HARMADIK KÖNYV. (continued 2)

»megemlékezvén róla, hogy Erdélyország a mi boldog emlékezetű ősünk ideitől fogva, az mi fényes székünk zsámolyához ragaszkodván, az hűséget mindezideig megtartotta vala… az szerént amint az mi boldog emlékezetű atyáink oltalmazták és őrizték, mi is hasonlóképen oltalmaznók, őriznők és megtartanók a ti kis országotokat:

»megértvén azért micsoda módon akarván tikteket Havaselvének vajdája Raduly, háborgatni s szabadságotokban sérteni, mely miatt barátságos viszonyban s bátorságos állapotban velek nem élhettetek volna, sőt az nektek tött fogadás kötését meg nem állotta és be nem teljesítette volna, mely nyomoruságos állapot a ti szíveteket, lelketeket elkeserítvén s eszetekben vévén azt, az mi fényességes székünknek zsámolyához folyamodván, találtátok meg az mi hatalmasságunkat, hogy ahhoz ragaszkodván, minden oltalmat és segítséget mi hatalmasságunktól várnátok… valakik az mi fényes portánkra igaz hűséggel jőnek, az mi fényes kapunk mindeneknek nyitva vagyon, senki ki nem rekesztetik,… ugy a mi hatalmas császári méltóságunk is tinéktek segítséggel és oltalommal lenni bizonyossággal köteleztetik…

»Térjetek meg azért békességgel hazátokba: ez országnak gondját hagyván Michnere, akinek a mi győzhetetlen hatalmasságunk ez vajdaságot adja: elvévén azt az érdemetlen ebtől, Radulytól…

A fejedelem elhalt, lassan megértette, hogy a szultán elvette tőle Havaselvét… hogy eltiltja a további hadviseléstől… s hogy bezárja országa határai közé, mint oroszlánt a ketrecbe…

»Kirendelvén az győzhetelen császár, – folytatta a csausz a szultáni fermán felolvasása után a maga szavaival – a tekintetes és nagyságos bégeknek beglerbégjét, isten kegyelméből a szilisztret és akirnat arpalogult, azki bírja a szerdárságot minden bégek s beglerbégek felett, hogy felvevén az szilisztrai szandsákságnak zaimit és oszpájait, minden hadakat a szandsákságbul, mind mazulokat s mind Akirman, Bender, Kili, Izmail népeit s a besliakot s tatárokat, hogy ezekkel mindjárást mindjárt meginduljon az erdélyi határok mentén, hol Ibrahim pasával egymást hírrel értvén találtassanak százezernyi seregeikkel, az győzhetetlen hatalmasság szolgálatában, hogy fejér orcával és dicséretes vigyázásban meg ne fogyatkozzanak…

A fejedelem megtörött, megzúzott lelkiállapotában tudtára kellett hogy jöjjön kicsiségének, szegénységének s tehetetlenségének… hadai szétbomolva, emberei elkeseredve, népei egymás ellen dühödve: érezte, hogy harc nélkül és csata nélkül szétomlott az egész, mint a vitorlás s elterült a világon a semmiben a sorsa…

Mégis megkeményítette magát s szívét s méltósággal mondta:

– Értettük a hatalmas császár akaratját s illendő válaszunkat illendő időben megadandjuk reá.

Elbocsátotta a törököket.

– Ki tette ezt? – kiáltotta magánkívül, mikor hívei közt magában maradt… – Géczy, Géczy! átkozott kutya: ez az, amit nekem igértél?!…

Mindenki hallgatott: megértették a fejedelem kétségbeesését, de nem volt köztük senki, akit meg ne nyugtatott volna a dolgok ilyen fordulása.

Mit akar s hová, micsoda hadakat tervelt a fejedelem: bölcs a török, bölcsebb mindnyájunknál:

»Ne bolondoskodjatok, – fülükbe csengett, hogy is mondta a csausz az imént.

A fejedelem mintha feneketlen mélységbe zuhant volna.

El, el, elküldte a tanácsot, hogy magában maradjon s levetette magát a heverőre; szédülő kétségbeeséssel hullott a semmibe.

Hangosan nyögött kétségbeesésében s ijedt vacogással kuporodott össze. Most mindennek vége, vége, vége… Óh ez a szerencsétlen nap: ó, ez az átkozott ház: még az ebédet hallatlan vidámságban s reménységben érte s most már összedőlt az egész világ… A szíve úgy reszketett: gyötrelmes, szörnyű félelem fogta el, a hideg rázta s verejték öntötte el, meg forróság, minden pillanatban.

Kint a hajduk kiabálása: felijedt, keze kardja után meredt: jönnek Szilassyért bosszút állani… Török, Török! mozgott hangtalanul a szája: de belefult a szó, nem bírta elviselni, hogy lássa a gyilkost… Haját tépte, marta: most mi lesz s mi lesz…

– Imreffy, Imreffy!…

Ha! még ez egy megvan a régiekből, még ez egyben bízhat: Imreffy, Imreffy! küldjétek a kancellárt.

– Már csak te vagy meg nekem az én barátom, – ragadta meg a kezét s a szeme könnyel tele, – vége, vége, nincs nekem más, csak kardomba dőljek, mint Antonius!

– Távol legyen nagyságos uram! – mondta Imreffy. –

A fejedelem már ez egy szótól fellélekzett: van, aki nem tör halálára?…

– Mit csináljunk, mit csináljunk, – mondta s haját marta.

– Inkább isten kezét kell lássam!

– Isten kezét!

A fejedelem lélekzetfojtottan figyelt.

– Csak nagyságod gondolja el, mi lett vala, ha a hatalmas szultán a had folytatására megadja a fermánt?… Mondja meg nagyságod, mi lesz vala?… Az engedelem: parancs: hát hova megy nagyságod evvel a paranccsal?… elgazultak a hajduk s elszöktek: nincs is hajduseregünk!… a székelyek s az urak együtt már meg nem lehetnek: odáig fajult a gyűlölködés; szászaink, kovácsaink nincsenek, s szekereink, lovaink alig… Hova menne az isten szerelmiért nagyságod, ha a szultán nagy szerencsénkre el nem tilt a bolondoskodástul…

A fejedelem térdére könyökölve, szégyenbe sülve hallgatott: ez utolsó héten már nem mert kimenni a seregbe, mint a gazda, aki iszonyodik látni tönkrement szőlejét, amin úgyse segíthet; persze első héten eszébe se jutott: akkor még éhes és szomjas és mohó volt: no, Szilassy Palkó s az oláh asszonyok beadtak neki: méreg volt ez, ami megemésztette a támadók seregét… mint az eb, éhesen kap a konc után s belefal s bedöglik…

– A szultán küldi az új vajdát, Michnét, de Raduly Bécsbe szaladt, Lengyelbe szaladt s ki tudja nem jön-e már a sereg Moldván keresztül?… Ez még a kisebb baj s nem is biztos: bizonyos azonban, ami hírt Zilajról hoznak…

– Zilaj? – támadt fel a fejedelem.

– A kassai kapitány Forgács, átjött a meszesi kapun… Kendy vele van s hátba támadnak…

A fejedelem tátott szájjal nézett maga elé.

– Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én, hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a persák millióinak seregén… de nem volt a hátában a magyar had, hogy otthon megtörje a fészkét… Ha minden egyes görög vitézének azt kellett volna tudni, hogy otthon családját, anyját, hugát azóta felkoncolták: akkor nem megy Sándorral… De Nagyságod ezt el nem takarhatja egy katonája elől sem s akkor pedig, mint a varjak fognak felszállani minden barázdáról s mennek át a hegyeken, haza…

A fejedelem tántorogva állott talpra: ha hátba szorítják, vége… s ez országban semmi erősség, a víz átfut s lecsorog, sehol megállása nincs: Szeben, Szeben! Otthon is csak ez egy sziklavár: úgy beleérzi már magát, mint csiga a házába…

– Ha Nagyságod meghódítja bár az egész világot, s otthon Kendyék a fejedelemséget…

– Szebenbe! Szebenbe! – kiáltotta a fejedelem.

– Igen, – mondta Imreffy, – Szeben az egyetlen hely, mit meg nem vesz az ellenség Erdélyben soha… Ez igen: ha ott van Nagyságod: otthon van, mint méhek királya a köpüben.

A fejedelem nagy léptekkel járt fel s alá…

– Nyergelni. Nyergelni, – mondta.

Imreffy megijedt:

– Talán nem oly sürgős!… Hivassa be Nagyságod a tanácsát s…

– Azt te nálam jobban elintézed…

– Hogy Nagyságod elmenjen!… Szökés: akkor itt én semmit se vállalok, itt akkor mindennek vége… A szultán is választ meg nem kapta… A Főkapitány is már egy hete nem jelentkezett az udvarnál… Mert aztán mindegy: akár odahaza veszett el a távollevő sereg mögött az ország: akár a hazaszökött s várbazárt fejedelem mögött tesz mást maga felé a távolmaradt sereg…

A fejedelem őrjöngeni kezdett:

– Te is eb vagy s kutya s béledet ontom!

Kardot vont, hogy rögtön átverje Imreffyt.

Ez sápadtan húzódott az asztal megé:

– Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parméniója: nem volt hívebb s jobb neki, mint Báthory Gábornak az ő Imreffyje.

A fejedelem lecsillapodott.

Néhány lépést tett.

– Nagy András, – mondta, – Nagy Andrást… Hivasd Nagy Andrást…

Imreffy habozott:

– Testőreit kívánja Nagyságod? Törököt?

– Nem, nem, nem, ez egyet nem akarom! – kiáltotta s nem is maga, de Nagy András miatt, akit ez ember látása felbőszítene.

