A MISKOLCZI SZŰZ.

Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a cserkeszeket, keleties egyenruháikban, a fényes beshmetben, a hegyes papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a kik a harmadfél öles dárdát kétkézre fogva hajítják el a csatában, mint a kelevézt, s az egész ezred énekelve megy a harczba. Minő rettenetes kardal az! Voltak baskir csapatok is, Mohamed, Buddha imádó nép, bálványhitű pogányok, a kiknek a nyelvét maguk az orosz tisztek sem értik.

S ennek az újkori népvándorlásnak a vezére volt Paskievics herczeg, az eriváni győztes, a Balkán meghódítója, Lengyelország eltiprója, a ki Varsóban helyreállította a «rendet».

S e Batu kháni tábor s rettenetes vezére mellé volt adva «egy» magyar ember. Most úgy nevezik, hogy a «muszkavezető».

Nem kellett a muszkának vezető, volt annak térkép a kezében s ment, a míg a magyar sereg útját nem állta s össze nem kuszálta az egész hadi tervét.

Ha van földön nem emberek számára teremtett kín, hát az volt ezé az «egy» magyar emberé a muszka táborban.

Ott állni mindennap az orosz hadvezér haragja, s saját nemzetének kétségbeesett elkeseredése között; érezni a legyőzött minden szenvedését s mosolyogni a legyőző szeme közé; engesztelni, csillapítani a nem várt ellenállás felett dühöngő vezér haragját s őrizni a rendet a megszállt városokban féltékeny szigorúsággal; egyszerre maga ellen idézni a gyanakodó orosz dölyfös zsarnok szeszélyét, a fondorkodó cselszövő udvaronczok méregkeverését, s egyidejüleg saját honfitársainak keserű boszuvágyát, sűrű átkozódásait.

Mert az orosz táborban gyűlölték az egész magyar nemzetet, de azt az «egy» magyar embert, a ki velük volt: legjobban.

Mikor Sátoralja-Ujhelyre érkezett az orosz tábor, valamelyik erdőben egy néhány kozákot megöltek a magyar guerillák. Paskievics megtudta ez esetet, azt mondá a magyar főúrnak, hogy ha elő nem keríti rögtön a gyilkosokat, porig leégetteti az egész várost.

A magyar biztos huszonnégy óra alatt előteremté a négy guerillát, a ki a kozákokat megölte; az orosz vezér fel is akasztatta őket. Ezzel Ujhely meg volt mentve.

Mikor aztán odább mentek, volt a fővezér kiséretében egy orosz tábornok, herczeg D..., a kinek meg az volt a feladata, hogy ezt az «egy» magyar embert tartsa felügyelet alatt; hát akkor az odament a tábornagyhoz s azt mondá neki:

«No most minket ugyan szépen rászedtek. Az a négy ficzkó, a kiket mi felakasztottunk, a vármegye börtönéből került elő, az egyik volt egy apagyilkos, a másik három rabló utonálló, a kiket úgyis fel kellett volna akasztani. A magyar biztos ezeket a gonosztevőket adta ide nekünk az igazi guerillák helyett.»

Paskievics nem szólt semmit: hanem attól fogva minden léptét őriztette a magyar polgári biztosnak. Mikor aztán Losonczon ismétlődött ez az eset, hogy magyar guerillák megöltek két kozákot, Paskievics kiadta a rettenetes parancsot, hogy az egész várost porrá égessék és kirabolják.

Ez az orosz hadviselés taktikai rendszere.

A magyar biztostól nem kértek többé közbenjárást. Losoncz földig leromboltatott.

Azután következett Miskolcz.

Már itten dühös volt az orosz fővezér, hogy Görgei szétzilálta az egész hadi tervét, a váczi ütközetben megverte az orosz legjobb seregét, s kisiklott az orosz hadi strategéma ölelése közül, a Tisza mögé. Újra kellett kezdeni az egész hadjáratot. Az orosz katona pedig hullott, mint a légy! még egy «polgári biztos» volt mellé adva: a cholera. – Az volt még csak a szálláscsináló! Az orosz hadsereg minden táborhelyén egy temetőt hagyott hátra.

Ekkor történt az az eset Miskolczon, hogy két cserkesz harczos egy földmives házához lett beszállásolva, a ki maga épen akkor, sürgős takarodás idején, kinn volt a mezőn fiastul együtt, a háznál nem volt más, mint egy tizennégy éves hajadon leányka, a ki a háziasszony dolgát végezte, ebédet főzött a mezőn dolgozók számára.

A két cserkesz is éhes volt: de nem az ebédre, hanem a leányra magára.

Hasztalan volt az ártatlan gyermek könye, könyörgése, a vad harczosok nem nézték, hogy bimbó; gyönyör azt letépni!

A leány bátyja odakinn a mezőn csak hiába várta, hogy jön-e az ebéd? utoljára étlen, szomjan hazahajtott a rakott szekérrel.

Mikor megérkezett, a nyomorult leányka már akkor a végsőt lehelte. Ott hevert a földön s csak annyit tudott mondani, hogy a kik ily kegyetlenül bántak vele, az a két beszállásolt cserkesz, s aztán ott halt meg a bátyja karjai közt.

A magyar legény akkor kiment az udvarra; a két cserkesz már lovon ült s odább készült menni. Azoknak kardjuk volt, puskájuk, pisztolyuk; neki pedig nem volt egyéb kézbelije egy petrenczerúdnál. Két percz alatt agyon csapta mind a kettőt. Bottal verte őket agyon, mint a veszett kutyát.

Onnan aztán egyenesen rohant az orosz fővezér szállására. Bebocsáták hozzá, hisz fegyvertelen volt. Azon elkeseredett dühében ezen kezdé:

– Itt vagyok! Én öltem meg azt a két cserkeszt!

