a híre, hogy Báthory kegyelmet nyert a portán s a nép reszketni kezdett.

Most Bánffy Demeter és Pécsi Simon, aki tudott törökül, álltak oly szánalmasan a tatár khán előtt, mint pár napja őelőttük a csausz.

A khán átvette a gazdag ajándékokat s azt kérdezte:

– Megbékéllett már az a ti Bátori vajdátok az országgal?

– Meg, nagyságos khán.

– Hát Brassóval?

– Igen, avval is.

– Hát békességben vagyon az ország?

– Békességben van.

– Ne ugass, mert én tudom, hogy nincs békességbe.

– Van, kegyelmes uram, – bizonygatta az öreg Bánffy Demeter.

– Jabana szulaz ag szakall köpeg, – ordított képéből kikelve a khán Bánffy Demeterre, s a tolmács utána ordította ugyanolyan hangon:

– Hjába szólasz, agg szakállu kopó!

Korbácsát rájuk emelte s ugyancsak gyorsan kellett visszahúzódniok.

Vették is eszükbe, hogy itt ugyan rosszul áll uruk dolga s hamar visszafordultak, de nem engedte őket a khán. Egy verembe zárta a követséget s ott egyebet nem kaptak, csak ha békát enni lett volna kedvük.

A fejedelem s Géczy most éjjel-nappal verették a hidat a Maroson, hogy a sereget átszállítsák, de a hajduk fent voltak Nagyenyed táján s náluk nélkül nem volt értelme az egész elindulásnak, s minden órán új s újabb csapatok jöttek, mintha a földből nőttek volna ki.

– Szebenbe, Szebenbe, – sürgette a fejedelem s a saját kezével szeretett volna átröpíteni a folyón minden embert, – Szebenbe, Szebenbe, a bevehetetlen jó Szebenbe.

Csodálatosképen nehány nap alatt tízezernél nagyobb sereg gyűlt össze s mint a tenger árasztották el a vidéket s költözködtek hangyamódra hosszú sorban podgyászukkal, batyuikkal a vár felé.

De míg ők Brassó felé figyeltek, megjött szerdán éjjel a hír, hogy Szászsebesen vannak a törökök. Iszkender basa a Vaskapu és Déva felől jő Bethlennel.

Szászsebes már csak egy órajárás lovon s a szebeni út közepén, most már mindennek vége, a fejedelem kétségbeesve ült nyeregbe, soha többé Szebent el nem éri, Géczyt s hű szolgáját Lónyai Farkast maga mellé véve, mindent ott hagyott szanaszét, felborulva, elszórva, úton elvesztegetve, »a székelyekhez!« kiáltotta, »a székelyekhez!«

Éjszakai időn, setétben vad s elhanyagolt utakon lóhalálába vágtatott nehány hű szolgája kíséretében föl a Maros völgyén, majd a Kisküküllő partján s ebben a percben nem tudta ki ő, mi ő? honnan jön s hová megy, fejedelem-e még vagy sem.

Háta megett az iszonyatos csönd, amely rémekkel teli s előtte a vak sötét.

IV.

Ugyanezen az úton ment a mult őszön, mikor a Székelyföldet bejárta. Most ellenállhatatlanul támadtak fel az emlékek, amint a nap feljött s a Küküllő völgyében végigfutott, az aranyba sárguló bűbájos völgyben.

De nem látta a hegyormok szeszélyes vonalát, a kis folyó vidám kanyargását, nem látta a meg nem rendült természet nyugodt bölcsességét, felzaklatott lelke magába mélyedt s szíve hevesen vert. Még egy szál tartotta, még egy reménysége volt, még egy adósa, akire számított.

A székelyek, a székelyek: köztük bátorságban s biztonságban fogja magát érezni, s a lovakat hajszolta, hajszolta, hogy minél hamarább, minden percért rettegve, befusson mint valami kész várba, ahol aztán semmi baj nem érheti.

Éjjel-nappali menés után elhaladtak Medgyes, Erzsébetváros alatt s alig telepedtek le kicsit legeltetni, nem merték egyik várost sem megpróbálni, mert már szorította őket a lelkiismeret, mert félt, hogy itt szorul s ki tudja nincsen-e már ezeknek is értésükre, hogy mi történt, vagy mi készül, ez erős szász városoktól semmit se várhat, csak haraggal nézi a kőfalakat s tovább, tovább.

Dánosnál sereg jő szembe.

Megállanak, lovas- és gyalogsereg, soká vizsgálják s már készülnek, hogy neki a Küküllőnek, át a túlsó parti hegyekbe s megkeresik a marosvásárhelyi utat s felvádolnak, mikor végre felismerik, hogy a székelyek jönnek.

Nagy boldogság.

Mindjárt új helyzet áll elő s a fejedelem méltóságos módon ül meg lován.

Géczy elrendezi a lovasságot s így várják be a székelyek előre küldött vezetőit.

A csapat most jött a fejedelem táborára.

Negyvenen voltak lovasok s kétszázan a gyalogok.

Örült nekik s maga mellett tartotta őket.

A következő hely Segesvára volt, tavaly itt fogadták a legnagyobb ünneppel, azonnal elhatározta, hogy ezt a várat rögtön felkéri s ott megpihen, míg újabb hírt nem hall.

Délután három óra tájban értek a vár alá. A vár s egész város egy hegyes dombról ijedten nézett le rá, kapuit becsukta s az előre küldöttek már visszatértek, hogy a város nem ereszt be a hadi idők miatt egy lelket sem s nem akarják hinni, hogy maga a fejedelem itt volna.

