AZ ÖRDÖG MENYASSZONYA.

Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelid keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki oltárterítők s méltóságos urak palástjainak czifrázása után él.

A mesterség akkoriban jól fizetett, még házat is lehetett szerezni utána; Konrád mester egészen meg lehetett elégedve sorsával. Felesége, Zsófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat futtató szépség, de elég jó egy polgári házhoz, a hol nem annyira az a kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a házat tartsa rendben. Zsófi asszony, a mellett, hogy szerény, takaros volt, izletesen sütött s főzött, embert nem szólt, otthon nem pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott, szóval az asszonyok lángja volt; még az aranyhimzéshez is értett, akárcsak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Zsófi asszony azokat remekül kivarrta a selyemre, bársonyra; ha pedig menyasszonyi köntöst kellett kihimezni, azt csak egészen bizta rá, mert már ebben a nőnek férfifölötti izlése volt; micsoda alapszinre minő skófium illik legjobban? hová kellenek pálmák, hová szines pillangók, arany repkény, ezüst reczézés? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslelküen felfedezni, hogy pedig ez a felesége készítménye.

Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta Konrád mester Zsófi asszonynál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt ő sokszor elő is hozta rokonai, komái előtt (már tudniillik a kiknél ő volt a keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van úgy, hogy nincs se fia, se leánya; aztán meg örüljön annak, hogy nincs; ki tudja mire nevelné? hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné; hátha istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hátha épen leány lenne, nagy urak elszöktetnék, festett képpel kerülne haza? Konrád mester egy izben bor mellett ezen a kérdésen egy pár czimborájával össze is verekedett: biró elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt képű férfiakat tanács elé állítván, Konrád mesterhez ezen kérdést intézé, hogy: miért kezdte a veszekedést? ez egész méltatlankodással felelé:

– Mivel hogy fiaimat és leányaimat rágalmazták.

– S hány fia és leánya van kegyelmednek?

– Épen az, hogy egy sincs; de hogyha volna!

Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek, a polgármesterrel együtt, à la Capella, olyan hahotában törtek ki, hogy a megrázkódott parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé.

Ilyen érzékeny kérdés volt Konrád mesterre nézve az örökösödési aggodalom.

«Mert kire keres így az ember? miért töri-marja magát egész életén keresztül? Kinek zsugorgat? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himzőkeret mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal? Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm. Tudom, hogy selyemben járatnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy gróffiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sokszor úgy egy-egy darab bársony elmarad a kikészített szövetből, milyen szép sipka lenne abból Jánoskának, Gáspárkának vagy Lőrinczkének; de mikor nincs! A tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam élére jó reménység fejében a sok kemény tallért; mikor aztán egyszer kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.»

Így töprengett sokszor Konrád mester, néha magában, néha úgy, hogy a felesége is hallotta: a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, míg végre akadt egy vajákos asszonyra, a ki olyan szert készített a számára, a mi csalhatatlanul vágyaihoz fogja segíteni. Zsófi asszony szorgalmasan bevevé a javos szert, s az csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, a hova minden keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra.

Konrád mester özvegy lett, Konrád mester kétségbe volt esve. Most már se fiuk, se leányuk, de még csak feleség sincs. Most már csakugyan nincs miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tallérokat – a papok számára.

A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni, hogy már ez az Isten akaratja volt, majd jó tanácsot ad az idő; van még sok leány Eperjesen, a kikből asszonyt lehet választani; «de sem olyan jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Zsófi volt», az lett a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás, meg nem született gyermekek miatt.

Legalább arra ügyeltek hát, hogy a szegény megszomorodott férj valami kétségbeesett dolgot ne kövessen el magával; egy ember mindig mellette álljon: vigyázzon a kezére, mikor késsel eszik; az udvaron ne ereszsze közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még valami szerencsétlenség történjék e miatt.

Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly fényesen himzett szemfedőt csináltasson Zsófi számára, a milyent a legutolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe igazán nincsen senkinek beleszólása.

Konrád mester fejedelmi módon kívánta eltemettetni Zsófi asszonyt. Ő kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Életében minden piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte; a mi csak pap mozdulni képes a környékben, az mind kisérje a koporsóját; a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén.

A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is volt elég, a ki nézzen.

Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony szemfödeles halottja, hogy azt nagyhamar kiestafirozza a legrövidebb uton; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba, körülhordozni a főutczákon, meg a piaczon, trombitásokat küldeni előre, hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négy lovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyanarra a kapura, a hol félórával hamarább is ki lehetett volna menni.

A mint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra fordulna, legelől a czéhek gyásztrombitásai, kik már húsz év óta mindig azt az egy gyászindulót fújják s még most is hangjegyes papirosról nézik, épen akkor ott a piacz közepén egy egészen másnemű látványnyal volt elfoglalva a tisztelt nép: egy czigányleány tánczolt és énekelt valami tamburaféle hangszer mellett.

A czigányleány haja fekete volt és göndör, szemei ragyogók, termete karcsú, ruhája pirossal, sárgával tarka, nyakán három sor arany- és ezüst-pénz, aligha igazi; a nóták, a miket dalolt, igen furcsák lehettek; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyörű fehér fogai vannak.

A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czigányleány közönsége észre sem vette azt elébb, mint mikor már az előljáró fertálymester pálczája kezdett pufogni a hátakon.

– Hát te istentelen boszorkány! förmedt a leányra a derék fertálymester, nem látod, hogy halottat hoznak?

A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanúl a kis kövér úrhoz s könyökkel meglökve, nagy enyelgéssel monda neki:

– Eredj már; nem ébred az már fel, ha én akárhogy éneklek.

Nehány piaczi ember nem tarthatta magát, hogy ne nevessen.

Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! A ki legjobban megbotránkozott, az Konrád mester volt. Dühösen, mint egy oroszlán, tört ki a koporsó mellől s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valamelyik ministrans kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen szép temetést is ki mer kaczagni.

A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje toppant, egy villanásával sötét szemeinek megállítá azt, s a mint a meglepett férfi elbámulva megállt, csábító szemragyogással dűlt oda a vállához, s az állát megsimítá.

– Hagyd el már, te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép leány elég a városban; «por szemibe, más helyibe!»

Azzal egy merész accordot pendített tamburája húrjain; még egyet kacsintott Konrád mester szemébe, még egy hamisat bókolt, egyet bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg közé.

Konrád mester még mindig ott állt, pedig a halottas szekér tovább haladt már: komáinak kellett őt elrángatni onnan.

– Csak nem akar kend utána menni annak a fertelmes állatnak? Hagyja: majd utolérik a drabantok s jól megseprüzik, ne fáraszsza magát. Nézze, a tisztelendő urak már milyen messze járnak! Csak nem gondolja kegyelmed, hogy az egész czeremonia megáll itt a piacz közepén s megvárja, míg kend egy czigányleányt kerget!

De csak alig birták őt magukkal vonszolni. Hogy megzavarja az embernek az eszét a fájdalom!

Még pedig azután is, hogy a koporsót utolérték vele, szüntelen fogni kellett őt kétfelől a két komának, mert szüntelen el-elmaradozott s hátratekergette a fejét, hogy az valóságos botrány volt s nem mint az elébb, a mikor fejjel ment előre a gyászszekér után, hogy vissza kellett tartani kétfelől; hanem inkább húzni kellett már, úgy feszítette magát vissza a koporsótól.

