XXXVIII. Művészet pongyolában.

A kevés pillanatnyi késedelmezést s néhány forintnyi költséget épen nem sajnálám, mert legalább meggyőződém, hogy Móricz még életben van, s mesterségét még most is gyakorolja; annálinkább sajnálám azonban, hogy hatalmamból most is kisiklott, s teljességgel nem ismertem útat, melyen hozzá férhettem volna. Bertókom folyvást legnagyobb szorgalommal hajhászta őt, minden betyártanyát kikutatott, a zsidópiaczon egész napokat töltött, Ó-Buda minden sikátorát megmotozta, a nap és éj legkülönbözőbb szakaiban; de minden siker nélkül maradt, ámbár a hajdani csárdás is híven segíté őt vasárnaponként, hogy végkép kitisztulhasson azon gyanuból, mely a két pisztoly által eleinte ráháramlott, s egyszersmind boszút állhasson tulajdonának fölgyújtásaért. Nem teheték tehát egyebet, hanem egyenesen az ismert általános magyar gyógyszerhez, a reményhez folyamodtam, s egyszersmind a véletlenségben bíztam, mely nemcsak papiron, hanem az életben is több csomót oldott már meg, mint a legügyesb kiszámítás.

A segédszerkesztőt nem lelém honn, mondák, hogy próbán van a szinházban. Annál jobb, gondolám, ez alkalommal legalább én is megláthatom egyszer a művészetet érdekes pongyolájában, mely bizonyosan ebben legérdekesb, valamint a hölgyek.

Az előcsarnokban a lámpákat tisztogaták, lépcsőket seprék, s a rámákba új szinlapokat illesztettek, mikből látám, hogy nagy látványos színmű fog adatni, zenével, énekkel, tánczczal s minden egyéb mellőzhetlen kellékeivel a művészetnek. A földszinti ajtót megnyitván, látám, hogy ott is seprenek, minek egyébiránt különben előadás alatt csak szerfölött ritkán tapasztalhatni sikerét. Ismét betevém az ajtót, mielőbb menekülni kivánván a portól, s az udvarra menék, hogy hátulról léphessek a művészet templomába. A színpadra vezető kapu közelében néhány díszítő falatozott, kikre irigy szemeket vetett egy kapusarkához kötözött harczmén, melyet a béke targoncza elébe, s onnan erejének fogytával, szinpadra juttatott, hol a művészet szekerének rúdjai közé állíttatik néha néha, midőn emberi erő már nem bírja a műértő nagyérdemű közönséget a művészet templomába vonni.

Szent borzadás futá végig kontár tagjaimat, midőn a négylábú görhes kapuőr mellett elhaladván, azon küszöböt érinték halandó lábaim, melyen azon deszkázatra valék jutandó, mely a világot jelképezi. A ló méltóságos állásba helyezkedék foszlányos, de azért mégis sujtásos és paszomántos vörös takarója alatt, s tollas fejével ünnepélyesen bólintott, mintha beléptemhez magas megegyezést akarna inteni. Első belépésem azonban mind e mellett sem volt szerencsés, mert megbotlottam, s oly erővel zuhantam egy nagy sziklára, hogy könyökömmel tátongó likat ütöttem bele; szerencse, hogy a szikla papirosból volt csinálva, mert különben bizonyosan nem ő, hanem én kaptam volna sebet. Mintegy két lépést tevék nagy vigyázattal előre, midőn remegő gyöngéd hangon e szókat hallám kiejtetni:

– Hah, kegyetlen szép nagysád, tehát azt méltóztatik akarni, hogy a jövő éjszakát ismét álmatlanul kelljen eltöltenem?

Körültekinték s a homályhoz szokni kezdő szemeim köpczös férfit pillantának meg, vaskos némber előtt térdelve és ennek kezeit csókokkal borítva.

Bizonyosan az első vagy második szerelmes szerepét tanulja, gondolám és tovább ballagék, papirosból készült felhők közt, mikről egy ócska holdvilág és nap oly baráti közelségben függöttek, hogy a tapasztaltabb csillagásznak is ugyancsak dolgot adott volna szomszédságuk megmagyarázása. A felhőkhez ajtótlan remetelak támaszkodott, mely előtt egy szakállas zsidó és sima arczú úr állott, következő párbeszédbe mélyedten:

– Uram, én pénzemet akarom.

