HARMADIK KÖNYV.

I.

A fejedelem megállott a kapu előtt s az olasz sípos sikoltó szerszámán fujni kezdte, hogy »Lóra hajdu, lóra«. A fejedelem kívánta, hogy harsona szóljon s a falakról mind ide néztek a várőrizők.

– Pompásan van építve – szólt a fejedelem s a bástyát tisztelettel nézte.

Mindnyájan felnéztek a kapuboltra, mit a fejedelem megcsodált.

A biró s a tanácsurak lassan, méltóságosan néztek fel, gőgösen a magukéra, a menet, mely a fejedelmet kikísérte a városból, megtorlódott.

– Mikor rakták ez falakat? – kérdezte a fejedelem.

A főbíró, mint akinek derogál, hogy ő maga feleljen nem szakjába vágó kérdésre, így szólt:

– Felséged parancsolatjára Scharffeneck uram, városi Schreiber úr megfelel:

Intésére előlépett a város főjegyzője, hosszú sovány meggörbült nyakú ember s latinul szólott:

– Ezt a kapuboltot felséges fejedelem épen százhúsz esztendőknek előtte rakták az mi atyáink, a régi nagyszebeni polgárok.

– Mennyütő kő se fogna rajta, – szólt a fejedelem.

A kapu maga is impozáns volt, nehéz nagy tölgyfakapu, melyet csigákkal s láncon lehetett felvonni, de még félelmesebb ahogy védve volt. Börtönszabású fekete alaguton kellett a városba bejönni a kapuról s annak minden oldala lőrésekkel volt tele, s azon belől fegyveresek állottak most is s végül egy kerek csarnokba ért a bejövő, amelyben ismét lőrések többszörös ablaksorából halomra lőhették a támadókat.

– Bevehetetlen egy kapu, – ismételte a fejedelem bólintva.

A gőgös szebeni polgárok, akik oly merevek voltak s fagyosak, mintha egy parányit elmosolyodtak volna.

– Ha isten ne adja, – magyarázott a Schreiber, – az ellenség a kapuig érne, annak kell útjokat állni, mert száz mázsás súlyával várfalnál erősebb, kívül-belül öreg vaspáncéllal burítva, sem tűz, sem ágyúgolyó nem fog rajta. Kívülről az előre kiugró bástyák védik, bent, ha isten ne adja, az ellenség beszakítaná, a tornác s a csarnok. A hetvennégy ablak rakva a szabócéh fegyvereivel.

A magyar urak szinte megiszonyodtak, ezek egy perc alatt halomra lőhetnék őket. A jegyző szavaiban szinte mintha valami fenyegetés s megfélemlítés lett volna, válasz arra, hogy a fejedelem seregeit beeresztették ugyan a külső városba, de hiába vagyon neki ott húszezer főnyi serege: nem fog tudni a várba bejutni s ne is próbálja!

– S ha még mind ezeken által jutnának is, – magyarázta a városi jegyző, – maga a vár piaca úgy van készítve, hogy a kapufeljárást emeletes házak veszik körül s annak az ablakaiból, a legnagyobb seregeket is meg lehet semmisíteni.

A fejedelem gondolkozva nézett vissza:

– Látni kívánom.

A főbíró sietség nélkül, de engedelmesen meghajolt s a fejedelmet, aki visszafordult s a hat lépcsőfokon a vár udvarára ment, visszakísérte.

– Megmérhetetlen! – kiáltott fel a fejedelem körülnézve, – ennyi bölcsesség oly nagy régi üdőkbe!

– Felséges fejedelem, – szólt a főbíró sóhajtással, – atyáink idejében volt az aurea aetas!

A fejedelem bólintott:

– Főbíró uram, az aurea Aetas, az aranykor elmult minden népeknek: nyomorú világot értünk… De tik még mindig bölcsebb s jobb módon vagytok, mint mink: hiszen úgy vagyok én itt, mint egy madárfogó kalitkában, hiába akarnék el, kirepülni, s hiába vagyok ország fejedelme, ha a ti vendégszeretetek itt szánna tartani, mit tehetnék?

A főbíró megijedt: ennek foga van; ez valami fenyegetés.

– A fejedelmeket isten vezérli, nagyságos uram! – mondta alázattal.

– És a polgárok szeretete oltalmazza, – mondta a fejedelem szinte rendreutasítóan.

– Igenis felséges uram.

A fejedelem tünődve nézett körül a falakon, melyek csupa drágán megfaragott kövekből voltak rakva.

– Valóságos csudamívek, – kiáltott. – De nem azt csudálom főképpen, hogy a házak ily nagy szépséggel vagynak építve, hanem azt, hogy tik, szász uraimék, oly maréknyi kevesed magatokkal ebben az idegen világban ily nagy és hatalmas városokat s várakat tudtatok szerkeszteni magatoknak, amit mink magyarokul meg nem tudtunk szerezni a tulajdon hazánkban lévén…

– Nagyságod nagy jóságú hozzánk, – mondta a főbíró s nem hiányzott belőle az önérzet és a gőg, sem a harag, hogy a fejedelem még mindig itt bent vagyon, volna inkább kívül a kapukon; sokkal jobb szeretné, ha minden dicséret nélkül immár eltávozott volna.

– De mondd csak bíró uram, hogy is tettetek tik szert ennyi s ily erős privilegiomokra? Mégis érthetetlen, hogy a fejedelmek az ország kárára s a többi hazafiak rovására hogyan adhattak ennyit nektek?

A főbíró megkomorult s hallgatott, aztán lassan szólt:

– Azok a privilegiomok a nagy és dicső királyok idejiből valók felséges uram, mikor még az ország minden határostul egy vala s nagy és bölcs királyok ültek Szent István király trónusán, s Erdély is a szent korona alatt feküdött.

– Cur, quomodo, quando? – mondta a fejedelem, – miért, mimódon s mikor?

A bíró hosszú, ezüstmíves botját megemelve, intett a jegyzőnek:

– A fejedelem úr őfelsége hallani parancsolja.

A jegyző latinul s szónokolva beszélt, ahogy a hivatalos szónoklatok számára már gyakorta elkészült e feleletre.

– Illustrissime Princeps, mindnyájunk nagyhatalmú fejedelme s ura. Mikor Szent István első magyar királynak ükunokája II. Geica király azmi régi atyáinkat, a Rajna tartományokból s Flandriából ez hazába béhivatá, az 1149. esztendőben, négyszáz és ötven esztendőkkel ezelőtt itt: a mi atyáink sűrű mocsarakat találtak s irtatlan rengetegeket, amikbe iszonyúság volt csak bele is hatolni: akkor a király azt felelte nekik: fiaim, maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket: én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkáitok gyümölcsét élvezhessétek.

A fejedelem kíváncsian figyelt:

– Folytasd.

– És a mi atyáink négyszázötven esztendők alatt megmívelték ezeken a helyeken a csodát: vad népek köröskörül s fosztogatók, akik Oláországból, Moldvából s a hegyeken tulról csaknem minden éven betörtek, rákényszerítették őket a várépítésre, s a vad természet, amellyel nyomról-nyomra s lépésről-lépésre kellett harcolni, rá a munkára. De ők legyőzték az akadályok toronymagasságú gátjait, s virágzó világot teremtettek Isten segedelmével, amilyet nálunknál ezerszerte hatalmasabb népek sem tudtak külömbül megcselekedni a messze nyugaton. Első bíránk és építőnk levén ama Hermann bíró, kiről nevezzük a várost a Kis Szeben vize mellett, melyről a ti nyelveteken, Felséges Uram, neveztetünk Nagy Szebennek.

Valami hivatalos önérzet és gőg volt a jegyző szavaiban, amely föllázította a magyarokat.

– Mégis nektek valami titkotoknak kell lenni, – mondta a fejedelem, – nektek van valami boszorkány tudománytok, hogy meg tudtátok tenni s mi magyarok, székelyek s több mások koldusúl tengődünk környöskörül.

– Nagyságos uram, – szólt a bíró, – környöskörül, mindenfelől vész üldözi a szegény szászokat, akik oly kevesen vagynak és oly sokan gyűlölik, nem azért, mert gonoszak, hanem mert szorgalommal gyüjtenek, óh felséges fejedelem, a szegény szászok annyi század alatt megtanulták, hogy ez országban csak a munka teszi őket hasznossá a boldog urak között, ezért dolgoznak oly telhetetlen buzgósággal, de isten óvjon bennünket attól a gyanútól, hogy nekünk jobb dolgunk vagyon, mint a Nagyságod többi dicső népeinek.

– Fejemre veted? – kiáltott indulatosan a fejedelem, – ilyen vár belsejében pörzsölöd orrom alá!… s ha én hazamegyek Fejérvárra, az én fővárosom egy romlott patkányfészek és sasrúgta viskó, mellettetek!

– Nagyságos uram, kézcsókoló alázattal könyörgök, mink polgárok vagyunk, nem fegyverforgatók; jámbor népek; mink a suton ülünk s a kalapács és a szerszám mellett maradva, vagyon időnk babrálni ily semmiségeken, de Nagyságod vitézi, ami irigységünk s félelmünk és országunkra nézvést dicsőségünk, lovon és gyalog, fegyverrel nőtt hősök, akikre mi még árnyékát sem merjük nézni magunknak…

– Azt akarod mondani, hogy nem vagytok jó fegyverforgató emberek? – kiáltott a fejedelem. – Hát hova menjek még vitézebb katonákat látni, mint a polgárságnak az a vitéz ezrede, amely köztetek vagyon?

– Felséged nem ismeri a mi elnyűtt testvéreinket, akik elnehezedett testtel, munkában kifáradva, vékony lábszárakon vonszolják magukat s törődött karral, vállal cipelik a pajzsot és a dárdát…

– Szó sincs róla, – kiáltott a fejedelem, – tik vagytok az én országomnak legkülömb vitézi, s én aki egész életemet lóhátán töltöttem s katonák között, én mondom nektek, hogy büszke volnék, ha e polgársereg velem jönne az én oláországi utamra.

– Nagyságos uram, – szólt rémülten a főbíró, – isten áldja meg nagyságodat e szépséges szavaiért, de hogy lehetne az, hogy ezek a szegény polgárok és törött testek oly hosszú útra elinduljanak?

A fejedelem nevetett:

– Oláország nektek oly messze vagyon s portékákkal elmenni bé Konstantinápolyig s Arábföldig s Muszkováig, vagy Brünnig, s Amsterdamig, az semmiség?… No de nem is kivánom tőletek, titőletek csak azt kivánom, hogy azalatt, míg mink kint az ország javáért s erőjéért vérünket ontjuk, tik itthon míhelyeitekben munkálkodván, fegyvert s más szükségest cselekedjetek nekünk.

– Nagyságod a legbölcsebb fejedelem, – mondta mélyen meghajolva a főbíró, – s mi gyermekeink szívébe iktatjuk nagyságod nevét.

A fejedelem nevetett s a főbírónak sunyin bekacsintott a szemébe s megbökte tréfásan az oldalát:

– Meg van hozzá minden módotok!… erős váratok, gazdag szántóföldjeitek, erős törvényeitek, azt csináltok, amit akartok: ez az egész város különös egy község, bíró uram! – s az oldala mellett álló brassai bíróhoz, Weiss Miályhoz fordult, – nemdenem a ti várostok minden civise csak a városban egyes, tehát a város: a nemes személy s úgy gondolom, a hét szász város hét nemest jelent a hazának.

– A hazának felséges uram, – mondta óvatosan a brassai bíró, – minden város ezer és ezer hű polgárt jelent.

– De egy kommunitás: egyben egy nemes ember személy, nem úgy van-e?

A főbíró szól nélkül meghajlott.

A fejedelem türelmetlen volt a hosszú beszélgetés miatt már, mintha valami fenyegetné.

– No isten velünk főbíró uram!

Hirtelen valami jutott eszébe:

– De valamit óhajtanék tőletek, míg elmennék: sohasem láttam még polgársereget s én az embert, katona lévén, csak mint katonát esmérem: akarnám látni a szebenieket, hogyan tudják a katonarendet, mustrát hogy állanak, főbíró uram!

A bíró gondterhes arccal nézett maga elé:

– Felséges uram, – mondta, – városunk statutumai szerént a fegyvereket a fegyverhelyekről elvinni vagy elmozdítani is nem szabados.

– Távol legyen! – kiáltott a fejedelem, – kivánom is maradjon minden úgy, amint tik szoktátok. Én nem megváltoztatni akarván az tik szokásit, csak megismernem. Doboltasd fel az népeket s csak így puszta kézzel támadjanak fel a szemem előtt.

A főbíró gondolkozott s engedelmet kért, hogy tanácsnoktársaival szólhasson.

Már mikor a fejedelem váratlanul országgyűlést hirdetett Szebenbe s a tanácsban arról volt tárgyalás, hogy illik a fejedelmet formálisan meghívni, természetesen nem a várba, csak az alsó városba, ő ennek is ellene volt, ő már akkor azt mondta, inkább fegyverbe szálljanak, mint beeresszék a fejedelem seregeit a városba. De akkor leszavazták, mert a többség félt a következményektől, a fejedelem bosszújától, most aztán itt van: húszezer fegyveres van a külső városon s már csak a vár az övék… Az alatt a pár pillanat alatt, míg társaival külön lépett, felviharzott benne minden rémület: mikor a fejedelmet ötöd- vagy tizedmagával hijták meg éjjeli szállásra a várba, a fejedelem ravasz módon harminc fegyveresét küldte előre a társzekerekkel, melyben állítólag kincsei vannak s melyeket félt kint hagyni a saját táborában. Igaz, harminc kísérő jár a fejedelemnek, de azonkívül a társzekerek kocsisai és kísérői újabb huszonhét emberszám volt. Nem lehetett azonban semmit sem tenni, mégis nem hívhatták ki a seregek dühét. A kapunál állók ugyan megijedtek, le akarták ereszteni a kaput, de azok nevetve kiáltották, hogy: »Megálljatok komé, még hátra van a fejedelem!«

Nem tetszett neki most ez a hosszú diskurálás elmenetel előtt s szapora szóval emlegette isten nevét, mentse meg őket minden veszedelemtől.

A tanácsnokok gyávák voltak s azonnal beleegyeztek a fejedelem kívánságába; a főbíró néhány pillanat mulva alázatos és szomorú arccal tért vissza:

– Nagyságos uram, Felséged parancsolatjára megveretem a dobokat.

A fejedelem nagy szeme nagy fekete lobbot vetett, de hamar lehunyta s nem szólt, mert a torka el volt fulladva az izgatottságtól.

Dobosok verni kezdték a szépmívű rézdobokat s arra mint egy méhkas, megmozdult az egész vár s mindenfelől polgárok rohantak elő a piacra.

A céhmesterek előléptek s az ő intésükre minden céh külön állott fel.

Egyenes sorokban egymás mellett, hogy bámulat volt nézni, mily gyorsan, szabályosan s szó nélkül, úgy ment, mint az álom, mint a boszorkányság.

A főbíró valami borzasztótól félt, nem mert a fejedelemre nézni, ahogy nem mer az ember a fenyegető veszedelemre, a fejedelem nyugtalan volt és ideges, izzadt s az arca borzasztóan rángatódzott.

