MÁSODIK KÖNYV.

I.

A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával, a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes, megborzad az ember, még a lelkek se járnak…

Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján, bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná, hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszodva borzong bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan s mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e szívvel…

Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a mindavilág, megettem a kisded ország…

Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.

Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem kését ragadja: itt a vad!

Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű nagy fekete vadkan.

Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el oldalt, mintha a föld rugná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti… s az ordító állat eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a bemenetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul, szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.

– Kurr, – ordít ez felhördülve s elugrik, de későn; remeklése után való kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul, lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék, fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre s vérével életet sír a semmibe…

Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s az ember dög, semmi…

Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot…

S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága, lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses, emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre…

A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval surolta, mosta magáról a foltot.

Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé a vad csapásán, óriási szökésekkel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány teteménél… Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott, úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény, aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt… Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú, búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az Isten… ezt a dolgot… Hát így fog menni: leghűbbjei árán?…

Ökörszarvkürtjét fogta, belefujta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg új jelek, hangok feleltek a távolból…

Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a holt felett, fába… Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze, arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt…

De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek előtt, nagy lett s kemény.

– Sárkány apó, – ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon kiült az ijedség a nagy erdő fenekén…

– Saraglyát! – mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s rá a tetemet.

– Adjatok neki egy Miatyánkot, – morogta a fejedelem, s az arcok rögtön megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.

– Hejaj, – sóhajtott fel utána a fejedelem s körülnézett hű emberein, – nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom, mindenkor meghalt volna értem… de azokrul nem tudok… semmit…

Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily nehezen veszi a szegény halálát, szomorodva kíséri a testet: mék úr tenné meg ezt? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is Erdélyben!… Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjával… Más mit vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a halálával… de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok: ez a szegényt is embernek veszi…

Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.

– Pusztítsátok el! – szólt keményen a fejedelem, mintha erre felelne, s uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről…

Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc mulva kutyák konca volt minden miszlikja…

Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.

– Ki a vendég? – kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az udvarban.

– Egy főasszonyság, nagyságos uram – mondta a csatlós s elvezette a lovát.

Erre sietve igyekezett elbujni véres ruhájával, arcával, aki meglátta, mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.

Mikor egy óra mulva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra váró fiú.

Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel ismerte föl; unokahuga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.

– Isten jónap szép hugámasszonyom.

A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony.

– Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, – mondta fesztelen nevetve, – szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.

Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap…

– Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, – mondta hirtelen.

Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami azonnalvaló meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.

– Török Katával nem lehet játszani, – mondta – Török Kata egy komoly matrona, mint szegény özvegyekhez illik.

Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér…

– Szegény öreg cimbora, – mondta s leült az asztal mellett, előre hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös virágnak.

– No csak hagyjunk békét a holtaknak, – hárította el a kínos kegyeletet Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, – maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.

Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy kisgyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.

A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyekezett szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe… Semmi se jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van benne belől…

– Mit parancsol nagyságod, – mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve. Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis megkínzott asszonynak csak sirdogálni illik.

A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete volt…

– Nem vagyok éhes, – mondta nyersen, – szomjas vagyok!…

A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett, hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s hogy a könnyeit letörölje.

Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fejedelem Török Katát s nagy kívánó szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot, csodálta s kíváncsi volt rá.

– Szépasszony hozott a kötőjébe, – mondta Török Kata túlságosan – nekem itt épenúgy helyem van, mint akárhol – s az orrocskáját megmozgatta, mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, – épenúgy helyem van nekem itt mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken…

A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.

– Minek?! – mondta s az egész arca elképedt… Ezt ma hallja először, hogy valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.

Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.

– Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból állani, – negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.

– De milyen búzát?

– A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra, eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.

A fejedelem elkomolyodott.

– Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!

– Hát Görgény?

– Görgény?!… – ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! de eltakarta a gúnyt s csak azt mondta: – Görgényben nem terem negyven szekér búza, legfeljebb cigánymogyoró…

Az asszonyka a vállát vonogatta.

– Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes nagyjó mivelkedet vólt… Nagy jámbor asszony…

A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett Török Kata s azt mondta:

– Nagy… nagynak nagy… – dörmögött a fejedelem.

– És jámbor, – szólt áhitatosan a nő.

– Elég jámbor.

– Hát az ő búzáját viszik…

A fejedelem legyintett:

– Na az övét nem viszik.

– De bizony azt mondták az övét viszik… A cipót se a magáéból süttette: a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!… Ezt is, ha nem az ő birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja… őtet áldják érte, azé a dicsőség, aki adja, akit istenítenek érte…

A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy mégegyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel benne, az ajkát rágta.

Kamuthyné bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.

Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.

Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el kezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyüjtötte.

– Bethlenné asszony is megjött Dévából, – mondta.

Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.

Dengeleghyné csöndesen szúrta:

– Izzad is most főkapitány uram.

A fejedelem kíváncsian nézett fel.

Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség, bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal, főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett, csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok, amilyen tréfásak voltak.

– Én jól vagyok Gábriellel, – nevetgélt Török Kata, – unokatestvérem után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de Susánna! a bibliai Susánna!

A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, síma haja, díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi felsőbbsége… ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi valaki mellette.

– Derék nőszemély, – mondta irígy fanyarul.

– Nagyszerűen tud sertvést hízlalni, – szólt ugyanolyan komolyan Török Kata. – Mit nevet?… ez nem nevetség… ez komoly dolog… Erdélyt a sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit ő hízlal, dufla szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna, felül is szalonna, középen hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt, azt is ő hízlalja.

Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót, de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette…

– Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is… a feőkapitánynak!

– Te bestye, – mondta a fejedelem, – hogy mersz te a feleségemről így beszélni előttem?

Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet:

– Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát tisztelem jobban, Károli Susannát.

– És engem? – szólt a fejedelem.

– Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagyságod, hogy a maga huga Bánfi Diénessel soká fog együtt vadászni?

– Ő választotta, az ő ura – mondta a fejedelem elkedvetlenedve, – jó vadász.

– Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász…

A fejedelem kedvetlen lett.

– Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.

Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:

– Beste lánya, ment volna Lengyelbe! – kiabálta, – ment ehhez a ripőkhöz… ott van Lengyelbe a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona, döglődik a király… de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem, mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére… minden nevet rajtam, hogy az erdéli fejedelem hugja hajdukkal s kocsisokkal adja össze magát, de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit vele kapok…

Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb sebjeit rakja ki…

– Most nem szabad bántani, – mondta álnokul, – most nagy.

– Nagy? – kiáltotta Báthory, – felugrott s dühösen rágta ajkát. – Majd elrekkenti, mint az többi ilyen félék…

– Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta…

Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:

– Imreffyné? – lihegte, – s az még él?

– S méghogy szépen!… Most varrassa a besztercei ruhákot.

A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az előbbi szótól, mely Báthory Annára, hugára vágott, de uralkodott magán és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:

– Tán a gyűlésre akar jönni? Tán ő is a zászlósurak közé tartozik?

– Közé, vagy belé, vagy alá… vagy fölé… – vihogott lehajtott fejjel s fellesve Török Kata.

– Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagycsontú: de ő csak hallgasson s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek békjót rá.

– Mért haragszik rá oly igen Nagyságod?

– Beste boszorkány, – morogta a fejedelem s felvette a kupát s kiitta.

Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, minden szó után úgy reszketett, mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e főgondok huzkodásában, ő még megsendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig merte, bujt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell fülével megérteni s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert szándékolatlan tanusága van e szókról.

A fejedelem letette a kupát s lázas, véres szemeit rémesen forgatta; elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:

– Még hogy Ecsed… azt az egy szót ő ki ne mondja, hogy Ecsed… Ő néma legyen, mint a sír s hallgasson, hogy Ecsed!…

Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre biztosan megtudott, dagadó örömében igyekezett másra terelni a szót.

– Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdélyben… Megjüttek Posonbul, – mondta.

A fejedelem laposan nézett rá:

– Te is sokat tudsz, – mondta dörmögve, fenyegetően…

– Nem szóltam semmit, – pillantott rá az asszonyka.

A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett a csizmája alatt, fel volt dúlva s nem is tudta volna megmondani pontosan, hogy mért, csak vad volt s búsbika…

Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyesegetését, s mikor a fejedelem az ablakhoz állt és kinézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat a tenyerébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle, azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket mind bele gyúrta a belsejébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat pergett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját s kitalálta, hogy most boszorkányoz, varázsoló igéket mond:… ahogy én nem élek köröm nélkül, ő se éljen nálam nélkül… ne legyen nekie nyugta nyugodalma, mint a víznek a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a fának a tűzbe: ne legyen nekie nyugta, nyugodalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor menése; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes ételér, úgy fusson én utánam; ahugyan az éhes ételét körömmel is ássa, úgy ásson engem éhesen ételnek ásson…

A pogácsát visszatette a többi tetejére.

– Honnan tudod? – fordult vissza a fejedelem.

– S mit?

– Találkoztál velek?

– Tordán.

A fejedelem tovább sétált.

– No? – mondta aztán s ránézett, hogy beszéljen.

– Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapja a fejem, – mondta kuncogva az asszony.

A fejedelem révedező szemmel nézte.

Dühe elhomályosította pillantását:

– Akkor: hallgatsz, – vetette oda.

Az asszony kissé hallgatott, vidáman, bátran, fölényesen, mert tudta, hogy övé, mert a nő, a magahatalmára ébredt fiatal nő, nem fél férfitól, bár ifjú, bár öreg, bár lassú, bár tüzes legyen is az: jól tudja mért…

– No egyen inkább egy kis pogácsát, – mondta, – többet ér a Kata pogácsája, mint az én csarálgatásom.

A háziasszonyka, varrójára hajolva, megrémülve s megdermedten maradt, a vér mind leszállott a szívére, a tű megállt kezében s a torkán befult a felsikoltás: ne, ne, ne…

A fejedelem dühöngött fuldokolva:

– Tudsz valamit, vaj nem tudsz semmit?

Dengeleghyné úgy játszott vele, mint macska a gombolyaggal, a férfiú ki így kiadja magát, s erejéről, hatalmáról leszédült, ez nem más: szerelemőrülés…

– Ha megeszik egy pogácsát, megmondom.

Kamuthyné elájult. Senki sem vette észre. Karjai lelógtak, mint a hévütött virág: ezt nem, a bűnrészességet egy ilyen szörnyű boszorkányságban, ezt el nem viselhette.

A fejedelem tovább sétált, fütyörészni kezdett s azon tünődött, hogy mely igen jó volna most az a hüvelykszorító s vasszűz s hóhér ha kéznél volna, akit a papok beszéltek, hogy Spanyolországban avval beszéltetik az boszorkánynékat… Nono, de persze úgy, hogy kárt ne tegyen a hímes tojásban, hajszála se görbüljön meg a drága asszonynak…

Valami kis neszre most Török Kata észrevette a Kamuthyné rosszúlvalólétét, egy pillanatig ijedten nézte, aztán csengetni kezdett a kis csengővel, ami az asztalon volt.

