A bukott férfi

A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. „Alászolgája“, mondja udvariasan húszszor egymásután és meghajtja a fejét. Ő azonban Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. „Tanár úr“, ezt mondja majd Schwickernek, „egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja. Ön nagyon jól tudja, hogyan történt a dolog – beszéljünk férfiasan, nyiltan, ember az emberhez. Én akkor, igen, ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem Harmadik Richárd s már a következő pillanatban ki is igazitottam volna, mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön – nem birálni akarom önt, csak hidegen megállapitom a tényt – ön azonnal leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e ezt – én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot „Osztályismétlésre utasittatik“. Aztán elválunk egymástól, mint férfi férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall beszélni – nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt, jól tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem – nem volt okom nyilatkozni eddig és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet engem?“ Így fog beszélni a bukott férfi és Schwicker, aki meghökkenve hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és hirtelen a kezét nyujtja. „Neugebauer, – mondja Schwicker, – elég. Én értem önt. Adja ide azt a bizonyitványt. Ön rideg embernek hitt engem – de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer.“

Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre hazaigérkezett a bizonyitványnyal – jó volna, ha Schwicker jönne már – vagy miért volna jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni – van neki hazája, a bukott férfinek?

De ime, itt jön Schwicker… igen, beszél hátrafelé valamit, most nem lehet megszólitani. Most se, most megy a lépcső felé, – jerünk utána, majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája – majd a portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóba, nem lehet… itt nem lehet… De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán…

– Kérem szépen, tanár úr… tanár úr kérem…

– Na, mi az? Mit akarsz?

– Kérem szépen, tanár úr, itt az van… itt az van…

– Mi van? Hogy hínak?

– Neugebauer.

– Ja, te nálam megbuktál! Na csak erigy haza, aztán majd készülj a pótvizsgára.

– Igenis, tanár úr.

– Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőbe.

És Neugebauer udvariasan vigyorog.

– Igenis, tanár úr. Alászolgája.

– Szervusz.

A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak, hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy igy lesz, hiszen ő nem is akart Schwickerrel beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen. Nehány ucca, amin végigmegy – nehány bolt – nehány fanyar, férfias gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról – aztán az a kis dolog. Hagyjon hátra valami irást? Minek? Talán egy pár sort, így: „Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második…“ hm, biztosan Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta… ott valami más történt, tudta, de elfelejtette… majd így irja: „Inkább vagyok a halálban a második, mint az életben az első…“ igen, ez biztosan nagyon szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják… a nyomorultak… hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első…

A bukott férfi szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult

Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat csapkodta. Azonkivül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia… nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha, tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, igen, mustkolbász.

Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben – de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem lehet egyszerre – a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel három korona.

Két perc mulva megvan a ceruzahegyező s további két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. „Ebből harmincér“, mondja és piszkos kis ujja reszket, amint kinyujtja, a torka meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. „Meg húsz deka törmelék-csokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…“

Mindent külön, csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt ugyis felbont mindent. Két korona tíz… tessék… nehány hatost visszakap.

A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin, vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába, majd megful, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen minden, következik a törmelék-csokoládé, az jó, az meleg és édes és omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű kellene… ami felüditi, felfrissiti. „Hogy ez a narancs?“ persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez kezdjen vele? „Kérek kilencért törökmészt.“

És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs-uccában – hogy került ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Nefelejcs-uccán, benéz a kapuk alá, nehéz, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja… köröskörül halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó, egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó, pokoli gyötrelemmel.

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye fuldoklón csurog le a torkán.