ELSŐ KÖNYV. (continued 2)

A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már féltette, mint ládáját, kincsét.

– A Báthoryak rövid életűek… voltak… És akik nyomukba jöttek, szintén… Bocskai meghalt, két év alatt, és gyermektelenül itt van a mi szerencsétlenségünk, ez a mi legfőbb bajunk, hogy itt minden fejedelem csak egy-két esztendeig él s egynek sincs gyermeke, akire szállhasson az ország; mindig új, meg új családot kell keresni s az újdonnan költ fejedelem tapasztalattalan, és nagyot merő…

A fejedelemasszony örvendett, hogy sötétben ül, lassan elpirult, keményen, de fájdalmasan mosolygott… Neki sincs, neki sem lesz: ó, ne is legyen gyermeke…

Bethlen lassan, bólogatva szólt:

– Csakhogy immár vége vagyon e rettenetes időknek! Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is…

Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

– Isten adja, talán jobb idők jönnek még kopott fejünkre, – mondta enyhe mosollyal s szeliden nézett a fejedelemasszonyra, aki kedvetlenül, lehangoltan megérezte, hogy bármily nagy is az ő bánata: Erdélyt nagyobb csapások érték már… a fejedelmi pár bajánál…

Bethlen szeliden, előzékenyen mondta:

– Feleségemért küldöttem Fejérvárra; úgy volt, hogy ő ott fogja Nagyságodat tisztelni, de hogy a kolozsvári időzés látom hosszabb leszen: kérettem asszonyomat feleségemet, se lovat, se fáradságot nem sajnálva, jöjjön hamar…

A fejedelemasszony arcát könny lepte el: nagyon érzékeny volt most és könnyen síró… Tudta, hogy ez a legnagyobb figyelem a főkapitánytól: ismerte hírét boldog s szerelmes házaséletüknek: azzal akar íme segítségére jönni, hogy asszonyát hozza segítségül, barátul…

Ebben a pillanatban azonban valami rettenetes történt, iszonyú ordítás, sírás, üvöltés, vonítás robbant fel az utcán. Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás…

A Főkapitány fölállott:

– Nagyságod meg ne ijedjen, – mondta, – semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.

A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt s ő visszalankadt.

Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk.

Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza:

– Gaz fattyai! imhogy még örvendnek rajta.

A fejedelemasszony kutató szemmel várta. Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta! már elmult a pillanatnyi rémülete, meg volt nyugodva: ennek az embernek jelenléte talán a föld megrendülésekor is nyugalomban tudná tartani.

– A régi időkben ez mindennapos volt, – mondta Bethlen s leült előbbi helyére. – Inségek idején a szegénység nem tud mit tenni, hát fel-felbuzdul s ész nélkül futkos… – aztán egyszerűbben tette hozzá, hogy másra terelje a szót. – Gondolom, feleségem még a mai nap megjő… Nincs Nagyságodnak semmiben hiányossága?

A fejedelemasszony sóhajtott. Ez is a feleségére gondol… csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait…

– Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?…

Bethlen hallgatott.

– A fejedelem őnagyságát véli Nagyságod?

– Őtet.

– Minden percben megjöhet a hírhozója… Nyugodjék meg Nagyságod, bizonnyal országos dologban kellett elmenjen…

A fejedelemasszony sóhajtott:

– Országos dolog!…

Könny borította el a szemét, ennyire üres és semmitmondó vigasztalás… Országos dolog… Ezt hallja egy esztendő óta folyton… Ott kint még csak megnyugodott benne, de itt… Itt is, hát folyton s ezután is szakadatlan ettől kell szenvedni, ez érthetetlen országos dolgoktól…

– Meg kell benne nyugodnia Nagyságodnak, a fejedelemnek hitvese: az országnak hitvese…

A fejedelemasszony hirtelen, erőszakosan felállott s előre lépett a világosba. Bethlen vele együtt emelkedett fel.

– Mondja kegyelmed, – mondta az asszony remegő ajakkal, szót alig bírva kirebegni, – kegyelmed, fejedelem lévén… ott hagyná a feleségét első nap?…

Könnyben izzó szemmel meredt rá a férfi fekete arcára, de nem látta azt, mert messzebb nézett, mert egy más arcot akart látni, egy rózsás és ragyogó fiatal arcot…

Bethlen komolyan szólott:

– Ha az ország parancsolja: minden bizonnyal…

Az asszony megütődött, aztán könnyei gyorsan elszikkadtak, szeme hidegebb lett…

Indulattal mondta:

– Maguk, emberek, mind együtt tartanak… De én nem törődöm a maguk országjával!… Adják vissza az uramat!… Követelem ettől az országtól az uramat!…

Bethlen halk és szelid volt:

– Nagyságodnak igaza van emberek és isten előtt, de Nagyságod nem tudja: mi az, az ország szolgája lenni!…

A fejedelemasszony hevülten kiáltott:

– Száz ország és ezer ország sem pótolja nekem a boldogságot. Mint s hogyan?… Az én szerencsétlenségemen kell felépülni az ország örömének?… Hát ha én boldog lettem volna ebben az esztendőben, az az országnak kárára lett volna?…

Bethlen szomorúan nézett maga elé:

– Nagyságod figyeljen reám: csak két szót szólok s Nagyságod maga fogja mondani, hogy ne vigasztaljam meg többé… el fog küldeni innen s nem kívánja, hogy megnyugtassam… inkább akar a legnagyobb szerencsétlenségben lenni itt tovább, egyedül s megrendült hittel, minthogy visszatartson…

A fejedelemasszony megtorpadva nézett rá s nem értette:

Bethlen szárazon ezt mondta:

– Éhes és nyomorult emberek gyilkolják egymást, – s arra felé mutatott, amerre imént elvonult a zajgó tömeg, – Én megakadályozhatom… Kívánja Nagyságod, hogy ne menjek oda?

A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé s azt mondta:

– Menjen.

Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta…

Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte:

– Menjen kegyelmed.

Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét:

– Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?… Ha Nagyságod hallani fogja a népet, mint egy beteg sebet, beteg gyermeket, feléje jajgatni, aztán hálálkodni, ha jót kapott… akkor nem fogja sajnálni eladni magát, örömeivel, fájdalmaival együtt azért: amit az ország szolgálata jelent…

Meghajtotta fejét s gyorsan elment.

A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér.

Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány hallotta, hogy nevettek:

– Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat…

– Fegyverbe, – kiáltotta a Főkapitány, – fussatok a városkapitányhoz, parancsolom: minden katona fegyverbe!

Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése hallatszott.

Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket.

Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt. De a nagy szürke szász ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat, embereket az utcára.

Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők rémülten húzódtak vissza…

Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt eltakarodott a csőcselék.

Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s fekete darabontjaik élén.

– Mi történt itt? – kérdezte Bethlen a bírót, – kendet teszem felelőssé az egészért.

A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház ablakán vetett ki…

– Testvéröcsém ez asszony, – kiáltotta a bíró s két kezét az égnek emelte… – Engem tesz felelőssé Nagyságod? – mellét verte s arca kék lett a vértódulástól. – Engem tesz felelőssé Nagyságod?… Kérem alázatosan Nagyságodat, tegye felelőssé azt, hogy statutumaink ellenére egy esztendő óta már hatodszor száll meg nálunk a fejedelem őnagysága. S most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.

S kezeit összekulcsolva állott a halott nő felett.

Bethlen kemény s hangos szóval mondta:

– Kolozsvár városának tanácsát bizonyossá teszem felőle, hogy a katonaság hajnalban mind egy lábig kitakarodik a városból. De felszólítom a város tanácsát, hogy ami liszt raktáraiban vagyon, írja egybe s még a mai napon nekem summába adja: s rögtön és nagy sietséggel kenyereket süssön. S doboltassa ki a város szerin szerte, hogy minden városi szegény naponta egy cipót kap a fejedelemasszonytól, a fejedelemasszony palotájának kapuján. Hitemet s becsületemet kötöm hozzá, hogy az elhasznált lisztet tetejésen fogom én magam a székelység gránáriumából megtéríteni.

A katonák némán hallgatták, aztán vivátba csaptak.

Bethlen azonban megfordította lovát s visszafelé ügetett. Nehány tanácsúr jött elkésve, Imreffy vágtatott szembe az élükön.

Bethlen rákiáltott:

– Kancellárius uram, kegyelmednek tudnia kellett az város állapotját: fejedelem távollétében kegyelmednek kellett kiküldeni a katonaságot a városról…

Imreffy setéten nézett vissza.

– Hová az essez odvába küdtem vón, – mondta hányiveti komiszkodással… – A fejedelem nincs oly távol; ebbe a percbe kaptam épen, üzenetjét s parancsát, – s felmutatta a kis pecsétet, amit most hozott meg a vén Sárkány.

– Hol a fejedelem?

– Nincs parancsom rá, hogy kijelentsem.

Bethlen ingerülten mondta:

– A katonaság hajnalban kitakarodik a városról, s ma este még kenyérosztás lesz a fejedelemasszony kapuján.

Imreffy elszörnyedt, aztán sunyin morogta:

– Nem kommendálom, hogy Nagyságod a fejedelmi jussokat frekventálja.

– Nagy dolgok követelik, – mondta Bethlen s a kardjára ütött. – Nagy dolgok lesznek külömben.

– Nagy dolgok? – ismételte Imreffy. – Kegyelmed nem is álmodja messmijen nagy dolgok készülnek!

Evvel hátat adott s elvágtatott a kancellária felé.

Bethlen az uraktól hallotta aztán, hogy valami idegen követek jöttek, olájok, vagy moldvák, nem lehet tudni, mert Imreffy uram rögtön lecsukatta őket a setét udvarban, s rajta kívül senki se beszélt velek.

Bethlen a városházára ment s maga nyittatta fel a lisztkamarákat.

Mikor délután a fejedelemasszony háza felé indult, hogy referáljon a történtekről, már csődület volt a palota előtt, szegény asszonyok álltak ott hosszú sorral s templomi énekeket énekeltek s közben a fejedelemasszony nevét dicsőítették, zokogások s áldások végtelen litániájával.

Bethlen megállott a palota előtt. Imreffy uram akkor fordult ki a kancellária kapuján, kis szánnal, amely meg volt rakva ládákkal s zsákokkal s tizenkét lovas kísérte.

Behúzta a fejét a nagy hósapkájába, hogy úgy tehessen, nem vette észre, a Főkapitányt, aki lóhátról nézi végig az ő elvonulását.

Az asszonyok állhatatosan zengték:

– Istennek áldása szálljon a mi fényességes fejedelemasszonyunkra…

A fehér asszony fent a palota ablakában csüggedten hallgatta az áldásokat, miket egy idegen férfi ajándékozott neki.