Géczy levelet írt, erős nagy levelet, hogy a hitre tartsák magukat, különben el nem kerülik szörnyű végüket s a levelet aláírta a fejedelem, de a sebes induláskor nem gondolt rá senki s pecsétviaszt nem találtak.

Míg a küldöttek visszajöhettek, a sereg letanyázott az országút mellett, épen a Küküllő kanyarodóján, ahonnan a várat legjobban lehetett látni, sem közel, sem távol, úgyhogy onnan puskával kárt nem tehettek bennük.

A fejedelmi banderiumnak semmi elesége nem volt, a góbéknak is elég kevés s gyanus szemmel nézték a hatalmasok szegénységét, de megosztották a falatot, abban a reményben, hogy Segesváron majd kipótolják.

Az éjszaka rájuk szállott, a városból semmi választ nem lehetett kapni, mert a kapun be nem bocsátották, a polgármester azt izente ki, hogy hajnal előtt egy lelket sem eresztenek be, s csak tartották magukat erősen ahhoz, hogy nem a fejedelem s nem a fejedelem.

Nem lehetett arra vállalkozni, hogy ilyen kevesen megostromolják most rögtön a várat, azért jó tanyát igyekeztek csinálni, sátor azonban semmi nem volt, s maga a fejedelem egy kis pásztorkunyhóban vonta meg magát Géczyvel, a többiek kint az isten szabad ege alatt tanyáztak a deres hidegben s erős őrségen: legalább nem aludtak el.

A székely hűségesen virrasztott.

A fejedelem éjszaka nem aludt, fölserkent nehány órai alvás után s kiment a csillagos ég alá.

A kunyhó előtt ott állt a székely gubában s hosszúnyelű dárdájára támaszkodva aludt.

– Alszol-e, – rázta meg a vállát.

Fölserkent.

– Dehogy alszok, dehogy alszok, – rezzent az fel.

– Láttam, hogy aludtál.

– Hogy aludtam vón, mikor nem aludtam… Csak nagyon néztem!

A fejedelem nem veszekedett s nem jutott eszébe, hogy felakasztassa. Tovább ment s ő is nekidőlt egy fának, maga elé hajlott s nagyon nézett…

A távolba akart nézni, át a hegyeken, át a távolságokon, látni akarta a török hadat, amely most valahol szintén nyugszik az éjszakában, vajh bementek-e már Gyulafejérvárra, talán azok is így tanyáznak a város előtt, de nem ennyien, hanem számtalanok, csorda, rettenetes.

Bozontos fekete ember jött felé:

– Megájj, ki vagy!

– Én vónék, nagyuram.

A székely csapat főtisztje volt, nemes Mikó Miklós.

Sokáig állottak egymás mellett szótalanul.

– Mér késtetek így el, apám, – kérdezte a fejedelem.

– Elkéstünk vóna? – morogta az. – Mitül késtünk el, nagyságos uram.

– Mult héten már ott kellett legyen minden szék a fejérvári táboron.

Mikó uram hallgatott.

– Nem lehetett a haddal, nem akarta az igasságot, sokat perlettek, hogy a főnép és lófejek, kik az lőfőségben vagynak, ezek meg ne rótassanak, ahogy az törvény van. De régi szokás szerint hadra készen legyenek. De a paraszt népség, a másod articulust meghamisétotta: hogy azkik földön lakók, mind megróttassanak, minden rendbeliek, akár egy ekések, akár félekések, akár marhások, akár marhátlanok. Senki nem akart rovást hagyni magán, mióta nagyságod kiadta a rendelist, hogy aki az olá hadra megy, senki nem akar jobbágyságot esmerni… Mán ott van nálunk is a faluszerin, vagyunk nemesek azaz nobilisek három család, mink a Mikók, a Fodorbeliek, meg a Czerjékek. Egész ekés vagyon paraszt hét család, meg Pál polgár család. Félekés van tíz család, egy marhás van öt család, marhátlan van tizenhárom, Kovács Miklós polgárral tizennégy. Hát nem vót itt ezidáig semmi baj, mert vótak jobbágyszeren elegen, amékek megdógozhatták a fődeket, vót mibül kivenni a dézmát, urnak, nemesnek, országnak, papnak. Mert minket három nemes családot, harmincöt vagy harminchat jobbágynépnek kellett kitartani. Igen, de most ezek a koszos, vedlett bitang népség mind kardra tett szert, meg puskára, tőtisse ugyan nincs, hát csak annyit ér vele, mint egy fustéllyal, de nem akarnak az istennek se igazságot tudni. Kiki magának, mind csak magának gyűjt, gyarapít, hajtja barmát, ahova jólesik: hogy most aszongyák a közszabadság kiütött, kiadta a fejedelem. Mind a mellit veri, hogy ű is fejedelem szabadja, meg ű is…

A fejedelem hallgatott, lassan értette a szót s tetszett neki: csinált hát egy kis felfordulást mégis.

– Az asszonyok nagyon békétlenek kivált, az én feleségem is csak alig maradhat, hogy eddig a szöszt kiadta fonni, neki szépen felfonták a télen, a pászmákat mind behordták, tavaszra, husvétra be lehetett állítani az esztovátákat s lehetett szűni: most meg a vedlett kócos bitangjai azt vetik, hogy van nekik maguknak elég fonni valójuk: az igaz, mind kinyűtték maguknak, ellopták a kenderfődeket, a feleségem, míg odavótunk, alig tudott magának valamit menteni. Hát miből lesz most ruha a népnek, magunknak: cselédeknek. Az igaz, cseléd sincsen, egy se akar bent lenni, már a botos le se mer menni a faluba, mer igirik neki, hogy ujra elverik… Eccóval meg van romolva a világ, nagyságos uram…

A fejedelem mereven mosolygott.

