A PÉNZ BETEGSÉGEI.

«Non minor est virtus, quam quaerere, parta tueri!»

(«Könnyü szerezni, nehéz megtartani a keresettet.»)

Micsoda?

Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok, királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van phylloxerája?

Ugy van biz az.

Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért. Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy ember-urhoz kénytelen elmondani.

Beteg volt az apáik pénze!

Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk, hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan egészséges volt is, mint a buzaszem.

Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra, bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam ezt az embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban járt télen-nyáron.

Félig a maga hibájából lett koldussá.

De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a kapitálist a perköltség.

Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy nagy zsák volt, tele pénzzel.

Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra rakva, átváltani új pénzért a várba.

A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak. Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»

De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap még tizezer forintot ért, ma már új pénzben csak kétezeret kaptak érte. Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.

A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.

A feketebankó akkora pusztulást hagyott maga után, mint a fekete halál.

Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a szalmája maradt.

A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot, szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról, a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is beteg volt; megholt, eltemették.

Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres? egyformán elvitte a keserű halál.

Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt, mint a hogy elragad a himlő.

Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént, hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.

Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár», a harmadik a «becsület-krajczár».

De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen krajczárnak kell lenni?

A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott betegség.

Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul, eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa, a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő helyett.

Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson. Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.

A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok becsületes ember volt.

Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.

Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr csak látszott annak. Egyszer az ellenőr a lakatos komájánál rendelt meg valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta gondolni, hogy mire való lehet mindez.

Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást, ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.

A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten, s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.

A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: – az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában, s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre. – Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát, összepakolta a pénzt s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu «válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki. Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?

Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.

Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár, mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz becsületet.

És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta, hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban: ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt, hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, az ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották: hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.

Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.

Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele egyszerű prókátor.

A két ifju jóbarátnak a hajlamai mindenben ellenkezők voltak: a míg Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt, félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, a hires tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt, az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal, ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum, mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben, bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa, jó élet.

A másik kortárs, Hantosy pedig szintén a maga hajlandóságát követve, kikereste magának a város leányai közül, nem azt, a melyik legszebb, legpuczczosabb, hanem a melyiknek a jó szivéről, hűségéről s jó gazdasszonyi tulajdonságáról meggyőződött: egy kisbirtokosnak a leányát, a kinek volt ugyan háza, földje; de a régi magyar szokás szerint biz a lánynyal a szülők semmit sem adtak, mikor szárnyra ereszték; kezdje a nélkülözésen, ők is úgy kezdték, majd a haláluk után övék lesz minden, tisztán, adósság nélkül, addig semmit sem kapnak. Úgy, hogy mikor az új házasok az első ebédjüket elkölték, a mit az új asszony maga főzött meg a konyhán, hát még akkor asztal nem lévén a szobájukban, a kihuzó fiókos szekrényre terítettek, s a könyeik hullottak az ételük közé. Hanem azért mégis boldogok voltak.

Volt már akkor hivatala Hantosynak (mert hiszen a nélkül nem is házasodott volna), csakhogy a városnál az évnegyed végén utólagosan fizetnek s kontóra tisztességes ember még csak egy asztalt sem vásárol, mert ha vesz, hát olyat vesz, hogy az még az unokák unokáinál is asztal legyen. A felesége szülőitől elég szép kegyelem volt az, hogy a lakóházukat lekötötték biztosítékul a vejükért a városnál. Mivelhogy Hantosynak azt a hivatalt sikerült elnyerni, a mitől minden más ember fázott: a város pénztárának az őrzését. Azt mondták rá, hogy vas a feje! Legrosszabb fizetés is volt az valamennyi városi hivatal között. – De hát csak megéltek belőle, jó iskola a szegénység, nagy bölcseséget lehet benne tanulni, pedig hát az egész bölcseség ebből a két mondásból áll: «ne végy semmit, a mi nélkül ellehetsz s ne adj ki többet, mint a mennyit beveszel».

De mondjunk ki egy igazságot, a mivel tartozunk. A «takarékossághoz» két ember kell, egy férj, meg egy feleség. Egy magában nem tud ahhoz a férfi: vagy zsugori lesz, vagy pazarló. Csak ketten együtt lehetnek takarékosak. Mikor a férj és feleség estenden együtt játszanak ostáblát, Lange Puffot, hát meg van a jó mulatság, s nem kerül semmibe. Az az ostábla egy háznál annak a symboluma, hogy rendben van a gazdaság. Az a frigyláda. Arra az ostáblára biztosabban adhat kölcsön a takarékpénztár, mint egy emeletes házra.

Hát még azután, mikor egy harmadik is megérkezik a házhoz: egy kis angyalfő, a ki megunta a társaságot odafenn az égben s ide tolakodott erre a világra s azt követeli, hogy őtet szeressék, kézen hordják, csókolgassák. Bizony meg is teszik. Akkor aztán még az ostábla is hosszú időre nyugalmazásba kerül. Jobb mulatság a bölcső. Arra a bölcsőre is mernék kölcsönt adni, ha takarékpénztár volnék.

Leányka volt. Erzsikének keresztelték. Az anyját is úgy hítták. Az ugyan protestált a nevének kölcsönadása ellen.

– Majd ha a leány nagy lesz, én meg már vén leszek, hát akkor, ha azt Erzsikének szólítod: engem úgy fogsz híni, hogy «Böske».

– Te nem fogsz soha vén lenni, mondá neki a férje, az Erzsike pedig, ha nagy lesz, hát férjhez megy; nem marad itthon.

– Ugyan már hogy vennék férjhez egy szegény embernek a leányát?

– Hát a hogy a szegény ember leányának az anyját férjhez vették.

– Mikor lesz az? Ki tudja, mi lesz belőlünk addig?

Hanem hát a gondos családapa már olyan messze előre gondol.

Abban az időben már voltak ujságok is a világon; nem jártak minden városba, de Pesten lehetett látni a kávéházban. Azokból tanulta meg Hantosy, hogy van valahol Triesztben egy olyan társaság, a melynél az embernek a pénze, ha rábízza, hát nem vész el, de időjártával minden bizonynyal megnő és visszakerül; nem úgy, mint a lutrinál, a mi az apró népnek olyan kedvencz pénzelhelyező intézete.

Levelet irt egyenesen oda a kútforráshoz, a miben azt kérdezte, hogy mi kellene ahhoz, hogy az ő most született kis leánya a férjhezmenetelekor egy olyan summa pénzt kaphatna, a mivel egyszerre megalapíthatná a háztartását?

A választ levél helyett élőszóval hozták meg neki. Pedig akkor Trieszt nem egy békaugrás volt ide. Annak a társaságnak egyik biztosa jött le hozzá. Okát is adta, hogy miért jött személyesen.

