A papám
Reading edition
(Hathónapos fiu naplójából)
Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre később, mint naturalista irónak, szükségem lehet. Szük környezetem csak kevés teret enged a szemlélődésre s igy egyelőre néhány állandó jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatu és leereszkedő szánalmat vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetü, kuszált haju és sárgás arcbőrü ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám és naiv, lelkesedő arcán csak ugy világit a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa, – én a papa vagyok“ mondja ujra és ujra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak.
Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám mondani a „papa“ szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbizza magát, ugyis eleget a terhemre van.
Bár, ismétlem, ez a kutyahüség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibujni a fogaim, nagyon el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet szegény?
Multkor, reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással berendeltem Mama nevü szolgálómmal a reggelit és jóizüen elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül és megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát tartott a kezében és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő papirdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon papir, – és ez a gyermekes, csacsi ember, ahelyett hogy mind a kettőt bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papir. De ez még semmi. Egy másik, hajlottvégü csőnek a végét meg néha szájához emelte, füstöt szitt belőle, aztán megint kifujta, ahelyett hogy az egész csövet megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kivül ne maradjanak.
Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön odanézett, felugrott és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy kis kutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam és megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazzal cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is türtem, hogy felemeljen és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kiváncsi voltam rá, mit mivelt azzal a fekete rudacskával, minek az neki, szegénykének. „Kö, kö“ mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites vous? ezt akartam kérdezni).
Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam, hogy szük kis agya nem fogja fel szavam jelentését. Zavartan elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. „Kö, kö“ mondta és ugrált, mint egy papagáj. Boszantott ez az együgyüség és kicsit összehuztam a szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett. „Gagyigó!“ mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam. „Vevegyő!“ próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett. „Bubu“, mondta, „Bubuka“ és más ilyen értelmetlen, artikulálatlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire. Megfogtam a fülét és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett, hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy ideadja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet és vigye innen ezt az embert. Jött is már, futva, jól összeszidta a „papá“-t és átvett tőle. Szegény „papa“ elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz.