ELSŐ KÖNYV.

I.

Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.

Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.

– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak, meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztó ujjasokat.

– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…

Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja…

De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni…

A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szép kancellárné asszony…

– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!

– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.

A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:

– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!

A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:

– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…

Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.

A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.

Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.

Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.

A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól sült kalácsában.

Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi magyarosan.

Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.

– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.

– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.

A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…

– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.

Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében látásán.

Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit.

A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.

– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.

– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink vagynak.

Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát.

Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani a szerszámaikat.

Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…

– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az asszony.

A fejedelem csiklottan kacagott:

– Irigy vagy a holnapra!…

Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.

A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű, rend előtt…

– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.

A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:

– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is… Brassót!… de elébb Szebent…

A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.

– Aki reggel tüzel, estére elalszik.

– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…

Kajánul s gonoszul kuncogott, mint egy rossz kölyök…

– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget, felemelte s fenékig itta.

Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…

Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól végigborzongva hozzá fordult.

Kint trombitajel volt.

– Nagyságos uram, – itt az óra…

– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.

– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt jövök Nagyságodhoz.

A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…

– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.

– Kit?

– Téged.

– S hol?

– Itt.

Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.

– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta, sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.

A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra, nem-szeretem dolgok esetére.

Egyet odaadott:

– Eljössz?

Az asszony tétovázva nézte.

A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.

Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s azt suttogta:

– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.

– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…

Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal, szóval mardosva egymást.

– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?

– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem – s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.

Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:

– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.

– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.

Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.

A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony, mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett volna…

A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót retesszel elzáratja… ha ugyan…

Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt csinálja, amit akar véllem…

Hamar felkötötte kardját, s indult a tanácsterem felé…

Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…

Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő Erény előtt akaratlan hódolna.

Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.

A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős, komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal, lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.

Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra, hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura, Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját, akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«

Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy pápista az ítélőmester!…

– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta pathetikusan a püspök.

– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!

– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.

– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk, püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az egész Erdély reformált.

– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, – morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.

– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag tokáját kidüllesztve.

– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.

De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:

»Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet Gábriel őkeme száz Sardanapált lepipál.«

Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a brassai bírót.

– De hát még amit Imreffynére csinált!…

Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester pálcáját nézte.

Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot mondott.

A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.

A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe mosolygott, mintha titok volna köztük:

– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.

– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a feleségét behozta.

– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy uramhoz.

– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a csikónak a szarva.

Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…

– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet se várva, elindult az ajtó felé.

Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon, mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is színes posztómenték tarkázták az udvart.

Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért, az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok rettegésekért…

– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember, mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«

Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött falvak népének…

– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen mondta:

– Csak ennivalónk legyen, nem háború!

– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi »polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se, köles, zab kevés, vagy majd semmi…

Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s szintén ujjongani kezdtek.

Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét, aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…

Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.

Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta, meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…

Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart hazamenni…

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget; nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat, mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…

Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg, nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van, pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«

– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek voltanak…

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

– Mégis pazarol a város.

– Dúlják a közöst.

– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak maguknak!…

– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!

– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…

– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…

– Majd jól tartanak Barassóba!

– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a pokolig: nem kell háború…

– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?

– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se vót.

Elhallgattak, dörmögtek: »mindig ez a békebontó, az oláh…«

Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint volt a városból s dörögtek az ágyúk…

Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…

Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt… A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem, aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.

Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből, monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…

Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…

A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt. Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt, elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…

– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a bőrire.

– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az asszonyokat nézte.

– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve szottyanik…1)

– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az erdélyi hármas nemzet statutumaiban.

Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.

– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni. Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…

Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:

– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem, török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista asszony közt?

Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve. Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és fejedelmibb teremtés.

Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint egy pujkakakas, így csördült:

– Van…

– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.

– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…

A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:

– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak belenézek a fülébe…

Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:

– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura kapja meg a Katus nevű rézágyút…

Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt, amelynek kapitánya volt…

Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…

A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két asszonynál…

Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen, vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?

Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a fejedelem fejébe…

Már itt voltak Szász-Lónán.

A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a menet bevonulását.

Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem látott semmit.

A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort, amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.

– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett… A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…

Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek, mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.

Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…

De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…

Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül magukba vegyék.

Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata: az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a nyári szélben a kerti virágok.