A főbíró száraz, rekedt hangon, mereven mutatta be neki a csoportokat:

– A céhek, rend szerént, felséges uram; itt vannak a mészárosok, elől, mellette a pékek s csizmadiák, timárok. Másfelől a kovácsok, szűcsök, keztyüsök, szűrszabók, késmívesek. Hátul állnak, szemben a kalaposok, kötélverők, gyapjuszövők, takácsok, kádárok. Kétfelől az utca merevén a fazekasok, nyílcsinálók, szabók s zacskókészítők.

– Hány céh van összesen?

– Tizenkilenc, felséges uram.

– Mondd meg a céheknek, hogy meg vagyok elégedve a renddel s fegyelemmel s katonai szerrel. Ha kézmíves polgárok ily katonaságot tudnak mutatni, csodálom is, mért kell az egész életet katonaságban tölteni, holott a rendes katonanépekkel ilyen kemény regulákat elviseltetni nem lehet… Mondd meg a polgároknak, hogy örülnék, ha céhetekben egy helyet ülhetnék.

A főbíró meghajlott.

– Parancsolatjára felségednek.

Németül szólani kezdett a néphez. Szavaira a céhek hatalmas vivátot csaptak, a polgárok felemelték a két karjukat s levegőbe nyújtották s boldogan kiáltottak. Éltették a fejedelmet tiszta szívükből.

Ebben a percben azonban a kapu felől valami szörnyű és félelmes robaj hallatszott s a főbíró felnézvén a bástyákra, az őrök, kiknek semmi körülmények közt sem szabad helyüket otthagyni, mind lebámulnak a piacra, németül ordít rájuk:

– Nézzetek a kapura!

De már akkor hömpölyögve, egymás hegyin-hátán tódul fölfelé, a kapucsarnok lépcsőin fel, fegyveresen a fejedelem hajdusága s azonnal a bástyákat rohanják meg kétfelől s egy pillanat alatt mind a lőréseket a fejedelem népe lepi el.

Az urak ugyanakkor kirántott karddal, életre-halálra készen a fejedelem körül.

– Árulás! – üvöltnek a polgárok.

– Árulás! – zúg az ordítás a városon.

A főbíró a rémülettől elveszti fejét, neki kellene parancsot adni; a polgárság rendei felbomlanak, de már el vannak vágva, fegyvertelenül, a hajduk a várfalakon, a kapufalakon a fegyvereknél.

A főbíró felemeli két karját, senki se figyel rá, a céhek az utcákra húzódnak.

Nagy András szörnyű alakja megjelenik s irtóztató hangon ordítja:

– Aki megmoccanik, halál fia.

A főbíró csak tartja, tartja, felemelve karját, szó nem jön a száján.

A fejedelem kacagva, boldogan, ujjongva nézi beözönlő hajduit, akik a kapuról mint az áradat tódulnak, tarkán, szennyesen s dalolva.

– Ezt soha nem hittük volna, – kiált a főbíró felé harsonás kacagással s a főbíró csak áll, áll megdermedve s fölemelt merev kezekkel.

Akkor egy lövés az emeletes házból balfelől s szíven lőve elbukik a fejedelem oldala mellett, közvetlen közelében, kartávolságra, Kereky Feri.

Oroszláni ordítás tör ki a fejedelem torkán.

Abban a pillanatban egy fiatal suhanc hajdu, egy rózsásképű gyermek ráveti magát a főbíróra s markolatig döfi kardját bele.

– Egyet: egyért, – sivítja.

– Irtsátok ki! – üvölti a fejedelem s a hajduk megrohanják a ház kapuját. – Kereky Feri, fiam, ölbe vegyétek, orvost, orvost!

– Aki férfi az utcán találtatik, megölessék! Hirdesd a népednek, kutya!

S a városi schreiber, Scharffeneck uram, nyitott szájjal, felemelt karokkal, nehéz, kínos, lidérces álomban megfordul s hirdet, parancsot hirdet, ő úgyis csak parancshirdető. Hogyan? a dobnak is fáj az, hogy ki dobol rajta: ha halált dobolnak, halált, halált, élet helyett…

A magisztrátus körülveszi, mind feltartott kezekkel, a fejedelmet, int, könyörög s parancsol nyugalmat az ablakok felé.

Több incidens sehol, a szászok rémülettől elhalva hagyták bevonulni a hajduk tízezreit s hagyták az urakat felmenni a városuk házára, hol is az országgyűlés azonnal megnyilott.

Megnyitotta maga a fejedelem:

– Nagyszeben e perctől fogván az ország fővárosa lett s elvétetvén a szász nemzettől, a magyarságnak adatott. Kívánjuk kancellárunktól, hogy ennek okait, magyarázatját s az törvénycikkelyt előtárni s terjeszteni ne halassza.

A kancellár felállt s kivárhatatlan sokáig tartó hosszú latin beszédben fejtegette a mai esetnek fontosságát s jelentőségét.

A rendek, akik semmit sem tudtak, mert Géczyn, Imreffyn s Nagy Andráson kívül egyáltalán senkinek sejtelme sem volt az egész tervről, a rendek megdöbbenve s maguk is halálos rémületben, még fel nem ocsudva ültek s hallgatták a kancellár oratióját, amely a besztercei országgyűlésnek folytatásaképen felsorolta mindazt, ami a Kendy–Kornis-féle összeesküvés ügyeiből még elintézetlen volt az ország előtt.

Felolvasta Kornis tanuvallomásaiból azokat a részeket, amelyekből kiderült, hogy a szászok is részesek voltak a lázadásban. A szebeni tanács, mint maga a tanács némely tagja elárulta, mert a fejedelemnek még a tanácsban is voltak titkos hivei, akiket Géczy vásárolt meg, – a szebeni tanács 30.000 forintot igért Kendynek arra az esetre, ha beüt.

Szörnyű dolgok voltak ezek s a hallgatók egész teste lúdbőrözött s oly némán hallgatták, mint a temetési beszédet.

»A szászok azonfelül szoros szövetségben voltak az olá vajdával, úgy mint az elmult esztendőkben, mikor Mihály vajdának ők voltak készséges hívei, segítői s protektorai, ugyane Sennyeyekkel s Kornisokkal egyetemben, akik bevezették az oláhot a hazába. Megvannak a levelezések, sőt megvannak az orosz nemzettel való összeszövetkezésüknek dolgai is, mert nem röstellték a távoli Moszkovába küldni követeiket, s részük van a lengyel-orosz háborúnak kitörésében, s nem rajtuk áll, hogy az Uristen a maga kiszámíthatatlan bölcsességében mindezt épen ellenük fordította.

»De ha mindez nem volna is, akkor is a fejedelemtől ered minden polgári jog s privilegium, s minden polgári munka annak a legfőbb jusnak alapján épül, amit a fejedelem akarata teremt: ha tehát a fejedelem hűtelennek s a közhazára károsnak tartja egy népség munkásságát s a hazában való tartózkodását, joga van a privilegiumokat épen úgy megvonni, amint megadta s e népet ugyanúgy száműzni, mintahogy behívta.

– Szászokra, csakhogy szászok legyenek, szükségünk nincs! – kiáltotta Imreffy nagy oratori hangon, – szászokra csak addig van szükségünk, míg azok megismervén jogaik s rendeltetésük határit, alázattal s hűséggel minékünk dolgoznak, s iparbeli s kereskedésbeli tudományukat a közhaza javára fordítják: de abban a percben, mikor ezt ellene fordítják a hazának, mikor éket vernek a megromlott haza s külső szövetségesei közé, mikor belső ellenségekké váltak a haza közepén s pedig birtokában levén minden vagyonnak, amit ez a haza adott, minden erőnek, amit ez a haza termett s minden eszköznek, amely a haza oltalmára kellene s ellenben a haza legfőbb romlására leend szánva: akkor a fejedelemnek egy kötelessége van, az, hogy bátran kitörje a nyakát.

– Vitézlő uraim, Erdély rendei s tagjai, – kiáltotta, – az nagy s dicső Báthory nemzetség pajzsában három sárkányfogak vagynak írva, annak az emlékezetére, hogy legelső őse Bátor, az rettenetes országszárasztó s szűzlányemésztő sárkánykígyónak hét fejét lemetszette s ezzel az régi honfoglaló magyarságnak Átilla, vagy Árpád, első királyaink idejükben, megváltotta ezt az országot: most ime ennek a nemzetségnek ez idő szerént való utolsó férfitagja, Báthory Gábor, esmét az sárkánykígyóval kelt harcra s még pedig ugyancsak hétfejű sárkánnyal, amely minden aranyat és értéket és erőt felfalt s magába szívott, hogy kövérségében felpöffedve s megdagadva az egész hazának életét s jövendőjét megszakassza: Báthory Gábor, a mi istentől adatott fejedelmünk a hétvárosú szász sárkánynak egy fejét s pedig a legnagyobb, leghatalmasabbat lemetszve a porba vetette s tik lábaitokkal tapodjátok!

Megdermedve hallgatták a rendek s egyetlen torokból éljenzés nem hallatszott, kimeredt szemmel nézték a fonnyadt Imreffyt, aki száraz hangján képtelen volt belső lelkesedés tüzét árasztani; szónoki figura lett a képből, s ők iszonyú rémülettel látták, hogy itt egy olyan kormányzati programmról hullott le a lepel előttük, amelyet soha nem mert volna senki is elhinni… Az erdélyi urak, még Báthory leghívebbjei is megrendülve gondoltak arra, hogy most fegyvert fogtak a saját hazájuknak kiirtására, mert mire fog az vinni? hogy a három nemzet közül kettő, a magyar és a székely, a harmadikat kiölje? s ki fog a szászok helyett nekik ehhez fegyvert szolgáltatni s pénzt s szekereket s minden egyebet, amit a szászokon kívül senki nem tud e hazában sem csinálni, se szerezni?…

Imreffy hiába várta az éljent s hiába várta a fejedelem is a másik szobában, a kancellár erre maga parancsolta el a vivátot:

– Nos enim universi Status et Ordines Inclyti Transsilvaniae: mink az hires neves, dicséretes Erdélyországának státusai s rendjei, juramus per Deum vivum et verum ac ipsam Sacra Sanctam Trinitatem: esküszünk a felséges igaz élő istenre és a szentháromságra: hogy a mi fejedelmünket ebben a harcában s háborújában s a nemzet javára való törekedésében, soha el nem hagyjuk, segéljük s ha kell vele élünk, ha kell véle halunk s mindenkinek, aki más gondolaton van, halálára esküszünk! Vivat Gabriel Bathory Princeps Transsylvaniae!!!

Mint kígyóbűvölettől megdermedve állott fel az egész gyülekezet s vele kiáltották s nem volt senki, aki ne kiáltotta volna a jurót, az esküszömöt s a vivátot, mert mindenki érezte az Imreffy gyilkos szemét magán, ha késve, vagy lassan, vagy nem elég erősen mondta…

A szász tanácsbeliek, akik ezt meghallgatni a terem sarkában állván, jelen lehettek, halálos kétségbeeséssel, deliriumban hallgatták a szavakat, halálos ítéletüket, arról a helyről, ahol még ma reggel ők ültek, azokról a padokról, melyeket ők faragtak s építettek a maguk számára s atyáik, őseik négyszázötven éven át…

Imreffy átadta a szót a fiskális direktornak, aki kezdte felsorolni a szászoknak vétkeit pontonként s még a gyűlésből kívánta elfogatni s börtönbe vitetni azt a 147 személyt, akik fejenként részesek az ország elleni praktikákban; ami meg is történt, maguknak a szász tanács tagjainak kellvén vezetni az őröket, akik a 147 személy ellen elindult s estvére csakugyan, nehányuk hijjával, kik véletlenül nem voltak a városban, együtt is volt az a 147 személy, kiknek neveit Géczy listáján találták. Minden elfogott polgár háza előtt fegyveres katona maradván, aki senkit a világon sem ki, se bemenni nem engedett a kapun többé.

Míg az országgyűlés folyt, azalatt a fejedelem a nagy tanácsház melletti kisteremben a sürgős dolgokkal foglalkozott, a vár megszállásának minden dolgáról neki hoztak jelentést.

Kamuthy Farkas, akit már Kolozsváron kinevezett Szeben főispánjának, két városi emberrel jött, s jelentette, hogy a bevonulás megtörtént s minden rendzavarás nélkül perfectuáltatott. Az összes várfalak a magyar hadak által vannak megszállva s a város minden tere s utcája őrséggel rakva.

– A város kulcsait akarom, – mondta a fejedelem. – Fegyvereket beszolgáltatni, élethalál büntetés terhe alatt mindennemű fegyvereket a város piacára egybehordass s a fegyvertárak kulcsait…

A két szász, a Markrichter s a Decimator remegve vette tudomásul a parancsot s alázatos engedelmességgel jelezték készségüket.

A városban nem volt egy pisszenés sem. A lakosok a házakba húzódtak, bent a családok egymás karjába borulva, reszketve várták a halálos jövendőt. Ajtók, ablakok bezárolva, a félelem s rettegés minden kínjait szenvedték.

Most Nagy András jelentkezett a fejedelemnél s meglehetősen kihívó hangon követelte a szabad rablást. Nem bír a katonákkal, – úgymond, – mert a hatalmas isten is látja, milyen igazság nélkül való volna megvonni tőlük, mikor annyit koplaltak s szenvedtek a hazáért s a fejedelemért, csak most is, harmadhete már, hogy főtt étel nem volt a szájukban.

A fejedelem jól tudta, hogy az utolsó három napot már külső Szebenben töltötték s nem kell félni, hogy éhen maradtak volna, belső dühvel hallgatta a fenyegetést: markában volt a hajduknak, akik tízezren voltak s velük szemben neki csak az az ötezer főnyi népe volt még ma is, akit a nádori találkozóról hozott magával.

– Haggyuk ezt, Nagy András uram, – mondta kevélyen, – mink Erdély fejedelmi vagyunk s nekünk az országra kell gondot viselnünk mindközönségesen, nemcsak az hajduságra: éhel halni nem hagyjuk emberinket meghigyje kegyelmed. De inkább: kend nekem harmincezer főnyi népet igért, most már benne vagyunk a hadban s még mindig nincs itt alig harmada. Ezzel menjek én nagy Oláországra?

– Vagyon Nagyságodnak nagyobb országja is a Hajdukerületnél, – vetette gorombán Nagy András, – mégsem látom az népek százezerjét…

– Semmi köze kendnek tovább a maga dolgánál, kend a Hajduság generálissa s nem Erdélyországé.

Nagy András egyet nyelt, szűrét megrázta magán.

– No iszen nem szóltam.

– Vagyon nékünk népünk ezerannyi, mint a hajduság magvastól s fejestül.

– Látom, ha csak az ablakon ki is tekéntek.

– Mink nemcsak az orrunkig látunk, – kiáltott a fejedelem, – hanem még az erdélyi hegyeken s havasokon is túl: nekünk nemcsak a szebeni piacon dolgoznak, hanem Karakkó s még Moszkuva piacán is… Nem egy napra kell az ember Nagy Anderjás uram, s ha a hajduság meg nem felel szerződésinek, lesz még idő, hogy melegebb lesz a holnap, mint ebnek a korc…

– Eb ura kurta, – káromkodta el magát Nagy András, – tízezeret lehoztam, tízezeret felküldtem Kassára s tízezeret akkor parancsolok Nagyságod alá, mikor nem kell féltenem otthon az asszonyok s gyerekek fülit-farkát…

A fejedelem elhallgatott.