V.

Mikor a fejedelem az istállóból befelé indult a házba, az udvaron Évuska szaladt keresztül a hóban. A fejedelem utána nézett a lánynak, aki frissen s nagy kendőbe burkolózva szaladt a konyhaház felé. Kereki Feri odahúzódott hozzá s csendesen azt mondta:

– Nagyságos uram, mán feljedzettem az Évuskát.

A fejedelem csodálkozva nézett rá.

– Hova te bolond?

– Hát a lisztába.

A fejedelem lisztát iratott mindazon asszonyokról s fejércselédekről, akikkel dolga volt s most meghomályosodott a szeme, hogy a kislányt ártatlanul gyanuba vették; kajánul mosolygott, a lányka épp eltűnt az alsó házban, aztán gorombán mondta:

– Ó te baromállat… vakard ki…

A köpönyegét jobban magára húzta s most, hogy tele volt az iménti háborús tűzzel, röstelt kerülni a hátulsó ajtóra, amerre kijött, mert a szűk házban nem akart a vendégek előtt megjelenni; első hely s első út kell a harchoz… A nagytornácon ment föl.

Kereki Feri fejcsóválva ballagott utána: akkor mér volt a nagy encsenbencs… Ej, gondolta, ami késik, nem múlik… tudom én amit tudok: mér gyütt vissza a fejedelem…

Míg ők a legények közt voltak, a vendégek megvacsoráztak. Arcuk kivörösödött a kemény hideg után a forró szobában s az evés, a forralt bor is fűtötte őket. A három komor hajdu, Nagy András, félszemű Csonka Bálint s az örökké lázas szemű Foktűi Máté hallgatva éltek, de Géczy András eleven és beszédes kedvű volt.

– Hogy utaztak kegyelmetek, – kérdezte Imreffyné háziasszonyi nyájassággal.

Géczy András felnevetett:

– Jól, csak majd megettek a farkasok. Ugructól Kis-Esküllőig űztek, csak a falunál maradtak el. Vót vagy kétszáz farkas, huj de vonítottak utánunk, úgy gyüttek le a hegyekbül, mint egy tatárfalka. Szerencse, hogy még nappal vót, egy-egy puskalövéssel messze lehetett tartani…

Az asszony tágra nyilt szemmel nézett rá. A férfi ahogy beszélt, valami gyönyörű ember volt, a hangja szinte dalolt, kis barna bajusza volt s a szeme apró, de úgy csillog, mint a bogár: áradt belőle valami rendkívüli életvidámság s ez őt csiklandozta, ingerelte: egy pompás férfi, egy messziről jött, messze menő dalia, akinek a hangja a szívig bizserél s úgy néz, átnéz az asszonyi szíven…

– Csak ott láttam ennyi farkast, – mesélt egyszerűen, kedvesen, vidáman tovább Géczy, – mikor Konstancinápolyba jártam. Most öt esztendeje Trautmannsdorf urammal Viennábul… No, mikor Belgrádot elhattuk, a fekete hegyekbe valami kétezer farkas támadott meg. Szerencsére volt százötven jó muskétásunk, úgy megháborúskodtunk velek, hogy avval a törököt is ki lehetett volna vetni Tömösvárábul. Adta farkasa, van ám annak esze, nem is hagytak békén, követeket küldtek utánunk, hogy addig el nem hagynak, míg legalább a becsület kedvéért adót nem fizetünk nekik.

Imreffyné felnevetett.

– A farkasok?

Géczy boldog lett, hogy az asszonynál hatása van s még elevenebben mondta:

– Nem is hinné asszony nagyságod, hogy értenek a farkasok az háborúhoz, jobban mint sok német generál. Örsöket állítanak, segítőcsapatokat rendelnek, bekeríteni, ostromolni, ravaszul visszahúzódni senki jobban nem tud. Hitemre, csak az érti meg a farkassereg mozdulásit, aki maga is jó hadiember.

Igy beszélgetett, nagyon érdekesen, csakúgy csergedezett a szó a szájából, de az asszony mégsem a szavai értelmére figyelt, de régesrégen nem találkozott férfiemberrel, ennyire szíve szerint valóval, tudták már mind a ketten, hogy szólanak, beszélnek, de nem szavakkal: szemmel, úgy-úgy egymásba akadt tekintetük; egyik próbálgatta, másik engedgette: két, ereje javában levő fiatal került íme össze…

A fejedelem belépett s egy pillantással mindent látott.

Az asszonyt látta, aki ragyogó arccal nevetett s az ő beléptére idegesen, árulóan hamis figyelmetességgel pattant fel. A férfit nem látta, az háttal volt felé, nem is kereste, hogy lássa, de hiszen már ismerte Géczyt s érezte az asszonyon át.

Nagy András nehézkesen, mint nagy test, megmozdult, ahogy őt megismerte, felállott s a többi is.

Jól ismerte őket; Ecsedből; abból az időből, mikor velük füstöltette ki az öreg fejedelmet, Rákóczy Zsigmondot, de még régebbről is, a Bocskai udvarából, Kassáról. Akkor ő még siheder úrfi volt s ezek már ép ilyen szörnyűséges komondorok: de ma ő a fejedelem s nem adott kezet másnak, csak Nagy András uramnak, a többinek csupáncsak bólintott s tovább ment, be a belső házba.

Mindenki erősen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffyné egész odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta s hirtelen suhogó lépésekkel, mint háziasszony, utána sietett a fejedelemnek.

A hajduk azonban zörögve visszaültek.

– Igyanak kegyelmetek, – mondta elmenőben a háziasszony s ők csakugyan mindnyájan a nehéz ónkupákra néztek.

Ahogy Imreffyné belépett, a fejedelem a kandallónál állott. A tűz parázsban, pernyében hamvadozott, vörösen izzott.

– De legény Nagyságod, – billent be Imreffyné, – be hegyesen jár kint, megveszi az isten hidege a lelkét a lelkemnek, amijen frissen kijár…

A fejedelem nem szólt, csak nézte a tüzet, jó vón menekülni ettől a bestiától, de ő rúgja ki! nem úgy hogy elüssék az ember keziről…

Az asszony megcirógatta a vállát, aztán az asztalon fogta a serleget, belepillantott, megtöltötte a nagy zöld korsóból, s italra vitte a fejedelemhez.

– Szeressen Nagyságod, – mondta, megemelve a serleget; kicsit beleivott, hogy az ajka nedves lett, úgy adta oda.

A fejedelem ránézett, a szeme fenekéig nézett, farkasnézéssel, még a szája is harapásra vicsorodott, aztán csak elvette a poharat, kissé megnyugtatta a kezében s inni kezdett.

Az asszony beszorított szájjal, halk mosollyal számlálta a kortyokat: így, így, igyál, vessz meg, mosolygott: míg így iszol, az én emberem vagy. A fejedelem szörnyű ivó volt. Nem időtöltésnek kellett neki a bor, nem is testi kívánságra, örömre; úgy ivott, mintha minden italnál csatát állana, pokolt inna… Egy-ejteles kortya vagyon, mondták róla s még száz év mulva is úgy emlegették a Báthory Gábor kortyát: egy korty, egy icce…

Nem adta vissza a serleget, letette a kandalló párkányára, tudta, az asszony szót vár, érzi, nem fog elmulni szó nélkül a dolog, hát váratta…

– Megforr, – mondta az asszony s mosolyogván, el akarta venni a kancsót. De a fejedelem egy ujjal elhárította a kezét.

– Csak azt akarom mondani, – mondta dürrögve, félrehajtott fejjel, a torka fenekéből, szerelem érdes boros hangon – csak azt Katya… hogy az frantzuz betegség legszebb, mikor az orra mász… – Kicsit hallgatott, kivárta, hogy az asszony megértse: az este beszélgettek róla, hogy a külföldről jött, a nyugatról jött urak mind tele vannak a rettentő betegséggel, ami Sigmond fejedelmet elvesztette s hogy az erdélyi urak ezért vannak megnyugodva, hogy a nyugatról jött gavallérok nem hódítják el a hölgyeiket: nem mernek az asszonyok… – Én láttam olyat, kinek feje, pofája, nyaka mind fekete varral volt színültig, a tőgyfa kérge síma vót hozzá képest… csupa szemőcső, meg pattogzás, meg kelés, mindig vakaródznak…

Az asszony jól tudta, hogy ez az egész: féltékenység, gusztusrontás, Géczy ellen s öntelten mosolygott. Olyan jól ismerte már, félszóból is értette, veséjébe látott.

Kényesen elfordította a fejét, nem felelt, félt, hogy a hangja csakugyan elárulja, hogy a vére megpezsdült s nagy szívcsiklandás vagyon… A kandallóhoz dült, két puha fejér kezével a kandalló oszlopát megfogta s mint párnára fektette rá az arcát. A tűz kicsit fellobbant s megfestette vörös lánggal, sárga fénnyel karcsú, groteszkül meghajlott, kívánatos, sárló kanca alakját, élves, kéjes tekintetét, ahogy kacéran, izgatóan, csalogatósan nézett vissza fordított arccal a fejedelemre.

Ez grimászolt s tíz körmét horgasra görbítve, így lihegett, feléje hajolva:

– Igy kell aztán kaparódzni… tudode… kis bestia… mind a tíz körömmel…

Felvette a korsót s kiitta, ami még benne volt.

– A füled, orrod tele lesz gennyedtséggel, csak a szemed marad ki belőle…

Az asszony tiszta nagy boszorkányszemeit ráfeszítette.

– Pedig jobb vón neked: egész tested fejér tiszta maradna, de erre a két cudar látóra vakulnál meg…

Evvel hirtelen hátulról, mohón, vadul átkapta az asszonyt, aki nem s nem szólt s nem mozdult, csak markolta a kandalló oszlopját; szemét lehúnyta, mint aki nem bánja ott hátul mi történik az éjben, ő gondol, amire vágy…

A vénasszony jött be, hogy a tűzre tegyen, mikor meglátta őket, ördögi vigyorgásra torzult az arca: azokat egy csöppet sem zavarta az ő bent léte s ő rekedten virnyogta:

– Csókúd csak, csókúd csak, Nagyságos uram, az én jó nagyságos asszonyomat…

A fejedelem csókolta az asszonyt, aztán eltaszította, hirtelen durván ellódította:

– Küldd be a hajdukat!

Az asszony kiegyenesedett és sóhajtva, fáradtan, remegő térdekkel, szétzúzottan, párás, nedves mosollyal, nagy szemeit lehúnyva, szédelgett tova.

