I. JELENET.

ÜNŐ, VIRÁGSZÁL, SZOLGÁK.

Ünő a középen a tűz előtt ül. Éltesebb, de nem öreg asszony. Sötét arczbőre és fekete haja van, mely két hosszu varkocsba fonva lóg le a mellére. Mindkét orczáján néhány tetovált piros ékitmény. Sötét, rövidszőrű bőrökbe van öltözve, melyek sötétbarnába, szürkébe, feketébe játszanak. Nyakán állati fogakból fűzött nyakék. Lábain durva, hegyesorru bocskor Kezében egy kőlándzsahegy van, melyet egy másik nagyobb, fanyélbe szoritott kovakővel kalapál. Melléje lándzsanyél van támasztva.

Virágszál fiatal, szőke, leányos külsejű nő. Aranyszin haja szabadon omlik, fehér, meztelen vállaira. Hajába, homloka felett egy hosszu tarka toll van keresztbe tűzve, fülei mellé piros virágok. Testét két piros-tarka nagyon durva, látszólag nádszövetű, hosszu négyszögalaku szövetdarab fedi, melyek hónaaljától a csipőkön alulig hurral vannak kétoldalt összefűzve, azon alól szabadon lógnak és térdig érnek. Lábain bocskor, melynek talpa, valamint az Ünőé is elől hegyesen felkunkorodik, mint a hogy az némely egyiptomi emléken látható. A Virágszál saruiba piros szallagok vannak fonva. A kereveten fekszik és szótlan néz a fák leveles koronájába.

A szolgák törpe termetű sötét bőrű kis emberek. Ritka szakáll boritja az arcukat. A jobb fül szabadon van, mig a balt eltakarja a reá fésült bozontos hajuk. Durva barna bőrökbe vannak öltözve. A tűztől jobbra kuporognak. Egész viselkedésük alattomosságot és félelmet fejez ki.

Midőn a függöny felgördül, pár pillanatnyi csend, csak Ünő kalapács-ütései hallhatók.

ÜNŐ (körülnéz):

Fogytán van látom a száraz fa. A Tűzszellemnek táplálékra lesz szüksége. (A szolgákhoz:) Jó lesz hozni. Menjetek hozzatok száraz ágat (szolgák felállanak és indulni készülnek) de ne olyan vékony, rongy galyakat, hanem jó vaskos ágat.

1. SZOLGA (félénken):

A mi erősebb ág volt a közelben mind felégettük télen át.

ÜNŐ (haragosan):

Ti hitványak! Hát menjetek tovább, nagy az erdő. (A szolgák félénken összenéznek.)

2. SZOLGA:

Esteledik már, nagyasszony, mindjárt sötét lesz.

1. SZOLGA:

Sötét lesz nemsokára, nem mehetünk messze.

ÜNŐ (fenyegetőleg feléjök lép:)

Tán féltek a sötétben, mint a gyermekek! Kotródjatok! Jártatok kint akár éjjel is eleget!

1. SZOLGA:

Igen de… (másikhoz halkan) megmondjam?

2. SZOLGA (szintén halkan):

Mondd inkább. Én messze nem megyek egy világért.

ÜNŐ (harsányan):

Nosza, induljatok!

1. SZOLGA (térdre esik):

Kérlek ne parancsold nagyasszony. Nem félünk máskor, hozunk holnap nagy, nagy ágat, ha kivánod, de most – félünk, igen félünk. (Alattomban társára néz.)

ÜNŐ (csodálkozva):

De mitől?

1. SZOLGA:

Hogy mitől – nem tudom. De veszély jár az erdőn, nagy veszély, rejtelmes.

ÜNŐ:

Micsoda veszély?

1. SZOLGA:

Nem tudom. Veszedelem. Jár, jár a veszedelem. Jár, kél. Ismeretlen.

ÜNŐ:

Világosabban beszélj, nyomorult félfülű, vagy…

1. SZOLGA:

Azt tanitották a mi törzsünkben az öregek, hogy nem jó a veszélyről beszélni, mert az a hatalmába ád. (Összesúg a társával. Ünő csodálkozva nézi őket.) De ha parancsolod… Magunk sem tudjuk, mi az, a mi jár az erdőn; tavasz óta jár, ugy gondolom. Néha ugy zug az erdő. És csapásokat is hallottunk, messze, kelet felől. Tegnap pedig…

ÜNŐ:

Nos, tegnap?