A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött… Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh, alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…2)

Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:

Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes, szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije… Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem hitte volna, hogy valaha így…

Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…

Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy idetekintsen az ablakra fel…

Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:

– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…

Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból: tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…

Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek, oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…

Ha a fejedelem kevély: ő büszke volt…

Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…

Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte a társaságot.

A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.

Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak ellensége.

A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt valamit.

Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.

– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt csinált az úton?…

Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:

– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.

A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:

– Borunk s fejedelmünk vagyon.

Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:

– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.

Kornis Boldizsár vörös lett.

– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.

Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.

A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem után.

A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal, fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a fejedelemasszonynak be kellett jönnie.

A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta. Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.

Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol… Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…

Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.

Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,3) mert már akkor égett a vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!… Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…

Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt rá, hogy Imreffyné…

Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét: felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis mozdulattal a keresztvetést jelezte.

A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.

Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat, amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel, mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az Asszony így váratja is magát!…

Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s lankadtság…

Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…

Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.

Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…

Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz, kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta, hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy… elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.

Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt… És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…

Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület után a kacagás és az éljen…

Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt, aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.

Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek, mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak ki.

És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.

A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki ránézett.

Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s a portánál.

Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos, nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.

– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb urunk…

A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.

Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd hajóját:

– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása, hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…

Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.

– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…

Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…

A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról, hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is… Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat, s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült figyelme lett egy fokkal fojtottabb.

– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem főképen emberséges polgári munkával…

A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…

– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van: bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló herce-harcokon…

A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…

– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat, kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…4)

Ez már sok volt.

A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy: még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.

De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:

– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…

Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos igazságot mondta:

– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra fölépíteni nehéz…

– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…

A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.

Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a lóról?…

Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben, magjában törni meg!…

Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett magában…

S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!… Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak, arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…

Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ ellen…

Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«

Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…

Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:

– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!… Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…

Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s könnyelmű kedvesen elmosolyodott.

S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali szellő a virágokat:

– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet statuálunk.

Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…

– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…

Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló lelkesedés, amit e teremben ő provokált.

Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.

Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta annak a kezét.

De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő szívét.

Megkezdődött a bemutatás sora.

De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét, akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.

A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.

II.

Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön. Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez, két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék, püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.

Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…

Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését. Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan rágyújtott, hogy:

Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.

Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok, pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:

A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.

Abban a pillanatban belépett az asszony.

Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni, pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.

Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte, elsivította magát:

– Ki!… Ki!… Ki innen!…

S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…

Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról, utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány fojtott, fogaszorított nyögése…

A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után egy-egy szót vetett:

– Te eb… te eb… te kapca…

Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni, dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.

Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára, visszajött s dühvel kezdett lármázni:

– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki, levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a… vesztés…

A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán végezte, erre ő is adott egy vágást:

– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.

Gyorsan elfordította a szemét.

Az asszony sápadt lett.

– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.

A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:

– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…

– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem, Nagyságod vénített meg.

A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.

– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni jöttem én a pusztába?…

De az asszonyból kitört:

– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!… Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt a szekaturát…

A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az ország dolgáról s most patvarkodást…

– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?

Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.

– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek tündérek az Nagyságod kertjében?…

Tombolásában fékezni nem bírta magát.

– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér, amennyit maga mellé állít…

– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged állítottalak magam mellé.

Az asszony elnémult.

A fejedelem túlzott dühöngéssel:

– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.

Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó, aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.

– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét, tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…

Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány…

– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!

– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt kell nekem elvesztegetni az időm…

– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.

– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!

– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van, de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.

– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.5)

Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült, hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.

– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es, mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…

Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a dühöt.

– Fogd meg a nyelved, – rivallt rá, belevörösödve, – vagy kivonatom…

Homlokon csapta magát:

– Ó hogy én itt pusztítom az életemet!…

– De pusztítja!… s ki hijta ide!…

– S még hogy ki hijt!… Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel, ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából… Erre vagyok én?

– S ki adta ide a kulcsot?

– S ki vette el?!… Nem azt kellett volna mondani, hogy… nem neked kellett volna eszednek lenni?… Illik ez?… Igy kell ezt?… Mondják, az asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megéredhetett volna, öt esztendővel vagy nálam öregebb.

– Hazugság!

– Micsoda?