– Majd a hónap elején.

– Azt már tizszer tetszett mondani.

– Nem mondom többször, ha ön sem zaklat többé.

– Ön még tréfál!

– A közönség azt szereti.

– De én nem vagyok közönség.

Bizonyosan párbeszédet próbálnak valamely új vígjátékból, gondolám s csak azt csodálám, hogy a zsidó már rendes szinpadi öltözetben volt, mintha valóságos zsidó lett volna, a másik ellenben semmi szinpadi öltözetet nem viselt. Most majd hangosan kiáltottam föl, mert óriási oroszlán tátotta felém iszonyú száját, de szerencsére még jókor eszembe jutott, hogy itt minden csak színlelés; nevetve fricskáztam tehát meg papir orrát és balra fordultam; de csakhamar visszaszökkentem. Egy rózsabokorhoz és összehajtott kútgémhez támasztott széles pálmafa mellett ugyanis férfi és asszony állott egymással szemközt, villogó szemekkel és magosra emelt öklökkel. A férfi fojtott hangon, de igen dühösen így szóla:

– Asszony, te ismét azon átkozott íróra kandikáltál.

– Nem igaz.

– Jól láttam.

– S ha tettem, nem rossz czélból tettem; ő engem szavalásra tanít.

– Arra nincs szükséged, én is szinész vagyok s még sem tudok szavalni és azért fizetésem mégis pontosan kijár s a karzat mindig tapsol, ha nagyot kiáltok.

– Már most elég legyen, nem tűrhetem goromba zsarnokságodat.

– Micsoda? Majd megtanítlak!

Erre a férj a nőt derekasan megpáholta, még pedig oly tökéletes szinpadi csalódást idézve elő, hogy minden parlagi tapasztalatlan ember valóságos verésnek tartotta volna azt, mi itt bizonyosan csak próba volt valamely új bohózatból, mely a vádorszínészek életéből van merítve.

Még néhány lépést botorkáltam előre, egy nagy gőzhajón vigyázva keresztül léptem, hogy lábaim alatt be ne horpadjon; egy kétemeletes házat kissé félre toltam s lábujjhegyre állván, a Gellérthegyen keresztül néztem, mert túlsó oldaláról zaj hallatszott felém. Államat tehát a csillagásztorony tetejéhez támasztám s kényelmesen figyeltem. Előttem meglehetősen tág szoba nyilt, melyben a főbb szerepek vivői épen próbát tartottak. A szoba közepén kétfelé néhány üres pezsgőüveg és kopott halálfej volt lerakva, miknek a szinfalakat kelle képezniök, minthogy a szinpadon ugyan e pillanatban alkalmasint más próba tartatott. Egy csinos hölgy a szoba közepén állott, a baloldali rögtönzött színfalak közé tekinte és lelkesülten szóla:

– Ah, mily leírhatlan kéj árasztja el dobogó keblemet! Ő jő s vágyva terjeszti felém karjait. Siess, siess, szerelmes herczegem.

Az, kihez e szók intéztettek, tormás kolbászkát harapott e pillanatban és ugyancsak sietett kellemes munkájával, hogy a zárszóra elkészülhessen.

A csinos hölgy ellenben azon rövid szünetet, melyet azon idő igénylett, mely alatt a szerelmes herczeg valószinüleg bejöhetett, épen nem hagyá használatlanul, hanem burnótszelenczéjéből derekasan szippantott.

Végre berohant a szerelmes herczeg, miután száját sietve megtörlé és dobogó szivéhez szorítá szép kedvesét, ki a burnóttól épen akkor nagyot prüszszentett.

– Hah, nyomorult csábító, halál fejedre! – kiálta most dühösen egy kis pohos úr, kit épen akkor beretváltak a szinfal mögött s ki félig beszappanozva, mint zsarnok apa, színpadra rohant, tőr helyett fogvájót emelve magosra jobbjában.