Abba is hagyta egészen a sírást s kezdett morogni, hogy minek osztottak olyan vastag viaszgyertyákat? vékonyabbal is csak odajutottak volna.

A mint a temetőbe kiértek s a koporsót a szekérről levették, azt mondta, hogy no már most ő hazamegy, csak temessék el.

– Dehogy megy kend! dorgálá az egyik koma. Most jön még az ének, meg a beszentelés.

De sem énekkel, sem beszenteléssel nem törődött már Konrád mester, egyre csavargatta a fejét, mint a nyaktekercs, járt szanaszét a tekintete mindenfelé, csak az éneklők felé nem s mikor végül a beszentelés után a vigasztaló strófa következik: Et cum Lazaro Quondam paupere Vitam habeas Sempiternam; a komák azon vették észre, hogy Konrád mester egyik bokáját a másikhoz ütögeti. De már itt nem állhaták meg, hogy jól oldalba ne könyököljék.

– Hát kenddel az ördög van, hogy tánczolni kezd a «circumdederunt» alatt?!

Arra is kellett később figyelmeztetni, hogy a behantoláskor ő is vessen egy-két kapa földet a koporsóra, ősi szokás szerint, a mit már magától is tudhatott volna.

A temetés után házához kisérték az ismerősök Konrád mestert, s következett volna már a tor, a mi ismét mulhatatlan része a temetési szertartásnak.

A komák magukra vállalták, hogy majd az éléstárból illendően felterítenek ők, Konrád mester pedig lásson a pincze után, mert a búbánatra nagyon megszomjazik az ember.

A két koma ki is állítá az asztalt, a mi a sonka és sajtnemüt illeti, süteményekben sem volt hiány, hanem Konrád mester csak nem állt elő a boros kantákkal.

Aggodalommal mentek utána a pinczébe; de ott nem találták, az be volt zárva; gondolták, tán a vinczellérhez ment borért, otthon nincs vendégnek való, s reménylett megérkeztéig hozzá láttak a falatozáshoz. Azonban Konrád mester csak nem került elő. A szomj, a bánat és a balsejtelem végre nem hagyák nyugodni az atyafiakat, elindultak keresésére a városba. Egész éjjel szaladgáltak utána, végre reggelfelé találták meg a tehénpásztorok segítségével a városon kívül, a mezőn: ott őgyelgett.

Szegénynek az esze tisztul bánatában.

Megfogták azután és hazavitték, keresztyéni jó akarattal elhatározva maguk között, hogy egy ember mindig őrizze otthon. Hanem a legelső embert, a ki e felebaráti szándékkal otthon maradt, kiugratá Konrád mester az ablakon, nyársat ragadva ellene s pogányul szitkozódva, hogy odaszegezi a falhoz, mint egy denevért.

Konrád mester különös magaviseletének kulcsául szolgált az a hirdetmény, a mit még aznap a heti vásáron a város dobosa kikiáltott, mely szerint tíz tallér jutalom igértetik annak, ki ama czigányleányt, a ki tegnap a temetés alatt itt a piaczon dobolt, élve kézre keríti.

Konrád mester igéri a jutalmat; boszút akar állani a megzavart ünnepélyért.

Másnap megint hangzott a dobpörgés az utczaszögleteken: most már Konrád mester huszonöt tallérral biztatta a czigányleány előállítóját.

A kecsegtetés másnap is sikertelen maradt.

Harmadnap már ötven tallért igért a kikiáltó annak ki a czigányleányt előhozza.

Aznap estén egy némber koczogtatott Konrád mester ajtaján, homloka és álla kék kendővel bebugyolálva s azonkívül fejtől sarkig koldus asszonyok módjára beburkolva fehérítetlen vászonlepedőbe.

A némber öregesen köhécselve beszélt s nagy nehezen biczegett, egy mankós botot támogatva félkézzel maga előtt.

– Itthon van Konrád mester? kérdé az ajtónyitótól.

– Én vagyok az magam. Mi kell vén banya?

– Ötven tallér: suttogá rekedten a némber.

– Kerülj beljebb! szólt Konrád mester, bereteszelte maguk után az ajtót, s beeresztve maga után az asszonyt a pitvarba. Most már beszélj.

– Kend akarja a Czirinkát élve előkeríteni?

– Micsoda név az a Czirinka? Pogány talán.

– Dehogy pogány, dehogy. Meg van keresztelve; Cziczellének van az keresztelve: hanem hát czigányúl úgy jön az ki szebben, hogy Czirinka.

– Nyomába tudsz igazítani?

– De ide is hozom. Kendnek a kezébe adom.

– Nem csalsz meg?

– Ha megcsalom kendet, szaladjon utánam, azért van kendnek két szeme, hogy vigyázzon magára. Minden ember tudja, hogy a czigány csal, mégis meghagyja magát csalni tőle. Kendteknek szégyen az, nem nekünk.

– Élve hozod ide a leányt?

– De már el is hoztam.

– Hol van?

– Majd megmondom, ha látom az ötven tallért.

Konrád mester sebtén szobájába ment, arra sem ügyelve, hogy azalatt a pitvarból nem lop-e el valamit a vén satrafa? egy szegletszekrényből kivett egy vászonzacskót s oda hozta a némbernek.

– Itt a pénz.

– Pénz olvasva, asszony verve, férfi bolonddá téve jó, szólt az kunczogó hangon s két kézre fogva a vászonlepedő egyik szegletét, odaszámláltatá egyenkint Konrád mesterrel az ötven tallért.

– Hanem innen a pénzt addig el nem viszed, a míg a leányt nem látom, szólt Konrád mester, erélyesen elállva az ajtó felőli útat.

– No hát tartsd meg a pénzedet! s lásd a leányt ingyen! kiálta az eddigi reszketeg köhécselésből csattanóba menő hangon a némber s szétcsapta a vászonlepelt, hogy a belészámlált ötven tallér ötven felé repült s össze-vissza gurult a szobában, egy percz alatt lerántá fejéről a kék bugyolát s Konrád mester az ámulattól megigézve látta maga előtt – magát a szép czigányleányt.

– És már most mondd meg, hogy miért akartál engemet megtalálni?

Hogy mit mondott neki Konrád mester, azt nemsokára megtudta az egész város; mert az aranyhimző alig várt napot, hogy a paphoz szaladjon, kihirdettetni magát Czirinkával, mint házasságra lépendő párt.

Rettenetes botrány volt az a városban: negyednapra az első feleség temetése után másodikkal váltani gyűrűt! és kivel? egy kóbor, sehonnai czigányleánynyal, a kinek se családja, se hazája, se hite, se tisztelete!

Azonban a formaságok ellen nem lehetett semmi kifogást tenni. A czigányleánynak legjobb rendben voltak a levelei: keresztségről, bérmálásról, gyónásról, apja, anyja haláláról; egyebekkel a státus nem törődik, s biz az megtörtént, hogy három hét mulva Konrád mester leveté kalapja mellől a gyászt s feltűzte helyébe a rozmaringos bokrétát.