A hajduvezér mogorván a tarisznyába kutatott.

– Nem lehet ám csakúgy elindejtani az velágot: – morogta – eleget szenvedtünk tavasz óta, lu hátán ellazsnakolni egy derága hónapot! Mibül él a szegény hajdu, levegővel béllelt káposztát egyék s lova igéret abrakot?

Egy levelet vett elő s odanyújtotta a fejedelemnek:

– Mi ez?… – dörmögte a fejedelem.

– Olvassa el, meglátja Nagyságod.

A fejedelem olvasni kezdte s amint értette, az orcája kezdett kiderülni, mint a rét, ha kisüt a nap. A levelet Dóczy Orbán írta Mágócsy Ferencnek, a munkácsi kapitánynak s bizonyára a hajduk fogták el, úgy kerül ide s a levélben nagyon keservesen panaszkodik arra Dóczy uram, hogy a hajduk nagy sereggel közelednek Kassa felé s az urak az egész vidékről igen menekülnek a városra. Sőt az a hír tartja, hogy a hajduk Lengyelországra készülnek s onnan a lázadó lengyelekkel Moldván keresztül mennének Oláországra, ahova az erdélyi fejedelem épen most készülődik betörni. Kéri azért Mágócsy nagyságos urat, hogy erősen felkészüljön s jöjjön elébük s szorítsák meg Csapnál a hajdukat, ahol át akarnak menni a Tiszán.

A fejedelem lázzal olvasta a levelet, amely igazolta a hajdukat s vállára csapott Nagy Andrásnak:

– Jól van, Anderjás bátyám, – mondta – legyen kegyelmed megnyugodva, a hajduknak semmi rövidsége nem leszen.

– Ihes ám a nip – morogta Nagy András.

– Jól van jó, mindjárt doboltatom az eleséget, – nevetett a fejedelem – de azt megparancsolom, hogy esti hat óráig egy teremtett léleknek sem szabad s még az atyaistennek se! érted-e, semmiféle házba belépni!

Mindjárt hivatta, a Nagy András jelenlétében, Kákoni Istvánt az új városkapitányt, a Kamuthy öccsét, s kiadta a parancsot, hogy gondoskodjék elegendő élelemről s italbéliről.

Nekünk is néminemű vacsorát, – tette hozzá – ahol kedvelt híveinkkel megelégíthessük ez nehéz és dicsőséges nap után való éhségünket s szomjuságinkat.

Nagy András megnyugodva elment, akkor Kákonit közelebb intette a fejedelem:

– Estve hat órára rendben lesznek-e az összes salva porták s salva gvardiák?

– Igen, felséges uram.

– Meglegyen, mert a te felelősségedre mén!

– Minden háznál, nagyságos uram, ahol a gazdát elfogják, őr marad, aki senkit sem enged be, ha meg is indulna a szabad préda.

– Életével felel minden őr, – mondta a fejedelem s nevetett magában, ha a hajduk rájönnek, hogy a leggazdagabbakat a fejedelem kivette a körmük közül. Ebben a percben éljenzés volt a tanácsteremben, odafigyelt, aztán így szólt:

– Megerősíteni minden őrséget a salva porták előtt.

– Igen. De nagy dolog vagyon, nagyságos uram, a szász házakban nemesi portékákat leltünk; arany-ezüst marhát, kit a Bánffy, kit a Bocskay címerrel, kit más magyar nemesekével.

A fejedelem felhördült:

– Óh, a bestye rablók.

Imreffy jött a tanácsteremből, maga helyett tiszttartót hagyván a gyűlés élén.

– Mit szólnak az uraimék? – kérdezte a fejedelem.

– Áment felséges uram – mondta Imreffy, de szeme vörösen izzott.

Fulladtan s fojtottan tette hozzá:

– Minden ember jól tudja az életit!… Megmondtam s megizentem előre mindeneknek, hogy aki szereti az életit, ellene ne merjen szólani a Szeben dolgának s ne merjen őfelsége propositiója ellen reluctalni.

– Sic volo, sic jubeo, – morogta a fejedelem – sit pro ratione voluntas: igy akarom s teszem, akaratom a törvényetek… Lódulj – szólt rá Kákonira, aki sietve ment el.

– Ily szájatáti fajankókkal világot venni, akiknek soha egy gondolatuk nincs. Ennél egyszerübb feladatot már nem bízhatok rájuk s erre sem valók…

– Nagyságod szívén viseli a haza sorsát s a magyar nemzet jövendőjét: de ők hol vannak, a magyar urak? – mondotta dühödötten Imreffy. – Még semmi bandérium sehonnan be nem jött, ennyi emberrel induljunk-e az háborúba?

– Ha hajduim nem volnának, meg sem kezdhetem az egészet, ülök Kolosváron s nyakamra várom, míg Forgács uram felkészül Kassán.

– Hol van Bethlen Gábor? – kiáltotta Imreffy – a székelyek meg se mozdultak, a székelység urai közül még senki is nem jött be: s Szeben mégis megvan!

A fejedelem mereven nézett rá:

– Szeben megvan, megvan, de még evvel nincs meg az egész világ: ez még csak az első, de hol van még Brassó s az egész olá had: üres kézzel menjek, egy nádvesszővel a százezrek ellen!

Hirtelen parancsolva mondta:

– A szebeniek lakásiban nemes-címeres szerszámokat leltek. Nótába fogni őket rablásért s elkobozni minden kincsüket, Géczy holnap evvel indulhat a portára… A brassai bírót megvallatni, rájuk is ki kell sütni a hazaárulást. Jó, hogy még itt van… s a városra rögtön kiszabni százezer forint bírságot…

– Ez mind lehetséges nagyságos uram, – mondta Imreffy kissé gúnyosan – mert a madár kezünkben vagyon, de az ország még nincs jelen s nem tudjuk Bethlen uram hogy véli a székely urak dolgát.

– A székely urak? – acsarkodott a fejedelem – azoknak megtöröm csontját: ha holnapra bé nem jönnek…

Imreffy gondolkodva nézett a fejedelemre:

– Nagyságos uram, azok nincsenek egy városba begyűjtve – mondta élesen.

– Aki egy csomóban van, azt a méhet egy helyen kell megfüstölni; aki szanaszét van, a medvéket, farkasokat, rókákat, azok megett fel kell gyújtani az erdőt s mind odaég… futtában agyonverheted…

Közelebb lépett Imreffyhez s egészen fojtottan mondta:

– Ha a székely urak holnapig be nem jönnek, a holnapi országgyűlésen kinyilváníttatom, hogy minden székely jobbágyok, kik a sereghez bevonulnak, szabadok lesznek s nemesek.

Imreffy megtorpadt: parasztforradalom: a székelyeknél soha nem volt úr és jobbágy, csak Mátyás király halála után indította ezt Báthory István erdélyi vajda s ebből lett a nagy parasztrevolutió, mikor tüzes trónon sütötték a székely királyt, Székely Györgyöt; Imreffy már látta az ország e legtekintélyesebb s leggazdagabb sarkának tüzben s lángban lobogó napjait, egy percig megiszonyodott a következményektől s életét féltette: a fejedelem megérezte gyávaságát s nem adott időt sem vitára, sem fontolgatásra:

– Az artikulust írd meg, – mondotta – s reggel a gyűlésbe bevisszük.

Imreffy sápadt lett: csak a mai dolgot is alig-alig tudta elfogadtatni a rendekkel: nem, azt soha el nem érheti, hogy az urak és bárók a parasztforradalmat megszavazzák.

– Nagyságos uram, mindent kockára tesz felséged.

Báthorynak szikrázott a szeme, keze ökölbe szorult s kardját markolta:

De ő is érezte a rettenetes ellenszegülést, amely egyszerre kifakadhatna s talán a túlfeszített húr elpattanik s mindennek vége…

– Hagyján, – mondta – majd más végit fogjuk a botnak… Nyelvedre ügyelj: ezt ki ne locsogd…

A fejedelem az ablakból nézett ki a városra.

Lent az ablak alatt a hajduk állottak s az idegen városban, ahol már most negyedszer volt jelen s győzelmet érezett a sok és hosszú elnyomatás, tűrés, hallgatás után, soká nézte a házakat, amelyek idegenszerűek voltak, keskeny kis emeleteikkel, utcára néző háromablakos homlokukkal, sehol egyetlen idegen, csak amott az a megkötözött, hosszúkaftános három szebeni kereskedő, akiket nemes katonák kard alatt kísérnek fel; a kezesek és túszok… Most ezek itt rabok saját városukban s ő úr az idegenek felett… Nagy, nagy diadalérzés fogta el: nem látta tisztán, mi lesz s hogy lesz, de érezte, hogy kezében van minden… Egyetlen csapásra megtörte a szászság erejét s meg fogja törni a nemességét is: s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dsingiszkán s az Atilla tömege, amely felsodorja a tömegeket a világ minden tájáról, az elnyomottak s megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld el az Aldunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyra, honnan mint valami rejtekben élő, iszonyatos sárkány ül s les, vár s karmát hegyesen készíti a pogány török: s ha majd annak dögteteméről visszafordul, utána az özönvíz és előtte tűztenger és új képe lesz az egész világnak a tengerek között.

Mit neki gyűlés, országgyűlés, mit e néhány ember szavazatja, voksa, a maga erejéből s a maga akaratjából fog cselekedni: ő, Báthory Gábor, parancsolja s rendeli, hogy minden paraszt a székelységen nyerje vissza ősi szabadságát s fegyvert fogván, a fejedelmi táborra siessen Brassó alá.

Imreffyre fordította szemét, ez jól érti gondolatit;

– Ird meg ez parancsot kancellários uram s amely napon Bethlen Gábor megjött, az ő híre s tudta nélkül megbízható népekkel a székelységre publikálni kiküldd…

Imreffy értette.

– Isten előtt való bizonyságom, – mondta a fejedelem, – hogy ezt hasznos és szent dolognak vélem.

Imreffy gondolkozva s alázattal szólott:

– Oly jó, hasznos és szent dolgot az ember nem indíthat, hogy ha nem sikerül, az emberek ne szidalmazzák: viszont soha oly rossz dolgot nem cselekedhet, hogy ha isten jó végét adja, az emberek ne dicsérjék érette…

Báthory megértette: minden a sikerre megy: össze kell fogni erőit s markába ragadni a szerencse üstökét, vagy mindennek vége.

De nagynak s erősnek érezte magát: a mai győzelem után nem érzett lehetetlenséget tovább…

– Küldj hintót Dengeleghyné asszonyom után, – mondta, – osztoztatni kell az én dicsőségemnek napjaiban, mert soha oly édes testű-lelkű asszonyt szívem nem kivánt s ha isten engedi, senki más fejedelemasszonyom nem lészen rajta kívül…

Imreffy meghajlott; a fiatal ember úgy állott előtte, magasra emelt karral, hajába dúló ujjakkal, mámoros, szerelemvágyas, boldog, büszke legény: már elfelejtette Imreffynét, nem is emlékezett, hogy annak az embernek felesége szívéhez mily közel volt, aki előtt kitárja a szívét…

A kancellár elhidegülve nézett rá: ebben az egész forgatagban, amely itt megindult, hirtelen ez a fiatal fejedelem oly magánosnak s egy ujjal eltörhetőnek tűnt fel, hirtelen felgerjedt szerelmi forróságában, hogy ő érezte, a saját fejére szakadni a veszedelmet: de most hová legyen, nincs kibúvó s nincs menekvés ez alól már többet.

– Alea jacta est – gondolta magában – hozzá kötöttem magam, most mennem kell az ördögök szekerén…

Fanyar nyál futott össze a szájában s halálos hideg verejték ömlött a homlokán: akkor tett bolondot, mikor Kassán, a Bocskay halála után, elszegődhetett volna Illésházynál a trencséni vár kapitányának, de ő nagyobb jövőt látott a Báthory-gyerek mellett, hogy annak a feleségére villanó fiatal arcát látta…

– Bort adjatok – kiáltott a fejedelem, aki még egy kortyot sem ivott, mióta bejöttek a hajduk a várba.

Az ajtónálló mindjárt futott hozzá a tele kupával s ő hosszút, hosszút ivott a szász fegyverkovácsok céhének, pogánypénzekkel ékes, drágán kivert nagy kupájából…

Aztán mélységeset sóhajtott, mosolygott s lágyan, lazán, elborultan állt az ablakhoz s a mérhetetlen magas égboltozatra nézett…

Ilyen boldog, ilyen diadalmas, ilyen győztes még nem volt soha: s oly magánosnak, egyedülállónak, árvának érezte magát a nagy mindenségben.

– Ha ezt az atyus megérte volna, az ecsedi országbíró, a nevelőatyja, akit gőgben s hatalomban szegényt soha utólérni nem fog, ha mind e világgal bír is… amint szemét lehunyta, érezte magán, barna bogár szemének forró pillantását, ahogy rajta megnyugodott s benne lelte meg az életnek nagy reménységét és igazságát, mert ő is magányos vala szegény, minden szolgái, birtokai s hatalmai közt is…

Apjára szállt vissza gondolata, apjára, a nagy testes emberre, aki mindig jókedvű és tréfabeszédű volt, még halálos betegségiben is: »Gábris vitéz, Gábris vitéz« csendül vissza a régmultból, a gyermeki játékok korából a hangja… Ha megérte volna szegény, a Gábris vitéz mai napját… Húgára gondolt, a bestiára: no a gyalázatos ma meglátja, hogy jó lesz ügyelni magára… s felesége! óh a gonosz, gonosz asszony: ez előtt nem merte szabadon kiérezni, még gondolatban sem merte, győzedelmét: ez nem, Palotsay Anna nem jött volna véle, sírna most s nem örvendene, a hideg szent, a szentségében kegyetlen némber, óh, ez inkább vetné a gyehennára őt, mint a bakszász várost: soha ez, soha nem engedné, hogy megtörtént légyen, ami történt, de ő mit törődik vele: egyszer élünk s egyszer virágzik az ember ez földi életben; csákányosan szegül ellene a ránéző szemeknek s kellett, muszály volt, ki kellett robbannia, mert megfult volna, jaj, Bethlen Gábor nagy fekete szemeit látta már, mit fog ez szólani, mit fog ez szólani…

– Imreffy, – kiáltotta – azt a fiút akarom!

– Igenis, – szólt Imreffy – Szilassy Pál.

– Azt a fiút akarom.

– Kéznél vagyon, kegyelmes uram. Felséged udvari hajduhadnagyának, Szilassy Jánosnak öccse.

– Az én Kereky Ferimért.

Imreffy csöndített.

– A fiút! – szólt az ajtónállónak.

A fejedelem dagadt kebellel sóhajtott.

– Azér ezt megcsináltuk.

A kancellár érezte a fejedelem olthatatlan büszkeségét és a hízelgő dicséret szomjúságát.

– Nagyságos uram, – mondta – ha volt valaha Nagy Sándor, az is bölcsebb és nagyobb hódító nem volt nagyságodnál…

A fejedelem boldogan mosolygott s tudta, hogy korbácsot érdemel a hízelgő szóért ez kutya, de jól esett.

Belépett a fiatal hajdu, Szilassy Pál. Szó nélkül megállt a terem közepén a gyér világosságon.

A fejedelem megütött szívvel, meglökötten ismerte fel a Kereky Feri bosszuállóját. Gyönyörű tizenhat éves fiú volt, magas, vállas, rózsás arcú.

Odament hozzá. Vállára tette a kezét, a nyakára fonta a tenyerét; olyan volt, mint egy lány, de nagy és frissen sarjadt, gyönyörűen férfias. Olyan közel hajlott hozzá, szinte érintette arca az arcát, a fiú drága komolyan állta.

Valami vágy, testi kívánság gerjedezett a fejedelemben, nem volt ura, mintha magános életében most rátalált volna valamire, amit oly nagyon áhított, öreg érzés gyulladt fel benne, öreg embernek, ifjú fiában megnyugvó érzése, a szeméből könnycsepp lobbant elő s megcsókolta a fiút.

Csak alig érintette meg ajkával annak puskaporszagú, hamvas arcát, de tűzfolyamok folytak el testében s csak annyit mondott:

– Maradj itt, te leszel az én fiam Kereky Feri helyett.

A fiú nem szólt, zavarban volt s óvatosan kiment.

A fejedelem nem értette miért megy el és nem mert neki szólani és féltékenység gyürüje gyult benne és a keze kardja felé villant, hogy a vakul fellobbanó idegen érzésnek engedjen s levágja a fiut, de a karja már a gondolattól elhalt s egész teste zavart kínban volt.

– Küldtetek-e már Török Katalinért? – mondta kiszáradt torokkal, mintegy védekezve a fiú iránt fellobbant érzése ellen.

– Igen, nagyságos úr.

Nagy lakoma volt éjszakára a tanácsházban, száz meg száz terítékkel, folyt a bor s a sültek kövéren illatoztak, ötven szűz szolgált fel a hódítóknak, a szászok leányai, a fejedelem halálosan részeg lett, nem kellett neki nő s odaajándékozta a szüzeket a nemes és vitézlő karoknak és rendeknek.

Török Katalin megjött s idejében megmentette őket. A fejedelmet is lefektette.

II.

Török Katalin kedvetlenül nézte a fetrengőt, mi köze van neki voltaképen ehhez az emberhez s a kétségbeejtő csínyhez, holott épen külön sértette, hogy előre semmit sem tudott róla… Nem méltatta arra, hogy elárulja a titkot, amit forral… Ő nem volt viharmadár, aki a vészben sikoltva csapkod, s ereit felfokozza a szélvész, ő csak egy olyan kis díszmadárka volt, aki napon, melegben, a tavaszban tud csicseregni s gondtalanul, igazi ártás nélkül gondoskodni… Hogy ne hallja a kívülről behallatszó jajveszékelést, s ne gondoljon a város rémséges és szerencsétlen képeire: azzal foglalta le magát, hogy a részeget ápolta s vele pörölt:

– Menjen, menjen innen mindenki, – kizavarta az elázott ember mellől a férfiakat s egyedül maradt a »betegével«. – Lefekszik a kisbaba, betakarózik a kisbaba, meg ne hűljön a kisbaba… – duruzsolta.

A fejedelem nevetett, széles buja ajkaival, ritkás fogaival nevetett, máskor ha nevet, nem látszik a fogsora, inkább csak mozdulat, az indulatos felmozdulás a nevetése, ajakszétnyitás, amely mint gesztus tartozik a lelki mozduláshoz, most azonban nevetgél, lassan, szélesen és halkan, mint a test, amely jóérzéseket nyer a gondolatoktól…

– Szeben: egy ember… – makogja, – egy város: egy nemes… Igaz?… – s okoskodva, az ujjain számlálja: – a városi privilegium: megfelel a nemes személy szabadságának… Ugy vagyon?…

– Aludjon, aludjon, ne hozzak vizes ruhát a fejére, nem fáj a kisbabának?

A fejedelem nevetett:

– Ha egy nemes személy… árulásba esik:… leüttetem a fejét… Szeben… árulásba esett:…

Egy kézlegyintéssel jelezte.

– Aludjon már s ne beszéljen bolondokat.

A fejedelem nevetett:

– Holnap reggel száznegyvenhét… fog lógni… Lógni… lógni fog… Fognak a kutyák… – hirtelen felkiáltott: – Minden katonám csak egy szász fejet szolgáltasson be: s megszünt a szász nemzet! Olyan nagy dolog?…

Török Katalin megiszonyodott, a háta lúdbőrözött:

– Ha még egy szót szól, úgy itt hagyom, hogy soha!…

De az nem törődött vele: hatalmában érezte őt, mindent, az egész világot; soha ilyen teljesnek magát, ilyen nagynak, omnipotensnek nem érezte: most nem volt az idegeiben a lehetetlenség, az akadály, a meggondolnivaló, nem volt benne félelem a jövőtől, végrehajtás apróbb s nagyobb bökkenői: most, ma s ebben az ittasságban kiteljesedett és határtalan lett…

– Nagy Sándor, – mondta, – Nagy Sándornak könnyű volt: kimehetett országábul az ázsiabeli tartományra, az India tartományra: otthon maradt neki az ország… De hol van az én országom?… Ez ország?… ebek országja… marakodó ebek tartománya… Itt nincs ország: itt csak én vagyok…

Szájszögletiben a keserű vonás.

– De majd megmutatom… majd megtanítom… De ha visszajövök… Jaj nektek nálam nélkül s jaj nektek velem… én majd országot verek ebből a veszett kutyák vásárjábul…

Fogait csikorgatta: a mámorban hallatlanul száguldottak érzései s már közeledett a testi kólika…

– Most kiviszem hadaimat, meglobogtatni a zászlókat a szélben; s iszonyatos öklét, vastag karját, duzzadó ujjait marékra fogva, magasba vetette, – megmutatom, ki vagyok, legázolom a gazt, Radult, oláhot, zsiványt, pribéket, a Báthory fegyver fizet Mihály vajdáért!… De hazajövök s egybe kovácsolom ezeket… hegyeket rakatok csontokból, míg össze nem forrnak az összevalók…

Az arca eltorzult, fejét félre kínozta s a levegőt rágta a bor-kínjában, úgy vonaglott s hörgött.

– Részeg disznó – szitkozódott Török Katalin, s a kis pipes nőcske most mélyen megvetette s undorodott a hőstől, aki emberi gyengeségében állati nyomorúságba csúszott s elkezdett rémesen vonaglani, nyögni, rángatózni, hörögve, szűkölve fetrengett, mint egy beteg malac.

Ebben a percben valami hallatlan dolog történt, amit még soha nem tapasztalt senki e hatalmas testnél: nem bírta a szervezet a szörnyű tömeg italt, amely természetesen utat keresett: okádni kezdett.

Borzalmas volt, el egész a szoba közepéig lőtt, mint egy ágyú, s mivel soha nem próbálta s nem tudott magán uralkodni s nem is akart, mert annyi öntudata még volt, hogy konstatálja magán e szégyent, életének főbüszkesége volt, hogy gyerekek, rongy férfiak e betegségébe még nem esett, most tajtékozva, őrjöngve, lábra ugorva, szét az egész házon mint egy vulkán ontotta szét a bűzös, a sár s a förtelen undokságait.

S a helyett, hogy megkönnyebbült volna, utána még sokkal nyomorultabb, most már valóban beteg s szenvedő lett: összeesett.

Török Katalin a nagy tanácsházból beparancsolta a lányokat, akik oda azért voltak bezárva, hogy ő maga vigyázhasson reájuk, bajuk ne legyen, vizet s ruhát szereztetett velük, ruháikból csinált rongyokkal mosatta fel a szobát…

Ablakokat nyitottak, szellőztettek, a fejedelmet betakargatták s az szenvedett, nyögött, kínlódott, jéghalálos arccal, koporsóverejtékkel egész testén, a nagy ember, a hős, a győző, a szebeni tanácsház oldaltermében…

Kintről a magyarok dallai hallatszottak, éjféli tivornyák gajdja s kurjongatásai, verekedő hajduk, akik a rablotton összevesztek s halálordítás… a lányok mind térdre roskadtak s zokogni kezdtek…

Csak egy volt a lányok között erős, aki uralkodni tudott magán, szép, piros, most ez is megsápadott, duzzadóan nagy lány, a szép aranyhímes szász ruhában ez nem sírt s nem jajgatott, buzgón dolgozott s a fejedelmet virrasztotta.

Török Kata elmosolyodott, szerelemre vélte s minthogy ő maga is halálosan ki volt fáradva, átengedte a szász lánynak, odaültette a beteg mellé, meghagyta, hogy hidegvizes borogatást rakjon a fejére, aztán ő is lefeküdt.

A lány egyedül maradt a beteg ágya mellett. Leült a kis zsámolyra s arcába nézett, addig, addig nézett, míg álmos lett, szeme leragadt, de akkor is csak nézett, csak nézett, lehunyt pillán keresztül s álmában is, az álomképekben csak őt, csak őt nézte.

Egyszer aztán sokára arra serkent, mintha nem is álomból ébredne; csak úgy felnyíltak pillái, arra, hogy egy hang azt suttogja:

– Évuska… Évuska…

Ő visszamosolygott csendesen, mint testvér a testvéréhez, pajtás a pajtásához, aztán intett s Török Kata fekvésére nézett a terem másik felébe:

– Pszt, alszik…

A fejedelem nézte, nézte a lányt, mintha álom lenne:

– Évuska, – mondta lassan s lehunyta a szemét.

A lányka nem mozdult csak tovább, álombódultan mosolygott.

A férfi kinyújtotta kezét s úgy, lehunyt szemmel, megfogta a leány kezét.

Soká tartotta így:

– Hogy kerülsz te ide?

A leány nevetett, magában kuncogott, ahogy szokott, gyerek vásott csínyes kuncogással:

– Megszöktem nénémtül, nem tudtam há lenni; besztercei német sógoromnak testvérje itt lakik Szebenbe, az akkor jött haza épen Ókespurgábul s vele elkérezkedtem titkosan… – titkos kis nevetéssel végignézett magán, – most szász jány lettem s gyertyatartó szűzek közé hoztak a palotára.

A fejedelem megborzadt a lányért.

Csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit, aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy mennyire fel nem érett még a vére…

Lehunyta szemét s soká, soká hallgatott. Megcsillapodva testi-lelki reázudult vihartól, a nagy tervén dolgozott az agya, a nagy vakmerésen, amely Szeben bevételénél is nagyobb, amely mindennél nagyobb, amit eddig életében akart: látta a székely forradalmat…

Reggel kimennek a levelek, csak hamar, hamar, míg Bethlen Gábor meg nem jön Csikszeredábul, hamar menjenek az emberek, s ha szembe találják is, senki meg ne mondja, el ne árulja: csak mikor bent vannak a megyékben, akkor szabad hírül adni… Végig minden községen a véres tőrrel s minden falun a bírót s a falut egybehivatni s felolvasni a fejedelmi parancsot: aki oláh háborúra kimegy, szabad lesz!

Nem kételkedik benne, hogy a barczasági sík, mire odaér, terítve lesz, tömve székelyekkel: ezek nagyon fognak, a székely urak, szörnyedni, de úgy kell nekik gazoknak s ebeknek, egy sem hozta még meg bandériumját Szeben alá: ha isten ne adja elveszti az eszét és egymaga a hajdukkal végbe nem viszi dolgát, akkor most kinn kushadhatna a vár bezárt nagy kapuja előtt s nyalhatná a száját éhségében s irígységében s mire számíthatna…

Ujra erőt vett rajta erejének, önérzetének nagy felbuzdulása: mintha Szeben várfalai valami hatalmas öltözet volnának, amelyek megóvják nyíltól és dárdától s ellenségeknek özön hadától, testéhez tartozónak érezte a várat, amit ma megvett, s most már nem félt, jöjjön bár Forgács a magyarországi hadakkal s a németekkel: Básta sem tudta bevenni Szebent soha, se Mihály vajda, se Székely Mózes, se senki más… s ime mégis az övé…

De biztossá tenni!… Míg a szászok élnek, addig semmi se biztos, ki tudja most is még mit forralnak, addig nem érzi itthon magát, míg ezek élnek: itt még a levegőt is ők szerzették, még az is bakszász portéka, s ki tudja milyen egérlyukjaik, rókaodvaik vannak, ki tudja, nem robbantják-e alá a tanácsházat…

Szemhéja felpattant s ijedten felült, szörnyű rémülettől megragadtatva, nagy mámorszédülés vett rajta erőt, száját kitátotta s hangtalanul segítségért kiáltott.

Kintről hallatszott az ellenőriző hadnagy kiáltása s megnyugodott. Nem is bírt mozdulni, fájdalma most nem volt, de oly erőtlen volt, mintha kilopták volna belőle az erőt.

Ujra hosszú csönd lett s elszunnyadt egy kicsit, békésen, mint egy gyermek. Még nem tudott félni…

Arra ébredt, hogy a lány sírt, lassan sírt, pisszegve, mint a gyerek.

– Neked mi bajod? – szólt rá a fejedelem. – Mit siratsz?

A lány soká hallgatott, csak duzmadtan ült. A fejedelem kis kárörömmel gondolta, hogy még ez is sír valamiért Szebenben… Oly hatalmasnak érezte magát: mindent megad neki; hatalmában volt, hogy a könnyét felszárítsa, hát újra kérdezte, kissé becézve, kissé fitymálva:

– Mit siratsz?

A lány duzzogva pusmogta:

– A macskát.

A fejedelem nagy szemet meresztett.

– Szegény kis macskám, – mondta a lány, – senkinek se vétett, akkor is a patkán ült, durubolt, nekem itt másom semmim se volt, még a rajtam való se, selyemszőrű török macska volt, úgy tudott az ölembe ülni, hízelkedni, jött a katona a sógoromért s a hosszú dárdájával átszúrta, röhögött, elvitte a hegyin…

A fejedelem lehűlten nézte, a lány zokogásba fúlt, halk s szíveszakadt zokogásba a nevetős lány.

– Egy macskáért, – morogta, – ne bőgj…

– Az enyim volt…

A fejedelem mondani akarta, hogy ad érte ezret, tízezret, kidoboltatja az országba s minden macskát neki ad… De nem mondta, valahogy megérezte, hogy: azt az egyet vissza nem adhatja… Nézte hát a lányt kis ideig, aztán felvetette szemét a mennyezetre, amely vastag tölgyfadeszkából volt, cifrán faragva, festve s idegen szabású betűkkel idegen szavak voltak pingálva rá: majd ezt is lehámoztatja s magyarul festeti… mert mindennek el kell itten mulni, ami szász: de akkor eszébe villant, hogy az is szász, ami meg kell maradjon: a vastag falak s jó fegyverek, a kemény biztonság…

– Hogy minek is jött haza ide, – mondta a lány pusmogva s régi szokása szerint minden szó után önkéntelen nevetve, csaknem olyan harsogósan, mint azelőtt, – az a baromállat; ez az én szász sógorom: mikor Ókspurgában ott maradhatott volna, nagy hivatalbélinek hijták, ott akarták tartani, hogy vigye a családját is magával, de az csak hazajött, hogy aszongya, hogy ű nem tudna megélni az idegenbe, mert a szája szász, de a szíve magyar, mer hogy itt nőtt neki minden fejefoka, hát nem tudna megélni idegenbe, hogy ő idevaló; most osztán ülhet a pincébe, temlecbe, s vágják a nyakát reggel lefelé…

A fejedelem egész testét hideg verejték verte ki:

– A kezesek köz van? – kérdezte.

