← Table of contents
Tündérkert

MÁSODIK KÖNYV. (continued 2)

Reading edition

Imreffy ott ült az asztalnál s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok itt is be voltak dugva felsőruhákkal.

A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem előre hajlott s hunyorogva nézett rá:

– Mit keresel?

– Felségedet, nagyságos uram, – nyögte Török János.

– Minek?

– Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.

Ez a szó ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.

Felállt, kihúzta magát, Török Jánost a hajduk térdre nyomták, de ő maga is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.

– Hát itt vagyok, ölj meg.

Török János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torka szakadással:

– Én nagyságos uram? felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki a szegényt is megszánja? hogy én arra kezemet emejjem, ikább fődbül is kikaparnám a csontját!

Ömlött a szeméből a könny.

– De nemcsak hogy én, nagyságos uram, – kiáltotta Török János olyan ordítással, ahogy fért, – nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó kódúsfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!…

– Akkor mér jöttél ide?

– Parancs vót nagyságos uram!… Szegénynek az úr parancsol! de úgy meg van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr a tőrvetist.

Báthory elkomolyodott:

– Oldjátok el.

Eloldozták a köteleit.

– Adjátok a kezibe azt a szabját.

A saját kardját az asztalrul.

– Eskettessétek fel rá.

Imreffy mondta az esketést, Török János utána esküdött.

– Most eregy ki közéjek! – kiáltotta a fejedelem, – minden urat levágni!… Koncra hányni!… Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!… Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza… Minden legény, aki az urak ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek benneteket!

Török János hátra lépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította rettentő fogvicsorgással:

– Jaj most nektek, gyilkos uraimék!

Elrohant.

– Mind együtt van, rendbe van? – kérdezte a fejedelem.

– A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt testőrség van itt.

– Elég nekem az is!

E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.

– Tamáskó, – kiáltott a fejedelem elámulva, – te is karddal jösz rám.

A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát reszketett.

– Én nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él, vagy alszik.

– Hm, hát ők még nem alusznak?… Kereky Feri, szaladj, hijd az Kendyéket, az urakat kéretem, gyöjjenek, hivatom.

A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt, mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát csattogtatta s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte a győzelmét.

A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben s nem tudta mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.

Három négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését s utána szivárogtak. Akkor jön lentről Kereky Feri, a fejedelem udvari fia.

– Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hivatja Nagyságotokat.

Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy jutott ép ide hozzájuk a követ?…

Kendy összesúgott Sarmasághyval:

– Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.

Kereky Feri visszafordult, elment s oly gyorsan, amint bírt; rettegett, hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette magát s csúszva más útra tért.

E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.

– Fussunk nagyságos uram, – kiáltotta ez, – mert Török János rajtunk vagyon.

– Török-é? – ámuldozott Kendy.

– Utánunk van Török János! azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki nemessé lesz, aki az urakat öli!

Kendy sarkantyúba vette a lovát s vágtatni kezdett fölfelé Szék város mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.

A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szijta a csataordítást: ez ő érte, s neki s az ő ellenségin vagyon.

Kereky Feri futva, lélekzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd jönnek.

– Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé nehány legényt, vágtass fel Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.

Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra:

Megvetően nézett a hullákra:

– Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok!

Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott, csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt, aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták után szoktak fujni…

Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívében, nem sajnálta őket s ki az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran, kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.

Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte: »Világítsatok a pofájába, lássam, miféle nagy vad ez.«

– Hozzatok egy kupa bort, – kurjantott vígan: – Életedre, Kornis uram! – s magasra emelte.

Kornis Boldizsár megvonaglott.

– Ki csipte el ez haramiát! – kiáltott, a fakupát messzire vetve, – harminckét háztelket kap Radnóton!

Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:

– Vegyétek fel ezt a dögöt, – kiáltott, – ezt az ebecskét is jobban szánom, mint e nagy kutyákat.

Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon, Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés testőrivel fölfelé ügetett.

Reggel Lekenczén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az attentatumon.

Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hivatta.

Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem birt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.

Meg volt törve s összekinozva. A fejedelem maga is megborzadt; »ki műve ez?« kérdezte, kisült, hogy Géczyé.