E miatt nagy neheztelés támadt közte és hajdani barátai, komái között, mely utóbbiakra pedig nagy szüksége lett, mert még azon évben teljesült azon kielégítetlen vágya, hogy gyermeke született: igaz, hogy csak egy leány.

De ahhoz esztendőre született neki kettő: két leány.

Esztendő mulva született neki három leánya. Mind megélt valamennyi.

Negyedik esztendőben megint született kettő: ismét leány. No legalább most már lefelé kezd menni az arithmeticai progressio, vigasztalá magát Konrád mester.

Az ötödik esztendő megint új catastrophával fenyegetőzött. Már ekkor Konrád mester esküdött pokolra és Belzebubra, hogy ha még «ez az egy» is leány lesz, azt eladja az ördögnek!

No de szerencsére nem lett leány, hanem fiú; de nem egy, hanem három! Három ép, egészséges fiú! Tizenegy élő, kenyérkérő ivadék öt esztendő alatt. Áldásnak is rettenetes!

Konrád tele volt sopánkodással e túlságos élvezete fölött az atyai örömöknek, hogy a mi sok, a jóból is sok. Ama bizonyos tudós asszonyság, ki ilyen alkalmaknál a családi titkokba okvetlen beavatja magát, váltig enyelgett vele: «Lásd bolond, máskor ha valami kell, elégnek tartsd egyszer imádkozni érte, mert ha húszszor sürgeted, azt gondolják, annyiszor kell s húszszor kapod meg.»

Éjféltájon, a mint az éji őr elkiáltotta a mondókáját, zörgettek Konrád mester ablakán.

– Ki az ördög az? Bárcsak az ördög maga jönne, s vinne el egy párt belőlük!

Ez elég keresztyéntelen mondás volt Konrádtól, de meg is lakolt érte: mert az nem volt az ördög, hanem maga a jámbor éji őr, a ki okvetlen beszélni ohajtott Konráddal s követelte, hogy ereszsze be.

Tán épen gratulálni jön egy pohár papramorgóért.

Be kellett ereszteni, mert nagyon dörömbölt, köpenyestől, lámpástól, alabárdostól.

– Dicsértessék!

– Én már dicsértem eleget, meg is kaptam a jutalmat érte.

– No no, Konrád mester, nem kell olyan istentelenül beszélni; éjféli órában annál kevésbbé illik istentelenül cselekedni.

– Hát mit cselekszem én? azt, hogy a gólyát szidom, minek száll hármasával a házra.

– No no, azt minden ember tudja, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza, azokat az Isten küldi; a gyerekek egyenesen az égből jönnek, ott kis angyalkák voltak, azért azokat nem illik az utczára kirakni, mint a kis macskákat, a mikből az ember a czirmost kiválogatja és elhajigálja.

– Hát’sz én nem hajigáltam el egyet is.

– Nem-e? Hát ez micsoda? szólt az éji őr, köpenye alól kiemelve egy szépen bepólált csecsemőt, ki a mint a lámpavilágra jutott, mindjárt el is kezdett sírni; hát ezt nem kend tette ki az utczára a küszöbe elé? micsoda?

Konrád mester torkában elakadt a szó. Nó iszen csak ez volna még hátra.

Az éji őr a rossz lelkiismeret megdöbbenését vélte e megnémulásban feltalálni, mint magistratualis első birósági személy, alkalmat vett magának Konrádot igen keményen megdorgálni.

– Hát illik ez keresztyén férfiúhoz? Hát nem tudja kend, hogy ennek mi a büntetése? Hogy ezért kendet kerékbe törnék, négyfelé hasítanák, ha én elmondanám. Annak köszönje kend, hogy ágról-végről sógorok vagyunk, különben feladnám kendet, s megütné a talpát, még pedig a levegőben. No most hát tegye kend melegre ezt a porontyot, mert át van fagyva; nekem meg adjon egy pohár gugyit, aztán nem szólok senkinek.

Konrád mester csak most kezde szavához térni; meg is kapta köpönyegénél fogva a sógort s elkezdte czibálni.

– De ide ugyan nem hoz kend több gyereket; verje meg a beregi csuda! van nekem elég; ördög vigye kendet a rossz tréfájával; ez nem az én gyerekem; nem én tettem ki; nézze kend, van nekem elég, itt van három; az éjjel született mind a három.

– No ha három született, hát akkor negyedik is születhetett; tromfolt vissza az éji őr s erősebb ember lévén az aranyhimzőnél, azt eltaszigálta magától, s oda tette a kívülről hozott ártatlant a másik három benszületett közé s azzal lámpását ragadva, eltombolt a házból ki az utczára, nagyon megfenyegetve Konrád mestert a spanyol inquisitió minden gyönyörűségeivel, ha még egyszer ki próbálja tenni «valamelyiket» a sok közül.

Így jutott az aranyhimző egész váratlanul a tizenkettedikhez, s ez a tizenkettedik épen leány volt.

Konrád mester bőszültsége nem ismert határt, hogy az éji őrön nem tölthette boszúját, azokba kapczáskodott, a kikkel velebirt; bábaasszony, pesztonka, inas, szolgáló futott éjnek idején a háztól, megtépve, megkarmolva; benn a szobában a beteg asszony, meg tizenkét apróbb-nagyobb gyerek jajgatott, visított, rikácsolt, bömbölt; künn a pitvarban pedig Konrád mester dühöngött, alá s fel toporzékolva, s tartott egy visszaadhatatlan monologot, melynek folytán annyiszor invocálta az ördögöt, hogy végtére is eme problematicus lételű nagy úrnak, saját compromissiója nélkül, lehetetlen volt megállnia, hogy elő ne kerüljön.

Egy négy lovas hintó állt meg a ház előtt.

Abból egy, szokás és hagyomány szerint, feketébe öltözött úr lépett ki, nagy lovagsarkantyús csizmában, hosszú egyenes kardja vége kilátszott a bakacsin köpönyeg alól; kalapja mellett volt egy szál vörös toll; arczán fekete selyem álcza volt, szemüvegekkel, a mik a lámpafény mellett úgy csillogtak, mintha tűz-szemei volnának.

– No hát Konrád mester, mi kell? szólt a fekete úr a megrettent aranyhimzőhöz, kinek a térdei kezdtek összeverődni e nagy méltóság megjelenésére.

– Hallottam, hogy nagyon kiabáltál utánam: miért fárasztottál ide?

Az aranyhimzőnek egy szava sem volt többé; odabenn a gyerekek is összebújtak, elnémultak a feketearczú úr láttára, olyan csöndesség lett egyszerre a felfordult házban.

– Konrád mester, sok szép gyermeked van, hogy tartod el valamennyit? No ne reszkess, nem bántja senki a fiaidat; hímördög elég van. Nekem egy leány kell; csak egy; a többi tied maradhat. Válaszsz tetszésed szerint, melyiket jegyzed el számomra? Sokba kerülnek a porontyok. Itt van ez erszény, van benne száz arany. Mától fogva minden évben, ugyanezen napon, ugyanez órában eljövök s évenkint száz aranyat hozok neked, mindaddig, míg a leány, a kit menyasszonyomnak adsz, tizenhat esztendős lesz, akkor elviszem magammal. Nos, áll az alkú?

Az asztalra kiöntött sok csillogó arany elvette Konrád mester eszét. Valóban nagy szüksége volt pénzre; az új feleség nem értett semmi dologhoz; rest, tudatlan volt; naphosszat aludt; szerette a czifrálkodást, a nyalánkságot, hát még a sok gyermek! Nem volt már élére vert tallér, hanem inkább nyakgató adósság, minden boltban tartozott már, s a kenyér is fogyatékán, s hozzá most még három újszülött, meg ráadásul egy talált gyermek! Minek is ez? Ezt az ördög hozta ide, hát vigye is el. A talált gyermeket fogja az ördögnek adni. Legalább ezt is megcsalja, milyen derék lesz. Aztán mi köze neki ehhez az idegen gyerekhez? a maga vére ellen így nem vét: ezt pedig ha az utczán marad, úgy is elkaphatták röptiben a gonoszok; a talált gyerek épen leány; ez épen jó lesz az ördög menyasszonyának!

Czirinka, fekhelyén, mint egy nőtigris tartá karjaival eltakarva a három fiucskát, míg szikrázó szemeivel a talált gyermekre integetett Konrád mesternek s beszélt hozzá czigánynyelven, a mit Konrádnak meg kellett tanulni tőle, mert egészen bolondja volt az asszonynak.

– Add oda neki: nem a tied; ha apja, anyja eldobta, hát te mivel lennél jobb? Hadd legyen bolonddá az ördög. Ezt is megcsaljuk, pénzünk is lesz. Add oda. Mit tartogatnál leányt, ha kérik? Mikor megnőtt, kéretlen is mind elviszi az ördög? neked csak a szarvát hagyja.

– Konrád mester, szólt közbe az ördög s olyat ütött lovagkeztyüs kezével a mester vállára, hogy annak megroppant a dereka alatta, ne sokat tanácskozzál! ilyen urat, mint én, nem szoktak várakoztatni; válaszsz izibe, mert a te szentképekkel rakott szobádban nekem semmi mulatságom sincsen.

Konrád mesternek összeverődtek a fogai, a mint a csecsemőhöz lépett, ki elhallgatásával maga is beleegyezését látszék nyilvánítani e veszélyes alkukötésbe.

«Qui tacet, consentit», gondolá magában Konrád mester; én csak rámutatok, az ördög dolga a többi, ha valamikor Pontius Pilátus kérdőre talál fogni a más világon, úgy kidisputálom magamat előtte a bűnrészességből, mint valami sadduceus.

Ördög úr a figyelmeztetés vétele után mindjárt azonnal hasznát is vette a concessiónak, s odalépve a gyermekhez, azt karjára vevé, s valami istentelen nyelven gonosz dolgokat mondott el felette, de a miből egy szót sem lehetett megérteni; Konrád mester e szavaknál csaknem halálfiának érezte magát, míg az odafigyelő Czirinka az első és utolsó két szót megjegyezte magának; az elsők voltak: «Nema olam», az utolsók «retson retap», a mikből aztán később nagy fejtöréssel rájött Konrád, hogy az átkozott a latin miatyánkot mondta el megfordítva, a mi csakugyan ördöghöz illő szentségtelenség.

Ez még nem volt elég: akkor egy kis üvegből olajat töltött a gyermek fejére, azt eldörzsölé rajta szerte s azt mondá: «a Belial, Beherik és Astaroth nevében nevezlek én tégedet Asmodeának!»

Megparancsolá pedig Konrád mesternek és nejének, hogy ezt a nevet senki előtt el ne árulják, sem a biblia táblájára fel ne jegyezzék, a hová a többi gyermekek születésnapját és keresztnevét fel szokták írni, mert ez nem oda való.

Azt is meghagyá neki, hogy azt az olajat le ne mossák a gyermek fejéről, hanem úgy vigyék majd a keresztelésre, hogy a keresztvíz ne fogjon rajta az olaj miatt.

Akkor pedig gyűrűjét levonva, annak czímerfejét a serpenyőben levő parázson megtüzesíté, s mikor az aranygyűrű már izzadni kezdett, kivevé azt a parázsból, s a csecsemő válláról lehúzva a patyolatot, rásüté arra a lapoczka alatt a gyűrűn levő jegyet. A gyermek abban a perczben fel sem sikoltott rá.

Az ördög pedig azon izzón felhúzta a gyűrűt az ujjára.

Ha ez eset mostanában történt volna, azt mondanák rá az ördögtagadó sceptikusok, hogy bizonyosan asbesttel bélelt keztyűje volt.

Azután visszatevé helyére a gyermeket, ki mihelyt az ördög letette kezéből, azonnal elkezdett ordítani, s azt cselekedte egész reggelig. Az ember azt vélné, ha csodákban nem akarna már hinni, hogy csak ekkor kezdett el még igazán fájni az égés nyoma a gyenge vállon.

Azzal megigérve, hogy esztendő ilyenkorra ismét meg fog jelenni, s ismét leszámlálja az asztalra az évenkinti száz aranyat, ördög úr ő méltósága távozni készült.

Konrád mester nagy szolgálatkészségesen utána akart világítani, nehogy megüsse lábát a sötét folyosón s még majd őt vádolja az utókor, hogy miatta «sánta» az ördög: azonban alig vette fel a mécsest az asztalról, midőn az alvilági excellentia olyan tüzet fújt a szájából, hogy Konrád mester hanyatt esett ijedtében, s mire föl mert tápászkodni, sötétség lett körülötte és rejtelmes kénkő-illat, melyben ő azután virradtig elbujva is maradt a kemenczesut biztos menedékei közt.

Mai világban persze hogy az ilyen csodákat egy szájbavett tülökkel, a miből puskaport fújnak a gyertyán keresztül, minden falusi komédiás tudja már utánozni, a mi kétszáz év előtt az alvilági urak csodatettei közé tartozott.

Csak napfeljötte után mertek Konrád mester és Czirinka életjelt adni maguk felől, a midőn is az asztalra szórt aranypénz kellőleg meggyőzé őket a felől, hogy a mi az éjjel történt velük, az nem volt álom.

Most hirtelen eldugva a sok pénzt, míg a visszatéregető cselédek, ismerősök meg nem látják, eszükbe jutott megnézni, hogy micsoda jel az, a mivel elbélyegzé magának az ördög a gyermeket, s látták, hogy az két egymásra keresztezett háromszeg, vulgo: «boszorkánynyom».

Ez tehát valóságos ördög!

Hanem a dologgal jó volt nem dicsekedni; ha a prépost azt megtudná, soha senki meg nem őrizné mind a kettőjöket a máglyára vettetéstől.

Elég, hogy ketten tudták: ez is sok; e bűntudat Konrád mestert még inkább rabjává tette Czirinkának, mert ha valamiben ellenkezett vele, ez mindjárt azzal fenyegetőzött, hogy megy a paphoz s feladja az ördöggeli czimboráskodást: magát a feladással megmenti, Konrádot pedig belemártja.