A lány rá se nézett, nevetett, igen és sírt: igen.

A fejedelem az írásokat nézte a mennyezeten, vakul imbolyogtak ott a nagy idegen betűk s nem lehetett titkos értelmüket megérteni, minden betű mint titokzatos, kísértetes szem meredt rá, minden betű idegen szem, amely gondolataiba túr…

– Mit sajnálsz rajtuk; mind tolvaj, gaz, nemzetrabló, szász, – mondta.

A lány hallgatott:

– Jó népek ezek, – szólt aztán csöndesen. – Szeretik egymást, meg a jó istent… Nekem csak azóta van jó napom, hogy itt vagyok, mert itt engem senki egy ujjal se bántott, csak jó volt hozzám az idegenhez, otthon még a testvérnéném is vert, sógorom is csak morgott, mindenki szidott, jó ruhám se vót, csak dógozni, senki se törődött velem: itt mindjárt megmosdattak, kiőtöztettek, tanítanak: itt senki se szidja, egy gazda se a feleségit, nem veri kötéllel, ostorral, csendesen vannak, reggeltül estig dógoznak, bort nem isznak, egymásnak köszönnek, istent dicsérik, templomba járnak, olyan csendesen nevetnek, olyan rendesen megélnek szegények…

– Takarodj! – ordította a fejedelem…

A lány felugrott.

Török Katalin is felijedt, talpra szökött s közelebb jött.

– Küldd ki ezt a… ezt a… – hörögte a fejedelem, – ezt a szász lányt… ki vele…

Török Kata ijedten nézte a lányt, talán tőr van nála, fegyver, de az alázatosan állott, sírt.

– Hónap a sógorod itt fog lógni a piacon! – kiáltotta a fejedelem.

– És tik is mind, az egész szász nép, mind mind, mind… Megszüntettem a szász nemzetet…

Török Kata intett a lánynak, hogy menjen ki s ez lehajtott fővel ijedten, alázatosan elfutott.

A fejedelem hanyatt feküdt s kirúgta magát, legjobb volna most meghalni…

Még soha életében a halálra így nem gondolt. Most igen, igen, most szeretett volna nem lenni… Valami nagy, nagy setétséget érzett leszakadni, zuhanásokat, felpattant szemmel, újra setétben, megiszonyodva, elszörnyedve, ordítva hideg verejtékben…

Török Kata takargatta: menj, menj! nem akarta! magában kellett maradni s rémült volt, iszonyú… Hosszú sor akasztottat látott villogó fényben, messze, messze amerre nézett, mind felakasztva, karjukat feléje nyujtották, rendesen beszéltek, tisztelettel, hódolattal, ahogy kell s akihez csak szólott, mindnek kötélen a nyaka s a levegőben kalimpál, furcsán s hátborzongatón mind úgy fut el szavára s úgy lebben elő, levegőben lógva félrefordult fejjel s csákány a kezükben, fűzfacsákány, avval intenek, s a nyelvük, szólnak, nem szólnak, félreesett, izzadt, csapzott fejükből kilóg, mind halott s irtózat, lehúnyt szemmel néznek, tesznek, sürögnek-forognak s a kötelük hosszú, hosszú, mintha fákra, a házak ereszére volnának akasztva s ahogy utána néz, egy kézbe fut odafenn valahol s hosszú gyeplőszárakon futosnak nesztelen, hangtalan s macska kering folyton, folyton a lábuk körül, egyre közelebb jön, egy hosszúszőrű török macska, egyre közelebb jön s a szeme vörösen ég s folyton dorombol s egyre közelebb jő s egyre nagyobb s a szeme ég s ez is kötélen lóg s kitátja a száját s ugrásra mered s veszi észre, hogy ő egy kis egér, aki rémülten keres lyukat s nincs hol, mert jő a nagy macska felborzolt szőrrel, kötélen s most vége, ugrik, ohh…

Felvetette magát, hörögve, Török Kata még le se ért feküdni, ijedten fordult vissza.

– Fiam, fiam, – suttogta, simogatta homlokát s az behúnyt szemmel fogát csikorgatta:

– Kergesd… kergesd el a macskát…

– Mit? – szólt tisztán, hangosan a nő s a fejedelem felnyitotta szemét.

Kábultan józanodott ki, nem tudta mi baj, de a teste remegett:

– Bort!

Török Kata hozta a serleget.

Inni kezdett, kiköpte: Méreg, méreg! – kiáltotta. – Vizet, vizet.

Vizet adott neki.

Abból bőven, sokat ivott.

III.

Reggelig vívódott, nyöszörgött, perc nyugalma nem volt, virradatra mintha elvágták volna, nyugodtan felébredt.

Már akkor megmozdult az egész város s ostromolták a fejedelem ajtónállóit. Imreffy egész éjszaka dolgozott, megérkezett Géczy, aki nem akart jelen lenni Szeben bevételénél, hogy magáról elhárítsa a gyanut s ódiumot.

Török Kata fröstökről gondoskodott s mikor az égettbort itták a nagy zárt, arany s ezüst edényből, melynek csupán egy csöcse volt, vékony szívólikkal s kézről-kézre járt, hogy mindannyian egymás után itták a gégefojtó erős pálinkát, mondja az asszony:

– S nem inna egy pohár vizet nagyságod?

– Vizet? – bámult rá a fejedelem.

Az asszony huncutul mosolygott.

– Az éccaka ízlett.

Mindenki nevetett, de az asszony komolyan mondta:

– Megnyomta valami boszorkány nagyságodat, macska képében.

A fejedelem homályosan visszaemlékezett az éjjeli érzéseire s hivatta a papot. Megparancsolta, hogy tartson érte istentiszteletet.

Különben jókedvű volt, a kancellárral már reggeli előtt elintézte a székely akciót, már aláírta volt a parancsot s leveleket, miket a hírvivők, kik véres nyárssal indulnak a falvakra, hogy ősi szokás szerint a véres nyársat kölülhordozván, hadra szólítsák a népet. Imreffy összeszedte aki székely atyafit csak talált s rájuk hagyta a cselt: ha a Főkapitány szembe jönne, megkerüljék s meg ne árulják.

Früstök után hozták eléje a szász törvényt, amely szépen meg volt írva s már mind az országgyűlés kiküldött tagjai aláírták, csak a fejedelem aláírása hiányzott. Könyökölve hallgatta végig, két ujja közé vett állal, mikor az ítéletet is elolvasták, mely szerint a száznegyvenhét vezető cinkos halálra s jószágvesztésre ítéltetik, legyintett:

– Nem írom alá nevemet… Hajítsátok pokolba…

Csodálkozva néztek rá.

Menjenek a szászok a szemem elől… Minden húsz éven felüli férfiember szedje magát s menjen világgá… Szászok: nyitva nekik a széles világ… Van nekiek másutt is kenyerek: menjenek Okespurgába…

Lehajtotta fejét, nem tudta mit cselekszik, eszébe jutott az éjjeli szász lány, ezt meg kerestesse, aztán elfeledte. Géczyvel kellett a török követséget megbeszélni: a szászok pincéiből s kincses kamaráiból került elő a temérdek ajándék, mi arra volt szánva, hogy a török fővezért s csauszait, bégjeit, basáit megvesztegesse, hogy engedelmet adjanak neki az oláországi háborúra…

Déllére Géczy is útnak indult s a fejedelem a vár fegyverkamaráit járta, nyugtalansága oszlott, ereje elbízottsággá lett s nem gondolt arra, hogy erőszak erőszakot szül, hogy sikerült rablás rablókat nevel, hogy Géczy Weiss Mihállyal együtt lovagol Brassó felé…

Nem hallotta e két élettapasztalattal teli embernek diskurzusát a világról, amelyet mindketten oly jól ismernek. Géczy örömmel beszélt a brassai bíróval a prágai udvarról, a bécsi kereskedelemről, a norinbergi vásárról: egész Erdélyben nem talált még egy embert, aki hazája szűk határain túl látott volna, még akik bujdosás miatt kénytelenek voltak világot látni, azok is vakok voltak, mint Kamuthy Farkas, otthoni elbizakodottságuk varázsköpenyébe burkolva csatangolták a török végeket, mit sem látva, mit sem tapasztalva, agyatlan szekérkerék módjára görögtek a világ országútján s nem gazdagultak, csak koptak, romlottak… Nem ilyen volt Géczy, aki nyitott szemmel járt és az egész világot maga hasznáért vizsgálta végig. Volt már kalmár is, volt kupec, hajcsár, politikai ügynök, áruló, feladó, kém, tolvaj s minden helyen, minden helyzetben kész a kalandorvér, hogy vakmerőségből meghunyászkodással másszon ki, bizalomból galád árulással csináljon tőkét magának. Tudott élni a helyzetekkel, sem morál, sem kishitűség, sem fáradság, sem a veszélytől való félelem nem tartotta vissza.

Weiss Mihály sokban hasonlított hozzá, 16 éves korában felszabadulva az iskolák s mesterség alól, vándorútra kelt s tíz évig odajárt, a császár kancelláriájáig, ahol scriba volt, sok mindent próbált, de őbenne az egyéni érvényesülés vágyán túl fajtájának közössége élt s ő mindenkor elhagyta azt a helyet, ahol csak ő maga boldogult volna, de otthoni, erdélyi szász nemzetétől elszakadnia kellett. A fényes császári udvart hagyta ott, a legnagyobb reménységeket s lehetőségeket, hogy haza jöjjön brassói városi jegyzőnek és iparosnak. S hogy mennyire csak személyes hatás, a gyermeki lélekre tett mély benyomás a legizzóbb hazafiság alapja, épen az ő példája mutatja, mert hiszen csak az apja vándorolt be a szászságba nagy német földről.

– Hanem ez mindenen túltesz, – mondta Géczy bizalmasan, a fejedelemre gondolva, – amit csak a kerek világon tapasztaltam.

Weiss Mihály maga elé nézett s uralkodott magán, hogy föl se pillantson. Érezte a kalandor mentegetőzését, a gazfickót, aki kivonja magát a felelősség alól, dacára, hogy épen az ő munkájának megépítésében fárad.

– Ekkora rablást még senki ember fia nem merészelt, – nevetett Géczy, – ennek híre lesz a históriában.

– Az bizonyos, hogy a históriában híre lesz, – szólt Weiss Mihály, – de őnagysága csak akkor fogja élvezni a tett gyümölcsét, ha nálánál jobb fejű emberek biztosítják neki a rablást.

Géczy hallgatott, ezért Weiss Mihály érezte, hogy neki kell magyaráznia.

– Ahhoz, hogy fővel rohanjon a falnak valaki, csak kosfejre van szükség.

– Azt hiszed, uram, ki tudjátok venni markából Szebent.

– Oh uram, te világban járt ember vagy, gondolod-e, hogy a német nemzet sorsát Szeben kőfalai őrzik? A szászságnak magának még hat kővára vagyon s hetediknek számítom a prágai Hradsint. Mert bizonnyal mondom neked, hogy a római császár többet tehet a szász nemzet megmaradásaért a szebeni bírónál.

Géczy ezt belátta s egyszerre megbillent benne a bizalom Erdély jövőjében. Örült, hogy az események rohanása miatt feleségét még be nem hozathatta. Jó azt tudni, hogy a vihar akár jobbról, akár balról ver, a család biztos helyen ül kis fészkén. E pillanatban az üres és céltalan lélek már kibillent útjából egy súlyos és nehéz egyéniséggel összeütődve. Ki tudja, mire ő Konstantinápolyba ér, itt nem lesz-e már egy új Básta és egy német-magyar had? Fütyörészni kezdett: ő ugyan fejét se fájdítja miatta, lesz ahogy lesz…

Weiss Mihály komolyan mondta:

– Vele beszélni nem lehet, mert őnagyságával, akár a hadicsákányommal beszéljek: ma egész Erdélyben nincs ember, aki bölcs és tanult, tapasztalt és megértő fejjel vegye e dolgokat, csak épen, ne vegye rossz néven és adulatiónak, csak kegyelmed, uram. Bár szólhatnék…

Géczy belevágott.

– És Bethlen Gáborról mit vélsz?

– Bethlen uram egy jó kard, Géczy uram egy jó fej.

Géczy hallgatott.

– Illésházy nádor úgy szeretett, mint fiát, – mondta, – az nagy kár, hogy ő oly véletlen s hamar meghalt.

– Thurzó nádor, – mondta Weiss Mihály respektussal, – Illésházy nádor embereit vette maga mellé s szíve belsejében őrzi emlékét: amint látja kegyelmed, nekünk Brassóban jó informátoraink vagynak.

– Thurzó nádorral szoros barátságban valék, felesége, Czobor Erzsébet asszony, mint szeretett öccsét tart, s különben is sógorságban vagyunk feleségem után, aki Poltári Soós leány s így Csáky Istvánnal és a volt fejedelem, Rákóczy Zsigmonddal is.

Weiss Mihály jól tudta, hogy Géczy a Magócsyak zabigyereke, örömmel kapott e hetvenkedésen:

– Sok injuria esik ez országban, de a sors mindent jóra visz. Legfőbb jogtalanság azonban, hogy egy bölcs embernek fatuskó szolgálatában kell tehetségeit elvesztegetni.

Géczy sarkantyúba kapta a lovát, mert a kísérők túlközel értek s félt, hogy hírül viszik a fejedelemnek e bizalmas beszélgetést…

Weiss Mihály alázatosan elmaradt tőle, lehajtotta fejét s az isten titokzatos utaira gondolt és a szász nemzet jövő csillagát a ködből kibontakozni érezte.

A fejedelem boldogan szijta magába zsákmányának becsét, mikor megjött Bethlen Gábor.

A Főkapitány ott találta a nagy fegyvertárban, ahol ijesztő bőséggel volt felhalmozva a fegyvereknek garmadája, csak fekete puska, amilyet a Básta katonái használtak, tizenkétezeren felül volt: csak most értették meg mindnyájan, milyen bölcsesség volt, hogy a fejedelem megvette Szebent, úristen, micsoda dolgok lettek vón itt, abban a pillanatban, mikor alkalma lett volna a szászságnak szövetkezni a fejedelem ellenségivel.

Bethlen mély megdöbbenéssel jelent meg a fejedelem előtt. Ennek ragyogó arcával s boldog lobogásával szemben fekete s komor volt s hallgatag.

Kint az utcákon már sorba állatták a szász férfiakat, fegyvertelenül, sőt szinte ruhátlanul, úgy ahogy a dobszó érte őket házukban; sorba állítottak minden utcában egy-egy tömeget s fegyveres, korbácsos hajduk tatárvadsággal röpködtek körültük.

A fejedelem érezte a Bethlen hallgatását, keményen kezet fogott vele, egy percig szorította öklét, mintha valamit akart volna mondani, támadni, akkor meggondolta s nem hozván szóba a főkapitány Szebent, ő sem szólott érte: úgy vették, mintha semmi jelentékeny dolog nem volna, mintha természetes lenne, mintha máskép nem is találkozhattak volna: beszéltek a hadakról, a lovagokról, banderiumokról, a székely nemes felkelésről s a további utazás dolgáról.