– Az főnép szolgái is, kik lovok hátán őfelségének hadban és egyéb szükségben urokkal egyetemben szolgálnak, kiknek uruktól ruházattyok vagyon, esztendőre fizetésképen szegődtségek vagyon, most, hogy senki meg nem rótatik, adó pénzt nem fizet egy dénárt is: mind el akar széjjedni, senki magánál nagyobb urat esmerni nem akar…

Odalépett a másik főember Rophaj Mátyás uram s megértvén, hogy a fejedelem előtt Mikó uram ilyetén nyugalommal beszéli a nemesi rend kínját, maga mellettük valónak vélte a fejedelmet s nagy lángra lobbanva el kezdette szidni tele szivből a nemigazutonjáró, hazug ingyenélőket, akik az uraik zsirján akarnak hizni s akiket nagyobb ellenségnek esmér mindenbéli ellenségnél, akár töröknél, akár tatárnál, mer az mind csak gyün s elmegy, de ez itt marad.

Mégis fojtva beszélt, mert az őrálló székely nagyon kezdett ügyelni a szóra.

Három katona jött, akiknek kötelességük volt, hogy a vár kapujáig járjanak s vissza, hogy baj ne érje őket, ha éjszaka kiütnének a szászok. Megálltak mellettük, nagy hetykén köszöntek s kezdték úgy hányni-vetni magukat, mintha ők is nemesemberek volnának.

– No Mikó uram, – mondta az egyik, – szóll-e még a ződ furuja?

Mikó uram erre a konfidentiára, amit a fejedelem őnagysága szeme előtt kellett eltűrnie, éktelen dühbe jött.

– Te kapubéli cigány, te, – mondta neki, – te falusarki rusnya béka, hát hun őröztünk mink együtt disznót, hogy együtt furulyázzunk?

Az ember nevetett, már ehhez hozzá volt szokva, hogy az uriemberek szidogatják őket, de nincs annak semmi ereje.

Mikó uram elővette a zöld csutorát az oldalán lógó tarsolyábul s megkínálta égettborral a fejedelmet, ékesen köszöntvén:

– Ne utájja no!

A fejedelem elvette az edényt s egyet szippantott a vékony csöcsin. Jóféle erős pálinka volt benne, csakúgy égette a gyomrát az embernek.

Jóízűen esett, melegített; megborzongott, összébb húzta magán a köpenyét s tovább nézte az embereket. Mikó uram megkínálta társát, Rophaj uramat, akkor eltette a kulacsot.

A paraszt ott oldalt, irígyen nézte s szerette vón megkóstolni, de Mikó uram odasandított:

– Ebbe fogatok nem vásik, békahugy a béletekbe.

– De azt is mink főztük, úgy-e Mikó uram?

Rophaj uram a szesztől megmelegedve szintén hangos lett.

– Sajtáromba tej, vaj, tietekbe ganaj.

– Rophaj uramat nem céloztam, – mondta a legény, – vagy a ki belém szól, fogát rakja ki elébb a fűre, hogy le ne nyelje, ha meg tanálom terenyelni.

Rophaj uram, az égettbor tette-e, vagy, hogy a fejedelem mindezideig egy szót sem szólt, s így teljes helyeslést vélt felőle, de egyszerre fölemelte a csákányát s teljes erővel fejbe vágta a parasztot, úgy hogy az felfordult.

A fejedelem kardjához kapott s hátralépett.

– Mit csinált kegyelmed?

A másik két katona elszörnyedt s kiabálni kezdett:

– Lassabbacskán nem lehetne-é?… – avval nem sokat törődve, nekiestek Rophaj uramnak s elkezdték a dárdanyelével agyabugyálni.

– Megálljatok, – kiabált a fejedelem, de biz ott senki se törődött vele, az emberek mind összefutottak, s az éjszakában egyszerre csúf verekedés lett, szólani sem kellett, magától kialakult a két párt, nemesek s parasztok vágták egymást, mint a tököt.

Géczy kiugrott a kunyhóból, jókor, mert épen felgyújtotta valaki, hogy jobban lássák egymást. A fejedelem parancsolt volna, de kinek: itt a szeme láttára csata lett s ő nem tudott, mit tenni.

Sohase hitte volna, hogy ezek a kedélyes szavakkal diskuráló székelyek ily hirtelen mérgüek s ily könnyen áll náluk a kard.

– Báthoryak ide, – kiáltotta egyszerre egy hang, távolabb, »Bethlenek ide«, hallatszott a másik oldalon. S egy pillanat alatt szétvált a két elem s a fejedelem látta, hogy mind a nemesek szembe vannak s a csürhe viseli az ő nevét.

Már el nem lehetett kerülni a színvallást, Géczy megrántotta a köpönye szárát.

– Nagyságos uram, gyerünk innen, hadd egyék meg egymást ez ebek.

A fejedelem ment a csatlósok felé, akik a lovakat nyergelni kezdték.

Géczy Mikó Miklóst odaszólította:

– Mikó uram, – mondta, – menjenek kegyelmetek csak egyenesen tovább Fejérvár felé, ott fogják már találni Bethlen Gábort a fejedelemségbe: adja neki kegyelmed ezt a levelet.

Mikó nagy szemet meresztett.

– No, a jó hírnek szeretik nyakát szegni, – mondta, – hogy errül nem is hallánk.

Géczy szemébe hunyorított:

– Mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy várja meg, míg tizenkettőt üt az óra: s tudja meg, hogy a tizenkettedik ütést Géczy cselekedte.

Mikó értelmetlenül nézett rá.

Géczy odaadta a levelet s kezet nyújtott.