Egy pillanatig tünődött, mire ez? akkor eszébe jutott, hogy Géczy a szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani s könnyelműen vállat vont és Kornis felé kiáltott; »mért praktikált! nem volna jobb most uri módon széket ülni, bárha feleségem csorba is!«…

Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt, ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan felüvöltött:

– Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ, nem soká kerülöd el sorsodat!…

A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni, kötözött, láncolt s sárra nyomorított embert.

– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár!

Ez gőgösen nézte:

– Szegény!… Én voltam egy, aki melletted voltam, egész tegnap reggelig Báthory; jól tudod, én hoztalak be Erdélybe, én is tartottalak ezidáig: errül megemlékezz!… Majd Kendy azonban nótádat elhúzza.

Már tudták s úgy látszik ő is hallotta, hogy Kendy megszökött s azóta kint van Magyarországon.

– Majd a nádor, a felső kapitány, a császár, hitevetett.

Ebben a percben Géczy jelentette bátorítónak a fogoly vallatásához, hadd lássa mennyire nem csinjánvaló, hogy már a Kornis udvarbírája ágyura van kötözve, s a fejedelem parancsára várnak, elsüssék-e az ágyút.

– Pápista tajték, – lihegett a fejedelem, – hát csak süssétek el, hogy tudják meg az egész országban a pápistafélék, hogy rájuk van a nagy ágyú vetve.

Géczy az ablakból intett s nemsokára ágyúdurranás volt, Kornis néma lett, minden vére leszállt s falnak tántorodott.

Géczy buzgóan jelentette:

– Mint a semmit hordta el: egy pápistával is tisztább a levegő.

Kornis szédelegve hallgatta a szavakat, aztán ezt mondta bús nyöszörgő keserűséggel:

– Isten színe előtt te épen úgy vagy pápista mint én, Báthory, csak elcsavartak… de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták…

– Pápista tajték: csak egy nevet se tudsz mondani!

– Bátor vagy, vitézebb a hóhérannál, akit akaszt! de ha szemedbe köp az akasztott, mit csinálsz!… Kérdezd csak meg publicus direktorodat, Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben szakasztaná, azt ő el nem itélné, de isten nevére méltatná!…

A fejedelemnek eszébe jutott mikor Fejérváron reggel, ahogy kinéz, ez a két úr fenyeget a palota felé s elhitte. Ordítva parancsolta, hozzák elő Kolosváry nagyságos urat.

A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térde-feje hajtásával köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.

Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták s szavát ismételték.

– Vigyétek, – rikácsolt a fejedelem, – akasszátok a besztercei kapura, amerre bejöttünk, hogy ha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.

– Törvényt nagyságos uram! – kiáltott esdekelve a főbíró.

– Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül vagynak minden törvényen! menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt kérni.

Kolosváry se holt, se eleven nem volt, s azonnal elhurcolták s egy óra mulva már iszonyú időktől reszketett a nép, mik jönnek! Hogy ily dolgokat értek! A legfőbb bíró! Kihallgattatás nélkül lóg a kapu sarkán, mint egy eb a kúton… Géczy, az átkozott, még fűzfacsákányt is adatott kezébe s kikiáltatta, hogy így jár aki csákányt emel ura s fejedelme személyire…

Maga az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül megvoksoltak, amit Imreffy kancellár elébük tett: határozatba ment, hogy a hadak felkészüljenek Oláországra s amint a fejedelem a nádorral a találkozót megteszi, egy ujjbillentésre meginduljon az ország… Mindazoknak vagyona, kik a fejedelemgyilkosság bűnébe kerültek, elkoboztattak, s mindazoknak a közlegényeknek, kik Széken az éjszakán jelen voltak, országul nemeslevél s telekbirtok adományoztatott.

Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt, hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilegiumok sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vizzé válik vala.

IV.

Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden este nála vacsorázott.

E célból eszébe jutott testvérnénje Ifju Benigna, besztercei gombkötő Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az országgyűlés idejére Besztercén s már itt volt, mikor a fejedelem megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden tartózkodás nélkül fogadta az invitálást, elrugott szeretője házához s minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.

Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a testvére első estve megjelent, de azonnal eltünt háziasszonyi dolgai miatt s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.

Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt s Géczy, az elragadó cimbora. A kancellár szokott helyén ült az asztal alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.

Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan s Imreffyné már napok óta igérte, hogy e vacsorára egy olyan terítékkel fog szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.

