III. JELENET.

ÜNŐ, A SZOLGÁK jönnek száraz fával. Majd VIRÁGSZÁL.

1. SZOLGA:

Itt a fa asszony. Hová tegyem?

ÜNŐ:

Oda tedd le. Oda. (A másik szolgához) Te is. (A szolgák a száraz ágakat a szin jobb szélén lerakják.) Hova lett Virágszál? Nem veletek volt?

1. SZOLGA:

Odajött hozzánk, aztán a veres szikla felé ment.

2. SZOLGA:

Azóta nem láttuk.

ÜNŐ (az első szolgához):

Azonnal szaladj utána, hogy jőjjön haza Már esteledik. (Magában.) Csak az kellene még, hogy künn maradjon egyedül, hogy ne legyen itthon, mikor az Ijjas visszatér.

1. SZOLGA (a hátsó szinig megy, ott megáll):

Itt jön már. (Virágszál hátulról jobbról, karjában néhány száraz galyat, egyik kezében nagy vörös liliomot hoz; jöttében meg-megáll és hátra tekint.)

ÜNŐ:

Ah végre! Hát itt vagy. – Persze virággal.

VIRÁGSZÁL:

Igen szakitottam. Ugy-e szép?

ÜNŐ:

Jó, hogy hazajöttél.

VIRÁGSZÁL (nyugtalanul):

Miért mondod azt?

ÜNŐ:

Az Ijjas haragudott volna, ha nem talál itthon, tudom.

VIRÁGSZÁL:

Ah azért! ugy-e szép virág?

ÜNŐ:

Gyönyörű. Milyen piros. Hol találtad?

VIRÁGSZÁL:

Ott nőtt a vörös szikla oldalában, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha tűz perzselte volna meg. Tudod, ott megdugul a csermely, és sás is van egy kevés. Kettő volt. (Hátranéz.) Soh’sem láttam ilyet. Máshol sem. Ugy-e csodás?

ÜNŐ:

Ritka virág lehet; én sem ismertem.

VIRÁGSZÁL:

Csak kettő volt. – Le kellett szakitanom a virágokat, pedig nehéz, nagyon nehéz volt hozzájutni, a lapos szélén nőttek. Vagy husz lépést kellett lemászni a szirt oldalán.

ÜNŐ:

Ugy.

VIRÁGSZÁL:

Igen a szirt oldalán. (Hátranéz.)

ÜNŐ:

Ugy, ugy.

VIRÁGSZÁL:

Vagy husz lépést lefelé. Mikor leszakitottam mind a kettőt, lenéztem a völgybe. Kissé szédültem is. – Olyan függőlegesen meredek ott a szirt. Azt a kanyarulatát a völgynek nem is ismertem. Ah! Mennyi rózsabokor van ott, soh’sem láttam annyit; és mind telis teli voltak feslő vérszinű rózsákkal, mintha nem is völgybe, rózsabokrok közé, hanem valami csillogó vörös tóba tekintettem volna. A nap sugarai rézsut tüztek a sötétedő völgy fölött, és mintha tüzes köd uszott volna a tenger rózsavirág fölött. Elragadó volt a ragyogás… És képzeld,… a mint lefelé bámulok a bokrok pirosló, vadul hullámzó tavába, a bokrok ingani kezdenek, rezegnek, hullatják vérző virágaikat, és… – képzeld a hulló rózsaeső közül, merész szökéssel…

ÜNŐ:

Egy szarvas?

VIRÁGSZÁL:

Nem. (Hátratekint.) Egy ember jött ki. És megállt.

ÜNŐ (nyugtalanul):

Egy ember?! – Talán a fiaim egyike?

VIRÁGSZÁL:

Nem. Egy csodás külsejű ember, a milyet eddig nem láttam. Képzeld, Ünő, világos rőt haja van, mint a pirosas porond, mint… mint az én hajam: a testén is sárga bőr van, párducz bőr és az oldalán valami csodás tündöklő fegyver, sárga az is, mintha egy napsugarat vinne magával…

ÜNŐ: (növekvő nyugtalansággal).

Mit mondasz?! Egy rőthaju idegen?

VIRÁGSZÁL:

De tündöklőbb volt még a hajánál, a prémjénél, a fegyverénél, az idegennek a szeme. Ah! Mintha zölden égő zsarátnokok lettek volna, halovány arczában. Mint az éhes farkas izzó szemepárja.

ÜNŐ:

De nem látott meg téged, ugy-e nem látott? Téged nem látott Virágszál?

VIRÁGSZÁL:

Olyan csodálatosan igéző volt a nézése. Éhes… és követelő… és kegyetlen. Mintha ölni vagy szeretni akarna!

ÜNŐ:

És meglátott? Mondd leány! Hát szólj, látott?

VIRÁGSZÁL:

Igen. Látott… én megdermedve álltam ott… meg nem tudtam mozdulni… Soh’sem éreztem ilyet! (Elejti a virágot.) Szédültem tán. Ugy huzott lefelé a völgy, a mélység, az idegen nézése, mintha valami rejtett csodás titok nyilna fel zengve előttem… Esengve, követelve szállott fel a tekintete, majdnem perzselte az arczomat.

ÜNŐ:

Nagy ég! Beszélj! És azután?

VIRÁGSZÁL:

Ugy álltunk ott, mereven mozdulatlanul. Én fenn a szirten, ő a mélységben a virágok között… sokáig… nem tudom meddig. Még most is látom az alakját, vérpiros rózsáktól körülvéve, tűzzel, fénynyel végigöntve… Végre – akaratlan – nem tudom, hogy történt – leejtettem az egyik liliomot – rémülve láttam, mint száll lefelé, mint, egy sebzett madár.

ÜNŐ:

De leány!

VIRÁGSZÁL:

Nem tudom, hogy történt. Kábult voltam talán. Az idegen lehajolt, fölvette a virágot, és neki indult a meredek sziklának… Ekkor megijedtem és elszaladtam… haza.

ÜNŐ:

Borzasztó! Egy idegen! És utánad indult! Nem tanitottalak százszor, hogy mit tegyél, ha idegen embert találnál az erdőn, hogy elbujj, hogy meglapulj, menekülj. Hogy meg ne lásson, semmi áron! És te a helyett, hogy elbujtál, eltüntél volna a vadonba, hogy hamis nyomot csináltál volna, vagy hogy meglapultál volna a kövek között, ha egyebet már nem tehettél, – te mutattad magad, te ingerelted, hivtad, mint őszkor a gyim a bikát. Elszaladtál! De hisz ő követ!

VIRÁGSZÁL:

Azt hiszed, követ?

ÜNŐ:

Követ és reánk talál! Szörnyű! Szörnyű!

VIRÁGSZÁL:

Óh gondolod?

ÜNŐ:

Hogy gondolom-e? Követ, az biztos. Eljön a nyomodon, még éjjel is, sötétben, esőben utánad találna. Tüzesebben követi a férfi a nőt, mint a párducz az erdő őzeit! Mint a sólyom a szálló vadgalambot! Nagy ég, és az Ijjas nincs itthon. A veszély közeledik. Szörnyű! Szörnyű!

VIRÁGSZÁL:

És félni kell?

ÜNŐ:

Egy idegen! Óh, ha ide talál! és ha téged meglát! Be! gyorsan, menj, menj a barlangba, bujj el!

VIRÁGSZÁL:

De tán nem talál föl a szirten…

ÜNŐ:

Jön, jön, ha mondom. Nem ösmered te mi az! Sem meredély, sem mélység föl nem tartja! Be, be Virágszál, be a barlangba, ha az életünk kedves neked. Egy szerelmes férfi veszedelmesebb a megvadult sörényes bölénynél, mindent eltapos, a mi utjában van. Halált hoz magával, halált! Szerencsétlen, milyen veszélyt hoztál reánk! És az Ijjas nincs itt! Be! Be! (Virágszált a barlang felé tolja.)

VIRÁGSZÁL:

Nem, Ünő, hagyj, talán megengesztelem, ha…

ÜNŐ:

Menj! Pusztulj! Meg ne lásson, mert végünk van. Be a barlangba veled és ki ne jőjj, ki ne jőjj, bármi történjék is itt! Bármi történjék is itt! (Virágszált betuszkolja a barlangba.)