– Uram! ön az első ember Magyarországon, a ki kérdést intéz hozzánk az iránt, hogy mibe kerül az élet- és halálesetre való biztosítás? ön ritka példány: ki nem eresztjük a kezünkből. Mert a hangyák, a méhek már régen tudják azt, hogy a fiaikról gondoskodniok kell jövendő időkre; hanem az embereknek még most kell azt megtanítani. Mi önt ebben a városban a mi társaságunk ügynökévé szeretnők kinevezni. Ön a nélkül is pénzkezeléssel foglalkozik, tehát ért a számvitelhez, s a hivatalos teendői mellett ennek is könnyen megfelelhet. Fizetés kevés jár érte; hanem a kötött ügyletek után rendes tantième, a mi időjártával felszaporodhatik. A rendes fizetése önnek annyit tenne épen, a mennyi az évi járulék egy tizezer forintnyi összegért, a mit az ön kis leánya husz éves korában fog kapni, ha férjhez megy.

– Dejszen, uram, mondá Hantosy, a legszebb petrezselyem zöldülhet ki az én házam ajtaja előtt azok felől, a kik én hozzám azzal a szándékkal nyitnak be, hogy a pénzüket ide hozzák valamit biztosítani. A pénzt csak a lutriba rakja be a nép, ha nem muszáj.

– Lássuk csak. Vannak sürű tűzesetek önöknek a vidékén?

– Vannak bizony. Kivált azokban a helységekben, a hol nemes urak laknak. A hogy más országban a becsületsértésért kardhoz, késhez nyulnak, erre mifelénk épen úgy nyulnak a tüzes taplóhoz. Ha a nemes legényt megdöngetik, mindjárt felszáll a veres kakas a házra. Van itt egy falu, a melyet tíz év alatt háromszor porig leégettek. A gyujtogatókat elitélték, becsukták három esztendőre; mikor kiszabadultak, boszúból újra felgyujtották a helységüket. Az utolsó tűznél aztán a kárvallottak magukat a gyujtogatókat dobálták bele a tűzbe. A vármegye aztán ekkor ezeket a boszuálló gyilkosokat csukatta be. Már most, majd mikor ezek kiszabadulnak, ők fogják negyedszer felgyujtani a falujokat.

– Akkor jól van: – én hoztam önnek egy nagy táblát, a min Magyarország czímere van; azután meg egy láda apró táblácskákat hasonló mintára, arany betükkel a czímer körül a társaság neve: Assicurazioni generali. Minden biztosított házra egy ilyet fognak kiszegezni.

– S azt hiszi az úr, hogy az atyafiak respektálni fogják ezeket a kis bádog lemezeket, a kik még az úr Isten tíz parancsolatját sem veszik tekintetbe a két kőtáblára irva?

– Nemcsak hiszem; de tudom. Mikor az a boszuálló gyujtogató meglátja az ellensége házán ezt a czímert, azt mondja rá: «Ej ha! Ha én most ezt a nádas házat felpörkölöm, annyi pénzt juttatok a gazdája markába, hogy cserepes házat építhet belőle». S felgyujtatlan hagyja.

Hantosy elvállalta a furcsa megbizást, a minek párját soha se látta még senki s eleinte nagyon megbámulták a kapuját azért a kifüggesztett czímerért, meg azért az aranyos köriratért; a miért aztán őtet magát tisztelte meg a város népe egy új névvel, a mi nem volt a prædicatumában. Úgy hívták, hogy a «Szekuráncs».

Még a leányát is úgy hívták az iskolában a gyermekek, hogy «Szekuráncs Erzsi».

Hanem a számítás bevált. Azok a kis nemzeti czímeres érczpaizsocskák csodát műveltek a falvakon. Megszünt a boszúból való gyujtogatás, a vármegye tömlöczében egy zárka üresen maradt. Később a hajótulajdonosok is beleízleltek a vízi veszedelem ellen való biztosításba. Hantosynak volt már elég dolga. S a dolgával együtt bizonyosan a jövedelme is szaporodott. Csakhogy ő rajta ezt nem lehetett észrevenni. Se a belső háztartásban, se a világ előtti megjelenésében; ő és a felesége nem mutattak nagyobb módot, mint mikor a szűk kis fizetésből kellett kijönniök.

Ezért sokszor meg is szólta őket a baroness, t. i. Herkáliné, a ki a férjeik között fentartott barátságnál fogva, gyakran ellátogatott Hantosyékhoz, de csak azért, hogy újnál újabb öltözeteit irigyeltesse a barátnéjával s aztán eldicsekedjék vele, hogy férje hány száz forintos hintót vett megint a számára, milyen czifra filagoriát építtetett a szőlőben, hová fogja őt vinni a nyáron fürdőre, meg hogy milyen fényes estély volt nála a mult vasárnap; «miért nem jöttél, mikor hivtunk?»

Hantosyné megmondta, hogy nem való ő olyan fényes társaságba. Nem is tudná visszaadni a meghivást, mert az ő háztartása igen szerény. Az ura sem találná ott magát, mert kártyázni nem szokott.

– Pedig igen szép jövedelmének kell lenni, erősíté a baroness, az ügynöksége, mondják, hogy igen jól megy.

– Én nem tudom. Nem vagyok beleavatva.

– Akkor titokban élire rakja a pénzt, még felveti egyszer!

Rendesen a kis fiát is el szokta magával hozni a baroness: egy elkényeztetett, felcziczomázott nyurga bábot, a ki kedvkeresés végett mindenféle czifra játékszereket hordott a kis Erzsikének. Hantosyné azonban nem engedte azokat itt hagyni, csak vigye haza megint. – «Nem is igazi gyerek az, a ki öt kavicscsal el nem tudja magát mulatni».

Aztán ott volt neki az ábécze: az is jó mulatság a gyerekeknek; meg a képes könyv, a drágalátos! Ez volt az egyedüli luxus a háznál: az apa karácsonyi ajándéka. Csakhogy ezekben Albert úrfinak épen sehogy sem telt valami nagy mulatsága; ő már kilencz éves kamasz volt, s még nem tudott olvasni, pedig a hat éves Erzsike úgy olvasott már a könyvből, hogy az ujjával sem böködte a sorokat.

A baroness pedig sokszor kegyeskedett tréfálózni a kis leánynyal, mikor az a játszótársával összekoczódott a játékban: «no, no! az én Bertikémmel szépen bánj ám; mert azzal vetetlek el feleségül, majd ha megnősz».

A kis leány eleinte keservesen megijedt ettől a fenyegetéstől; az anyjának a nyakába csimpajkozott, sírva, hogy ő nem engedi magát a mamájától elvetetni. A baroness nagyot tudott ezen nevetni. Hiszen csak tréfa! Kis bohó! Majd bizony egy ilyen gazdag urfinak engednek egy olyan szegény leányt elvenni, mint te vagy. – Hanem mikor a tréfás faggatózás már soká tartott, egyszer csak azt mondta a kis Erzsike az ilyen leánykérésre:

«Majd bizony, kell is nekem egy ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem tud!»

Most azután Albert úrfin volt a sor a rívafakadásra.

Ezt az egy szót nem is felejté el soha egész életében.

A míg az előkelő úri dáma barátné az egyszerű Hantosynét folyvást arra bizgatta, hogy ő is feszítsen úgy, a hogy mások, hisz van módja benne, a férjének roppant nagy a mellékkeresete, addig másfelől gondoskodott róla a jó sors, hogy legyen olyan jó barátja is, a ki a mérlegnek az ellenkező serpenyőjét terheli meg. Ez volt az ő kedves keresztkomája, Tabakos András uram. Híres, nevezetes ember a városban.

Hogy mi volt Tabakos András uram voltaképen? azt így egy szóval nem lehet megmondani. Sőt, valljuk meg az igazat, még majd a sok szó után is nehéz lesz meghatározni, hogy mi volt hát? Tapasztalt ember volt. Sokat nem tanult; iskolákat sem végzett; de sokat látott, hallott és kigondolt. A franczia háború alatt nagyban vállalkozott, nagyokat nyert, nagyokat vesztett, a végén kvitt volt. Kitanulta a liferánsok furfangjait, a hivatalszobák fortélyait s megjövendölte a devalvátiót (egy évvel azután, hogy kiütött). A magasabb arithmeticában egészen otthon volt; csalhatatlan combinátiói voltak, hogyan lehet a kis lutrit szétrobbantani, csinált ternókat, nagyokat reszkirozott «extrátóra» – még «Ruf»-ra is1) s azokat megnyerte, sőt egyszer, város csodájára, mind az öt száma pirossal jött ki a «bécsi»-ben, roppant összegeket nyert, hanem azért soha se volt húsra való pénze. A mechanicában különösen otthon volt, az örökmozdonyt egy hajszál híján feltalálta, s hajót készített, a mi magától fog úszni víz ellenében, mindenféle kerekeknek, korongoknak, vízemelő csebreknek csodálatos összeműködése mellett, s ez a gép mindennap előre haladt a megindulása stadiumához; – hanem azért a zsebórája soha se járt. Több százezer font sterlingeket kellett neki kapni nevezetes angoloktól, a kik akkora jutalmakat tűztek ki a «világoskék georgina», a «háromszinű kandur» előállítására, meg a circuli quadratura megoldására, a mik nála mind a sikerülés utolsó pillanatára vártak, a mit nemcsak az egész város, hanem ő maga is kétségtelennek tartott.

Már most tehát tudjuk, hogy kicsoda Tabakos András uram?

Hát a ki ennyi mindent tudott, értett és tapasztalt, annak nem is lehetett másként, mint elvető kritikával beszélni az olyan ujmódi vállalatokról, mint a minőkbe az ő kedves komája vágta a fejszéjét. «Assecuratió, lutrizás, kártyázás az Úr Istennel! Azt ki lehet számítani biztosan, hogy micsoda számoknak kell okvetlenül kijönni a lutrin, állhatatos kitartás mellett; de ki tudja azt kiszámítani, hogy hol, mikor, hány ház ég le? leüt az istennyila; a kocsis elalszik a pipával a széna között; meg, hogy hol van egy tőke a Duna fenekén, a mire a gabnás hajó rámegy s megfeneklik? Az életbiztosítás pedig plane Istenkisértés. Ki akarjuk játszani a halált? Hisz ez rosszabb játék a makaónál. Meglássa, kedves komám, hogy ennek gyász lesz a vége! Megbukik az ilyen társaság s akkor aztán ütheti minden ember pénzének a nyomát bottal. Azok pedig nem mennek el Triesztbe, hanem ide jönnek kedves komámat ütni a bottal. Nemcsak a pénzét, de még az eszét is elfogja ezen veszíteni. Emlékezzék rá, hogy én jövendöltem meg. Megjövendöltem én a devalvatiót is.»

Hantosy az ilyen sötét profétiákra csak annyit szokott mondani, hogy «hagyja csak, édes komám: maga csak csinálja a perpetuum mobilejét, meg a háromszínű kandurját; az én dolgomat én értem jobban!» Hanem a feleség kedélyében mégis meg lett örökítve az aggodalom ezekkel a tudákos szőrszálhasogatásokkal a férje vállalata fölött, a minek a romlása mindent elvihet magával, vagyont, becsületet – talán még az életet is.

Mint igazi jó hitestárs, sokszor el is mondta a férjének, hogy ő milyen nagyon aggódik a jövendő miatt; de az mindig megnyugtatá, hogy hiszen épen az ő és a leánya jövendőjének biztosításában fárad. Nehéz volt azt megérteni.

Egy esztendőben az a rendkivüli időjárás köszöntött be Magyarországon, hogy a Duna fogta magát s mintha csak ő volna az Elbe, vagy Volga, már november elején befagyott Titelnél! – Ezt is megjövendölte Tabakos koma – utólagosan.

A korai jégzajlásnak azonban az a szomorú következése lett, hogy több megrakodott gabonás hajó terhével együtt odaveszett.

Hantosy napról-napra ujabb károkról értesítette a biztosító-társulatot, s leveleiben a száraz adatok mellé nem mulasztá el nagy sajnálkozásának is kifejezést adni e szörnyű csapások miatt.

Egyszer aztán azt irták neki vissza, hogy ne fogyaszsza a tintát ezekkel a sajnálkozásokkal, hanem csak a tényeket közölje, mennyi a kár? hová kell küldeni a pénzt? Az ilyen híres szerencsétlenség csak szerencse az ilyen vállalatra nézve.

Hát az is lett. Mert a mint azt látták, hogy az elsülyedt hajókért milyen pontosan ki lesz szolgáltatva a kárpótlás, már a következő tavaszon valamennyi dunai kereskedő város hajótulajdonosai mind siettek járműveiket biztosítani; nem lehetett volna már a «Szekuráncsnak» a kapujában petrezselymet termeszteni, annyi ember adta egymásnak a kilincset. Volt is dolga Hantosynak, alig győzte. «Még belé fog zavarodni! meglássa!» mondá Tabakos András koma.

– Mert complicált dolog ez nagyon! Ez az assecuratio. Mindent külön tabella szerint kicalculálni, inventálni, statistice informálni, policeokat instruálni, rubrikázni, scontrózni, stornirozni, computisálni, registrálni, expediálni, provideálni, reducálni, correspondeálni, combinálni, assignálni, kvietálni, terminusokra evideálni, agenseket controllálni, végül bilanceot csinálni, aztán collaudálni. – Bele kell magát az embernek ebbe confundálni!

Szegény Hantosyné se élőnek, se halottnak nem érezte magát, mikor ennyiféle veszedelmet elsorolt előtte Tabakos koma; a miken az ő férjének mind keresztül kell magát nivellálni. (Csak legalább azt az utolsó szót értette volna, hogy mit tesz?)