Az urak persze politizáltak; a hajdukkal nagy baj volt, mert már felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajduknak türelemmel s éhezve kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgács Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat s ő is tárgyal a hajdukkal.

Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán, hatot vagy vakot: néha úgy látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy visszafordul minden.

Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást, s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem szabad a többiek előtt meg sem pendítenie.

Bethlen hálás volt ez egyszer Csuthy Emerentiának a vacsorákért, mert így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok eshettek volna.

Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.

Imreffyné tajtékzott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem a kutyájával játszott. Sok örömet szerzett neki ez a kutya, »ezért magáért nem sajnálom a széki éjszakát, – mondta – mert végre egy hűséges szolgát találtam«.

Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben, volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.

Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem ártatlansága mindenkire ragadt s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal, amik csakúgy dűltek belőle s a tréfákkal, amiket a világ minden részéből gyűjtött össze; nagy kobzos is volt s ha hozzáfogott pengetni a hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt holmi szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki tudja, mire végzi…

– Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van, – kérdezte Imreffyné váratlanul Bethlentől.

Bethlen gondolkozva szólt:

– Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… Lovon ülni szeretek, éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek s vágyok a vitézi életre, mert legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni…

Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek harcimódját, török, tatár s anatóliai, a jancsárok és a szpáhik, a török lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdukról, felvidéki s alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról, vallonokról, svájciakról, sok beszélni valója volt az embereknek, akik annyit forogtak a világ dolgaiban.

– Mégis kegyelmedet had ellen valónak ismerik, – mondta Imreffyné, aki szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma estve.

A fejedelem nem igen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta s nagyokat kacagott vele, Bethlen elkomolyodott, így szólt:

– Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire… Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyujtja fel a házát, hogy a szép lobogó lángba sütkérezzék… Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot… Én úgy tapasztaltam, hogy a háborúban, jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet vigadni s örül az ember szíve a győzedelemnek: de a halottakat s tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… Ezt nem szereti a magyar s székely s szász.

– A jó ló szereti az igavonást, – szólt bele a fejedelem – de nem kell tőle megkérdezni, hogy édes lovam hordjunk-e követ?

Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:

– Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se… De követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket és vetéseket…

A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:

– Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.

– Az ember nem ló.

– Ló! – kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott, – s ha ki szembe fordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány s majd von tovább.

Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.

– Vivát, – kiáltotta Géczy, – úgy vagyon, a fejedelem az ország feje s egy fej elég egy testnek.

Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.

Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből s őtet elhivatták s mehetett.

A fejedelem hátravetette magát a széken s nagyot emelt a poharán:

– Ez nagy lovat még hámba fogjuk, – kiáltotta mintha felszabadult volna – maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben: Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal s őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.

– Jaj de nagyon jó, – kacagott Imreffyné – ezért hozok valamit nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskatálykörtvély s puha mint a selyemdunna s édes, mint a törökméz s tudom kedves lesz nagyságodnak!

A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra megnyúlt s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat, most már úgy nézte, mint egy boszorkányt s nem tudta mit kell várjon tőle.

Imreffyné felállt s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki minden hívságról letett.

Egy pillanat mulva egy fiatal lánnyal jött vissza.

A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt, piros csíkok libegtek a fehér ruha színén s fekete hajába is piros szalag volt kötve: Évuska volt, az Imreffyné huga, ijedten, nagy szemekkel s kétségbeesve.

– Itt a nagyságod kis tündérje, – mondta Imreffyné, a lányt prezentálva a fejedelem elé.

Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen ki volt vágva s fejér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros szín az ijedségtől egyre változott.

A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte s eszébe jutott, hogy ez hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres csíkokkal a hátán és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány, akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul s most lassan, bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen arccal kinálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az elájuláshoz, se holt, se eleven nem volt.

– Tündér? – mondta aztán gúnnyal – patvar látott tündéreket ily maskarádéban: le rulla!

Az asszony meghökkent.

– Húzzátok le rulla a ruhát! – ordított a fejedelem.

Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!

A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovalva, dühöngött:

– Le rulla, le rulla! – s korbácsát felragadta.

Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:

– Nagyságos uram! – s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.

A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.

– Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!