Kereky Feri jött be:

– Asszonyotok másmint vagyon? – kérdezte tőle.

Kereky Feri meg volt sértődve; mi köze neki az asszonyhoz s hogymintségéhez, csak nagy szemeket meresztett, a fejedelem is odafigyelt.

– Küldjétek be a vénasszonyt, – idegeskedett Török Kata.

Kereky Feri sietve kikiáltott, hogy mutassa, hogy nem őrá tartozik:

– Héj küldjétek be a vénasszonyt.

Török Kata észrevette, hogy a fiú személyében tévedett, annál kényesebben, hangosabban mondta:

– Jaj vigyétek, vigyétek, vigyétek, hiszen oda van, le kell vetkőztetni, ágybatenni – s idegesen nyafogott, nem mintha meg lett volna ijedve, vagy oly nagyon hatott volna rá a betegség, mert hisz olyan idegei voltak, mint a kötél, de ezt helyesnek tartotta, védekezett vele az asszonyiság gyengeségének gyanuja ellen.

Mire egy kövér és ostoba vénasszony bejött s asszonyát nagy maflán gondjába vette, akkorára ez már magához is tért, s kicsit szédelegve, de maga erején ment el véle.

– Nem bírom, nem bírom el, nem tűröm ez fiatal kényeseket, mikor ilyenkor így ájuldoznak, én nem tudom, én ezt a szegény Katát szeretem halálig, anyárul való mostoha testvérem nékem, de nem bírom nézni, ha beteg; olyan gyenge szívem van, inkább meghalnék érte, de nem vagyok képes egy beteghez ujjal is nyúlni, – nyafogta, pityegte, magát kellemeztetve.

A fejedelem, aki férfiszólás szerint durván, de belől annál jobban megilletődve nézte a halálra vált kis nőt, hirtelen érezte, hogy ez az asszony őt is így ott hagyná, ha beteg volna: »de én nem leszek beteg, – mondta magában, – én nem ájulok el!«

– No ki vele! – folytatta támadóan.

– Nagyságod velem csak packáz, – nyafogott az asszony még mindig ugyanazon a kényes hangon. – Egyen pogácsát.

– Nem!

– Jó: ha nem, nem…

– Nem!… Érted?!…

– Értem…

A fejedelem indult, hogy itt hagyja, mint… de aztán az ajtó táján a lépése megbillent, ellankadt s az ajtótól sétálásformán visszafordult.

Török Kata mosolygott befelé, győztesen.

– Pedig megérne egy pogácsát, – mondta izgatón, szeme sarkából rálesve, – mert hozzák ám Mathiás királytól »az Illustrissime Princepset!«

A fejedelemben felgyúlt az öröm s egyszerre mindent máskép kezdett látni: hozzák?! hisz akkor más… az jó… akkor rendbe van… Nagyot sóhajtott: hát ez is megvan: ezt eddig nem tudta elérni, hogy a prágai s bécsi udvar elismerje őt felséges erdélyi fejedelemnek, vajda volt neki eddig csak, vojvoda… Ez tud, ez az asszony… – gondolta aztán, – ez ám a boszorkány!… az ebadta, s nem Imreffyné…

Hirtelen egyet gondolt, fogta a pogácsát s egy falásra lenyelte, Török Kata hallatlanul elkezdett kacagni: rémülete, félelme szakadt el, mert ha lassú rágásban kiderül az körömbéli praktika!… életre-halálra ment neki e dolog…

Ugy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka fejéren tündöklött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul vicsorogva hajtotta rá a száját s az meg csak nevetett és nem volt ereje tiltakozni se…

A fejedelem soká csókolta s rágta és mikor vérelobbanva el akart válni, az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős s szoros volt, magához ölelte s azt mondta:

– Még!…

A férfinak minden vére fejébe dagadt, ekkora hőséget soha nem érzett, az asszonyt felkapta, mint a farkas a gödölyét.

Mikor feleszméltek, a nap leszállt s vörösen nézett be a sugár az ablakon.

– A nádor találkozni akar veled, – mondta az asszony hirtelen, lágyan s tegezve.

– A nádor!… – kiáltott a fejedelem… – Velem!… Találkozni!…

– Igen és pedig hamar…

A nagy bumfordi fiú kócos haját ujjaival hátraüstökölte, mámoros mosollyal vetette el magát a kanapén:

– Találkozni velem… ugyan mit tervel…

– Nem tudom, de még ez márciusban akar cito, cito, citissimo… hamar, hamar, rögtön.

A fejedelem érezte, hogy dagad nagyra, nagyra az ereje, túlnő, túlnő a kisország határain, már jönnek, már jönnek, már mozdulnak az erők: a hajduk már azóta lovon ülnek s hétfőn hajtanak Lugosnak lefelé s a nádor megmozdult, mintha a messziből húzná valami őfeléje… Ez soha még nem volt, hogy nádor találkozásra keresse az erdélyi fejedelmet… Most összetenni az erőket, marokba fogni a gyeplőket s rá Konstancinápolyra, rá!… Egy csapással a fejét a kígyónak, akkor aztán elomlik majd, szerte hull majd az egész mérges, gyilkos, szorító rút sárkánytetem…

– Turzótól vigyázzon Nagyságod, – szólt az asszony.

Vigyázni?… Turzótól?… Hisz ismeri, látta Kassán Bocskainál, mint követet, kurtanyakú, szakállas nagy csöndes ember: ez nem néz messzire, ettől nincs mit vigyázni; mintha a lobogó fáklyának mondanák az éjszakában, hogy vigyázzon az istállóbeli olajmécsestől…

– A nádortól nem félek, – mondta megvetően.

– Nono, pendellegény, mint Gabriel… Az asszony viseli a süveget…

– Asszony… Attul kell féljek, hogy odaát a szembelevő táborba asszony dirigál?

Török Kata ott ült mellette, gubbaszkodva, egy öblös, párnás gyékényszékben, mint egy macska, még a lábát is felhúzta maga alá:

– Nagyságod nagyon kicsinyeli az asszonyok körmét, pedig minden sült almát asszonyok kapartatnak ki…

A fejedelem legyintett, hadd kapják, kinek kell a sült alma… friss, ép, az igen; szekérrel, szekérszámra, magtárakat megtölteni buzával s enni adni százezer katonának: az igen… Eszébe jutott a Bethlen Gábor buzája, amiről az asszony beszélt, hogy Tordán látta: ez az a sült alma, amit egy asszony ki tud kaparni, de ő majd ezt is visszaveszi…

– Nádor uram csak a porverővessző asszonykézbe, – mondta Török Kata, – nádrispánné asszonyom mozgassa!… Ha a felesége ráparancsol, hogy be kell kösse torkát, akkor kendőbe jár juniusban is s legjobb étkét ott kell hagyja, ha nádrispánnéja félti nádrispánuram hasát… Ó, mely példás házasság; gróff uram nem rövidítette meg az asszonyfeleségit negyven év alatt se, de csak próbálta volna is!… Mindig otthon kellett neki dolgozni, az asszony előtt még se volt becsületje, mert bárhogy próbálgatták, egyik lány után jött az másik leányzó, s meg a harmadik s hetedik: mindig mondta az asszony, hogy no ez egyet még kiviselem, akkor búcsút mondok a szent matrimoniumnak s megmeg újra lány lett a viseletbül…

– Van egy fiú, – nevetett a fejedelem.

– Van a vakarcs, annyiba fiú, hogy viseli a nevet…

A fejedelem úgy hallgatta; nem, e nélkül az asszony nélkül többet meg nem tudna lenni, ez úgy belefészkelte magát a szívébe, az egész életébe: egy-két órája, hogy jött s már mintha egész életen együtt voltanak volna… Üdítőleg, felfrissítően, megszabadultan hatott rá az asszony minden szava, mert minden szó mintha a saját elfojtott rossz indulatának kibökkentése lett volna: ugyanúgy rosszat akar s kíván mindeneknek s félszóból megért minden lehetséges s lehetetlen vágyat…

Kint nagy lódobogás volt, emberek érkeztek.

Kereky Feri bejött:

– Nagyságos uram, – mondta, – megjött az úr, Kamuthy uram, és kancellários uram.

Az asszony felfigyelt.

– Jól van fiam, – mondta a fejedelem.

Kereky Feri el akart menni, de a fejedelem intett neki, maradjon.

Az asszony felállt, eszébe jutott, hogy okosabb lesz beteget ápolni, mint mindjárt szájra adni magát.

– Megyek, megnézem a szegény Katát, – mondta – ó, hogy ilyen gyengék vagyunk, mint a harmatok, – furcsán hunyorogva a setétben, odakacsintott a fejedelemre s elröpködött, mint egy pillangó…

A fejedelem utánanézett, ahogy eltűnt a belső ajtón s nagyot lélekzett:

– No Feri fiam, – mondta s az úrfi vállára tette a kezét, – ennél jobb ízű lelki testi emberrel nem közlöttem magam, mióta megvagyok.

Feri nagy szemeket meresztett s a zsebe felé nyúlt, a lajstrom után kapott.

– Küldd be az urakat, – eresztette el a fejedelem.

Imreffy s Kamuthy természetük szerint, egyik fanyarul, másik vígan jött.

Kezet fogtak, leültek, bort ittak. A kancellár előadta a legújabb dolgokból, amit szükségesnek látott.

– Reggel lemégyünk Fejérvárra, – metszette el a beszédet a fejedelem s magunk meglássuk a nádor izenetjét… – Kamuthy uram? – fordult hirtelen a házigazdához: – kegyelmed igyók űjjék lóra, vegyen magához legényben eleget, Tordán valamelyes harminc szekér buzát visznek keresztül bé Kolozsvárra. Ezt a buzát szállíttasd bé a tordai kamaránkba, így akarom s így parancsolom, secus non facturus, külömben nem történvén…

– Igenis, – mondta Kamuthy s üstökvakarva gondolt arra, hogy mióta a fejedelem itt van a házánál, egy éjszakát itthon nem tölthetett, ennek mindig annyi s oly sürgetős parancsolatja levén.

A kancellár boldogan hallotta a parancsot s hosszú lisztájára mutatott:

– Kivántam én is Nagyságodat erről informálnom, – mutatott rá egy pontra… A Betlehem uram buzája most nem elpocsékolni való, hanem ha csakugyan háborúra kell készülni, akkor kamrába gyűjtendő…

– Hozzatok már gyertyát, – mondta kedvetlen pofával Kamuthy, aki látta, hogy ez alól a gyalázatos éjszaka alól kibujni nem lehet, menni s menni kell.

– Bort! – mondta a fejedelem, – egy ital bort!… – No megnézhedd feleséged elébb, – vetette Kamuthynak.

De az süvegét feltette s kedvetlenül dünnyögte:

– Maj megnézem, ha meggyüvök, láthatom még eleget, míg minden foga kihull, – s kiment, hogy a lovak felől rendelkezzen…

– Kell is hogy Nagyságod béjöjjön Fejérvárra, mert itt vannak a legatusok, – mondta egyszerűen.

– Posonbul, – szólt a fejedelem kényelmesen.

De Imreffy fejét lógatta:

– Lengyelbül.

Mintha villám ütött volna le, a fejedelem megdöbbent, aztán kiegyenesedett.

– Lengyelbül?!

– Jarosláv uram maga.

– Jarosláv! Itt!… – a fejedelem pillanatokig szinte bénán állt. – S mi hír?

– Más nagyobbat nem szóltak, minthogy meghólt a móldvai tatár khán.

– Megdöglött a Kazi-Gerej?

A fejedelemnek minden izma lihegett s lángolt. Az asszony ijedten s összehúzott szemmel nézte, tágas cimpákkal figyelte, mintha az illatot ijedten inná fel, valami bősz illatot, a nagy vágyak, nagy indulatok szagát.

– Béhozom az irásokat Nagyságodnak, a nyeregkápábul, – mondta Imreffy s elment.

A fejedelem ott maradt állva, egyenesen, magasra emelt fejjel és izzó lobogásban.

– Valamit mondanék Nagyságodnak, – szólt Török Kata s előre hajolt az asztalon.

A fejedelem nedves szemeit rávetette.

– Mondja meg nekem, – az imént, – mikor én pogácsával kínálám, – mért vött? s mért evett?…

A fejedelem nem felelt, csak tétován nézte.

– És ha vett, mért vette ki a legeslegfelsőt, ami magába volt legfelül.

A fejedelem megrázkódott. Büszkén mondta:

– Első vagyok, nekem az első dukál. Én vagyok a fej, az enyém mindennek a színje…

– És ha méreg van benne készítve?

– Méreg?… – a fiatal ember elképedt, – s ki készítene énnekem mérget?

Valami hallatlan ártatlanság és büszkeség sugárzott belőle.

Az asszony kitérően felelt:

– S nagyságod nem készíttetne-é senkinek?

– Én?… – kiáltott Báthory s fölkacagott kurta száraz nevetéssel, – én igen!

– S ha e Jarosláv méreget hoz?

– Nekem?!…

Hirtelen legyintett.

– Még Bocskay élt s én már kevertem a kártyát Lengyelbe!… már engem a Stadnicki párt királylyá meghivott… taknyos kölyök voltam, tizenhat éves… és megráztam a rohadt bordájú respublicát… De most fejedelem vagyok, egyik papucsom Moldva, a másik Oláhország, úgy emelem fejszémet Lengyelre. Lovam Erdély, csatlósom Magyarország, lakájom a bécsi császár: birodalmam közepe a hét vár s környöskörül a lapos föld tengerekig Dunáig… Azután a sárkány fejére, rá Konstantinápolyra, ott töröm bárdommal, s a teteme magától megdöglik…

Nagyot sóhajtott, nevetett:

– Ejh, asszonyom, elsőknek első jár.

Az asszony bámulva, csodálva s szíve fenekén szomorúan nézte.

II.

A két boltíves teremben nem volt egyéb bútor, csak asztal s lócák, a belsőben pohárszék is volt s a falon fogas, amire a kardokat, mentéket rakhatták fel a kihevült urak. Ez a ház a »pogányház« volt Gyulafejérváron, ahol a főurak borgazdája lakott, Maradék Bálint uram, aki mindenkor szíveskedett borral a szomjú uraknak, jó komencióért.

A külső teremben most csak néhány jó családokból való ifjú ember volt, a fejedelem s Bethlen Gábor udvarából, de a belsőben kilencen vagy tizen ittak a pápista főurak.

Éjféltájban volt s már nagyon részegek voltak.

– Én töttem fejedelemmé, – verte az asztalt Kornis Boldizsár, – Kendy István testvéremmel!

– S Bethlen magának vindikálja, hogy ű… – kiáltotta az öreg Kereszturi György deák.

– Bethlennek mi szava volt Erdélyben? Semmi jószága nem volt itt neki az egy puszta Illyén kűl, Rákóczy fejedelemtől megszökék s kimene szolgálni Ecsedbe: mit tész egy szolga mást, mint szolgál? Itt én tettem s Kendy, mi ketten, veszetthordta, eszünk elmentiben.

Újra ittak s ittak s megnyiltak a szívek s mindenki tartalék nélkül kimondta a gondolatját. Az asztalfőn Kendy István ült s a szótalan embert még szótlanabbá tette a bor. Fakó arca most egész sárga volt, s bentről tüzelte a nagy indulat. Vékony száját összeszorította s kevés fekete bajsza fényes volt.

– Ha tudtad volna, kedves komám, – nevetett Kornis Boldizsár, – hogy majd még sógora leszel Homonnai Bálintnak, nem hoztad vón nyakunkra a Báthory fattyat.

– S ki volt a hivatal előlmenője? – szólt élesen Kendy, aki sokallotta a komázást még Kornis Boldizsártól is.

Mindenki nevetett; mikor meghijták a fiatal Báthoryt a fejedelemségre, Kornis Boldizsár volt Ecsedben a követség vezetője.

Kornis felállt, a haja a homlokába hullt:

– Ha én voltam, én voltam: de akkor nem mondta űkeme, hogy neki Erdélyország egyébre nem való, csak megennyi s meginnya… hogy más birodalmakat kell keresni, hogy uralkodjunk rajta!… Majd más birodalmakat szerzünk neki…

Mindenki kacagott s borosan zúgott; akik itt együtt voltak, egy sem kívánt hadat, sem magának, sem az országnak. Birtokos emberek voltak, akik sokat hányódtak, vetődtek az utolsó tíz évben s jobban szerettek volna már itthon agarat nevelni, mint hadikutyák lenni. A két Kornis mellett itt volt Sennyei Pongrác, különben a fejedelemnek közeli rokona, ugyanaz a Sennyei, aki Mihály vajdát bevezette volt az országba; azután az idősebb Kereszturi György deák, tudós ember, lelkes pápista, aki minden percben meghalt volna a jezsuitákért, Sarmasághy főispán, tüzes ifjú legény, nagy család nagyreményű fia, s két kurtanemes, Basa István, meg Torma György, mindannyian bortól elázottan, indulataik féktelenségében, hol sírva, hol üvöltve kiáltván a hazát s e percben mind oly háborúellenesek, hogy szinte gyilkoltak…

– Majd szerzünk neki egy jó birodalmat, – harsogta Sarmasághy, – majd egy jó birodalmat szerzünk üneki!…

Kendy István az asztalfőn felemelte a fejét:

– A mennyek birodalmát, – mondta egy pillanatnyi csöndben.

Még részegen is ijedten néztek oda rá. A Kendy névhez sok lenyakazás emléke tapadt, a hátukba állt egy pillanatra a hideg; ennek az apja fejét is hóhér bárdja csapta el, nagyapjáét szinte, de elmaradni nem akartak:

– Korpázd az bestyét, – kiáltotta Basa István sivító hangon.

Kornis Boldizsár ebben a pillanatban nyitotta ki a másik terem ajtaját, mert ki akart menni s hogy meglátta az ott ülő fejedelmi embereket, a szíve elkezdett szorulni s hogy takarja a bent kitört indulatokat, nevetősen nézett rájuk:

– Igazítsátok a ló száját, fiúk! – mondta.

Szédülve, tántorgásán uralkodva ment el mellettük, ő az udvari testőrség főkapitánya, »marsalk« levén, mindnyájuknak főnöke volt.

Kornisnak inkább a hangja, mint a szavai, olyan fulladt s ideges volt, hogy megijedtek s egészen másra, közönséges bajokra fordult a szó.

Kornis és Kendy sötéten nézték a sötét képet, a gyertyák füstölgő világán, ahogy feketén folyt s bűzösen csillogott a bor az asztalon, a vérbeborult szemű emberek, boráztatta bajsszal, komoran s révedezve néztek maguk elé: Kornis soknak, Kendy kevésnek találta az állapotot.

– Gyerönk aludni, – mondta Kornis György.

Megindultak, felállottak; minden szem folyton Kendy Istvánra fordult s minden szív feléje hajolt, mintha már meg is lett volna erdélyi fejedelemmé s Kereszturi György, nem közönséges jelentőséggel ismételte el a magyarországi urak izenetjét, hogy: »Kár az erdélyi fejedelemség eretnek embernek!«

S ahogy a teremből kifelé omoltak, mindnyájan megérezték, hogy ez naptól fogvást nem lesznek többet oly magukbiztában az országban, mint eddig.

Kendy István különösen köszönt el tőlük, száraz, kemény szóval mondván:

– Rakjátok az tüzet.

S mikor egymástól az utcán elköszöntek, ők is ezt dörmögték jónyugodalom kívánás helyett az éjszakában, hogy:

– Rakjátok az tüzet.

Kornis Boldizsár a sok borital után alig érte, hogy álomba essen, kábultan rögtön elaludt, mintha belezuhant volna, de alig aludt valami két órát, ijedten felserkent s a szíve megdermedt arra, hogy publikussá lett a szó.

Kendy napok óta folyton kapacitálja a fejedelemgyilkosságra.

Iszonyú ember ez a Kendy, mégis gyilkosok faja. Hiszen jó, jó, böcstelen Báthoryja, Sennyei Bálintnak a feleségét, Kereszturinak a lányát, s ha a fáma igaz, sok családot megszeplősite, igaz Sennyeiné maga ugrott a tűzbe s a Kereszturi lány is amolyan legénypörzsi; de az Imreffy iszonyú hatalma, amitől rettegni kell, hogy ez így felnyurguljon köztük s székelyeknek, szászoknak, nemeseknek privilegiomi széjjel tapodása, s külföldi praktikái, lengyelre, moldvára, olára törekedése, a pogány megharagítása s a némettel való tanálcskozási: az embernek füstöt vet a feje, hogy egy haszontalan éredetlen lurkó, mert mi egyéb még ez a huszonhárom esztendős legény: apródnak kellene lennie még s hogy ez mi mindent mert s tett már: de mégis, mégis! Mégis fejedelem s hogy lehet kardot emelni a fejedelemre… Még csak a feddő ének is, akit gyerekkorában tanított a mester, még az is azt mondja:

Pedig az egy eretnek mester volt és a fejedelemről minden rosszat oktatott…

Álmatlan vergődve, hányta vetette magát a hosszú téli éjszakában s szerette volna, ha már megvirrad, vagy szeretett volna álmot szemére… De se nem aludni, se fel nem kelni: nem volt gazdasága itt Fejérváron, csak üres szállása, még ha kimehetett volna cselédeket, kocsisokat, lovászokat felabajgatni, hogy vetettek-e a lovak elé, akkor kicsit megnyugszik, de így csak magát kínozta a sötét gondolatokkal.