– Nagyságodhoz nem lehet szólani, – duruzsolt, – mindjárt… goromba zsák…

– Lódulj, – kiáltott a fejedelem. – Országos dolgok vagynak!…

Az asszony szédelegve, mosolyogva, hallatlanul megszépülve imbolygott az ajtó felé, hogy a hajdukat behívja… Szemét lecsukva és álmodva járt: a fejedelem megborzongott: ezt meg kell égettetni, ezt a boszorkányt, ettől máskép meg nem szabadul…

VI.

A vendégek bejöttek.

A fejedelem a kandallónál állott. Nem lépett feléjük, mereven állott, érezte a közeledő szédülést. Mereven állott s vigyázott magára… A hajduk odamentek elébe. A gyengén világos, mély boltozatos szobában, ahol a tűz volt a legerősebb világító, komor, bozontos alakok voltak ezek a nagy bundás, nagy csizmás emberek; Nagy András még a szűrforma nagy fekete mentéjét is magán hagyta a tekintély kedvéért. A fejedelem sorra kezet fogott velek s lassan, mámorosan jártatta rajtuk a szemét, aztán Géczyt nézte, óriási szemeit rámeresztve; tetszett neki, szerette volna megölelni, megpofozni, vagy megkorbácsolni: olyan szálegyenes, sugárzóan ifjú férfi volt, lehetett huszonnyolc-harminc éves, de fiatalabbnak látszott.

– Hogy gondolkodnak az mi dolgunk felől felföldi uraimék? – kérdezte tőle kissé megbicsakló nyelvvel, imbolygó lábain állva, lengő árnyék formán.

Géczy elmosolyodott s hátrább ereszkedett, a kardjára támaszkodott.

– Azt mondják, hogy Bocskai uram a Tiszába ejtette a kalapácsot!…

A fejedelem úgy kapott a szón, mint hal a horgon, nagy szemeit kidüllesztette s előrehajlott Géczy felé, aki úgy állott, kitárva magát a nézésnek, de világért szembe nem pillantva, a tekintete valahol fent kalandozott a kandalló ormán.

– Ugyanugyé, – mondta a fejedelem.

– Illésházy uram maga mondta, – szólt Géczy s egy villanásra odanézett a fejedelemre, s aztán vidáman s fecsegve hazudozni kezdett: – még akkor nádor se vót, még szüretkor, Turzó György uraméknál voltunk Bicsén, ott volt Pálffy Kata asszony, az Illésházy felesége, Czobor Erzse asszony, a Turzó felesége, nagy politikadámák: mind aszonták, hogy Bocskai uram jó magyar vót, jó szerencséje vót: de nem a török ellen csinált békességet, hanem a török mellé: ez a baj.

Nagy András, a hajduvezér, nagy deres bajszát, mely szinte a melléig lógott, fekete öklével félreigazította s azt mondta dörmögve:

– Montam én Bucskaj uramnak előre, de nem hallgatott a jószóra…

A fejedelemnek dagadt a szíve. Ime itt az igazság: fölibe kerül Bocskainak. Kárörömmel lebbent meg a lelke, a nagy fejedelem először őt jelölte ki maga után örökösének, de mikor felismerte, hogy mennyire törökgyűlölő, akkor Homonnai Bálintot… Nagy elégtételt érzett: hol van Homonnai s lám ő a fejedelem!… És hol a Bocskai nagy becsülete, ha az egész világ így beszél…

Csonka Bálint, a hajdualkapitány tódítani akart:

– Akkor lehetett vón megtörni az kégyó fejit, de űkeme eemulatta!

Nagy András egyet köhintett. Látta már, hányadán vagyunk, ha már így lehet beszélni szegény Bocskai fej fejedelemrül, hogy űkeme s nem űnagyságja…

– Kígyó fejit!… – mondta. – Embernek attul sose kell megretirálni!… – Kardjára csapott s felhördült: – Meg van még az vén vaskó, aki akkor vót!… – s csúful beleköpött a tűzbe.

A fejedelem mámora egyre nőtt, hamar, hamar hallani akarta, mire számíthat, mert az ő ezer főnyi testőrsége csak arra jó, hogy a kolozsváriakat egy kicsit felpaprikázza: evvel még nem mehet harcba.

– Egy szál karrddal rámenni? gondolja kend? – mondta nyersen Nagy Andrásnak.

Ez egyet rántott a mentéjén, úgyhogy félszárnya a földre csúszott s bunkós öklét megemelte:

– Egy szál kard! – mordult fel, – egy szál kard!… Az a bökkenője, hogy kijé az a kard!… Mer ha az erdéji fejedelem űnagysága húzza ki, nem egy szál az uram, hanem erdő… Még a mezei sás is vérre áhít akkor!… Az én vasam, csak egy rossz görbe nyeső: de ha én kihúzom, osztán felemelem, oszt előre mutatom, – s kihúzta tenyérnyi széles, rettentő pallosát s lassan a kandalló párkányára tette, – hát e mellé uram, hatvanezer hajdukard szegődik…

A fejedelem tudta, hogy túlnagy szó, de nem üres szó s a melle tágult. Foktűi Máté, a pap, tisztességgel vetette utána:

– Az megajjasodott szegíny hazájír…

Géczy nem tűrhette, hogy olyan sokáig háttérbe szoruljon.

– Nagyságos fejedelem: az egész plánum tenyeremen fekszik… Konstancinápolyban a török meg van dögölve, magam szemével láttam… Áhmed, a győzhetetlen padisáh, asszonyruhába táncol a rabszolgalányokkal: ez? nagyságod! ez egy kész Sardanapal! ez nem fog kardot! iszonyodik még a nevétől is: ha ezt megtámadják, ez nem is védekezik: máglyára hordatja a kincset s elégeti, de meg nem védelmezi… Vége van a törökségnek, már az előttevaló szultán Muhammed, tizenkilenc testvérit, rokonját ölette le, hogy trónra kerüljön, s azóta minden héten egy főember zsákba, s bé a tengerbe… A janicsárok: voltak; a katonavirtusnak: vége; a nagyvezértül, az utolsó muzdurgánig: mindenki csal, lop; adjon nekik Nagyságod egy jó lovat s eladja érte az országát; vállalkozok rá, hogy elég baksisajándékkal kieszközlöm, amit akar Nagyságod: tíz évi adómentességet, vagy a lengyel koronát: itt vágassa le a fejem Nagyságod, ha nem…

Úgy hallgatták, azzal a hevüléssel, amely a pillanat vágyától felgyújtva, akarja a hangulat-erősítő dolgokat.

– Ezt csinálja a bécsi udvar is, pénzen veszi a békét: a töröknek már csak az árnyéka ijesztő: annyi becsülete van, amit szegény Bocskai fejedelem szerzett nekik a Zsitvahátán kötött békességgel.

Géczy az ujján kezdte számlálni s oly egyszerűen, oly természetes hangon, hogy nem lehetett benne kételkedni:

– Ha Nagyságod felemeli az ujját: mindjárt maga mellé számlálhatja a magyarokat, meg a prágai imperiumot, azután a lengyeleket, azután a persákot, ürményeket, ázsiabelieket: csak eccer vesse neki egy szelindek a torkának a fogát, jön a többi mind… Ha Nagyságodnak jó lova vagyon, itt abrakol s a Mármara tengeren itat rá…

A fejedelem megmozdult, sok volt a tűz egyszerre: s bentről a bor pokoli kínokkal marta, nem tudta már melyikre figyeljen a két gyötrelem közül.

– Azt mondom Nagyságodnak: Úgy szakadjon le rullam a testi ruhám: hogy a korona még bent vagyon az országban, akit Bocskai uram elszalajtott: Nem a török cifra tehemtelen koronája, hanem a régi magyarok szentséges szent koronája: azt mondta nekem Szklabinyán Révay Péter uram: öcsém, ha korona kelletik az magyarnak: a korona az én őrizetem alatt vagyon!… Akinek esze van: értse!

A fejedelem nem bírt tovább egy helybe maradni, nagy léptekkel lépkedett az asztalhoz, tétovázó ujjakkal fogta a tele kupát s hosszú kortyokkal fenékig kiitta.

Akkor, érezte, megtántorodik; lassú, téveteg, óvatos kézzel tette le a kupát, de az erősen az asztalhoz koccant s felborult; úgy nézett utána merev szemekkel. Rátámaszkodott az asztalra s úgy maradt: minden mozdulat hosszú, hosszú időbe került, míg véget ért.

Géczy még nem vette észre a fejedelem színe változását s előbbi hangon folytatta:

– Csak két hely van, ahol megfeneklik, ha előre nem vigyáz az ország, minden dolog. Egyik hely kívül van a határon s ez az olá vajda, Serbán Radul; ez az ajjas fickó, ez keresztet vethet a tervekre. A másik pedig idebelül van, az ország belsejébe…

A fejedelem úgy, maga elé meredve, dadogva szólt: a bor elrontotta s ő ezt jól tudta már, de őrizte magát, sötéten szólt:

– Monddki… monddki: ha tulajdon vérünk is: kivetjük… az útból.

Géczy nagy szemet meresztett, csak most látta meg a részegségét. Ebben a percben bejött Imreffyné, aki ijedten rögtön látta, hogy a fejedelem ily váratlan s hirtelen levitézlett. A többiek még nem jöttek rá a titokra. Géczy nagy hangon, ahogy süketeknek s gyerekeknek szokás beszélni, mondta:

– Én megnevezem, ha Nagyságod akarja!… A fejedelem dolga a parancsolás: a szolgáé az engedelmesség… Én kimondom ápertén: én nem féltem a fejem… Pedig nagy bökkenő: mert még a római pápa is arrafelé int keresztet először, ahunnan a pénz nevet feléje… Úgy-e tiszteletes uram?

Foktűi Máté, akit váratlanul aposztrofált, kihúzta magát s szónoki bólintással helyeselt, de a fejedelem nem hallotta, nem figyelte, nem értette meg őket, nagy erővel tartotta fenn magát, balkarjára támaszkodva az asztalon, s jobb kezét kidobta ingatag, merev mozdulattal:

– A szászok… A szászokat gondolod?…

Géczy előbbi módján folytatta:

– Nem én mondtam!… Nagyságod mondja!…

– A szászok?! – ismételte a fejedelem.

– Ha Nagyságod mondja: úgy vagyon: a szászok!

– A száászok, – károgta Báthory s az ujjával megfenyegette a távolt, – a szászok csak várjanak!… Tudjátok? – s széthúzott szájjal, nevetésre ferdült ajakkal, vad kárörömmel dadogta: – Tudjátok, mért dugta zsebre István vajda Szeben kulcsát?… Tudjátok?… Mer aszonta: aki Szebent bírja: az bírja Erdélyt!…

Lassan, lötyögve, elfordította a fejét, mert még ebben a setét éjszakában is ami ráborult, a hirtelen részegségnek ebben a rázúdulásában is őrizte titkát s fejedelmi méltóságát. Intett, hogy elmehetnek.

Most már mindnyájan látták, mi történt. A hajduk, akik még seholse voltak a borral, fiatal még az idő, nagy csodálkozással vették, hogy a fejedelem máris elázott légyen… Imreffyné már ott állott az asztalnál, készen rá, hogy szükség esetén segítsen. Báthory újra intett, széles, heves intéssel nyögte:

– Kegyelemben… elbocsátjuk… kegyelmeteket…

Elferdült szája már értelmetlenül csemcsegte a szavakat s a haja mind az arca előtt hullt, olyan volt, a kondor fekete hajával, mint egy cigányvajda.

Az urak összenéztek. Imreffyné megszólalt:

– Terítve a másik házban kegyelmetek számára nagyjóuramék.

Erre döngő, nehéz lépésekkel kimentek a másik szobába…

A fejedelem addig nem ült le, míg bent voltak, úgy rémlett neki, ez méltóságosabb. De az utolsó percekben elszédült, Imreffyné hamar átölelte, de a rettentő nagy ifjú mellett ő egy vékony támaszka lett s Géczy visszaszökött az ajtóból egy ugrással s az asszonyon keresztül fogta el a fejedelem karját, hogy el ne zuhanjon: átölelte az ittast, nem ravaszság nélkül ölelvén át hosszú karjai közt az ott maradt asszonyt, aki csak sokára tudott kibújni az öleléséből.

A fejedelem álmosan feltámasztotta a fejét, óriási álmos szemét s belebámult a Géczy arcába, Géczy egész közel volt hozzá, most már maga ölelte a hóna alatt a beteg fejedelmet s arcuk csaknem egymást érte.

– Nyugodjon le Nagyságod, heverjen le Nagyságod… hozza ide kegyelmed, – mondta becéző s erélyes hangon Imreffyné. Géczy a medvebőrrel letakart heverő felé cipelte a fejedelmet, »nehezebb két bécsi mázsánál«, mondta a fiatal testre, mely minden erejét úgy elvesztette, hogy egy sártömeggé vált.

Géczy a nehéz tölgyasztalt félrenyomta, a széket felrúgta, amint cipekedett vele.

A fejedelem mosolygott, szemét félig leejtette mint a haldokló s a szája szélén elfolyt a nyála. Végre Géczy lefektette a heverőre. Egész belevörösödött a munkába, halántékán az erek vastagra dagadtak.

– Nem kell edény? – kérdezte, a természetes megkönnyebbülést várva a részegnél.

– Nem, nem, nem, – mondta Imreffyné, – csudálatos nagy természetje van, soha nem okádik.

– Sokat bevehetett.

– Többet egy akónál ez három napba; hatvan-hetven iccét bevedelt. És még mennyi égett bort…

Ajkát szorította, hogy ne nevessen; nagyon furcsa volt, ahogy az előbb Géczy úgy hozzá ölelte a fejedelemhez, majd megfojtotta…

Kint azonban nagy csörgés-zörgés volt, az asszony örült, hogy ablakhoz futhatott, nagy csodálkozással ismerte fel, hogy az ura érkezett meg.

– Ó az alávaló, – mondta felindulva.

– Ki az, mi az? – kérdezte Géczy, de ő nem felelt rá, legyintett, mosolygott s a fejedelemhez sietett, aki a dívánon hörgött.

– Mi az, kedvesem, mi az, gyönyörűségesem, – becézte az idegen férfi előtt odaadó szerelmes hangon s a haját ujjaival elfésülte arcából.

Géczy utána ment, szintén feléje hajolt, szemtelen bátorsággal egyre közelebb az asszonyhoz, úgyhogy végre arca érintette az asszony haját. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, bár az ereiben tűz futkosott. A fejedelem felnyitotta a szemét s hályogos, megtört, szenvedő pillantással mereven nézte őket. Akkor mintha valami gondolat ébredt volna fel benne, lassan valami mozdulatot tett. A keze a mellén volt s ujjai elkezdtek mozogni.

– Mi az virágom, – mondogatta az asszony legédesebb hangján.

Az ujjak egyre folytatták, szinte gépiesen a furcsa mozgást.

– Kaparódzik, – szólt Géczy halkan.

Az asszonynak felakadt a szeme. Megértette a fejedelmet, hogy az együtt látva a kettejük arcát, öntudata utolsó szikrájával tréfál, félti s az előbbire céloz: a frantzuz betegségre, amiről beszélt, hogy: vigyázzon…

Mintha nem is volna részeg, beteg, hanem egészséges és rendes állapotú, asszonyi kacérsággal ráütött az ujjára:

– Ó a lelkem! – mondta s nevetve felpattant, – s én még itt ölöm magam érte…

Az ura ebb a percbe belépett a szobába mogorván, havasan, jégbe fagyva nagy bundájában.

– Éhes vagyok, – mondta szokott nyers módján.

– Ez a jó estét? – pattant fel az asszony. – Terítve várjuk! csak hozzá kell ülni! Az ördög tudta, hogy jön… Nem elég, hogy egy hete száz embert etetek itt: ha lélek volna benne, azt mondaná, mit hozott!

– No csak ne ugass, – morgott a férjeura, – tele van a szán… – Akkor megismerte Géczyt s rendesebben tette hozzá: – Azért fordultunk fel a diósi kaptatón… Servus humillimus, – s megörvendett neki, – no kegyelmedet az isten küldte most.

Erősen megrázták egymás kezét s az asszony ott hagyta őket, ellenben bejött a vénasszony a gazda holmijaiért.

– Hát az fejedelem? – kérdezte a kancellár s hozzá tette óvatosan – őnagysága…

Géczy kajánul nézett a kanapén heverőre:

– Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó.

Imreffy álnokul leste a szegény fejedelmet, aki vonaglott s nyöszörgött öntudatlanságában.

– Nagy Sándor, a világbíró fejedelem is ivott, – mondta álnokul s tettetett alázatossággal, – mégis az ő Párméniója meg nem vetette, bétakargatta…

Avval odament a fejedelemhez s ráterítette a lecsúszott mentéjét.

De ott hagyta, s hogy meg ne haragudjanak odakint a hajduk, visszament hozzájuk Géczyvel. Ott beszélgettek s ott ette meg a vacsoráját is. Kitudakolta, hogy s mért jöttek ide. Azután elköszönt, jóccakát kívánt, hogy neki még sok mindent kell, referatumot tenni a fejedelemnek.

Evvel bevonultak Géczyvel a fejedelem szobájába.

– Nagy dolog kegyelmednek, kancellár uram, – hízelgett Géczy neki, – ilyen borbogárral vezetni az országot.

Imreffy leült az asztalhoz s botos csizmáját kezdte bontogatni. Jött a vénasszony a tál meleg vízzel; Imreffy, míg a csizmával kínlódott, nyögve kezdte:

– Hát bizony, azt csak a jóisten tudja, mit tesz az: részeges fejedelem az ország élin… Nem ő diktál: a bor diktál belőle; s nem ő cselekszik: a bor cselekszik benne… Sose lehet tudni, mire virrad az ember, – hagyta, hogy a vénasszony a lábát a meleg vízben pacskolgassa, s hátradűlt a székben, – csak egyet gondol, mán felfordult környöskörül minden… Nem lehet a szaván építeni, nem lehet a gondolatát kiismerni: megszédül a feje s eccerre felborít mindent…

Koccintás helyett csak megemelte a kupát s visszaemlékezett utolsó együttlétükre, mikor Bécsben Rudolföccse Mátyás udvarában a fejedelem acceptáltatásán dolgozott. Nem volt épp rossz emlék, mert súlyos politikai engedmények árán nem csekély gazdagsággal jöttek meg mindketten. A levegőbe meresztette szemét s komolyan mondta:

– Kegyelmed tudja legjobban, hogy mennyire nem akarták elismerni Bécsben… ahogy hazajövök, bor közt lelem, fogja a kancsót; az isten ne adja, ha el ne kapjam fejemet, úgy neki vág, hogy fordulok fel… Hogy aszongya: ha nem esmerik, nem esmerik: ű nem fél az harctul… Jó nagyságosuram: úgy véli részeg fővel, amit kimondott, már meg is történt: pedig hosszú út van a lélekadtateremtettétől a győzedelmes békekötésig…

Összenevettek, mint cimborák, akik egy húron pendülnek.

– Hat hétig nem s nem eresztett színje elébe, akkor megbékélt, hogy Kendy Istvánt elcsapta a kancellárságból: nem szerette, visszafeleselt neki… Azóta csak vagyunk, toszogatjuk egyik napot a más után… De most isten küldte kendet, mert nagy idők kezdődnek s éppenséggel semmi segítségem nincsen: az kutya átkos Bethlen uram, fejedelmet játszodik az fejedelem mellett s minden számitást elront…

Hallgattak egyet, aztán csöndesen mondta Imreffy:

– Mit izen az nádorespány?

Géczy öntelten mosolygott:

– Hajlandóság van benne, hogy találkozzon a fejedelemmel s együtt megbeszéljenek mindeneket…

Imreffy elborult:

– Tanálkozni?… Hát ez mi szélfuvás?… Mondta má neki?

– Isten őrízz, – nevetett Géczy s a fejedelemre pillantott.

Imreffy tünődve szólt:

– Ahogy borközibe találja: vagy aszongya, szívessen tanálkozik vele, de csak seregek élén s kész a háború… Vagy azt, hogy »nyergeljetek« s lóra ül s meg se áll Pozsonyig… Mit lehet tudni e borivók felől?… Mint bátyja, Zsigmond fejedelem, ha veszedelmes kezdett lenni a fejedelemkedés, farbarúgta s elment hercegnek Prágába: azután mesmeg eszébe jutott, akkor hazalovagolt körül Nagylengyelországon s karácsony éccakáján beizent az uraknak, hogy audientiára rendeli űket… De akkor még lehetett, mer a még bolond világ vót: akkor még engedelmesek vótak az alattvalók… Most próbálja Bethlen uramékkal…

– Pedig ott nagyon kötik az ebet a karóhoz, hogy szerződésük vagyon Erdélyre, nem hagyják, meg kell kapják az országot.

Imreffy elgondolkozott:

– Bethlehem uram azt mondta tegnap, avagy tegnapelőtt: »Én nem bánom, ha jön a római császár: de hozza magával a török szultán engedélyét, hogy Erdélyt neki hagyja… a lengyelek egyességét, hogy nem difficultálják; hozza magával az erdélyi szabadságot, hogy mink nem alávetett tartománya leszünk Ausztriának, hanem magunk szabad gazdája; hozza magával az iparbéli, kereskedésbéli szabadságot, hogy itt élni, dolgozni, gyarapodni lehessen mindenkinek, s végtire hozza a vallásszabadságot…

Géczy felkacagott:

– Okos ember Bethlen uram, csak nem kérik tülle költsön az okosságát.

Imreffy bólogatva mondta:

– Felelém neki, hogy: az elsőket, ha nem hozza is, de megígéri: hanem ezt az utolsót, ezt meg sem is ígéri soha… Erre azt mondja: így pedig papucsunkat se kapja meg: esküszöm kegyelmednek!

Jó ideig beszélgettek s egyre fesztelenebbül őgyeledtek bele a politikába, mikor a fejedelem szokatlan s váratlan dolgot mívelt: felült, nagyot ásított s felkelt. Rendes szokása volt, hogy legnagyobb részegségében is vissza-visszatért az öntudata: bikatermészete volt s valami irgalmatlan elpusztíthatatlan ősereje.

– Á, istennek ajánlom Nagyságodat, – álmélkodott Imreffy s felugorva köszöntötte a fejedelmet. – Nagyságod szunnyadott egy kicsit.

A fejedelem csak mosolygott s nyújtózkodott, mint egy diák.

– Kendyt! – mondta, – hol van most Kendy?

Imreffy s Géczy összenéztek, nem érették.

– Hijjátok Kendyt.

– Igen Nagyságos uram, – mondta Imreffy, – hé! Kereki fiú! – s kiáltani kezdett Kereky Feri után a másik szobába, mert azt hitte, udvari inasát akarja a fejedelem, de ez nevetett.

– Kendyt… Irjál levelet Kendynek, hogy holnap okvetlen itt legyék…

– Kendy István uramat?

– Igen, – bámészkodott el Imreffy s morogta: – bene, bene princeps maximus.

A fejedelem felállott s mentéjét magára vette, hogy kimenjen az udvarra.

Géczy kész volt rá, hogy karon fogja ha kell s kísérje, de a fejedelem elintette. Kereky Feri bejött, őt eresztette magához, vele ment.

– Mi a csudát akar a Kendyvel? – morogta Imreffy. – Vagyon itt a fejedelemnek egy levele, amit az ősszel irott volt Kendynek, szüretkor, de mire elküldtük volna, megharagudott rá s nem engedte. Ez a levél most is itt van valahol az téntás ládába.

Sehogy se fért a fejébe, hogy a fejedelem csakúgy felébred mámorából s éppen Kendyt, az ő megölő ellenségét kívánja…

Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, előszedte az írószeresládát s csakugyan meglelte a fejedelem sajátkezű levelét, s azt el is olvasta Géczynek.

A levél így szólt szóról-szóra, betűről-betűre:

»Gabriel Bathory Dei Gratia Princeps Transsilvaniae, Partium Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes.

– Még akkor nem volt Moldva fejedelme, – szúrta közbe Imreffy, – de hogy az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát ez hatalmunk alá adta magát s felvettük ennek is a címjét azóta… No, majd felvesszük úgylehet egy hét mulva, kettő mulván Olájország vajdaságát is! – s titokzatosan mosolygott, aztán tovább olvasta a levelet:

»Spectabilis ac magnifice domine, fidelis sincere nobis dilecte. Salutem et favorem nostrum.

»Sok jókkal aldia meg isten kgdet. Az kgd küvér teheneet megadtak nekönk, melyet erdei vad gyanánt keöldeött, de inkabb hisszük, hogy majorjában verette agyon kgd. mindazonaltal kgdteöl kegyelmessen vettök, kivánjuk is, hogy erdőn mezeön és majoriban sokat verethessen. Az mi ennek elötte való irását illeti, hogy minden jószágában se lesz több egy ako boránál, kgdnek nem lesz több, de hisszök isteneönket, nekeönk több lesz. Attul is vagyon talán, hogy mink jobban kapáljuk az szeölleöszemet kgdnél. No, mindazáltal kgd meg nem fogyatkozik sem borunkban sem zereteteönkben. Tartsa meg isten sokáig jo egessegben kglmedet Datum Albae Juliae die octobris Anno 1608.

Spect. ac magn. dom. nrae frater benevolus

Gabriel Báthory m. p.7)

Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen rendbehozta az elmebéli állapotját.

– Nagyságod parancsolatjára abb a nyomba jöttem, – mondta Imreffy, – ahogy pecsétjit vevém… – zavarodottan megállott, s úgy tett s úgy forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.

De ez oly ártatlan volt s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:

– Hát iszen el is jöhettem könnyen… ami igaz, igaz… nem maradt hijunk Kolozsvárott…

A fejedelem odapillantott rá.

Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.

– Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt hijtassa, mert ha az ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe… Itt van az Nagyságod őszi levele, evvel bizvást el lehet hivatni Kendy uramat.

– Őszi levél? – kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a levelet, de aztán ráismert a saját írására, – Irja meg neki kegyelmed, hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja vagyon, hogy odaadja a donatios levelet az Katus nevű rézágyúról, amit az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.

Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a fecsegésre, amit Szász Lóna felé folytatott a fejedelem az urakkal… Nem szerette ezt az ajándékozást, mert ez nagy recenzust fog kelteni az országban: de mit tegyen a cseléd… hallgat…

– Igenis… Jól is teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen…

A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik s rászólt:

– Mit zagyválsz? – avval poharat vett s egy kicsit szájöblítésformán ivott.

– Betlehem uram!… – morogta Imreffy.

– Hugyan?

– Betlehem uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott… Hogy épen jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul…

– Megbolondult az ember? – hördült fel a fejedelem.

– Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent a várba ne legyen!

A fejedelem azt hitte álmodik:

– Ezt Bethlen tette vóna?…

– Valamit főznek a palotában…

A fejedelem lángvörös lett: a felesége!

Villámló szemmel ordított rá Imreffyre.

– De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az agyad.

– Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt zsoltároskodva imádja, s térdreborulva, mint egy szentet s Bethlen uram a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.

A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte, aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.

– A fejedelemasszony igenis megérdemli a dicséretet s dicsőséget, – mondta fojtottan – s Bethlen uram is tudja mit csinál… Egyéb ujságja nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?

Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:

– Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van s pedig nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta Szász Lónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg… Ahelyett, hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre, – haddal támadta meg a moldovaiakat a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett… Brassóig meg sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket s reggel Fejér Mihály brassai bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy jelentést tegyen…

– Bethlenhez?! – kérdezte ingerülten a fejedelem.

– Isten őrözz! – kiáltott Imreffy, – a követeket én fogadám s mindjárt bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a dolgokat.

A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:

– Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s Boncidáról, Bánffyt… A nagy isten küldi ez dolgot nekem…

Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog készül.

Egyéb azonban nem történt egyelőre, mint hogy a bor újra megtette hatását. A fejedelem szemmel láthatóan elvesztette energiáját, ajka félrefitult s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.

Érezte maga is s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett a pamlaghoz s nehéz fejét újra leejtette.

Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:

A fejedelem intett:

– Ki, ki már… menjenek…

Géczy s Imreffy összenéztek.

A fejedelem már nem törődött velük. Imreffy fogta az írószeres holmikat s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.

Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy szemeit rátámasztotta s azt mondta:

– Évuskát akarom…

Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:

– Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát…

– Évuskát akarom! – a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában duruzsolta: – Évuskát akarom…

– Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba…

– Évuskát akarom! – csikarította fogát az ittas s félő volt, hogy botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és kócos.

Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival, hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres kifakadt vérhurkák voltak a vállán.

A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására… mikor volt már az… feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:

– Vér… – motyogta, – vvér…

Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:

– E, boszorkány híres bestye… sánta koszos tipertes boszorkány… – aztán intett – ereggy aludni…

Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét elejtette, elbicsaklította s felfordult szemmel már aludt is…

VI.

Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.

Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét szorították s a kard hegye már torkán volt…

Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a sárkány tarajára…

Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.

Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival, hogy szinte beledöglött.

– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…

Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát, mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:

– Évuska!… te mit keresel itt…

A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.

Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről, amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…

Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll, s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…

– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába, hagyj engem…

A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.

A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy tünődésben van.

Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul, mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság, mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni, sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.

Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk közül eresztették ki…

Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz csörgött minden tagjaiban.

Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.

E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.

A sipos!

Felpattant helyéből: Szeben be van véve.

A sipos! az olasz sipos!

Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból, kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van: mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük, s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette, hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.

És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.

Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni, legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is… Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő, ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…

Csak ügyesen… csak okosan…

Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken, Háromszéken húzott át s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó szívvel végzett út után, haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden indulata…

Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tíz öles lejtő bokrai miatt… Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet keltett benne… S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébevaló cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni, mert fél, hogy idő előtt elárulja…

Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy szétüssön köztük s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a szászokat… Láncot vetett lázongó dühére s mosolygott, mikor harapni szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestől bekapja s lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kipöki majd a híres szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket…

A sipos, a sipos!…

A sipos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar sereg… No, de várjunk sorára… meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy trufa s még más is kell…

Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult nehéz agyát, aztán csizmát húzott, bundáját vállára vette s kiment.

Az ebédelőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat s kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata…

– Hujhó, – kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta s ő viszonozta a kiáltást: hujhó…

A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett, az istállókban s a konyhaházban világosság volt s mozogtak az emberek. A hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta. Báthory tele szíjta tüdejét hideg szúrós levegővel s nagyokat itt a szabadságból s a közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna az övé végre az országja…

Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a tűz…

Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta magán a bundát s visszafordult, visszament a házba.

Az ebédelőház büdös volt s a gyenge világosságban látta az alvókat. A hajduk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába, csizmásan, fejükbe húzott süvegben s horkoltak.

– Csak aluggyatok, – mondta magában, – jó farkasim, majd fogtok még paplanos ágyban nyugodni.

Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba… Erre kell nekik az erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek… Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este az alvás kedveért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is…

Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek s ez jó volt… Körülnézett, s meglátta a kandalló-kuckóban a lányt. Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya…

– Vigyázol a tűzre, kis szógám? – mondta neki.

A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen…

A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét, leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…

Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s meglelte előbb a kardját, azután a kupát…

– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni, kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…

Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel, lehúnyt szemmel várt új gondolatot.

Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.

Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy 14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes lepedő…

Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még mindig itt van s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett: nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kis lány, szép gyerek… A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány kegyetlenül verni egy gyenge leányt… No, nem soká fogja már látni a bestyét… érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele, nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele…

Míg készült s magát rendezgette, oda-oda pillantott a leányra, de mely csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy kis inas volt, egy kis ember volt…

A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.

– Nos, – kérdezte kimondhatatlan gúnnyal, – jól vigadott-e nagyságod?

A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.

Nem szólt s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe… Indulatosan intett s kiutasította az asszonyt.

– Hm, be rátartós a lelkem, – mondta az asszony, aki érezte, hogy valahogyan kitelt az ideje s nem merte feszíteni. – Küldöm a Nagyságod mosdóvizét, no.

– Géczyt az isten küldte, – mondta magában a fejedelem, – s most érezte meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok kipörkölésébe, de a háborúba se… Pedig a török szultán engedelme nélkül hadat az országból kivinni nem lehet s a török ez fene Bethlen tanácsa szerint igazodik: isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy épen jókor jött… Ez ki fogja a portán csinálni… Géczyvel szemben másképp érezte magát mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett…

A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény vászony kendővel törülközte magát…

Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek, ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre sem vette mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.

A hajduk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat helyre rángatták, üstöküket tenyérrel ellapogatták s ezzel megvolt a reggeli munka. Nagy András uram kint volt s a hóban megdörzsölte kezét, Foktüi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze; Csonka Bálint egy nagy turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.

Odakint csengettek a konyhán.

– Mi az e? – kérdezte Csonka Bálint, egy házhoz tartozót,

– Cipó, – felelte ez vigyorogva. – Meleg cipó!

Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a házban tartózkodott. Avval kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől kezdve végig az utolsó béresig kiki megkapta a maga cipóját.

– Ugyan szógám, – hozd fel nekünk is azmi jussonkat, – mondta Csonka Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.

Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből, a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetős szűkecske volt a kenyérbéli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez, meg a vacsorához is.

Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.

Most a fejedelem egész más volt, mint az este.

Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt s szórakozott volt beszédben, mozgásban.

Kérdezte s hallgatta őket. Ők elmondták a hajduvilág állapotját. Nagy a harag s a keserűség a hajdunép között, mert hiába volt a Bocskai végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajduföldet. Hiába volt Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak ők s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte…

– Bizony nehéz az hajduk élete, Nagyságos uram, – szólt Csonka Bálint s szokása szerint maga elé köpött, – télen, nyáron kint a szabadban él a hajdulegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a farkasokkal küszködni, nem tudják azt a várasokba lakó népek, mer a farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor latrok, tolvaj, pribék, utonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen a felhízott gőbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer üket szétugratni, a csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybe terelni, az a dolog…

A hajdut csak meg kell piszkálni, a hajduból mindenkor ömlik a panasz, mert a hajduk élete a legnehezebb élet a világon.

– Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak evesebb a soruk… A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál, az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket, gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg…

A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után való kesergő vágy panasza:

– Nem kell félnetek, – mondta a komor, vén embereknek, – olyan országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.

– Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz Nagyságodnak soha panasza a hajdukra, mer mánis úgy imággyák az hajdubéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram, – hálálkodott Csonka Bálint s leemelte süvegét.

Most, most lett ura ez embereknek! érezte, a markában vannak: s érezte, hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Atilla óta nem indult hadnak: ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást… Ezek mint egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni, hogy jöhessenek harcolni…

Volt köztük eleget, tudta, a hajdu nem gyűjt, se nem takarít; az a szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdu, míg másnak van falatja… Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak orgonázása.

De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette. Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajduságot, hogy a maga kertjének, a maga országjának ne árthasson… Mert ha egyszer betette a lábát a határon, azontúl csak a jóisten ha bír velük, vagy asse…

De csak várjunk a szóval; majd a szerződésben…

Nagy András is hallgatott; ez nem tárgyalás, nem ez annak a módja; tartogatta erejét s gondolatait.

A fejedelem kiment, a vitézeket nézte, míg a szobáját kitakarították.

Imreffy kísérte. Imreffy elmondta, hogy az éjjel a leveleket elküldte s nagyon hiszi, hogy foganatja lesz, mert még tegnap megtudta, hogy az egész társaság Bánffyéknál van Boncidán. Ha a levél ott érte őket, akkor két avagy három óra mulva itt is lehetnek.

A fejedelem szórakozott s komoly volt. Az udvar közepén csak így szólt:

– Március elsejére megvehetjük-e Szebent?

– Brassót is Nagyságos uram, – mondta Imreffy féltréfával, felelősség nélkül.

Nem beszéltek tovább, járták az istállókat. Mikor a másikból is kijöttek, a fejedelem szólt:

– Megvenni, megveszem, de: megtartani!…

Imreffy csak ennyit mondott rá:

– Dissipáltassék…

Szét kell szórni a népet belőle…

A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat, beszolgáltatni a fegyverek garmadáit, s mindenféle mívek s eszközök bőségét… A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól nem lehet mestermunkát várni… Harcolt benne a lázadó s irígy magyar a szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a szász céhek segítsége nélkül… Elfordult hát lelkében Imreffytől s nem vitatkozott és nem tanácskozott vele…

Mikor szobájába bément, Géczyt kérette.

Géczy komolyan jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle, nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: síma volt az arca, a jött-ment vidám legénynek, s e világban forgott, mindent értő, mindenben otthonos embernek izgató titkai lehettek: a gonoszság, a ravaszság, a barát-gyilkosság tőre villant ki a mindent eltakaró derült mosoly alól…

– Jól tudsz e németek nyelvén? – kérdezte tőle.

– Tudok, Nagyságos uram.

A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.

Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti amin az esze jár. Hirtelen másra fordította:

– Nádor uram üzenetjét várom.

Géczy, mint mindig, ha zavarba jött, nevetni kezdett. Elhatározta ugyan, hogy a fejedelemnek nem mutatja meg a levelet, míg Imreffyvel meg nem értették egymást, de Imreffy az éjszaka úgy el volt foglalva a postával, hogy nem gondolt rá… Most valahogy úgy érezte, evvel a fiatal fejedelemmel jobban dűlőre lehet vinni, mint a kancellárral… Hirtelen tehát arra döntött magában, hogy megpróbálja: evvel beszél…

– Nádor uram?… Nádor uram sok liku ravasz, de minden lika csak egy palotába szolgál.

A fejedelem gúnyosan nézett:

– Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal… De ha ő paktál velük: én markomba tartom őket…

Géczy meglepődött ezen a váratlan nyiltságon, nem tudta, kiadja-e már a kezéből a tromfot, vajjon őt is csak markában tartja-e a fejedelem, vagy lehet-e számítani rá… Vajjon tudja a fejedelem, hogy a nádor ugyanakkor küldött levelet Kendy Istvánnak, mikor neki, s lehet, hogy Kendyék már meg is kapták a nádor levelét azóta…

A fejedelem újra a szebeni tervére gondolt:

– Hol vagyon a feleséged, gyerekid? – kérdezte Géczyt hirtelen.

Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a választ.

– Az én szegény feleségem s két kicsi boccsom, – mondta vontatva, – azok most testvéröcsémnek, Mágócsy uram őnagyságának várában vagynak, Munkácsban… Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem, fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbe tartsa, gazda nélkül szegény sokat törődik.

A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:

– Irj levelet feleséged asszonyodnak s postán hozasd bé az országba… Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen. Vagynak hozzá szántók, erdők, s hatvan jobbágy, malom s vásár is.

Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?… A fejedelem kegyéből, már van úri titulusa: máramarosi főispán bár a megyét még pozsonyi útja s megbizatása miatt nem is látta, most mit tevő legyen: odahaza a nagy semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő… A szíve dagadt; szegénységből indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a Mágócsiak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján… Most aztán nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokat vetették ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás levén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették s mint maguk vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgy hogy az uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán életében, hanem folyton zsarolta az apját s az egész világot bejárta szerencse után. Mióta az öreg Mágócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a fiatal még igen ifjú s a gyámok nem tűrték az ő követelésit… Ej, ha felvirrad egyszer a nap őreá is…

– Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik, – mondta a szokásos mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.

A fejedelem kevés vártatra szólt:

– Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.

– Oly sietős? – kérdezte Géczy.

– Sietős, mert sietős időket élünk… Kegyelmednek sebesen el kell mennie nagy paranccsal, titkos paranccsal…

– Értem Nagyságos uram.

– Németek közé fog menni kegyelmed… – majd megérti a mai nap folyamatán, hogy mit s mért…

Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.

Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó.

– Weiss Mihály testi-lelki jóbarátom, – mondta, mert tudta, hogy a híres brassai bírót gyűlöli a fejedelem legjobban s bizonnyal ellene kell gyanakodni, – asszonyfeleségéhez nincs több bizodalma, mint velem.

A fejedelem élesen nézett rá.

– Hogyan s milyen módon tudja meg kegyelmed lisztáját amaz ötven polgárnak, akiknek legfőbb vagyonuk van egy városban.

Géczy egyszerre mindent értett, most már aztán mohón vetette rá magát, most már aztán nem szerette volna elveszíteni ezt a megbizatást és a fejedelmét. Ez igen: espion lenni, proscribálást előkészíteni, vagy titkos praktikát: mindig ez volt a lelkében a legmohóbb vágy, csak még sehol sem becsülte egy fejedelmi személy sem annyira, hogy erre méltassa…

Már nem habozott s nem kerülgette, itt már egészen otthon érezte magát.

– Huszonnégy óra alatt választ hozok Nagyságod parancsolatjára.

A fejedelem bólintott, elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így, akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el s hirtelen vissza kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni…

Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint akinek végre kisütött az életében a nap.

Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak tekintené, szólt:

– Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint csodálkozva néztek rá.

– Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága.

Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajduvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző hólyaggal, lantornával. A fejedelem önkénytelen azért állott itt, hogy az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.

– Nagy András uram, – mondta komolyan, – mi régen ismerjük egymást, kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tünődve nézett maga elé a földre.

– Nagyságos uram, – mondta, – az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst… Tudni kell azt, – hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

– És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

– Az is lehetséges… Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe…

A fejedelem bólintott.

– Csak mondja kend, – biztatta a hajdut s élesen vizsgálgatta annak a hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

– Mer aztat kérdezi Nagyságod, – mondta, – hogy hát mennyi vón a szálkard?!… Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül ki…

– Búzát? – álmélkodott el a fejedelem.

– Mer nagy az inség, nagy a szükség… Ha az erdéli fejedelem őnagyságja ötvenezer köböl búzát béküld a hajduságra, akkor ippeg annyi kard fog kiállani; ha többet: több…

– Ötvenezer köböl búzát, – mondta a fejedelem megdühödve. – Hogy gondolja kegyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek, szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt futva küldöm… Tízezer vagy húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz katonát, avagy huszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban: vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren elsétáltok utánam, azt a lélekadta… így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

– Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő, sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod szekerekre, a többi a mi dólgunk.

– Azt elhiszem, – kiáltotta magából kikelve a fejedelem – rakassak szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt! akkor aztán eljönnek a hajduk s majd elviszik; nem kell busúlni; elviszik ők szekerestül lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá kerül… Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdu beteszi az lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!…

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén. Rendületlen hidegvérrel, éles gúnnyal vont vállat:

– Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni… Nincs ebbe semmi… Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem forró lázban intett:

– Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor megértettük egymást!… Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s ellenemre tesz az tudományával: isten istenem ne legyen: én kendet felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdu mozdulatlan, apró fekete szemébe…

– Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára… az olára… Értette kend?… Én kednek adom Havaselvét… Azt kelmetek devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdu az én parancsom nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják, mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek koncára vettetem… Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

– Nono, – dörmögte, – szóbul ért az ember…

– Én kegyelmedet kinevezem hajduk főparancsolójának, Nagy András uram! de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt, aki szembe szegül… Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?…

Nagy András fejét leeresztette:

– Uram, nagyságos uram, Erdély vezérelő csillaga… ha én úgy mégyek haza az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek… engem az én embereim koncok koncára hánynak s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az én megmetszetésemmel…

Báthory elértette:

– Igérni!… – mondta higgadtabban, – ígérni!… Igéretből még nem vagyunk szegények… Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal mind meg kell beszélni… Sokat nem, de ami erőnktől telik, el nem vonom kelmetektül… A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére Tergovistyébe kell lenni mind az hajduságnak…

Nagy András hallgatott.

– Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

– Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vízen, egyenest Lugosnak: onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

– Nagyságod háborút nem akar! Nagyságod csak jót akar!… De abbul nem élünk meg Nagyságos uram… Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk, éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe… De még mink is, ha ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket… Nagy sor ez, Nagyságos uram…

– Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor több jut a gyerekeknek?… – kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdukirálynak. – Ez mind nem én dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi, a hadak felültetése a ked dólga…

Aztán gondolkodva keményen mondta:

– Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajduk főparancsolójának, de hajduk főispánjának s tanácsombélinek is…

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre elhallgatott…

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

– Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas markába: a két kéz, a fiatal, meg az öreg egyforma erős volt, egyforma nagy s egyforma férfikéz.

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe vágva egymás agyának rontanának…

Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.

Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség kelepcéje, megijesztette.

– Mit akar Nagyságod ebédre? – kérdezte kedveskedő módján.

A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s védekezés:

– Kegyelmed számára van valamink, kedves, – mondta hirtelen s a kisasztalról felvett egy boglárt, amely dolmányáról szakadt le.

Az asszony nevetve szólt:

– Felvarrjam? – s nézegette a gyönyörű kis ékszert.

– Csináltass magadnak belőle násfát…

Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmult volna; ez a kegy, hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja, ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte…

– Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram, – mondta szerelmes boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tünődő hajduvezér előtt.

– Lásd el a vendégidet!… Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet…

Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon felüdítette.

Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.

VII.

Bánffy Pál a bonchidai kastélyt csak most kapta volt meg apjától, az öreg Bánffy Györgytől, fiatal házasul, maga kezére. Most, hogy a fejedelem Kolozsvárról oly botrányosan eltűnt, felszólította barátait, hogy jöjjenek ki vele Bonchidára s egy véletlen jókedvben hozzá csaptak Kamuthy Farkas, a két Kornis, Kendy, Kapy, vegyesen pápista és kálomista népek, mind feleségestől. Három napot vigadtak át, az asszonyokat azonban már nem lehetett tartani, mind hazavágyott, mert nem lehet soká bírni az olyan társaságot, ahol hithívek eretnekekkel vannak összezárva. Nem szólhat az ember szabadon.

Épen fel voltak készülve, hogy hajnalhasadásra eloszlanak, mikor éjjel megérkeztek Imreffy hajdui s deákja, a meghívó levéllel.

Kapyék már elszöktek volt, de a többiek itt voltak s nagy csodálkozással vették az Imreffy merészségét, hogy Kendy Istvánt feleségével együtt meghívni meri a szemetenszedett sehonnai Imreffy! Ha még akkora öreg ágyut prezentelt volna is a fejedelem, akkor is alávaló bátorság e külföldi, Magyarországról ide kuncsorgott rongy embertül, – mondták s hogy megtromfolják, az egész társaság elhatározta, a háromnapos mulatás gőzével s mámorával, hogy mindnyájan szánba ülnek s elmennek Sólyomkőre.

Igy is állítottak be. A szánakról az asszonyságok nem szállottak ki, bundáikba burkolózva kint maradtak, hogy rögtön tovább haladnak, csak Kendy, Kornis, meg Bánffy Pál mentek fel a tornácra, s be a házba, hogy átvegyék azt a híres adományozó levelet a Katus nevű rézágyuról.

Itt azonban nagy meglepetés érte őket; az ebédelőházban ott találták a hajdukat, azután Géczyt lelték itt. Ez külön bosszuság volt Kendynek, mert nekik is volt két barátjuk Pozsonyban ország követeképen, Sennyey Miklós, meg a váradi kapitány Rédey, de azok még hírt sem adtak magukról. Mindjárt felszúrta az orrukat, hogy mért jött meg ily hamar Géczy, akiről tudták, hogy ez a fejedelem külön követje, titkos embere…

Most már nem is volt meglepetés, hogy itt van maga a fejedelem is!

Nem szóltak, csak összenéztek.

A fejedelem azonnal magához hivatta az urakat, megölelte, megcsókolta őket s teljes kitüntetéssel vette jöttüket; meghagyta, hogy mindannyian lepakoljanak a szánakról, lovakról s itt maradjanak.

Ennek ellentmondani nem lehetett, úgy érezték mindnyájan, rút kelepcébe estek.

Az asszonyok csaknem sírva fakadtak, hogy nekik az Iffjú Kata házában kell tiszteletet cselekedni, mert ők a kancellárnét csak a régi nevén emlegették: mikor ugyanis, most tíz éve Ifju Jánost a kolozsvári piacon lefejezték fejedelemgyilkosságért, a testvéröccse, Benedek, levetette az Ifju nevet s Csuthynak nevezte magát; de az urak csak a fejedelemgyilkos Ifju nevén emlegették… Bár hiszen ez csak tisztesség volt olykor, hiszen a Kendy István apja is ugyanabban a nótában veszett el…

Úgy vonultak be a házba, mint akinek az orra vére eredt el. Nem ült volna le a világért senki, gőgösen s mereven ácsorogtak az előkelő dámák, de mindenekfelett a volt fejedelem gyermeke, a szőke Csáky Krisztinka, aki amilyen fiatal, oly gőgös és megközelíthetetlen volt.

Kornisné, a melegszívű kedves családanya törekedett enyhíteni egy kicsit a kedvüket; mint kotlós a csibéit, gyöngéd kotyogással hijta egybe a fiatal asszonyokat, akik csakugyan szárnya alá menekültek, bár hiszen Kornisné is szép, fiatal asszony, de mégis három gyereke van már.

Másfelől az urak állottak karakán hegyesen s világért szót nem vetettek volna a hajduk felé; Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka fujta fel tokáját: őt épen tavaly rabolták ki a Nagy András hajdui Szolnoknál, mikor a budai basánál volt, hogy a fejedelem ajándékit megvigye. Nem hogy szót váltson a martalócvezetővel, de szerette volna inkább torkon metszeni a derekán levő vaddisznóölőkéssel.

Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de úgy tartózkodtak tőle, mintha tetves volna, Géczy azonban igyekezett ezt észre nem venni, s végre Kamuthy Farkas szóba kezdett vele; Kamuthy már ép torkig jóllakott három nap alatt a pápistákkal, s már csak azért is otthonabb volt itt, mert a pápistákon lehetetlen volt nem látni a megrőkönyödést.

– Magam is véletlenségből vetődtem most ide, a fejedelem hívására, – mondta Géczy, lehárítva magáról a hajdukkal való közösséget, s azoknak hátat fordított, mintha sose látta volna őket.

A hajduk szerencsére nem hallhatták, de sejtették mi van itt; Foktűi Máté, mikor megtudta, hogy ezek a pápás urak, olyan vérbenforgó szemeket vetett rájuk, mint a basiliskus, a tekintetével akarta felperzselni őket. Csonka Bálint flegmával nézdelte a pápistákat, Nagy András, aki már aláírta a fejedelemmel a megegyezést, most már igazán sajnállotta, hogy nem jöhet be a hazába: nagyon egészséges lett volna meglátogatni ez uri főnépeket…

– Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakkal megesmerkedjek, – mondta Géczy, – a felföldi uraknál most mind kihullottak az agárebek e zürzavaros világba.

– Nahát ha még őkemek is zavarosnak mondják, mit beszéljünk mink, mikor én magam is négy esztendőkig voltam bujdosásba, – kiáltott Kamuthy Farkas s nagyot nevetett, fekete cigányképű ember volt s ha nevetett, a sok fehér foga virított, – azér akad, akad még egy-kettő az jovából…

– Csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet, szarvast is fognak az agarakkal.

– Medvét! – vetette oda önkéntelen dicsekvéssel a gőgös tokájú Kornis Boldizsár.

– Medvét! – kiáltotta Kamuthy is, – medvét, barátom! Farkast, medvét, a csillagát neki! Kendy Imre is a mult nyáron kölyökmedvét hozott, be az agaraival, Sennyey Pali meg farkast űzött velek s le is fogatta a rusnya férget, most a farsangon.

Ez egy olyatén téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kisorrú ember:

– Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, üzetünk velek, sőt láttam oly agarat, a ki személyszerint elfogta a hiuzt.

– Farkast, medvét, hiuzt! – mondta Géczy túlzott álmélkodással s boldog volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba, – nálunk bizony inkább csak nyúlra tartják az agarat.

Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a »nálunk«, de persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg erdélyinek játszotta ki magát.

– Csizijó e! – ujjongott Kamuthy Farkas s a tenyerével csapkodta boldogságában a csizma szárát, – lélekadta, kétféle agarunk vagyon nekönk: egyik az nagy vadra, másik az apróvadra!

Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak, elhúzódva sértőn Imreffynétől s mindnyájan inkább az urakat figyelték, minthogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.

– Feleségem Poltháry Soós Fruzina asszonyom, – mondta Géczy, túlkiabálva őket kellemes éles hangján, – Révay Péter urammal igen jó sógorságban levén, mert Révay Péterné Forgách Mária és az öccse ura, trencséni főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók…

Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csáky Krisztina odanézett, mert ők a Polthári Soósokkal közel atyafiságban vannak s most először méltatta Géczyt pillantására.

De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s ép ezért szúrta közbe, a legnagyobb nyugalommal folytatta a csevegdélést:

– Sokat hijtak velek agarázásra, de azért nem is ez: hanem az prágai agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam…

– Gyere hozzám testvér! – kurjantotta Kamuthy, – a jövő héten csenálok neked oly agárversent, azki még nem vólt plundrás nimetbelieknél.

De Géczy nem hagyta:

– Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva… De elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a versenygésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton, hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjjenek s fonjanak; hej, a legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra csinált létrás állásokból nézték, legalább is kétszázan, a versengést… No a pecérek, mindegyforma ződbe öltözködve, tiszta ződ az egész ruházat, csak a saru s a főrevaló barett sárga, mint a tengeri fütyülő madár színe… Hát mondom, felvonják a sarampót…

Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:

– Kézen vóltak az agarak?… Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?

Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta, ezt nem tudta, hát azt mondta:

– Tudomány agarak vóltak! Bédresszirt főagarak.

– Jól van, de kézen tartották?

– A sarampón belől vóltak.

– Igen, de az isten, istened ne legyen kedves komám; kézen vótak?

– Há mér lettek vóna, ha sarampó vólt.

Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára s hatalmasat, harsogósat röhintett:

– Kuttyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!

– Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat, – indulatoskodott Géczy.

– Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem az pecérre: Gyere csak, gyere Egerbegyre s láss csudát… Agáreresztő szíjjal, úgy-e Nagyságod? – s tele szájjal kacagva fordult a belépő fejedelem felé.

Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:

– Igy tartom e! Párba az ides anyja ne legyen vele, vagy pórázon két párt s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás s neki a vadnak!… ez döfi. Ez embernek való öröm… De azok az plundrás veszett nimetfélék, baromállat az mind az agárho!…

Géczy a fejedelem kedveért röviden rekapitulálni akarta a dolgot s szokott udvariasságával deferált:

– Nem akarom tanétani Nagyságotokat, – mondta bókolva, – inkábhogy azért gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz paradicsomfőldje.

A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai mint a vadat álló ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte. Csáky Krisztinát már úgy nézte, mint magáét, hogy im ily hamar megjött az édességes tiszta fülecskéjéért kapott donátiós levél után…

Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett s egész testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül…

Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csáky Krisztina vékony s fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő lángszín lett s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését, hogy kigyult, mint a rét a hajnali napsütésen.

De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott; oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és szíveszerelmét, vágyát…

– Gyere má tésis Kata, – kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki oldalaslag állott, – ne szégyeld magad, mutasd meg kiskivagy.

A parasztripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, bár már látta egyszer-kétszer: de amint most ránézett, az ajkai megdermedtek s a szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, édes, szinte harmattal begyöngyözött, édes ifjú nőcske állt előtte.

Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

Itt nem ő támadott, ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt s szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki meglátta volna rajta a megdöbbenést s elváltozást.

De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.

Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt s a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen, aki látta, tudta, érezte mi történt.

– Isten adta Nagyságtokat hozzánk, – mondta a fejedelem s úgy állott középütt, oly óriás, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem rajta függött s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt mindenekkel bír.

– Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét remélltük vólna, – szólt legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott, – nem tudtunk Nagyságod itt való lételérül.

– De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom szerencsém csillagában, – s titkosan mosolyodott.

– De visszük is Nagyságodat magunkkal, – mondta Kendy István.

Imreffy idegesen mozdult meg.

– Ebédre Újvárban várnak, – szólt a férje pillantása után, Kendyné.

A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatal asszony szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.

– Ne fussanak Nagyságuk, – szólt Imreffyné kissé gőgösmézesen – szegénységünktől is kitelik egysmás.

Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet vetett köztük ellenséges sáncot.

– El, el, elmegyünk, – mond a fejedelem széles és nyilt nyájasságával, mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeit, mint egy fiatal nap, – csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!

Valahogy, szinte önkéntelen jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján előre lépett s nyekegve, de szapora szóval szólt:

– Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az országról kelletik beszélni… Kérem azért az urakat, uraimat, mint őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni méltóztassék, hogy referatumot tehessek az ország fontos és súlyos dolgairól.

Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s elkerülhetetlennek érezte.

– Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot, – mondta a fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett néznie, szemét lehúnyta s pillái közül itta fel az asszony csudálatos, tündéri varázsát, amit reá gyakorolt s ami oly erős volt, hogy nem mert nyilvánossá lenni benne saját magában sem, hanem inkább oda menekült a tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt s Csáky Krisztinákhoz szólott és őt becézte:

– Hogy érzi magát édes atyámfia ez mi országunkban? – mondta s hirtelen meg is fogta az asszonyka kezét.

Csáky Krisztina fülig pirult s kezét vonta, nem akarta engedni, de a fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett s játékból az asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá s hiába árult el az egész világ előtt nem levő forróságokat, ez az egész csak védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.

Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett. Kezét kardjának markolatjára tette; nem markolta azt, de nyomta, lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély lélekzetet vett s szédület környékezte az agyát.

– Noshát gyerönk, – mondta a fejedelem s eleresztette a Csáky Krisztina kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva teljes izgalomban.

A fejedelem még annyit szólt:

– Aztán mulassanak jól kemetek, hugaimasszonyomék, míg mink odabent ez nyomorúságban senylődünk.

Nevetett s mindenki vele nevetett.

– Ez lator elveszt bennünket mind országostul, – morogta Kendy István Kornis Boldizsárnak.

Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, középen, szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. E mellett Kornis György ült le s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el s iratainak bőrzsákját maga elé tette.

– Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti, – kezdte a fejedelem, – Kancellarios uramnak vagyon referálni valója kegyelmeteknek az országról; hallgassák meg kegyelmetek s ámbátor ez jelenlévők száma gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek gondolatjaikat országúl.

Imreffy felállt s papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor aztán elkezdte lassan s latinul a beszédét, a nehezen kialakuló mondatokból annál feszítőbb lett a história.

Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy úgy-e mindenki jól tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja s Serbán Radult elkergesse s evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a tizenötéves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély ügyeibe s némely alacsony, hitvány s hazájaáruló magyarnak segítségével Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról, fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell tulajdonítani, mint a töröknek s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját folytatja… A fejedelemnek akkor nem engedte meg az ország a hadat, mert azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország… A fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával…

– Ugyvan, – szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a fejedelem mellett vivátozzon.

– Az urak jól tudják, hogy az ősszel Konstantin, a moldvai hospodár alávetette magát az erdélyi fejedelemnek s országával egybe Erdély vazallusává, a fejedelem birtokává lett… Most vasárnap is követei feles ajándokkal itt voltak Kolozsvárott s a fejedelemasszonynak bőven kedveskedtek kincsekkel, pokrócokkal s más drága marhákkal… De hol voltak az olá vajda követei?… Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az olá vajda, hogy semmi hír felőle… Talám hogy elkéstek, mondta az ország.

Imreffy szünetet tartott, körülnézett:

– Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjütt. Az olá vajda azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie, haddal megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalónkat, akinek éjnekővadján, futva s egy ingben kellett menekülnie…

Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.

Felhördülések, dühök s káromkodások robbantak ki a fogak közül…

– Ez az, amit referálnom kelletett kegyelmeteknek: hogy a moldvai vajdáné Brassóba menekült, magával hozta fiát a hospodárt, az ártatlan 13 éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát s követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassai bíró emberivel egybe s mindeneket elbeszéllettek.

Mindenki néma lett: valóban nehéz idők, nagy jövő szele csapta meg őket.

– Nyolcezer aranyforint fizető alattvalónkat éjszakának idején ágyából szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi a moldvaiaknak minden bár egy fityingérő vagyonát.

– Ki kell irtani űket egy lábig, – rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét rázva.

– Halhatatlan szörnyűség, – mondták a többiek is.

A fejedelem szabad folyást engedett a szónak s felállt Kornis Boldizsár.

Hosszan beszélt; ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságit az elmult esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett bárány… S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy ki vagyunk fosztva s ma épen még kenyérbélink sincs…

Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a dolgot s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a dolgot.

De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor felállott, csak akkor kezdett beleszédülni az indulatába: igazságot követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképen azért tüzelt annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik mindent pápista szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé kacsingatnak s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is volt velük…

Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a berzenkedőket s csak békét és csak a békességét prédikálta.

Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált s egyre azt lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!…

– Ej mit ivölt kegyelmed, – fordult vissza a feje fölött ágaló s lármázó Kamuthy felé Kornis Boldizsár, – egy székely katonát se adok az egész Mulduváért! mind Oláországgal egybe!

– Tudni kell a dolgokat! – kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.

– A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?… – dühöngött Kornis Boldizsár magából kikelve.

A bátyja ezt a szót felkapta:

– Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!…

A fejedelem fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele, kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.

Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem nagyon nyugodt s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.

Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:

– Nem adom véremet oláh kutyák ugatásaért.

A fejedelem így szólt:

– És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell vére s áldozatja…

– Arra ne is számoljon… – kiáltotta Kornis, de meggondolta, – a kancellár uram!… mert az ország nem ül fel…

A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.

– Nem is számolok rá!… – kiáltotta, – sem kancellár uram!… Tudják meg kegyelmetek, hogy nem akarom az erdélyi népemet rászánni! másmint akarom, magam kőtségin s erejébül… Mit nekem Erdély! – kiáltotta el harsogva borosszilajan, – nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak! arra más birodalmakat kell keresni: ez a kisded ország csak egy fölöstökömre való… megenni, meginnya…

Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga is megigenlette s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett s hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:

– Kancellár uram, hívja be az hajdúkot.

A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Im hát itt kicsinált dolog, kész praktika az ország ellen… Hajdúkkal!… Most jött ki a lóláb… Hajdúkkal akarja ez elfoglalni az országot?…

Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.

Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével, félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.

Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán s annak a belső végében egészen magában állt meg s összefont karral figyelmesen nézte mi történik?

Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran, de nyugodtan állott, balkezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már ő nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni s érteni úgysem lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már erdélyi szokás…

Imreffyné teríttetett odabent s egy kis harapnivalóra hijta őket. Hallgatva s kedvetlen fogadták el s immel-ámmal, szorongva csipegettek.