Itt a fölvonásnak vége lett s a művészek és művésznők vidám beszélgetés közt a másik fölvonásra készültek; én pedig tovább tapogatództam, mert barátomat még itt sem láttam. Egy igen rongyos erdőn és sok helyen botrányig fölfesledezett tengeren keresztül, a deszkavilág másik oldalára érkezvén, régi lovagvárat toltam kissé félre botommal s az ez által támadt keskeny nyiláson át egy hosszú fürtű, beteges vagy lelkesülésben szenvedő uracsot pillanték meg, kinek bajusztalan sima arczán számtalan nélkülözések és szenvedélyek viharrongálta bánatos kifejezése ült s ezen ülés által egész fölületét szörnyen összelapította, elannyira, hogy e szellemi hasonlatnál fogva üres erszényének semmiféle szemrehányást nem tehetett. Előtte szomorú arczkifejezésű némber állott, ki orrát oly magosan tartá, hogy csaknem a német lovagvár őrtornyának papirból készült rézvitorlájába ütközött. E némber öreg volt ugyan, de szerfölött fiatalnak látszhatott volna, ha a természet csak amúgy könnyedén paczkázni hagyna magával és a fekete színt is tetszés szerint fehérnek mutatná.

A némber megszólalt s a repedékek ezrein átsüvöltő léghuzam elnémult.

– Feil úr!

A hosszú hajú úrfi sóhajtott.

– Kedves Feil úr!

A lapos arczú úrfi szürke szemeit regényesen forgatá.

– Édes Fülöp!

A lapos arczú és hosszú hajú úrfi szemeihez szorítja ökleit.

– Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?

– Nem!

Ily fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható s akkor is vészt és pusztulást jelent.

Most már a hölgy is sóhajtott és a gordonka legvékonyabb szívszaggató hangján szóla:

– Fülöp, mivel érdemlém ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja?!

– Oh!!

– Ah, szivem megreped, ha ön világosabban nem szól.

– Az én csizmám is megrepedt és ön makacsul hallgatott.

– Egek, jól hallok-e?

– Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt és ön mégis konokul hallgatott.

– Elájulok!

– Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta; de Zwiebel kisasszony nem volt oly szivtelen, mint ön s hónaponként négy pengő forintot igért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket gond nélkül emelhessen azon dicső fénypontra, mely azt illeti, érti ön!

– Hallatlan!

– De jó!

– És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?

– Nem érdemel ön mást.

– Ah!

– A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.

– És ön most teszi azt, most, midőn oly sok idegen utazó látogatja városunkat, midőn oly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék!

– Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!

– És Zwiebel kisasszony?

– Kontár, kit illendően le fogok rántani minden nap.

– Fülöp!

– Kunigunda!

Ezzel távoztak s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy az próbajelenet volt a «Részrehajlatlan szinbiráló» czímű német vígjátékból, mely még eddig nincs magyarra fordítva.

Most balról erős csoszogást hallék, egy nagy templom tornyát kissé félrehajlítám tehát és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt.

Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét falhoz támasztva s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott kikényszeríteni, miknek aztán összevéve khinai tánczot kellett volna képezniök. Egy nadrágba s frakkba bútt és e szerint férfivá átöltözött bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják használni, karjaival s érdemök szerint méltánylott lábaival mindenféle forró, lázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb fiú és leány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább némileg megtisztítá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőlködések közepett egy fiú és leány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz:

– Most kell jőni?

– Engedelmet kérek, – felele nagy alázattal és zsebében figét mutatva a szurtos fiú, – a meiszter úr parancsából előbb az elkészült csizmákat kelle haza hordanom.

– Én pedig, – sipíta félénkül a lány, – nem távozhattam el a gyümölcs mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban Budára.

Ezen szende mentség után e művészet ezen reménydús két csemetéje is komoly ábrázattal utánzá a többiek bakugrásait és én azt gondolám, hogy ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszler-düh és szinpadi gyermekhóhérolás fog majd kigunyoltatni. Egyébiránt pedig a kis csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt már példa, hogy ezen szinpadon egyszerre több vargainas mulattatá a nagyérdemű műértő közönséget.

De patvar vigye e sok mellékpróbát, ugyan hol van barátom? Ah, itt a középről dobogás és nyerítés hangzik felém; de oly tompán, hogy nem különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt útamban? Ah, nem, csak nagy függöny; ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a szinpad elejére juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek szinpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még pedig utamban heverő szinpadi trón miatt, melynek pirosra festett s deszkából készült bársony ülésén burgonyával megrakott kosár áll, bizonyosan a művészet valamely ága képviselőjének anyagi táplálatára. Ah, ime, itt egy bő nyilású és gyantaszagú nagy barlang, bizonyosan ez az, melybe «Ördög Róbert» rohanni szokott, mert valóban ördögi bűz özönlik felém belőle; más kijárás nincs, ez tehát mindenesetre a tulajdonképeni szinpadra vezet. Hosszú lélekzetet vettem, orromat befogám, lelkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlám és – egy – kettő – három – barlangba rohantam.

Alig léptem egyet a rémes barlangban s alig kezdém magamat, e rendkivüli elszántságom miatt, csöndes szerénységgel magasztalni, midőn valami rugalmasra hágtam s ezen rugalmas valami élesen fölsivított és elrohant. Minden jó lélek dicséri az urat! rebegém s bizonyosan ugyancsak elsápadtam, a mi nálam ritkán szokott megtörténni. De ugyan mi lehetett ezen borzasztó eleven valami? Talán maga az ördög, ki Róbert elébe hosszú tűzfolyadékot köpködni szokott? Bizonyosan sem állítani, sem tagadni nem merem ezt, mert annyi bizonyos, hogy mikép a világosság azon parányi sugaránál, mely e szörnyű üregbe hatott, tisztán láttam, hogy a többször ismételt rugalmas és visitó valaminek – hosszú farka volt! E szerint tehát ezen kétes rém vagy maga az ördög volt, vagy – patkány, minek szorosb s eldöntő meghatározását tapasztalt természetbuvárok érvényes itéletére bátorkodom bizni, minthogy áltanok könnyelmű terjesztése által nem szeretném magamat a természettudomány törvényszéke előtt bűnösnek nyilvánítatni.

Nagy elővigyázattal emelém e szörnyű kaland után ismét előre ingatag lábaimat s minden veszély nélkül szerencsésen a barlang tulsó részére jutottam, mely rózsabokrot képezett. Hah, gondolám, midőn ezt látám, azért követnek el az emberek oly kevés jót, mivel tudják, hogy a pokol kapuin túl rózsák illatoznak; jól van, de azért a töviseket sem kellene feledni! De merre most? gondolám s azonnal jobbra fordulék, mert ott néhány üres itczés sörös poharat pillanték meg egy féllábú zsámolyon, miből méltán következtethetém, hogy már a művészek sem lehetnek távol. E véleményemben az is megerősített, hogy most már tisztán hallám az előbbi hangokat s meglehetős bizonyossággal hihetém, hogy azok valóban művészektől származnak. A lefüggő nagy ponyva mellett, melynek egyik fele igen jellemzőleg temetőt, a másik pedig művészet-dicsőitést ábrázolt, átcsusztam tehát s legott világosság lőn előttem és azon dicső látvány által, mely most bámulni nem győző szemeim előtt mutatkozott, eddig kiállott fáradozásimért oly dúsan és egyszersmind édesen érzém magamat megjutalmaztatva, mint a vándor, ki már nagyon elfáradt s meggyőződik, hogy az előtte pompázó város, melyből már a kedves bográcsoshús illatát véli orra felé illatozni, – délibáb volt.

Egyébiránt azt csakugyan nem tagadhatám, hogy valósággal a tulajdonképeni szinpadon állék, azon ünnepélyes jelentőségű helyen, hol emberi emlékezet óta mindig csak egy ember uralkodik, még pedig oly iszonyú korlátlansággal, hogy a szabadság valódi barátja nem is tekinthet borzadály nélkül e helyre, hol az önkénynek megdönthetlen trónja áll, lábbal taposva a szabadság után sóvárgó elme minden fölvillanását. Az önérzet lázrohama egész roppant birodalmakat semmisített meg, hatalmas kényurakat porba zuzott, nemzeteket teremtett és mély sírba temetett, szokásokat változtatott, nyelveket örökre elnémított; szóval: teremtett és semmivé tett. Ámde e parányi helyre mégsem birt befolyással lenni. Hatalmas népszónokok hallaták itt magokat, ereiket sör és bátorság duzzasztá s szavaik a mennydörgés hangjával is fölértek; de szót sem merészlettek szólani, mi az itt uralkodó kényúrnak tetszésére nem volt. Haddöntő vezérek félelmes csatákat víttak, lábukat már az ellenséges vezér nyakára akarák feszíteni; de a zsarnok hátrálást parancsolt s a győzelmes daliák hátrálni kényszerültek. Kényurak, kik előtt az egész ismert és ismeretlen világ remegett, vakon kötelesek minden szavára figyelni, sőt mi több, az egymással czivakodó irók is rögtön elnémulni kényszerülnek, ha ezen zsarnok azt kívánja. És kicsoda tulajdonképen ezen rémes zsarnok? A sugó!

A segédszerkesztő csakugyan ott volt s egészen a szívemelő látványba látszott merülve lenni, midőn mellette megállapodám; s meg kell vallanom, hogy elmélyedését igen természetesnek lelém, midőn szemeimet a szinpadon végig jártatám. Egyik oldalán hangjegytám előtt hosszú hajú kartanító állott, hegedűjéből mindenféle hangokat csiholva ki, melyeket számos kardalnok tehetsége szerint utánozni törekedett torkával. Ezen erőlködést kézzel lábbal is elősegíték s a kartanító mindenesetre beérhette a jó szándékkal. A másik oldalon a néma személyek vezetője kínozta el magát egy csoport munkanélküli arszlánokkal, kiknek este hadsereget kelle képezniök. Ezek igen példás rendben lépdeltek mindenfelé s csak aránytalan növésük volt szembetünő, mert egyik például kalapostól sem ért a másiknak kecskeszakállaig; de ez, mint utóbb hallám, szándékosan történt, hogy a közönség annál világosabban láthassa, mikép ez már tökéletesen vert had s azért van ily aránytalanul összetákolva mindenféle szerencsétlen hulladékból. Egyébiránt este, a lámpafény homályánál, pánczélban és forgós sisakban csakugyan mégis elég ijesztő külseje leend e hadseregnek; midőn azonban csak imígy pongyolában van a művészet, akkor valóban semmi rendkivülit nem lehet tőle követelni.

– Barátom uram, – így szólék csodálkozva a segédszerkesztőhöz, miután az itt látottak és hallottakat vele röviden közlém, – mindig oly példás rend uralkodik itt?

Művészet pongyolában.

– Mindig, – felele ő méltányló tekintettel, – sokszor pedig még ennél is példásabb.

– Azért halad ezen szinház oly szépen.

– Úgy van. Kár, hogy nemzeti szinpadunkon nem uralkodik ily szép rend.

– Tehát ott nem megy minden ily szépen?

– Világért sem; ott egyetlenre sem bukkant volna ön itteni szép tapasztalásaiból.

– Valóban?

– Úgy van.

– Mily kár!

– Nemde?

– A mieinknek sem kellene elmaradniok a rendre nézve.

– Hiszen épen azért vagyok itt.

– Igen?

– Úgy van, lapomban híven előterjesztem majd mind azt, mit ön látott s magam is tapasztaltam és reménylem, hogy szavaim termékeny földbe fognak hullani.

Ezután elmondám Pándy és Dalmer kalandját s csakhamar megegyeztünk a rendszabályokra nézve, miket holnapra szükségeseknek tartottunk tervem előmozdítására és a szálkás deszkákról a göröngyös kövezetre léptünk, mert az ebéd ideje legyőzte bennünk a művészet és pongyolája iránti ihletettséget.