Annyi bizonyos, hogy ehhez képest a városi pénztár kezelése egészen síma munka volt, oda nem kellett egyéb, mint tiszta kezelés és lelkiismeretes pontosság. Az év utolsó havában az egész számadás elkészítése csupa játék volt Hantosyra nézve. Mikor jött a cassavisitatió, az utolsó félkrajczárig rendben találtak ott mindent. Most már aztán keresztvas is volt a pénztár ablakán, ki sem lehetett rabolni.

* * *

És egyszer csak úgy történt, a hogy Tabakos András komám uram megjövendölte.

Az a sokféle számadás még a legokosabb embernek is megzavarja a fejét.

Mikor Hantosy az év vége előtt lezárta a számadásait s elkészíté a mérleget, hát a bonyolódottabb ügy, a biztosítási szakma egészen rendben volt, hanem a sokkal egyszerűbb, a városi pénztár, abban volt nagy hiba.

A «vagyon» és «tartozás» között nem kevesebb, mint háromezer forint volt a különbség.

Hová tévedhetett el a három ezer forint?

Talán tévedésből ezeres bankjegyeket adott ki százasok helyett? Ez nem lehet, mert akkor is a három százassal kevesebb lenne a hiány.

Vagy talán elfelejtett valami kifizetett összeget a főkönyvbe beírni? – Vagy kétszer iktatott be egy befizetést?

Sorra vette az egyes tételeket. Mindegyiknek rendben volt beiktatva az igazoló okirata. Tételről-tételre helyes volt minden bejegyzés.

És mégis háromezer forint a hiány.

Összetévesztette volna talán a két pénztárt, a mit kezelt? Az egyiknek a kiadását vagy bevételét a másiknak a számlájára rovatolta volna be? Egybevetett mindent; a hiba sehonnan sem derült ki.

Ujra meg ujra végigküzdötte magát az egész halmazán a számoknak: semmi elhibázott tételre nem bukkant. – És azért mégis háromezer forint volt a bevétel és a kiadás közötti különbség.

Meglopták volna tán a pénztárt, a hogy már többször megtörtént az elődei alatt? Ez is lehetetlen.

És mégis úgy van. Háromezer forint a különbözet.

Nagy összeg szegény embernek! Kivált kis városban: a hol nincsenek heverő tőkék, hogy a megszorúlt ember végső kétségbeesésében, ha nagy uzsorára is, felvehetné valakitől kölcsön, hogy becsülete bukását – nem megmentse, de csak ideig-óráig elpalástolgassa.

Neki pedig magának félretett pénze nincsen. A mit az ügynöki fáradságával keresett, azt mind az életbiztosítási policeokba helyezte el. A családja jövőjét akarta biztosítani vele. Hogy ha ő meghal, a családja számára az a jövedelem fenmaradjon, a mit élve tudott nekik nyújtani. Ez a pénz olyan, mint a földbe vetett buza; aratáskor majd dúsan jutalmaz, de addig nem lehet a földtől visszakérni!

Kihez fordúljon segítségért? Jó barátja nincsen annak a kit szerencsétlenség ér. És az ilyen baleset egyértelmű a becstelenséggel. Ki akarna rokona, barátja lenni egy becsületvesztettnek? Azon még szánakozni sem szokás. Annak egy garast szokás adni, hogy vegyen rajta egy kötelet s akaszsza fel magát.

Ez a kötél.

De hát mi marad hátra más egy becsületvesztett emberre nézve, mint meghalni?

Napokon át tartott ez a lelki haláltusakodás. Odahaza senkinek sem szólt semmit; de a nő szemei az arczvonásokból olvasnak; a feleség kitalálta, hogy férjének valami nagy búja van: nem ízlik neki sem étel, sem ital, a mint a kanalat letette, szalad vissza a hivatalszobájába. Nem felel a kérdésekre, nem hallgat semmire; még a kis leányának a csevegése sem bírja mosolyra. Erzsike már az iskolába jár, számolni is tanúl. Oda viszi az apjának a palatábláját és mutatja, milyen jól megtudja oldani a rektor úrtól feladott összeadást, kivonást, sokszorozást és elosztást. És Hantosy magában átkozza még azt is, a ki a számokat feltalálta.

És a végzetes új esztendő napja közeledik, a mikor a számadásokat a tanács elé kell terjeszteni. Mi fog történni akkor? Mi lesz belőle? Hogyan éli ezt túl? Családja földönfutó lesz; még az apai házat is elveszik tőle, a mi biztosítékul van lekötve! Rettentő gondolat! Nem bírja elviselni. Alattomban kilopja szobájából a pisztolyát és a hivatalszobába viszi. De a neje észreveszi, hogy a pisztoly hiányzik az ágya fölül s kérdést tesz miatta. Annak azt feleli, hogy késő este járva haza a hivatalból, személyes biztonság végett hordja azt magával.

Pedig veszedelmes szándékai vannak vele. Ugy elnézegeti annak a fegyver csövének a száját. De sokan fizettek már ezzel, a kik a számadásaikat nem tudták mással egyensúlyba hozni, mint négy lat ólommal!

Hanem egy dolog mindig kivette a kezéből a veszedelmes másvilág-kulcsát. Az az életbiztosítási kötvény, a miben a kis leányának egykori kelengyéje fekszik, meg a másik, mely nejének nyugodalmas örökséget igér. Ezeket nem lehet, nem szabad egy pisztolylövéssel semmivé tenni! Nem! annak a ki a szeretteire gondol, nem szabad magát megölni; ha elvesztett egy életet, ujra kell kezdenie egy másikat: élni még nyomorban is, még megalázottan is, mert az öngyilkosnak még a biztosító-társaság is a temető árkán kívül ásat gödröt: az nem magát öli meg egyedül, hanem az övéit is.

Hinni kell valami csodában! Hiszen nyugodt a lelke a felől, hogy tiszta kézzel bánt a rábizott közvagyonnal. Valami nagy, megfoghatatlan rejtélynek kell itt lenni, mely még kiderül; tán az utolsó órában?

Az utolsó óra pedig már nagyon közel volt.

Deczember 31-én zord, hófuvatos este volt. Hantosyéknál a rokonok, ismerősök gyűltek össze Sylvester-estéjét együtt elmulatni. Az asszony sütött-főzött, férjének a kedvencz ételeit készítette el; készen volt már minden, csak ő nem jött még meg. Folyvást ott ül a városházánál a hivatalszobában. Pedig már nagy szükség volna rá idehaza. Az apósa, meg Tabakos koma preferánczozni szeretnének (szokták azt, krajczárba), de ő kellene hozzá harmadiknak.

Mikor már a nyolcz órát is elharangozták, Tabakos András uram maga vállalkozott rá, hogy felmegy Hantosyhoz a hivatalszobába és haza idézi. De annak be volt zárva az ajtaja. Kopogtatott rajta.

– Segítsek-e a számadást csinálni? – kérdezé tréfásan az ajtón keresztül.

– Köszönöm; mindjárt készen leszek. Csak mulassanak addig! hangzott onnan belülről.

Tabakos uram visszament nagy morogva, s oda érve Hantosyékhoz, azt mondá: «nem szeretem ezt a dolgot, sehogy sem szeretem ezt a dolgot».

A kis Erzsike szemfüles leány volt. Látta minden arczon azt a homályos aggodalmat, miből semmit sem értett, de annál jobban megrémült miatta.

Kiment az anyjához a konyhába s addig könyörgött a nyakán, míg az megengedte neki, hogy menjen el ő maga az apát hazahívni a hivatalból, a szolgáló kisérje lámpással. Az asszony maga is nagyon nyughatatlan volt már e szokatlan kimaradáson.

Erzsike hát elment a városházára a lámpásos szolgálóval. Nagyon sötét volt. Lámpás az utczán nem égett több, mint a városháza sarkán, a szél szembefújta a havat. Annál jobban szaladt a két leány. Persze féltükben futottak olyan nagyon.

A városháza kapujában a szolgáló künn maradt a hajdúval beszélgetni. Erzsike pedig felszaladt az ismert lépcsőkön az apja hivatalszobájáig s elkezdett az ajtón dörömbölni.

– No, ki az már megint? hangzott onnan belülről egy haragos szó.

– Én vagyok apácskám, ereszszen be, kérem szépen.

Az ajtót kinyitották.

– Hogy jösz te most ide? kérdé az apa, s valami oly elrémítő volt a tekintetében, hogy a kis lány csaknem sírva fakadt tőle.

– Minek zavartok most? Tudjátok, hogy nagy munkában vagyok, ma el kell végeznem. Aztán épen téged eresztenek ki ilyenkor az utczára, ebben a zegernye időben! Micsoda gondolat ez! – No már most maradj itt. Majd együtt megyünk haza! Mindjárt elvégezem.

Azzal visszaült a nagy kiterjesztett könyvhöz, a miben hosszú sorba voltak oszloppá felrakva a számok. Ez ám a szép leczke! Ezt még talán maga a rektor ur sem tudná összeadni!

A kis Erzsike odatámaszkodott az apja térdére, s úgy bámúlta, hogyan szedi rendbe az ezt a rengeteg sok számot.

Épen a végire járt. Talán tizedszer vizsgálta már keresztül az egész adathalmazt, mindent apróra megbirálva; most már csak a főösszegeket adja össze. A kis leány kerekre nyílt szemmel bámulta, milyen sebesen megy ez a nehéz munka.

Egy helyen az ezeres számok között két «3»-as volt egymás fölött. Hantosy fenhangon számolt, mikor ehhez a két hármashoz ért, azt mondá: háromszor három az kilencz, s valóban az is volt a főösszegbe beírva. – A kis Erzsike összecsapta erre a tenyereit s elkezdett hangosan kaczagni.

– Nem jól van az, papa; hisz ez nem sokszorozás, hanem összeadás. Három «meg» három csak hat!

Hantosy csak elámult, elmeredt, mint a ki egy rettenetes álomból ébredt fel. Azután pedig egyszerre felkapta az ölébe a kis leányt, összecsókolta, agyon meg agyonölelte; s úgy kaczagott hozzá, hogy a ki nem látta, csak hallotta, azt hihette volna, hogy zokogva sír.

«Három meg három nem kilencz, hanem hat!»

Hogy azt egy iskolás kis leánytól kell megtudni annak a nagy okos embernek, a ki a számok tömkelegében olyan jártas, mint a hajós a tengeren.

Itt van a hiányzó háromezer forint!

És ő tízszer keresztül ment ezen a két számon és tízszer elhibázta, sokszorozva a kettőt egymással.

Ha ez valóban feljegyzésre méltó megtörtént dolog nem volna, a legbolondabb képtelenségnek lehetne nevezni.

És a kis leány úgy nevetett hozzá! Azt hitte, hogy ez csak egy kis tréfa volt! De milyen rettenetes tréfa. Majd az apjának az életébe került.

Hantosy, a mint letörülte a könyeit, bezárta a vasládákat, becsapta a könyvet; mintha a pokol kapuját csapta volna be azzal együtt. Valamennyi agyarkodó ördögnek a farkát, valamennyi kisértetnek a lepedőjét odacsapta vele együtt, a kik annyit rémítették, puszta temetőkön, csontházakon keresztül kergették, temető árkában sírját megvetették. Egy gyermeknek, egy angyalnak a szavára, hogy eltűntek a limbusba.

– Hahaha! hahaha! Hát te már tudod azt, hogy mennyi három meg három? Én csak ma tanúltam meg!

Azzal az ölébe vette a kis leányt, betakargatta a köpönyege gallérjába; úgy vitte hazáig; folyvást kérdezgette tőle, hogy mit tud még abból a nagy tudományból, a mire az apját megtanította ma?

És aztán útközben feldörömbözte a görög boltost, a ki már bezárta a boltját; össze-vissza vásárolt nála tokaji bort, piskótát, czvibakot; egész füzér fügét, narancsot, czukros mandulát, a mi csak kapható volt. A mai Sylvester-estét vígan meg kell ülni! A szolgálónak dolog volt azt mind haza czipelni! – De a mi a sok édesség közt a legédesebb volt, az az apának a széles jó kedve volt. Olyan nagy beszéddel jött végig a folyosón, mintha valami ütközetet nyert volna meg s annak a hírével jönne. Felesége, vendégei mind kiszaladtak eléje; ő pedig mindenkit sorba csókolt s bocsánatot kért mindenkitől, még a keze után ugráló kutyától is az elmaradásért: «szegény Bodri; te is megkoplaltál!»

– Tedd le már azt a gyermeket az öledből! mondá neki a felesége, mikor a szobában voltak s köpönyegét, téli sipkáját leszedték róla.

Dehogy tette le, még jobban két karjára vette.

– Tudjátok azt, hogy ez a gyermek mit csinált ma? Az apja életét mentette meg. A számadásaimban háromezer forint hiányzat volt. Két hete már, hogy vesződöm vele; nem akadtam a hibára. Láthattátok az arczomon, hogy mi járt velem? S ez a gyermek oda jön, s az első pillanatra megtalálja a nagy hibát, a mit az én nagy bölcs eszem elkövetett, hogy 3 meg 3 nem 9, hanem csak hat. Még most is az őrűlés környékez, ha visszagondolok rá.

És aztán elbeszélte az egész történetet a rokoni körnek. Rémséges tréfa volt az. A hallgatóknak a hátán futott végig a borsódzás. A kis leány bámulva hallgatott s utoljára elaludt az apja ölében, a kezébe adott piskótával, azt is elfeledte megenni. Vacsora sem kellett már neki.

A feleségének aztán mindent meggyónt Hantosy, még azt a pisztolycsővel való kaczérkodását is és azt, hogy mi volt az, a mi a kezét visszarántotta.