Azzal visszatért, felült lovára s a fejedelem után ügetett.

– Hol voltál? – kérdezte a fejedelem.

– Semmi, csak a csizmám szorított.

A fejedelem később azt kérdezte:

– Mit beszéllettél Mikó urammal?

– Vagy úgy?… Megmondtam neki, hogy jó lesz, ha visszafordulnak, mert Fejérvár felől jön a török s tatár.

A fejedelem lassan ügetett, tünődött: Géczy hazudott, érezte, hogy hazudott, s most elhúzódott tőle, fal támadt köztük s óvakodott ez embertől.

Még egyszer szerencsét próbált a várral. A kőfal alá mentek s Géczy felkiáltott, hogy eresszék be őket.

– Közel az erdő, menjetek oda, ahun eddig voltatok, – kiáltott le az őr.

– Ha istent esmértek, eresszetek be, hogyha most bebocsáttok, halálig veletek maradunk.

– Nem lehet a kaput leereszteni, – kiáltott ridegen a kapus.

– Kötelen vonogassatok fel a falon, mert itt lep az ellenség.

De azt se tették meg, azért a városka falai alatt zsugorodtak virradatig. Akkor kijött az őrség fegyveresen, maguk után a kaput bezáratva, körüljárta a várat, hogy nem ólálkodik-e valahol ellenség, amely a kaput fenyegeti. Mikor szorgalmasan megvizsgálták az árkokat, berkeket s az erdőt, megnyitották a kapu rostélyát és odahívták a fejedelmet, hogy igazolja magát.

De még akkor is csak azt a választ adták, hogy a tanács hajnali harangszóra összegyűl és dönteni fog a bebocsátás felől.

A fejedelem elunta a dolgot, elfacsarodott a szíve, hogy Erdély ura, aki még esztendeje banderiummal s harangok zúgásával vonult be a kivirágozott városba, most mint egy koldus ácsorogjon a kapu előtt s szólott kísérőinek, kik vagy huszan mellé verődtek, hogy Udvarhelyszékre akar menni, a székelyekhöz, bármi lesz is.

Előörsöket küldtek ki, akik megvizsgálták az utakat és hegyről a völgyeket, nincs-e ellenség?

Mikor beértek Udvarhelyszékre, a falvakon nagy csendesség volt, mindenütt megkérdezték, hogy hol vannak a székely hadak, de hogy a Sepsi széken kívül semmi székelység nem jött eddig a fejedelem táborára.

– Fent vannak Kereszturon, ott gyűltek a seregek egész Udvarhelyből s Felcsikból.

Erre tovább mentek, de ahogy Kereszturhoz közeledtek, egyszerre ágyúdörgést hallottak.

Ijedten megállottak, mert nem tudták, mi lehet, hogy kerül szembe most már errünnen az ellenség, talán Girej khán jött fel Brassóból, vagy pedig Moldvából tört be a tatárság?

Megállapodtak s előre küldtek, hogy tudakolják meg.

A lovakat kantárszáron tartották s leszálltak róla, hogy füvelljenek egy kicsit a szegények.

Nemsokára véresen fut feléjük egy ember, elfogják, ez elbeszéli, hogy a székely urak most fizetnek a bátoriaknak.

Egyre több-több menekülő jön s megértik, hogy azok a székely urak, akiknek a jobbágyait felszabadította a fejedelem, titkon tanácsot tartottak s ahelyett, hogy a fejedelem parancsára táborba mentek volna, Kereszturba gyüjtötték a sereget s azt lovasokkal, gyalogokkal körülvették, tarackokat, ágyúkat is vonatának fel, de mind avval a színnel, hogy a fejedelem parancsára a fejérvári hadba igyekeznek s most reggel mind rávetették a nyavalyás székelyekre, akik nem is vélték, hogy ez az egész arra van, hogy őket levágják s jobbágyság alá vessék az urak.

Jön egy udvarhelyi városi polgár, fekete góbé székely tiszta véresen s mondani kezdi:

– Én már egy hete este naphaladat-tájban látám, hogy készülnek a lovasok, – sírva beszélte s vérét kendőjével szorította le, – de nem tudta azt senki, csak ü magok, hova mennek, csak látám, hogy mindenfelől el. És hát Marosszékre mentenek, és azoknak a székelyeknek a nagyját, akiket a fejedelem a Havasalföldje idején szabaddá tött, fogdosták meg. Kiket ágyokban tapasztaltanak éjjel, úgy fogták meg a magok házában a feleségek mellett. Reggelre kelve hát úgy jőnek bé az hadak, s úgy hozzák őket szegényeket, mint valami nagy gonosztévőket. Semmit avval nem mulattanak, hanem tegnap sok nyársot faragtatának a város erdejéből és az akasztófához hordaták a nyársakat. A székelyeket is odavivék és sokakat nyársba vonának, sokat felakasztának szegényekben. Estvére kelve esmét elküldenek és újra behozának, kiket is hasonlóképen mészárlának az akasztófa alatt.