Bort ivott s hatalmas léptekkel vágtatott a terem egyik sarkától a másikig: Nagy Andrást lefegyverezni, Szilvássyért: s mivel lehet a hajdut: prédával…

Fáklyákat hoztak be, gyertya nem volt, csak füstölgő fáklyák, a terem egyik sarkában a fegyveres válogatott székely testőrség állott be, a kancellár utasítása szerint mind markolaton tartott kézzel.

A fejedelem mintha észre se vette volna őket, csak járt le s fel magába merülve.

– Nagy András uram, – mondta komoran, a vadul betámadó hajduvezérnek: – én kegyelmedet s mind az egész hajduságot az én szerelmes fiam, Szilassy Pál uram véletlen s szerencsétlen haláláért megkövetem… Nyugosztalja isten: mindenható kedvében ő tudja mit tett vele s velem: én ő érte a hajduságnak isten után mindenkor főistápja leszek: hallotta kegyelmed a hatalmas szultán fermánját, hogy menten vissza kell hazánkba fordulnunk, és azonfelül…

Itt megállott: hirtelen megijedt, hogyha megmondta Nagy Andrásnak, hogy Forgács Zsigmond bejött Erdélybe, az mindjárt a hajduföldet félti s akkor egy napot se várva megy vissza otthonába, pedig még nagy dolgot szánt a hajduknak…

– Mit csűrjök, csavarjuk, – szólt s megállt a vén hajdu előtt: – isten elvette eszünket, de isten azt ostorozza, akit szeret… Nagy András uram: én kegyelmednek adom, a hajduságnak adom Brassó városát…

Nagy András mereven nézett maga elé. Soká hallgatott.

– Hát a hóldat kinek adi nagyságod, – dörmögte keserűen.

A fejedelem máris felibe kerekedett: goromba szó volt, de válasz s érezte, hogy a kapzsi rablót megütötte, a szívét…

– Én azt, fejedelmi szavamra jelentem, hogyha a hajduság Brassót nekem beveszi: akkor én a várost mindenestül, ahogy van, kegyelmednek s a hajduságnak adom s körül mind az egész Barcaságot: akkor kegyelmetek nem fognak ország hasában németnek, vallonnak, magyarnak fegyvere alatt szenvedni, hanem ez nyugodalmas fészekben lesz otthonotok…

Nagy András mélyen eltünődött: a vér zuborgott benne le s fel: a hajduság mai lakása, amit Bocskay fejedelemtül kapott, a szikes legelős Hortobágy körül, jó marhatartó hely, de szegény s kerítéstelen: a Barcaság azonban Erdély gyöngye, hegyek közt virágzó paradicsomkert s Brassó vára külömb Szebennél s odaát a magyaroknál sincs egy se amékkel elcserélni lehetne… Kállóért harcolnak már mennyi ideje s nem adják, német őrség tartja, pedig micsoda nyomorult sárfészek az Brassó mellett…

– Adja ide a kulcsát Nagyságod, – mondta durva gúnnyal.

A fejedelem fölvetette a fejét:

– Ha a kulcsa markomban volna, akkor…

Mégis nem mondta ki, ami a nyelvén volt, hogy akkor kendet nem a vár trónjára, de a pincéjébe invitálnám!…

– … akkor a hajduságnak nem kellene megmutatni mit tud… Brassó kulcsát vegye el kegyelmed s viselje a nemes haza előtt…

Nagy András nem szólt, gondolatban méregette Brassó falait:

– Kű! Csak kűbűl ne vón a fala, – morogta.

– Én Szebent harmincad magammal megvettem.

– Hm, de nekem nem nyilik meg a kapu…

– Megnyilik a szekereknek… Ha a hajdu szekerek úgy, ahogy vannak bekérezkednek, mind bemehetnek kendtek véle.

– Be: be! de: ki?

A fejedelem hallgatott: az megtörténhetik, hogy a szászok nem adják ki a rablott kincseket, pláne a szövetségesüktől rablottakat…

– No én nem úgy esmerem a hajdut… Ha ki nem adják: akkor végük: akkor a hajduk elevenen megeszik várastul, kövestül…

Nagy András tünődött.

– Hajnal előtt indulni! – mondta a fejedelem. – Itt a kezem, csapjon belé kend.

Nagy András nézte azt a kezet… Homályosan még feltünt benne, hogy mért jött ide… karddal az oldalán, mit gondolt… de aztán elhessentette: az egy taknyos kölyök vérivel fizette talán az adót: mert hátha mind az egész hajduságnak bódogságot szerzett…

– Irásba kék ez nékem, – morogta.

– Meglesz az is, van még ténta, van még hártya s kancellárius, meglesz az írás…

Kezet fogtak. Mikor a két kéz megérintette egymást, még egyszer átfutott rajtuk a vér dühe… hogy léket szakasszanak…

A hajduk két nap alatt mind szekerestül, hadastul átkeltek a hegyeken s Brassó alatt voltak.

Nagy András jónak találta a fejedelem által ajánlott cselt s jóformán kísérő nélkül küldte előre a szekereket, a fejedelem írásával, hogy azokat beeresszék a kapukon s éjjeli biztosságot adjanak nekik. Minden szekérrel négy ember ment be, így csaknem háromszáz embert sikerült bevinni a városba.

Weiss Mihály Nagy Andrást szívesen látta, parolázott vele:

– Hát a kötélre való hol van? – kérdezte.

A hajduvezér nagy szemet meresztett.

– A fejedelem? – gondolja kigyelmed?

– Az a kötélrevaló, – izzott a szeme a bírónak, de nevetett, – elébb-utóbb megkapja.

Nagy András ühmgetett, a kaput, a falakat vizsgálta, kemény dió s vajjon hogy lehetne meglelni a csapját, hogy a bicsakot beleeressze.

– Hozzák is már ezüst tálcán neki, – mondta a brassai bíró, – Forgács uram elindult Kassáról.

A hajduvezér megijedt.

– Forgács?

– A felföldi főkapitány.

A hajdu az otthonra gondolt, fegyvertelen kiszolgáltatva a hajduföld az ellenségnek.

– S kegyelmed ezt ne tudta volna? – álmélkodott a szász, – hm, akkor én nekem ugyan rossz helyen járt el a szám, most kendnek uram, sürgetősebb dolga se lesz, mint megizenni ezt a kurafi gazdájának…

De Nagy Andrásnak ennél sürgősebb gondja is volt, kiment a várból, béjött a várba és látta, hogy itt semmit se lehet csinálni.

Weiss Mihály érezte, hogy feszül benne valami s hogy leszerelje és a fejedelemtől gyors elpártolásra bírja, egyezséget kötött vele, hogy a rozzant szekereit kicseréli vadonatujakra, megtoldja a zsákmányt pár ezer arannyal, s megmutatta neki a bizonyságait, hogy Forgács csakugyan fölkészült s Tokajt már elérte.

Nagy András nem sokat szólt gondolatairól, aláírta, hogy békésen eltávozik Erdélyből a Szamos mentén, de azért nem felejtkezett el a Báthory Gábor gondolatáról s mikor szekereit kivárta a várból, seregét titokban, bokrokba húzódva a kapu közelébe helyezte el s csákányt adott a kezükbe, mer nincs a jó kurtanyelű csákánynál jobb szerszám a közeli harcban, kézitusában.

De a sereg hiába várta a szekereket, se a kapu fel nem nyilott, se a szekerek megjelenni nem akartak.

Végre Nagy András nagy dühre dühülve a kapu elé rugtatott s felkiabált, mi dolog ez, mit spekulálnak odabent a szekerekkel, mért nem bocsátják ki?…

A kapunálló felelt: hogy már ki is bocsátották mind valamennyit, de nem a főkapun, amerre bementek s ahol visszavárták őket, hanem a hátulsón.

Nagy András ühmgetett: átkozott brassai bíró! rókafiadzotta a lelkit is: ez is megemlékezett a szebeni tréfárul…

Erre osztán nekikeseredve azt mondta, eb vigye a Barcaságot, ami biztos, biztos, vitte szekereit a marhák után haza a hajdukerületbe, Debrecen felé…

V.

Minthogy pedig semmi vágya nem volt, hogy Forgách Zsigmond hadával találkozzék, szerényen elkerült Lugos felé, pedig sajnálta, hogy a Mezőségen végig nem sétálhat. No de, ami késik, nem múlik s már azon törte a fejét, hogy lehetne a hátulsó kapun kerülni a házba; ha Báthory Gábor be nem eresztette, majd beereszti Forgách!…

A fejedelem nem bírta ki már ez utolsó éjszakát: kétségbeesésében egyik rémületből a másikba esett, repülni, repülni előre, gondolta, mondogatta magában s hagyta, hogy folyjanak a parancsok a visszafordításra… Szégyen és gyalázat kínozta s minden pillanatban nagy lélekzetet vett, mint a vízben fuldokló, aki nagy vizet akar átúszni s már a torkán van a halál. Embereit sorra zaklatta, ezer munkát adott nekik, mindent tudni akart, minden emberről hallani, a hajdukat várta, hogy Brassó elestének híre jöjjön, csodát várt, hogy valami a végin megfordít még mindent, minden percen jönni kell a követeknek Lengyelország felől, s közben hallotta az utcai hűhót, szekerek nyikorgását, a sárban elakadt marhák rúddal püfölését: az istennel kell megharcolni, aki sarat adott s esőt s belefojtja a földbe a nyomorult hernyót, aki ember.

Ez az utolsó éjszaka szörnyű nehezen mult.

