A lányok

A lányok a Vadász-utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és súgdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman – négyen összefogódznak, egymásba karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.

Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajjon miféle butaságon nevetnek folyton? És mit súgdolódznak? Ha két lány összejön, mindjárt súgdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl szemöldököm – valami profán, cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak és mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak. Vajjon mi lehet az?

Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyüjtenek, bélyeget se. Lejdeni palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhitattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az uccai szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjetek az uccai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmü ostobaságot feleltek, egy szón megint zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.

De vajjon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal és ezt ők tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem, „hát állva hagyod a kis kisasszonyt és te leülsz? nem szégyenled magad? milyen gavallér lesz belőled?“ és nekem fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól, – miért? kérdeztem magamban, – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny? Ha pofonvágnám, leesne a székről. De hát ő pofonvághat és megalázhat engem, csak azért, mert ő gyengébb és igy lovagiasságból nem üthettem vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és kényelmesen elterpeszkedik?

Miért? Miért. Mi lehet ez?

A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólitják, az iskolában is. Fiatalabb tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelidség, gyöngédség veszi körül őket – én meg tegnap egy olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegzem. Ha elmondanám, azt felelnék, úgy kell, mért nem vágtad pofon, nem szégyeled magad? Dehát ő kezdte, tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyeled magad? egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled?

Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg priccs, borju a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazáér, gyáva és becstelen. Hát ők? Ők? miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis, senki se mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állitják elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért – és a nőkért! Hát a lányok királyok?

Miért? Miért? Miért?

Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst ez az elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb falattal őket kell megkinálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem kell lehajolni. Tizennyolcéves koruktól kezdve már kezetcsókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobboldalra kell engedni őket az uccán. Dehát miért? Mit nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel, férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyitani, hogy jogunk van az élethez.

De hát miért, miért, miért?

A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos – de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen az a titok. Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék – hiszen ennél csak érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?

Miért? Miért?

Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az uccán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanche-elemet, növénygyűjteményemet és el fogom felejteni önmagamat.