XXXV. Csábító és boszuló.

Ez alatt kiérkezém Börgerné nyári szállásához, melyet még nem hagyott el, minthogy az őszi napok késő tavasznak is beillettek volna. Ez alkalommal is melegen sütének a nap sugarai, az égen egyetlen felhőcske sem vala látható s a fáknak még mindig szépen zöldelő lombozatát legparányibb szellő sem ingatá; szóval, minden oda mutatott, hogy nem dértől, hanem inkább égiháborútól lehete tartani.

Mintegy tíz óra volt, midőn azon major kertsövényéhez értem, melyben Börgerné lakott. Mindenütt legnagyobb csönd uralkodék, mert a zöldben csupán divatból lakók már a városba költöztek, mivel nekik nem az idő, hanem a kalendáriom szokott parancsolni, mely pontosan kimutatja a napot, melyen zöldbe kell költözni, valamint azt is, melyen ismét vissza kell a városba térni, akár kedvező az idő, akár nem. Ez is a divatvilág egyéb bohóságai közé tartozik, melyek egyébiránt oly szigorúan tartatnak meg, mintha az élet boldogsága függne velök össze.

A ház kapujánál két nyergelt paripa állott a kapu oszlopához kötve, miből azt kelle következtetnem, hogy Börgernének látogatója van, mivel senki más nem lakott már a majorban. De ki lehete a látogató? Talán segédszerkesztő barátom? Oh, nem! Azok Magyarországban gyalog szoktak járni. Vagy talán Pándi Elek ügyvéd? Ezt sem hihetém, mert a fiatal ügyvédek nem igen kapnak annyi sárgát, hogy ily szép két pejt tarthatnának, még pedig inassal együtt. Vagy épen Dalmer? Ez más körülmények közt alkalmasint legvalóbbszinűnek látszott volna előttem; de azon jelenet után, melyet tegnap este Dongai grófnőnél játszottam el, nem birám hinni, hogy utána oly rögtön már teljes kényelemmel űzhetné itt szokott mesterségét, mert teljes joggal vélém képzelhetni, hogy a távozás elhalasztása miatt most a szép özvegynél kellene lennie.

Végre is csak abban nyugvám meg, hogy hol szép lány van, ott imádók sem hiányzanak, s elhatározám, a vendég távozását bevárni, és csak azután szólani az anyával, s hatályosan figyelmeztetni őt azon veszélyre, mely egyetlen gyermekét környezi.

E közben lassan folytatám utamat a deszka kertkerítés hosszában, s épen a mezőre nyiló hátulsó ajtóhoz közelíték, midőn belőlről beszéd hatott füleimbe, mely csakhamar egész figyelmemet magára voná, mert nagyon kell vala csalatkoznom, ha én azokat nem ismerém, kiktől e hangok származtak.

Közelebb léptem, s szemeimet a deszkakerítés egy hasadékára illesztém, honnan mindent láthatni reméltem, mi a kertben történik; várakozásomban mindazonáltal csalatkozám, mert csak hosszu szőlőlugast pillanthaték meg, mely hosszan nyult el a kerítés mellett, s még oly lombos volt, hogy tekintetem nem nyomulhatott belsejébe, mit még a kerítés mellett álló rudakhoz simuló komló is gátolt.

A lugasnak három nyilása volt, egyik közepén a ház felé, kettő pedig az ellenkező két végén, s ezen utóbbiak egyike épen a kert hátulsó ajtaja mellett, melynek közelében én állottam, s a lugas ezen pontjából hangzott a beszéd, melynek, ha nagyon nem csalatkozám, kivülem még más valaki is tanuja volt, mert a komló és lugas közt néhányszor mozgást véltem hallani, a nélkül azonban, hogy valamit láthattam volna, mert tekintetem csak oldalvást hathatott a lugas nyilása elébe, s ott semmi nem vala látható.

Minthogy szemeimet nem használhatám, legalább füleim által iparkodtam e rejtélyes jelenet tudomásához jutni, mert ösztönszerüleg érzém, mikép itt olyasmiket fogok hallani, mik által szerencsétlenséget háríthatok el, s ennélfogva a hallgatózás nem igen szép mesterségét ez uttal magamnak megengedhetni hittem, a nélkül hogy miatta pirulnom kellene.

Elhelyezkedésem után néhány pillanatig mély csönd uralkodék, s már azt kezdém hinni, hogy vagy minden tekintetben nagyon is későn érkeztem a képzelt szerencsétlenség elhárítására, vagy hogy a beszélők, közelítésem neszét meghallván, a lugas közép nyilásán a kertnek más távolabb részébe vonultak.