– Észre?… Becstelen dög!… eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket kedvelem bitang s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen? Legyen hát no, elégtétel! – s ezzel korbácsával végigvágott az asszonyon, ahol érte.

Imreffyné mint egy furia egyenesedett ki:

– Engem?… megütni!… Óóóó… – ordított, – veresse, aki vétett ellene, akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon…

– Kornis Boldizsár?… – kiáltotta a fejedelem, – neked Kornis Boldizsáron jár az eszed?… És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek mi szava benne: Ringyó?… nyelvedet kivonatom!… Testvéremre pletykálsz?… Báthory Annára mersz szájat tátni? – ordította s korbáccsal verte az asszonyt.

Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a fejedelmet, aki erősen ittas volt:

– Kimélje magát nagyságod!

A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karja közt, mint egy hal:

– Tanizsd jóra a feleségedet, – kiáltozott Imreffyre s Géczy eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta, – vagy lovakkal szakgattatom szét!… Hugomra pletykál ország-világ előtt? veszett hírét költi? mit rekkentett el az én hugom Ecsedben?…

Imreffy felkelt s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.

– Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!…

Most ő ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.

Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.

A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét, fejébe nyomta s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi veszekedést.

Kint a szabadban megállt s lassan józanodott.

– Ocsmány, alacsony dögök, – mondta morogva, háta megett ott állott Géczy egy kutya alázatosságával… – Géczy uram!…

– Parancsoljon Nagyságod!

– Én téged küldelek bé Konstantinápolyban…

Géczy felragyogó szemmel hallgatott.

Győzött Bethlenen!…

– Aranyat, ezüstöt adok, amit kívánsz, s te nékem megszerzed a lengyel háborúra való athnamet, jobban, mint akárki.

Géczy hallgatott.

– Igen?

– Igen, Nagyságos uram.

Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.

A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.

– A találkozásra elmegyünk, – mondta, – a nádorral való beszélgetésre… De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal kezdeni…

Felvitte hálóházába Géczyt s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy előtt is titkosnak kellett maradnia…

Mikor Géczyt elküldte s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott: sűrű s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel benne, s elbujni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fius sérülés, bizonyára gyerekkorában megütte magát; nem volt kedve, ereje, vetköződni, csak dolmányát tette le s úgy dobta magát az ágyba, Kereky Feri apró álmos szemekkel jött be s lehúzta csizmáját…

Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, fűzfacsákánnyal kezében, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána fenyeget?… ostoba dolog… ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez friss és fiatal s alávaló…

Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a portára küldhetne ily titokkal…

Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna s a tavasz csupa zölden virítva s napsugarasan nyilt ki előtte a völgyeken.

Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s szörnyű emlékek s az asszonyka oly kicsi volt s hegyes nyelvű s üdítő, fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta hogy játsszon a szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.

Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a szafirus…

Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.

De egy hét mulva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek, jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kisérettel jő Szatmárra; úgy van elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg s közbül majd valahol találkoznak. Török csauszok is jöttek s Imreffy aggódott, hogy a nádorral szólni nem lehet majd… A török nagy szigorúsággal faggat s les, mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal Erdélyre szerződést kötött…

Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét, gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki így útjába állt minden tervének… Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajduk, legalább 5000 lovas s meg annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni… Soha nem merte volna szarvát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel nem bátorítják…

A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.

Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig földbeásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek s asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac, a tehén ott lakott lent velük, csak a visítása hallatszott a malacnak, amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek.

A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:

– Emberek ezek, vagy réti farkasok?

– Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram, – mondta Kamuthy Farkas röhögve, – embereknek kell nekik lenni.

A fejedelem soká hallgatott:

– Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma, – fordult a magyarországi követekhez.

– Hány hónapig, nagyságos uram! – szólt Ostrosith uram, a főkövet.

A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz mentében hencegni kezdett:

– Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy lakodalmon, étek előtt járó főgazda.

– Nálunk nagy lakodalmak vagynak, – magyarázta Ostrosith úr, – 1000 asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment a vendégek számok, az esztergami primás, a kalocsai érsek, az Erdődy, Zrinyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy, Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgács, Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos uram, felséged örvendett volna, ha látja.

A fejedelem hidegen hallgatta a kiáradó dicsekedést:

– És mit ettenek, ittanak ott ez sok rendbéli népek?

