EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.

Régi történet.

Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. – Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel bajlódott velük.

Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.

Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.

Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.

Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt: hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani képzelt; a párisi operához készült.

Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust akarta közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.

Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár volt az megenni való, akár nem.

Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy szavát nem lehetett venni soha.

Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. – (Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)

Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg úgy hitták, hogy Lavotta.

De furcsa két ember lehetett!

Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is volt maradásuk sehol az országban.

Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük szerint.

A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?

A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. – Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat lehetett azokon nevetni.

A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak. Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes, Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a szerepeken.

A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!»

De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált – mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! – Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna? – Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.

Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.

Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta karmesterkedése mellett.

Soha annál felségesebb mulatságot nem látott még a világ.

A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:

Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy: «Megtestesült kanangyalok, Fogjatok fel, mert meghalok!» egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten, meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő) rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.

Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:

A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a melancholikus bolond.

Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez illő ajándékot.

Milyen nagy örömük volt ebben!

Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a múzsák bolondja, kigyógyította őket.

S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár csak az igazi szinészek.

– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.

Hanem biz azoknak nem volt ottan maradásuk.

Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket Lavotta írta.

«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak ki tudnék jönni; hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat ajánlom.»

A másikat pedig Csokonai írta:

«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»

S úgy elfutottak egymástól, hogy soha sem kerültek össze többet.