V. JELENET.
Reading edition
A nap lenyugvóban vörös, tündöklő, vakitó fénynyel árasztja be a szint.
ELŐBBIEK, NUP vörös liliommal a kezében.
(Nup tömött állmagasságig érő szőke hajat visel, melybe rövid hegyes piros tollak vannak koronaszerűleg tűzve. Testén hosszuszőrű párduczbőr ruha, melyet bronz-ővek, fibulák szoritanak le. Karján bronzkarikák, oldalán bronztőr.
NUP (fönn jobbról megáll):
Kik vagytok?
ÜNŐ (a szolgákhoz):
Azt tegyétek, azt mondjátok, a mit én, vagy megöllek! (Ünő és a szolgák Nup irányában leborulnak.)
NUP:
Kik vagytok?
ÜNŐ:
Üdvözöllek, bárki legyél is, fényes idegen. Szerencse kisérjen vadászó utaidon és a vad ne vegyen észre soha.
NUP:
Kik vagytok?
ÜNŐ:
Szegény nyomorult nép vagyunk. Kagylóevő, csiganyelő, gyökérrágó nyomorultak. Nem vagyunk érdemesek, hogy megláss, fénylőábrázatu vadász.
NUP:
Egy leány nyomán jöttem idáig. De az nem hasonlitott hozzátok.
ÜNŐ:
Ah sajnos, nagy ur, nincs leány közöttünk. Csak én lakom itt, én, nyomorult vén asszony, ebben a hideg, szeles barlangban és ez a két satnya szolga van csak velem. Voltak itt régen, régen fiatalok is, erős fiak és szépszemű leányok, de elmentek, mind elmentek, régen, délre. Nincs más itt senki, senki.
NUP:
Pedig a nyom ide vezetett, nem csalódhatom; jól követtem, bár ugy szállt, szállt tova, mint a megriadt dámvad, könnyen, mint az esti szellő. Erre kellett, hogy jőjjön. (Pár lépést közeledik és fürkészve néz körül a földön.)
ÜNŐ:
Itt nem lakik, esküszöm, itt nem lakik!
NUP:
Pedig erre hoz a nyoma. Tán itt ment át. Kellett, hogy itt járjon. Kellett, hogy lássátok. Világos lobogó haja van, nem olyan, mint a tiétek, szőke fürtös haja és a nyaka, a karja fehéren tündöklik piros tarka ruhája felett. Lenge ütemben járnak léptei, mint a pacsirta édes, szálló dala. Vörös liliom is volt a kezében (mutatja a liliomot). Ilyen mint ez. Szólj hát, láttad? Merre ment? Nincs itt?
ÜNŐ (habozva):
Nem, nem, nagy ur, hisz mondod, nem közülünk való, hogy lenne itt?! Nincs itt. (Szolgákhoz) Ugy-e nincs?
1. SZOLGA:
Nincs itt, nem is volt. Nem láttuk.
NUP:
Tévednék? Nem, az nem lehet; idáig biztosan az ő csapásán jöttem. (Közelebb lép, gyanakvóan) Tán titkolod, vagy félted, és mégis…
ÜNŐ:
Miért titkolnám, fényes arczod előtt? Óh, ne lépj ide, ne gyere közelébb, maradj távol, ott. Ne gyere közelebb, lásd hogy reszketünk, könyörülj, rettentő idegen!
NUP:
Tudnod kell, hova lett, a ruhája messze látszik. Beszélj!
ÜNŐ:
Ah, ne rémits, ne fenyegess! (Hirtelen elhatározással) Igen láttam én is, ők is látták. Itt, itt ment keresztül. (A szin jobboldali szélére mutat.) Igen, itt. Ugy-e ti is láttátok szolgák? itt ment keresztül. Egy szőke, fehérbőrű leány, lobogó hajjal. Épen, a hogy te mondod. Tarka ruhában, igen. Féltem tőled, azért nem mertem mondani, mert olyan rettentő a tekinteted. Mert féltem, azért. Mert olyan hatalmas férfi vagy. Azért nem mertem mindjárt mondani. Ah! hogy szaladt. Hogy szaladt! Arra, arra szaladt. De még beéred uram, ha sietsz, beéred, mert te nagy vagy és hatalmas!
