A néninél

Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog, visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel is mondta neki az ágyból:

– Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.

Frédi tehát Stanci nénire gondol és néma kétségbeesés fogja el. A ház előtt sétálgat lassan és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik: ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves jó Stanci néni, ennyi elég is lesz, és érzelmesen mély szomorusággal ránéz, ugy-e, nem is kell folytatni, csak mély szomorusággal nézni, ami mindent kifejez. A bácsinak jobb igy, odafent, a mennyországban. Frédi nekifesziti a képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát és igyekszik meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.

Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz és sebesen, erőlködve mondogatja magában: „Szegény, szegény Stanci bácsi!“ Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy átérezze a részvét egész melegét és Stanci bácsi arca végre tényleg meg is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol befelé egy zsiros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy zsircsepp legördül és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a zsircsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kisértet-arca csunyán elfintorodik – a „kutyaistenit“, – mondja Stanci bácsi, – és Frédinek eszibe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsirnak, de Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az ember. Bruhaha!

Nyitják az ajtót és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának, feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.

Frédi (elszorult torokkal): hogy van, Stanci néni?

Stanci néni (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal. Siránkozva beszél, már három hete, stilszerüen.): Hát eljöttél, Frédi?

Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy „eljöttél, Frédi?“, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt, Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal fogva a kalapot, kecsesen és igy mondja: „Asszonyom, kedves Stanci néni, még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán és sietek, hogy hamar itt legyek!“ Egyik szemével felfelé kacsint és kisujját begörbiti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi magától a tolakodót és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni, de az makacsul visszatér megint.

A szobában be vannak csukva a spaletták és nehéz, dohos a levegő. Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az a groteszk gyanu villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat megint.

Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a hokkedlire…

Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól: „Valóban asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a kalapja ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni? Mint egy dakszli“. Frédi remegve és rémülten próbálja csititani a márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt… mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni.

Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta.

Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az elfojtott ijedségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, – de szent Isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): Nem jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…

A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt rajta ilyen felirással: „Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet“.

Frédi homlokán megdagadnak az erek.

Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat átadtuk a földnek.

Naptya? Naptya? Mér naptya?

Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya? Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyengülve könyörög neki, hogy csak most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!

A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az aptya.

Frédi (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem, amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.)

Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… igy, ahogy veled ülök itt… igy ült szembe velem és aszongya: „Még irok valamit, Stancikám“ és még meg is irta ezt a levelet… megirta, még alá is irta… még el is tettem… ide tettem, az asztalfiába…

Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi a hátát.

A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.

Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a levelet irta még csütörtökön… igy, ahogy te ülsz most itt… és másnap… (Zsebkendő előkerül.)

Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E percben ujra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.)

Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik.)

(Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga randa!)

Püff!

Frédi összeszoritott, kék szája szétrobban. A levél vizes rongy képében esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyat esik. Frédi ki a szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon… és torkából fájdalmas, rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej… mindennek vége… most jöjjön a halál és a megsemmisülés… és jöjjön a Duna zöld vize… és jöjjön a koporsó, ahová begyömöszölik és lenyomják és eltemetik… és ahol a csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát… Hahaha! Bruhahaha! Hehehe… he… he…