– Hazugság!… Hazudik, hazudik!

– Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?

Az asszony elnyelte:

– Téved!… Téved, – mondta gőgösen, – Nagyságod téved.

– Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani, – s kevélyen csapta fel süvegét, – míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő lesz a végin a puszta királya.

Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.

A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta… De ereje féken maradt s csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva így szólt:

– Itt is voltunk!

Ezzel kinyitta az ajtót; végig vágta, sarkig, s döngő léptekkel kiment.

A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya s hangtalanul tördelte a kezét.

A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a feneketlenbe…

– Engem többet nem látsz, – morogta a fejedelem búcsú helyett.

Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes ruha.

– Nyergelni! – kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.

S a lány felé billentett kicsit.

– Áldjon isten kismadár…

A harmadik szoba volt a ház közepe, s nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki Ferenc úrfi, Kiskos János hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.

– Nyergeljetek! gyerünk innen! – kiáltott a fejedelem s kiment a tornácra.

Az úrfiak utána siettek s pár pillanat mulva már hozták kifelé a lovakat az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.

– Átkozott kutya, – kiáltott rá a fejedelem a hajdura, – pusztulj a szememből, te vagy oka ennek…

A legény mint egy eb hátra kotródott.

Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában, a törökveres kendővel s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem kendőcskéjét emelve magasra:

– Gábor! – kiáltotta magamegfeledetten, – ne menj el Gábor! – sikoltott mindenki fülehallatára, – ne menj el Gábor!

– Elmegyek! – kiáltott vissza a fejedelem, – soha többet nem látsz!

– Nem lehet Gábor, – sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe, – nem lehet!… – és különös, elnyujtott, boszorkányozó hangon vonította, hogy a girincébe állt a hideg, aki hallotta: – Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!… – s a kis tarka selyemkendőn mindenek szemeláttára három gömöt kötött: – Vissza fogsz fordulni Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s ebédre visszajössz!…

És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.

De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból, felőle boszorkányozhat, felpattant a lóra s köszönés nélkül el kivágtatott.

Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból s még látta a vörös asszonyt a hóbafúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott s felemelt karral utánuk meredt.

De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg csak a Bodonkuti dülőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.

Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat adtak alá s a szegény Emirt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni…

Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat lélekzett s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.

Ha ez így ment volna tovább, ország világ jussal meg fogta volna vetni… Hú csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg… Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a feleségétől… minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját… Hűj, hogy meg nem korbácsolta: azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy csattogott; rút némber; hugát mocskos cselédnél mocskosabban tartja… uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet…

Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte érezni Kolozsvár közeledését s csodálatosmód, egyre lassabban jártatta a lovát.

Be haszontalan egy játék is volt ez most… Hogy fog bemenni a városba… üres kézzel… s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé…

Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de nagyon szép napsütés volt, vakított a hó s csapata, kísérői szépen utána léptettek.

A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak s valamelyik elkezdte, aztán elébb halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a virágéneket:

A dal oly édes volt s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, hogy egyszer csak őrá is elragadt s velek dúdolta:

De csodálatos, nem Imreffynére gondolt, hanem a feleségére…

A fejedelem hirtelen, megütődve egyenesedett föl.

Most jut eszébe, ebben a pillanatban, ami egész idő alatt szorítja…

Hiszen ő Sólyomkőre hivatta be Géczyt, Nagy Andrást…

Ó az a sok italbéli… s ez a hasztalan asszonydolog… Amint hétfőn Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdu hadnagyát stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajduk vezérlő kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is, a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon… Nagyon alkalmasint jött, hogy a közeleső s eldugott Sólyomkőn tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai napon nem érkeznek-e meg már?…

Most mi a csudát míveljen… Se Géczyt, se különösen a hajdukat nem rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe…

Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább s nem hallotta már háta megett a csapat dúdolását… Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijjedezik a háborúnak még gondolatjától is… hogy inkább nyelvét harapnák az emberek, minthogy hadat kiáltsanak… A tavalyi rossz termés után, a szűk télben megijedve… S ott van maga a Főkapitány, aki Szász Lónán úgy kipakolni merészelt ellene… S a fejedelemasszony… Hiszen ha a hajdukapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a nagy háború kerek világ előtt…

Szóval, amint meglátta a kolozsvári torony hegyit, ijedten állította meg a lovát s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.

A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, megértették.

Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.

Egyszerre ütődtek meg mind s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova száját s korbácsával egyet suhintott.

– Fordujj! Vissza!…

Kereky Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.

– Sólyomkőre? – kiáltotta Kiskos János hadnagy.

A fejedelem elkurjantotta magát.

– Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a pokolba!… Utánam!

– Vivát! – kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel s mind utána káromkodták: – Átkozott kutya boszorkánya!

A fejedelem egy emelkedésen megállott:

A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította szemét:

– Sárkány! – mondta egy vén katonának, – eredj le Kolozsvárra, mondd meg Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott kell legyen… Nesze, itt a pecsét.

Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja magát a kancellár előtt.

A vén katona fordult s elvágtatott.

A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy a fejedelem a férjet is felrendeli s még ilyen hamar…

Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa karcsú íjja, s olyiknak két öles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig tudott menni. A fák pergették a zuzmarát s behintették süvegüket, vállukat fehér ezüstporral.

Most bezzeg nem dalolt senki, haladtak szaporán.

Mikor aztán jó déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély, úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácán… De ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.

Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy Zsigmond fejedelemé volt, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor a megegyezést perfectuálták… S már hogy belefészkelte magát…

Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok s nemcsak a fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús, s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.

– No ezek biztosra dógoztak, – csóválták a fejüket a vitézek s meghaltak volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajjon mit csinálnak odabenn?…

Ebből ugyan mit se hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve hevertek el a lovak mellett s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a lófarkánál, míg a paripák csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva beszéltek:

Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy titokkal s esküdözéssel mondta:

– Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vinczen Móré Gáspár: Imrefiné asszonyom házában volt, senki se volt bent s ilyen szózatot hallott a pad alól: »Gábor, Gábor, Gábor!…« A pad alá tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy: »Gábor, Gábor, Gábor!…« Azonközben a dajka bejutván, mond: »mit csinálsz az istenért?« s mondja Móré Gáspár: »mi dolog ez?…« S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé az fazékra s mond: »ebbe a nyomba úgy kell jönni, majd nyaka szakad a fejedelemnek!«6)

Kimeredt szemmel, hallgatva, suttogva, titkosan néztek egymásra a legények s úgy érezték, mint ha a pokol tornácában volnának…

Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit csinál a fejedelem? az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még nem ették meg a boszorkányok…

Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajduvezérekkel. Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.

Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval a híres kálomista pappal; s Géczy András.

A fejedelem már nagyon sokat ivott s kábuló fejjel ült a nagy karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett, hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb enniek adatott s maga más ajtón kiment a friss levegőre, egyet mozdulni. A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptében megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a kutyák eszeveszetten vonítottak.

Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van, de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajduk… Irtózatos sok bort döntött magába s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.

Nagyokat lélekzett és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.

Benézett az istállóba: »Hé fiúk, van-e enni, innyavaló?« A legények felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.

A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni; itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta s minden nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni… Köztük tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük szijta be az ősmagyar világ igéit s velük egy érzés lobogott benne, a politikában való gondolataiban is.

– Hát a lónak van-e abrak?

– Dehogy is van, – s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez itt veszett üres világ…

– Sehol sincsen, – mondta a fejedelem, – nincs az idén takarmány, eleség a baromnak…

– Dehogy nincsen, – mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.

A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az s odanézett. Az olajmécses gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.

Csak nézett, nem is kérdezte a fejedelem s azok feleltek:

– Van a szászoknál!

– Ott van.

– Van ott!

– Micsoda rakott csüreik vagynak ott!…

Igy szólogattak s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a fejedelemben a bent forrongó akaratot.

– Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sunka, aranyezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze vagyon.

– Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.

– Szemünkkel láttuk.

– Tán még bele is akartál markolni.

– Én akartam vóna, de nem hatta az szász.

– Bion nagyon hidegek vótak a konyha mindenütt.

– Aszonták, coki pajtás, tágasabb kivel.

– Nem a te bendődbe győtötték.

– Tilos vót a körmünknek az arany.

– De még a réz is.

– De még a kenyér is.

– Mán én megkövetem nagyságos fejedelem, én csak szegény kódus vitéz vagyok, hanem az akkor nem vót becsület… Szász uraméktul… Se bor, se kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva attak?… Tisztafejű ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül…

– Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!… harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!… Nem vót az istenes, bármit beszél bárki… Mert tisztességlövés: lőjjön bár hatot, jó; vagy hetet, jó… Vagy tizenkettőt… az is jó… De harmincat lőttetni!… Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak a harminc azóta!

A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott… az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek lángoltak…

– A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…

– Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó…

Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó. Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és unalmas építkezők világa ellen…

A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.

Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap Szászlónán s érezte, hogy a vendégek, kik odabenn vannak: azok a háborút hozzák, azok fegyvert hoznak, harcot hoznak… Ugyan mi mást hozna Nagy András s a hajduk… Jól ismerte a hajduerkölcsöt: Bocskay le akarta őket telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet, amely csak a rablásnak örül s nem nézi se fajtáját, se vallását, se igazságát: üsd, vágd, nem apád…

Benne is valami ilyen vad érzés szertelenedett föl s a tömérdek bor, amely már testét ma is átitatta, előbb a hidegben, most az istállómelegben mámorba borította: egyre jobban kilobbantotta a »lóra hajdu, lóra«… veszekedett kedvet…

Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott s itta, mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét…

Jöjjenek, csak jöjjenek a hajduk tízezrei, víg aratás lesz itt… Farsang lesz Erdélyben… s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg szászok fogcsikorgatását s vájákoló ivöltését… s kacagott rá a szíve s gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat… A keleti úr Atilla-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni a nyomorék rongy emberi világ rakott hátán…

A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni…

– Hujjáhuj!…

S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén, Tergovistye kövén…

– Hujjáhuj!…

Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj világot, a fészken ülő másik világ ellen…

– Hujjáhuj!

Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók, fészken tojók, rögben búvók ellen…

– Hujjáhuj…

III.

A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült. Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami történik…

Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette, hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák, halványságát s bármit gondoljanak…

De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.

Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy:

»Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen, az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt mondta:

– Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?…

A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő alatt, egyetlen egyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony s ettől könny borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene megvan s akinek akkor se volna jobb dolga, ha máskép volna, de bizony jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni…

Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett s csak lassan bírt annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.

De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna, hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába…

– Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves feleségéhez…

Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán hallatszott. A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből, valahol le mélyre.

A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni, halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:

– S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s mondja neki:… »jaj te kemény szívű…«

Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta:

– S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.

A fejedelemasszony megértette. Ez volt nevelőatyja az ő urának…

Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá…

Mit keres akkor ő ez életben. Mi várni s remélni valója van. Elevennek kriptája lőn e világ, melyből nincsen menekvés…

Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet…

Ó; asszonynak lenni ilyen ember mellett… Ilyen világban, ilyen életek között…

Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek, marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az országgal s minden benne valókkal…

A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s hangja nyíltabb lett és derűsebb:

– Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire pénzt kérjen tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó, lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, háromezren fejül, s mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen őtözve… Szalutájja nagyon a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg eltolják az úr elébe… Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy mely szörnyen szalutájja az urat őnagyságát: és kéri, ahogy meg vólt parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre, kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette…

Az öreg asszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség; szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:

– Felfelelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: »Komiszáros uram, császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vóltanak: én is, eleimnek tisztességes szokásitul nem akarok el térnem: hát pénzt nem adhatok… Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe, magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból ünekik gyűtenem… Mondd meg, hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el. Eredj hát komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli, de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel elvonattathatod magad keresztül az sáron…

A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:

– S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam, kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős természetű úr…

Aztán újra felsóhajtott:

– Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk…

A fejedelemasszony megvonaglott:

Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!… Ha tíz évig… száz évig… ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor sem fog szólani, sem kérni… Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: »Jaj te kemény szívű…«

Nincs. Soha. Nincs ura, férje többé…

– Olvasd Kegyes, tovább a bibliát…

Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta:

– »Meghallgattam a te könyörgésedet…«

A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet gondolataira; megdöbbent:

– »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…«

az ő szívét… az ő életét…

– »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor döghalált bocsátandok az én népemre…«

Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az igazságot.

– »És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek…«

Örökkévaló isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem… Megalázza magát… megalázza még előttem magát.

– »és az én orcámat megkeresendik…«

És az én orcámat megkeresendi, – utána rebegte.

– »megtérendnek az ő gonosz utokról…«

Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz utjáról…

S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:

– »Én is meghallgatom őket az mennyből…« »kedvezek az ő bűnöknek…« »földüket is megszabadítom…«

Mint villámütés sujtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben ott van: bocsánat a megtérő bűnösnek… S már visszahanyatlott a párnára s most már megindult a könnyehullása…

Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a sillabizálást s várta, hogy olvasson-e még?

De ő intett, hogy elég. »Feküdj le…«

A vénasszony fejére húzta szoknyája szárnyát s ott az ágy előtt abbanyomba lefeküdt a vastag török pokrócra s mindjárt el is aludt…

Ő pedig a gyertya bolygó fényén elmeredve, hitt a szent könyvnek és odaadta magát és könnyek s édes elalélás közben a tündéri boldogságról ábrándozott: mikor a gonosz megtér a gonosz útról s orcája orcánk felé folyamodik s én meghallgatom őtet a mennyből s kedvezek az ő bűnüknek…

Most először aludt el annyi idő óta megint boldogan, mint kislány korában, sírásra biggyedt ajkkal s álmában meg-megpihegő lélekkel, mint a gyermek a nagy verés után, a boldog felébredés reményében…

IV.

Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú utcákon.

A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt, kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok, aztán egy-egy hirtelen épült faház…

Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték, azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem tudja, mely percben kapja be.

Egy szász polgár jött szembe, megállította:

– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?

A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:

– Nem tud, nem tud…

A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit, iweesznit…

A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott, érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak tetteti magát.

Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat, aki a szásszal megállt.

A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek iszonyodva meredt a feketementés úrra.

– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.

Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.

A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.

– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott felindulva.

A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a fejéből s két lépést közelebb jött:

– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az egész állát betakaró nagy bajusza alól.

– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett házakat?

Az öreg keserűen legyintett.

– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…

– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna halottaiból is támasztani.

Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:

– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle szavakat hallott.

Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a szó az emberekből.

A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen a közeledés.

A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat, mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban töltötték az éveket…

A népek elkeseredése érthető volt:

– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…

A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva, hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat, legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s jajgattak…

– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk… nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram… az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram, bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt, lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket, megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…

Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás, üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve hallgatott…

– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.

– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk szorítva, nagyságos uram…

Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú, didergő nyomorultak…

– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt – kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…

– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.

– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s pénzeket ellopák…

A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt, mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…

– Rézmálon? – kérdezte.

Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva ordította:

– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm, feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…

A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…

Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.

A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.

– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.

A lovasok megálltak.

– Kik vagytok?

– A fejedelem őnagysága hajdui.

– Hová mentek?

– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.

A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül, tolongva félelmesen, vadul mentek tova.

A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje közelíteni.

Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.

Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a város a vendégséget…

A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a városnak…

Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.

Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.

– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…

A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki, hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a fejedelemasszonyhoz.

Eddig egy nap sem fogadta.

A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.

Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ül:

Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s mire végzi? mire végzi?

Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel kibogozni…

Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja, megsegíti…

Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan tud lenni…

– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.

A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a látogatót…

– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?

A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül ott, törődötten, gyengén.

Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.

Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül…

A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre. Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit, kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a betegágyhoz:

– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az ereszben.

– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.

Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni jött.

Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát, bátorságát, nyugalmát…

– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.

– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…

Aztán így beszél, ilyeneket mond.

– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen, mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt, sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott…

A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja őt nyugtatni…

Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő szájában mégis csak egy idea s egy szám…

Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…« már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás: megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország farsangja«…

Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet, amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…

– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember! megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt, nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal, nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani.

A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá.

Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…

Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől…

– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták…

A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.

Bethlen halkan folytatta:

– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

A fejedelemasszony hallgatott.

A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…

– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.

De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:

– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?… Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére: a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek, Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott, elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték, pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül, soha előbbi állapotjára vissza nem megy…

Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra bekövetkezhetik…

– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…

A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló barátsággal…

– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul, plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.

A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.

Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.

– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város, mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt… De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni, mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát; mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.