NUP:
Itt ment át? Merre? Hova?
ÜNŐ:
Itt, itt, a fa mellett ment el, a nagy fa mellett. Erre, napnyugotnak. Ugy-e, ugy-e te félfülű? (halkan a szolgákhoz) Szólj, vagy megfojtalak!
1. SZOLGA:
Igen, erre napnyugotnak ment.
2. SZOLGA:
Ott a fatörzs mellett, igen.
ÜNŐ:
Ime, ime, uram, látod, igazat beszélek. Ime, ők is látták, ők is látták a gyönyörű leányt. Ime, ők is mondják. Óh siess! talán még beéred, biztosan beéred, ha sietsz!
NUP (gyanakvóan):
Ösmeritek?
ÜNŐ:
Igen, igen. Ösmerjük, jól ösmerjük, bár messze lakik innen, ösmerjük, mert olykor erre jár; az erdőben jár; némelykor látjuk, de nem itt, az erdőben. Mert nem itt lakik uram, nem itt, hanem nyugotnak, arra, ott megtalálod. A tanyája arra van, az… az… ingovány között… igen a közepén, az ingovány közepén, benn, benn (kissé gunyosan) ott megtalálod.
NUP:
Az ingoványban? Csodálatos.
ÜNŐ:
Igen. Ott… van közből egy száraz sziget, ott lakik. Könnyen oda találsz. Jer. Látod, látod, nagy ur, ha a csermely mentén haladsz, itt le a patakon, egyenesen oda visz az. Vagy még jobb, még biztosabb: én vezetlek oda, ha akarod hatalmas vadász, én vezetlek, hogy biztosan odatalálj. Elvezetlek a mocsár széléig, – onnan be majd magad mehetsz.
NUP:
Biztosan tudod, hogy ott van?
ÜNŐ:
Biztosan, egészen biztosan. Ott lakik, ott megtalálod. Hiszen ti is tudjátok! Szóljatok hát!
SZOLGÁK (remegve):
Ott lakik, ott. Most is ott van.
ÜNŐ:
Óh jer, jer velem. Óh siessünk, nagy ur, beérjük a gyönyörű leányt. Meglátod ott lesz, gyere én vezetlek.
NUP:
Jó. Hát vezess el. De előbb megnézem, mi van ebben a barlangban. (A barlang felé indul).
ÜNŐ (elébe ugrik):
Nem! Ne! Oda ne! Ha az életed kedves!
NUP (gunyosan nevet):
Ugyan miért?
ÜNŐ:
Tudd meg hát, és menekülj, borzasztó dolgot mondok. (Megfogja a kezét). Én nem egyedül lakom itt, mert ez az Ijjas tanyája!
NUP (egykedvűen):
Ah, az Ijjasé?
ÜNŐ:
Remegsz most ugy-e? Ez az Ijjas, a legyőzhetetlen, a rettentő Ijjas tanyája ez!
NUP:
Nem ismerem. Soh’sem hallottam róla.
ÜNŐ:
Hogyne ismernéd a győzhetetlen, a legerősebb nevét! Menj, menekülj, szaladj! Minden percz halállal fenyeget. Ha késel, ha vesztegelsz, az Ijjas odafüggeszti majd a koponyádat azokhoz! (A jobboldali fára mutat).
NUP:
Nem megyek, a leány itt kell hogy legyen! Itt kell, hogy legyen!
ÜNŐ (vissza akarja tartani):
Nincs itt, nincs itt. Menekülj mielőtt késő!
NUP (félrelöki Ünőt):
Eh hagyj! Itt kell hogy legyen. Érzem! (A barlanghoz akar rohanni).