Iszonyodva hallgatták a beszédet, a székely nyugodtan folytatta:

– Egy Károly Andrást is hozának, – hadnagy volt ez köztük; azt lófarkon megvondozák és kivivék, fővel alá vonák szegényt s lábbal fölfelé fel az égfelé a nyársba, úgy gyalázák meg az ártatlant. Sokakat felakasztának esmét, egynehány nap úgy lőn a dolog. Ekkor az öldöklést megúnák, elhagyák, hanem az orrokat, füleket kezdék mecceni, de azt is oly istentelenül, hogy az orrát ajkastul elmeccék, annyira, hogy csak a foga maradott szegényeknek és így is sok meghalt miatta, a fülét is kinek elmeccették, a nyaka felé nyúzták alá. Ilyen nagy istentelen dolgot töttenek rajtok. Végtére azt is hátrahagyván, azt rendelék, hogy csak felpiricskolják őket; és olyan nagy deszka lapockát csinálának, hogy éktelen volt az, de annak élet és fokot faragtak, avval kilencet ütöttek rajta a laposával, de az utolsót az élével vágták oda, fenekére, a lapátnak, melyet láttam, hogy oly sulyosan esett, hogy a fara csontja mind apróra törött miatta. Azt is mondották, hogy sok már meghalt abban is szegényekben. Ilyen rutul bánnak a szegény megszabadult székelyekkel, akik Havasalföldébe voltak a fejedelemmel. Ezeket szemeimmel néztem, én is gyanus lettem, pedig nem is voltam az olá háboróba, de most csak ki kell kiáltani valakire, hogy ez is bátori, mindjárt viszik a fővesztőre, ugy viaskodtam meg a városi darabontokkal s lóra kapván elvonhattam magam, azóta én is akasztófán volnék.

A fejedelem látni akarja a színhelyet s a székely az erdőn át elvezeti, míg csak a hollókkal lepett tisztásra nem érnek.

Iszonyodva látta az akasztófa körül a sok nyársat s mindeniken egy vonagló emberi állat, mint a tövisre szúrt bogár. Már hangjuk se volt, csak vérrel tátogtak s tehetetlenül nézte egy pillanatig, akkor megfordult s eszeveszett futással menekült, mintha az őrület tört volna ki rajta.

Géczy sürgette, hogy menjenek vissza Medgyesig, s a vásárhelyi úton fel Kolozsvárra, de ő már gyanus volt s a fejedelem a legelső patak mentén bevette magát a hegyekbe.

V.

A bujdosó fejedelem a hajnalban ijedten menekült, mint egy rémséges boszorkánynyomás elől s erdőn-völgyön át egyenesen futott északra, most már Kolozsvárra.

Radnóthon szintén hajnalban ment át s látta a Kornis Boldizsár kastélyát, de beléje nem ment.

Köpenyét arcába húzta, mintha a néma ház nagy tetejével fenyegetően kísérné. Valaki elmondta, hogy a szegénységnek eladományozott birtok tönkrement, mert a szegények maguk sem hittek a vagyonukban s örültek, ha valamit elhordhattak s a készből felzsákmányolhattak, még maga az udvarház is üresen állott, a nyomorult parasztság nem mert belemenni hálni, mert látták Boldizsár urat éjjel holdvilágon, mint kísértetet, nagy ragyogó csákányával sétálni a falakon keresztül…

Egerbegyen mégis beszállt reggelizni. Kamuthy persze nem volt itthon, ez most Bethlen Gábornál van, az áruló, felesége ágyban feküdt, a liliomszépségű kis teremtés nem bírta kiviselni a nagy terhet, elvetette s élet-halál közt feküdött, csatlósok, darabontok mesélték, hogy azt mondják, Farkas uram megtaposta a feleségét a fejedelem miatt.

Mintha ég, föld összeesküdött volna, minden összeomlott, minden visszafordult.

A fejedelem vad s elkeseredett lélekkel ment tovább, Tordán fejül levő táborban együtt találta az urakat, Allia Farkast, a brassai csata vezérét, Kovasóczyt és a maga pártjabelieket.

Istenre kérte s parancsolta nekik, hogy jöjjenek vele bé Kolozsvárra.

A vészhírek egyre jobban szorították őket, mindenki a tatároknak száma nélkül való nagy sokaságáról beszélt s oly rémület volt, hogy a vitéz férfiak, mint kis gyermekek sikoltottak.

Éjszaka nem bírt megnyugodni, nem bírta már sorsának kegyetlenségét, felült fekvőhelyén s félóráig összeszorított foggal hangosan nyögött. Szolgája ijedten jött hozzá, »nyergeltess«, – mondta neki.

Csak mikor lovon ült s a ló száját keletnek fordította, akkor nyugodott meg, mintha egy titkos belső hatalom parancsolt vón rá. Úgy érezte, hogy ami történt, mind egy magas úr parancsából lenne, hogy őt vezeklésre kényszerítse és minden elmulik, amint odaér… Gyötrődő szívvel vágtatott a Maros partján Görgény felé.

Szomorú egy út volt. Kis falvak sűrűn maradtak el mellette, nemrég a legboldogabb völgysége Erdélynek, most fele égetten a Forgács hadai s a hajduk pestise után…

Deres hajnal volt, mikor megérkezett. Itt még ártatlan volt az ember: beeresztették a várba.

Követnek jelentette magát a fejedelemtől, a vén dajka rémülten ismerte föl a fejedelmet.

– No, mit habozol, szólj az asszonynak, hogy itt egy penitenciajáró szegény beteg.

– Igen, kegyelmes uram.

Rideg, komor hely volt, amint körülnézett, örömtelen rideg hely, granarium volt, pajta, csűr, sohase hitte volna senki, hogy itt fejedelmi asszony fog lakni valaha.

Végigfutott előtte az emlék, Szász Lóna, a kárpitos terem, a nagyszerű, úri társaság, ahol a feleségét utoljára várta, látta, s most e dohos, egérszagú halotti veremben… Fejét öklére hajtotta és sírt, elsírta magát azon, hogy itt van, a jóságán, maga megalázásán, soha ezt nem hitte volna…

Egyszer csak felütötte fejét, a vénasszony soká nem jő vissza.

Eszébe villant, óh, talán újra a szászlónai tréfa, váratja, megváratja!