Egy évtized elmúlt, s az még a mi kis városunkban is hagyott maga után nyomot. Gőzhajó is járt már s rendesen kikötött a város közelében. Egy fűszerszámos kereskedőnek mellékkeresetet és aranyzsinóros sapkát jövedelmezett a hajóügynökség. De a mi még annál is több: casino is alakúlt a városban, a hol a vármegyei nemes uraknak és a városi polgároknak volt találkozásuk, a mi a társas életre igen jótékony befolyással szokott lenni.

Akkoriban hozták be az eszmecserének egy új nemét, a mit ez az egy szó fejez ki: «paskevics». Nagy betűvel írva, így «Paskievics» (mint a Conversationslexicon-ból kikereshető) jelent az egy hajdan híres, de most már egészen feledékenységbe ment muszka hadvezért és államférfiút; kis betűvel írva azonban örök életre hivatott s most is népszerű eszme az; jelentvén a legelmésebb tarokkjátékot, a minek a gyakorlásához okvetlenül négy ember szükséges, a hiányzót nem lehetvén szalmabábbal helyettesíteni, mint a whisztnél. Egy tagnak a jelen nem léte képes a gyűlést határozatképtelenné tenni. Annálfogva az ilyen négy összeszokott paskevicsjátszóra nézve valóságos sorscsapás az, ha egynek közűlök megfájdúl a foga, kénytelen otthon maradni, nem mehet fel a casinóba. Hogyan fogjanak egy negyediket? Paskevics nélkül pedig nem volna a nap tökéletesen befejezve.

A «három árva» minden ujonérkezőt, a ki az ajtón belép, még a kabátját sem akasztotta fel a fogasra, már karon fogják: «jön-e negyediknek?» – Fájdalom! Máshová van angazsérozva. Milyen kár! Vagy nem tudja a paskevicsot? – «Megtanítjuk mi öt percz alatt.» Ritka embernek van bátorsága megmondani azt, hogy nincsen elkártyázni való pénze. Hát akkor minek jár a casinóba?

Megint nyílik az ajtó, megint új csalódás. A «szekuráncs» érkezett meg. Ez minden este eljön ide a clienseivel találkozni. Olyan dolgai vannak, a miket itt lehet legkönnyebben elintézni. Aztán ő vágja fel az újságot, a mit még más a kezébe sem vett.

– Ez nem jön negyediknek.

– Pedig tud kártyázni; de csak minden esztendőben egyszer, Sylvester estéjén.

– No, uramöcsém! kiálta rá a vén levéltárnok, üljön le velünk! Fél krajczárban játszuk százát.

– Köszönöm. Nincs elvesztegetni való időm.

– Ennek meg már elvesztegetni való ideje nincsen.

(Mintha az ujságolvasás nem nagyobb idővesztegetés volna.)

Megint új érkező! Ah, ez már beválik. Fiatal gavallér, most jött Pestről, ott végezte a cursust, most censurázott.

– Mintha csak hívásra jöttél volna, kedves öcsém. Itt az üres szék; tedd le magad, te kezded az osztást!

Ezzel a szóval rohanja meg a türelmetlen táblabíró a fiatal casinó-tagot; mire az sajnálkozva adja elő a mentséget:

– Kedves urambátyám! Bizony nem értem ezt a mesterséget.

– Micsoda? Nem értenéd a paskevicset? Hát ti pesti gavallérok csak a harminczhármas tarokkot játszátok?

– De egyáltalában nem tudom, hogy melyik kártya üti el a másikat.

– Hallatlan eset Magyarországon! S te a personális mellett voltál jurátus? Hát mit tanultál akkor, ha még kártyázni sem tanultál meg? Hát mindig csak ittál?

– Azt meg épen nem próbáltam.

– Hát mi a kű? Az egész napot elpipáztad?

– Az sem volt a számban soha.

– Per deos immortales! Se nem iszik, se nem pipázik, se nem kártyázik! Hát hogy tudtál felnőni ilyen barommódra?

Ezen az erős tréfán aztán mindenki kaczag.

– Pedig édes apád ugyan jól tud ám kártyázni!

– Hát hisz épen azért nem tudok én. Felelé rá a magas, nyulánk ifjú, kinek halavány, nyúlt arcza valami mélyen lappangó búskomorságot árul el.

– Hát mit tudsz?

– Sakkozni.

– No akkor épen összeillesz a pénztárnok urammal, az sem él mással, csakhogy nem kap hozzá társat. Hej, szekuráncs öcsém. Bújj ki abbul az ujságbul! Itt van egy csodagyerek, a ki nem tud semmit, csak sakkozni. Lesz már pártnered!

A fiatal ügyvéd eléje sietett az olvasó szobából kilépő Hantosynak.

– Kedves urambátyám, rám sem ismer már. Én vagyok az a rossz gyerek, a ki annyiszor betörtem az ablakát a labdával, mikor a mama odavitt magával.

– Dehogy nem ismerlek, édes Berti öcsém. Azóta sem láttalak, hogy a kis leányom ríva fakasztott egy szavával. Remélem, hogy azóta már elfeledted?

– Dehogy felejtettem. Sőt holtig megemlékezem rá. Az az egy szó volt az életemnek a napfordítója. «Kell is nekem ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem tud!» Akkor szégyenletemben nekifeküdtem a tanulásnak s helyre akartam hozni, a mit kényeztetésből elmulasztattak velem.

– S úgy látszik, hogy helyre is hoztad. Ott voltam, mikor a gyülésben kihirdették az ügyvédi diplomádat: præclárummal.

– Hát majd az ezután tünik ki, hogy megérdemlettem-e? De rajta leszek, ha Isten segít.

– Segít téged más is.

A fiatal ember elértette a gyönge iróniát s büszkén emelte föl fejét.

– De én protectio útján nem akarok előre menni.

– Nem is úgy értettem, magyarázá szavait Hantosy, a kinek nagyon megtetszett ez az önérzetes büszkeség a kezdő fiatalnál. – Nem czéloztam én előkelő urak pártfogolására, hanem csupán arra, hogy egykor azt az állást fogod betölthetni, a mit most édes atyád elfoglal, ha ő belefárad, vagy nyugalomba akar vonulni: a mi független állás.

Herkáli Albert mélyen a szemébe nézett Hantosynak e szavak után, mintha a lelke fenekén maradt gondolatot akarná magtalálni s aztán azt mondá neki: «hát ne próbálkoznánk meg egy sakkpartiera?»

Ez a legjobb mód megszabadulni a hivatlan hallgatóságtól. A sakk unalmas játék, azt senki se nézi az embernek a vállán keresztül.

A játék közben aztán így szólt az ifjú Herkáli a játszótársának:

– Kedves urambátyám, nagyon el lehet foglalva mostanában, úgy-e bár?

– Mint mindig, édes öcsém; miért kérded ezt?

– Csak úgy! – A városi hivatalán s a biztosítási ügynökségén kívül még azzal is foglalkozik, hogy nagy uradalmak számadásait felülvizsgálja a birtokos főurak megbizásából.

– A mikor ráérek.

– Hát hogyan van az, hogy kedves urambátyám épen csak gr. X-nek a megbizását nem ér rá elfogadni, a kinek az apám kezeli a jövedelmeit?

Erre a kérdésre egész a füle hegyéig elvörösödött Hantosy. – Nem lehet erre a fiúnak feleletet adni! Mit? Azt, hogy a régi jó barátja kezelését nem tartja olyannak, a miben az ő szakértő szemei valami olyan hibát ne találjanak, a mi annak végveszedelmét okozhatja?

Úgy tett, mintha csak a játszmára volna gondja.

– Vigyázz! mert a tornyodat elveszem a királynémmal.

– Tessék! Nem szoktam visszahuzni.

Hantosy elvette a tornyot.

– Akkor én egy huzással sakkmattot adok.

– Mesterem vagy! szólt Hantosy, kezét nyujtva az ifjúnak.

Az pedig odahajolt hozzá s azt sugta a fülébe:

– Hát épen abból az okból, a miért ön nem ér rá az én apám számadásait végigvizsgálni, nem igyekezem én azt az állást, a mi az övé, valaha elfoglalni.

Most már mind ketten egymásnak a lelkébe láttak. Hantosy érzé most már igen jól, honnan ered a fiatal embernek az arczán az a gyógyíthatlan búskomorság. Ez sejti azt, tán tudja is jól, hogy az a fény, az a dúskálkodó pazarlás, a mit a szülei háznál lát, honnan ered, és hol fog végződni? Az egész világot egy homályon keresztül látja. S ez a homály az apjának az előre sejtett gyalázata. Ez vet árnyékot ifjúi arczára.

– Látogass meg bennünket odahaza, mondá neki. Nőm igen szivesen fog látni.

– Hát Erzsike?

– Az már nagy leány. Ő viszi a ház gondját.

Nem kellett Bertinek másodszori meghivás: alig várta a másnap délutánt, hogy Hantosyéknál látogatását tegye. (Délelőtt nem szokás, mert olyankor az apa hivatalban van, a kisasszonynak pedig a konyha után kell nézni.)

Mikor belépett hozzájuk, Hantosy alig akart ráismerni. Ez nem a tegnapi búskomor gyászvitéz volt; de egy életvidám, jókedvü ifjoncz, a kinek az arczáról, szeméből csak úgy sugárzik még a tavasz villanyos melege. – (Hej te hiú ősz ember, hiába fested a hajad, szakállad szőkére-barnára, ezt a villanyos sugárzatot nem tudod a szemedbe festeni többé.)

A jókedvű fiú ezzel a szóval üdvözlé Erzsikét:

– Tudok ám már olvasni, Erzsike kisasszony.

A mire Erzsike nagyon elpirulva süté le szemeit: talán attól tartott, hogy ha Berti olyan nagyon jól tud olvasni, még majd az ő szeméből is olvas ki valamit.

Hantosyné maga is emlékezett még erre a szóra, de még arra is, a mi azt megelőzte.

– Jaj, kedves uramöcsém! Nem úgy van az, mint régen volt. Gyerekjáték összetörik. Kártyavár: elfujják. A mióta a gyerekek nagygyá nőttek: a szülőik alig ismerik egymást. Az én Melanie barátném egy pár év óta még a névnapomra sem jön el hozzám, s ha én megyek hozzá a leányommal, azt izeni ki: migraineja van.

– Valósággal sokat szenved a mama a fejével.

– Csakhogy aztán, mikor az alispánnéhoz meg a generálisnéhoz kell menni: akkor egyszerre meggyógyul.

– Talán nem egészen.

– Mind a kettőnek van eladó leánya.

– A generálisnénak három is, egyik rútabb, mint a másik.

– De azért uri drámák azok.

– Az igaz, hogy úrnak valók! Nagyon meg fogom süvegelni, a ki elveszi valamelyiket; mert az nem lesz valami gyalog ember.

– Már bizony pedig, lássa kedves öcsém uram, szólt Hantosyné, egészen komolyan fogva a beszédet. (Eredj csak Erzsike, nézd meg, ki jár a konyhában!) Hát lássa kedves uramöcsém: azt nekem kötelességem magának megmondani, hogy Melanie nekem egyszer, mikor a főispán által adott bálban együtt voltunk, egész este folyvást az egyik generális kisasszonyt magasztalta, azt a szőkét, a melyik legszebb, kifogyhatatlan volt a dicséretében, és különösen én előttem. Hogy az milyen jó partie! Milyen derék asszony lesz belőle! Méltó lesz egy hozzá illő férjhez.

– Hát az igen szép a mamától, ha egy barátnéjának a kisasszonyát boldogítani akarja, de ha én rám gondolt, hát azt mondhatom, hogy én, mint vőfély, szivesen oltárhoz vezetem egymás után mind a hármat, de mint vőlegény, egyiket sem.

– Hát meglehet, hogy nem is arra való volt Melanietól ez a példálózás; hanem csak az volt a czélja, hogy figyelmeztessen valamire. Hogy egy gazdag úrfinak, mikor már nagy ember lett, nem szükséges visszaemlékezni arra, a mit gyermek korában mondott egy szegény ember leányának.

Berti keserü mosolylyal pödörgeté serkedő bajuszát főlfelé, s egész csendesen így szólt:

– Hiszen ha csak az a hiba, majd leszek én még olyan szegény ember is, a kinek szabad a szegény ember leányának mondott szavaira visszaemlékezni.

Erzsike visszatért a szobába; jelentve, hogy a dohányárendások vannak odakünn, valami dolguk van.

Berti azt látta, hogy alkalmatlan időben jött s kalapja után nyult, búcsut veendő.

Hanem Hantosy a vállára tette a kezét s visszanyomta a székére.

– Csak maradjon itt, édes öcsém, majd elvégzem én a dohányárendásokkal magam a dolgot.

Ez a szó «maradjon itt!» oly félreérthetlen kifejezéssel volt mondva, hogy Bertinek lehetetlen volt azt beleegyezésül nem venni. S hogy ez válasz volt arra az ő szavára: «Majd leszek én még olyan szegény ember!» azt Hantosyné is sejthette jól.

Nem volt az ő előtte sem titok, hogy Herkáliék fényüző pompája csak aranyfüst. Egyszer vége lesz annak.

A két gyermek aztán ismét jókedvű lett. Az a szó: «leszek én még szegény ember!» egészen közel hozta őket egymáshoz.

Szabad lett visszaemlékezni.

«Hányszor megríkattuk egymást!»

* * *

A catastropha pedig hamarább bekövetkezett, mint hitték, a kik azt előre látták. S ezt az öreg X. gróf halála idézte elő, a kinek jószágigazgatója volt Herkáli. Annak a kezén volt a roppant kiterjedésű X. grófi majorátus. – Az új majoresco az elhunytnak unokatestvére volt, egy nagyon rendszerető, szigorú uraság, a ki nem követte az elődje elvét a szabadlopás tekintetében. Ez azon kezdte, hogy az uradalmának minden belső tisztjét rögtön elbocsátá; kit nyugdíjba tett, kit meg elkergetett. És azután az összes számadásokat felkérette magához, hogy személyesen megvizsgálja. Veszedelmes uraság! A ki maga vizsgálja meg a számadásokat. S aztán még ért is hozzá.

Egy reggel aztán, mikor nagyon szóltak minden toronyban a harangok, arra a kérdésre, hogy ugyan micsoda nagy úr halhatott meg? azt felelték, hogy a «Herkáli fiskális!»

Elcsodálkozott rajta minden ember! Az a derék nagy úr, a ki négy lovas hintón járt, aranysujtásos hajduval, a kinek a felesége selyemmel-bársonynyal söprötte az utczát, a kinek olyan nagy háza volt? fényes nyári mulatója! Papagáj az ablakában, még a házőrző kutyája is háromszáz forint volt! A ki olyan mindig nevető piros pozsgás arczczal nézett a világra, a szava úgy hangzott, mint a parancsolat! Az, ugyanaz halt meg! Tegnap még víg társaság mulatott nála, éjfél utánig hangzott a czigányzene a termeiben és ma már ki van terítve.

Vajjon mi érhette?

Hát a guta ütötte meg. Sok volt neki abból, a miből másnak kevés. Nagy urak halála ez! Azok még a másvilágra is gyorspostán utaznak.

No meg aztán hatlovas gyászszekéren. Rég látott a város olyan fényes temetést, mint Herkálié volt; Melanie háromszor elájult a gyászszertartás alatt.

Mikor aztán este későn vége lett a sok gyászparádénak, a harangok elnémultak, a város megint elcsendesült, Hantosy hivatalszobájában megjelent Herkáli Albert.

Arczkifejezésében több volt, mint a gyász; több mint a szomorúság; valami, a mi még ezeket is túlsötétli: a szégyen homálya volt az.

Odaborult könyezve Hantosy vállára, csak e szót tudva rebegni: «Atyám!»

Hantosy átölelte őt s azt mondá neki:

– Jól mondtad. Az vagyok. Fiam.

Berti letörlé könyeit s elhatározott hangon szólt:

– És én azért jöttem, hogy önnek visszaadjam ezt a nevet.

– Hát nem akarsz már fiam lenni?

– Nem lehetek az többé!

– Én azt hiszem, hogy most már elég szegény vagy arra, hogy az lehess.

– Ön már tudja?

– Mindent tudok. Atyád tízezer forintot elköltött a majoratus rábizott pénzéből. Az ifjú gróf rájött erre. Atyád gyorsanölő mérget vett; az lett a halála.

– Igy van, szólt csüggedten Berti. Ha koldusbot maradt volna rám: nem szégyenleném. De a mit örököltem, az a gyalázat. Ez már túlmegy a semmin! Én egy meggyalázott nevet nem kinálhatok egy nőnek, a kit imádok, tisztelek. Azt mondhatom neki: jer velem a nyomorba, de azt nem, hogy légy társam a pellengéren.

– Csendesülj le. Hallgass rám. Nem vár rád se koldusbot, se pellengér. Itt van egy kötvény. Kis leányom születésekor alapítottam ezt. Husz éves kora után, ha férjhez fog menni: tízezer forintot kap készpénzben, menyasszonyi hozományul a biztosító társulattól. Vedd ezt a kötvényt magadhoz; vágtass gyors szekérrel X. grófhoz, mutasd fel neki: ő ért hozzá. Mondd el neki, hogy azt a pénzt, a miről a megboldogult nem tudott számot adni, menyasszonyod hozományából lefizeted neki rögtön az egybekeléstek után. Kimélje apád nevét.

Berti csak odarogyott Hantosy lábaihoz, lesujtva nehéz érzelmeitől s a zokogástól nem tudott szavakhoz jutni.

– A perczek drágák! mondá neki Hantosy, felemelve őt, sietned kell, mielőtt a rossz hír szárnyra kel. Előzd meg. Ez a tied. És a leányom szive is a tied. Te derék ember vagy. Arany a lelked: az ér sokat. Ne hagyd el magadat. A míg visszatérsz, addig én mindent rendbe hozok.

Herkáli Albert vágtatott ki gyorsszekérrel X. gróf falujába. Késő éjjel volt, a mikor oda megérkezett. A gróf nyugalomra tért már, de arra a zajra, a mit az ifjú Herkáli támasztott a kastélyban, előjött a hálószobájából s azt kérdezte: mi baja van?

Berti megnevezte magát.

– Bocsásson meg, kegyelmes uram, az erőszakos háborgatásért. Ma eltemették az apámnak a holttestét, ha ma nem szólhatok, holnap el fogják temetni a becsületét is.

– Tehát szóljon.

A gróf bevezette dolgozószobájába az ifjút, s le sem ültette ott, úgy mondatta el magának, hogy mi járatban van.

Mikor Herkáli Albert átnyujtá neki reszkető kézzel azt a biztosítási kötvényt, a gróf föltette a szemüvegét s figyelmesen végig olvasta azt. Még azután a lámpa felé is kiterjeszté azt, hogy meggyőződjék felőle, vajjon a hiteles vízirat is benne van-e a papirívben. Azután összehajtá azt, s a zsebébe tette.

– Üljön le ön, és irjon, mondá száraz hangon Bertinek.

– Mit parancsol kegyelmességed?

– Irja meg ön kineveztetését abba a jogigazgatói állásba, a mit eddig az apja viselt. Nos? Nem fog a toll? vegyen másikat.

De biz a szemei nem láttak Bertinek a könyeitől.

– De én nem várok ám arra, a míg ön azzal elkészül, mondá a gróf. Álmos vagyok. Majd holnap aláirjuk s hitelesítjük. Ha elvégezte, a komornyik elvezeti a szobájába. Aztán e kötvényt pedig adja vissza annak, a kié. No, vegye vissza, mondja, hogy én küldöm.

– Kegyelmes uram! hebegé reszketve Berti.

– Hiszen az igaz, hogy tízezer forint nem bagatelle, hanem egy olyan ember, a ki a menyasszonya kelengyéjét kész ide adni az apja becsületéért, mindig megér tizezer forintot annak, a ki rátalált. Jó éjszakát.

A folytatása ennek a történetnek csupa boldogság és öröm: azért nem mondhatjuk rá, hogy «vége». Ennek nincsen vége.

* * *

Mindezek a mesék pedig az életből vannak ellesve; egy ember által, a ki nagyon régen él már, s nagyon sokat látott, hallott és tapasztalt s azokra visszaemlékezik.