Már épen az ajtó kilincsére akarám tenni kezemet, hogy a kertbe lépjek s közelebbről nyomozzam e váratlan kalandot, midőn az előbb hallott férfihang ismét megszólalt, epedve mondván:

– Ön hallgat?

Semmi válasz.

– Honnan e rendkivüli hidegség?

E kérdést mély sóhaj, s gyöngéd női hangon ejtett e szó követé:

– Hidegség!?

– Igen, mert mi másra magyarázhatnám e hallgatást?

– Ön engem gyötör.

– S önnél csak gyötrelmet okozhat a legforróbb szenvedély szózata?

– Nem gyötrelem é az, midőn az emberi érzés két legszentebbje ví egymással a gyönge nő szivében?

– Én csak egy ily érzést ismerek, s az a – szerelem.

– És anyám?

– A női rendeltetés parancsolja, hogy a hölgy csak férjének s férjében éljen, s ezenkül más kötelességet ne ismerjen.

– Mily örömest adnék hitelt ön bátorító szavainak.

– Mindent tehetünk, mit akarunk.

– Nem, nem, lelkem titkos szózata azt sugja, hogy az, mire ön kényszerítni akar, nem helyes, és hogy a szülék haragja nem hint virágokat gyermekeik életpályájokra. A sziv küzd ugyan a szózat ellen, de legyőzni nem birja.

– Ön engem soha nem szeretett.

– Már az maga is ellenkezőt tanusít, hogy e nyilatkozat után sem tudok önre neheztelni. Én ifjuságom első szerelmét áldozám fel önnek, ön lángszavai kiégeték szivemből azon ifju képét, ki első szóla hozzám a szerelem édes hangján, melyet szivem akkor oly tisztán értett meg, mintha minden ige saját viszhangjából született volna. Elégedjék ön meg ezen áldozattal, mely lelkemet mindenkor terhelni fogja, s ne kivánja, hogy anyám szivét hálátlansággal sebesítsem.

– De mit tegyünk tehát?

– Türjünk.

– És meddig?

– Mig isten akarja.

– Szent érzelmed még ellenállhatatlanabbul lánczolja hozzád szivemet, de azért minden áron le kell előitéletedet küzdenem. Enyimnek kell lenned, habár ég s föld ellenem esküdt is. Nem akarom példádat követni, s áldozatokkal dicsekedni, miket emésztő szenvedélyemnek hoztam, ámbár tehetném, mert szemeid egyetlen pillantásaért éltemet is legnagyobb kéjjel áldozhatnám föl.

– Oh, hiszen ez csekélység! A kedvesért meghalni, oly kéj, melylyel semmi földi boldogság föl nem ér; de az erényt megsérteni, oly bűn, mely a legboldogítóbb szerelmi mámort is pokoli kinná változtatja. Ily áron nem lehet üdvet vásárlani!

– Hideg okoskodó!

– Nevezz bárminek, de ha valódilag szeretsz, ugy meg kell vallanod, hogy csak igy kell szólnom, és cselekednem, ha valódi szerelemre, mely becsülés nélkül nem lehet állandó, érdemes akarok lenni.

– De szólj tehát őszintén, mi gerjeszté föl ellenem anyádat? Hiszen ő eleinte szivesen látszott udvarlásomat fogadni.

– Ne kivánd ezt tőlem.

– Kérlek, kényszerítlek, szólj.

– Ám legyen. Szerencsétlen atyám fényűzés, szerencsétlen vállalatok, s leginkább egy szivtelen uzsorás ravaszsága által szép vagyonától megfosztatott. Beteges anyám a hajdani napok bőségét nem feledheti, s jövendőmet fényesen kivánja biztosítni –

– Oh, hiszen én –

– Engedd folytatnom. Te fényesen léptél föl nálunk, s ez azonnal hajlandóvá tevé irántad anyámat; de a ki anyagi boldogságban hiszi az élet minden üdvét öszpontosulni, az szigoruan szokott számolni, s puszta látszattal nem elégszik meg, hanem a legkielégítőbb meggyőződéshez folyamodik.

– Mily –

– Ne vádold anyámat, sok példa igazolja bánásmódját, habár a minden külső tekintetet mellőző szerelem nem bir is nézeteiben osztozni. Ő hazádban tudakozódott irántad, mit hajdani kereskedési összeköttetései könnyüvé tettek –

– És?

– Arról vél meggyőződve lenni, hogy ott neved – egészen ismeretlen.