Éjféltájban megjött Bethlen Gábor nyakig sárosan, a fejedelem mint egy gyermek borult a mellére:

– Eszemet kell vesztenem, – kiáltotta, – eszemet kell veszejtenem… – jajgatott s káromkodott: – Mért vagyok én ily szerencsétlen! – s ököllel fenyegette a sorsot.

Bethlen csöndesen, komolyan s szomorúan nézett rá:

– Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, – mondta, – akkor a balsorsot is el kell viselnünk.

– Nincs már ember, sehol és senki, aki engem szeressen!

– Szeretet!… Egy fejedelmet annyian szeretnek, ahányan várnak tőle… A fejedelmet senki sem szereti azért, mert a szíve megmozdul, ha reája fordítja: a fejedelmet nem emberek szeretik s neki nem egyesekre kell fordítani érzéseit: a fejedelmet népek s tömegek nézik s szeretik vagy gyűlölik… Mert az egyes embert is csak az szereti, aki valami boldogságot vár tőle: még a feleséged is elhagy abban a pillanatban, mikor neki nem vagy javára… Hát még a fejedelmet, aki a maga személyében az ország közjavát testesíti meg!… A fejedelem minden jog forrása, minden előhaladás, minden javulás az ő kezében van… Úgy kell tehát megállania s magát viselnie, hogy mindenek érezzék, hogy ez az ő sorsuk jó kezekben van… A legszeretettebb fejedelem az: akit senki magáért külön nem szeret: a legnagyobb fejedelemnek nincsenek kegyencei, nincsenek bizalmasai, akikkel a törvényeket is áthágja: neki a legtávolabbi alattvalója épen annyit ér, mint aki oldala mellett áll… Nagyságodnak éreznie kell a magasságot, ahol van s nem saját személye szerint bírálni meg az eseményeket, hogy azok nagyságodnak jók-e avagy rosszak: hanem az egész ország jóvoltából. És nem úgy, hogy e pillanatban mi a legkönnyebb s jó, de mi válik javára a hazának még száz esztendő mulva is.

– No és az országnak jó az, ami most történik velem? – kiáltott Báthory.

Bethlen elgondolkozott, aztán határozottan mondta:

– Ha én abban a helyben volnék, hogy nekem az egész ország javára kell gondolnom, akkor én most ezt gondolnám: Nagyságod zokon ne vegye szavamat…

Nagy fekete szemeit a fejedelemre függesztette:

– Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsőség, mint hamar visszafordulni vele. Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval s ime nyár elejére akkora hadai voltak, ez megtörött szegény országból, amit a legjobb időkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthory István sem tudott összehozni… Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy: Báthory Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud mívelkedni… Ettől a fejedelemtől félni lehet s erre a fejedelemre bízni lehet… ez ellenségein erőt tud venni s akkor áll meg s fordul, mikor szükségesnek látja: a lovak el nem ragadják… A nép a titkos okokat soha nem ismeri: mindig olyan okokat mond, amik az ő gondolatát megerősítik: ha nagyságod hadait megtéríti az ország javára, akkor soha nem fogják azt mondani, hogy a török parancsából tette… Lehet-e valami bölcsebb, mint ma épen arra bírni s venni rá a törököt, hogy abban segítsen, hogy saját hazánkat megmenthessük… Nagyságodnak gondoskodni kell arról, hogy fényes török kísérete legyen, hogy a népek lássák, hogy a török nem ellensége, de jóbarátja a hazának…

A fejedelem e bátor s kemény beszéd alatt felocsudni kezdett mély, sülyedt lelkiállapotából. Csüggedését harag kezdette felváltani, sértette, hogy valaki felette maradhat:

– Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van, – morogta.

– Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra fordulhat, ami a rossz úton van… Három nagy cselekedete volt eddig a hazával nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok dolga… Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne nagyságod tette fölött: tíz éves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen dúlásáért bosszút állhattunk: s ha a história fogja megvizsgálni Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isten törvények szerint való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni… Másik a székelyek dolga: itt nem szabad elfeledni, hogy a székely nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igaztalanság történt, mikor ősi szabadságaikat elvették s a székely nemzet azt el nem is feledte soha. Igaz, a mai meglevő jogokat megtámadta s felfordította nagyságod cselekedete, hogy elvette a kevesektől s a sokaknak adta a szabadságot: de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgyhogy a vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok, akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a nagy fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni… Még a szászok dolga a legnehezebb: igaz itt is, a közfelfogás és közönséges ítélet, ellene van a szász nemzetnek s az első percben jóvá hagyja a szebeni dolgot… Ez azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra… Máris azért kell itt megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül… Nincsenek fegyverkovácsaink: a magyar, kardot forgatni, a székely fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni… Ez az oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilegiommal kedveskedtek a szászoknak: reájuk szorultukban… Meg kell becsülni azt a nemzetet, amely köztünk szétszórva az életnek főirányítóját, a pénzt s a munkát úgy tudja vezetni… Talán a mi fiaink is képesek volnának rá: de mennyi idő kell még ahhoz, hogy megértse egy vitézlő nemzet, hogy a piszkos öklű kalapáló munka s a száraz markú számító kereskedés épolyan hasznos emberi foglalkozás, mint a hadi élet… Én nem látok semmi nagyobb bajt: a fejedelem szava öl s gyógyít: a kegyelem a fejedelem szájában minden erőnek legnagyobb forrása: senki sem akar elveszni, de mindenki élni akar s ha a fejedelem megnyitja a kegyelem szaruját azokra, akiket legjobban levert előbb keménységében: mohón s áhitattal s rohanva rohannak lába elé a lesujtott népek… mert azt mondják, hogy: íme nem kell nekünk semmit tennünk, s ingyen megkapjuk a mi életünket…

A fejedelem sötéten hallgatott: ez az ember hasznos, de gyűlöletes…

Aztán nem birta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy lobbot vetett s lángolva fakadt ki:

– Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje…

Bethlen ilyen tisztán soha nem értette még a fejedelem terveit.

Kissé hallgatott, akkor azt mondta:

– A terv, a cél nagy és méltó a legnagyobb fejedelemhez. Ha végrehajtatik, századokra biztosíthatja a magyarság sorsát. De hogy lehet megcselekedni.

Újra csönd lett. Folytatta:

– Országokat egybehódoltatni, vagy fegyverrel lehet, vagy haszonnal. Ha Erdély oly erős és fegyverben dús volna, mint egy vár, amelybe katonaság van egybeseregeltetve: akkor uralkodhatna köröskörül az ellenséges népeken, akaratuk ellen is… De Erdély üres: íme most is a hajduknak seregeivel s a saját fejünkre zúdított székely miliciával léphettük át csak egyszer is az ország határát…

– Nem tűröm fejedelmi akaratom rostálását! – kiáltott a fejedelem, aki behúnyta szemét s nem akart szenvedni a szomorú igazság beismerésétől.

Bethlen elhallgatott:

– Nagyságodat én nem bírálom, én számolni akarok nagyságod gondolataival s segítséget keresni ott, ahol megvan a segítség lehetősége.

A fejedelem annyira el volt roncsolva lelke fenekén, hogy nem bírt vele, komoran, mogorván hagyta, hogy a főkapitány tovább vizsgálja:

– Pedig ha arra nem számíthatok, hogy kopjám szárnyával beterítem mind e területet: akkor arra kell gondolnom, hogy akarják ők is, szeressék s vágyják ők is ezt a tervet… Szép volna és nagy és dicső, ha volna egy ország, amely méltóságos hatalommal az egész terület közepét elfoglalná, mint a szív a testnek közepét s innen áradna ki a vér, ami harcol, s táplál, az egész nagy testbe… De ezt emberi erő hogyan tudja elérni… ha az isten elmulasztotta… Mindazok a népek, amelyek körülvesznek, máskép születtek, máskép gondolkoznak, másat akarnak mint mi: se az olá nem látja, hogy Erdély uralmából neki csak haszna volna, se a moldvai, se a lengyel, és a magyar sem, holott ez nekünk egyetlen vérünk. Az oláh nem látja, mert íme most is balsorsát nyerte bennünk… a lengyel nem látja, mert soha nem is gondolt rá, hogy valaha ez bekövetkezzék: a magyar? íme még a magyar sem látja, mert hisz ő jön reánk testvérháborúval… s ő akar bennünket meghódítani s nem is magának, de másnak, idegennek, a távoli német császárnak…

A fejedelem izzadt s nem mert szólani.

– A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet… Nem is csak amit lehet: de amit kell… S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája… Jönnek értünk a magyarországi urak? Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt: Maga javáért nem engedi, nem miérettünk.

– Ha nekem sikerül, – kiáltott Báthory: – ott töröm a kígyó fejit…

Bethlen ránézett… Mégis nagyon, nagyon fiatal legény ez…

A fejedelem az ablakhoz állt, könyet törölt ki a szeméből: úgy lelkéhez nőtt a gondolat, hogy most, mikor le kellett mondani róla, elfacsarodott a szíve s ordítani tudott volna, mint a megsebzett oroszlánkölyök.

Reggelig vitatkoztak.

Bethlen boldog volt, mert oly közel még soha nem jutott a fejedelemhez, mint ez éjszakán.

Másnap a fejedelem megadta a választ a török követeknek: bölcs volt s méltóságos s nemcsak, hogy késznek nyilatkozott arra, hogy azonnal visszatérjen hazájába, de török kíséretet kért s nyert az Omar pasa emberiből…

Két nap mulva Brassó alatt állt, személyes csapatával s mögötte, érezte, a Bethlen lelkét: meg volt nyugodva, hogy a visszatérülés a legjobb rendben fog megtörténni.

Brassó alatt azonban nagy meglepetés érte.