Így telt aztán az egyik év a másik után. Az ördög minden évben eljött, elhozta a pénzt. Mindig éjszaka jött, a mikor a cseléd és a gyermek aludt. Megnézte az alvó Asmodeát, kit ugyan a keresztvizen Ágnesnek neveztek el. Meg volt elégedve; adott még több pénzt is a nevelőknek, hogy vegyenek számára czifra ruhákat. A leány már tizennégy esztendős volt és még mindig nem tudott róla semmit, hogy micsoda veszedelmes nagy úr számára van eljegyezve, s hogy a boszorkánynyomot testén viseli; azon egyszerű oknál fogva, minthogy a hátát senki sem láthatja.

Annyi év alatt azonban, daczára a mély hallgatásnak, a mivel Konrád mester és felesége, maguk jóvoltáért, e gonosz titkot őrizni tudták, ki kellett abból egynek-másnak szivárogni a városiak közé.

Feltünt, hogy Konrád mester és felesége mindig oly jól élnek, mindenben duskálkodnak, pedig a mesterséget egészen elhanyagolták már, alig dolgoztatott velük valaki. Honnét ez a sok pénz?

Néha megint úgy meg vannak szorulva, hogy nincs betevő falatjuk, s másnap egyszerre hegyen-völgyön lakodalom.

A legkisebbik leány már 15 esztendős, és azt még sem vitték ez ideig templomba, sem bérmáláshoz, sem gyónáshoz, pedig a többiekkel ezt nem mulasztották el.

Annál kevésbbé engedik meg a városi polgár ifjuságnak, hogy a földet tapossa körülötte, sehova sem viszik, mindig otthon őrzik, pedig a többi leány már ki férjhez ment, kivel más viszontagság történt, de otthon egy sem maradt, a fiukat is ideje korán mesterségre adták, még pedig jó messze eső városokba, hogy minduntalan haza ne járjanak.

Többen azt is meglesték, mikor egy fekete úr, fekete lovon, éjfélkor Konrád mester háza előtt megállt, a paripának soha egy lábdobbanása sem hallatszott; a fekete úr háromszor koczintott az ajtón, arra azt kinyitották, ő belépett, a lovát senki sem fogta, mégis ott maradt; egy órakor éjfél után a fekete úr visszajött, ismét lovára ült, s olyan nesztelenül ellovagolt, mintha selyempapucs volna a lova lábán.

Lambertus prépost egyszer maga elé idézteté Konrád mestert s kérdőre fogta e kósza hirek miatt s különösen azért, mi okon nem küldi Ágnes leányát a szentegyházba?

Konrád mester térdre esett és azt mondá, hogy meg akar vallani mindent igazán.

És azután hazudott ilyenformát:

Ágnes nem az ő leánya, hanem egy gazdag protestans úré, ki nős lévén, házasságon kívül született gyermekét itt rejtegeti s egyenesen azt kivánja, hogy azt protestans hitben neveljék. A főúr nevét nem mondhatja meg, mert azt maga sem tudja. Innen jön a költő pénz, s azért őrzik úgy a leányt a városi fiatalságtól. A főúr el fogja azt vinni, ha felserdül, s kiházasítja maga.

Ez elég valószinű mese volt, s hogy «mentség»-nek megjárta, annak magyarázata ottan keresendő, hogy ez idő szerint Tököli Imre volt a felföld ura, ki Kassát ostrommal elfoglalván, a jezsuitákat kiűzte, a protestansok templomait, iskoláit visszaadta; annak egy ezredes kapitánya, Madách Péter, kormányzott a Szepességben, ki maga is nagy mértékben protestans lévén, ha perpatvarra kerül a dolog, aligha Konrád mesternek nem adott volna igazat.

A főtisztelendő úrnak tehát el kellett fogadni a mentséget.

Nem ilyen könnyen engedé magát kielégíttetni az előljáróság. A polgármester okvetetlen akarta tudni, ki fia az a titkos éji látogató s e végett a tudvalevő napon minden kapuhoz erős őrséget állított, hogy akárki azokon éjfél után ki akar menni, gyalog vagy lóháton, azt fogják meg és kötözve vessék a tömlöczbe, ha ellentállna; – ha pedig szépen megadja magát, tudják meg, kicsoda? s parolájára ereszszék el. Hogy pedig semmiképen el ne szalaszszák, még azonfelül a Konrád mester házánál átellenes épület kapuja alá is őrt rejtének el, az erős Lénárd alakjában, ki nappal hentesmester, éjjel pedig a közbátorságra vigyázó alabárdos volt; félelmes ura a későn hazavergődőknek, nemkülönben hatalmas eloszlatója minden kocsmai verekedésnek.

A várt éjjelen tehát ott leskelődött az erős Lénárd, alabárdjával kezében, s várta a fekete urat.

Az éjféli órakonduláskor nesztelenül, mint szokott jönni, megérkezett a lovag, megállt a ház előtt, leszállt a lováról s bement Konrád mesterhez.

Az erős Lénárd most is elfoghatta volna már, de gondolá, hogy jobb lesz akkor rárohanni, mikor a világosról a sötétre kijön, akkor nem lát oly jól. Mintha ez az ördögnek nem mindegy volna?

Odalopózott tehát szépen az ajtóhoz s alabárdját marokra szorítva, várta, mikor fog a lovag visszajönni? Az ablakon nem lehetett benézni, mert a vastáblák be voltak téve, de a leszámlált pénz csengését jól hallhatá.

Végre a toronyból hangzott az egy óra, az ajtó ujra megnyilt: a lovag kilépett. Az erős Lénárd csak arra várt, míg egyik lábát a kengyelbe teszi; akkor neki rontott, s teli torokkal ráordíta: «ki vagy? megállj?»

A lovagnak felvetni magát a nyeregbe, a mellének szegzett alabárdot kicsavarni az erős Lénárd kezéből, az erős Lénárdot magát vastag kámzsájánál fogva megragadni, épen egyszerre való munka volt. A másik perczben sarkantyúba kapta a lovát s Lénárdot folyvást gallérjánál fogva rántván maga után, kényszeríté hanyatt-homlok rohanni paripája mellett, az pedig nyavalyás kiáltani sem mert, szentül azt hivén, hogy már viszik a pokolba, míg aztán egyszer a kőhídhoz érve, onnan a fekete lovag belehajítá Lénárdot, az erőst, a nyakig érő sárba, ki abból reggelig nem is mert előbujni.

A kapukon várakozó őrök pedig senkit sem fogtak el ez éjjel, s a kérdéses lovagot sem ki, sem bemenni nem látták, de még csak neszét sem hallották, a miből világosan megérthető az, hogy az ördög a föld alatt, meg a levegőben is tud utazni – ha akar – vagy pedig az, hogy az ördög maga is a városban lakik, nem kell neki hazáig messze kerülgetni.

Ekkor egy véletlen eset egyszerre földeríté az egész eseményt.

Egy este, későn, haldoklóhoz hivták Lambertust.

A lelkiatyát a város legvégére vezették; ott a legrongyosabb viskó ajtaját nyiták fel előtte, s abban a viskóban, a ministranshozta lámpa mellett, rongyos hárságyon fekve a legrongyosabb czigányasszonyt lehete látni, ki valaha kártyavetésből annyira vitte a dolgát, hogy ilyen kidűlt-bedűlt sárpalotát építtessen.

A kártyavetőné utolsó kártyájánál volt már, ugyanannál, a melyikre a csontember van festve azzal a nagy kaszával.

Sok gyónni valója volt; a késő éjszakáig tartott, a míg elvégezé, Lambertus akkor tért vissza a viskóból. Öt percz mulva a lélekharang jelenté, hogy egy megtérő lélekért imádkozni idején van.

Mi volt e gyónás tartalma: azt nekünk a végtitok szentségénél fogva tudnunk nem szabad.

Annyi bizonyos, hogy e titok sok álmatlan éjszakát szerzett Lambertusnak. Azt, a mit megtudott, felfedezni eskü és szentség tiltja; fel nem fedezése pedig nagy romlás. De ha elmondaná sem használna most vele semmit. «Ellenséges az idő.»

Legelső volt mindenesetre Konrád mestert elővenni keményen, hogy bizonyítsa be, miszerint az idegennek vallott leány protestansnak keresztelteték. Ezt ő nem tudta sehogy kimutatni. Ellenben kiderült, hogy Ágnest a szent Miklós parochialis templomban keresztelék meg.

Lambertus e miatt panaszt tett Madách Péter ezredesnél, s kérte, hogy ily erőszakot ne engedjen azon egyházon tenni, mely harcz idején is békén megfért más hitvallást követő feleivel.

Madách elég igazságos volt azt itélni, hogy a leány neveltessék azon vallásban, a melyben kereszteltetett, s ellenkező esetben felhatalmazást adott Lambertusnak, Ágnest elvenni úgynevezett apjától s kolostorba zárni.

Konrád mester, midőn e határozatot közlék vele, nagyon megrettent: «mit mond majd erre az ördög?»

Ellenkezni nem lehetett; Ágnes a bérmálást felvette, naponkint oktatásra járt és templomban ült és a mellett az ördögnek volt eljegyezve.

Ha ezt az ördög megtudja?

Az pedig hamar megtud mindent.

Egy napon maga a kurucz ezredes keresé fel Lambertust.

– Főtisztelendő úr, baj van: – a leány valódi atyja jelent meg s gyermekét visszaköveteli.

– Személyesen jelent meg? kérdé a prépost nyomatékkal.

– Nem, hanem levélben jelenté magát, a mit én hitelesnek tartozom elismerni.

– Kegyelmes úr, a leány valódi atyja nem jelentkezhetett, mert az tizennégy éve már, hogy a földben fekszik; hanem jelentkezhetett az, kinek parancsára a leányt, mint csecsemőt, születése éjjelén bölcsőjéből elrabolták; a baj pedig ott van, hogy e férfiu igen hatalmas nagy úr, a kivel kegyelmességednek minden igazságszeretete mellett összetűzni bajos.

– Ismerné talán főtisztelendőséged, a kiről szó van?

– Mind személyéről, mind hiréről. Ő Rode dán gróf, a nagysárosi fellegvár ura.

– De csak a fellegváré, Nagy-Sáros nem az övé.

– Útban van, hogy az övé legyen.

– Lehetetlen. Sáros birtokosa nő, gyermeke is leány. Árvák és özvegyasszonyok vagyonát senki el nem foglalhatja, még a mai zavaros időkben sem. Példa rá Bacsó Tamás. Férfi sincs a családban, hogy «nota» szerint kobozhassák el a birtokot s adhassák másnak. Azt sem hallani, hogy Rode gróf a Sárossy-család egyetlen leányutódát nőül vehesse, miután azok Pozsonyba mentek lakni, ott pedig Rode grófnak nem igen volna tanácsos megjelenni.

– Vannak titkok, kegyelmes uram, a miken az ember rajtuk jár, még sem látja. Rode gróf egy szál karddal jött be az országba, midőn egy csapat svéd, dán és lengyel harczossal Bocskaynak felajánlá szolgálatát. Egy szerencsés rablókaland Bakabánya ellen hírt szerzett neki. Azt mondják, onnan tömérdek pénzt hozott el, nyers érczben és kivert alakban. E kaland jutalmául nyerte a nagysárosi fellegvár parancsnokságát.

– Az igen erős hely.

– Különösen a körülfekvő vidék elpusztítására nagyon alkalmas. Ki merne arra gondolni, hogy egy bűnöst, ki magát a sárosi hegyvárba befészkelte, perbe fogjon? Ki hajtaná rajta végre az itéletet? Én nem vádolhatom be őt kegyelmességed előtt, mert a mostani hadjárat forrójában embereken túli követelés volna azt kivánnom a fejedelem egyik vezérétől, hogy egy barátságos lábon álló várparancsnokából csináljon magának ellenséget, s egy erősségnek homlokkal rohanjon, a minek eddig jól esett hátát megvethetni és mind ezt egy veszendő lélek megmenthetése végett; hanem egyedül arra kérem kegyelmességedet, hogy semmi kényszerítést ne engedjen Ágnes hajadon irányában. Egy titok van kettőnk között, a mit most el nem árulhatunk. Hadd folytassam én e harczot ész és lélek segítségével.

– De ha Rode gróf a leány kiadatását követeli?

– Akkor tessék őt a «lelki törvényszék» elé utasítani. Ha lesz bátorsága megjelenni ott, igen jó; akkor én is ott leszek. És akkor bizton hiszem, hogy ő nem megy többet a nagysárosi várba. De a hogy ismerem, előre tudom, hogy oda nem fog eljönni.

Ebben az ezredes is megnyugodott, s levélben tudatá Rode gróffal, hogy ha követelése van, jőjjön azt személyesen érvényesíteni a lelki törvényszék előtt.

Erre aztán kapott a nagysárosi parancsnoktól egy fenyegetésekkel teljes szemrehányó levelet, a miből meggyőződhetett, hogy a prépostnak alapos gyanui vannak, Rode nem igaz járatbeli ember s törvényszék előtt helyt állni nincsen kedve.

Özvegy Kapuváryné, mint fiusított leány, a sárosi uradalom birtokosa, egyetlen leánya születése óta Pozsonyban lakott és azóta egyszer sem látogatta meg nagysárosi kastélyát, mely később leghiresebb fejedelmünknek volt kedvencz mulató lakhelye.

A pozsonyi urak körében nem volt titok, mi okozá az úrhölgy eltávozását. A sárosi várparancsnok üldözése elől kellett menekülnie.

Rode gróf ott is rossz hirben állt. Beszéltek róla, hogy mind a két félnek szolgálatokat tesz, a császáriaknak és a fejedelmieknek, s azt akarja, hogy azt is szolgálatnak vegyék, ha a közellevő falvakat kizsákmányolja s majd az egyik, majd a másik hadipénztárát zsákmányul ejti. Azt is hitték felőle, hogy a hamis pénzverésben is van tudománya, a mit ha tett, elég fölösleges fáradtság volt tőle, miután igazi pénzt is tudott kiverni – az emberekből. Azzal is vádolták különösen bizonyos vallásos osztályokban, hogy az ördöggel czimborázik, a mit mai világban már csak metaphorában fogadunk el.

Pénze, ágyuja, fegyverese, lőpora és rossz hire volt már Rode grófnak elég, de az ő nagyravágyása ezekben nem lelte végczélját. Ő valódi úr akart lenni Magyarországon: az pedig csak földesúr lehet.

Nem is lehetett azt szebben kigondolni, mint hogy a ki a sárosi várnak ura, az ura legyen az egész uradalomnak; egyik a másiknak kiegészítő része; egy kis herczegség, fővárossal és erős várral, hozzájárulhatatlan hegy tetején; mély ivókúttal az udvaron, nyolcz öles falakkal bekerítve, ellátva merész őrséggel, élelemmel és pénzzel az embernek csak akarnia kellene, hogy egy Giskra fényes szerepét játszhassa e forgalmas időkben.

A szándékhoz az alkalom is jó volt; az öreg Sárossynak fiusított leánya, Katalin egy kézodanyujtással birtokába juttathatá a kalandornak az áhított kis királyságot.

Hanem az a nagy baj, hogy a női szivek nem engednek nyugodt fejlődést a legszebb combinatióknak. Midőn Rode gróf a sárosi kastélyban mint kérő megjelent, az öreg Sárossy által e szavakkal utasíttaték el:

– Későn jön lovag úr, leányom már el van jegyezve Kapuváry Lőrinczczel.

Rode grófnak alacsony homloka volt, haja csaknem szemöldéig lenőtt; mikor mosolygott, sem volt szép. Pedig olyankor szokott leginkább mosolyogni, midőn belül düh emészté.

– Jó, szólt Sárossynak mosolyogva, tehát várni fogok, míg Kapuváry meghal, s a menyasszony özvegy leend.

És Kapuváry csakugyan házassága első éve után meghalt; vadászaton véletlenül elsült fegyver miatt. Halálában gyanus volt maga a gróf, ki szintén jelen volt e hajtóvadászaton. Nem első eset volt az ilyen halál Zrínyi halála óta.

Az özvegyen maradt nő egy leánykát szült, mint sírutódot (posthumus) s azt harmadnapra megkeresztelék Máriának.

A keresztelő után egy hétre ujra megjelent a kastélyban Rode, s felkérte az özvegy kezét.

Sárossy ekkor azt felelte, hogy nem lehet menyegzőről beszélni, a míg a gyász tart.

– Jó, tehát várni fogok, míg elszakad a gyászruha, szólt Rode mindig mosolyogva.

Egy év mulva ujra előjött sürgető kérésével Rode, ekkor Sárossy kereken kimondá neki, hogy leánya nem akar másodszor férjhez menni.

Rode gróf most már kaczagott.

– Jó, nagyuram, tehát ha kegyelmed sehogy sem akarja hozzám adni a leányát, várni fogok, míg megnő az unokája, elveszem azt.

Rode gróf nem szokott hiába fenyegetőzni. A Sárossy-család egy napon nagy titokban cselédestől kocsira ült s elment nagy messze földre; Pozsonyban telepedvén le, ottani házában és rokonai körében. Ott azután egész biztosságban érezheté magát; Mária felnőtt, szép lett, kezdett már a hajadoni korba válni; délczeg nemes ifjak nőttek fel mellette, méltó társak hozzá. Rode gróf cselszövényei, erőszakos keze odáig el nem értek; semmi ok sem lehetett többé attól félni, hogy a mivel tizenöt év előtt gúnyosan fenyegetőzött, azt most végrehajthassa.

Egy fiatal Vezekényi, régi ősnemes család fia, volt kiszemelve Máriának vőlegényül, s el volt határozva, hogy mihelyt a leány tizenhat éves lesz, férjhez adják, s akkor aztán minden fenyegetéstől bizton, visszatér a család ismét sárosi kastélyába.

Egy napon az uradalom ispánja, ki évenkint a számadásokkal fel szokott járni s a kasznároktól betakarított pénzeket felhozta, egy levelet adott át Kapuváryné anyjának, ki időközben az öreg Sárossy halálával szintén özvegyen maradt.

A levelet az ispánnak egy fiatal közkatona adta át, ki valami eperjesi polgárnak a fia, s jelenleg a sárosi várban szolgál.

A levélben az volt irva:

«Nagyasszonyom!

Mária leányasszony nem Kapuváryné ifjasszonyság leánya, hanem Walter várnagynéé, az igazi leányasszonyt születése éjszakáján elcserélték és ellopták. Az ellopott gyermeket kitették Konrád himzőmester ajtajába. Az ördög eljegyezte őt magának s fizet érte Konrádnak minden esztendőben száz aranyat. Ha még egy évig ott marad, elveszi feleségül. Az ördög neve nem Belzebub, hanem Rode gróf; siessen ön segíteni a dolgon, mert esküvő után Rode be tudja bizonyítani irásokkal és tanukkal, hogy az igazi Kapuváry örökösnő az ő birtokában van.»

Özvegy Sárossyné családja előtt mély titokban tartotta e levél tartalmát; rögtön elhatározá magát a sárosmegyei útra, a mi tekintve az akkori háborús világot, nem csekély elszántságot igényelt egy magával is tehetetlen öreg asszonyságtól. Másra pedig nem lehetett azt bízni.

Eperjesig sok viszontagságon keresztül el is jutott; ott meg sem pihent, míg az aranyhimző lakásához el nem vezetteté magát. Szándéka volt azon ürügy alatt, hogy unokája számára menyasszonyi ruhát készíttet, Ágnest elvinni magával Pozsonyba, s öreg létére azt hivé, hogy birni fog annyi lélekjelenléttel, hogy magát el nem árulandja.

Lengyelország felől jött be, a merre biztosabb is volt az út s arra is akart visszamenni, magát lengyel grófnénak adva ki.

A mint azonban Konrád házához betérve, annak műhelyéből Ágnest maga elé lépni látta, elveszté minden lelkét; a leány annyira hasonlított anyjához, hogy Sárossyné azt vélte, leányát látja hajadon korában maga előtt megjelenni s e látás úgy zavarba hozta, hogy odarohant Ágneshez, átölelte, összecsókolta és a bámuló Konrád előtt kimondá, hogy neki okai vannak azt hinni, hogy ez az ő unokája.

Konrád mesterre nézve most szép alkalom kinálkozott a pénzcsináláshoz. Az öreg asszonyság mesés összegeket igért neki, ha e leányt neki átadandja. Tizezer tallért és majortelket, a hol választani akar jószágaiból. Azonkívül az egész családot magával vinni igérkezett Pozsonyba, hogy Rode boszúállásától ne félhessenek.

Konrád mestert csak az ördögtőli félelem tartóztatta még. Mit mond majd ő kegyetlensége, ha megtudja, hogy menyasszonyát másnak szerezték el; nem veszi-e el helyette az őrizőket?

Ez aggodalmaiból végre megváltá Czirinka, felfedezvén előleges ezer tallérért az egész ördöngős esemény összefüggését.

Az ő anyja volt az a czigányasszony, kivel ellopatták születése órájában Kapuváryné kisdedét, a várnagyné kisdedével helyettesítve azt. A várnagyné is be volt avatva a titokba, mert akkora aranyat adtak neki, a mennyit kölcsön adott gyermeke nyomott. De biz annak nem sok hasznát vette, mert még hamarább meghalt, mint Czirinka anyja. A kik e titokba avatva voltak, mind igen csodálatos gyorsan elhaltak egymásután; csak a vén czigányasszony tartotta ki tizenöt évig. Nagyon vigyázott magára. Egyszer ugyan rablók is törtek rá, a kik mindenéből kifosztották, de ő úgy el tudott előlük bújni gunyhója kürtőjében, hogy rá nem találtak. Másszor meg a sötétben főbe is ütötték csákánynyal, de abból mind kiépült.

Czirinka be volt avatva a rejtélybe, de Konrád mester nem. Vele folyvást játszatták az ördög komédiáját.

Az a katona, ki e titkot az utolsó esztendőben fölfedezte a Sárossy-család előtt, Czirinka fia volt, s azt anyja meghagyásából tette.

Miért volt oly vakmerő, vagy oly háládatlan Czirinka? annak megfejtése ez:

Az ördög menyasszonyához nem volt szabad férfinak közelíteni. Arra azonban nem gondolt az ördög, hogy menyasszonyának testvérei is vannak, három ikerfiu, kik közül az elsőszülött, Ambrus tizenötéves korára olyan délczeg, daliás ifjuvá nőtt fel, a milyen csak méltó volt valaha arra, hogy lovon üljön s asszonyok szemébe nézzen.

Ambrus és Ágnes egymással mint játszótársak nőttek fel, mint testvérek szerették egymást. Czirinka arra az ötletre jött, hogy miért ne lehetne belőlük egy napon több, mint testvér. Ha az ördög jónak látja a sárosi uradalom örökösnőjét nőül venni, miért ne lenne egészen orthodox tréfa őt ebben megelőzni, s egy napon felfedezni Ambrus előtt, hogy e szőke, halavány hajadon, ki őt oly gyanútlanul öleli át, neki nem testvére, de lehet több is annál.

Ezért fedezé fel a családi titkot elébb a czigányasszony a lelkész előtt, majd, hogy az nem segített, maga Czirinka, fia által, az özvegy nagyanyának.

Most az a különös kívánsága volt Czirinkának, hogy Sárossyné vigye el őt és fiát Ambrust magával Pozsonyba, s ott adjon saját házánál helyet számukra, mert sem ő, sem a fogadott testvér nem tudnak megválni Ágnestől semmi aranyért, ezüstért.

Sárossyné mindent megajánlott, döntötte a pénzt Konrád asztalára s alig várhatta a holnapot, hogy feltalált unokájával és annak fogadott rokonaival útra kelhessen Lengyelország felé.

Hanem ördög nélkül csinálták a számadást! Rode gróf elébb megtudta menyasszonya elszöktetését, mint azok a határon átjuthattak volna; utána rontott martalóczaival; s beérve őket egy hegyoldali malomban, ott kiséretüket levágta; az öreg asszonyságot, Ágnest és Ambrus fiut élve ragadta el nagysárosi várába. Czirinkát nem találták sehol, pedig őt keresték legjobban; s végül, hogy bárhová rejtőzött, ott megsemmisítsék, leégették az egész malmot.

Az a rablás, gyilkolás alatt, folyvást a malom zsilipcsatornájában feküdt! hagyva a vizet magán keresztül folyni, csak időközönkint emelve ki arczát annyira, hogy lélekzetet vehessen.

Rode gróf azt hitte, hogy ez éj viselt dolgairól egy élő tanút sem hagyott maga után: pedig Czirinka a malom égő üszkei között is élve maradt, a patakzó víz alatt fekve.

Czirinka e gyilkolási éj után a hegyi mellékútakon keresztül Eperjesre menekült vissza.

Első dolga volt Lambertust felkeresni. Lábaihoz veté magát, meggyónta bűnét, s bevádolá a sárosi várkapitányt.

Lambertus most már nyiltan léphetett fel, hivatali titkán kívül élő tanú vallomására hivatkozhatva. Sietett Madáchhoz.

A kuruczvezér részvétteljesen hallgatá végig a prépost panaszát s az egész ügyet az akkor Eperjesen székelő biztosság elé rendelte vizsgálat végett. Hogy e vizsgálat szigorú fog lenni, abból lehetett várni, mivel Sárossy Sebestyén is a biróság tagjai közt volt; egyik rokona az elfogott Sárossynénak.

A biztosság azt tanácslá, hogy ily hatalmas embert most nem kell bolygatni magán ügyek miatt, midőn az ellenfél seregei már Ónod körül járnak.

A legközelebbi napok igazolák e véleményt; Ónodvár elesett, s mielőtt a sárosi grófot megidézhették volna, Schulcz és Veterani Eperjes alatt voltak.

Eperjes kőfalaiból öt hétig csatatér lett; csatatéren hallgatnak az irott perek, ott csak karddal és golyóval vívják ki az igazságot. A sárosi várparancsnokra nehéz lett volna most kisütni, hogy ő az ördög, midőn a szorongatott város minden népe ő tőle várta, hogy szabadító angyalává legyen.

Az ötödik héten vissza is verték az eperjesiek Veterani rohamra indított hadait, s csak azután, hogy Schulcz tábornok maga megérkezett új seregekkel s Rode gróf mindig késett a felszabadítással: akkor adták fel magukat, becsületes vitézekhez illő feltételek mellett.

Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».

Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni: Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.

Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az itéletet.

Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy azok közt maga Rode gróf is ott ül.

Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá, sietve szólt:

– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje. Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt. Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez éjjel megfogják.

Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.

Rode gróf diadalmaskodott.

Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett; Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az ember maga volt egy bal kéz.

A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.

A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.

Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember boszujától».

– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.

Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a gyilkossal és ő maga velük együtt.

Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.

Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették.

– Mit akarsz tőlem, vén boszorkány? kérdé a várnagy.

– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én azokat egy nap alatt kivesztem.

– Hazudsz most, úgy-e?

– Magam is patkánynyá legyek, ha igazat nem mondok.

– Rájuk tudsz olvasni, attól mennek el.

– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől megvadulnak s mind elmennek az erdőre.

A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha kedve támadt.

– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban, eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni, reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész éjjel verekedtek velük.

Czirinka szeme közé vigyorgott a tréfás várnagynak.

– Hát ifjasszony jön a házhoz?

– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint valami úri erkélyből.

– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér fogsorait kimutatva, és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam között, és azt én leharapom».

– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint; vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.

Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában hozott magával.

Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár mellett fekszik.

Czirinka elvégezte dolgát.

A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt, melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!

Czirinkát a babonatétel után bezárták a medverekesztékbe.

A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés, nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott boszorkányjegyet.

Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó ébreszté fel álmából. A patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.

Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.

Czirinka felkaczagott, midőn elvonult előtte a gyászmenet.

Következett utána a másik: a nász.

Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres, hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!

Czirinka még jobban kaczagott.

A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a történendőket.

– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már.

Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s várta a lövéseket.

Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a zászlóval.

– No most állnak az oltár és a bitó előtt, szólt nevetve az őr.

A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is eldördült.

– Ahán! Jó kézben vannak már a fejeik!

Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel, átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett szétomlani és az eget elborítani romjaival.

Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival, sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek itt-amott üszkei füstölögtek.

A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre, ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.

Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére; ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé, megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.

Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról.

Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett, egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.

Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla- és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:

– Megmondtam, hogy az ördög is ott lesz saját lakodalmán!

S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé. Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel, mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt többet.

A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha kert lehetett.