Egy-egy kicsit elszunnyadt, meg újra felijedt:

Sicarius kezére adni: akkor ő is sicariussá lesz: gyilkos ember, titkos öldöklő… Kendy elmondta, hogyan lehet valakinek végire járni, Homonnay Bálintot a mult esztendőben úgy pusztították el, hogy nyergét megkenték maró méreggel s mind az alfele megrothadott tülle. Lám, pedig most ennek kellene fejedelemnek lenni Erdélyben, Bocskai ennek hagyta a fejedelemséget… s nem fejedelem, hanem férgek azóta meg is ették… S a Dóczy pohár, aminek híre vagyon, ki azt megissza, belehal… s magát Bocskait is méreggel rontották meg, a beleit, etettek vele tudtán kivül valamit: de Kátai kancellárt úgy-e darabokra is vágták, úgy hogy felesége tarisznyába, lepedőbe szedette a dirib darabjait, hogy eltemettetni valója legyen az urából… Hogy ő is ennyit hagyjon magából a kedves jó feleségének, az istenfélő aranyos jó szerelmes asszonyának? vaj ezt érdemli őtülle sok jóságáért, szelídségéért, okosságáért, türödelméért…

Könny borította el a szemét s nagyokat sóhajtva fordult egyet a recsegő ágyon, amelyen aludt, feje alatt gyürve a bársony párnát; ezt is a felesége varrta, himezte őneki s soha nem feledte utána küldözni s inasára ráparancsolni, hogy ágyat vessen, bár a táborban is vele… És a gyermekei, három szép gyermeke, egyből papot, másból jézusfiát, s harmadikból apácát csinál, mint ezt már régen megbeszélték, mivel nincs ennél nagyobb jó a hazára s ne legyenek mint apjuk, ne legyenek olyan nyomorúságos szolgái a világi bajoknak, mint ő…

Mondta valamely nap Kendy, hogy a szolnoki béget katonái úgy tették el, hogy egy tonna puskaport ágya alá rekkentettek s azt harsogva, ropogva elroppantották, még morzsája se maradt s… kinek lehetne belőle kára… Azért mondta, hogy őtet persvadeálja, hogy hívja házához a fejedelmet s tegye ezt vele!… de hogy?… hiszen soha el nem lehet titkolni… mit ér, hogy a fejedelem a Báthory-nemzetség utolsó magva s nem volna, aki bosszut álljon érte, ha csak valaha a Lengyelországba szakadt Báthory-ágból nem jönne bosszuálló, – de hiszen, még ha nem ő mívelné is, akkor is mind ez világ széles Európában, mind azt hirelné, ő tette s gyermekei nevén tapadjon-e?

Rettenetes, ha megindul a dombról a hordó, meg nem állítja semmi soha többet: úgy kínlódott máris, mintha része volna s meg is lött volna: a nyelve a szájpadláshoz ragadt s vetette-hányta magát s fulladt a belső hévtül.

Csak ő ne szólott volna: de szólt, azt vetette oda: legjobb reá menni urakul s karddal… Ha nem kell, nem kell: mutassa meg az ország… Ő kész az első csapásra, de csak, ha mindenki mellette van s nyitott szablyával körülötte…

El fogják beszélni, itt is, ott is meg fogják mondani s akkor neki vége… Csak feleségének hirével ne legyen.

Hajnalig vergődött, kínlódott, akkor aztán egy kicsit elszunnyadt. Világossal ébredt, mikor a szolgája bejött a tiszta csizmával. Estve a magáét le se hagyta húzni, most cserélte mindjárt.

Feje kábult volt és nehéz, el is határozta s el is ment a borbélyműhelybe főt mosatni.

A szép tiszta téli reggel jót tett neki: még ma hazamegy, aztán ki nem mozdul otthonról, az az egy szent, van neki otthul is elég dolga, fogadkozott magában s Kendynek megmondja, vigyázzon az irhájára, Erdélyben vagyunk s itt hamar lába kél a szónak s a főnek…

A borbélynál ott ült a fiscalis direktor, Kolosváry János deák. Ez is isteni intésnek látszott, hogy legelső ember, akivel találkozik, a közvádoló… Uristen, gondolta magában, míg a borbély a fején dolgozott s egy-egy szót vetettek egymásnak át: milyen jó, hogy ember a más ember gondolatiba belenézni nem tud: ha ez olvashatná az ő szívét: rögtön perbe vinné s rögtön megírná a megnótáztatást: a fő- s jószágvesztésrül való irást…

Még el is mosolyodott rá.

Egyszerre végeztek velük a borbélyok s mikor szép tiszta fővel, megfésült, szárasztott hajjal, a borbélynak a négy krajcár taksát letévén, elindultak ki az utcára, valahogy úgy voltak, mintha összetartoznának, jóllehet Kolosváry úr vastag kálomista ember.

Ahogy a piacon keresztül mentek, s a fejedelmi palota szemükbe tünt, megállottak s nézték a házat:

– Kiket tesz ország tanácsának! – mondta hirtelen, váratlan a direktor, – szeretőjinek férjit, e Kurafi Jánosokat s most megint Kamuthy uram ugrál…

Kornis megdöbbenve nézett a főfiskálisra.

A vénember nyers módján, kálomista őszinteséggel pattogott:

– A mezei hadak főgenerálisa is ez a bestye lett… Uramisten mire jutunk, ha efféle emberek végzik Erdély sorsát…

– S várjon az ember békességet – mondta Kornis szokatlanul bánatosan.

– Ez mind így van Erdélyben, – dörmögött Kolosváry, – itt mindenkor nagyobb keletje van a latorságnak, mint a jámborságnak…

Kornis morogva mondta régi, többször elismételt szavát:

– Mind országostul elveszt ez lator.

A fejedelmi palota előtt állottak s annak az ablakaira néztek fel. A ház ütött-kopott volt, fala romladozott, vakolása mind lehullt, az ablakok töröttek s pókhálósak, a tető a hó alatt besuvadott.

– Annyi gazda sincs Erdélyben, – mondta a fiscalis director – ki a házat meggyógyítsa.

– Nincs gazda, nincs gazda – legyintett fel Kornis egyre kevesebb óvatossággal s megvetően az ablakokra, nem tudván, hogy a fejedelem az éjszaka megjött s most az ablakon át megütődve nézi őket.

– Nincs gazda, csak ivókapitány; pedig elkelne egy hű fejedelem, aki poraiból megélemítse az Főnikszet.

Kolosváry direktor kimondta:

– Jó uram, annyi csákányt pusztítanak ez hazában a fickók, egymás fejeszakgatásában: hogy hogy nem száll egyik jó helyre: nem érthetöm…

Kornis halálosan megdöbbent: hát igaza van Kendynek, mind a világ halálára esküdött már ennek a fejedelemnek.

Csak ennyit mondott:

– Talám még az is meglösz…

De most elhallgattak mindketten, érezték, hogy tovább mentek a kelleténél.

Ebben a percben az út kanyarodóján egy ernyős szán fordult be, négy jó lóval s utána lovasok kis csapatja. Kiváncsian néztek oda, ki lehet az s felismerték a Bethlen Gábor színeit.

A szánban ült orrahegyéig beburkolózva a Főkapitányné asszony. Nagy süvegemeléssel köszöntek neki s ő fejbólintással fogadta.

– Bátor asszony, – nézett utána a direktor ahogy elment a szán s fejét csóválgatta – éjszaka idején útnak indulni…

Kornis szíve elszorult: az imént már ép Kendyről akart szólni s kitapintani az öreg vélekedését, de most egyszerre elhallgatott: kálvinista ez s ki tudja, mi gondolatja van, hogy Bethlen Gáborné után úgy néz… Homályosan valami szorította, hogy nem kezdődik a másik oldalon is valami praktika…

Már egyik sem bízott a másikban: a zavarok tíz esztendejében, a rettenetes években megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia előtt, még saját maga előtt se merjen kimondani, mert nem lehet tudni, mire virrad aztán. De ez a pár esztendő, amit Bocskay alatt s most Báthory alatt töltöttek, mégis egy kicsit nyugodalmasabb s bátorságosabb volt.

Fölmentek a palotába s az őrtálló katonáktól megdöbbenve hallották, hogy itt a fejedelem.

Kornis komoran ment fel az emeletre a poros, tisztítatlan falépcsőkön.

Ma el fog dőlni, érezte, ma el fog dőlni! Szorongó szívében visszavonulásra fordult, hátha mégis meg lehetne tartani a békét, az életet, a nyugalmat, még semmi sem történt… meg fogja vizsgálni s máris máskép nézte a dolgot, haraggal gondolt a Kendy István éjszakai vakmerésére, hogy publikussá tette a titkos szavakat…

A nagy palotában már sokan ott voltak s ő szorongó érzéssel őgyeledett bele a tanácsurak csoportjába.

A fejedelem hirtelen megjelent köztük s ő megütődve nézett rá: olyan friss, fiatal, vidám, egészséges volt. Az arca sugárzott s nagy szemei lobogtak, derű és szép jókedv ragyogott róla s mindenkinek kisütött az arcán a nyugalom, amint megjelent köztük.

Sorra kezet fogott s az érintésével mintha megváltoztatta volna az emberek belső állapotját, elmult mindenkiben az aggodalom, a háborútól rettegés: »Minden jól megy főispán uramék«, »fenn jár a zászló, fennen repül már« s más ilyeseket mondott s úgy eltörpültek mellette az aggódók s úgy felsodorta őket a szilajságával.

Kornishoz különösen s szokatlanul szíves és jó volt, megölelte s azt mondta mindenek előtt: »Boldizsár urammal ketten, elindulnék Indiákot megvenni«.

Nem tudott rá felelni, nem bírt szót lelni, hazudni, csak igyekezett hű arcot ölteni s érezte, hogy minden szem rajta függ s szörnyű kétség háborgott belsejében, ki nem tudta volna mondani, mi…

Bethlen nem tudta, hogy a fejedelem megérkezett, de épen kész volt, hogy felmegy a palotára, mikor jelentik, hogy a felesége itt van.

Süveg nélkül rohant le elébe, úristen, mikor kellett indulnia Tordáról, egész éjszaka utazni, hogy már ilyen korán bejött, ebben a szörnyű télben… Az asszonyt, aki összegubbaszkodva kuporgott a tömérdek bunda, lábzsák, szőr és pokróc között, de mégis gémberedett volt, két hatalmas karjába ölelte, úgy vette ki a szánból s boldogan csókolgatta hidegkicsípte arcát:

– Eggyem, eggyem, édes eggyem, ilyen vakmerőséget! Éccaka utazni, farkasok, medvék meg nem ettek…

Az asszony csak most fázott meg, a bundákban szinte kiizzadt, de most didergett, gazdaasszonyi szeme körülfutott a házon, mert már esztendeje nem látta s míg az ura csókolta és ölelte s ölben vitte, ő hátraejtett fejjel meglátta a lépcső felett lógó téglákat, miket a veréb, vagy a macska kimozgatott s azt mondta válaszul:

– Azt a téglákat csináltassa meg kegyelmed, baj lesz, még fejére esik valakinek…

Bethlen felpillantott s meglátta a tető alatt bomlott falat, nevetett, no nem olyan nagy a baj,

– Meg, meg, minden meglesz, csakhogy te itt vagy s nincs bajod szivecském…

Ölelkezve vitte fel a lépcsőn, az asszony alig tudott lábán állani, zsibbadt volt és didergett, Bethlen folyton nézte az arcát, be nem tudott telni vele, de az asszony szomorú volt, vagy inkább kedvetlen s ez átragadt lassan az urára is, mint valami gyötrő ismeretlen bajtól, amit még nem tud.

– Hamar tüzet, tüzet – nem volt meleg a belső teremben, mert el készült hazulról, a kandallóban kihamvadt a parázs, a szolga igyekezett felszítani, füst is volt, az asszony csak belebujt egy nagy zsöllyébe a kandalló előtt, lábait felrakta a kandalló párkányára s a fellobbanó tüzben sütkérezett.

– Hamar borlevest, enni-innivalót, – rendelkezett az ura – minden meglesz szivem, csakhogy te itt vagy s nincs semmi bajod, hogy van a fejedelemasszony Görgényben?… Vessétek az ágyat, rakjatok a tüzre, melegítsétek a vánkosokat…

Az asszony lassan elmosolyodott.

– Ez borzasztó volt, ez az éccakai utazás.

– Na ládd, ilyet senki más asszonyember meg nem tett volna, csak te, kellett ez?… s nem féltél a vadaktól?…

– Féltem, – mondta az asszony s sírósnevetve dugta a fejét az ura karjába, most egyszerre sírt is, nevetett is, fáradt volt és nyűgös, mint a beteg gyerek s nevetett a saját bátorságán, jaj, csakhogy baj nem lett belőle…

Oly fáradt lett s oly kimerült, hogy nem birt sem maradni, sem vetkezni, az ura szedte le róla a ruhákat, mikor aztán ágyba került, párnák közé, dunyhák közé, lankadtan s ernyedten eresztette el magát s fogta az ura kezét.

Mikó Ferenc, a Bethlen deákja bedugta rőt furcsa fejét:

– Nagyságos uram, itt a fejedelem a palotán, – mondta suttogva.

– Ne menjen el kegyelmed ma hazul – szorította meg az asszony az ura kezét.

Ha itt a fejedelem, már fent kellene lennie a palotán, de azt mondta:

– Dehogy megyek, dehogy megyek, egyetlen aranyom… Mondd meg a fejedelem őnagyságának, hogy megjött a feleségem, kérem grátiáját, délelőtt nem mehetek föl a palotára.

– Délután se, – suttogta az asszony – soha többet, soha, soha, soha többet!…

Bethlen intett s a deák sietve elment.

Az asszony szemét könny borította el, a férje csókolta ezeket a könnyeket.

– Rossz ember az, – rossz ember az nagyon, – mondta, – az a szegény fejedelemné, az a szegény asszony…

A könnyei lefolytak finom bőrén, arcán a fehér párnára:

– Azért jöttem, mert az éccaka rajtaütöttek a kegyelmed harminc szekerén s beszállították a tordai magtárakba a kolozsváriak buzáját…

Bethlen ijedten kapta föl a fejét:

– Az én buzámat! – kiáltotta.

– Igen.

– Az én becsületemet!

Az asszony indulatosan sírt.

– Amit oly keservesen s csak az én egész erőmmel tudtam a székelységtől venni, ki merte azt…

– Ő… Ki más?… lefoglaltatta Kamuthyval a háború javára…

Bethlen nyöszörgött dühében s tehetetlenségében.

– A kolozsvári koldusok miatt az ember nem szakíthat a fejedelemmel… – morogta aztán.

– Ilyen ember, lássa, ilyen ember! – szólt az asszony – most valahára meglássa s maga még mostan se látja…

Bethlen már uralkodott magán, már egyensúlyba került, már beforrt a váratlan seb: bármekkorát is ütött hiúságán s önérzetén a fejedelem tette, mégis elismerte jogosságát: ha háború lesz s ebből immár csalhatatlanul látni, hogy az lesz, akkor a fejedelemnek a maga szempontjából igaza van, a kolozsvári koldusok majd csak eltengenek tavaszig, fájdalommal gondolt rájuk s még nagyobb gonddal a háborúra…

– Báthory nagy ember – mondta csöndesen a feleségének, aki keserűen, makacsul fordította el a fejét s erre a szóra megdermedtek arcvonásai.

– Az. Rabló.

Bethlen vastag szemöldökei megmozdultak:

– Urak fejedelme.

– Rablóké, – lihegte az asszony.

– Az urak tették fejedelemmé, nem az éhezők…

S lassan folytatta:

– Minden status egy unitas; minden egy úr magában bírja az összes alattvalókat; a fejedelem azért az urakból való status egységét nézi… Ha Erdély tizenkét emberé, akkor a fejedelemnek evvel a tizenkettővel kell számolni… A fejedelemnek úgy kell nőnie, hogy e tizenkettők fölött mindig elérhetetlen magasságban legyen… Báthory nagy politikáju ember, nemcsak e kis ország véletlen lett feje, nagyobbakra s oly nagyokra tör, hogy ha eléri, akkor mindazok, akik itt nyüzsögnek s forognak körülte, messze elmaradnak és semmikké lesznek: e harminc szekér buza egy igen komoly tett; megmutatta, hogy szava nem tréfa s akaratja nem szélfuvás. Mert csakugyan, ha háborút épít, akkor gondolni kell a hadakra…

– És a Bethlen Gábor szava, amit a fejedelemnének adott?

– Én a szavamat oly gyorsan beváltottam, hamarább mint magam reméltem… Még nincs két hete, hogy igértem s már Tordán van a buza…

– S mikor lesz Kolozsváron?

– Én a szavamat beváltottam: ezt tudni fogja a fejedelemasszony, ezt tudják Kolozsváron, ezt tudni fogják az egész Erdélyben; tovább a felelősség nem rajtam van, hanem azon aki a végrehajtást megakadályozta… És a fejedelem mikor tette, bizonyára tudta mit cselekszik; tudta, hogy a szegény népet maga ellen ingerli… A fejedelemasszony neve áldott marad Kolozsváron, de a fejedelem magára vonta a haragot…

Az asszony megértette az ura gondolatát, vagy talán inkább a belőle áradó nyugalom csillapította le: érezte, hogy nem fenyegeti őket veszély a be nem váltott igéret miatt s lecsillapodott.

– Báthory ma csak arra gondol, hogy a háborút gyorsan és sikeresen kiállíthassa, hogy holnap mi lesz, arra nem gondol: az mind az ő holnapi lépésétől fog ugyis függeni. Mert vagy sikerül a had s akkor a győzelem örömében mindenki meg fog elégedve lenni, vagy nem sikerül s akkor egy ilyen parányi ok elvész… Függővé kell azért tenni maga alatt mindenkit s az országban ma már nincs csak két fajta népség: akinek birtoka van és úr: az mind az ő megadományozott fizetett cselédje, akinek semmije sincs, járom alatti szolgája.

– Nincs neki annyija, hogy az egész világot megfizethesse, – szólt fellobbanva az asszony – pedig könnyebb az étvágyat felkelteni, mint annyi éhest jóllakatni.

– Erre kell a háború… Erdély romlott, szegény koldus, de sok benne az éhes ember s az éles kard… Báthory keresi a háborút, hogy jóllakassa saját dicsőségszomjúságát s jóllakassa az embereket… Máris sok a katonája: annyi dologtalan éhesnek ki teremt élelmet?… majd a más kamaráján megelégülnek…

– Úgy látom, kegyelmed is belenyugodott már a háborúba, – kiáltott az asszony – ha valaki nem győzi elcsépelni az asztagját, gyujtsa fel?…

Bethlen lehajtotta a fejét.

– Igazad van édes lelkem, de nekem ma ebben az országban más dolgom nem lehet, csak megérteni s amiben lehet minden erőmmel segíteni az országot… Én a fejedelemnek nem parancsolhatok, rebellió nélkül ellene nem szegülhetek: utána gondolom azért az ő gondolatait s megnézem, mi fordulhat jóra… Én nem vagyok ellene annak, hogy az ország határain kívül hadat ne viseljünk, mert annyi s oly nehéz ellenségeink vagynak, hogy azokkal muszáj minden nap leszámolni, Oláhországnak Moldva elleni cselekedete csak egy első lépés, utána jön ugyanez Brassó ellen, a Székelyföld ellen s mi ellenünk, amint már láttuk az elmult esztendőkben Mihály vajda alatt… Ha háborunk sikerül (és nem tudom miért ne sikerülne), elég jó vitézink, vezérink s erőnk van hozzá s a fejedelemnek mégcsak ez a harminc szekér buzáról való rendelkezése is azt mutatja, hogy minden erejét összeszedve a leggyorsabban fogja végrehajtani a dolgot… Egy ilyen lépés a portán sem lesz kedvetlen, mert ott már torkig vannak Serbán Radullal s meg vagyok győződve, hogy igen meg fogja erősíteni az erdélyi fejedelem nevét, hogy egy ily galád cselekedetet a leggyorsabban megtorolt.

Az asszony megnyugodott: az urának higgadt hangja, békés és harmonikus lelke lassan betöltötte őt, mint az isten igéje a templomot, de azért hidegen visszhangzott benne az idegen szó: az egész gondolatmenet oly távol volt az ő életfelfogásától, asszonylelke iszonyodott a nyugtalanságoktól és félelmektől és a váratlan fordulatoktól, egy rendületlen élet nyugalmát áhította, ahol megszabott s biztos tevékenység folyik s jólét, gyarapodás, emberek tisztelete, az elvetett mag biztos megaratása s a gyermekek boldog fölnevekedése… Már látta, látta már, hogy az ura újra készen van harcra, háborúra, el fognak szakadni s hosszú idők telnek, míg magára hagyva él s csak epedni fog s dühöngeni ura távolléte miatt, valami kínos jövő előreérezése kongott ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását érzik már, hiába predikál a pap oly bölcsen és oly igazakat…

– Kegyelmed mindig a legjobbat látja s mindig a legrosszabb jut énnekem…

Bethlen gondterhesen s szomorúan nézte az asszony eres kezecskéit, ezeket a dolgos, fáradhatatlan kezeket, amelyek lehetővé teszik neki az életet, mert teljesen ráhagyhatja a házat, az életet, a gyerekeket, a gazdaságot: de őt magasabb erők kötik le s nagyobb rendeltetés, mint egy család sorsáról gondoskodni s már félt, félt a kitörő vihartól, mely minden percben fenyegette életüket… Igaz, az asszony ezt az életet jobban elvégezi, mint bármely asszony tenné Erdélyben, akit ismer, de bizony teljes joggal elégedetlenül s hiába látja be jogát a panaszra és keserűségre, nem segíthet rajta… Gondolatai részesévé, belső tagjává nem teheti s ez az egyetlen, ami kínozza, hogy az asszony nem látja be az ő koncepcióinak nagyságát, nem érzi lázát s nem veszi magába a szenvedélyt, amely őt minden rostján, lelke minden rezdülésén át fűti…

– És nem kell ez az élet! – kiáltotta az asszony – nem leszek özvegy! élő ember özvegye! hogy olyan dolgokkal harcoljak, ami férfinak való, minden asszonynak megvan a férje, aki részt vesz az életében, csak nekem nincs. Ha özvegy vagyok, akkor tudjam, hogy az vagyok, biztosítom, hogy nem fogok senkire szorulni, de hogy én belőlem éljen egy férfi s ő csak kint parádézzon a világ előtt és okosabb legyen az országnál, hatalmasabb a fejedelemnél és mégis egy senki, mindenki cselédje és mégis learat mindent, mindenkit szolgál, csak engem nem és senkitől se kap semmit, csak én tőlem…

Bethlen szomorúan nézte az asszony éles arcvonásait, úgy feküdt ott az ágyban keményen s mereven, mint egy szobor, bronz, kő, hideg s ellenség.

– Nézd kedvesem, – mondta csöndesen – mikor elindultam az életre, semmim sem volt, még szüleim, testvéreim, rokonaim sem, mikor megesküdtünk, mik voltunk?… Egy nagy cifra füst vett körül s ma mégis a mienk az dévai uradalom s a szép dévai völgység, melynél szebb uradalom nincs egész hazában… Nem mondhatod, hogy elfelejtem a magam dolgát, nem panaszkodhatsz, hogy…

– Hogy dolgom ne legyen, arra nem panaszkodhatom. Más asszonyok mulatnak, parádéznak, vigadnak, táncolnak, udvarlókkal szórakoznak s én itt szenvedek és nyomorgok és dolgozom, ez az enyém és semmi egyéb… – a szemében könnyek voltak s nehéz levegő telepedett a szobára…

A férfi ráfektette fejét az asszony mellére, fáradt volt és nehéz ez a fej: mindent elbírt, mindenütt feltalálta magát, de itt, ha az asszonyán erőt vett a csüggedés, akkor itt elvesztette minden erejét és rugalmasságát…

Az asszony csak nagy sokára emelte fel kezét, lágyan átölelte a nagy bozontos fejet:

– Rossz ember ez, Bethlen, mondom kegyelmednek, rossz ember… evvel az életét össze ne kösse, boszorkány a testvérje is, az az Anna, rossz lelkek ezek… Aki igy fél a feleségitől, így el tudott vele bánni…

Bethlen megenyhült, örült, hogy másokra fordul a felesége gondolata s kész volt belemenni idegen lelkek megrágalmazásába, hogy meneküljön saját bajától.

– Báthory vér, azt csinálja, amit Zsigmond fejedelem csinált… – mondta megvetően az asszony, férje fejét simogatva.

– Zsigmond titkos beteg volt, – mondta az ura – Zsigmond szerette volna a feleségét, de nem tudta…

– Ez is titkos beteg, egy titkos nyomorult, hitvány, ennek a becsülete beteg: ez nem mer az asszonya szemébe nézni… Ez, attól fél, annak a becsületes, hűséges jó szemétől!…

Bethlenben felvillant a fejedelemasszony rendkívüli tisztasága, kövér fehérsége s gőgös hidegsége. Mikor Kolozsváron szolgálta, megvillant benne némi buja kívánság e rendkívüli asszony felé, de annak jégszirtjén még ő is ellene szegülő hullámokba csapott, hogyne a fejedelem, aki még ezerszerte kevésbbé bírja megérteni az idegen lényeket… Szép és ostoba nő az erény tornya, de az Erény toronyőre a korlátoltság… Most azonban nem törődött vele, felesége meleg és illatos teste már föltüzelte s óvatos kis mozdulatokkal, nézéssel és apró csókokkal tapasztalgatta az asszony hajlandóságát, amit mindig csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott kiérdemelni…

Felállott, az ajtó závárát rátolta, s visszajött:

– Az estve Dévából lovaslegény jött, a gyerekecskék jól vannak…

Az asszony energiátlanul feküdt s egyszerre két, fészken ülő, szerelembúgó lett belőlük: az asszony lassan cirógatta az ember fejét s párázott belőle a kivántató jóság…

Ezalatt a fejedelmi palotában egyre jobban kialakult a Kornis szeme előtt a fejedelmi tanácskozások sok csudálatossága.

A fejedelem senkit sem szokott dolgaiba avatni, mindenkor külön tanácskozik minden követekkel, úgyhogy még kancellárja is, ezt az ügyet ismeri s azt nem. De ma Kornist folyvást maga mellett tartja s legbelsőbb dolgai tudójává teszi. Imreffyt is folyton elszalasztotta, Géczyt is minduntalan postának használta, úgyhogy a legfontosabb dolgoknál nem lehettek ott, Bethlent felhivatni sem engedte, Kornis megérezte, hogy tart Bethlentől s talán azért siet annyira, hogy addig mindeneket megcsináljon, mire a főkapitány feleségétől feljöhet… Kornis nem értette a dolgot, mért vagyon őreá ennyi szükség máma: igaz, lengyelül elég jól tudott s németül, oláhul is: de a fejedelem is tudott; előtte ma mindennek mélyebb, izgatóbb s titkosabb értelme van…

Ijedten figyelte ennek a fiatal fejedelemnek tudományát: hogy ismeri ez Thurzó nádort s mi mindent akar tudni róla, még a köntöse színét is… A királyi udvarnak minden pletykáját s a zászlósuraknak minden szavát… Mért gyüjt sereget Forgács Zsigmond Kassán fejül s Thurzó Szaniszló: mit akarnak a portai követséggel s mit vittek ajándékba a nagyvezirnek, kajmekámnak mit s a kapitihák kik s mit mívelnek… Csakúgy ömlött a kérdés s olyan tisztán kialakult még Kornis előtt is az odaátvaló vélemények sora, jobban, mintha ő maga ott járt volna… Most megértette, milyen nagy dolog, benne lenni abban a társaságban, amely az uralkodókat körülveszi, az uralkodás minden dolgát, akaratját, tervét fontra s latra vetik s a környülálló családok asztalán, mint száz részgyülésbe vitatják s őrlik meg s visszafelé is irányítják, ha közhelyesléssel nem találkozik az uralkodás dolga…

Ha ez idegenek innen elmennek, bizonnyal ők is époly biztos módon tudják az ittvaló dolgokat, csak legyen, aki őket így kifaggassa…

És a tanácsurak, főispánok, össze-vissza mint egy kavarodás: referatumot tenni, mit, mennyi katonát, élelmet, szénabelit lehet nála szedni, ezt mind tudni, fejben tartani, Kornis már rég elfelejtette a Dobokamegyeiek szavát, mikor a Háromszékiek jöttek, de a fejedelem, az nem: déllére az egész ország állapotát tudta, s tíz, húsz embernek dolgot adott, annyi írásbélit, hogy füstöt vetett a feje, csak aki hallgatta is. S a lengyel s a módvai követekkel közbe-közbe s siránkozó vénasszonyok, akik panasszal jönnek szomszéd urak rablásiról, megvert jobbágyokról, elhajtott barmokról, s osztályos atyafiak istentelenségéről s mind meghallgatja, mind megnyugtatja, felbiztatja, s boldog arccal ereszti el s aztán a lengyelekkel pihenés nélkül úgy diskurál Zolkiewsky terveiről s a mi zendülőink praktikáiról, mintha nem is erdélyi s magyar, de nekik is fejedelmük s lengyel volna… Moldva, Oláország, mind ki vannak terítve s már belső háborúk támadnak távoli országokban, már idehallik a védtelenek ordítása, felgyujtott falvak füstölgése…

Kornis nem volt képes tiszta aggyal figyelni, mert mindenuntalan közbe tolódott valami, ami őt megrémítette: a pozsonyi követek elmondták, hogy Forgács Zsigmond korrespondentiát tart fenn valamely erdélyi urakkal, a lengyelek ugyanezt mondják s a moldvaiak is: de a fejedelem elhallgatja, elsiklik felette, ezt most nem faggatja, csak az ő szíve dobogása erősbödik, vagy csendesedik, ha ráfordul a szó, vagy másfelé terelődik… Átkozott Kendy, milyen jó, hogy őtet eddig még semmibe bele nem vitte, ezer szerencse, hogy oly messze van Radnóth Szamosújvártól, ezt mind a felsőországiak csinálják…

De mért? mért nem vallat a fejedelem? ez nem bántja, mit írt Zolkiewsky Szaniszló, a lengyel királyi fővezér Erdélybe s kinek? S kinek másnak, hisz azt minden gyermek tudhatja, hogy ha valakinek ír, az csak a sógora lehet, a Csáky Krisztina anyja lengyel lány s Kendy így egész lengyelségnek sógora…

S Kendy milyen bátran jön megy, a fejedelem minduntalan hivatja, tanácskozik vele, rábízza a főkapitányra tartozó dolgok rendbeszedését, a katonai mustrák registromainak vezetését, a prebenda, az országos kamarák, élelemrekvirátiók számadásit s ez úgy jőmegy, az ember nem hinné, hogy gyilok van az övében, Kornis nem egyszer érzi kezének ideges mozdulását: hogy ő csak kirántsa most kardját s az első csapással behasítsa ennek a fejedelemnek a fejét.

Iszonyodott attól, hogy az ő füle hallatára faggassák a titkos praktikák dolgát s végre is szólt:

– De ugyan micsoda dolog az, Nagyságos Uram, kik írnak és hová leveleket?

A fejedelem egyszerűen, nyilt szemmel nézett rá:

– Ugyan hová gondolsz, ki van itt, aki ellenem praktikába menne?…

Olyan bátran, egyszerűen s nyiltan állt, Kornis hitt neki, hogy ez semmit sem tud, bár nem mert hinni, de azért jól esett ez a nyugodalom, s esküdött magában, hogy véget vet, vagy elhalasztja a Kendy dolgát.

– No Bold uram, eredj s csináltass ebédet, mert krudeliter megehültünk, – mondta a fejedelem nevetve.

Kornis máskor halálosan megharagudott volna, hogy effélére használják, inasnak, egy Báthory, őt; de most boldog volt, patvar nézze az ebédet, csak hogy kimehet.

– Az ebédnél két asszony is lesz, – csapott vállára a fejedelem, – két szép asszonyok s főasszonyok pedig!

Ki lehet az, tünődött magában Kornis s ahogy kiszabadult a fejedelem boszorkánygyűrűjéből, nagyot lélekzett, szitkozódott, nyújtózkodott; legjobb volna jó messze lenni innen. S ahogy a csarnokon átment, érezte, tudta, hogy minden szem rajta van, irígykednek s feléje húzódnak az emberek; mi ördög ez? de hizelgett neki, hogy őt vélik a fejedelem legtitkosabb kedves emberének.