1. SZOLGA:

Tegnap… láttunk is… valami rémitőt…

ÜNŐ (növekvő érdeklődéssel):

Mit, szólj hát?

1. SZOLGA (összenézve társával):

Ösmerted te is azt a nagy farkast, a mely az éren tul vadászott télen át. Még te mondtad, hogy valami téli jó szellem hozta ide – ő maga is tán jó szellem, nem tudom – mert vadat hajszolt át onnan, vadat. A győzhetetlen Ijjas igy könnyebben, gyakrabban jutott zsákmányhoz.

ÜNŐ:

Emlékszem.

1. SZOLGA (halkan, rejtelmesen):

A nagy farkast, a téli szellemet – dögölve találtuk. (Összesúg társával) Valami megölte. Ott fekszik az éren tul. Valami rettentő és hatalmas elszelte tőböl a nyakát. A farkast megölte valami. (Súgva.) Leütötte a fejét.

ÜNŐ (pár pillanatig megütődve hallgat, azután):

Mit hazudoztok itt, ti rest lurkók! Takarodjatok! Fát hozzatok! (Felkapja a lándzsanyelet.) Takarodjatok! (Szolgák félénken indulnak.)

1. SZOLGA (elmenőben a másikhoz):

De messze nem megyünk ám! (Ünő ujra hozzálát a lándzsahegyhez.)

ÜNŐ (elgondolkozva magában):

A farkast megölte valami… leütötte a fejét… Eh ez lehetetlen, az hazugság kell legyen!

ÜNŐ (Virágszálhoz):

Aludtál gyermek?

VIRÁGSZÁL:

Nem, csak elmerengtem. Néztem a fákat, a magasan ingó ágakat, a mint ott fenn csendesen lóbálja a szél. Halkan alig-alig, suhognak egymáson a sima levelek…

VIRÁGSZÁL:

Csak ott fenn jár. Csak a legfelső levelek rezegnek. Látjuk a játékát, de nem érezzük.

ÜNŐ:

Bizony, nagyon védett, jó helyen van a mi tanyánk. Szerencse volt, hogy az Ijjas ebbe a barlangba telepedett. Vaddus itt az erdő. Magasan lakunk és mégis védve vagyunk az északi és a keleti széltől…

VIRÁGSZÁL:

Van valami bóditó a szél járásában, mintha távoli harmatos virágok illatát hordaná magával.

VIRÁGSZÁL:

Sokszor elmegyek a vörös sziklára, tudod Ünő, arra a melyik ott kelet felé néz, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha valami óriási tűz végigperzselte volna. Ott mindig szél jár, a völgyből fel. Mint a patak árja ugy ömlik el felettem, mint a hűvös hegyi patak. – Ugy érzem akkor, mintha valami nagy, rejtett, csodás titok akarna előttem megnyilvánulni ott, az erdők tengeréből feltörve, az alant keringő sejtemes völgyből… És a lelkem vágyva száll a szél után, együtt az uszó fehér fellegekkel… Van valami bóditó a szél járásában. Lásd, a madarak is érzik. A harkály, nézd ott fenn a fán, milyen óvatosan, lassan kopogtatva halad fel a fatörzsön. Nem gondol arra, hogy neki szárnya van, nem gondol másra, csak az élelmére; csak a begyét akarja megtömni jól, férgekkel, csunya férgekkel. Hányszor elnéztem, látod, és – ah! ott – elszállt, ott elszállt, vágyakozó kiáltással, a mint érintette a szellő részegitő hűvös lehellete…

ÜNŐ:

Furcsa gyermek vagy te, Virágszál. Mindig, mindig volt valami révedező álmatag a szemeidben, valami… valami, különös, idegen. Már akkor is, mikor magunkhoz vettünk mint piciny gyermeket, te már akkor is más voltál mint más gyermek. De te arra nem emlékezhetsz, rég volt.

VIRÁGSZÁL:

Nem emlékszem.

ÜNŐ:

Rég volt. Sokszor volt tél azóta. Akkor az Ijjas testvéreivel együtt vadászott még, tul a nagy vizen. Tul, messze innen. Egy napon észrevettük, hogy a közelbe idegen vöröshaju emberek telepedtek és azok is vadásznak. Pedig apáink, sőt nagyapáink is talán ott vadásztak a nyáron át, mindig, minden évben. Egy éjjel hát az Ijjas és testvérei rájuk ütöttek, és elpusztitották az idegenek tanyáját, felkonczolták a vereshajuakat mind. Hah! Milyen harcz volt az! – Hajnalodott. Indulni akartunk a prédával, sok jó kikészitett bőrrel, jól vágott fegyverekkel, midőn megláttalak Virágszál. Ott ültél a felfordult füstölgő tűz mellett; tágranyilt bámuló szemekkel nézted a hullákat, a haldoklókat magad körül, – a sötét idegen alakokat is. De nem sirtál.

VIRÁGSZÁL:

Nem emlékszem.

ÜNŐ:

Rég volt. Én kértem akkor az Ijjast, hogy vigyünk el magunkkal. Én kértem. Én. Egy kis leányom halt volt meg azelőtt nem sokkal. Azt mondtam: vigyünk el helyette. Ő nem igen akart, nagyon ellenkezett. De aztán mégis engedett. – Ki hitte volna akkor…!

VIRÁGSZÁL:

Mit?

ÜNŐ:

Hogy te fogod egykor itt elfoglalni a helyemet. Hogy annyira megszereti majd az Ijjas aranyhajadat, fehér tagjaidat, hogy asszony lett belőled.

VIRÁGSZÁL (egykedvűen):

Igaz, hogy most szeret; ritkán ver meg… azóta és kedvemet keresi. Alig kell már valamit is dolgoznom.

ÜNŐ (elgondolkozva):

Velem is ugy volt az, mikor olyan fiatal voltam, mikor az Ijjas elvitt magával. A szolgák dolgoztak csak a tanyán, s az Ijjas csak szeretni akart. Rég volt. Hej! Az az asszony sora. Mig fiatal, ugy tartják mint egy bálványt, később aztán elhagyják, a fiai uj tanyát vernek messze, sok napi járóföldre, és a korral szolgáló lesz belőle a saját régi otthonában. Ne hidd, Virágszál, hogy máskép lesz veled. Te is csak ugy jársz. Te is ott végzed, a hol én, te is ugy kezdted, ugy is kell végezned, mert eltelik az idő és semmivé lesz, mintha egy feneketlen lyukba dobnák bele.

VIRÁGSZÁL:

Ne mondj ilyet, ne mondj ilyet.

ÜNŐ:

De ugy van, ugy van. Ne hidd te, hogy örökké igy lesz a hogy most. Hogy fiatal maradsz. Nézd, most tavasz van az erdőn, édes ifju tavasz, de eljön még a tél is, és zuzmara boritja majd a virágok sirját. Most van a te tavaszod, ne hidd, hogy a tél tőled elmarad. Ne hidd, hogy szép maradsz, hogy szépnek, kivánatosnak fog az Ijjas mindig tartani. Velem is igy volt rég. Most reám sem néz. Nincs számomra egy jó szava. Csak szolga vagyok, mint azok a félfülűek. A vénség az fog engem megbosszulni! Ezért megbocsátom boldogságodat, hisz ez a te tavaszod. Ugy sem tartós az. Nem is irigyellek.

VIRÁGSZÁL:

Nincs mit irigyeljél. Nem tudom mit irigyelnél.

ÜNŐ (meglepetve):

Hogyan? Hogy mit? Nem vagy-e mindennapos ágyasa? Nem töltesz-e minden éjszakát… a barlangban, mig engem ide kergetett ki a szolgákhoz. Nem szeret-e hevesen, telhetetlenül? Ma sem ment ki hajnalban cserkészni, hanem most is ott bent alszik, pedig dél már rég elmult.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Szivesen lemondanék róla. Szivesen.

ÜNŐ:

Lemondanál?

VIRÁGSZÁL:

Oh mindjárt, rögtön!

ÜNŐ:

Nem értelek, nem értelek Virágszál!

VIRÁGSZÁL (megrázkódva):

Nem tudom azt megmagyarázni…

ÜNŐ:

Nem értelek. Hiszen asszony vagy már, a milyen én vagyok, a milyen én voltam. És nem kábulsz el a midőn ölel, és nem tölt el női büszkeség az ő boldogságán!? Ah! pedig az a legszebb, legdicsőbb: az ő öröme, kéje miáltalunk. A boldogság, melyet mi adunk, mi adunk pazarul! Ah emlékszem, emlékszem, mikor először követtem az Ijjast a rengetegbe… Mikor először nézett a szemem közé… Mikor először olvastam a szemeiben az elragadtatást. Ha az egész világ akkor az enyém lett volna, odaadtam volna neki… És odaadnám ujra, ma is. És te azt nem érzed?! A mikor ő a hatalmas…

VIRÁGSZÁL:

Az Ijjas hatalmas vadász, erős, erős és bátor. Minden ellenségét megölte, tudom. Mindig győzött, mindenki ellen…

ÜNŐ (lelkesedve):

Minden ellenét megölte, ott fénylenek a koponyáik a fán. Mind odakerültek ők! Pedig sok erős férfi volt köztük.

VIRÁGSZÁL:

Hatalmas vadász ő, büszkének kellene lennem. És mégis… én nem érzek egyebet mint undort, a mikor… Oh ha tudnád…

ÜNŐ:

Nem értelek Virágszál.

VIRÁGSZÁL:

Ha tudnád, hogy undorit, midőn lihegve közeledik felém, hogy gyülölöm festett tarka karjait… És az ajkát… Az ajkát… (elfordul).

ÜNŐ (szótlan nézi, – azután):

Nem értelek. Nem értelek, de sajnállak. Az idő telik, telik. S te is vén leszel egykor, vén és rut. S mid van neked, ha még a fiatalság mámora, vágya sem a tied. Mire vágyol, ha nem a szerelemre?

VIRÁGSZÁL:

Mire vágyom? Nem tudom. Pedig vágyom,… vágyom valamire… nem tudom mire… És szeretnék talán elmenni, el, el innen, el, messze innen…

ÜNŐ:

Elmenni?… (kedvetlenül) Eh az eféle gondolat csak a tétlenségtől fakad. Persze, ha az ember egész nap itt henyél a medvebőrökön, akkor mindenféle ostobaságot gondol. Jó is volna, ha segitnél nekem ezt az éket beleszoritani a lándzsa nyelébe.

VIRÁGSZÁL:

Oh nem, azt nem. Azt nem. Nem értek hozzá. És ugy vágja a kő a kezemet.

ÜNŐ (nevetve):

Hát az igaz, hogy restnek elég rest vagy Virágszál.

VIRÁGSZÁL (felugorva):

Nem, nem vagyok rest. Várj, elmegyek a félfülű szolgák után, az erdőbe és hozok száraz galyat neked, és a tűznek. Jó?

ÜNŐ:

Nem, ne menj. Az Ijjas mindjárt felébred és keresni fog.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Hadd keressen. Olyan szép az erdő! Száz madár dalol az ágakon, s mintha tarka csöppek hullanának az ágakról, tenger virág boritja a piros harasztot.

ÜNŐ:

Maradj. Ugy sem hozol te semmi hasznost, a hányszor fáért mentél, mindig csak egy nagy kéve virággal kerültél haza.

VIRÁGSZÁL:

Az igaz, de…

ÜNŐ:

Zsákmányod akkor került a tűzre, mikor elhervadt. Ösmerem a szokásodat.

VIRÁGSZÁL:

De annyival mulatságosabb virágot szedni! Be szép volna, ha tarka feslő virágokat hordanánk a tűzre, s a szirmok izzó pirosló kelyheiből ezer tündöklő szinéből gyulladna ki a lángkéve tánczos virága! Miért is haszontalan a virág, a szép virág? És miért táplálkozik a tűzszellem csunya rücskös fával!?

ÜNŐ (babonás félelemmel):

Ne beszélj igy, ne sértsd a tüzet. A tűz rejtélyes és csodás.

VIRÁGSZÁL (megvetőleg):

És folyvást enni kell neki, különben meghal!

ÜNŐ (babonás félelemmel):

Hallgass! Hallgass! Ne beszélj ilyeneket; bűnös, veszélyes dolog a tüzet sérteni. Bűvös rejtélyes lény a láng. Tápláljuk; fával, zsirral, adózunk neki, de nem ismerjük. Ne sértsd! Rettentő ő és csodás! Apáink hozták őt messziről, és mi tápláljuk, hogy itt maradjon. Jaj ha elszállana. Jaj ha meghalna! Hogy hivnók vissza? Ki hivná vissza? Hej, ember hiába hivná. Nem maradna egyéb nekünk, mint a hideg, szürke hamu, a tűz hullája!

VIRÁGSZÁL:

A tűz ha meghalna…?

ÜNŐ (leborul a tűz előtt):

Hatalmas, rejtelmes tűz! Ne hallgass erre a botor gyermekre, ő nem akart bántani. Hatalmas tűz! Tarts meg barátságodban! (Virágszál indulni akar).

ÜNŐ:

Ne! Ne menj. Azt mondják a félfülüek, veszély jár az erdőn.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Azok a gyávák!