– Eleget öttek, ittanak, nagyságos uram, – szólt Pozsgay uram. – Csak pástétomnak való fejér liszt elfogyott 150 köböl. Hús, hal, ökör, borjú, bárány csordaszám, csak az idegen szakácsok számja harminchárom vala.

– S hol vötték az sok ételbélit?

– Ó, nagyságos uram, nagy tartományok azok a trencsényi, árvai, rózsahegyi urodalmok.

– S oly bőséges a nép állapotja?

Pozsgay uram nem képzelte, hová visz a fejedelem kérdezése s kacagott:

– Bizony, az nem igen bőséges, mert ott meg nem terem egyéb az haricskán s zabon kívül.

– S mégis be tudták szolgáltatni a sok bő élelmet?

– Égették az bestyéket; beszéllették, hogy a tiszttartók nagy tüzeket rakattak, s ahol a paraszt elvonta a beszolgáltatni parancsolt holmit, mind azon fenyegették, hogy gyerekiket nyársra vonják, úgy sütik meg, ha essez órára meg nem lesz a kvantum.

A fiatalabb emberek nevettek a jó trufán s volt, aki megjegyezte ezt magának a jövőre, ha majd szolga-bíró lészen.

A fejedelem így szólt:

– Mikor az én istenben bóldogult bátyámuram, Báthory István országbíró uram, az én nevelő jó apám, testamentumot tött, pénzül meghatta a temetésnek minden költségit, még a deákok számára is s azt írta a testamentumába: »az szegénységen még egy tyukfiat, vagy tyuktojást is ne vonjanak, mert nem akarom, hogy a koporsómnál a szegénység sírjon«.

Ezzel sarkantyúba kapta a lovát s elugratott.

Gyönyörű úton mentek, a hegyek elmaradtak s a Kraszna völgyére jutottak, a fejedelem megállt s a tündöklő tavaszban elnézte a zöldellő oldalakat, az aranyosan csillogó vizeket, a kék eget s buborodó fehér fellegeket s azt mondta:

– Istenemre, szép ez a világ, szépek a füvek, meg a hegyek, meg a tavak, meg folyások, meg a mezők, meg a föllegek: csak egy csúf van benne, az emberi állat…

Mikor Tasnádra beértek, már ott volt a sereg nagyobb része, Imreffy már itt fogadta a fejedelmet s beszámolt a dolgokról. A nádort is várták Szatmárra s még az estve folytán megjött a nádor követe, hogy ő is megérkezett, s azt üzeni, hogy a fejedelem menne elébe Zsadányig.

A fejedelem épen asztal mellett ült s a jó érmelléki meszes bort szopogatta:

– Hol az a Zsadány? – kérdezte mámorosan.

Megmagyarázták, hogy az Szatmár alatt van.

– Én ebbűl a megyébül ki nem megyek, – mondta a fejedelem; ha valaki akarja, jöjjön ide hozzám, avagy visszamégyek.

A magyarok nagyon megijedtek, mert Thurzó is így fogadkozott, hogy tovább Zsadánynál nem hajlandó elébe menni a fejedelemnek, öregebb is, mondta, fáradtabb is a hosszú úttól.

A fejedelem napokig kötötte magát, hogy legfeljebb Érmindszentig, vagy Szentkirályig megy, végre rábírták, hogy menjen át a határon a legelső helyig s a nádor is belement, hogy a megye legutolsó városáig eljő, Királydarócig.

A mezőn voltak felvonva a sátorok, csudálatos nagy tavasz lett egyszerre, eső egyszer sem volt a hóesések elmaradása óta s por volt, mint a kánikulában.

Báthory Gábor gyönyörűen volt öltözve, sose volt szebb legény, mint e napokban, egyik oldalán Bethlen Gábor lovagolt, másikon a hajdukapitány Nagy András. Mögötte Imreffy, körülte az erdélyi rendek legfőbbjei, s a szászok részéről a brassai s szebeni bírók.

Szentkirályon ették a fröstököt, jó szenensült malacpecsenyét s ittak rá bő szilágyi bort s nevettek a két török főcsauszon, akik egyforma borzadással nézték mind a kettőt, s maguk tarsolyából eddegéltek valami piláfot.

A Bocskay budai útjáról volt a szó, mikor a szegény fejedelem nem tudta mire végzi, koronát kap-e, vagy fővétele lesz…

– Sokat is szenvedött ez a szegény ország, – mondta a fejedelem; s akár töröktül, akár némettül, szenvedett: mindig csak messziről nézték a magyarországi urak.

Bethlen valami fontos szót mondott ki:

– Igaz, nagyságos uram, úgy vagyon, de megtanuld édes atyámfia, hogy nekünk mindenkor veszedelmünk Magyarországból volt, mikor egymást nem értettük… De viszont igen szép csendességünk, nekünk is, nekik is, akkor volt, mikor egymás szeretetében voltunk. Csak addig lesz a magyar nemzetnek becsülete, békessége, míg együtt tart: de mihelyt veszi észre a két nagy szomszéd, hogy ennek vége: akkor várhatjuk a veszedelmet!

A sátorok a daróci mezőn feltűntek, fehérek voltak és sárga dísszel ragyogtak a napfényben. Már a nádor serege fel volt állítva szép rendben, lovasok hosszan a mezőn, gyalogok tömötten.

A fejedelem is megérkezvén, a maga sátoriba szállt s tömérdek lovasa két felől felállott készen, lovon. Egy jó parittyavetésre volt a két sereg szemben egymással s szeretettel köszöntek egymásnak a magyarok süveglengetéssel.

A fejedelem is, a nádor is a sátorban megtisztogatták magukat a portól s egy kürtjelre mindketten kiléptek a sátorból, egyfelől ő, szemben a nádor.

Csak ők ketten ültek lóra, a főemberek mindkét felől gyalog kísérték őket s a had mozdulatlanul állott hátul.

Báthory vigyázott, hogy a nádor hogy léptet, s az is nagyon ideügyelt. Lassú lépésben közelítettek egymáshoz, a fejedelem nagyon gőgös volt, várta, hogy a nádor feléje mosolyitson, utóvégre, ő egy ország ura, s az pedig csak szolga…

De a nádor komor volt s olyan merev, mint Imreffy uram, de nem hóka, mint ez, hanem szakállas és barna, de Báthory folyton csak úgy gondolta, hogy ő most a római császár Imreffyjével jön össze…

Már a lovak egész összeértek, akkor mind a ketten mosolyodás nélkül főt hajtottak, egyszerre s leszálltak a lóról, de nagyon vigyáztak, hogy egyik a másiknál hamarább ne lépjen.

Lassan szembe mentek s kezet fogtak.

A kézfogás soká tartott s most végre mind a két arc elnyájasodott, mosolyogtak egymás szemébe s a fejedelem így szólt:

– Isten hozta, istenáldotta kegyelmedet Nagyságos uram.

A nádor így felelt:

– Isten tartsa, Isten áldja Nagyságodat, Felséges uram.

A fejedelem fellélekzett s kissé hegyesebb lett, hogy a nádor megadta a felséges címet; még egyszer megrázta annak a kezét, azzal vissza, újra felültek a lóra s most már egymás mellett léptettek a fejedelem sátora felé.

A sátor előtt leszálltak s a fejedelem előre bocsátotta Thurzót, aki komolyan s mereven ment be.

Odabent nagyon szép volt, a vászonház falán átaltűzött a nap, csak meleg volt nagyon, nagy török szőnyegek voltak a földön s az asztalon s ülés volt csinálva kettő az asztal mellett s deszkából rótt lóca, selyem pokrócokkal leterítve a tanácsuraknak.

Thurzó bemutatta a maga kíséretét s a fejedelem is tanácsosit, kölcsönösen sorra kezet fogtak.

Leültek s Thurzó kezdett beszélni:

Latinul s nagy körmondatokban adta elő, hogy a magyar nemzetre legjobb s istentől legszebben rendelt a békességes szeretet: Erdély s Magyarország testvér s kell hogy egy test s egy vér legyen. Szövetséget ajánlott fel azért, úgy, hogy mind a kettő minden ellenség ellen együtt álljon fel s jóban-rosszban összetartson mindaddig, míg az isten megadja, hogy egybe szerkesztessenek a határok…

A beszéd hosszú nem volt, értelmes is volt, világos, meg lehetett érteni. De Thurzó nagyon szűk orátor vala s nyögve beszélt.