Küldöttjét, Prépostvárit a városba csak másodmagával eresztették be s a bíró, arra a kívánságra, hogy a fejedelem háromszáz lovassal jöhessen be: azt a választ adta, hogy még egyedül sem.

A fejedelem nem akart hinni a fülének: most, mikor valóban engesztelődve tér vissza, mikor a szebenieknek is bocsánatot hoz tarsolyában, mikor egész új lapra akarja fordítani az eddigieket: most köt ki véle a brassai bíró?

Nevetett dühében, annyira váratlan volt.

Azonnal saját kezével írott hadüzenetet küldött: ha rögtön elébe nem jönnek: a bírót az ő kényére-kedvére ki nem szolgáltatják; százezer arany forintnyi sarcot le nem tesznek s egész népével be nem eresztik: Brassó leromboltatik s helye sóval bevettetik…

A brassaiak azt felelték: nekik a római császártól levő privilegiomjok van arra, hogy hadi időkben még a fejedelmet sem szabad a városba befogadni s még vendégül sem: különben elég volt a hajdupróba, az megmutatta a fejedelem szándékait.

A fejedelem nem szólt, tovább ment.

Mikor Fogaras alá értek, a városi tanács három küldöttje mély alázattal jött elébe:

– No te veres szakállú, – kiáltott rá a reszkető s hebegő emberre, aki vezette a küldöttséget, – beeresztetek-é?…

Ez úgy meg volt ijedve, hogy azt mondta: »igen« – holott ép azért küldték ki, hogy az ellenkezőjét jelentse be a fejedelemnek.

A fejedelem nevetett, de mikor a vár alá közeledtek, a falakról lőni kezdtek rájuk…

Nem volt mit tenni, a szabadban háltak sátor alatt s a fogarasi uradalmat, ami úgyis csak zálogban volt a szászoknál, már száz éve, felprédálták s másnap bevonultak Szebenbe.

A vár csodálatos hatással volt a fejedelem idegeire: a hatalmas falak, bástyák, a pihent katonák s a jó fegyverek visszaadták erejét: már nem ijedt meg, mikor jelentették, hogy átkeltek a Meszesen a Forgács hadai s valami bolond vidámság vett rajta erőt: kihirdette a szebenieknek, hogy visszaadja a szabadságot, ezentúl mindenki szabadon jöhet s mehet, dolgozhat s kereskedhet, az eltávozottak visszatérhetnek: csupán a vár az egyetlen pont, ahová be nem eresztette őket.

VI.

Hogy hajnalban felkelt, kiment a kapunyitásra: a vár kulcsát minden éjszakára hozzá kellett behozni.

Közönséges ruhájában nem látszott másnak, csak egy várbeli vitéznek, a kapu előtt szekerek sora látszott s szomorú népcsődületfoltokban szanaszerte a városon.

– Mit akarnak ezek?

– Menekülők, uram.

– Honnan menekülnek?

– Az éjszaka kezdtek jönni s mind csak futnak.

Lement közéjük, hallgatta a jajgatást és panaszt. Felpakolt szekerek; úri renden levő menekültek; bőrládák, pincetokok, ruhás zsákok, dunnákba pakolt asszonyok s gyermekek.

– Vége, vége Erdélynek, – jajgatták, – olyan Erdélyország megint, mint a megszedett szőlő.

A fejedelem komoran hallgatta a szűnni nem akaró siránkozást.

– Mért hagytátok el házatokat, birtokotokat, marhátokat: hiszen azok is magyarok! – mondta ingerülten.

– Bizony magyarok: de az csak annyi, hogy épen meg tudják mondani, mit akarnak elrablani, Gyulafejérváron praesidium nem volt, nem volt őrízés, csak az ottlakók s a nehány bennszorult nemesség, pusztán volt a vár, mit tehettek, feladták: no el is kezdtek prédálni, a fejedelmi házra rámentek, beleköltöztek, egy szeg a helyén nem maradott, csinálni nekik a kenyeret; ami ételbéli volt, azt mind felhordani, különben ők sütik, égetik a népet…

– Jaj az ország lakosinak, ki merre futhat, fut, még ahol erősségecske van, ott megmaradhatnak, de a kerti házakbul mehet a lakosság, amerre s ahogy tud, pusztán kell hagyni a lakóhelyeket s az istentelen pápisták dúlják, pusztítják, égetik az országot; ahol mit kaphatnak, az az övék, lakodalom nekik Erdély s abba örvendenek, ha itt mindent fel tudnak prédálni…

– No majd lesz még máskép is, – morogta a fejedelem.

Végigment a menekülőkön, rémült, sápadt arcok, tűrő, szenvedő asszonyok, beteg férfiak, mert az erősek s egészségesek mind odavannak még a fejedelem hadában a Havaselvén. Szomorú szerencsétlen népség, jönnek a gyalogosok, tarisznyával vállukon, s gyerekekkel a hátukon, apró gyerekecskék halódó sápadt arcokkal, éhesen s némán, szivetfacsaró siránkozással s nincs nekik mit adni enniek, mint egy lábra kelt lazaretum, beteg s kórosok háza, amely feketén, sárosan vonszolja erőtlen testét, de hová…

A fejedelem nem bírt megválni tőlük, magát mardosta a szenvedések látásával.

– Két tehenem volt, bornyúm, üszőm, tinóm, malacom, tyúkom, libám s itt kell éhen halnom, verje meg az isten, aki újra ezt a pogány kort indította ránk…

A fejedelem magára vette az átkot…

A szebeni szászok kijöttek hozzájuk s egy kis kenyeret, egy bögre ételkét adtak a betegeknek, gyerekeknek, akik mohón itták a vékony rántott leveseket, a barna cibereételeket. A fejedelem mintha a húsát rágnák, úgy nézte a szomorú reggelt.

Serege még nem jött meg, erőtelen volt s jól tudta, ha megjött volna is, arra ugyan nem lehet számítani. Az épenoly szerencsétlen és szomorú, mint ezek s a hajduk, a hajduk hova lettek?

Elfogott egy lovaskatonát, leszállította a lóról s visszavágtatott a várba.

Feldúlva rohant a tanácsházba s a hajduk után tudakozódott.

Már Imreffy tudta: biztos volt a hajduk árulásáról Brassóban, semmiben haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, s ott is mit tettek mást, a rabláson kívül?… Rablás és rablás… Szomorú napok, gyászos hetek lettek, csak a híre jött Forgács lassú közeledésének. Menekülő urak, tanácsbeliek, akik Kolozsvárról jöttek, néhány hét mulva már hozták a hírt a hajdukról, hogy Nagy András már Forgácsnál van, a kassai gróf mellett látták a táborban:

A hazatérő hajduk Váradnál szétverték a Forgács alföldi seregét, erre Forgács nagy igéretekkel megvásárolta magukat a hajdukat.

A fejedelem ordított kínjában: Sólyomkőn ő nem engedte be az országba a hajdukat s most Forgács behozza a farkasfajt, aki csak maga kezére dolgozik… Úristen, ezeknek minden lehet: bent a hajduk az éhes és nyomorult s szegény Erdélyben s jól látta, hogy amint végeztek Havaselvével, most azt teszik Erdéllyel: letarolják, kiüresítik, hajtják azóta a seregek háta megett a marhacsordákat, viszik az özvegy asszony tehénkéjét s malacát… Mert a többi had csak kóborol és prédál, de a hajdu gyüjt és takarít…

Sasszárnyakon szállt a rémhír végig, végig az országon s egyik izgalom a másikat kergeti, valóságos csodának látszik, hogy megéri az ember még az estét, a reggelt. A menekülők, mint ijesztő setét földár jönnek, jönnek s lassan újra eltűnnek, isten tudja hova, mintha titokzatos korbács űzné, vagy titokzatos remény csalogatná őket, láthatatlan fonal után egyre beljebb vánszorognak a háború rémítő labirinthusában. Boldog, akinek most eszébe jut egy rokon a távoli Csíkban, valami messzi házasság révén, vagy csak egy név, akivel találkozott valaha az országgyűlésen, lakodalomban, vásáron… Kéretlen s hivatlan vendégek zúdulnak a rémülten meglapuló családok nyakára s a gazda s az asszony epés szívességgel, kétségbeesett keserves vendéglátással fogadja a szerencsétlenségben irgalomra szorulókat s farkasmosolygással kölcsönöz ruhát s dunnát s élelmet s lelke mélyén gyűlöli őket a szerencsétlenségért s fél tőlük, csak maga nyugalmára gondol s nem vállalja a nemzeti szerencsétlenségben a baj felét…

És akkor megint egy újabb és még iszonyúbb kiáltás:

– Itt vannak az oláhok!

Mint a felrugott méhkas, egész Erdély zúg és sikolt s az üvegcserepeken fetrengő Jób másik oldalára veti magát iszonyodásában.

Hideg verejték és halálos görcs áll a tagjaiba, aki hallja, óh annyi vér s annyi tűz, annyi szenvedés és pusztulás fűződik e névhez s amilyen féktelen örömmel s kielégüléssel töltötte ki ez utolsó tíz év keserű dühét rajtuk a nép, hogy még az is boldog volt, aki hallotta, hogy most fizetnek a mieink Mihály vajdáért: olyan szörnyűséges rémület, kísértettől való éjféli görcsfogta merev iszonyat állította meg, aki ezt a kiáltást hallotta, hogy újra itt az oláhok! És most újra megindult az áradat délről északnak, akik még tegnap házigazdák voltak s némi kuporisággal segítettek kikergette vendégeiken, most velük futottak éjjel és esőben, szélben, gyermekeikkel a hátukon a minden pokolnál iszonyúbb szenvedés elől… Óh, ha most újra ezek fizetnek… Hol van a Főkapitány, hol van Bethlen Gábor, hol a havaselvi hadsereg, amely lassan szivárog vissza, hol a feketepuskások, akik a szászok fegyverével hetykén mentek el s most sehol egyetlen lélek a védtelenek oltalmára, de elől hátul tűz és özönvíz, s nincs egyetlen zug az országban, ahol sírástalan telne egy délelőtt a ragyogó nyárelején.