– Menjen kegyelmed országgyűlésébe, – mondta a fejedelem, – s lássa meg, mit tegyünk a jövendőbeli dolgainkkal.

Az országgyűlés már együtt volt s a nádori találkozás dolgait tárgyalta, valamint a pontokat, miket sérelmesnek tartott a nádor a kettejük viszonyában: elvett uradalmak visszaadását, kölcsönösen, a kereskedők sérelmeit s más kisebb dolgokat.

Bethlen szomorúan, de arcán uralkodva lépett a vár piacán végig, csizmája döngette a köveket, Mikó Ferenc hűséges komornyikja ment mellette s egyre azt noszogatta:

– Hajduk, nagyságos uram, mindenütt csak hajduk…

Bethlen így szólt hozzá:

– Ferenc uram, ha így megyünk, megújul a rettenetes idő, Básta s Mihály vajda idejek s akkor úgy megrontatik Erdély, hogy soha többet meg nem építtetik…

Mikó Ferenc szőrös macskaképű veres ember volt, de bölcs fiatal ember s szabad szavú, így replikázott a Főkapitánynak, emlékezvén a rettenetes időkre:

– Bezony nem volt kegyelem, se nemes, se paraszt, se férfi, se asszonyállatnak, egyaránt emésztette a fegyver mindet: azt pedig, a hallatlan kegyetlenséget a magyar hajdu cselekedte… Oh átkozott nemzetség, úgy kellett ok nélkül bánnod a te felebarátoddal, aki neked sohasem vétett, kenyeredben sem ett, szemmel se látott. Minden javunkat elprédálták, fosztották, falunkat, városunkat elégették, a bennevalót, az ártatlan gyereket levágták, – felemelte öklét s halkan szitkozva átkozgatta: – eltöröl e földről isten, nem leszesz nyomos, nem marad a te prédád a maradékodnak, úgy vész el a pusztító, ahogy másokat rontott!

Bethlen eltűrte, elhallgatta a kis ember mérgeskedését s hagyta, mert helyette könnyített a lelkén. A hajduk mindenfelé zsákmánnyal járkáltak, új süvegek s menték voltak vállaikon, új csizmásak voltak s szász portékákkal tele, tarkák voltak, mint a tarka madár s mind ittas és boros.

A tanács elhatározta, hogy a fejedelemnek nagy köszönetet mond a Szeben dolgáért s ez újabb kegyelmességeért a megtorlásban, hogy csupán számüzetésre ítéli a tolvaj fajzatot, ki soha meghálálni ez nagy fejedelmi irgalmasságot nem fogja, hogy kezében levén, életével s szabadságával megajándékozva bocsátja el, kéri azonban őfelségét, hogy a tömlöcben tartott száznegyvenhetet szabaddá ne tegye, mert ezeknek külső országokon annyi s oly erejük vagyon, hogy az ország ellen praktikálhatnának…

A szebeni házakat pedig kiosztotta a fejedelem kedvelt híveinek, kapott akkor ki egyet, ki két, ki akár tíz házat, minden valamire való nemes ember, Szebenben. Eleget ették a szászok a magyarok zsírját, most itt az ideje, hogy a rablott kincsek jó magyar kezekbe kerüljenek…

Hát még ha tudták s látták volna a brassai nagy templomban a szászság éjféli isteni tiszteletét. Zsúfolva volt a nagy Mihály-templom, síró és zokogó néppel, anyák a gyermekeiket karon tartották s reggelig énekeltek s imádkoztak a nagyhatalmú isten színe előtt.

Weiss Mihály a virradatkor megnyitott tanácsülésben elmondta minden gondolatát s teljes fölhatalmazást nyert, hogy tegyen, amit jónak lát.

S Weiss Mihály úgy látta jónak, hogy Géczynek rendelkezésére bocsássa a szász nemzet minden kincseit.

Géczy a fölkelő nappal távozott Brassóból, de már lelkében új ember volt, már nem Báthorynak volt hűséges embere, hanem saját magának. A brassai tanács, a bíróval élén megalkudott vele életre-halálra, hogy szerezze meg a porta jóakaratát a szász ügynek s keresztbe húzza a fejedelmi terveket.

– Mért prédálja el nagyságod – mondta Weiss Mihály, – e kincseket, melyek úgyis a szász nemzet birtoka és szorgalmának gyümölcse, e fajtalan, vak és zsarnok Báthory kedve szerint, mikor ugyane kincsekkel megszerezheti maga számára Erdély és a szász nemzet hűségét és az ausztriai birodalom jóakaratát…

Géczy nem az az ember volt, aki sorsának csillagát ne lássa tündökölni e szédületes előhaladásban, amely Erdélybe belépte óta kíséri. Mintha csaholó kutyának állott volna mellé a szerencse; ki tudja, még fejedelmi süveg igérkezik!…

Másnap a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel Kákoni Istvánt a Kamuthy sógorát kapitánynak.

Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboj, eső előtt, a székely parasztság már ott volt s kavargott, zsibongott, világ vásárja, gyalogos, bocskoros, meztélábas parasztokból, visszafordított kaszával, bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.

A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott, egész új ember lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit az ember elgondol, ime másnapra teljesedik… No híres uramék, senki sem akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen oratiót csapott a had ellen a fejedelemasszony fogadtatásán s ő már akkor tudta, hogy senki sem akarja s mégis meglesz… s megvan…

A merre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak vivát s éltették istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt, ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra jó teremtőisten, egy kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s hogy égnek s esküsznek istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra, Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent szabadságot, amiből épen két Báthory nyomta le őket, az az első István vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy Báthory István… Mind semmi már sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra vitt s visszaadott s mindeg ez mostani jó a jó, elmossa a régi fájdalmakat… Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy galádul vesznek rajta dézsmát az urak s hajtják robotba, hogy egy esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni s felesége gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak…

– Isten ítélt, – kiáltották, – Báthory gyógyítja, amit a Báthory égetett…

Mámorban és álomban ült a fejedelem lován s nézte, csak nézte a tömeget, mely hadaival egybekavarodott. Már a hajduk tízezeren, a maga hadai másik tízezeren s most a székelyek megannyian, mint ezek együttvéve, kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal s megmustrálta s igen szép hadat épített a csőcselékből, húszezerig valót.

Maga Bethlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi harcos ellen… S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek megdöbbenve lovaikon, nem értették mi ez s még nem tudták, mitől rettegjenek…

Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s nehány tanácsbelije.

Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyvereket társzekérrel, élést bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek, sült kenyereket sokezerszám…

A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott s meghívá a fejedelmet Brassó városába früstökre, de csak ötödmagával…

– Vagyon-e nektek erős váratok, – kérdezte a fejedelem nevetve, – hogy öt embert be mertek ereszteni?

– Vagyon, felséges uram, – szólt a bíró mély hajlással, – még százezer ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat.

– Vidd a pénzed, – mondta a fejedelem megharagudva. – Ajándoktokat elfogadom; pénzetekre nem vagyunk kiváncsiak, hanem a lelketekre.

Weiss Mihály megijedt, mit akar tőlük a fejedelem, hogy így visszaveti pénzét.

Weiss Mihály ott volt Szeben bevételénél s akkor éjjel Imreffy s Kamuthy vallatták meg, nincs-e része a brassai tanácsnak a szebeniek bűnében. Mivel azonban a fejedelem sietni akart Oláhországra s félt, hogy Brassó megvétele nem lehet már oly szerencsés, mint Szebené volt, s csak feltartaná az időt: azért nem találták bűnösnek a brassai bírót, sőt különösen megdicsérték s az ő példájával buzdították a szász nációt…

– S jó früstököt lehet-e nálatok kapni? – kérdezte a fejedelem, de elfordította szemét, mintha nem szeretné, megzavarná a bírónak erős fekete szeme, mely ravaszul csillogott s mosolygott s tudta, hogy övé lesz ez város, ha bármi történjék is…

– Géczy uram a megmondhatója, felséges fejedelem, – szólt alázatos, de ravasz mosolygással a brassai bíró, – tegnap eresztettük volt ki s elkísértettük magunk hű emberivel s szekerünkön egész Konstancinápolyig, ajándékot is tettünk az övéhez bőségesen, s istentiszteletet tartottunk útjának javáért…

– Úgy, – mondta a fejedelem s élesen nézett a szász bíró szemébe.

– Majd izenünk kegyelmednek, mikorra várjatok.

Weiss Mihály meghajlott, hátrább húzódott s a kancellárt kérette meg külön beszélgetésre.

Kétezerötszáz aranyat ajánlott fel neki avval az alázatos instanciával, gondoskodjék róla, a fejedelem őnagysága ne többel jöjjön bé Brassóba öt embernyi kíséretnél, mert máskép a kapukat meg nem nyitják s lőni fognak a várfalakról.

Imreffy fejét ingatta; tíz avagy tizenkettőt kívánt, különben nem felel érte, hogy a fejedelem egyáltalán bemén-e.

A fejedelem valóban tizenöt emberrel ment be, s nem csukták be a kaput s nem lőttek a falakról, s nagy volt az ebéd s a fejedelem szó nélkül, igen rendes viselkedéssel ebédelt s még fényes nappal kijött s az nap estére elment a hegyekbe, Bethlen Gáborral, az előre elküldött hajdu sereg után…

Lóháton a hegyeket megmászni.

Lóról leszállva az utakat keresni, rájuk szakadt setét s csillagtalan éjszakában, a zavaros tavaszban, a szakadásokban még ott maradt hómezőkön veszni…

Ezt az éjszakát a fejedelem a hó hátán hálta.

Sátrát se vonták fel, bundába burkolva úgy virrasztotta át bor mellett, tűz mellett az éjjelt s főgondja a széki kutyája volt, melyet maga bundájába takargatott.

Ahogy az ég szürkülni kezdett, talpra szöktek s tovább a hegyeken.

Mintha új elementumba jutottak volna, kinyilt a szíve az egész seregnek s hajrá, most már minden szabad, hajrá, itt már minden a mienk, megszünt minden fék, hujjahó…

Csiklandozta a szívüket, hogy kint vannak a szegény haza földjén, elmaradt a nehéz gond, el a felebarát, el a becsület: ami a határon túl van, a had jussán: préda…

Tündéri szépségű völgyekre nyilt a hajnal: s ez mind az enyém, frissen rügyellett zöld erdők, fakadó virágok, öblös derék fák: ez mind nekem hódol… Új birtok, új szerzés: minden lépéssel tágult az ország határa s mikor meglátták az első oláh viskót, szemük boldog éhesen csapott rá: ez már új tartomány.

– Mi baj, Farkas uram, – mondta a fejedelem Kamuthynak.

– Megbocsássa felséged, de ez vén szamár Gyerőffy uram! nem neki kellett vón az előhadat rávinni Tergovistyére, hanem másnak, akibe van friss fiatal akarás.

Gerőffy a kolozsmegyei főispán, Bethlen barátja, a válogatott nemes haddal előre ment, megfogni a rókát.

A fejedelem egy dombra ért s visszafordult, nézte seregének kibomlását, bontakozását s hegyekből. Kavarogva, zavarogva, hűhóval s kiabálással jődögélt a sereg, lassan ment a hadak leszállítása, semmi rend s egybetartás, szinte mindenki külön ment egy-egy helyen, ezren s ezren torlódtak meg, azután szétszakadoztak, a legénység dalolt, mások káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele s maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.

– Sose érünk be Tergovistyébe, – mondta Kamuthy – evvel a csürhével. Jó gyalogos ember ha reggel Brassóba felkél, estére ott vagyon, de mi lovastul, szekerestül egy hónapig se érünk el… Ezt tudja a főkapitány? Ez a tudománya?

Imreffy vezette a had elejét, s Bethlen Gábor a végit.

Csak azt látni, hogy a távoli rajok nem jönnek s nem jönnek, szekerek állanak az útban, huszával torlódva, az idő telik s alig jutottak túl egy hajláson… már letelepülnek, tanyát vernek, tüzet raknak, szalonnát pirítanak s szidják a bestye országot, ahol semmi sincsen: valahol kecskefalkát, mások egy nyáj juhot leltek a hegyeken, elvadászták, lehozták, megették szőröstül-bőröstül…

A fejedelem úgy vette észre, mióta kint vannak az országból, sokkal lassabban megy, nehezebben a had előbbre, mint bent Szebentől Brassóig… Csak azon rettegett, oldalba ne fogja Ráduly, mert ennek itt vége akkor, vége…

Újra feltápászkodni, megették ami a tarisznyába volt s most tovább cepekedni: no de mégis estig, alkonyatig kihúzzák s akkor újra leheverni a kövér, megtapodott fűbe.

Reggelre mindenki tudta, hogy Gerőffy elszalasztotta a rókát, hogy az oláh vajda megszökött Tergovistyéből s az egész sereg káromkodott; elvitte a vajda minden családját, cselédit, aranyát, ezüstjét, bojárjait mindenestül s üthetik most bottal a nyomát…

Másnap még kedvetlenebbül ment a dolog, a fejedelem maga három lovat kinyargalt, előre, hátra, káromkodott, szitkozódott, korbácsa folyton csattogott s nem nézte úr vagy paraszt, utána, utána, maga szeretett volna Ráduly után menni… Nem, ezt nem engedi meg többet: nem Gerőffynek, nem is Kamuthynak, neki magának kellett vón az előhadakkal lenni…

S ebben az átkozott országban sehol semmi; makkon élnek itt a népek? ördög látott ilyen hazát… Bethlen két napig meg bírta őrizni a málhás szekereket, harmadnap meg kellett ereszteni, mert a sok bitang tarisznyás éhes lett s ha nem hagyják, fegyverrel ostromolja meg az elemózsiát…

A fejedelem egyre rosszabb kedvvel vekengett, nyomorgott tovább…

Ez-e a hadviselés… Igy ment-e Nagy Sándor végig Ázsián?…

Találtak tanyákat, mind felpusztítva, elprédálva, szidták a Gerőffy hadat, mint a bokrot, ez a vén csatavesztő, aki a goroszlói csatát is elveszítette, tudott az úton prédálni: azért késett el a rókafogásbul… A fejedelem ingerült volt, s százszor megátkozta türelmetlen sietségében a sok népet: negyvenezer ember, negyvenezer felé húz…

Még egyszer ezt, nem így fogja csinálni: rosszul indultak, rosszul vezettek, ha most egy ellenséges csapat rájuk jönne, mihez kezdenének… az egész csorda futna világgá s nincs senki, aki hadhoz értene, legalább Géczyt el ne küldte volna: egy törött tengelyű szekér mellett állt meg, a székelyek nagy szájtátással vették körül s csak nézték beszélték halálig s egy se nyúlt hozzá: nem az ő szekere…

– Lökjétek ki az útból, – ripakodott rájuk; a szekéren két hordó bor volt s ahogy elfordult, azt rögtön befenekelték s mint a legyek rá, egy ember se ment tovább, míg el nem fogyott, s akik beszoptak belőle, lehevertek a fűbe aludni…

S az urak nevettek rajtuk: ezek hadvezetők?… pocakos komék, országgyűlésében perorálni; s a székelyeknek nem lehet parancsolni, mert ahogy a fejedelmet meglátják, mindjárt éljeneznek, lova elé feküsznek, úgy vivátoznak, ütheti őket bottal, ostorral, térden hálálkodnak, s vége-hossza nincs a sok beszédnek, panasznak, az uraik ellen való keserveskedésnek, hogy nem akarták őket ereszteni, hogy a feleségükkel, gyerekükkel mi van azóta…

Ez nem had, nem háború, ez utálság s üsse meg a kő az egészet.