Fejébe szállt a vér, fölpattant, két percig mereven nézett az ajtóra, de az ki nem nyílt és nem repült feleség örömrepesve a nyakába.

Erre süvegét szemébe húzta s keserű dühösen eltávozott. Rohant, hogy vissza ne hívják.

Senki se ment utána.

A sereget még ott találta, ahol hagyta, mindenki ijedten tünődött a fejedelem eltünésén s kitörő örömmel fogadták.

Élükre állott s Kolozsvárra indította őket országgyűlésre.

Lassan haladt a had s most az egyszer nagy szív s nagy lélek nyílt fel benne. Bátor arcot mutatott s mindenben jelen volt, rendezett, biztatott, s előljárt és senkit el nem hagyott.

Állította, hogy minden jóra fordul, hogy semmi ez; esküdött, hogy már Váradon vannak a császári seregek s hogy azokkal kiverik s Stambulig kergetik a pogányt.

De senki sem hitte s mikor egy estére kelve Kolozsvár alatt állottak, várva a város küldöttségét, hogy a fejedelem éjszakai szállásra bemehessen.

A kolozsváriak hasonlóképen azt üzenték, hogy a város statutumai nem engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a falak közé.

A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: »Elég közel vagyon az erdő, menjetek oda s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!«

Rendelkezett, hogy no, akkor csak üssék fel a sátorokat s a szekerekről bort keríttetett s éjfélig együtt tartotta szóval s kedvvel az urakat.

Ezek mind a legnagyobb nyugalommal ittak, de a szíve fenekén valamennyi setét volt s farkasnevetés volt az csak, mikor a fejedelem végre még táncra is kerekedett előttök.

Másnap nagy fényes küldöttség indult a városba, de csak ötöt eresztettek be belőlük.

Azok is avval jöttek vissza, hogy a kolozsváriak nagyon köszönik a látogatást, de »már meg fogtak elégedni a fejedelem szép táncának látásával«.

Báthory csak most vette gondolóra.

Rendelkezett, hogy a had alakuljon át hadi országgyűléssé.

Az urak megtették, a nép a vidám fejedelemben úgy bízott, mint valami csodatevőbe s már is árulást emlegetett s mind kész volt a fejedelem mellett kardot rántani. Némi hirek is feszítették a lelkeket, a székelyföldi lázadás felől s a széki éjszaka emlékei fenyegették az urakat, nem tudták, nem kerülnek-é reggelre a paraszt katonaság lándsájára, mint akkor, ott Kornisék.

Igyekeztek hát a fejedelemnek hizelegni s kedvében járni s rossz arcot senki nem mutatott, s világ kincseért a Bethlen nevét ki nem ejtik vala, de még azt sem lehetett hangosan hallani, hogy török is vagyon az országban s nem is oly messze, már Tordán vagynak.

Hallgatott minden ember s igyekezett jó arcot vágni a keserves trufához.

A fejedelem követet küldött Tordára Szkender basához: fennmaradt a követi utasitása, hogy: »Hallottuk kegyelmed itt lételét s nem tudjuk mire vélni, de ha kegyelmed igaz uton jár, az áruló Bethlen Gábort megfogatván kezünkbe küldje, vagy ide való országbeli emberek szeme előtt megölesse: akkor ezen irásom legyen zálogul, melyben én hütemre fogadom, hogy amit Géczy András a portán hüttel fogadott, azt én mind meg teljesítem: Jenő, Lippa várát átadom, adót megfizetem s a jövő esztendőtül duplájára emelem, s magamat országom minden hadaival a kegyelmes császár kezére bocsátom. Hogy eddig is az adót meg nem adtam, annak is Bethlen Gábor, az áruló, az oka, mert főtanácsosom lévén, soha nem kivánta, azt mondta, ne adjak adót, ajándékkal is megéri a török. Csak most veszem, későn eszembe, hogy mind hamis tanács volt, arra való, hogy legyen mivel vádolnia a fényes portán.

»Kérem kegyelmedet édes apám Skender bassa, vigye ki hadait az országbul s álljon Tömösvár mellé, én hatalmas császár ellen rebellis nem voltam, nem is akarok lenni, akit csak kegyelmed az erdélyi főrendek közül kivánni fog, legyen zálogul mind kegyelmednél. Én pedig hadaimmal ez helyrül Lippára mégyek s azt kegyelmednek, ha nem máskép, ostrommal megveszem, mert a magyar katonáim maguktól meg nem adják, de én sem véremet, sem életemet nem szánom, megmutatom nagyságodnak, hogy azt a várat csontok hegyein s vérek patakján keresztül is megveszem s úgy adom a felséges császár kezébe, mint egy pomagránátot, arany tálcán. Az elmaradt adót mind a jövő tavaszon egy aranyig beszolgáltatom s fogadom, hogy ezentúl az effélében más szájával nem eszem s szavát sem fogadom.

»Ezen szavaimat, hogy kegyelmed előtt megmutassam igaznak lenni, im tulajdon kezemmel írt s ujjamban viselt titkos pecsétemmel roborálom, így küldöm Ibrahim bégtül ő kegyelmétül, s ennek hitelt adjon kegyelmed.«

Nagyon megvidámodott ettől a levéltől, melyet a rendekkel aláiratott s velük erős esküvést jegyeztetett, hogy vele élnek-halnak.

Másnap délre azonban megjött Ibrahim bég a Szkender basa levelével, mely kemény s elutasító volt.