A fejedelem tébolyultabb volt az őrülteknél, minden órán új követet küldött utána, minden vészhírt újonnan izent meg.

Rettenetes napok voltak ezek: minden összeomlott, minden a nyakába szakadt; nem bírta el a nyomorúságnak e gyászviharát, már ki se mert lépni a házból, borba s búsulásba ölte magát, csak várt, várt és fogát csikorgatta: hol volt az ő ereje a körülötte egyre szörnyebben feltornyosuló bajokkal szemben.

S a hióbhíreknek se vége, se hossza:

Forgács országgyűlést hirdet, fejedelmet akar tenni.

Kendy István vele van s a pápista urakat mind maga mellé hivatja.

Hidy György alkancellár, akit parasztból tett úrrá, Imreffy mellől elszökött, ott hagyta a feldúlt s zavaros életet s átállott Forgácshoz, Kendyhez.

Meghozták a király kiáltványát, amely tizenkét pontban sorolja fel a Báthory Gábor bűneit.

Brassó nyíltan paktál, fegyvert, pénzt küld Forgácsnak.

A fejedelem csak hallgatott, bentről forrt s egyre nőtt benne az elkeseredés, meg volt kötve keze-lába, s vissza akart, vissza kellett ütni… Kötél volt a nyakán, amely egyre jobban szorított s mégsem akarta ezt mind elhinni: Még szájában az íze az álmoknak, mikor Sólyomkőben Nagy Andrást hivatta: álmokat álmodott: s már egy ilyen szörnyű lidércnyomás: ó be hamar vissza fordította az isten…

Minden órában új követ.

Radul megjelent Oláországban, Michnét elkergette, az országot kardcsapás nélkül elfoglalta.

Forgács Dévát ostromolja, Bethlen Gáborné maga védi…

A fejedelem sírt kínjában: Károlyi Zsuzsánna!…

Régi emlékek újultak: látta a Zsuzsánna arcát, hallotta szavát, előtte voltak finom kemény vonásai s lassan körötte mind kialakult, ami hozzáfűződött, asszonyok hosszú sora vibrált föl benne: hetek óta útálta s nem tűrte az asszonynépet… Kereky Feri elesett s véle eltemették a lisztát:

– Régi szép üdőnk, – mondta ivó cimbora társaknak: – fiatalkorunkban irattuk a szerencsés némberek nevét, akiket szerettünk: már kilencszázon fejjül volt a száma s azt mondtuk, ha ezerig való lesz, akkor megtérünk… no, az isten elébb megjobbított…

Asztala mindig tele volt népekkel, mert szűk volt az élelem Szebenben s mindenütt takarékoskodtak vele, csak az egy fejedelmi asztal volt bőséges, hát orcátlanok mindent elkövettek, hogy oda csak egy falásra is bejussanak. Nem is volt már más az asztal körül e napokban, csak alávaló s becstelen emberek, csalók, kapzsiak fajja, akik a fejedelemnek minden szavát megröhögték, megéljenezték s szájatátva hallották, s közben bendőjüket rakták… A fejedelem, aki a legsúlyosabb válságban szenvedett, felütötte fejét s elcsodálkozott, kik s mik ezek, akik vele egy asztalnál ülnek… De Imreffy nem bánta most, mert így legalább neki szabad keze volt: s ő könyörtelenül elűzte mindazokat, akik fölöslegesek voltak a városban, hogy az ostromra előkészülhessen…

– Török Kata, – sóhajtott a fejedelem, – a kis személy, a szívem kedvese… s az a másik Kata!… – s eszébe villant a Kamuthyné almavirágszépségű arca: ugyan megellett-é?… de hogy? hiszen még nincs ideje… Úristen: még egy gyerekkihordási idő se telt el, talán csak harmada s ekkora fordulás…

Úgy ásott vissza emlékébe, a multba, mintha századok mélyébe túrna: Imreffyné… drága Imreffyné… öreg boszorkányné… nem forr a fazék?…

Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból s már megutálta az emberfajt, csak kutyájával játszott.

Az urak pedig ittak és reggeltől estig és estétől alvásig mind csak ittak, aki orcátlan dolgot tudott, mind felhordta az asztalra s volt köztük egy Prépostvári nevű, aki megesküdött, hogy a saját feleségét a föld alól is előteremti a fejedelem számára…

Már úgy tettek, hogy aki a fejedelem kegyébe jut, csak akkor teljes a dicsőség, ha asszonyát csókjaval tiszteli az úr…

De míg hallgatta az üres és röhejes szavakat, folyton fülében volt a kint jajgatók s a távolban futók síráma: ült s ivott, bután és komoran, de egy pillanatra sem feledte a szomorúság nótáját, amely a lelkét hasította, szíve folyton szorult s fejét akárhányszor tenyerébe hajtotta és sírva fakadt.

– Szomorú nép, – mondta, – szomorú ország: megindultam előtted s nem jöttél utánam, láttam és nem láttatok velem, kinyujtottam a karomat s nem rohantatok a szó után… nyomorultak vagytok, megérdemlitek: bitangok vagytok, baromállatok, csordás kell nektek: a jót meg nem értitek.

Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége, mulatni tud s mást semmit: ülni tud az asztal mellett és napot lopni s káromkodni tud s még rabolni se tud: a hajduk elveszik az orruk elől a prédát, a szászok elveszik a kezükből a pénzt, az oláhok elveszik a lábukról a bocskort: ők nem tudnak egyebet, csak káromkodni s inni.

Minden keserűsége visszafelé fordult: bárkit szidott, csak magára vette: Forgács hadai körülvették Szebent.

– Hagyjatok el, – mondta, – temessetek el: huszonhárom esztendős vagyok, vén vagyok: nagyot emeltem, megroppant a derekam…

Napokig fantáziált:

– Mindenki elhagyott: mindenki meghalt, megszökött: senkim sincs…

Kornis Boldizsárt siratta, asszonyokat hoztak neki, kiverte: »piszkosnyakú kálomista asszonyok«…

Június másodikán egész nap nem tért magához: deliriumban volt, forrósága volt, hányt, szenvedett.

Jött Imreffy s azt mondta:

– Gyógyuljon meg Nagyságod, jó híreink vannak: Bethlen megjött a Zsily mellett, Déváról elszorította a Forgács hadát. Szerdahelyen alkudott velek s megesküdött, hogy kimegy Tömösvárra, behozza a tömösvári basát.

Hallgatta, hallgatta s azt kérdezte:

– Mi van a székelyekkel?

Most Imreffy hallgatott.

A székelyekkel baj van: Bethlen a székelyeket haza küldte tavaszi munkára, kapálni, hogyha parancsot kapnak, meg kell jelenniök a táboron. De otthon a székelyeket az urak jobbágyul vetették s robotra kényszerítették.

Ezek nem akartak betörni, lázítók s vezetők támadtak, akik fegyverben tartották a székely parasztokat s a fekete puskások sorra felgyujtották a kastélyokat, ebből támadt a hír, hogy az oláhok itt vannak, de hisz ők is csak úgy harcot vívtak az urakkal. Minden falu egy kis országgá lett, maga tett magának bírót, elfoglalta az uri birtokokat, a jószágot, marhát közös tulajdonba vette, erdők, határok, falu birtoka lett, a munkát közösen cselekszik s az urak családostól menekülnek, mind itt vannak, vagy Bethlennél. Szerencse, hogy a Forgács országhódítása még gyűlöletesebb, az országgyűlésére senki se ment s elő se mertek hozakodni a fejedelemletevéssel.

– Bizony, nagyságod nagy szeretetben vagyon mind ország-világ előtt, – mondta Imreffy, – nincs senki, aki ne szánná boldogtalanságát… s nincs senki, aki ne Báthory Gáborra apellálna a szerencsétlenségben…

A fejedelem e szavakra csakugyan meggyógyult.

Felkelt hevertéből, lerázta betegségét, visszanyerte erejét s azt mondta:

– Kihúzzuk a mi szablyánkat s torkát metsszük az alacsony rablóknak…

Mustrát tartott fegyvereseiről a vár udvarán, már kétezeren voltak, mind jó egészségben s jó ruhásan, jó fegyveresen: a szíve dagadt s erői felvirultak, hogy is rémíthette úgy el fejét…

– Most három tűz közé fogjuk Forgács uramat, – mondta.

A vár bástyájáról körülnézett a síkon, a távoli hegyekig füstölögtek az ellenség tüzei, a Forgács tábora Szeben körül ökröt sütött minden bokorban…

– Csak süssétek, – mondta, – csak süssétek a makkot: Nagy Andrást mindenáron vissza kell hozni pártunkra.

Imreffy megértette: ha a hajduk visszaállanak, most az egyszer nagy szolgálatot tehetnének: ha a Forgács-sereg hátában ellenségül támadnak…

Prépostvárit küldte hozzájuk követségbe, ez mindig jó ivó cimborája volt a hajduknak: ennek meg fogják hinni, hogy a fejedelem megbocsátotta a dupla árulást…

– Fentrül a hajduk, napnyugatról Bethlen hadai, középen mink: ezt nem fogják elviselni: délrül a székelyek!… Vége van a plundrának!…

Hivatta a szebeni tanácsot.

Reszketve, lehajtott fővel jelentek meg a várban.

– Megadtam nektek, – mondta, – a testi szabadságot, ha emberségesen viselitek magatokat, meg fogtok kapni mindent fokról-fokra, mit eddig élveztetek: ma azonban segítséggel kell lennetek! megválik azután, kicsoda jött bajra? kicsoda gyújt tüzet a másikra!…

Tízezer forintot követelt tőlük, a tanács rémülten bizonygatta, hogy mindnyájan koldusok.

– Menjetek Brassóba, s a többi szász székre, kérjetek kölcsön: vagy minden kegyelmességet visszaveszek.

A pénzt is előteremtették s úgy oldódott minden, mint a karikacsapás: a várat Forgács ostromolni nem bírta, még a külváros falait sem támadta meg, ellenben a várból nap-nap után kirohantak a táborozókra s a félig sült pecsenyéjüket ők ették meg orruk elől…

A fejedelem egy hét mulva nem is az az ember volt, aki előbb: megint tele tűzzel, vérrel s akarattal, megint maga tárgyalt, tervelt s rendelkezett.

Prépostvári meghozta Csonka Bálintot.

A fejedelem ölelését küldte Nagy András bátyjának, »érti ő mi történt, nem is rójja fel, ő sem tett volna mást« s még aznap parancsot írt a székelységre, hogy felüljenek, Bethlennek, hogy támadjon.

Forgács pedig csak vesztegette a napokat s heteket s mit sem csinált: ugyanúgy járt Erdélyben a seregével, mint Havaselvén kint a fejedelem. Mintha megnyertek volna mindent, a sereg felbomlott s szétoszlott, mint a varjak a pusztán, rabolt és mulatott s nem volt semmi hatalom, amely össze tudta volna őket fogni.

Ennyi volt a hadviselés rendje. Azt még meg lehetett csinálni, hogy ilyen olyan sereget összetoboroz valaki s azzal megindul s jól-rosszul meg is érkezik egy bizonyos pontra, a megtámadott ország közepébe, ahol senki sem várta, senki sem szegült ellene, de hogy a sereget valaki azontúl is együtt tartsa s készen vigye szükség esetén akcióra, azt sem magyar, sem német, sem erdélyi, sem oláh, sem lengyel haddal megcselekedni nem lehetett. Forgács épúgy nem volt ura hadának, mint ahogy terve sem volt, célja sem volt, mit kell cselekedni. Ott állott hetekig Szeben nagy falai alatt, s egyetlen ágyuja sem volt, a kolozsvári vár ágyuit hozatta le, azok azonban hasznavehetetlenek voltak s a szállításuk is oly nehézkes, hogy egy lövést sem tudott velük leadni. Nem volt tehát mit tennie, várt. Várta, hogy majd csak eldől vagy jobbra, vagy balra, várta, hogy az erdélyi urak beteljesítsék, amit igértek, de az országos rémület hatása alatt s Báthory Gábornak még meg nem tépett nimbusza miatt Kendy valóban semmit sem tudott elérni.

Ettek tehát s ittak a fővezér asztalánál s a legcsodálatosabb dolgot mívelték: egy olyan országban, ahol a bennszülött lakosság az éhhalállal küzdött az évekig tartó háborúk, a rossz termés és a nagy állatdög miatt: a hódító sereg duskálkodva s vígan tudott lakni. A háború szörnyű módja.

S csakugyan addig s addig, míg az idő meghozta a fordulatot. Forgács hamarább megtudta, hogy három hadsereg gyűl ellene, vagy csak vaklárma ijesztette meg, de egy reggel felszedte sátrait s eltűnt Szenterzsébet s Bongárd hegyein át. A fejedelem épen a nagy közös támadást várta már s im Péter Pál napján reggel nincs ellenség sehol, ellenben helyettük megjött s leszállt három hadsereg.

Kiscsűr felől, északon a hajduság, mely nyomon követte Forgács hadait, mint a kóbor ebek csordája a nyájat s estére nyugaton, Kistorony felől török kopják erdeje setétedett. Bethlen Gábor Zülfikár temesvári pasát tízezer törökkel hozta s mivel útban kapták Omer pasát, aki az oláhországi hadak hírére ült fel a nagyvezér parancsára, ahogy őrjáratot küldenek a város utcáira a békebontó elemek megijesztésére, őt is magukkal hozták. A törökök szörnyű áradata, mint sáskahad vonult végig a gyönyörű völgyön, iszonyú emléket hagyva mindenkiben, aki látta, hogy ime, csak egy kiáltást merészeljen valaki tenni s már itt van a pogány sáskányi hadával, hogy megfojtson minden életet és minden gondolatot.

Csak Báthory nem számította így: ő erejének teljét érezte meg e hadak ily gyors megjelenésével. Hogy a dicsőséget olcsón megszerezze, várbeli ezreit utána eresztette már reggel a Forgács szökött seregének, Medgyes felé utol is érték, megverték szekereseit, elszakasztották podgyászát s lakodalmas menetben hozták meg másnapra a hetyke dicsőséget.

– Most, most volna ideje valami szépet és nagyot cselekedni, – kiáltott a fejedelem, de nem tudta, hogy mit lehetne.

Űzni Forgácsot, nem sokat ért, az már egérutat nyert s majd csak kerüljön be Oláhországba, ott végez vele a nyomorúság. Brassót elfoglalni, jó volna, de ennek még titkát sem akarta elárulni, hogy mint Szebent a hajduknak, ezt a törököknek ajándékozza?

Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták egymást.

– Átkozott dolgok, – kiáltotta előtte, – ötvenezer török, cigány rondaságba, cafatos, tipertes rothadt piócák.

Vad keleti nyüzsgésben zsibongott, éhesen, vadul a török sereg köröskörül a vár alatt.

Volt esze, hogy egyet sem bocsátott be belőlük a várba, hanem nagy lakodalmat indított a vezérek tiszteletire, a szebeni mezőkön.

– Köszönöm neked, testvérem, hogy behoztad és soha el nem felejtem ez dicsőségedet, csak egyet, egyet még! – ölelte Bethlent.

– Mit, felséges uram?

– Küldd ki, küldd ki minél előbb őket…

Bethlennek kétnapi okos munkájába került, míg kibeszélhette a törököt az országból. Előbb elment Zülfikár rendes szép hadával, aztán lassan húzódott el Omer, akinek népe még a török vad fegyelem mellett is a magyar hadak módján terült el a vidéken. S csak azért lehetett elvonultatni, mert Forgács népe úgy letarolta a világot, hogy még a török sem lelt többet legelni valót…

Amennyire várta a fejedelem e hadakat, oly nyugodt lett s boldog, mikor eltüntek s tiszta lett Szeben környéke.

– Most a magunk dolgára, – mondta s Brassó alá eresztette a népet, de hamar, míg Bethlen meg nem jön, aki Omer basát maga kísérte el, máskép soha ki nem lehetett tudni az országból.

VII.

Remélte, hogy Forgácsot még befogja Brassónál, de mire odaért, az már mind kitakarodott az országból a szorosokon, nagyon meleg volt neki s most ő nem bírt uralkodni a seregén, hogy ne olyan gyorsan előre.

Ellenben Sorbán Ráduly, aki a brassaiak hívására jött be, hogy Forgáccsal egyesülve megismételje ugyanazt a tréfát, amit néhány éve Mihály vajda csinált, aki Bástával együtt lepte s igázta meg Erdélyt, nem akarta feladni a harcot ily olcsón s Weiss Mihály tanácsára megbujt a brassai külvárosokban népével s mozdulatlanul várta, hogy a fejedelmi hadak gyanutlanul közeledjenek a városhoz.

Voltak derék székelyek, akik ezt a hírt meghozták a fejedelemnek, de ez semmibe sem vette, sőt vágyott a harcra:

Imreffy tanácsolta, várják be Bethlent, aki pár nap mulva utánuk jön, de a fejedelem nevetett:

– Azt a lélekadta, csak nem ijedtek meg egy pár fejszés oláhtól!

Minden idege forrt, soha még csatát nem állott s a kard nem akart megmaradni a markolatjában az oldalán.

Dél elmult, mikor a sereg Brassóval szemben föl érkezett, Kamuthy is mondta, hogy jó lenne visszább húzódni s bátorságosabb helyet keresni, mert a sereg nagyon rendetlen… A fejedelem a napra nézett, mely már lefelé indult s azt mondta:

– Semmi baj, ma már a ravasz nem búvik ki a lukból, maradjatok csak itt, mutassátok meg, hogy kacagtok rajta!

S még közelebb, a hóstát alá vitte a sereget.

Szó sincs róla, senki sem félt, hogy a nagy hadaktól oly játszva megmenekültek; ahogy a ködöt sem cséppel, sem hadaróval el nem oszlathatja az ember, de a nap egy pillanat alatt felszíjja, most semmibe sem vették a dolgot, az ellenséget, amelynek nyoma se látszott, sokan is voltak, jó lovon, jó fegyverrel, segítséget is vártak, reggelre a hajdukat, pár nap mulva Bethlent, másfelől a székelyeket, biztos volt benne mindenki, hogy Brassó úgy megroppan a markukban, mint a dió.

Csak a hajduk, azok nagyon hiányoztak. Együtt indultak el Szebentől, de azok az utak rosszasága miatt külön szakadtak Ósinkánál, hogy két falkában ereszkedjenek le a Barcaságra; a fejedelmi seregek a zernyesti úton jöttek, ők felkerültek a Feketehegy felé. Ez bosszantotta a fejedelmet: ezek a gazok már megint spekulálnak, kivárják, hogy mi lesz, még soha meg nem jöttek idejére, még soha harcban részt nem vettek s persze, minden zsákmány az övék…

Mikó Ferenc, a Bethlen Gábor fiatal deákja ott volt a fejedelem közelében s mikor látta, hogy hol akarják megszállatni éjszakára a sereget, Szentpéter felé a nagy árok és part előtt, ijedten szaladott Imreffyhez:

– Nagyságos uram, meg ne álljunk itt, – mondta neki, – mert én gyerekségemtül ismerem ezt a helyet, itt ugyan nem lesz bátorságos a megállás.

Imreffy gondolkozva nézett a fiúra, a fejedelemnek szólt:

– Felséges uram, ez a gyerek beszéli, hogy itt nem bátorság a megszállás a nagy árok s víz miá, s igaza ne legyen!

De a fejedelem nevetett:

– Inába szállt kegyelmednek a vitézség, hogy gyerekek szavára így megijed.

Imreffy vállat vont: no hiszen reggelig csak nem lesz baj.

De alighogy leszállottak, kezdenek a vár felől mozogni a seregek. Egyik sereg a másik után jő kifelé Óbrassóból. Ugy délután három-négy óra tájban egyre több sereg kezd kitorlódni s végre az egész had megmutatja magát.

A fejedelem Imreffyvel, Kamuthyval egy bokros helyen állott a dombon s nézték az első fegyvereseket.

Rögtön parancsot adott a fejedelem a harc elébe állásra.

Imreffynek kivörösödött az arca, mert hiába volt legfőbb generális, mégse volt igazi katona. Kamuthy nevetett:

– Ezekkel a koszosokkal, – mondta, – ez a bocskoros, mezitlábas olá had?… ha ráordítok, meg se áll az anyja kínjáig.

Harsány hangon parancsolták a katonákat, hogy szembe álljanak, a lovagok lóra szálltak, sátorokat összehányták, szekereket útnak indították, nagy kavargás, futkosás volt, a fejedelem egy kis izgatottságot érzett, boldog volt, most végre harcra kerül. Szinte csodálkozott, hogy szembe mernek vele szállani, már beleélte magát, hogy hírével, nevével elkergeti az ellenséget.

Mikó Ferenc újra előbujt s dadogva mondta, mert egy kicsit hebetelt, hogy:

– Nagyságos uram, alázatosan instállom nagyságodat, a fellegvárbul minden mozdulásunkat lássák: azért támadnak meg, mert az ördögárok előtt vagyunk, csináljanak valamit, hogy elébe menjünk szabadabb helyre.

– No né, a tojás okosabb a kakasnál, – mondta Kamuthy harsány nevetéssel, – majd holnap mondd meg szép öcsém, mi bajod.

Mikó Ferenc, aki csúnya kis vereshajú ifjú ember volt, szeplős is, lángvörös lett s gondolta magában, ennek fele se tréfa, jó lesz itt vigyázni magára, s azt nézte, merre jut közelebb szükség esetén a Bethlen Gábor felé vivő úthoz… Utóvégre őneki nem az a parancsa, hogy megharcoljon, hanem hogy a gazdájához menjen. Olyan helyet keresett hát, ahonnan futni is lehet.

A fejedelem folyton félt, hogy egyszer csak mégis visszafordulnak amazok s megállanak, vagy elfutnak, vagy eltűnnek, mint az éjjeli kísértet, csak nem bolondok, hogy szemtől-szembe belejöjjenek a kard élibe s a kopják hegyibe.

De azok csak jöttek rendületlenül s minden pillanatban közelebb tűnt fel a barna condra s a fekete süveg bőrtömege.

Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.

Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor, végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd, vágd, szúrd, ordította maga is.

Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt: épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette, körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…

Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba csavart magyar katonája körülötte:

– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja, Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!

Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik: már az az érzése, nincs semmi veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.

Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron átvergődőket s a parton futókat.

– Feküdj le, – ordítja egy hang, – mind idelőnek, – feküdj le, az isten döglesszen meg, mert ha odamegyek leütlek!

A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay Farkas:

– Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt…

– Vágjátok le, – ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.

De akkor lefekszik s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton szekereit a szászok s oláhok…

Elnyúlik a földön, a sáros fűben s egész testét megrázza az indulat.

Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang így szól:

– Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott volna az árok szélén…

Másik hang ezt mondta:

– A jó isten keze, testvérek! A jó isten így akará megismertetni magát. Igy büntetett meg minket az utálatos rossz olá nemzetség által…

A fejedelem felpattant: tovább.

Úszva ment át a túlsó vizen s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték szokásuk szerint.

– Mennyien vagytok, – kérdezte tőlük.

Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.

– Szebenbe, Szebenbe, – mondta, – vezessetek váramba!

Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szunyogszéken át a fogarasi útra.

Közben bealkonyodott s a szétszórt sereg ki merre tudott menekült a hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze.

Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajduk árulása mindennek az oka, mert megszöktek, alig hogy elváltak a fejedelemtől, megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek vissza hazájukba.

Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult s kínjában az istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja kezébe az isten Nagy Andrást…

Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyüljön minden hadinép.

Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a szétszórt sereget s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része együtt volt a brassai csatának.

A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata? Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan, mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.

Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki olyan volt, mint egy ki veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort s azt a hírt hozta, hogy a főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most jöttek át a Vaskapun.

A fejedelem szeme könnyes lett:

– No, ha a szerencse most így meg is játszott, – mondta, – de az istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!…

Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat. Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló ifjú s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.

A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába s megfogadta, hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas kísérte az úton.

A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak s őszintén elmondta, mi történt rajtuk.

Bethlen vigasztalta:

– Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó, talán isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat, mert aki hamar nyer, hamar veszít.

– Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! – mondta a fejedelem, – de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.

Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, bár fájdalmas volt neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel, székelyekkel megszállja a várost.

A fejedelem tovább indult:

– Meghivom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik: olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz s Bethlen Gábor olyan jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.

Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment Szebenbe és ő Brassó alá.

VIII.

– Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem, – mondta Bethlen.

Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez, mint a futótűz terjedt el s minden embert kibékített, megnyugtatott s lelkesített.

Később még ezt mondta:

– Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja meg a tulajdon házát mégegyszer, amit maga épített s el nem adott?… Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.

Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől nekibátorodva.

Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták, hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszünt.

Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.

Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem hebehurgya brassai csatája jó lecke volt s mindenki oly erősen fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.

Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat s harc támadt a két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a városból s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.

Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót, elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne közelíthesse.

A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Sorbán Radulyt elűzze.

– Csak menjetek, – mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a török ízlésnek – tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse s egy napját sok ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Sorbán Radul az átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el is veszti azt…

Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár hadaktól ilyenformán újra megszabadult s nem kellett velük leétetni, lelegeltetni ami még a sok dulás és pusztítás után a vetésekben megmaradt a szegény Barcaságon.

Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, azalatt a fejedelem Szebenben országgyűlést tartott s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.

Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a nemesség kárpótlására.

A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek, akivel szemben a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az volt első tette, hogy a nemességre szabadította a paraszt katonákat s most a székelyek felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól…

A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az egész városból egybehordott legszebb butorokkal, nem sokat törődött a »fecsegő haddal«, mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére tombolásának: csak egy intésébe kerül s azzal a negyven-ötven emberrel akkor végez, mikor akarja.

A muzsikusok folyton húzták, fujták, a nótások szakadatlan gajdolták a fejedelem kedves nótáit s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba s egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövértestű, de babaarcú s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és virulva vonta egész nagy rokonságát magával s minden ismeretségét: isten tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül: Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt, hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irígy, ő csak mulatni akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.

Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a Fogács által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy megrázkódtatása után kitombolta magát egy egészen felelőtlen s ártatlannak látszó nagy nekibuzdulásban. Olyan jó dolga volt s oly titkos tervei, hogy Géczyt is kihivatta Konstantinápolyból.

Géczy sietve jött meg s hogy portai követségének sikertelenségét feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.

– Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram – mondta Géczy hizelkedve, mikor megjött s bámult a nagy dáridókon.

Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a keresztyén, főként a protestáns úri rend kiváncsiságát. A reformáció felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a világ minden dolgai felett, »mindeneket megpróbáljatok, – mondta a biblia népszerű tanítása – s ami jó megtartsátok, ami rossz elvessétek…« Igy a katholicizmus sötét, vak s birálat nélkül minden ellenkezőt elvető és megsemmisítő zárkózottsága helyett, kiváncsiság, minden tudománynak kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismerteknek lenyügözése. A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török miszticizmusba…

Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel s az annyira titkos és tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus titkaiba.

– Azt úgy értse meg nagyságod, – mondta s imbolygó füstfellegek közt kezdett beszélni a szent tanításokról – hogy a török tudomány szerént a paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon… Az ő kőfalának épületének fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon s nyolc kapuja vagyon s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon…

Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket s a nők csiklándva kacagtak fel.

Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhitattal magyarázta az Alkoránt:

– Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak aranyból, mindenik házban hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból s mindenik trónuson hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból…

A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan komolysággal folytatta:

– És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi fényességbül.

Egymás keblére bujtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szivüket a csodálatos.

– A paradicsom hajléki olyak, – folytatta Géczy – hogy ha minden teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér… Ott nap, hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az paradicsom.

– A paradicsomnak lakosi penig mind mezeytelen orcával járnak s aki az Paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved és egy férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra és asszonyállattal való öszvemenésre és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek. Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta. Szépségesek lésznek, mint József. Illatosok lésznek, mint Mahomet. És mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tiz-tiz gyürüben, mert: az uristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetetekért…

A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyujtó méreg itatta át az ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta s sűrű borkábulatában a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta:

S Géczy halkan, dudolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.