A fejedelem magyarul szólt bele:

– Minden ellenség ellen?

– Igen, – mondta Thurzó nádor s hangsúlyozta: – minden ellenség ellen: akár keresztény az ellenség, akár pogány s újra latinra fordította: mert milyen szövetség volna az, amelyikben kivételek vannak? hogy az egyik fél a másikra nem ügyel s a maga szövetségesivel külön traktál s talán szembe száll…

A fejedelem újra magyarul szólt:

– Ha minden ellenség ellen s ez jól van: akkor az belső ellenségek ellen is?

Thurzó kicsit hallgatott:

– Minden háznak megvan a maga háztartási állapotja, – mondta, – ha én szerződést kötök akár harcra, akár munkára felebarátommal: nem kötök szegődést arra, hogy ő feleségivel s gyerekivel ha hajvonásba jut, akkor is vele tartok.

A fejedelem fellobbant:

– S arra sem köt kegyelmed szerződést, hogy szerződött barátjának feleségit s gyermekit fel nem izgatja a gazda fejére?

Thurzó jól értette, hogy ez a Kornis, Kendy összeesküvésre vonatkozik s mivel el volt szánva rá, hogy ebben semmit nem enged, idegesen szólt:

– Nagyságos uram! Mindezidáig ha a magyar királyok s bécsi fejedelmek Erdély felé pillantottak, csak azzal a gondolattal tették, hogy Erdély a magyar korona része, Erdély az övék s Erdélyt meg kell vegyék, barátsággal vagy fegyverrel… Én jövök először Nagyságodhoz azzal a kéznyujtással, hogy: Magyarország is egy test, Erdély is egy test, a két test nyujtsa ki a kezét s fogjon össze, mint két egyrendű respublika… Nem akarom azt mondani, hogy Nagyságod nem vette szívére ezt a nagy konceptumot…

Báthory belevágott:

– Értettem s megértettem s szívem szerint vettem; a jövendőnek nincs is más útja, csak ez az egy: Magyarország eddig nagyon fennyen bánt velünk, s csak vesszőcskét tartott a számunkra, mint egy megszökött kölyöknek… Immár azonban mink vagyunk annyi emberek, mint kegyelmetek: helyesen: Erdély egy ember s Magyarország is egy ember, s fogjunk kezet s ha együtt maradunk, ketten egymásnak vetve hátunkot, keletre s nyugatra megverekedhetünk…

– Úgyvan nagyságod, – mondta Thurzó örömmel.

– De addig nem adhatok hátot kegyelmednek, míg azt kell éreznem, hogy abba a percenetbe, ahogy nem vigyázok, a szerződött társom oldalán való gyilok, nem ellenségimre van, hanem hogy belém döfje.

– Hogy érti ezt Nagyságod, – pattant fel ingerülten Thurzó.

– Kegyelmed ellen nincs panaszom, Nagyságos uram, – mondta a fejedelem felsőbbséggel, – Thurzó György úr jó kálomista s jó magyar, de vagynak ott uraimék, az pápistások, akik beledöftek Erdély belső életibe, nálunk lázadást csináltak, megszökött veszett ebeinket magukhoz vették s isten tudja miféle reménységeket plántálnak velük: beláthatja kegyelmed, hogy ilyen állapotok mellett a két testvér meg nem szerződhet életre-halálra.

– A bosszú rossz tanácsadó, felséges uram, én is kálvinista ember vagyok s a nehéz időkben oszlopa voltam s akarok lenni, hitemnek s pajzsa az Úristen igaz igéinek. De ami Erdélyben történt, az semmi volt, nehány embernek magányos praktikája; mert ha nem az lett volna, akkor most nem volnának itt ennyien s ily dicsőséges színnel Felséged mellett.

Kicsit leckéztető módon tette hozzá:

– Ha a tüzet piszkáljuk, akkor felszítjuk s kis szikrából nagy égések keletkezhetnek. Ez a dolog, Felségednek, mint ifjú embernek…

Báthory felförmedt:

– Nem vagyunk ifjú emberek! s nem vagyunk kiszikkadt elmék! – kiáltotta sértően, – Erdély fejedelme tanácskozik Magyarország nádorával.

Thurzó beharapta a szájaszélét s fejet hajtott.