Lovasok vágtattak szembe rá, Gerőffy emberei jöttek jó hírrel, hogy elfogták a vajda anyját negyven szekér drágasággal s azóta talán magát a vajdát is szorítják erősen.

Ez a kis eredmény egyszerre átalakította a kedvét: elmondatta, hogy ugrott ki Ráduly az ágyból éjnek éjszakáján, hogy menekült s merre, hol bujdosik… Egyszerre fellobogott benne reménység és minden… Vágtatva, vágtatva ment előre kíséretével s ebéd előtt bent is volt a gyenge szomorú földvárban, ami a tágas ringy-rongy putrikból álló ronda nagy falut, e Tergovistyét körülvette…

Mikor bevágtatott a város kapuján, senki se fogadta, csak a derékig érő sár, ami az utcákat borította. A ló térdig dagasztva baktatott előre, az apró vityillók, félig földbe ásva, felül fából róva szomorúan, szétszórva, kerítéstelen sivár cigányságban gyatráskodtak, milyen volt Szeben ez világhoz… kőpalotáival, óratornyával, kőbástyáival…

Nagy tömeg jött szembe rá, csordába terelve; hajtották ki a lakosokat a városból, hosszúhajú oláhok, kócos oláh asszonyok, mind-mind mezitláb, gyerekeiket hátukon, vállukon cipelve, ijedt, bamba, állati arccal bukdácsolva a sárban előre, ruha alig a testükön, szőrgubájuk némelyeknek, de a legtöbbikön csak földfekete piszkos, soha nem mosott vászoning, tetvesek, büdösek, a disznófalka emberebb náluk, ahogy bőgve, böfögve, nyíva, vagy hallgatag szomorúságban cammognak a csattogó, ostoros csizmás hetyke magyarok előtt…

– Hová viszitek ezeket? – kérdezte a fejedelem.

– Ki a városbul, csak ki, menjenek amerre szemükkel látnak.

A fejedelem bólintott, persze, kell a hely, negyvenezer katonának…

Egy lovas csapat felismerte s viváttal éltette: azok vezették el a vajda palotájába, ez is alacsony faház volt, csak az alapja volt kőből, de nagy tágas szobák voltak benne s ökröket nyúztak, vágtak az udvaron.

A fejedelem nyugtalan volt, sem letelepedni, se kint lenni nem volt kedve, nem érezte győzelmét, ahogy a kutya nem érzi diadalnak, ha a bolhát bekapja, szimatolt, keresett, ellenfelet várt, olyan híre van a vajdának: sose hitte volna, hogy ennyire olcsón, minden munka nélkül kapja meg ez országot: csak ép el kell jönni…

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbevájt putriknak e szörnyű tanyáját, üres volt már az egész, mint vásár után a karám s szembe kezdtek jönni a saját emberei.

– Ha ilyen a világ, – mondta magában, – akkor nekem nem kell negyvenezer ember, csak háromszáz jó katonám legyen s végigmegyek a föld kerekén…

Estve felé a kapuknál bevárta tisztjeit s azokkal ment fel az ebédre.

A kancsó mellett lassan megnyugodott, jó húsok, jó borok, a megszokott kompánia körülötte az idegen palotában, ahol pár napja még a Ráduly pöffeszkedett, most ő ül a főhelyen s mint a raj gyűlnek és jönnek, mennek udvari népei.

Kint dobszóval, trombitaszóval, nótával, kurjongatással érkeztek saját népei, fáradtan, sárosan, az eső megeredt s hajlékot keresve, éhesen, szomjasan s lassan megtöltötték a rongyos putrikat, amik bármilyen gyalázatosak voltak, mégis eső ellen jók…

Nem várták ám őket sehol a háziak bő lakomával s nem volt ennivaló a füstös setét vityillókban.

– Hej, testvér, – mondta a székely levetve üres tarisznyáját a földre, – csak az a jó, hogy az apám, hálistennek disznót ölt.

– A jó tesvér! – mondta a cimborája.

– Jó vón tesvér, ha még életyibe meg nem ette volna!…

Tréfáltak, nevettek, evvel ütötték el az étvágyat.

De a hajduk nem nyugodtak bele, azok nagyon tapasztaltak az ilyen dolgokba s még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek: ezek bizony egy-kettőre felkutatták, ahun valami eleség szagolható vala…

Bethlen Gábor maga is megérkezett úgy éjféltájba s valami megelégedettség látszott rajta.

– Megjöttünk, nagyságos uram, – mondta, – a nagyisten segedelmével.

A fejedelem már jól ivott volt, úgy döntötte magába a bort, mintha hordót töltene.

– Csuda, hogy lejött kegyelmed.

– Bizony csuda, – szólott a főkapitány, – soha nem hittem vón, hogy így le hozzuk a sok tanulatlan hadi népet: mind itt vagyon egész seregünk.

Leült az asztalhoz, éhes volt, rögtön enni kezdett.

A fejedelem csudálkozva hallgatta.

– Máskor nem így megy, – magyarázta Bethlen, – máskor mihelyt idegen földre érünk, a had fele rögtön elszökik prédára, vagy lehever aludni, ordít, jajgat, verekedik: most minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A fejedelem nem szólt, komor volt; először vett részt hadban s dühös volt tapasztalatlanságáért.

Később meg is magyarázta Bethlen:

– Ezt mind a Nagyságod fejedelmi személye tette, minden ember tudta, hogy a fejedelem valahova viszi őket, jó helyre s egy se akart elmaradni…

A fejedelem röstellte magát, hogy fejét elvesztette a zűrzavarban.

– Hadszállításnál mindig csak arra kell nézni, – mondta Bethlen komolyan magyarázón, – hogy a szélső pontok, ahonnan indulunk, meg ahová megyünk, jól meg legyenek adva… Ha ellenség a közelbe nincs, akkor nem baj, akárhogy is, csak menjenek, úgyis minden ember csak a maga feje szerint megy előre… Az a fő, hogy idejére odaérjenek, ahova kell… De ha ellenség van, akkor ügyelni kell, hogy sűrűn legyenek az állomások, ahol egybe kell rendezni s mustrálni mindig a hadat, hogy szét ne zavarodjanak a népek… Aki ezt meg tudja csinálni, az nyert: mert nemcsak a mieink ilyen nehezen jók, az ellenségé is: de még az ellenségé sokkal rosszabb: persze a török sereg, az más, az nem így megy, már a deréksereg, csak ép a basibozukok, meg a többi csőcselék…

A fejedelem ingerülten hallgatta; neki ezt mind tudnia kellene: de megértette, s nem fog ez máskor így történni… Rendet kell csinálni, vagy leülni a sutra…

Most Kamuthy Farkas érkezett meg nagy boldogsággal. Elment a Gyerőffy had után, még tegnap, csapatával s már a zsákmánnyal jött meg.

– Itt vagyunk, nagyságos uram: Szeben!… Tergovistye!… Mi lesz a harmadik?… Konstancinápoly?…

A fejedelem hallgatott: jó volna, de hol van ide Konstantinápoly?… s ezzel a csürhével!… el volt zsibbadva a szárnya: már nem mert ezekre bízni…

– Puliszkahegy ez a világ, nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy, – csak étvágy legyen hozzá…

A fejedelem hallgatott, mennél vígabbak voltak a többiek, annál csüggedtebb volt ő lelke mélyén: hogy ilyen túlolcsó győzelemben nyerte meg ez országot, nem becsülte s nem bízott semmit…

Kamuthy a vajda anyjának kiséretiből kiválasztott tizenkét csinosabb bojárnőt, s azokat a kosarakba, ládákba levő kincsekkel felhozatta a palotára.

A fejedelem felpattant.

Nagy ujjongás, éljenzés lett, hogy a nők beléptek, tizenkét sápadt, ijedt csinos személyecske, drága ruhákba öltözve, de oly lomposak s rémültek szegények.

A fejedelem csak nézte, nézte őket, aztán ő is felállt s vidáman köszöntötte, latin nyelven őket:

– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban, – mondta, – ami az enyém, a tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen.

A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul; de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják őket, de hajlongással s nyájas nevetéssel…

Odaültették a lányokat maguk közé a lócára, s azok már nem sírtak s nem ijedeztek, egy se volt köztük, aki mártirnő akart volna lenni: szépen hozzáfogtak enni, örültek, hogy asztalhoz ülhettek.

– Ezér, no, hát ezér érdemes volt, – szólt a fejedelem, – s magához ölelt egy nagytőgyű igen ifjú leányt, aki lángoló, sápadó, almavirágszínű arcával rémült mosollyal hallgatta a magyar urak nyers tréfáját, – ezért érdemes volt kijönni hazulról, cammogni, éhezni, ázni, fázni: ezt, ezt nem kaptunk volna otthon, amit ez tud adni, úgy-e hugám?…

– Gyere csak kedves, – és a fiatal hajdut, Szilassy Pált, maga mellé ültette, a lányt az ölébe adta és tanítani kezdte, hogy kell csókolni lányt. Összeölelte őket s hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt.

Nevettek, ittak: olyanok voltak, mint a jókedvű mackók… A kutya egyszerre kegyvesztetten, hosszan lógó nyelvvel, vidám pofával leste gazdája minden mozdulatát.

IV.

Sár, sár, feneketlen sár; mozdulni lehetetlen, okos dologra gondolni, tenni, merni, másba fogni mint heverni, heverni.

Sehonnan hír, semerről remény, napok telnek-múlnak, szó sincs továbbmozdulásról, harc nélkül, egy ütközet nélkül, kardkivonás nélkül elérve a cél, ellenség sehol, csak nyomorúság, éhezők és sárba fúlt haldoklók, idegen nyelv nyomorultjai, akiken még végigvágni sem öröm, oly rendkívül szegények, betegek és isten elesett bárányai.

Hogy lehet itt továbbnyomulásra gondolni is? Hova? Hogyan?

A fejedelem maga sem gondol, vár, várja az ellenséget. Nem tudja elhinni, hogy nincs. Várja a kiküldött követeket, de se Moldva felől, se Lengyelországból, se a tatároktól, sehonnan senki nem jő, mintha a világ végén volnánk.

Másnak látszott ez még Gyulafehérváron, mikor Kornis Boldizsár ott volt, hogy a lengyel követekkel tárgyalt. A lengyel! a leggőgösebb, legúribb, hetyke nép, amely egész Európában végig parádézott, mindenüvé királylányokat adott s az öreg, ravasz Báthory István, a lófő bölcsességével nyakukra ült, a kis Erdély a nagy Lengyelbirodalomra nőtt… Ezt meg kell újrázni, ez ősi örökség s mily okosan mívelte az öreg, tudott a díszruhás gőgösek világában kártyát keverni, összeveszítette őket ha kellett, hogy egymást gyengítsék s összefogta, ha kellett az ellenség előtt. Ezt akarja ő is. De itt megfojtva heverni a várban, a természettel s az emberekkel harcolni s nem tudja mihez fogjon, mert rövid a cél, amit otthon kitűzött maga elé, többre lett volna ereje. Nem is vélte, hogy ilyen könnyű dolog egy országot legyőzni. Most nem tud mit kezdeni a győzödelmével, amelyet nem is érez, s nem becsül, mert ingyen hullott ölébe.

Ragyogó tavaszi napok, sűrű esőkkel, sárhízlaló idő.

És a had, mint a méhek szétrajzottak s nincs hatalom, amely összegyüjtse őket, csak híre jön árulkodással, hogy mennyi szörnyű dúlást, éktelen fertelmességet cselekedének. A fejedelem ezen igen megháborodott elméjében s annál iszonytatóbb ivásnak adta magát.

Bor, részegség, rest heverés, túlfeszített indulatok, asszonyok, kéjelgés, káromkodás, verekedés, dal, kurjongatás s a portai követek napról-napra való türelmetlen várása: evvel telt el két teljes hét Tergovistyén.

– Nektek adom fiaim, – mondta végül maga s tenyerével végigseperte az országot, széles jókedvében, haragos dühében, voltaképen pedig tehetetlenségében, mert mit is tett volna, a szétözönlöt népek mint az éhes falka, szerte kóborlottak a Dunáig s túl a Dunán a tengerig s mindent felprédáltak.

Bolond ivásokba s idegen asszonyok feldúlásába temetkezett legújabb kedvesével, a fiatal hajduval, hogy siket legyen s ne hallja, hogy a sereg erői széthullanak: a hajduk úgy learatják az országot, elpusztítják s égetik, hogy ordasok ligetjévé teszik: hajtják a sok számtalan lábas marhát, csordákat, nyájakat hazafelé: az erdélyiek, akiknek inkább kaland volt, hadi kirándulás: csudálták hogy a hajduk fegyver közé vették még a rúgott bornyút is, istenért egy darabot ki nem adtak körmükből s hajtották el messze, haza s fel a bécsi kőre. Persze, nekik ez a valóságos tanult mesterségük, a marhahajtás, kisült, hogy most is csak azért jöttek, semmi másért: marha után nézni. Bezzeg nem törték magukat az előhad után, mikor még veszedelmes volt: ezt átengedték az erdélyi hadaknak s most nem is akartak arról tudni, hogy még valami más feladat is vár a seregre: Moldva felé, Lengyelország felé… Marhahajtó csordásfajta ez: arra kell nekik a hadviselés, hogy ahol megállanak, az országot mind kiürítsék.

Az erdélyiek szívfacsarodva nézték a hajdu gazdálkodást s hogy a hajduseregnek már nagyobb fele el is ment. Azokat többet nem fogják látni s nem lehetett szólani, mert Szilassy még az asszonyféle cábárokon is túltett, még jobban uralkodott a fejedelem szívén.

– Mi megvevők ez tartományt a hajduknak, – morogtak s szitkozódtak az erdélyi urak, akik unottan nézték a puszta országot, mely még az ő hazájuknál is nyomorultabb volt.

Baj, csupa baj, szerencsétlenség, dühök, várakozás; rossz hírek otthonról, a töröktől az engedelem késik, a Géczy levelei jönnek, jönnek, ígérnek, biztatnak, panaszkodnak, sírnak, az ajándékok elköltek s egyelőre csak annyi parancs jön, hogy míg a győzhetetlen hatalmas császár engedelmet nem ad, ki ne merjenek mozdulni ez helyből: valósággal foglyok hát Tergovistyébe: mint ki ördögöt fog s nem ereszti többet markából a pokol.

Már mind elégedetlen s kétségbeesett, a székely parasztok s székely nemesek nem tudnak egymás szemébe nézni, a székely komék hegyesen járnak, a fejedelem portája körül ácsingóznak s ha meglátják őnagyságát, mind csak éltetik: asse tudják, hunnen kőttek s oly kevélyek, mint hushagyón; sem ülni, se járni, sem élni, se halni, olyan nagyon. Fejükbe szállt a szabadság s ne merje itt az idegenbe valaki megesmerni jobbágyát, aki hasát sütteti a nappal, ahelyett, hogy otthon vonná a robotot!…

Az urak ellenben fel vannak dúlva s bor közt s józanon traktálják az új szabadok dolgát, az új lázadást, amit a fejedelem szabadított fejükre: szabadítson csak meg az isten egyszer, – mondogatják, – gyerünk csak haza, – s fenik fogukat s titokban lisztákba írják minden jobbágy nevét, aki itt van, így vagy úgy viseli magát…

Egyelőre semmit se tehetnek, de csak rá kell nézni, ha egy nemesúr egy jobbágyból lett katonával szemben van: mint két láncravert komondor, fogavicsorgatva:

– Még állasz-é? – döfi meg szóval az úr a parasztot, – ne lépjél ojan sályára! rakjad a lábod! látom nagyon értesz magad felől. Nem es lehet vélle gyalog beszélni, ha lóra nem kerekedünk!

– S ojan hatalmas? – mondja a másik zászlósúr, – soha bizon!… Vigyázzatok, mer minnyájunkat felszippant a koszos az arrába!… Tudnak ezek, sokat tudnak tenni, egy pint borra másat is betudnak herpenteni!

Még csak tréfásan, a paraszt lesunyja fejét s úgy tesz, mintha nem hallaná. Csak Török János mer visszavágni:

– Nagyon merkelnek a nagyságos uramék, pedig heába sírnak a sapkába: szabadság vagyon a tarsolyunkba…

– Hegyes, hegyes, – vág vissza a székely úr, – hát még milyen hegyes lesz a karó, kit hegyeznek a csíki hegyekbe…

A székelyeknek vezetője lett ez a Török János, akinek Szék óta nagyon felvette isten a dolgát, mindig a fejedelem körül van s udvari főlovásza őnagyságának, aki jobban rábízza az életét, mint magára.

Már csak ez a két ember van teljes bizalmában, Szilassy Pál meg Török János. Amaz vidám, eleven fickó, tele tréfával s dallal, mulatással, fiatal, kövér s piros, mint egy lány, bajsza sincs még s jó vívó, mint egy gyík: ez a másik meg a maga nehézkes, kemény, óriás testével tunyán s komoran setétlik a fejedelem felett, mint egy várfal. A két ember, kegyencek erkölcse szerint nagyon gyűlöli egymást s mindent megpróbál, hogy ártson a másiknak.

Török János megérezte, hogy a fejedelem a fiú miatt becézi a zsivány hajdufajzatot s miatta reszket attól, hogy a hajduk elmenjenek, ezért minden gyanus mozdulatukról értesítette őt.

A fejedelem telhetetlen volt a fiú szerelmében, a szemét le nem vette róla, gyönyörködött benne, minden mozdulatában a változó, hol sikító, hol dörmögő, köszörületlen hangjában, gyerekes szavaiban, okoskodó, nagyotmondó bölcsességében, pompás sarjúerejében, vívásbeli ügyességében; ő, aki minden tehetségre oly féltékeny volt, e fiúra soha, ennek mindent adott volna s mindent kívánt. Csak egy anya járhat így a fia körül, leste a szeme mozdulását, reszketett, ha a közelében volt és soha nőt úgy nem kívánt, mint ennek a fiúnak kézfogását, szavát, hangját, nevetését, emberes dörmögését, egy pillanatra el nem eresztette maga mellől s megfullasztotta a szeretetével.

A fiú ellene is szegült. Szégyene lett, ami első napokban siker és kitüntetés volt. A hajduk férfias, vad erkölcse mellett nevettek és gúnyolódtak rajta, ki ördög hallotta azt, hogy egy fejedelem fiú után járjon s fiús dacosságában egyre merészebben, nyersen és gorombán hárította el magától a babráló fejedelmi kezet. Szökött előle s ha csak egy percig elszabadulhatott, az már megkönnyebbülés volt.

Végre az egész napon nem lehetett megtalálni.

A fejedelem dühöngött s pityergett.

– Imreffy, a fiút akarom.

– Felséged mást akart, mikor Havaselvére jött.

S a fejedelem csakugyan mintha elfelejtette volna nagy terveit és célját, amilyen erősítő és irányt mutató volt elhatározottsága a betörés napjaiban, úgy elmult most hatása és befolyása. Mindenki tudta, hogy a hajduság az oka mindennek, azoktól vérszemet kaptak a többiek s a fejedelmet inkább sajnálták, mert semmit se tehet a csürhével.

– Felséged elvadítja a fiút.

– Mit teszek én neki? – nem röstellte, nem takarta, mindenkit agyonzaklatott, míg elő nem hozták s akkor agyonszorította ölelésével.

– Fél az sodomitaság híritől, – mondta Imreffy egyszer a fejedelemnek, – s szökik a hajdukkal, mihelyest lehet.

Ettől kezdve magával is hálatta és mint sólymot láncon, úgy tartotta s új szenzáció volt, hogy napról-napra vívást, karddal verekedést tartottak s boldog volt, hogy Szilassy Palkó mindenkit levert. Török Jánost is elfelejtette miatta s az határtalan gyűlölettel leste a percet, hogy kitörje a fiú nyakát.

– Hogy vág a bajusz, János fiam, – kérdi egy reggel a fejedelem a lovászát, aki ott ólálkodott körülötte.

– Szöknek a hajduk, – feleli az. – Az éccaka megint elment egy róta.

A fejedelem épen ballábbal kelt, tüske lett a szó. Ijedten küldött Szilassyért s mohón falta be, hogy még itt van. Az ebédelőházban kapta, rögtön megragadta: folyton rémüldözött, hogy a fiú nem akar beszegődni az udvari személyek közé, érezte, hogy elveszíti s ha a fiú az otthont említette, gyilkolni tudott volna.

Néhány úr ott volt a házban, nem tudták nézni a fejedelem dolgát, eloldalogtak.

Megragadta a karját:

– Édes fiam, kérlek maradj velem, légy szolgám.

A fiú nem felelt, elhúzódott; a fejedelem átölelte a nyakát s csókolgatni kezdte.

– Itt maradsz, Pál fiam?

– Nagyságos uram, isten kegyelméből, otthon is van nekem egy darab kenyerem, nem akarok szolgálni.

A fejedelem szemhéja leereszkedett, marokra fogta a fiatal nyakát:

– Jót mondok Szilassy, légy szolgám, vagy keserves lesz a világ.

– Nem tehetem, nagyságos uram.

Igyekezett kitépni magát a fejedelem kezéből, mert fulladozni kezdett.

A fejedelem farkasnevetéssel taszította el s Nagy Andráshoz fordult, aki most lépett be; ott ivott rendesen az asztalnál.

– Igaz-e, hogy már háromezer hajdu sincs a seregben.

A hajduvezér legyintett, – nagyon útálták már egymást.

– Hazudság, – mondta hetykén, – talán két avagy háromszáz cselédem hibádzik.

– Mustrát tartunk generális uram, – mondta a fejedelem fenyegetően: – holnap reggelre mustrát rendeljen kegyelmed.

Nagy András hallgatott:

– Hagyjuk azt hétfőre, Nagyságos uram, akkorra begyünnek az nipek.

– Hónap reggel Nagy András! – mondta erősen a fejedelem s Nagy András felállt, kiment.

– A hajduk után az egész sereget megmustráljuk, – mondta a fejedelem az uraknak, – menjenek kegyelmetek, holnapra látni akarjuk.

Az urak sorra felállottak s elmentek. Morogtak, hogy a hosszú heverésben ki tudja, a sereg merre csavarog, senki sem tudta a csapatának felit, harmadát maga mellett. Hol járnak most a legények, Dobrudsában vagy Besszarábiában, vagy isten tudja merre.

Hogy a terem kiüresedett, Szilassy Pál is el akart szökni. A fejedelem hirtelen érezte, hogyha most elmegy, többet nem látja.

– Szilassy fiam!

De a fiú nem felelt, szökött.

– Ha a bőrödet nem féltenéd, – kiáltott utána halálra dühödve, – megvívnál az én Török Jánosommal.

Szilassy s Török halálos pillantást váltottak:

– Miért ne tenném meg nagyságodnak, – fordult a fiú, – szívesen megölöm, ha nagyságod parancsolja.

A fejedelem intett az apródnak, aki mellette állt, a tizenkét éves kis Bárdy Pálnak, hogy adjon kardot; az apród hozta az ő drágaköves kardját.

Szilassy már vetette lefelé a dolmányát s könyökön feltűrte a selyeminget, amit valami bojár ládáiból lelt. Török János szeme vérben forgott, széles szablyáját kihúzta. Szilassy az ajtóban a buzogányhordótól elvette a kardját, s annak élét kezdte körömmel méregetni.

A fejedelem felpattant, a meztelen kardot kezébe vette s közéjök állott:

Dühöngve szólt Törökre:

– De kikészítsd ám János, ezt a nagyságos úrifiút.

Török rögtön emelte a kardját, Szilassy, mintha valamin járna az esze, csak a szablyája acélát vizsgálgatta.

– Kezdjétek már, – kiáltott a fejedelem.

Vívni kezdtek, halálcsattogások lettek, Szilassy derék legény volt, hozzá se férhetett Török a nagy pallosával s hosszú karjaival. Török Jánoson veres selyem pruszlik volt.

– A pruszlikot ne bántsd! – gúnyolódott a fejedelem Szilassyn, – azt én adtam reája.

Szilassy feldühödött, erősebben támadott, s egyszerre csak vér öntötte el a Török János arcát:

– Elég, elég, ne vágd tovább! – kiáltott a fejedelem Szilassyra s ez vissza is ugrott, abbahagyta, kardját mindjárt lefordította, földnek heggyel.

Mindnyájan forrtak az izgatottságtól. – Látom, derék katona vagy, – mondta a fejedelem.

Török János kendővel a vért kezdte törölni a homlokáról, mint egy fene farkas acsargott a megszégyenítésért.

Szilassy gúnyosan a szoba földjébe szúrva ott hagyta a kardját s megvető pillantással nézett a fejedelemre.

Ez felkapta a kardot, mintha rá akarna vele csapni, de elvetette s az az ablak fájában állott meg.

– Hisz csak egy karcolás, – mondta nevetve.

Ebben a pillanatban Nagy András dobbant be meztelen karddal.

– Mit akarsz Nagy András? – kiáltotta a fejedelem.

– Semmit, nagyságos uram, – hörögte a hajduvezér, – csak tán én is megviaskodnék evvel a híres lovásszal.

– Nem tudod te, hogy cselédem vagy? generálisom? – ordította a fejedelem – s úgy jösz rám nyitott karddal, mintha torkomat akarnád metceni?

Kikapta a Török kezéből a szablyát s rákiáltott:

– Igy forgasd a kardot!

S két karddal rohant rá Nagy Andrásra.

A vén hajdu védekezett, a fejedelem azonban megcsöndesedett, nem volt halálos harc, csak fegyverpróba, erőpróba: egyszerre abbahagyta, mind a ketten leeresztették kardjukat s gyűlölködő lapos pillantással fordultak el.

– Kemény legény nagyságod, felséges uram, – morogta Nagy András békítve, szíveskedve, ravaszul. – Hány órára parancsolja nagyságod a mustrát?

– Hat órára! – mondta a fejedelem.

– Értem: hát legyik hatra…

Nagy András kiment s a fejedelem ahogy visszafordult, észrevette, hogy Szilassy gúnyosan mosolygott.

Az arcán látta, hogy reggel hat órára a hajduk megszöknek s velük ő is…

Iszonyú düh lobbant fel benne, vér az agyába, s odavetette a szablyát Töröknek.

– Mit állsz?… Itt az idő, vágjad!…

Török fogta a kardot s neki Szilassynak, aki az asztal megé szökött.

Az apród Bárdy Pál egy kardot tartott kezében, ha a vívók közül valamelyik a magáét elveszti s önkéntelen odafutott.

– Nagyságos fejedelem, – sikoltotta, – ne engedje Nagyságod! – s Szilassy felé nyujtotta a kardot.

– Mit parancsolsz te nekem! – üvöltött magából kikelve a fejedelem, kardjával oda sujtott a gyerek felé s azt torkon találta.

Észre se vette, mert Török János darabolja Szilassyt.

– Végezd! – ordított rá, – a lovász csak úgy vágta, húsvágásokkal, majd beledöfte a kardját a mellébe.

Szilassy összeesett.

– Vigyétek a dögöt! – kiáltotta a fejedelem, s az apródra nézett, aki lába előtt vérében fetrengett.

Erre magához tért, a fejéhez kapott, körülfordult, nem volt itt más, csak Mindszenti Pál nemes pohárnoka, aki sápadtan s megdermedve nézte mi történt.

– Szilassy fiam, – kiáltotta a fejedelem s elordította magát, – jaj szerelmes fiam! Orvost, orvost! Oláország vajdájává teszlek, meg ne halj!

Szilassy hörgött, engesztelhetetlenül kiáltotta:

– Nagyságos uram, te engem megvagdaltattál, de él még az én bátyám, Szilassy János, bosszút áll az én ártatlan halálomért.

– Csak jó voltam hozzád! – kiáltotta a fejedelem, – jobban szerettelek életemnél! gonosz rossz voltál hozzám!…

Dühöngve vetette el kardját messze s fejét ököllel verte:

– Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett kutyamódra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem szerelem miá, de megállj Török János…

A lovász elbódulva meredt rá, a kard megdobbant kezében: hogyan az ő fejedelme, az ő szabadítója, székelyek csillaga, szegények jótevője…

– Gyógyítsátok meg nekem ezt a fiút s én arannyal mérem fel nektek amit nyom: mind a hajduknak félországot adok, nektek adom Ecsedet, Bátort, csak ezt a fiút éltesse isten.

Ebben a pillanatban kint trombitaharsogás volt, nagy lárma s jelentették, hogy török főkövetség jött.

– Csatára, csatára, – morogta a fejedelem, – ez jókor jött, jaj nektek most mind ez világ népei…

Szilassy Pál már meg is halt, az egész ház felfordult, mind ijedt volt, senki se tudta mi történt, a fejedelem a fiú ravatalára feküdt s ott sírt hangos jajszóval.

Aztán megint más jutott eszébe s felugrott s hivatta a törököket.

Főurai mind egybegyűltek, a nagy teremben, ahol a véres eset volt s a fejedelem züllött, csapzott fejjel, vad arccal jött s állott eléjük.

A török követ hosszú szakállú ősz ember volt, drága ruhába öltözve, selyem kaftánba, turbánja fehér volt, fátyolszövet, aranyos drágaköves tollas forgóval. Magas, szikár, kemény ember volt s száraz szavú.

Törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett, hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török szavakat:

»Az Jézus hitin levő uraknak dicsősége,

»az messiás vallásán levő nemzetségnek választott fejedelemje,

»az keresztyénség békességének őrizője,

»ki vagy böcsületes térdek meghajtóinak böcsületese,

»az vitézlő rendeknek méltóságos ékessége és ura,

»Erdélynek fejedelme,

»ki vagy Báthory Gábor,

»minden dolgaid jó szerencsések legyenek…

»Ez mi hatalmas és felséges méltóságunknak levele megadatván, értésétekre igy legyen.

Hallgatták. A fejedelem, aki nem akart egyebet megérteni, csak amit hallani akart: mint a dobszót, a távoli kürtöt hallgatta, csak akkor ijedt, iszonyodott, rémült fel, mikor másmint fordut a szó, mint kívánta: