A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.

Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek: ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre, résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát, zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák, Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.

Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».

Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta, azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle; – ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.

Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket, voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál, papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar nemzetnek adja.

Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes, dologszerető, becsületes nép ez.

Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.

– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget. S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a kisértetet.

Most következik azonban a rejtelmes történet.

Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom, Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése egészen más népre emlékeztetett.

Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s a társalgás maradt ennél az idiománál.

Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr – muszka.

Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius». Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill betűk írásához szoktak.

Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet, hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik, ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz «Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika. Ekkor pedig voltunk szeptemberben.

Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint barátság. Mi dolga ennek itt?

Aztán kiment az egész dolog a fejemből.

Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az én koritnyiczai anglusom, látogatóba.

– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van szerencsém?

Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.

– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.

– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott töltött.

– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül elfogadva: az volt kirándulásaim központja.

(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv celebritást.)

Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés; ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a denuncziálástól sem ijednék vissza.

Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban, összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat.

– Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő angollal?

Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen okos szemeivel, azt mondá:

– Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.

Még így meg nem buktam soha!

Eszerint az én dupla barátom engem még egyszer rászedett.

Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.

Nekem pedig mindegy, akármelyik volt.

Se én, se más magyar ember, politikai emissariusokra nem vadászunk.

Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.