– Szól a felséges isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh én szolgáim, az én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok közbenjárás nélkül: annakokáért én, isten, ha én immár köszöntöttem az én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh én szolgáim, mért rettegtek én tőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok… Mindgyárást az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat, azokból sok külömbféle étkeket hoznak, az mely étkeket soha senki sem látott… Azokból esznek, isznak s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal megparancsolja és mindgyárást az menyei szűz leányok gyöngy- és rubintpoharakat hoznak, bort; az hiveket itatják és Istennek hálákat adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak, fényködből teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak utána az isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az Paradicsombéli szűz leányok jőnek és mindenkinek hetven-hetven szűzleány és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az isten Rézmánnak: Mondd meg az én szolgáimnak, ez hely melyet nekik adtam, igen főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hivek az istennek: Uristen, mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kivánnyuk az te szemednek nézését…

Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert s csodalátó szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös különös volt, az ablakon besütött a hold s a görögtűztől bíborvörösek lettek a falak, mintha a szavak színe festette volna meg.

– És akkor mondja az Uristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem, kezd el és olvasd a Soltárt… akkor az isten a Dávid szavát hetvenszeresre változtatja és igen ékes nótára fogja s oly megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is azt hallván, énekelni kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a hivek: színről-színre látják az istent… Mond az isten: Tü én hüveim vattok, én is kegyelmes istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim, választottaim és barátim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok…

Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb rikoltozva tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva meredt Géczyre, aki folytatta:

– Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, isten színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az istent imádgyák, de az isten mond nekik: én hiveim és szolgáim emeljétek fel a fejeteket, mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon…

Ezzel Géczy felemelkedett helyéről s kezeit keresztbe téve, törökmódra hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.

Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat megrontja.

Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt és semmi a haláltól meg nem mentheti, ha nyilvános lészen.

A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.

Kábultan feküdt s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében táplált:

– Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint a rühes kutyát utáljam és megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget és én azt akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek…

A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.

– Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra nőjjek… Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten el nem férnek ez világon… De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak… Hallod-e, ha ő nem bocsát be a keletre s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg: Magyarországot akarom…

Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő török prófétálásának.

– Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük Magyarországot?…

Géczy hallgatott. A fejedelem kitört.

– Nem kell hozzá semmi, csak engedély s egy csapásra az ölembe hull: a Forgács serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem lesz sem kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen… Ha most gyorsan sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék…

Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jőve, látta a tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár Magyarországra is?… A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint pusztulást…

– Isteni és felséges gondolat, – mondta azért hangosan, – ehhez hasonló emberi főben még fel nem támadott.

– Feltámasztom Bocskay idejit – ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott visszhangot keltett, – engedje el a porta az eddig meg nem fizetett adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit, meg az országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel s vármegyékkel és a hajdukkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak egész Magyarországot, Pozsonyig.

Géczy csak azt felelte:

– Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás s valamint Isten előtt minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk… A hajduk árulását elengedi Nagyságod?…

A fejedelem felkiáltott:

– Az el van rendezve!… Nagy Andrást felakasztatom s a hajduknak új generálist teszek…

Géczy megértette:

– Bethlen Gábor mindig azt mondja, hogy politikát száz esztendőre előre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.

Fél éjszakán tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is titkolni a dolgot s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.

– Nagyságos uram, – mondta, – én csak egy szegény szolgája vagyok nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat, pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.

A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:

– Felséged az országban Dei gratia minden! hogy merne beleszólani a fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából semmi.

– Kötelességem az országról gondoskodni!

– Nem úgy fejedelmem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki kötelességei vannak.

– Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.

– A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi köszönjük a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját… Én igen, én egy ital vizet is megköszönök…

A fejedelem szeme fölvillámlott:

– Igazad van, – mondta – ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma nem parancsolnék a szász Natiónak, legfeljebb a kuvaszomnak.

Belelovalta magát s hivatta Imreffyt.

Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha a porta bizonyos tudomással bírt volna róla s így valószínűséggel lenne az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől elszakadva, annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy, országfutó haramja lett.

– Ha a porta megadja az engedélyt s a kivánt segélynek csak harmadát, akkor is meg lehet csinálni.

– Hogyan: ha megadja!… Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?…

Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország történetében elő nem fordult.

Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal, fogózkodva dolgozott, hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák: állandó vád volt; de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török számára akarja meghódoltatni a magyar hazát…

Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolnia kellett önmagával: elveszett lelki egyensúlyával, nem ülhetett békén: neki a száguldás volt az életprogrammja s ha keleten romba szakadtak tervei, nyugatról kellett megkerülnie…

A gyűlésbe Imreffy nagy oratióval vitte be a dolgot: úgy állítván azt be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak boszút az erdélyi nemzetek a Forgács-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még a pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúlták, rablották s égették a fejedelem tartományit s amit hol kaphattak, minden kémélés nélkül felprédálták… De még az oláhok részéről nem olyan csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak, mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg a tartományukon: mindazáltal ők az ő dolgukban jártak… A magunk nemzetsége azonban, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, épen oly irgalmatlanul dúltak, prédáltak ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, noha azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget continuálják vala…«

Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük ellen felkeltek és a magyar ellenségekhez álltak, számszerint negyvenhárom embert: két papot, Csiki István püspököt s Koppányi Mátyás kanonokot, hét nagyságost: Kendi Istvánt, három Kornist, akik közül kettő már elvette büntetését személyére s a többi el fogja minden vagyonára, két Sennyeit s Petki Jánost, a volt székely főkapitányt, harmincnégy nemzetest… s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha megbocsátania… Ily rettenetes módon a bünösöket országul elmarasztván, a megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak s ezekkel együtt erős igéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha máskép nem megy, török segítséggel mindezt végbeviszik.

Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába, amit a fejedelem maga sem mert remélni.

Mint egy boszorkánykonyha forrt s kavargott a szebeni várban az országok jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta átvonult had szomorú emlékét, csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát s mindjárt bevermelték a földbe, hogy ha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a leégett portákon az új apró házakat s kezdték szántani a tarlókat, hogy új magot vessenek belé a jövő életre.

És sajnálták a fiakat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.

Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra; felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s raktáriból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat s bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig s eladja rajtuk örökre a magyar szabadságot…

Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, mindent elronthat, de lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgait; másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet: próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt, hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.

Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen érintette meg.

Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba s be is eresztették.

Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő előadását; nagy vacsorát rendelt a számára s a legfőbb tanácsbelieket meghívta rá… a magyar nemesek közül is többeket… S mikor a felköszöntők megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt s végre maga Weiss Mihály felállván, a következőket mondta:

– Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket, hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Sardanapalunk támasztott s im itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat, hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…

Mély csend lett a szóra.

Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban, részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen ellenkező gondolata sem volt.

IX.

Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul: jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl. a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.

Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.

Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja, sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…

Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a hadképes élőkről…

Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj, mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön, akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…

Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…

Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.

Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.

Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.

S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…

Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette: hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…

A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál, amely csodákat teremt…

Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.

Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.

Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen, néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s építheti magát?…

A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…

Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s lelki nyomorúságokban hánykolódott.

Akkor megjött a huga, Báthory Anna.

Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért, ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…

Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.

Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat, amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette. Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.

A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak, lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy ott mondja el.

Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul megöleték…

Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.

Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be Pozsonyt?

Bethlen nagyon elkomolyodott:

– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje rámegy is…

A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:

– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú lőrét.

– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a fejedelemhez.

Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet a törökkel való fraternizálástól.

– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.

Bethlen elborult:

– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük szájamon kiejtem valaha…

A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a pohármester töltött neki.

Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul akart önteni.

– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé féltréfával, – talán megérdemlem!

– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem védelmezte kegyelmed?!…

Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem csapott felé.

A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt, várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.

Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte, megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves, jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.

De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó, nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«

A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába, aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s halálra taposta Török Jánost…

Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a fejedelmet.

Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk közt hetykén kiáltott fel:

– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se nézem, ha ellenem fordul.

Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől, Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt vele:

– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt: ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.

Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:

– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett lenni…

Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön neki:

– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz s hol vagyok én ettől…

Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.

– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok…

– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.

– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz, alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én jómra, se az övére…

– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…

– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad együtt.

– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak…

A fejedelem nem szólt.

– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére rakták volna…

Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna…

– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze szaladni a bástyára…

A fejedelem azt mondta:

– Igazad van.

Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.

Ott várt a szász városi tanács.

– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.

A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.

A fejedelem megharagudott:

– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra… Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő helyettük is imádkozhattok otthon eleget…

– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk, felséges uram…

A fejedelem mosolygott:

– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben…

A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár ura…

Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot érzett s közbelépett:

– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal ereszthetitek a táncba.

Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.

Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.

Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be, bizony, kissé kapatosan.

Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat, harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.

Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment, ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt a zug…

Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment, de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság előtt.

Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a sarok felé:

– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…

A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással, ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen kezéből s így kiáltott:

– Nohát világíts!

Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.

A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki látta.

A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre, aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.

Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel Szebenből Dévára, a feleségéhez.

X.

Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.

Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek meg, mikor a rossz útra értek.

Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel csatlakoztak melléje, mert szólította őket.

– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál alábbvaló lőn«…

Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most egyedül, bujdosva kifelé a hazából…

– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…

– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul, hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…

– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.

– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a dicsőséget.

Mikó Ferenc megszólalt:

– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox est praetereaque nihil…

– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot: magának semmit, másoknak ad mindent.

Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még szorosabban hozzásimult szívében.

Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk, nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.

– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.

– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.

Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony, ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is, ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.

Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.

– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.

– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta bizony sok baj vagyon az utakon.

Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a véleményét:

– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé, az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam, isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…