Kendyvel a grádicson találkozott.

– Rakjátok a tüzet, – morogta halkan Kendy.

A vér a fejébe s az ijedség a lábába szállt:

– Eszeveszett bolond, hallgass, – mondta neki nyersen, – jól vigyázz, mert alattad a máglya!…

Kendy különösen s gyanusan nézett rá:

– Ma estve még szólunk egymással, Bold!

– Nekem haza kell siessek Radnótra, feleségemhez.

– Magadban?! – mondta Kendy s szúrósan nézett a szemébe.

Kornis elértette, hogy a fejedelmet kellene magával vinnie s ott leölni… Megborzadt:

– Vidd magadnak Újvárba, – morogta s elfordította szemét; a fényes nappal józanságában iszonyú rágondolni is.

Kendy kicsit gondolkozott:

– Jól van, én vállalom; elhívom Újvárba… de jössz te is.

– Mit faggatsz engem! – pattant fel Kornis szokott hetyke hangján, – nekem haza kell mennem az asszonyomhoz: veletek nem megyek, de ott leszek… Kornis Boldizsár még megéri a tulajdon szavát…

Elváltak s ő titkon reménykedett, hogy majd az asszony megszabadítja, majd valami közbejön s nem kell részt vennie… Mikor kijött a fejedelemtől, eszébe se volt, hogy csakugyan az ebéd után nézzen, de most a konyha felé ment s úgy dolgozott, úgy törtetett, úgy igyekezett a fejedelem kedvét megnyernie, mintha tanukat szaporított volna maga mellett, hűsége mellett. Ó, de jó volna lóra ülni, ebédre se menni, de haza, haza Radnótra, a maga drága, tisztaságszerető hív és becsületes feleségéhez…

Kendy azonban folyton szemmel tartotta s mikor az ebédre gyültek, Kornis egyre érezte a Kendy szúrós, gyilkos szemét magán égni…

Beteg volt s forró a teste, semmivel se törődött, az is csak most jutott eszébe, kik lesznek a két asszonyok, mikor már itt is voltak s látta Bethlennét és Dengeleghynét.

A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok levén, egész nyiltan gyűlölték egymást.

A fejedelem Bethlennét a jobb oldalára, s Török Katalint a baloldalára vette. Bethlenné mellett ült az ura, s Kata mellett Kendy István. Csak kis asztal volt, az urak mind a más szobában voltak, itt velük még csak hárman ettek, Imreffy, Géczy s Kornis.

Géczy nagyon kedves volt, de hiába, itt nem törődött vele senki, visszavonult, mindenki a fejedelemmel volt elfoglalva. Az asszonyok nem is hallották a bókolásit s ő éles szimattal megérezve az új fejedelmi hölgyet, buja vággyal vetette utána magát s leste messziről.

De a fejedelem nem tudott egy pillanatra sem alázatos, vagy hódoló lenni, szórta sugarait s csipkedését is, mindenkire, az asszonyokra is.

– Hiába gőgösködsz, – mondta Bethlennének, – nem vagy Károli Zsuzsánna, csak Bethlen Gáborné! Akkor születtél, mikor Bethlenné lettél s ezt nem szabad elfelejtened.

– Palotsay Anna is akkor született? – vágott vissza Bethlenné.

Török Kata ingerkedve felnevetett, Bethlen Gáborné előtt elszántan jó kis lány akart maradni, s oly rendes volt, síma volt a haja is, mint egy kislányé, még pingálva is csak ép egy parányit: de most elárulta magát e nevetéssel.

A fejedelem nem haragudott meg:

– Palotsay Anna? – mondta, bort ivott s elnézett messze, tünődve s furcsán, – Palotsay Anna kivirított, mint a tündérvirág a tündérkertben, mikor Báthory Gábor meglátta: addig setét volt, lucskos volt, kis piszokfentő volt, akkor pedig kisütött a hajnal, ráhullott a harmat, kivirított a virág… Csakhogy Palotsay Annának nem kellett a hajnalnóta, nem adta a szerelmet szerelemért: Palotsay Annának ostoba rossz vére van: nekie diadémum kellett…

Lehunyta a szemét borbódultan, nagy szemére nagy sötét szemhéja szinte betegen húzódott, vastag ajkát nyelvével nyalogatta, az arca elbágyadt, fáradt lett, idegesen rángatózott, fanyar ízek gyűltek az ínyében, újra ivott, Bethlenné komolyan, megilletődve nézte.

Rángatott szájjal, eltorzulva mondta a fiatal férfi:

– Nem jött velem lóháton vágtatni a nap elébe… neki csillogó korona kellett, nem csattogó csók… megkapta: örüljön neki… még mit akar, ő a fejedelemné!…

Bethlenné hallgatott, aztán így szólt:

– És ha nincsen hámja, kötőfékje, hanem együtt vágtat a vágtatóval, akkor most mi volna? hogy volna? akkor valaki csak az övé volna?…

A fejedelem kajánul felnevetett s egészen Károlyi Zsuzsa arcába hajolt:

– Ha én egy virágot szerelemből megszeretek, száráról leszakasztom, illatját felszívom…

– S elvetem a porba.

– Igen… – húzta a nyakát mint egy rossz fiú, – de ha egy drága forgót pénzemen veszek: akkor azt bezárom a görgényi kincstárba, registromba iratom, s kincstartómat felakasztatom, ha elvész…

– Értem: azt kérdezi Nagyságod, ki akar virág lenni s ki diadémum.

A fejedelem mélyen, erősen s huncutul nézett az asszony szemébe.

– Igen…

Bethlen gyönyörködve nézte a feleségét, aki kicsit kipirult, üde s friss volt s az összetüzés kivirágoztatta, de gyönyörű íves metszésű szája gúnytól, asszonyisága örök bújától remegett s azt mondta:

– Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember: csak nem teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja: de el se kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.

A fejedelem galád kárörömmel nevetett:

– Azt mondja a biblia, a kegyelmed ura jól megolvassa, bizonyíthassa, az asszony nem ember, de asszonyi-állat!… – s a Kornis szemébe kacsintott, amitől ez mint bűntárs megszédült, maga sem tudta mért.

– De bezzeg a férfi, az aztán ember, – szólt Bethlenné csöndesen, – s a férfi, pláne egy fejedelem, végrehajtja, amit gondol! vagy sikerül, vagy nem: de mit tegyen egy asszony?

– Mért lett asszony? – kuncogott Török Kata, némbertársát a férfiak szájára kiadva s ezen a vad és nyers emberek fel is kacagtak.

– Én sokszor szeretnék asszony lenni, – mondta a fejedelem: – folyton égni, égni, rohanni, űzni, hajtani?!… Jó volna megülni, várni, ellágyulni… Kapni, zsarolni, kínozni…

Bethlenné ránézett; most olyan kócos és jó kis fiú volt s egyszerre úgy érezte a kettő közül ez inkább a sajnálni való, a maga rákényszerített vad élethajszájában… E pillanatban közelebb érezte ezt a szerencsétlen bolond fiút, mint azt a hideg, magán uralkodni biró kemény embert: kisujja megmozdult, ahogy nézte, úgy szerette volna baglyas nagy puha haját megsimítani, bolond részeg fejét ölbe venni: s talán ő, ő meg is tudná fordítani sorsát…

Még tán sose vesztette el életének biztos alapjait, de most megbillent, imbolygott, mint ködvár lengett előtte az élet…

Báthory ivott s újra ivott, aztán dúdolt, borongott, végre fölpattant:

– Kornis uram, most pedig megyünk hozzád Radnótra!

Kornis belesápadt; ez váratlan!

– Szombaton Besztercén kell legyünk. Nem megyünk Torda, Vásárhely felé, inkább árkon-bokron át Radnót, Széken át… Kancellár uram velünk jő, Bethlen uram, ti mentek a sereggel Kolozsvárnak, Ujvári kapitányékkal.

Nem törődött az asszonyokkal, azok menjenek a merre akarnak, Bethlenné megérezte, milyen más az ő ura s már sajnálta percnyi szerelmét, mit rávesztegetett: ez nem ember, ez egy égen tündöklő csillag, tesz s mível, mit akar: nincs ennek a lelkében senki más, csak ő saját maga…

III.

Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült mindenki.

Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és éjszakának, amit itt töltött Radnóton.

Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.

– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.

A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét, mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…

A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.

– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő házánál a fejedelem oly jókat álmodott.

Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig, mert semmi célja az úttal.

Kornis mosolygott s azt mondta:

– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.

Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.

A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:

– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén alusznak.

– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza ujjal, – még alszik a házi görlice.

Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s azt mondta:

– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.

Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs: megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.

Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem színváltozását.

Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:

– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.

Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:

– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.

Géczy kedvetlenül mondta:

– Még a fejedelem belefogott valami munkába.

Kornis nagy szemet meresztett.

– Munkába?

– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír… Elővette az pennát s ír…

– Mit ír?

– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.

Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül. A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy lépésekkel járkált.

Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz; ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka volt s nem volt felettébb hideg.

– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.

– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.

Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.

– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe, früstökre?

Kornis ezt félfüllel meghallotta.

– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.

De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.

– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?

Senki sem hallott semmit.

Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is meghallotta…

Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.

Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt, ahol hagyta.

– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se lehet bemenni?…

Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.

– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a bejárás a fejedelemhez.

Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.

Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.

– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.

Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.

– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos uram, kérem felségedet.

A fejedelem azt mondta:

– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.

Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.

Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság volt néznie…

– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s vállára csapott Kornisnak.

Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.

Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:

– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem ellen való cselekedet volna, amit tesz…

A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult, kiment az ajtón, utána Imreffy.

Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a kezüket…

Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen s mind oly különös volt…

A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte, Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit vivátoztak.

– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.

– Igenis.

– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd emlegessék meg a búcsúzást a lányok!

Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.

Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent a tornácon Kornis Boldizsár.

Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az udvarból.

A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…

Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett: de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért, magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem láthat tisztán, s mind igaz…

De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt: megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület, hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz, Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…

A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.

S újra meg újra beleszédült rémületébe.

Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni, sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis elrabolta s magával viszi minden kincsét.

Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a vad iramlás.

Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator, krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…

Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren, pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…

Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél… Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar… Majd jó lesz ez ostoba Kornis Boldizsár, aki olyan mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé, hadd tudja Forgács Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban résztvett Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katholikus urak mind egyek e bitanggal…

Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had…

S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül, hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült a felelősségtől: ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számonkérni: te ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták követit elutasították, a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára szerződtek törvényes királyuk ellen…

Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel északra mennek, Szegyel, Záb, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, s akkor ő is beletorladt a többiek közé…

– Jó lesz vigyázni, – döntött magában, – jó lesz jó arcot mutatni, hogy észre ne vegyék, ami bent forr…

– Nem megyek felétek, – mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel, – ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az asszony hirire.

Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.

– Nagyságos uram, – rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben Kamuthy, – ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi gondunk!… Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye rimáknak!

A fejedelem felnevetett s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.

Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.

– Mit búsulsz testvér, – mondta Kornis György a bátyjának.

Ez rá se nézett, azt mondta:

– Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.

Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta volna valaki.

Félre hijta s úgy beszélt vele.

– Csak nézd el, – mondta Kornis Boldizsár, – nézd a latrok hogy vigadnak a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országafutó bitangok?… Az övék Erdély, avagy a miénk?… Behoztuk magunknak külföldről ezt a garázdát s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán Erdélyország? harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat… Hát hogy? tíz főembert sem lehet együvé hozni rá?… nekem is van itt húsz emberem, neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is tizenhat embere, Gerőffy uramnak is van vagy húsz.

– Ezekre ne számolj, – mondta Kornis György, – ezek a Bethlen-bandába vannak, nem jönnek velünk.

– Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta, az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal űt magát nem böködik…

Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még máskép beszélt, történt valami azóta?

– No de itt vagynak Sennyei Pongrác, Torma György, Basa István uramék és Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalább is háromszáz emberrel…

– Hallgass, – nagyon néznek ide.

Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját is visszament az ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s koccintásra emelte a kupát:

– Nagyságod életire! – mondta a köszöntést.

A fejedelem nevetve nézett rá:

– Úgy élj, ahogy nekem kívánod, – mondta.

Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig… akkor leborította…

– Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa Nagyságodat!

Nevettek mindnyájan.

Sarmasághy csudálkozva nézte ezt s később induláskor, így szólt Kornisnak:

– De nagy kedv van ilyen hajnalba! korán kél, aki virradtakor kél.

Kornis komolyan nézett rá:

– Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de azután hátat fordít neki!… Én inni akarok ma ennek csorduló vériből…

Sarmasághy elrémült:

– Eszed veszett?

– Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.

Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.

A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken éjszakáz:

– Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent leszünk, – mondta Sarmasághy.

De a fejedelem nevetett:

– Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál, – mondta, – Kornis Boldizsár marsalkunk előre mén s helyet szerez.

Kornis örült.

– Kezembe adta isten, – mondta magában, – mint Jónathánnak, kezembe adta isten a filiszteust.

Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház a régi, kihalt Székyek háza is olyan volt, mint egy granárium. Annál jobb, hogy ezt a helyet is az isten rendelte, mert ettől a háztól sehová se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet rávezetni.

– Szedjétek fel a kerítéseket, – rendelkezett s mikor a saját emberei, gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá, – tűzre, tűzre, – kiáltotta, – tehenet húzzatok nyársra s megsütni, mire bejő a fejedelem.

Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s palánk, ami csak köröskörül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az ajtókon erős vas zárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le s csak a fakilincseket hagyta meg.

Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett fenyőgalyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház s a fejedelem vidáman köszöntötte érte Boldizsár urat.

A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen, hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s meg sem állott Szamosújvárig.

Ez csak jó félórajárás ide lovon s Kornis otthon lelte Kendyt, bár nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.

Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:

– Egészséggel, sógor.

– Rakjátok a tüzet, – mondta rá Kornis.

Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.

– Rakjátok! – szólt vontatottan.

– Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.

Kendy karon fogta Kornist s bevitte a házba, még meghallja valami cseléd, pedig a szó is öl.

Egy óra mulva Kendy behivatta Szász János gyaloghadnagyot.

– János uram, – mondta neki keményen, – válogasd meg a legényeket. Az öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd össze, kivisszük a várból.

– Főkapitány uram, – mondta a hadnagy, – nincsenek ám itthon a legények, disznót makkoltatnak a széki erdőn.

– A széki erdőn, no akkor azokat megtaláljuk, csak tik készüljetek.

A hadnagy sarkon fordult s kiment.

Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként, jól, már akkor Szilvásy Péter szolgabíró is ott volt a várban, azt is a főkapitány hivatta s nemsoká itt látták Körpedy Zsigmond lovashadnagyot is.

A három nemes ember összeállt.

– Székre megyünk mindjárást, – mondta Szilvásy Péter újságolva.

– Székre, – morgott Körpedy uram, – mi az nagyisten haragjának indulunk estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is elég idejébe odaérkezünk.

– Ennek így kell lenni, – mondta Szilvásy Péter, – mint aki tud valamit.

Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott, valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt, ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Szilvási uram tegnap: »Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek lesztek!«

Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal indultak s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a két úr.

– Hova mennyünk má no, – rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a szolgabíró mentéjét:

– Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népét, – mondta Szilvási Péter, – mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.

Hallgattak, hogy ettől úgy megijedt mindenki?…

Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak, megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre, súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik előre.

– Kik vagytok, – robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak. – Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagy uram, itt vagyon e puskátok?

Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok: csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Szilvási Péter jön lovon szembe:

– Hadnagy uram; – suttogja rekedten.

– Ihon vagyok uram.

– Hun vagynak a legények?

– Ihol vagynak s ki lovon, ki gyalog.

– Nohát indulj mindjárást s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj megizenem, hun ájj meg.

Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb, mit ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul elébük:

– Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.

Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét, – torokhangon dörmögi:

– Mi dolog ez Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a setétbe.

– Én nem tudom hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr má hétszer esketett meg, hogy nem mondom senkinek soha.

Jön Szék város alatt szembe újra Szilvási Péter:

– Ájjatok be ebbe csürbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.

Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend, csend. – Itt a lovasok is.

– Van-e töltésetek elegendő, – kérdi a szolgabíró.

– Bizony minékünk nincs, – szól mérgesen a lovas hadnagy, – nem tudtuk mink mire híjnak minket.

Szilvási a gyalogokhoz megy, azoktul elszed kitül egy, kitül két töltést s kiosztja a huszároknak.

– El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.

Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: »Várjatok megyek, majd én az urat magát meg-megkérdezem«. Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóba, meg deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt, felugrik: »legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!«

– Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket, – dörmögi Szász uram.

– Én nem tudok semmit, – fojtva károgja Bertók, – csak azt tudom, hogy a bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.

Szász uram elindul befelé, hobb, valaki megfogja a karját hátulról, de maguk embere volt, Dobokai nemes uram Ujvárbul:

– Tudod mi a dolog? – mondja ez.

– Mi?

Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.

– Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.

Szász János fellélekzett, végre megtudta, intett s boldog volt, megnyugodott. Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza a csapatához s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna senkinek.

De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s Szilvási Pétert fogta el:

– Imreffyt ölitek? – kérdezte tőle suttogva.

– Besztercére visznek bennünket, dörmögte Szilvási, ahogy ő már tegnap hallotta, – hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni, mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.

Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Szilvási Péter lett nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak tanácskoztak. Egy perc mulva magából kikelve jött vissza. Török János a rémséges nagy marcona lovászmester az ólból jött égő gyertyával, rászólt: »Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr.«

A lovászmester elfujta a gyertyát, Szilvási a torka fenekéből dörmögte Dobokainak:

– Meg akarják ölni a fejedelmet.

Török János fülét hegyezte az uriember szavára s megnémult: a fejedelmet?

Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy s meglátta a két suttogó embert:

– János, – mondta, – gyertek bé.

Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az asztalon semmi.

Kornis Boldizsár épen abba a percbe, ahogy ők beléptek, kipattant az asztaltól a ház közepire s tele tüdőből kiáltotta:

– Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rullunk ez veszedelmet.

Dobokai tágranyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert ő mint nemesember, csak azért volt ma Ujvárban, mert szénát hozott be két szekérrel eladni, hű de jó lett vóna otthun maradni s bele nem keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.

De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, aki hatalmas fekete legény volt, iszonyú erős és marcona, karon fogta és magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s mondani:

– János, téged választottalak ki erre János fiam: te fogod a fejedelmet… te fogsz vele elbánni…

– Nagyságos uram, – szólt ijedt húzódozással a lovászmester, – én hitös vagyok a fejedelemnek.

– Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt tettünk mink, mint tik együttvéve: de ennek meg kell lenni. Te is hazafia vagy s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba kerültök!

Török János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.

– Ide figyelj! – kiabált Kendy, ellenmondást nem tűrő hangon s ekkor Kornis Boldizsár bejött. – Elmégy előre, rámutatott Kornisra: a nagyságos úrral: ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a fejedelemnél, még a hálóházába is, ű véghez viheti igyekezetit, az ágyba fogja átalverni… De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral maradsz s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemén s vigyél egy embert, aki távul nézi mi lesz s visszaszalad, ha baj van, megmondani, akkor megustromoljuk a házat…

Török János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.

– Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot kapsz én tüllem magamébul Vinczen. No felelj, felelj!… No!

Török János agyabódultan állt s csak sokára mondta kemény durva szóval:

– Szolga vagyok nagyságos uram!

Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt s ha a szolga ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy pillanatban eldőlt volna a győzelem. Kimentek az udvarra az ordító, káromkodó nemeseken keresztül.

– Megállj, – mondta Kornis a lovásznak, – még a magam emberiből vagy kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik rögtön mennek Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.

Török János a szemébe húzta a bőrsüvegét s morogva adott engedelmes hangot, neki ez ur nem ura, s nem parancsolója.

Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova felnyergelve, ahogy most kilépett s ezeket még itt látta, szólt Töröknek, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza Tamáskó jött hozzá ijedt hosszú képpel s Dobokai, aki már előbb kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.

Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt s szél indult, tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított, fellegek vágtattak az égen.

– János fiam, – mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón eszébe, – eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magadat.

Török odaadta a lovat Dobokainak s lesunyt fejjel elment. Kendy várt, várt, aztán elkezdett káromkodni:

– Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most meg csak rajta s rajta, még semmi sincs kész, odadnék tízezer forintot s fél Lónát, ha ezt nálam nékül elvégezték vóna…

Dobokai suttogva hajlott hozzá:

– Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Ujvárba, erős hely az az Ujvár.

Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő mulva dörmögte:

– Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.

Dobokai még halkabban morogta:

– Ugy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.

Takargatta, lapongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak voltak s végre lóra ült. Akkor a domb gerincén, a más kertek felől jött lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.

– Hova mégy koma?

– Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Ujvárba.

Kornis majd leesett a nyeregből.

– Ne menjünk még egy kevés ideig, avval fordította a lovat, rá Dobokaira, isten őrözte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa megé húzódott előle:

– Ez a te dolgod Dobokai János!…

Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszály, neki igyis úgyis vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.

– Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.

Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már délután kiszámította.

Kendy ott maradt a ló hátán s nézte, ahogy eltünt a szem elől Kornis, a fekete tájat, amerre Török is elment.

Török egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért, felpattant a kialudt tűz mellett egy pár ember s abba a pillanatba megkötözték kezét lábát.

– Hallgass, – mondták neki, – mer ha nyikkansz, benned a kés.

Török hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.

A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert behozták, mintha várta volna.