Báthorynak csak ezt írta:

»A hatalmas császárnak soha tehozzád semmi kedve nem volt, miulta sok istentelen életednek és veszekedésednek hírét vette. Elvégezett akaratja ez ő hatalmasságának, hogy soha Báthory nemzetségnek többet Erdélyt bírni nem hagyja. Ez szót higyje meg tőlünk kegyelmed: hogyha egy nagy havast megtöltene is arannyal Báthory, és az hatalmas császárnak adná: akkor sem engedné.«

Báthory komoran, szédelegve hallgatta a levelet, most végre megindult alatta a föld s úgy érezte, levegőbe repült s elvesztette minden keménységét a világ… A rendek olvasták a basa hozzájuk irott levelét:

– »Irja kegyelmetek, hogy a mostani fejedelmetekkel élni-halni akartok és mást uralni soha. De mi e dolognak sok hijját látjuk, mert az országot nem mindenestől az nemességbül értjük állani, noha azok az elsők és azoknak is sok bántásit tudjuk lenni: hanem az egész szászságot is egyik főtagjának tekintjük, kik mindenestül megrontattak szabadságukban, s a székelységet, amelyről nem tudjuk kik s mely okért most oly éktelen forradalomban vagynak.«

»Azért, ha velünk végezni akartok, a szemeteket felnyissátok és okosabban gondolkodjatok a dologról s mihozzánk eszes és fő embereket küldjetek, akikkel mi rólatok, fejedelmetekről s az országról mindent megbeszélhessünk.«

»Égetésért, rablásért a török hadak nem jöttenek, jöttek az erdélyi főnépek kérésére. S ha ti most s máskor is mást írtatok, azt jól értjük, mert fegyver alatt némák az lelkek.

»Irjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthoryt fejedelmének mondja, az az ő hatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.

»Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy Kolozsvárra menjen minden ember s ott mindjárt fejedelmet válasszon kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.

»De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre eszküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez országban.

»Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit az erősségbül s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a föld szinén lakni nem hagylak s bizony bizony eljött Erdélyországnak utolsó veszedelme.«

Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:

– Éljen a fejedelem!

Erre valami csodálatos dolog történt: mindannyian felállottak s egy szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.

Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk.

Nos hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban, rosszban vele voltak, akik oly szépen s vakon szavazták meg parancsait s kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak mint egy szív s egy test.

Felállott s érezte, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia:

Soká nyugtatta szótlanúl, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így szólt:

– Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország, Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s székelyek főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet… Immár csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek le Nagyvárad felé, ország határáig, Sebes váráig s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk…

Elfojtotta a szavát a könny.

Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették s nem volt vége a rajongásnak.

Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé ment így a hadakkal ezen az uton.

Milyen víg és boldog nap volt az… Elcsüggedve nézett a multba s ah, már akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!… S mindenki, mint ma… Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhitattal néz fel ő reá!…

– Feleségemet nem sajnálom, – mondta hirtelen hangosan.

Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.

– Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, se protestánssá… Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől elvonulva pergetni az olvasót… Busuljon! keseregjen! csak hadd szidjon engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bünösnek s tisztán mehet az istene elé…

Könny futott le az arcán s megsarkantyuzva lovát, visszafelé vágtatott, mint akkor: mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.

Körül kerülte Kolozsvárt s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.

Megnyilt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit lovagolt hajdan, boldog ifjú éveiben.

Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, nehányan leghívebbjei közül, akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé az esős, ködös alkonyatban…

Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre újra zöldellő réteken s kis patakok mellett, a didergő éjszakán.

Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.

Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal, férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak s amint utolérte őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.

– Kik vagytok?

– Mártirok.

A fejedelem elámult.

– Magyarok vagytok, vagy szászok?

– Mártirok.

– Miféle mártirok?

– A keresztyén hit mártirja, a számtalan mártirokból, akik ellepik e kerek világot isten dicsőségére.

– Hova mentek?

– A keresztre.

A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki magas fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s testét vastag piszok borította. De a szeme félelmes volt s a fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte le kell mindjárt szállnia a lóról s ruháit elosztva, mezítláb beállani a csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártirabb e bolyongó földön.

– Az sem ment meg semmitől, – mondta s legkisebb gyermekkorának érzései villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket a csecsemőkorban, a beszéd első igéinek tanulása korában kellett végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt s azóta kálvinista hiten nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőjének íze újult volna fel ínye közt.

– Apage Satanas, – kiáltotta a próféta; – mi hozza meg a lélek csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a sanyargatás. Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám csendességgel az ő kinnyát, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt ugyan szomjuhozták és keresték a gyenge szűzek is az hallatlan kínokat. És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem viselheti az martirok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod akkor, hogy az sem segít az emberi szíven.

Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva és reménytelenül ül a lován.

Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy fekete szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem néz róla s a boldogság reszket vonásain.

– Évuska! – kiált fel a fejedelem.

De a lány felemeli az ujját s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta énekét figyelné s a próféta tovább beszél.

– Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a martiromság kínja szaporítja a híveket, a martiromság ugyan édesgetés az keresztyénségre, a martirok vére vetőmag, s a földbe ásott martirok lelkéből fakadt a keresztyénség dicsősége. És, miképen a zsidókrul mondja az Irás, hogy annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala: azonképen a keresztyénség is.

A fejedelem csak a leányt nézte és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.

– Ha isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen szörnyű nyomorúságot, – vágta oda keserűen a prófétának.

– Pagane, pagane! – kiáltott újjongva a próféta, mintha kedvére való alkalmat talált volna a replikára: – így szólnak a pogányok, de isten megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét. Nincs szenvedés! akinek az isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradság! nincsen betegség! nincsen félelem… Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új szolga szemeláttára felakasztatod a régi szolgádat és azt igéred az újnak, hogy csak jól szolgáljon, ő velle is ezen formán bánsz: lásd, mindazáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ megtérésének.

– Évuska, Évuska, – a fejedelem korbácsával cserdített s nézte a leányt, s szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját, mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre vetette magát a próféta körül s várta annak a martiromságát s valami lázas és kigyult elragadtatás volt, a foguk vacogott és testük reszketett és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni, ölbe s elvinni és boldog lenni vele…

Ah, de hol, hová, minek?

– Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket, – kiáltott a próféta, – egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét, minden kínokat megpróbála rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép énekszóval dicsérte az istent, mintha jól lakásban lett volna s akkor szomorodott el, mikor a kínok megszüntek. És mikor kérdezték, mondotta: hogy egy szép ifjú forgódott mellette a kinokban és ennek törölgetései és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.

– Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt, – mondta keserűen a fejedelem s megcsapkodta lovát és elvágtatott.

Messze utána zengett a hegyről az énekszó.

Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol a télen Emir lova belezuhant a hófuvásba. Óh, bár a lábát törte volna akkor, most nem volna világ bujdosója… Hát mi volna?… Palotsay Anna férje?…

Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron fejedelmi palota… Előbb rakni kellett volna fészket? hogy aztán rajta üljön…

Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.

Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult, gyötrődő szívvel tovább ügetett.

Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig tart az ősz.

Egész reggelig mentek s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de repülő madarak volnának.

Almásra értek.

Török Kata már hetekkel előbb előre jött s amint befordult a portára, nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt a ló körül, lábát csókolta s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába ugrott.

Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte, megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta s ez is végig tanuja volt szomorú életének.

– Pogány, – kiáltott rá, – te még megesmersz, még szeretsz!… Pogány, kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó szív.

A kutya földre feküdt s hempergett s a lába előtt fetrengett s majd megbolondult a szeretettül.

– Többet el nem válok tőle. Meglássátok, – mondta a fejedelem, – ez lesz az utolsó hívem!…

Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.

Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt; s még egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.

Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek…

Aludni azonban nem birt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt, a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni…

Bort kért s bort ivott s jól esett, még egyszer jól esett s ott az ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt s szája félrefitult, szenvedett, egy összetört beteg test.

Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő elment, »visszajövök érted, – mondta, – s fejedelemasszonyt tészek belőled…«

De mikor mondta, maga sem hitte, mikor mondta, gonosz volt: hitegette s csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki ezt a szegény fiút valaha megölelte s szíve szerint megérezte: fájó keserűséggel nézte, »óh te szegény, te szegény, te szegény…«

Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas és egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az asszony, aki elmulva és elenyészve látta…

A Szilágyságon keresztül ment Váradra.

Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy multjának emléke ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre s feltűnt előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a palatinust megleckéztette…

– Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! – mondta.

Géczy vigasztalta s víg volt mellette, mintha sétán járnának…

A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?… Ugy el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből, a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu és nincs sehol város és nincs élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott fővel s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az ég bánatát, jön a nap, felszárítja s talán eltűnik a végin, mint a sár felszárad az úton…

Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte s amely befogadja.

Váradon oly fejedelem volt, mintha misem jött volna közbe.

VI.

Már ott voltak a hajduk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a főurak s az erdélyi hadak mind elmaradtak s már itt volt a staféta, aki meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen:

A fejedelem Géczynek adta s vele olvastatta a hosszú levelet.

»Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged – írták a rendek, – s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne lett volna. Hogy ne hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyu romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot ne adott volna.

»De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer lelkeknek örök rabságra vitelét? szivünk szakadásával hogyan szemléljük. Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas istennek méltó büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.

»Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk és az hatalmas győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit nem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk: kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk való fejedelemségitől örökre bucsut vennünk.

»Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik rajtunk forgának: így a mult esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, s a mult esztendőbeli szörnyűséges rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel, fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem isten áldásának, csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőségeket míveltünk s azt most későn, istennek sulyos ostorát látván, felségeddel együtt siratjuk.

»Jóllehet felséged felől szomoru szivvel halljuk, hogy hazánknak ilyen iszonyu romlását látván, felséged, mintha csak özvendezne rajta, most is csak tánccal és vigadással mulatja.

A fejedelem felkacagott.

Géczy lassan s betüzve olvasta a nehéz olvasatú írást s úgy kellett szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak annál erősebb hatást váltott ki.

A jó erdélyiek, – mondta – s nekik fáj most a mulatság, hogy elmult; fejük fáj tülle, s hogy nekünk még birja agyunk, irégylik.

Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az írást.

– No csak olvasd, olvasd!

– »Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak »viseltes papucsát sem adná« érettünk! annak utána esedezésünkre s kérésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban egy gonosz személynek tanácsára mindnyájunk levágatását elhatározván…

A fejedelem álmélkodva nézett fel:

– No Géczy, ez te vagy.

Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult s nem nevetett rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog s most mint a szoruló róka izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben s nem szerette volna elveszíteni udvarházát, sem Fogaras várát…

A fejedelem azonban hangosan nevetett:

– Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! istenemre, most negyven-ötven nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam…

Géczy nem szólt, tovább betüzte az írást:

– »Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból estve sötétben való indulásakor, Sebes vára felé mutatván utat, azt üzené az országnak, hogy csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán kiki szabadon gondolhat magára és hitünket felszabadítja. Az alatt pedig a seregeket maga kalauzi által más bolygó utakra, sürü erdőkre tévelyesztvén, felséged akikkel akarta, más utra szakadt, Almás és Somlyó felé és így hagyott el bennünket veszedelmes állapotunkban…«

Géczy és Báthory egymásra néztek. Mi ez?…