– Meglehet, mert pénzkölcsönökre soha nem szorultam.

– Jószágaid nevei szintoly ismeretleneknek nyilatkoztattak.

– Ez rágalom.

– Ő azt mondja, hogy levelezőiben tökéletesen bizhatik.

– Ugy tehát tévedésen alapulnak e hirek, s onnan származhatnak, mivel minden jószágimat eladám, a szép Magyarországban akarván letelepülni.

– De –

– Kétkedel?

– Oh, nem! De nehezemre esik tovább szólanom, mert –

– Szólj, ha szeretsz, szólj, mindent, érted: mindent tudnom kell.

– Anyám itt helyben is tudakozódott utánad, és –

– Hogyan?

– Azt hallá, hogy időd nem csekély részét – játékasztal mellett töltöd el.

– Uram istenem, hiszen ki tartana finom s valódi gavallérnak, ha azt nem tenném!

– Anyám a játéktól nagyon irtózik.

– De ugyan hová tegyem pénzemet?

– Vannak jótékony intézetek, közhasznu vállalatok, és –

– Még azokra is jut, de e mellett rangomról sem szabad megfeledkeznem.

– Szóval, anyám nincs veled megelégedve, és gyanuval viseltetik irántad.

– Minő gyanuval?

– De én nem hiszem.

– Szólj világosan.

– Ő téged – kalandornak tart.

– Valóban?

– Igen.

– És ez okozza ellenkezését?

– Csupán ez.

– Jól van. Lenke, lelked üdvére kényszerítlek, s mindenre, mit szentnek tartasz, szólj: szeretsz engem, őszintén és erősen?

– Szivem mélyéből.

– Tehát halld utolsó szavamat.

– Istenért, mit akarsz?

– Figyelj. Ügyes csaló a legvalóbb vád alól is többnyire ki tud búni; de a becsületes, őszinte ember ritkán birja az alaptalan gyanu mérges fulánkját kihuzni, mert ezt előitélet szokta az emberek gyarló szívébe ültetni, s előitéletek ellen magok az istenek is hiába küzdenek. Nekem sem lehet tehát alapos reményem, hogy elfogult anyádat meggyökerezett véleményéből kiforgathatom, s azért előbbi tanácsomat ismételnem kell. Ügyeimet még ma rendbe szedem, s holnap éjjel Pestet titkon elhagyjuk.

– Nem, mindent, de ezt nem!

– A legközelebb városban nőmmé leszesz, s anyád a megtörténtekben örömest nyugvandik meg, főkép miután rövid idő alatt meg fog győződhetni, hogy sértő gyanuja alaptalan volt.

– Nem, nem, gondolj mást; ezt nem tehetem, mert e merény életébe kerülhetne szegény elgyöngült édes anyámnak.

– Jól van, tehát légy visszavonhatlanul enyim, s anyád nem fog többé ellenkezhetni.

– Oh, istenem, hiszen vétek árán nem szabad életüdvet vásárlani.

– Ah, Lenke, te gyermek vagy, s a gyermeket akarata ellen is kényszerítni kell boldogságára. Enyémmé kell lenned minden áron.

– Nem – nem – oh – istenem! –

Szivem erősen dobogott, s ismét az ajtóhoz akarék ugrani; de akkor robogást hallék a komló mögött, s szemeim a lugas szélső nyilása előtt – Pándy Eleket pillanták meg, ki dörgő hangon kiálta:

– Csábító gazember!

– Hah, nyomorult! – ordítá az, kihez e megszólítás intézve vala, és a lugasból kirohant.

– Ismétlem: csábító gazember!

– Gyalázatos utonálló, hol találkozunk?

– A városerdő végén.

– Mikor?

– Holnap reggel nyolcz órakor.

– Ott leszek.

– Elvárlak. Kisasszony, szerencsém lesz önt édes anyjához kisérnem; örvendek, hogy a véletlenség megengedé önt kiszabadítnom.

– De hallgatni fogsz!?

– Mindenesetre.

Elek elvezeté a roskadozó Lenkét, s – Dalmer báró dühösen rohant ki előttök a kertből. Álmélkodásomból magamhoz térvén, utána akarék iramodni, s erősen rázám a kert ajtaját, de az be volt zárva, s igy a kerítés hosszában kelle a ház kapujához sietnem; mire azonban oda érkeztem, akkor már csak a porfelhőt láthatám, melyet Dalmer és lovászának sebesen vágtató lovai okoztak. A gaz kalandor tehát ismét kisiklott kezeim közől.