Paskievicset a düh futotta el, mikor ezt megmagyarázták neki.

– Meggyalázták a húgomat! Halálra kinozták az átkozottak szegény kis ártatlan testvérkémet. – Megöltem mind a kettőt.

– A gyilkosnak akasztófát! a városnak tüzet és vasat! ordítá tomboló dühében az orosz fővezér.

Ekkor bátorkodott eléje állni népgázoló haragjának az az «egy» magyar ember.

– Nem úgy uram! Az a két cserkesz megérdemelte a halált, ennek a fiúnak a növendék leánytestvérét kínozták halálra.

– Ön meri védelmezni a gyilkost?

– Nem a gyilkost; de a női becsületet. Ön maga is apa: mit tenne, ha ily bántalom érné?

– Ölnék. – De vajjon igaz-e ez?

– Küldje ki a herczeg tábori főorvosát, hogy vizsgálja meg az esetet.

Paskievics azt mondta, hogy «jól van»; s rögtön parancsott adott a főorvosának, hogy menjen ki a házhoz, a hol a két megölt cserkesz van; hanem aztán hátat fordított a magyar úrnak, s a míg az orvos vissza nem tért, folyvást D... herczeggel beszélt. Ha nem való, a mit a legény mondott, akkor a magyar úr el van veszve. Eltalálta árulni, hogy van szíve s az a maga fajához hajlik. Főbenjáró bűn ez.

Rövid időn visszatért a főorvos. Jelenté, hogy a fogoly leánytestvére valóban baromi erőszak miatt halt meg; az összeszorított markában még ott volt egy rézgomb a cserkesz beshmetjéről, a mit viaskodásában letépett.

Arra odalépett a magyar főurhoz a muszka fővezér s azt dörmögé neki:

– Küldje ön haza ezt a fiút, adjon neki pénzt a húga eltemetésére; aztán mondja meg neki, hogy menjen el az utamból messzire.

– És Miskolcz városa?

– Nem égettetik fel.

A cserkeszölő legényt bántatlanul bocsátották haza.

– És most nekem is mondja meg a herczeg, hogy merre mehetek? kérdé a magyar főúr.

– Ön el akar engem hagyni?

– Látom, hogy itt nincs bizodalom hozzám.

– Kérem, hogy maradjon itt.

– Akkor én kérem, hogy D... herczeg ne maradjon itt. Én ismerem jól a magyart.

Mindent el lehet tőle venni, de a becsületét nem!

És Paskievics elküldte a környezetéből D... herczeget.

S attól fogva, ha gázolta is a magyart, de nem gyülölte többé.

Mikor egészen legyőzte, akkor már megtanúlta becsülni.

Debreczent nehéz ütközet után foglalta el, de már nem pusztította el. A város elüljáróival emberien bánt. Egyszer az utczán nagy sár idején ment a magyar polgári biztos kiséretében keresztül a főutczán, egy szál padló volt a híd, a mi átvezetett a sáron. A kik a régi Debreczent ismerték, emlékezni fognak rá, hogy mi volt az a «sár» az utczán. Szekéragy tolta azt. Szemközt jött rájuk pedig-len egy termetes polgár, a kit akkoriban «civis»-nek neveztek, nagy büszke léptekkel. A sár közepén összetalálkoztak Paskievics és a civis. Ez megállt konokul az útban. Átkelhetett ám Paskievics a Balkánszoroson, ráléphetett Varsó nyakára; de azt semmi hatalommal ki nem vívhatta, hogy egy debreczeni civispolgár a hajdani padló szoros útjáról az ő rettentő személye elől a sárba kilépjen. Paskievics sértett büszkeséggel csapott a kardjára; de biz ettől a horkantástól még csak a makrapipája se rezzent meg a polgárnak. Ekkor megszólalt a magyar úr a háta mögött.

– Ugyan, édes hazámfia, legyen szíves helyet adni a tábornagy úrnak.

– Az már más! Ha szépen kérnek! A termetes polgár erre a szép szóra belépett a sárba, helyett adott a hídon a tábornagynak, megbillentette a kalapját s még azt is mondta, hogy «adj’ Isten!»

Mikor az oroszok kivonulóban voltak, Paskievics hosszabb ideig volt elszállásolva egy magyar földesúr falusi kastélyában, egész táborkarával együtt. A házigazda derék jó hazafi volt; hanem azért kénytelen volt szívesen látni vendégeit.

Mikor tovább akartak menni, az utolsó lakoma után a herczeg kétszáz orosz imperiált tett le az asztalra.

– Mit akar a herczeg ezzel a csomó aranynyal? kérdé a házi gazda.

– Hát a szíves ellátásért.

– Ne higyje a herczeg, hogy ezt nálunk pénzen osztogatják. A ki nekem vendégem, az nálam itthon van, ha ellenségem is. Ha én nem tettem szót azért, hogy a birtokomat széltében elpusztították az ön hadseregei: azért a borért, a mit magam adtam fel önök elé az asztalra, csak nem állok elé pinczérszámlával; söpörje be a pénzét!

Paskievics nagyot csóvált a fején. A pénzt visszadugta, hanem aztán megbízta vele a polgári biztost, hogy becsültesse fel mindazt a kárt, a mit seregei a földesúr birtokán okoztak s fizettesse ki a hadi pénztárból.

A magyarországi hadjáratból vitték haza az oroszok magukkal a szabadság vágyát.

Ennek az «egy» magyar embernek Paskievics táborában az egyik fia magyar alkotmányos miniszter lett az új korszakban, a másik is az lehet még!