– Távol vagyon tőlem, hogy felségedet szavaimmal megbántsam, de meg kell mondjam, hogy ez a dolog felségednek magányos sebje, de ha nem vigyázunk, egész országnak égedelme s veszedelme lehet belőle.

– Ha oly nagy dolog lehet, akkor annál inkább s rögtön el kell rendezni.

Thurzó gondolkozott:

– S mit vélne Nagyságod?

– Mi azt óhajtjuk erdélyi fejedelmül, hogy: a lázadásnak még csirája is eltapostassék: nekünk kezünkben vagynak a levelezések s hites vallomások, kik s mely módon vettek részt odaátról a lázadás csinálásában. Kívánjuk, hogy a mi megszökött jobbágyinkat nekünk beküldjék s saját híveik közül mindazokat, akikre rábizonyosodott: a szövetségnek s barátságnak megfelelő büntetéssel büntessék, hogy egyszersmindenkorra kedvüket elvegyék az embereknek hasonló praktikáktul.

A nádor hallgatott: tudta, hogy benne van maga Forgács Ferenc, a prímás, a főkapitány s a legfőbb urak; itt semmit tenni nem lehet: neki volt parancsa, hogy a szerződés alapja a Kornis Boldizsár szabadonbocsátása legyen.

– Nagyságos uram, – mondta higgadtan, – kérem Felségedet, én tudomásomra veszem ebbéli kívánságát s uram elé fogom terjeszteni. Kérem azonban, hogy addig is a magammal hozott pontok meritumára térjünk…

Báthory legyintett:

– Minden tanácskozásnak alapja a fődolgokban való egyetértés: míg kegyelmed szavát nem adja, hogy panaszomat s kívánságomat magáévá teszi, addig nincs értelme a bő tanácskozásoknak. Kegyelmed az én haragomat semmibe veszi s gyerekes duzzogásnak nézi: de én mondom kegyelmednek, hogyha olyan vasláncokkal volna megkötve a szövetség, mint a Kraszna folyó s olyan pecsét volna rátéve, mint a tokaji hegy: akkor is kettészakasztanám, ha ebben nekem eleget nem tesznek.

Thurzó felállott:

– Immár akkor más hátra nincs Nagyságos uram, minthogy békességgel elváljunk s megvárjuk az időt, mikor megérik a szeretet s a testvérség s a hitbéli vonszódás…

A fejedelem megbánta hevességét, de most már vissza nem vonult volna, ha mindjárt kopjatörésre kerül is a sor ebbe a minutumba.

– Annál is inkább, – folytatta Thurzó, – mert az én Felséges uramnak szoros kívánsága, hogy Felséged kegyelmébe fogadja az megtévelyült Kornis Boldizsárt.

– Semmi külömb? – kiáltott a fejedelem s kardjára csapott, – semmi nagyobbat nem kíván a Felség? – s búcsúzóra nyujtotta kezét a nádornak, aki azt alig fogadta el.

A tanácsurak hallgatva s komoran álltak, senki sem szólt bele sem jobbról, sem balról.

A fejedelem kikísérte vendégét s mikor a seregek látták, hogy a nádor egyedül ül lóra s ő is, a fejedelem is hideg, komor s kimért, attól a perctől kezdve semmit nem mozdultak, csak egymás szemére vigyáztak nagy szorgalmatossággal.

Előbb a nádori seregek távoztak el, azután a fejedelem fordított Tasnád felé s mindenki suttogott, hogy ebből nem haszon, hanem gyűlölség s kár lészen, hogy az urak étel ital nélkül s ebéd előtt úgy eloszlának.

A fejedelem Tasnádon ebédelt s Nagy Andrást magához rendelé, egymagát s minden tanácsa nélkül megadta neki a parancsot, hogy sietten sietve s lóhalálában ültesse fel seregét s induljon meg Lugos felé s onnan bé Erdélybe a Vaskapun Brassó iránt Szeben alá: Meghagyta azonban, hogy a szászokra nagyon ügyeljen, egy hajaszáluk meg ne görbüljön, mert velük másképen akar végezni.

Egy hét mulva Kolozsváron volt, s a fejedelmi palota ablakai alatt ácsoltatta meg a vesztőhelyet s a kiugró tornácról nézte végig Kornis Boldizsár lefejeztetését.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings