CZÁPA-HISTÓRIÁK.

Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen, monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume nevezetességéről, többek között a czápákról.

Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az, hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban fürödni?»

– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, egy csónakot a farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.

Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó tengeri szörnyetegek történetéből.

Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért. Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd, azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L. fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.

Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől, melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!» Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a hullámot a menekülő irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy, egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.» Elvette a czápától a prédáját!

Hogy milyen falánk ez a tengeri szörny, azt meg a következő eset bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából a beleakadt horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű; itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.

Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken, csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!

A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő. Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban, épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé, nagy rémsikongatással.

A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett. Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta magát a fenékhomokba, hogy nem tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.

A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták, hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül, hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a kedve beszédbe elegyedni vele.

S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles fog villogott benne.

A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.

Pedig ha a dagály visszatér, félő, hogy elég vizet kap a kimenekülésre.

– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két ember, így aztán majd birtok vele.

Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival harapdálni.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy hogyan öljék meg?

– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét, nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok érte ötszáz forintot.

Valami laibachi kereskedő volt, a ki azt az ajánlatot hangoztatá.

Ötszáz forint! Ez olyan szó, a mit a süket is meghall.

– De hát elevenen akarja az úr megvenni?

– Nem azt. Elébb majd kicsináljuk, hogy meghaljon.

– De hogyan?

– Strichnint töltünk a torkába.

Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva, belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.

A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.

Valjon mit akar vele kezdeni?

Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.

A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.

Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a syndikátustól.

A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?

– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek, megnézem.

Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire vannak hát a czápa kikészítésével?

– Oh, az pompásan megy előre. Ma lesz befejezve a kitömése.

– A «kitömése!» s vajjon ki végzi azt?

– Hát a tapaczéros. Tudd az hozzá, hiszen kanapékat is tud az kitömni.

– Szeretném én azt látni.

A vállalat elnöke aztán elvezeté Litrowot a czápához.

A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.

– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak nevetett rajta.

– Értünk mi ehez, mi laibachiak.

Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».

Hanem azért a részvények csak hágtak a magasba.

Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára, megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.

A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba, hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.

Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs összecsődült a csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa előtt.

Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta) megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül, hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy «fauler Fisch!»

(Kereskedői műnyelven így nevezik a felsült vállalatot.)

Dunába vele!

S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába. Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.

S vele együtt elúszott a nagy részvénytársulat is.

Beütött a tengeri krach!

A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik filagoria-falat beragasztani lettek jók.

De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De következtek még az utófájdalmak.

Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól, mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a részvényeseknek rá kellett fizetni.

S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén.