MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.

(Adalék az Arany-emlékekhez).

Ismeri-e ezt az állapotot más is?

Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A gondolat. – Aztán mikor ez nincs!

Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy piktor lefestené, azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem ilyenkor a gondolat!

Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket, hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad gondolkozni, hanem csak nézni.

De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután, órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király «kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. – (Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.

Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó, szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?

Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.

Ezt nevezem én a legnagyobb kínnak a világon.

Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te neked kell írnod!»

Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? Hát ha én Arany Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az? kizöldül az?

Nem vagyok rá képes!

Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva. Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.

Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell: esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a másikban ki kell törülnöm.

«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az egész fa kidűl…?»

Törüld ki! Micsoda banális hasonlat!

Kezdjünk mást.

«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?

«Azt kivánjátok, hogy irjam le, hogy mi az a sötétség?…»

No ha nem tudsz hozzá, hát ne fogj hozzá!

A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már ki mint valami temető.

Aztán a temetőre gondolva, eszembe jut az a sírirat:

Minden leirt gondolatnak ez a foliája, a mi keresztülcsillámlik rajta.

Arany Jánost elsiratni! Nem értek hozzá. Egy gondolatom sincs.

No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a kinek az esze nem pauzál. Hanem hát van egyéb dolgod; itt a készülőben levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.

De az sem megy. Pedig régen kész a fejemben az egész munka: addig hozzá sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok dolgozni.

És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.

Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…

Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a dologba.

Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy világnak, a magyar nemzetnek.

Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)

Nagy-Kőrös, decz. 10. 1855.

My dear Moore!

I was eben bekülding neked a másik lapon olvasható poémákat, midőn leveled dörgedelmes-morgadalmasan rám ijesztett, hogy siessek vele! különben azt már egy ízben postára tettem és czímeztem J. Mórnak a szép utczába Nr. 1, de mivel ott azon úri embert nem találták, a levélkihordó szépen eldobta, hogy ne kelljen tovább keresni azt a hallatlan nevű obscuritást. Igy gondolom, hogy történt, mert a levelet nem retouroztatták, pedig már ennek jó öt hónapja lehet.

Hogy vagytok ott Pesten? Száz éve, mióta pesti embert nem láttam. Én itt falun szutyongatom az ifju nemzedéket, s nézem, mikép hámlik rólam kedélyem utolsó maradványa. Ritkán dolgozom és keveset, fejem sokat zúg és fáj, szóval csehül vagyok.

Kedves nődet szívből üdvözlöm, téged ölellek.

Barátod

Arany János.

U. i. A dijt a vasárnapi újság generositására bizom.

A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell, hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.

Kőrös, decz. 29. 1856.

Kedves barátom Mór!

Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod: én nem foglak azért sem megnyilatkozni, se megkakas-balladázni. Kivánatodra, hogy bár minden második számba küldenék verset, – egyszerűen kimondom, hogy az irányomban pium desideriumnak is nagyon vérmes; kivált most, midőn karácsoni ajándékul minden szerkesztőnek megírtam, hogy ha bizonyos reményben küldik tisztelet példányukat, úgy akár meg is szüntethetik, mert én nem tudom, mikor küldhetek nekik valamit. Kakas-balladádon, – akár te írtad, akár Sárosy, – jót nevettünk – én kivált igen hív parodiáját látom benne saját sületlen balladáimnak, döczögő mértékemnek, rossz asszonánczaimnak stb., a mi engem nagyon mulattatott.

Tehát Pákh megérkezett s örvendek hallani, meggyógyultan! Add át neki szíves üdvözlésemet, – de ha látni akar, tegyen úgy velem, mint Mahomet a hegygyel, mert én immobile quid vagyok. Karácsoni köszöntésedet újévre adom vissza: adjon Isten bő esztendőt mindenben, a mi jó, és szűket mindenben, a mi rossz. Kedves családodat üdvözlöm, téged pedig ölellek – s ha kezemre esik, kissé meg is téplek!

Barátod

Arany János.

A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam, a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is, Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.

Nagy-Kőrös, aug. 25. 1858.

Kedves barátom Mór!

Szíves megemlékezésed köszönöm, – hogy jól esett, mutatja az idezárt bolondság, melyért megerőltettem invalidus muzsámat. De ne nézd te annak gyarlóságait, nézzed csupán a jóakaratot, s ha az «Üstökös» az ilyet beveszi, add oda neki, persze név nélkül, a mint van; mert nem tartok számot sem az írói dicsőségre, sem egyéb «accidentiára», mit az ilyen compositio eredményezhet.

Kedves nődet lelkemből üdvözlöm, tégedet pedig csókol ezerszer

barátod

Arany János.

A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott, az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!

Kedves Mór!

Megörültél (?) úgy-e, hogy az «Üstökös»-be küldök valamit? Fájdalom, hogy egy idő óta megszünt viszonyom az égiekkel. A helyett kérni jövök. Lapengedélyem ugyan még nincs, de lehet, s akkor meg leszek akadva. Első számát a te novelláddal szeretném bemutatni. Csengery mondta nekem, hogy te, szándékom meghallva, kész örömmel ajánlkoztál egy oly lapba dolgozni, milyenné szeretném, hogy váljon az enyim. Nélküled nem válhat azzá. Tedd, édes barátom, irj egy novellettát szeptember végeig, hogy ha sikerülne októberrel megindítanom a lapot. Úgy-e nem hagyod el te (vén korára) –

szerencsétlen barátodat

Aranyt?

Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is megmozdulnak, felém fordítják arczaikat.

Budapest, 1876. márcz. 29.

Kedves barátom!

Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert az esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily kevéssé érdemlenék annyi utánam-járást, nem akarlak terhelni azzal s levélben írom körül a «semmit», melyet neked igérni és adni képes vagyok. Az az «én szentélyem», melyet említsz, bizony nem valami szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás, vagy «babérokon» hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ez által magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.

Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő organum keletkezzék, hogy a jobb tehetségek – régiek és újak – annál csoportosuljanak, s hogy annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet birsz, kihez az ifjuság lelkéből csatlakozik, a nélkül, hogy az öregebbek becsülése irántad csökkent volna: mindezt helyesnek és a közönség csekély érdeklődését, tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom. Azt is hiszem, hogy ha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te neved és geniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkisértettem a – Koszorúval – csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő hatalom. – Bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, – én lebeszélni nem akarlak.

Hanem abban csalódol, ha velem szemben írópártról beszélsz, – én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi solidaritásban, hogy az én válaszom (mely tisztán subjectiv) az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit gondolsz? Én veled csak úgy esetleg találkozom, mint épen veled fognék, ha gyakrabban járnál oda, hol én ez időszerint egyedül található vagyok – az akadémiában. Irodalmi discussióról köztünk soha semmi szó – rám nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, – de egyik (a mezitlábjáró csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől bajos ugyan valamit várni. Hogy mégis – nem ugyan igéretet neked, hanem magamnak némi kecsegtetést nyújtsak, íme! Ötvenkilencz évemet betöltöttem, néhány napot már a 60-ikból is, 7–8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de naponkint dolgozom, – csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb vesződséges munkát. Ha ettől – mint régi óhajtásom és törekvésem – valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa s lendíthetnék az irodalomban is valamit, a mit most napi vesződéseim közt «invita Minerva» tenni képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt – és lapod is megéri: tán megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor

szeretve tisztelő barátod

Arany János.

Eddig a levél.

Most már van egy gondolatom!…

Hanem azt nem adom ki.